Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szemtől-szembea vörös pokollal
  2011-02-22 22:37:56, kedd
 
 
Hunt Béla: Szemtől-szembe a vörös pokollal


Hunt Béla, az éleslátású, színesen és érdekfeszítően író riporter,
mint a honvéd haditudósító század tagja nett részt a bolsevizmus ellen
megindult gigászi küzdelemben.

,,Szemtől szembe a vörös pokollal" című könyvében
személyes élményei alapján tárja szemünk elé mindazt, amit ott látott és hallott.

Az Új Magyar Út könyvkiadó vállalat kiadásában megjelent művek:
Fehér István dr.: Keresd a boldogságot!

Számadó Ernő: Fegyvert s vitézt éneklek.

Könyveinket minden magyar testvérünk figyelmébe ajánljuk.
Köteteink 96 filléres és népszerű, 48 filléres kiadásban jelennek meg.

Új Magyar Út könyvkiadó, Budapest, II. Hunyadi János-út 2. III. 23.


Ez a bolsevizmus!

A NAGY TITOK

A világháború utáni forradalmakból született meg a legnagyobb és legterhesebb titok,
amely valaha isi ránehezedett a világra, de különösen a civilizált és
műveltségben a földgömbön vezető Európára:
a bolsevizmus.

A kommunista világnézet ,,gyakorlata" elszigetelődött a hatalmas kiterjedésű
Oroszországban és a köröskörül légmentesen elzárt birodalomban átterjedt és
átforrott a különösen módszereiben és eszközeiben sajátos bolsevizmussá.

Európában ezt a nagy politikai, világnézeti és gazdasági rejtélyt csak vezetői és irányítóinak
olykor a nemzetközi sajtóban megvilágított alakjain keresztül ismerték.
Mindez természetesen nem volt elegendő ahhoz,
hogy a bolsevizmus lényegét feltárja és megismertesse.

Maga a moszkvai kormányzat és a hatalom az idők folyamán az ideológusok kezéből a
gyakorlati pártemberek kezébe csúszott át, akiknek a bolsevizmus fenntartásának
eszközeire nézve semmiféle aggályaik nem,
voltak és a bolsevizmus lényegét azoknak a kegyetlen és véres;
módszereknek alkalmazásában látták,
amelyek eredetiben a bolsevista forradalmat jellemezték.

A pribék módszer tehát öncél lett s amint a kommunista, ideológiából kiirtották
az eszmei ,,szépség" utolsó foszlányát is, a bolsevizmus nem maradt egyéb,
mint erőszakkal fenntartott kaotikus zűrzavar és a terror-cselekmények sorozata.

Színjáték az európaiak előtt...

Mindez, amit fentebb elmondottunk, csak most,
a bolsevizmus ellen folyó háború kitörése után vált igazán ismeretessé.

A szovjet birodalom vezetői ugyan sok mindent elkövettek,
hogy a Szovjetunió államberendezését,
közigazgatását, gazdasági,
technikai és szociális intézményeit a külföldnek kedvező színben mutassák be.
Nem egyszer történt meg, különösen az ,,Inturist" nevű szovjet ideglenforgalmi iroda
fióküzemeinek az európai fővárosokban való felállítása után,
hogy főleg újságírókból és egyetemi tanárokból álló európai csoportokat hívtak meg
a Szovjet területére, azokat végigvezették városokon, gyárakon,
és különböző intézményeik épületein, műhelyein és berendezésein.

Ezeknek a szovjet ismeretterjesztő utaztatásoknak célja azonban annyira átlátszó volt,
annyira csak előrerendezett és
a helyszínem a legnagyobb terrorral megrendezett jelenetekben részeltették a külföldi sajtó,
vagy tudomány jelenlévő képviselőit,
hogy a látottakat semmi esetre sem lehetett az egészre vonatkoztatni.

Sőt a bolsevizmus ,,áldásainak" ilyen bemutatásai és az ezzel kapcsolatos utazások legtöbbnyire botránnyal végződtek. A Szovjet különben is csak a vele valamilyen vonalon ,,baráti" államok tanárait,
vagy riportereit hívta meg rendszerint. Így igen nagy barátság állott fenn az akkori cseh kormányzat bolsevizmus iránti rokonszenve folytán Csehszlovákiával.

Az élénk barátkozás egyik eredménye volt ezelőtt négy esztendővel, hogy meghívtak Moszkvába tanulmányútra tizenkét prágai egyetemi tanárt.

Moszkvában eltűnik egy cseh professzor...

Az utazás igen kedélyesnek indult és a kényelmes étkezőkocsikban és hálókocsikban alig
vesztett valamit a varázsból, míg a gyorsvonat Csehszlovákián, majd,
Lengyelországon robogott keresztül. Alaposan megváltozott a helyzet,
amint a lengyel-szovjet határon a vonat átért szovjet területre.
Ettől kezdve szigorúan tilos volt az állomásokon való kiszállás,
egyes helyeken tilos volt a vonat ablakain kinézni és bár az étkezés és
az ital minősége nem változott, a személyi szabadság megszorítása szembeszökő volt.

Ugyanígy folytatódott a dolog Moszkvában.
A cseh egyetemi tanárok, akik a ,,bolsevista elvtárs" iránti szeretet dagadó érzésével jöttek
el a nagy politikai kérdőjel fővárosába,
Moszkvába,
egyszeriben azon vették észre magukat, hogyha a szovjet fővárosban egy kicsit elkalandoztak,
mindig a nyomukban járt valaki.
Állandó megfigyelés alatt állottak.

Ennek ellenére is áradoztak; a sok látnivaló fölött, zengzetes hangú értekezéseket
és újságcikkeket küldtek haza mindaddig, míg a prágai egyetem egyik szociológiai tanszékéinek világszerte ismert professzora el nem tűnt.

A prágai tanár előző nap még elmondotta társainak, hogy valami nagyon érdekeset fedezett fel Moszkvában, aztán elindult és élő ember többé nem, látta. Az eltűnt tanár társai mindent megtettek,
hogy felkutassák kollégájukat, kívánságuknak néhány napig látszólag igen előzékeny formában
eleget is tettek, azután bizalmas intéseket kaptak,
hogy az egész ügyről jobb lesz hallgatni.

