Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Bella István
  2017-03-23 20:00:38, csütörtök
 
 







BELLA ISTVÁN


Bella István (Székesfehérvár, 1940. augusztus 7. - Budapest, 2006. április 20.) Kossuth- és József Attila-díjas költő, műfordító.

Költészetében különösen fontos a népköltészeti hagyomány, az archaikus nyelv valamint a modern, huszadik századi irányzatok együttes hatása. Értéket jelent a nyelvteremtő erő, a dal folyamatos jelenléte.



Link








AHOGY NYARAKBAN


Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
...Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.










AZÉRT, MERT


Lehet, magamért szeretlek.
Lehet, hogy magadért.
Lehet, színéért szemednek.
Lehet, a hajadért.

Lehet, azért, mert nyár van.
Lehet, mert van kezem.
Mert élő meghalásban
élek, élsz, életem.







CSAK ADDIG


Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében
megnézhetem minden nap arcomat.

Csak addig,
amíg egy gyerek kezére
rábízhatom - vezesse! - voltomat.

Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet.

Míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.







CSAK AZ A FÉNY


Már nem érdekel a láng, a lobogás,
csak az a fény, mely pólyál, melegít,
csak az a Nap, mely világít: anyás.
Visszaadja sugarát, melleit.

Nem érdekel a tüzek tüze sem.
Hamuvá roskaszt, hamvamba visszaás.
Bekormozódó életüvegemen
nézem, mint málló napfogyatkozást,

messzi magam: ahogy tolul, tolul
elém, körülem egy feketeség,
elfed előlem, s azt súgja botorul:
kivilágosodsz, kivirulsz, ha égsz.







CSAK ADDIG


Csak addig éljek,
amíg egy nő szemében,
megnézhetem mindennap arcomat
Csak addig,
amíg egy gyerek kezére,
rábízhatom - vezesse! - voltomat,
Csak,
míg akad egy kő, egy tiszta homlok,
egy mosoly, amire még írni lehet,
s míg tudom tisztán,
bár hangosan sose mondom:
halni is érdemes.







CSAK AZ ISTEN


Trikóját néha magán hagyta,
úgy szeretett, félmeztelen.
De meztelen volt a szeme alja.
A szája széle. A két kezem.
Meztelen volt az ágy. A párna.
A levegő. Meg a sötét.
...Csak az Isten volt ruhában.
De elfordította fejét.







CSÖND, FÉNY, KÉS


Játszani kell a csönddel,
a csendbe bele ne haljon,
fölhúzott, halálig-szívünket
neki kell adni, játsszék,
autózzon, motorozzon.

Játszani kell a fénnyel,
föl kell dobni magasra
a fényt, szemünkét, ne féljen
a sötét sötétben hagyva.

Játszani kell a késsel,
néki kell adni halálunk,
ha már torkunkon térdel,
ne halhasson utánunk.







DAL


Egyszer majd elmegyek hozzád
megmelegítem az ágyad
mellemmel búvok melledhez
s nem jövök el soha többé







EGYSZERŰ, EGYSZERI ÉNEK


Nem akartam én énekelni.
Csak égre kelni, égre kelni.

Fény éhe, tudtam, hogy az égnek
Földi csillaga az ének.

És akkor csillog, akkor csillag,
Ha sugarai énenként nyílnak.

Nyílnak, nyínak, fényszívdobognak,
Mint elevenekben a holtak.

Hamvuk magzatvizében ellő
Ember- és világszív esztendők.

Emberöltő? Világűr-öltő?
Mérheti bármihez a költő,

ha a Mindenek Mindenének
Mindenes mindene. Minden ének.

Dehogy akartam égre kelni.
Csak énekelni, énekelni.

Én éhe, tudtam, hogy az ének
Megénedő énje az énnek.

S mint földi, csúszó-mászó csillag,
Minden énnek énjeként csillog.

Mint a génekben a holtak,
Élnek, énnek, lettén a voltnak.