A prágai tanárok,
akik egy hónapig szándékoztak szovjet területen elidőzni és más nagyobb városokat is meglátogatni,
szép csendben felszedték sátorfájukat és visszatértek Prágába ahol még ma is siratják a szovjet titokra annyira kíváncsi, Moszkvában nyomtalanul eltűnt néhai tanártársukat.

Az ilyen epizódok tehát nem voltak, alkalmasak arra, hogy a bolsevizmust,
mint valamilyen megváltó rendszert tüntessék fel, hanem inkább arra,
hogy a bolsevizmussal kapcsolatos fogalmakat még zavarosabbá és titokzatosabbá tegyék.


Támadásban a magyar honvédség!


Lecsap a német véderő!


Igaz lélekkel állíthatjuk, hogy a Kreml bolsevista urainak az egész, világot sikerült becsapniok.
A bolsevizmus vezetői, túltéve magukat az adott szó és a megkötött szerződés kötelező betartásán,
szinte frivol könnyelműséggel alakították a szovjet politikát. Sokszor olyan államokkal szemben is,
ahol a politika egyenes és világos vonalvezetése lehetetlenné tettei a félreértéseket és
ennélfogva maga nem is számolt a másik fél részéről politikai szélhámossággal.

A német politika szándéka 1939-ben, a tényleges megegyezés volt a Szovjetunióval.
Ezt a célt szolgálta
1940. tavaszán a Finnország és a Szovjetunió között létrehozott béke,
még előzőleg a volt Lengyelország területének felosztása és a Szovjetunióval kötött,
annak sok tekintetben javára szolgáló --- gazdasági szerződések sorozata.
Az alkalmat ebben a kedvező lélektani pillanatban a Szovjet meg is ragadta, magát a szerződések betartására le is kötelezte, ugyanakkor azonban kettőzött tempóban indította meg
a hadianyag gyártást,
katonái kiképzését, hogy egy vagy két esztendő múlva lecsaphasson Európára.

Érdekes, hogy a bolsevista elgondolás ekkor ugyanaz volt, mint ma az angol felfogás.
A tengelyhatalmak ereje csak morzsolódjék fel az, európai népekkel viselt háborúban és
ha a kontinensen beáll a letarigikus állapot, Sztálin hadosztályai lecsapnak Európára,
hogy bolsevistává gyúrják át az egész világot.

A sors iróniája,
hogy Németországnak a Szovjetunióval viselt háborúja kezdetén pontosan ugyanez volt
az angol elgondolás is és az angol hadfelszerelési miniszter
egy Manchasterben mondott beszédében leplezetlenül fejtette ki:


,,A német és orosz erők csak morzsolják fel egymást;
azután mi,
angolok tesszük rá kezünket Európára."


Hála a német előrelátásnak,
Sztálinék Európa váratlan megrohanására vonatkozó tervei csődöt mondottak.
Javában folyt az orosz haderő felvonulása Európa felé eső határain,
amikor a német véderő hirtelen lecsapott.
A német légihaderő néhány nap alatt elpusztította a szovjet légierő javát és
használhatatlanná tette a szovjet repülőterek nagy részét.


Hadüzenet!

A szovjet légierők gyors legázolásának óriási horderejét tulajdoniképpen csak akkor tudtuk egész valóságaiban méltányolni,
amikor megkezdődött Magyarország háborúja a Szovjettel és a Kárpátokon keresztül mindenfelé megindultak a magyar csapatok. Ha a szovjet légierő ezekben a napokban töretlen lett volna,
valószínűleg lassabban történhetett volna meg csapataink átkelése
a Kárpátok szűk és kanyargó hágóin,
és talán súlyos veszteségeikkel is járt volna.

Június 26-án,
Kassának a szovjet repülőgépekkel történt bombázása után kétségtelen volt,
hogy a szovjet provokáció elől nem lehet kitérni.
Ugyanekkor fenn a Kárpátokon a Toronyai hágó környékén erős szovjet csapatmozgolódás
volt észlelhető és kisebb szovjet egységek sorozatos határsértéseket követtek el.

A magyar válasz,
nem késett sokáig és június 27-én délelőtt a magyar honvédcsapatok megtudták,
hogy
Magyarország hadbanállónak tekinti magát a Szovjetunióval.

A hegyivadász és határvadász alakulatok ekkor már kivonultak laktanyáikból és
elfoglalták háborús pozíciójukat.

Munkácson egyik légiriadó a másikat követte, a csapatok hosszú,
végeláthatatlan sorokban vonultak fel a völgyeken és a lakosság izgatottan várta a fejleményeket.

A rutén, lakosság köréből már előzőleg is többen, akadtak, akik a pánszláv gondolattal kacérkodva, vágyakozva tekintettek át az erdős bérceken, a szláv szomszéd felé.
Többízben előfordult,
hogy egyesek át is szöktek a Szovjetunióba,
maga a bolsevizmus valódi arca azonban a Kárpátalján is mindvégig ismeretlen maradt,
mert aki egyszer átszökött,
bármennyire is szeretett volna később visszatérni, nem tudott.
A bolsevisták jól őrizték határaikat és senkinek sem adtak rá módot,
hogy a náluk látottakat idegen füleknek valaha,
is elmondhassa.



A kárpátaljai zsidóság hazaáruló szerepe


Jött a parancs, hogy a haditudósító század egyik szakasza Szolyván,
Polemán, a fölöttük lévő erődítményövezeten és a szoroson keresztül menjen,
el Alsóvereczkére, ott jelentkezzék a határvadász zászlóalj parancsnokánál és
vegyen részt a csapatoknak a hágóra való felvonulásában.

A völgyben mindenfelé háborús készülődés jele volt látható.
A sűrűn egymás után következő hidak aláaknázva, fegyveres őrséggel ellátva.
A falvak végig katonasággal megtömve, a rozogább hidakon, utászok dolgoznak,
teherbíróbbá építve át azokat. Akkor még, --- elméletben, --- annak a lehetősége is fennállott,
hogy a Szovjet maga támad, esetleg nagy erőkkel,
melyek ellen gyors-csapatokat és páncélosokat kell bevetni,
ezek részére vált szükségessé a hidak megerősítése.

A falvakban mindenütt összebújt a szinte elképesztően nagyszámú zsidóság,
a rémhírkovácsolásnak olyan klasszikus példáit mutatva be,
amilyen még az előző világháborúban sem volt.

A zsidó rémhírterjesztés hatására
a szovjethatártól legalább negyven kilométerre hátrább eső Polena fürdőhely órák alatt kiürült és
a nyaralók riadtan száguldottak Munkács felé, az alsóvereczkei zsidók pedig sugdosták
a lakosság fülébe a csábos szózatot:
,,Jönnek a bolsevisták",
míg a vereczkei főszolgabíró megtiltotta nekik, hogy az utcára, vagy idegen házába lépjenek és rendelkezésének a csendőrség felhasználásával szerzett érvényt.

A Rákóczi emlékmű mellett lévő sorompó
(ezen a kárpáti ponton hagyta el Rákóczi Ferenc Magyarország földjét) le volt eresztve,
mögötte a szovjet területlen sűrű drótakadályok és spanyollovasok voltak felállítva végig
a határ mentén, a sorompótól jobbra,
a szovjet határőrség favázas épülete kihaltnak látszott,
ajtói, faablaktáblái pedig bezárva.
A sorompón túl, ahol az átvezető út nyomban lejteni kezd,
semmi mozgás nem volt észlelhető és távcsövön keresztül
az erdőnyiladékokon át lehetett látni a 6---8 kilométernyire fekvő első ukrán falunak,
Klimjecnek szélső házait.

A sorompó előtt magyar területen egy magaslaton állott a magyar határőrség háza,
benne 15 határvadász, egy zászlós parancsnoksága alatt.
A hágón még békés volt a táj,
a túlsó oldalon,
a legfeszültebb megfigyelés sem tudott mozgolódást észrevenni.
Mindössze két orosz őrszemet lehetett, mélyen bent orosz területen felfedezni,
akik közül az egyik látcsövezett felénk.

Csak később derült ki, hogy a határvonalon végig szibériai lövészek teljesítettek szolgálatot,
csaknem mindenik távcsöves puskával volt ellátva és a békés időben az volt a feladatuk,
hogy az esetleg szovjet területre átmenő, vagy szökő személyeket puskájukkal létesítsék.


Jobbra-balra csapnak le az ellenséges tüzérség gránátjai,
de a magyar gyalogság hősiesen átkel a folyón, hogy tovább üldözze a megvert vörösöket!

Megindul a magyar honvéd

Másnap, június 27-én a fiatal magyar honvéd ízelítőt kapott a háborúból és
szemtől szembe találta magát a bolsevizmussal.

Ahogy a magyar csapatok mind előbbre vonultak,
a Szovjetunió területén fokozatosan, ismerkedtek meg a bolsevizmus rémségeivel és mindjobban, behatoltak a szovjet propaganda által feldicsért és megváltónak hirdetett bolsevizmus titkaiba.

Június 27-én a hadüzenet napjának délutánján indultunk a háborúba. A sorompót felnyitották, a drótakadályokat mögötte eltávolították és égy felderítő osztag utászokkal megerősítve megindult a szerpentin-úton lefelé Klimjec község irányába. Az út mentén mindenütt tányéraknák voltak felállítva,
amit az utászok csakhamar eltávolítottak és
a felderítő osztag biztosított menetben leereszkedett a faluba.


Szép napos délután volt.
Az első orosz falu végén, egyetlen élőlény sem mutatkozott.
Az első házaikat a határvadászok lövésre készen tartott puskával átkutatták,
minden eredmény nélkül. Jó negyedórai gyaloglási után értünk el a templomhoz,
amelynek környékén néhány ijedtarcú ukrán lézengett.
Maguk sem voltak tisztában, mi történik most velük.
A szovjet, amely itt nem helybeli, vagy környékbeli ukránokból állott, kivonulás előtt
olyan hírét terjesztette a magyar honvédségnek, hogy kegyetlen emberevők,
akiktől minden épkézláb ember őrizkedjék.

Nagy volt a lakosság megkönnyebbülése, amidőn barátságosan parolázó,
nyíltarcú, fiatal magyar babákkal találta magát szemben, akik nemhogy bántották volna
a lakosságot, hanem első szavaikkal megnyugtatták,
hogy senkinek semmi bántódása nem történik.

Legénységi laktanya, vagy szemétdomb?

--- Van-e ellenség a faluban? --- ez volt az első kérdésünk.

A rejtekhelyeikről nagyszámiban előkerült lakosság bizonygatta, hogy az oroszok még a déli órákban kivonultak és nemcsak a szovjet katonaság hagyta el a községet, hanem egy, a község előtt felállított üteget is magukkal vittek az egész lőszerrel egyetemben. A lakosság útmutatása nyomán első utunk a klimjeci szovjet laktanyába vezetett. A laktanya óvatos megszállása után --- senki sem tartózkodott benne --- elsősorban azt kellett megállapítani, nincs-e aláaknázva. Kiderült, hogy csak a legénységi főépület és a tőle nagyobb kerttel elválasztott kisebb tiszti épület közötti füves térségen van néhány, az emberi láb nyomárára robbanó akna és néhány tucat elszórt kézigránát.

Ebeknek ártalmatlanná tétele után a két laktanyaépület tüzetesebb szemrevételére került tor.
A tisztiépület berendezését a bolsevista katonaság kivonulása előtt teljesen feldúlta. A karosszék ülőkéjéről és kartámasztójáról levágták a bőrt és magukkal vitték.
A szekrények és pohárszékek faajtajait puskatussal bezúzták és a tiszti épületben felhalmozott több mázsa súlyra rúgó propaganda iratot és bolsevista könyveket széttépték és szétszórták.

Odaát a legénységi épület igazi szemétdomb külsejét mutatta.
A földön mindenütt széttaposott bűzlő heringfejek,
a legénységi étkezdének hevenyészve összetákolt gyalúlatlan asztalain pedig,
félig levágott,
karnyi vastagságú marhacsontok,
amelyeknek egyik-másikáról még vörösen virított le a félig nyers hús.