Akkor énekel a költő,
ha ember- és világűr-öltő,

ha az Énekek Énekének
énekes éneke. Ének. Ének.







ESTÉTŐL HAJNALIG


1

Ha bénultság verné le szám,
s némább lennék, mint a halak,
torkomat fölszakítanám,
hogy véremmel láthassalak,
nyitott sebemmel, megvakultan
tested világgá sikoltsam.

2

Hajnal zuhan rád, pőre ing,
alvó holdsarló, fénylesz.
Reflektorok a térdeid,
hullámverés szemérmes
lüktető érverésed.
Köldököd kelő-nap-fészek.
A melled dalolni tanít,
s már estétől hajnalokig
él bennem tested, felszakít
e nyughatatlan karének.

3

Tenger vagy? Azért remeged
a tenger remegését?
Tengeri gyöngy, zöldell szemed?
Üde mérged a mélység?
Barnuló hínárlomb hajad?
Csapdosó sötétség?
De vizeidtől elloptalak,
szépséged ne hullám-szavak,
érzékeim dicsérjék.

4

Egész testemmel énekellek,
szememmel már nem is látlak,
Téged hegedülnek idegek,
zsigerek zönögnek lágyan.
Külön hallom a kezeim,
lábaim vegyeskórusát,
lázas dobverők: ereim
lüktetnek bőrön, húson át.
Az egész testem zenekar,
a testedre hangszerelt ének,
hogy a mindenség belehal,
belehal és újra feléled.

5

Ha télütötten csügg a szám,
némább leszek, mint a halak,
az idő korallzátonyán
érzékeim szétszállanak,
hullámra hullám, vízre víz,
létembe halál menekül.
Én énekellek akkor is,
visszaadlak testetlenül
a tengernek, téged énekeljen,
a fénynek, terólad daloljon,
ha én már végképp becsukódom,
a némaság mélyére lefekszem.







ESTI IMA


Ha nem alszol velem,
meghalok, úgy hiszem,
le se hunyom szemem,
elfog a félelem,
oly csönd, oly jégverem-
nagy csönd lesz hirtelen,
hogy azt is hihetem,
megállott a szívem,
s valaki végtelen
szem néz rám hidegen
és rezzenéstelen,
és csak a Nem, a Nem,
folyik át hűvösen,
hidegen eremen,
a semmit nézdelem,
nézem a semmiben,
ahogy valami sen
néz a valamiben
valami semmi sem,
hát ne hagyj énvelem,
aludj mindig velem,
életem életű
életem éIete,
Egyetlen Kérelem,
ébredj mindig velem!







AZ ÉG FALÁRA


A gaz, ami a sírjukon kékell,
az ég, ami sírjukból terem,
megtermi külön életével
ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,
leszek csönddel, éggel teli,
és nagyon, nagyon földöntúli,
és nagyon, nagyon emberi.







ÉS SZÓLT A SZÓ


És szólt a hegy:
- Ha alvó kő leszek,
hogy felébredjek,
kezedbe veszel-e?

És szólt a Nap:
- Ha már nappal leszek,
hogy megvirradjak, szemed
fölnyitod-e?

S a csillag szólt:
- Ha már csak fény leszek,
szemhéjad alá, látni
elrejtesz-e?

És szólt a tó:
- Ha tűz gyöngye leszek,
egy fűszál sóhajában
meghallasz-e?

És szólt a szó:
- Ha kucorgó fény leszek,
a szájad szélén, hogy megláss,
egyetlenegyszer kimondasz-e?!










FALEVÉLEN TALÁLT SANZON


Igen, és egyszer meghalok
és nem leszek, csak puszta név,
vagy az se, falevélvacok
résekből egy szín visszanéz,

nem lát meg ember, se madár,


te sem, pedig: súgom "vagyok",
- bár torkom sincs, s hangom, akár
az augusztusi csillagok,

elég a lombbal, mielőtt
szólhatnék... Fű, hamu dadog.
Simítsd meg majd a levegőt
testeddel, s tudd, hogy az vagyok.