A padló emberemlékezet óta nem volt feltörölve és rajta sokhelyütt,
világosan kivehető sötét vérnyomok látszottak, annak jeléül,
hogy a bolsevista katonaság
itt hódolt egyik kedves szórakozásának,
amelynek áldozatai vagy a határon átszökő emberek,
vagy
pedig a környékbeli falusi lakosság köréből szedett gyanúsítottak és túszok voltak.


Az első összetűzés

Este hét óra, lehetett, amikor a klimjeci laktanya környékét erős puskaropogás zaja verte fel.

Csakhamar kiderült, hogy 12 szovjetkatona, --- akik nem tudták, hogy a magyar honvédség
már Klimjecben van --- tért vissza,
abból a célból,
hogy amit csak lehet, a falusi lakosságtól elzsákmányoljon.
A faluban őrszolgálatot teljesítő határvadászok vették fel ellenük a harcot,
húszperces kölcsönös puskázás után a bolsevisták megfutamodtak és
két sebesült hátrahagyásával elmenekültek.

A két szovjet fogoly menekülés közben hátulról sérült meg, egyik a nyakán, másik a combján.

Tolmács útján kérdeztük ki őket és egy ruténul beszélő honvédünk először
a saját szakállára tette fel a kérdést:

--- No, örülne neki Sztalin, ha így hátlövéssel látna benneteket?

Elhúzott szájjal, a keserűség szinte megrajzolhatatlan arckifejezésével válaszolt az egyik fogoly,
egy szovjet altiszt:

--- Ah, ah, Sztalin! Csak parancsol, de nem ad enni!

A laktanyában szerteheverő és már az előbb említett heringfejek bizonyították, hogy a szovjetkatonának igaza van és elbeszélése szerint a katonák mindössze egy-egy sósheringet kaptak naponta.
A foglyok elmondták azt is,
hogy a kárpáti falvakban elhelyezett szovjethaderő fejvesztetten vonul vissza,
állandóan ellentmondó parancsok követik egymást.
A hirtelen támadásra a szovjet vezetőség elvesztette a fejét és attól tartott,
hogy ha a galíciai lakosság megtudja,
hogy Magyarországgal is kitört a háború, felkelések és lázadások keletkeznek.

A magyar-galíciai határ mentén eleinte mindenütt azt híresztelte,
hogy a magyar honvédség azért vonul fel, mert olyan hadgyakorlatokat tart,
amely a Szovjetunió tudtával és beleegyezésével Galícia földjére is átterjed.

E képtelen és kapkodva kitalált állítást a szovjet katonaság eleinte készpénznek vette
s annál nagyobb volt a fejetlenség,
amikor a magyar honvédek a kárpáti hágókon keresztül lezúdultak a bolsevisták nyakába.

A határvadász zászlóalj főcsapata is megérkezett a késő esti órákban
Klimjecbe és másnap hajnalban megindult az előnyomulás a következő községek:

Tucholka és Koziova felé.
Ez a zászlóalj néhány nap múlva elérte Skolét,
amely fölött Stryben már németek voltak és innen indult keletre fordulva
Dolinán keresztül Staniszlau felé.

Amerre csak elhaladtunk,
mindenütt a lakosság jajgató panasza kísérte a magyar csapatot.
A szovjet még erről az elárvult és alig nyilvántartott kárpáti környékről is a katonaság kivonulása előtt magával vitt minden élelmiszert, értéktárgyat, minden lovat és tehenet.




A beszkidi áttörés

Ugyanekkor, mozgalmas harci jelenetek játszódtak már la a beszkidi hágónál.
Vereckénél az áttörés sikerült, csapataink közvetlenül a németekkel való találkozás előtt állottak
s így a haditudósító szakasz új feladatok végrehajtására indult.

Vissza a Kárpátokba,
a hágón keresztül Alsó Vereczkére és onnan Volócra --- volt az új parancs,
Volóc felett ugyanis Beszkiden már javában ropogtak a puskák és a beszkidi hágónál álló zászlóalj előőrsei június 28-án megfigyelték, hogy a Szovjet műszaki alakulatai a túlsó oldalon fekvő község, Lavocsne környékén robbantásokat készítenek elő.

Az eset annál súlyosabb volt, mert Beszkidnél a magyar területet a Szovjettel hosszú alagút köti össze, amelyen vasúti sínpár vezet keresztül Lemberg felé és amely így az utánpótlás szempontjából létfontosságú volt.
Június 28-án este szokatlanul mozgalmas volt Volóc környéke.
Ide érkezett a határvadász dandár parancsnoka is.
Még a délután folyamán 22 Yunkers-bombázónk húzott el a hágó felett szovjet területre,
majd bombaterhétől megszabadulva félóra múlva visszatért.
Estére szovjet bombázást vártunk, Volóc községben és a turista szállodában
a teljes légvédelmi elsötétítés miatt vaksötét volt s ötpercenkint érkeztek nyaktörő tempóban
a hágó felől alig pislákoló lámpavilágítással a jelentő motorosok a dandárparancsnokságra.

--- Estére áttörés készül --- ez, úszott a levegőben és este 8 óra után
néhány perccel haditudósító szakasz útban volt a hágó felé.
A hágónál javában állott a tánc.
A Lavocsnenál lehorgonyzott szovjet ütegeik és aknaállások ontották a tüzet,
a hágó tetejéről a bolsevisták kézigránátokkal és géppuska,
valamint golyószóró tűzzel árasztották el az alagút szájánál lévő beszkidi őrházat,
úgyhogy az állomásépületet csakhamar ki kellett üríteni és 9---10 óra tájban a beszkidi
állomásfőnököt személyzetével együtt hajtányon levitték Volócra.

A beszkidi alagútnak külön története is van azonkívül, hogy az egyedüli vasúti összekötő vonal volt Magyarország és a Szovjetunió között.
A vasúti forgalom, az alagúton keresztül

1941. március 22-én indult meg a Szovjettel,
úgyhogy a határig a magyar nyomtávú sínpáron közlekedett a magyar szerelvény.

A magyar-szovjet kereskedelmi kapcsolatok kiszélesítésére --- szovjet részről
e kapcsolatok elindítása is a valódi szovjet célok elleplezését szolgálta ---
1941. június 20-ra
kellett elkészülnie a szovjetnyomtávú vasúti vonalnak a határtól Volócig tartó
15 kilométernyi hosszúságon, így Lemberg felől szovjet területről érkező vonatok a volóci állomásra futhattak be és az átrakodás itt történhetett volna. A vasútvonalnak Volócig szovjet nyomtávra
való kiépítése időben el is készült, közben azonban az alagútban átalakításokat kellett végrehajtani,
mert a szovjet mozdonyok magasabbak a mieinknél és így az alagúton átvezető
vasúti vonalat süllyeszteni kellett.

De híres, vagy inkább hírhedt volt az alagút arról is, hogy ez év nagypéntekjén a magyar-szerb háború küszöbén ezen az alagúton keresztül hagyta el az országot az angol, belga és holland követ, valamint ezeknek a követségeknek a személyzete. Végül itt távozott Magyarországból a Moszkvába utazó utolsó budapesti jugoszláv követ is ez év húsvétja előtt.

Június 28-án este 9 óra tájt indult meg a támadás úgy fenn a hágón, mint alatta az alagúton keresztül. Kézenfekvő volt, hogy az alagutat a bolsevisták a saját oldalukra
eső kijárattól az alagút közepéig --- ez az alagútrész az ő tulajdonuk volt --- aláaknázták.
Mégis megindult a támadás, és ezúttal is utászaink haladtak az élen.

Csak itt-ott villant fel pillanatokra a lámpafény, egyébként határvadászaink vaksötétben
nyomultak előre az alagútban, hogy célpontot ne nyújtsanak az orosz fegyvereknek.
Síri csendben érkezett el az élcsoport az alagút közepéhez.
Az itt néhány perc alatt felállított géppuskából több sorozatot lőttek ki előre,
majd most már lámpafénynél megindultak utászaink, hogy felszedjék a sínek kétoldalán elhelyezett tányéraknákat.

Az éjszakai rajtaütésnek nagy sikere volt. A szovjet még nem várta a támadást,
embereit estére kivonta az alagútból és csupán az alagútnak a szovjet területére néző
száját torlaszolták el kő- és földtömeggel.
A torlaszt csakhamar széthányták a határvadászok, az alagúton át vissza pedig jelentés
ment a fönt harcoló csapatoknak,
hogy a hegy alatt átjutottunk bolseviki területre.

Ekkor kezdődött a támadás,
a hágón keresztül is, határvadász alakulataink megindultak a Beszkideken túl fekvő
Lavocsne irányába és a meglepett szovjettüzérség csak
az utolsó pillanatban tudott ütegeivel együtt elmenekülni.

Másnapra, 29-re az alagút felett kanyargó szerpentinen hatalmas sárban saját tábori tüzérségünk
haladt át Lavocsneba.


Kerékpáros járőrünk ellenséggel találkozik.


Beszélnek az ukránok

A szovjet ezen a határrészen a vasúti átkelés lehetősége miatt és azért, hogy az átutazó idegen szemeknek a maga szája-íze szerint való látnivalókat nyújtson, tartotta legjobb embereit.
Ezek a politikai rendőrség tagjai közül kerültek ki.
A politikai rendőrség egykor a GPU,
jelenleg pedig annak utóda,
a NKVD
(Narodni Komisszariat Vnutornich Del) a Szovjetben állam, az államiban,
amelynek olyan hatalma van,
hogy a bolsevista párt utasítására népbiztost is letartóztathat.
A GPU-ból 8---10 évvel ezelőtt létesült az NKVD és az állambiztonság legfőbb őrévé vált.
A GPU-tól örökölt kegyetlen,
bolsevista módszerek alkalmazásával felállítása azért vált szükségessé,
hogy általa megakadályozzák a nem túlságosan nagysikerű ötéves terv elleni szabotázs-akciókat.



A lavocsnei részen az NKVD emberi maguk látták el a határszolgálatot,
amellett,
hogy minden határrészen ők voltak ennek a szolgálatnak az irányítói.

Az NKVD tisztje magasabb rangú,
mint a vele egyenlő rangjelzést viselő hadseregbeli tiszt és nemcsak
a katonaságnak osztogathat parancsot,
hanem:
a községek és városok helyi szovjetjeinek is, amivel a polgári közigazgatást is kézben tartja,
ellenőrzi.
Mint később tapasztaltuk,
ezek az NKVD tisztek, akiknek 80%-a a szovjetunióbeli zsidóságból rekrutálódott,
voltak azok, akik a podoliai és ukrajnai, továbbá a, Bug- és Dnyepermenti harcokban az első vonalak mögött
géppuskával kényszerítették a katonaságot a harcra.

Egyébként minden szovjet kerületben megalakult
az NKVD intézménye és ez bárkit letartóztathatott.

Már az első elfoglalt szovjetbeli városok lakói rémtörténeteket mondtak el
az NKVD működéséről.
Névtelen vagy bárki részéről történt feljelentésre a delikvenst börtönbe szállították.
Még itt is folytatódott az NKVD szerepe.

A letartóztatott személyt először is összezárták egy másik fogollyal,
akiről ez nem tudta,
hogy agent provokatőr.

Bármennyire zárkózott volt is a fogoly,
egyszer csak elérkezett az időpont, amikor társának kiöntötte a szívét s ha másért nem,
a hosszú és indokolatlan fogság miatt panaszkodott.

Ez aztán a nyakát is törte, akár bűnös volt, akár nem. A bíróság a rendőri adatok alapján kényszermunkára, vagy deportálásra ítélte. A deportáltat Szibériáiba, vagy azon is túl út és
vasútépítésre vitték. A kibírhatatlan, éghajlat és a silány élelmezési tizedelte őket,
ezt azonban a szovjet vezetőség nemi bánta,
mert az általában nacionalista ukránok bőven ontották az új foglyokat.




Munkában a magyar tüzérség

A beszkidi hágónál történt áttöréssel egyidejűleg indultak meg a harcok
a Beszkidtől keletre eső Toronyai hágónál is. A hágó túlsó oldalán lévő Viszkov község előtt azonban szintén igen erős ellenséges állásra bukkant a zászlóalj. A két szovjet erődön kívül, amelyből géppuskatüzet árasztottak a hágó felé, erős tüzérségi és aknaállások voltak kiépítve Viszkovnál
és a heves ellenséges tűz rövid időre megakadályozta az előnyomulást.