FÉNY FUT ÁT


Mióta szeretlek ég az ég,
és föld a föld, és fű a fű.
Mióta szeretlek csak az ég
bennem, mi benned gyönyörű.

Mióta szeretlek Te vagyok.
Arcod arcom. Kezed kezem.
Magamra mint feltámadott
mozdulatra emlékezem

mozgásodban: be ismerős!
Ki is? Testvér? Barát? Rokon?
... Ahogy nyarakban hull az ősz,
fény fut át a hulló havon.










GYÖNYÖRŰEN...


Ha szeretni akarsz, bejöhetsz,
számodra örökre nyitva vagyok,
megnézheted a szívemet,
nem kezdte ki a mosolyod.

Felhúzhatod a kezemet,
mezítelen bőröd alá
felöltheted életemet,
lámpaernyőd leszek akár.

Kinyithatod a vállamat,
nyarak lógnak benne, minden ruhád,
tüdőm tükrében lásd magad,
halj meg, hogy szépséged meg ne utáld.

És már semmit se akarok,
csak szólni, szeretni, megnyugodni,
s gyönyörűen, mint egy halott,
nyílt szemedben késként forogni.







HA ÉGEK, ELÉGEK

Bach Esz-dur szvit triójára


Ne szólj, ne közelíts!
Nem hó hull, tűz esik.
Elfúlok,
meggyúlok,
fölgyújtnak szemeid.

Ha szó, majd elakad,
ha hó, majd elapad,
elhulló,
lehulló
csillag a derekad.

Oly jó, hogy újra vagy.
Forró
szavaidtól
kigyullad a nap.
Hajnal, hajnalj!
És soha el ne hagyj!

Ha hó volt, leesett.
Ha szó, a közeled.
Ha égek,
elégek,
éljek:
nézzem a szemed.







A HIÁNY HÉT NAPJA


Ma még tegnap van, ma még itt vagy,
holnap ma lesz, még el se mentél,
harmadnap: mért ment el, ha itt hagy,
a negyedik nap eleven tél,
az ötödik késekben ázik,
a hatodik jég, de mintha égne,
hetedik, hiányzik, hiányzik, hiányzik.

És: itt van, itt van! Földön. Égen.







KELL, HOGY LEGYEN


Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom, vagyok.

Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
Ének, nem én vagyok.







KÉSZÜLŐDÉS


Így megyek el majd akkor is,
kapkodva,
dolgavégezetlenül,
félálmok,
félébrenlétek,
féllélegzetvételek,
féléleteimbe burkolódzva.
Te ülsz az ágy szélén,
fehér cérnával - mosolyoddal? -
Ezt az inget még megvarrom.
Én meg:
Ugyan, ne vacakolj már vele ilyen későn.
S te:
Semmi az egész.
Én fölveszem utolsó ingem.
Elutazom.







KÜLTELKI GESZTENYEFÁK


Kültelki gesztenyefák,
rázza a szél az éjszakát.
Pislákol kigyúlva-kifúlva,
ágaim piros gyertyacsonkja.

Mint a meggörnyedt gondolat,
mint megroskadt öreg paraszt,
földbe szúrva botomat,
állok az éjszaka alatt.

Tíz fehér ujjam csonkig égett,
tíz életem tövig tenyészett,
mintha a sötét leveledzne,
suhog testem százezer sejtje.

Mért késel szabadító hajnal,
mért hull korom, ha ez már a hajnal,
mért sír madár, ember a lombba',
mintha már sohse hajnalodna.

A lélek kültelkén lobogva
izzik csak szívem gyertyacsonkja,
az árvaság külvárosában
meggyökerező éjszakában.