A hágó legmagasabb pontja mögött néhány száz méterrel magyar területen felállított tábori tüzérségünk kitűnő megfigyelő helyre téve szert, csakhamar belőtte magát az ellenséges ütegekre és arra a hatvan szovjet aknaállásra, amelyből pergőtűzszerűen küldték fel a hágóra robbanó lövedékeiket.

Másfél napig dolgozott tábori tüzérségünk, ez alatt pozdorjává lőtte az orosz állásokat,
úgyhogy a Viszkov felé vezető szerpentinen felszedhették a százszámra elhelyezett aknákat és az előretörés ismét megindulhatott.

Ez volt az első alkalom, ahol a szétlőtt lövegek mellett
nagy mennyiségben felhalmozott lőszert találtunk,
amit a hanyatt-homlok menekülő bolsevisták már nem tudtak magukkal vinni.

Ebben a háborúban is beigazolódott ugyanis az az orosz harcmodorra való tétel,
hogy:

,,az orosz lélek, ha nem is harcos szellem,
a védekezésnek és főként a visszavonulásnak nagy mestere."

Ehhez még hozzátehetjük,
hogy nem volt még háború, amelyben annyi rejtett fegyvert vagyis aknát helyeztek volna el,
mint a mostaniban. Utakon, erdőkben, de hidak alatt és patakágyakban is mindenütt megtalálható
volt az akna és ugyancsak nyitott szemmel kellett járni a fel nem derített területeken hogy az ember akarata ellenére is meg ne tanuljon repülni.

A Toronyai hágó egyébként nem, ismeretien az előző világháború történelméből sem,
ez volt az oroszok által veszélyeztetett betörési hely.
Akkor is azért összpontosítottak ide nagyobb erőket, mert ennek a hágónak
a környéke magyar részen talán az összes hágó közül a legsűrűbben lakott hely és jó útja vezet le Ökörmezőn keresztül Husztra és így a Tiszavölgybe.

Nyilvánvalóan ennek tulajdonítható, hogy ezt a hágórészt erősen szemmel tartotta a szovjet katonaság,
a hágón túl többméternyi sávban kivágták a fákat, letarolták a bokrokat, ebben a sávban tartottak rendőrkutyákat és
a Viszkov község környékén magas fából épített őrtornyokból éjjel-nappal kémlelték
a toronyai hágó vidékét.



Népitétet!

Az itt visszavonuló vörösök
mindenütt
megszervezett polgári ruhás terrorkülönítményeket hagytak hátra a völgyekben
és ezeknek
ártalmatlannátétele állandó feladata volt az előnyomuló csapatoknak.

Ahol éjszaka a magyar határvadászok megpihentek, nem múlott el egyetlen éj sem lövöldözés és kézigránát-harc nélkül. Az itt lakó ukrán lakosság nagyrészt a kezünkre járt a bujdokló terroristák felkutatásában és fellelésében, Viszkov polgári biztosát pedig az ukrán lakosság idejekorán elcsípte és félholtra verte jutalmul a lakossággal űzött kegyetlenkedésekért.

Néhány községgel Viszkov után, amikor Ludvikovkára vonultunk be, ott már a népítélet elintézte
a község zsidó biztosának sorsát. Saját lakásában felakasztva találtuk és
mellén hatalmas papírdarabra rajzolt szovjetcsillag díszelgett.

Július elején a magyar határ- és hegyivadász csapatok már biztosan tartották
a Koziova, Tuchla, Ludvikovka vonalakat. A határvadászdandár harccsoportjaitól balra
az uzsoki szorosból előretört egy kerékpáros zászlóalj,
amely Siankin áthatolva, felvette az összeköttetést a szomszédos német erőkkel és
a Smorzanka patak vonalában a határvadászdandár balszárnyát biztosította.

Ez a zászlóalj június 30-án csatlakozott
a Vereckei szoroson áttört csapatokhoz, amelyekkel először léptük át
a magyar-szovjet határt, ekkor kapta a dandár a parancsot,
hogy forduljon keletre és törjön előre Dolinán keresztül Staniszlau felé.



Ezek a vörösök már befejezték a háborút... Ki élve, ki halva.


Felvonulnak a magyar harckocsik

A négy hágón, Uzsokon, Vereckén, Beszkiden és Toronyán való áttörés július első napjaira
lényegesen befejeződött és a haditudósító szakasz parancsot kapott,
hogy térjen vissza Husztra ahol új feladat vár rá.

Július első napjaiban kezdődött meg a gyorshadtest felvonulása. A német hadsereg nyugatról és északról gyakorolt nyomása és a határvadász alakulatoknak a négy hágón való áttörése felbomlasztotta a velünk szemben álló hatodik hadsereget, amelyik fejvesztetten menekült kelet és északkelet felé. Ennélfogva feleslegessé vált, hogy gyorscsapataink egy része is errefelé vegye útját, már csak azért is ment a tizenkettedik szovjet hadsereggel egyesült hatodik szovjet seregrészek kelet-Galícián keresztül könnyebben voltak elérhetők a gyors hadtestnek.

Így a hadtest összpontosítva a Tiszavölgy kitűnő makadám útján vonulhatott fel, ami a felvonulás gyors végrehajtását rendkívül előmozdította. A beállott rossz idő ellenére is órák alatt megszerveződlek az utánpótlási támaszpontok és így a tankok, harckocsik és gépkocsizó gyalogság egyetlen iramban érte el Kőrösmezőt, hogy átkeljen a Tatárhágón.

Egyik előző fejezetünkben utaltunk arra: ebben a felvonulásban mekkora segítség volt, hogy a szovjet légierő amelyet a német légierő lényegében elpusztított, már nem volt ütőképes és a gyors hadtest felvonulása közben Kőrösmező fölött mindössze egyetlen berepülés történt, a szovjet bombázót azonban, a hadtestet kísérő és a felvonulás alatt őrködő vadászaink Kőrösmező felett könnyűszerrel lelőtték.

A gyorshadtest megérkezéséig a Tatárhágón egy kikülönített határvadász-zászlóalj őrködött és a szovjet csapatokkal ez a zászlóalj vívta meg az első harcokat. A szovjet seregrészek már itt is látták július első napjaiban, hogy az ellenállásnak az egyéb harctereken rájuk gyakorolt nyomás folytán nem sok értelme van, és ezért a Tatárhágón túl is megkezdték visszavonulásukat a Pruth völgyében Delatin, innen pedig részben a Pruth völgyében tovább Kolomea részben pedig Delaintől északkeletre Nadvornica völgyébwn Staniszlau felé.


Pusztulás és siralom a Szovjet nyomában


A visszavonuló orosz csapatok útját pusztulás és síralom jelezte.

Galíciának,
de talán egész Kelet-Európának nincs szebb és festőibb része,
mint a Pruth völgye.
A Kárpátokban eredő folyó szeszélyes kanyarodókban, áradáskor köveket és
szikladarabokat görgetve magával,
rohan lefelé a kelet-galíciai nagy síkság felé.
A folyó irányát egyik oldalon a sziklás hegyrészek mellett vezetett vasúti vonal,
másik oldalán pedig tűrhető állapotban lévő országút követi.
A szaggatott kárpáti hegyvonulások folytán az út Delatinig vagy húsz helyen vezet
a Pruthon keresztül és a hidak, köztük több imponálóan magas viadukt,
a szovjet visszavonulás előtt kitűnő karban voltak.

De a szovjet visszavonulás után...
Egyetlen hidat sem hagytak épen és nemcsak az országút,
hanem a vasúti pálya átvezető hídjait is egytől egyig felrobbantották.

Az élen haladó utászoknak emberfeletti feladatokkal kellett megküzdeniök.

Nehezítette a helyzetet az is, hogy az esőzés állandóan tartott és a Pruth --- amely ezen a részen tulajdonképpen szeszélyes hegyipatak --- szélességében és magasságában is kétszeresére duzzadt. A hevenyészve épített szükséghidakat minduntalan elvitte a víz, ahol pedig szükséghíd felállítása nem vált lehetővé, sok helyen a hegyoldalakból kivágott hatalmas fenyőtörzsek helyébe kellett utat vágni. S az első néhány súlyos harckocsi áthaladása után, --- túlzás nélkül állíthatjuk ---, sok helyütt derékig ért a sár.

Járemcse előtt fekszik a legszebb galíciai fürdőhely, egy szűk katlanban, ahol villák és kastélyszerű épületek tündökölnek. A nyaralóhely eredetileg amerikai pénzen épült ki a világháború utáni lengyel uralom alatt.

A Jamna nevű nyaralóhelynek vasúti állomása is van. Az állomás épülete előtt hatalmas viadukton halad át a vonat, majd közvetlenül a viadukt túlsó oldalán hosszú alagútban tűnik el.

Úgy a viaduktot, mint az állomás épületét, szétrombolták a bolsevisták. A fürdőhely épületeit kopaszra rabolták, a villanytelepet és a gőzfürdő épületét, amelyek az útmentén fekszenek felperzselték. A többi épületben csak azért nem tettek nagyobb kárt, mert egyrészt sürgős volt az útjuk, másrészt pedig menekülésük előtt el voltak foglalva kedvenc bolsevista szórakozásukkal, a túsz-szedéssel.

Erre maradt még elég ideje a bolsevikieknek, mivel az első falvak elhagyása után, a Pruth hidak felrobbantása folytán az előnyomulás kissé meglassult.

A nadvornai tömegsír

Galícia kárpáti községeiben, Tartarovban Worochtán Jamnán, Járemcsén és Mikulicsinbem, ezenkívül néhány kisebb községben egy lelket sem találtunk. Igaz, hogy a lakosság egy része elmenekült a háború hírére másik része azonban --- és ezek között bőven voltak asszonyok és gyermekek --- túszként a bolsevikiek kezére került, akik ezeket visszavonulásukkor magukkal hajtották.

Az első pillanatban szinte érthetetlennek látszott hogy a bolsevikiek sokesetben a velük egyfajúakat is magukkal ragadják, később azonban a galíciai, majd az ukrajnai nagyobb városokban rájöttünk arra, hogy a túsz-szedéssel és a túszokkal való bánásmóddal az Istentől és erkölcstől messze elrugaszkodott bolsevista nemzedék voltaképpen a maga gyilkosságra nevelt szadista hajlamait elégíti ki. Az említett falvakból elhurcolt túszokat később, amikor a hadtest már a galíciai síkságság útján dübörgött tova, megtaláltuk több nadvornai tömegsírban, ahová holttesteiket bekaparták.

Amint ugyanis a magyar seregtestek a Kárpátok szűk útjait elhagyták és a galíciai síkságon kibontakozva útjukat jelentősen meggyorsították, a bolsevisták is gyorsabbra fogták a menekülés iramát, amelyben a magukkal hurcolt túszok csak útjukban voltak. Ahelyett tehát, hogy szélnék eresztették volna őket, egyszerűen sorra lövöldözték, majd Nadvorna lakosságával hatalmas gödröket ásattak és többszázra menő lemészárolt túsz holttestét azokba dobálták.

A bolsevista pokol első bestiális megnyilvánulása volt ez. Ízelítő a későbbi tapasztalatokból, melyekből arról győződtünk meg, hogy a bolsevisták iskolát állítottak az emberölésnek és a fiatal generációt rendszeresen hozzászoktatják a gyilkoláshoz.

Birkózás az úttalan utakkal

A Pruth völgyében való átkelés, bármelyik egyéb haditénnyel egyenlőrangú sikere és áldozatkész ténye marad a gyorshadtestnek.

Ínszakadtig dolgozott minden, ember. Az egyesi nagyobb kaptatóknál az út két oldalán ötvenével, százával állottak a honvédek s amikor egy-egy gépkocsi nekilendült a meredek partnak vezényszóra állottak neki s csaknem kezeikben vitték fel a magaslatra.

Az egyik útszakaszon úgy látszott, hogy nem, lehet tovább menni s hosszabb időre le kell állani. De mi történt?