LÍRA


Visszhang vagyok,
- csak akkor szólok vissza,
ha megszólítotok.

szívhang vagyok,
- csak azt dobogom vissza,
amit ti mondotok.

hangszív vagyok,
- hangom a Föld beissza,
s ha leszek, a ti hangotok.










MARADJ VELEM




Dobol az eső. Hogy esik
Maradj velem még reggelig
akad talán számodra ágy
szék is rárakni ruhád.

Mellém is fekhetsz. Fekhelyem
- mert itt vagy - puhábbra vetem
csönddel bélelem boldogabb
holdakat gyújtok mint a nap.

És hallgatok mert jól esik
hallgatom szívveréseid
mint csitul némul el a harc
amíg hajaddal betakarsz.

Már nem is kéne mondani
csak hallani, csak hallani.


Dobol az eső. Hogy dobog
Benned zuhog. Bennem zuhog.







MÁJUS


Május, májust májusolsz,
dolgozik a nyárfasor,
üzemelget a hárs is,
illatgyár az akác is.

Minden fa zöld baldachin,
benne az ég fia ring,
azért az a nagy sátor,
hogy fölnőjön magától.

Egekből most földre fut,
s itt virágzik a Tejút.
Ó, ha az az almafa
vállaimra hajlana,

fehér ködei között,
mintha éj s nappal között
mennék, zúgna a csoda-
zenés orgonabuga.







MEGKÖVÜLT IDŐ


Mintha kihaltak volna az évszakok,
megdermedt zöldben fürödnek a fák.
Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,
megkövült idő, haláltalan világ.
Nem merek élni, lélegzeni sem,
azt hiszen néha, nem is ver szívem,
csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.
Rettenetes nehéz az idebenn.
Hát élek, félek, alakoskodok.







MINT AZ ELFOGYÓ


Sírok, mint az elfogyó
tűz, sírok magamban.
Zokognak csontjaim. Fagyott
füst kígyóz hajamban.

Születtem. Születtél. Hogy boldog
veled legyek. S te velem.
S legyünk egymásbaojtott
két láng: tüzed, s tüzem.








MIRE MEGLELNEK


A csönd, a hallgatás nagyobb világ,
hogysem egyedül cipelni lehetne,
nagyobb földrész a szerelem,
hogy egyedül bejárni lehetne,

éhesen, világra éhesen
nyílt tájaidra így vetődtem,
bejárni, ami kénytelen,
visszatalálni szülőföldem,

a vér nádasa lobog itt,
ártatlan vizek, tükröző nyárfák,
zsombék-öl, fű-haj boldogít,
egy tükör nekem adja árnyát,

hogy vissza ne találjak, esik,
s elmos mindent a nyomomban
hulló csillagok keresik,
s hiába, azt, aki voltam,

mire meglelnek - nyár vagyok,
és ősz és tél és újra lángzó
tavasz, mert beléd változom,
földem, vándorló virágszóm.







MOSOLYOD...


Mosolyod árnyékában napozik, aki él







MOST CSAK


Most csak melléd fekszem és nézlek,
de nem szememmel, nézlek a számmal,
nézlek bőrömmel, kezemmel,
nézlek kigyúló szempillámmal.

Vakok látnak úgy, ahogy én nézlek.
A föld az eget így betűzi.
Így tapogatják világtalan fények
csillagok borzongó betűit.










NÉLKÜLED


Nélküled lelassul a szívem
Nélküled nem ismerek magamra
Nélküled csak nézek magamra
tűnődök, honnan ismerem.

Nélküled nem is én vagyok
csak valaki lézeng helyemben
ki voltam, - lakhelye ismeretlen
másik földrészre távozott.










NÉZZ UTÁNAM!


Reggel, ha szemed kinyitod, nézz reám,
és nézz reám este, ha lehunyod,
engem nézz, mikor hó suhog,
mikor nyár érce csörgedez a fán.

Csak engem nézz, egyedül, igazán!
Első és utolsó mozdulatod
engem nézzen, mikor már szó vagyok,
s fut, fut velem világ fölött a szán.

Gyeplőim - napvilágpárhuzamosod -
éj-nap nyakába vetve, ellobog.
Trappol a fény. Árny dobban árny után.

A sötétség, mint földi ustorok.
De nézz utánam, s én visszafordulok,
átkelek újra érted az éjszakán.










NINCS SZEBB


Úgy írtam én eddig a verset,
ahogy csak népmesék születnek.

A valót mondtam, s nem a világot,
a szelet, s nem a moccanó ágat,

csak úgy, ahogy a semmibe nézett
egy - ki tudja ki - és megébredt,

s ahogy fölnéz, hát sírástól
bugyborékol a rét, tűz táncol,

s zöld ág, leveles hasú kígyó
forrósodik, sziszeg a kíntól.

- E meséket kell elfelednem,
hogy dallá magamat tehessem,

ifjúságom kell megtagadnom,
hogy fiatal s egyetlen maradjon,

mert várjon virág, vagy csak a föld,
nem mindegy, hogy mit örököl:

Csak, ami voltam, az leszek.
Nincs szebb és félelmetesebb.







Ó-ÚJÉVI VERS


Mert tudom, hogy tudod, szeretlek,
s tudod, hogy tudom, szeretsz,
már nem a csillagok közt kereslek,
de ott, ahol lehetsz,
konyhában, ágyban - nem holdfényparton
de ott, hol megjöhetsz,
mégis, egyetlen csodámnak tartom,
hogy szeretlek és szeretsz.







PARALELLÁK


Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal - a napot, a holdat -
átkarollak,
s ujjaimat - a világ végén valahol -
a derekadon
összekulcsolom.







PIPACSOK, LÁNGOK


Lángokkal veri a nyár, a mély látóhatárig
menekül a mező. De meggyullad, kivirágzik.
Pipacsok tüze tombol, vereslik szakadatlan,
tétova szikraszirmuk feltámad és kirobban
mint szememből a láng is, hogy érezd, tűzbefeslett
virágok közt menekülsz, nyárral perel a tested,
pipacsok gyúlogatnak, hogy végül, elveszetten
a fölgyúlt testű rétek sorsa rajtad beteljen:

Ki lángok ellen kel fel, azt a virágok népe
szerelemre ítéli, boldog számüzetésre,
máglyára veti a nyár és fölgyújtja mint az éhes
tüzektől menekülő, verdeső messzeséget.







SÖTÉTEDIK


Sötétedik, úgy tesz, mintha aludna
- becsukja szemét -, de csak magába mélyed
az ég és a folyó, úgy néz napjára vissza,
mint ahogy én szoktalak magamban nézni Téged,

mikor már este van, s megmosakodtam
- megmosdattál szemedben, s az emberek, a könyvek
mindennapos szutykát számról letörölted.
Megfürösztötted homlokom a hajadban.

Mikor már este van, s nem tudok, akarok
csak behunyt lélekkel ülni, s hallgatni, hogyan roppan
a fatörzseken a kéreg, s találgatni, hogy
a bőröm vagy a fa háncsa reccsen hangosabban.







SUTTOGÁSOK


S ha fiú lennék? - Akkor is szeretnélek.
- És ha te lány? - Akkor is.
S ha mondjuk rét? - Kiscsikó, legelnélek.
És ha por? - Akkor por is.

És:

ha lány lennék? Akkor is szeretnélek.
S ha te fiú? - Akkor is.
S ha én fűszál? - Fű lennék véled.
És ha már por? - Akkor por is.

De:

ha fiú lennél, akkor is szeretnélek.
S ha én lány, akkor is.
S ha fűszál lennél, fű lennék véled.
És ha már por, akkor is.







SZERETŐK


Összegabalyodva, mocskosan, zilálva,
de homlok a homlokon, váll a vállra,
úgy fekszünk itt, olyan hiába,
mint két zsoldos, ki egymást halálra
ölte, kaszabolta és vágta
s most itt fekszenek egymás kardjába
dőlve, mégis egymás karjában,
szívük, tüdejük, agyuk kitárva
a szemérmetlen napvilágra,
fekszünk pucéran, a hiába-
harcmezőn elárult, árva
nyomorult zsoldosok sokaságában,
oly egyedül, hogy sírásra
görbül a test, egyetlenszáj csak,
fekszünk,
temetetlenül. -

De életem véresre harapva,
rá tudok-e nézni magamra,
káromkodva és felzokogva
-mellemhez szögezett szívemmel-
ki tudok-e állni a napra?
Föl tudok-e ébredni reggel,
ha nem kell megvívnom szemeddel,
ha a mindennapért nem veled kell
pusztulásig megverekednem?
Halálos ellenségem, szerelmem,
Ne hagyj magamra!







TAVASZ ELŐTT


A nyurga égnek tükröt tart a lék,
s a kövek alól menekvő halak
már érzik, amint meghajlik a jég
a sugarak roppant súlya alatt.

Ezüstfarú jércék sikonganak,
kapkodnak a dőlő sugarakért.
Örömüktől elszabadul a nap
- leperzseli a fagy szemöldökét -

Holnap kicsap az árkokból a víz,
kavargó vadvizek kémlelgetik
a végtelent, fehéren habzó barkák,

vizükre kölykök futnak, combukig
csapkod a szagos szél, s már rúg, ágaskodik
izmaikban a fékevesztett szabadság.







TÉKOZLÓ MEZTELENSÉG


Egyszercsak el kell hagynom mindent,
hogy teljesen magam lehessek,

Le kell tépnem utolsó ingem,
hogy őszintén higgyek és szeressek,

Az özönvízelőtti szabadság
sápad bennem, a hold rézpénze,

Be kell, hogy testemet avassák
minden meztelen szenvedélybe.

Se magány, se a tiszta éhség,
nem tarthat itt barát, se asszony,

E világ nem oly szerelmes szépség,
hogy térdéhez kelljen kuporodnom,

Legkisebb fiúnál sutább:
álruhás ember leszek ismét,

Szédítő ing lesz a ruhám,
ingem tékozló meztelenség.







TUDSZ-E MÉG VILÁGUL?


Ha nem lennél, rájönnék, s kitalálnám
egymás után az arcod, a szemed.
Ha nem lennél, félnék, de szorongásomból árván
megmintáználak, mint az ember az isteneket,
s ha nem lennék, csak volnék, hogy fölismerj, s így legyek:
megszülnélek magamnak, mint a föld az embereket.







UTÓIRAT EGY SZERELEMHEZ


Reggeledik odakünn és bennem
lassan felkél a Nap.
Kirajzolódik arcod, és szerelmem
lepkéi kirajzanak a fényre,
hol a tollászkodó bánat,
késő madár, az égbehamvasul,
s megőrzi a magányt, mit magának
se mond az ember, csak így, hangtalanul.










VAGYOK


Kell,
hogy legyen egy szem,
akiben
megláthatom magam.

Kell,
hogy legyen egy kéz,
akivel
ketten vagyok magam.

Kell,
hogy legyen egy száj,
akinek
elmondhatom: vagyok.

Kell,
hogy legyen egy szó,
akiért
Élek, nem én vagyok.








Amikor nem látja magát a sóhaj,
mert akár a holdé:
visszhangtalan a tükrön az esendő pára -

És amikor nem válaszol a tükör,
mert siketnéma a holt fém,
a sóhaj lakmuszpapírja át nem színeződik;
holdja be nem páráll -

Ez vagy. És
ez leszel.

Visszaverődő csönd.
Sóhaj és tükör.
Tükör és





Bella istván: Én úgy tudlak szeretni, hogy magamat el tudom feledni











 
 
2 komment , kategória:  Bella István   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.