Az utászok órák alatt hidat vertek a Pruthon, eltérve az úttól, át a túlsó oldalra, ahol a sziklás hegy tövében vasútvonal húzódott. Csákányok és hatalmas kalapácsok kerültek elő, a síneket leverték a talpfákról, a talpfák, közötti lyukakat és mélyedéseket földdel és a Pruthból felhozott kövekkel kiegyengették és a hadtest jó pár kilométeres úton, a vasúti pályatesten folytathatta útját.

Nagy kő esett le a szívünkről, amint kiértünk a galíciai síkságra, ahol a Pruth is méltóságteljesebb képet ölt, megszűnnek a szeszélyes kanyarok s vele együtt eltűnnek a sorra felrobbantott hidak. Kolomeába, Kelet-Galícia egyik nagyobb városába, a lakosság üdvrivalgása mellett vonult be a magyar hadtest.

Hunt Béla: Szemtől-szembe a vörös pokollal

Vörös katonák letépik a templomok oltárképeit (Magyar Futár).

Egy magyar motorkerékpáros páratlan bravúrja

Július 4-ét írtunk. A Kolomeától északnyugatra fekvő Sztaniszlauról még nem volt semmi hír. Azt tudtuk, hogy Sztaniszlau efoglalása a már említett hágókon áttört határ- és hegyivadász dandároknak volt a feladata és azért, hogy velük az összeköttetést felvegyük, Kolomeából egy jelentő motoros indult el Sztaniszlauba. Kolomeiától a Delatin felé vezető úton a várostól két kilóméternyire kanyarodik az az elég jó karban levő út, amelyik Ottynián keresztül Sztaniszlau keleti bejáratához érkezik. A jelentő motoros minden nagyobb kaland nélkül el is érkezett a város elé, s nagy volt a meglepetése, amikor észrevette, hogy a város bejárata előtt fegyveres szovjet őr posztol.

A bőrruhába és bőrsisakba öltözött, porszemüveggel ellátott marcona külsejű motoros másodpercek alatt stoppolt az elbámészkodó szovjet őr előtt, leugrott oldalkocsis motorjáról, puszta öklével fejbesújtotta a bolsevistát, azután puskástól átnyalábolta, belevágta az oldalkocsiba és máris nyaktörő iramban száguldott vissza Kolomeába.

Mire a szovjet katona felocsúdott, már a kolomeai parancsnokságon volt, ahol módjában állott körülményesen elbeszélni, mi is a helyzet Sztaniszlauban.

Az elfogott bolseviki a hátrahagyott szovjet utóvédek közé tartozott, mert ekkor nyugatról, Dolina felől, már szorongatták a várost az érkező határ- és hegyivadász dandárok.

A vadászok élén haladó kerékpáros zászlóalj július 5-én el is foglalta Sztaniszlaut, majd Nizniovnál átkelt a Dnyeszteren és a túlsó parton hídfőt képezett. Ez a kerékpáros zászlóalj 36 óra alatt 180 km-t nyomult előre, folytonos utóvédharcok közben és teljesítménye kivívta a németek elismerését is, akikkel a Dnyeszter túlsó partján július 6-án találkoztak, jóllehet a nemetek még nem is számítottak arra, hogy ott magyar honvédek legyenek.

A magyar honvédség hihetetlen teljesítményei

Szinte versengés indult most meg a kerékpáros zászlóalj és a gyorshadtest felderítő zászlóalja között. A gyorshadtest felderítő zászlóalja egyetlen iramban fölrohant a Kolomeától északkeléit felé 61 Km-nyire lévő Horodenkára, hogy innen az ettől 12 km-nyire eső Mihalcenél elérje a Dnyesztert és ott átkeljen rajta.

A Dnyeszter vonalat a vörösök Horodenkánál igyekeztek tartani és itt ki is fejlődött kétnapos harc, amely után a szovjet utóvédeket kelet felé, Zalescsiki irányba valósággal elseperte a gyorshadtest földerítő zászlóalja.

Alig pár órára az orosz erők megverése után, július 7-én a gyorshadtest elérte Mihalcenál a Dnyesztert és a hidászok nyomban hozzáfogtak, hogy a felrobbantott közúti vashíd mellett olyan hidakat készítsenek, amelyen a gyorshadtest páncélosaival és hernyótalpas tankjaival egyetemben át tud kelni.

A Dnyeszterhez való megérkezési napját megelőzően egy nappal, a szovjet Zalesicsiki környékén légitámadást kísérelt meg és ezért a Dnyeszter partján a hídverés idejére mindenütt tüzelőállásba kerültek a légvédelmi ütegek és gépágyúk.

Harcok a Dnyeszter és Szeret mentén

A Dnyeszter környéki harcok emlékét a hadtest élén járó zászlóaljának egy érdekes epizódja örökítette meg.

Amikor a felderítő zászlóalj egyik szakasza a mihalcei vashídhoz ért, az még épen állott. A hídon, túl, a Dnyeszter túlsó oldalán, magas, dombos fennsík emelkedik, amelynek vörös kőzete letekint a Dnyeszter vizére.

A felderítő szakasz gyorsmenetben átment a hídon,
majd meghúzta a szembenálló hegyoldalt, hogy kipuhatolja merre van az ellenség,
s mekkora a tűzereje.
Órák teltek el,
a felderítő szakasz járőr-tevékenysége közben s
ezalatt a bolsevikiek által hátrahagyott
álruhás terroristák felrobbantották
a mihalcei vashidat.

Nemsokára ezután ereszkedett le a felderítő zászlóalj többi egysége a Dnyeszter innenső partjára, ahol a túlsó parton nemsokára, megjelent a robbanás zajára a folyóhoz visszatért felderítő szakasz. Mivel már esteledett, a szakaszt nem volt tanácsos csekély tűzerejével a túlsó parton hagyni, azért épségben és hiány nélkül a hidászok a csónakokon hozták őket vissza a Dnyeszter innenső partjára. Ugyanekkor a határvadászok kerékpáros zászlóalja Monaszterziskán át elérte Bucsacsot és itt kapta a parancsot, hogy Tlusztéig törjön előre és biztosítsa gyorshadtestünknek a Dnyeszteren túl való előnyomulását azonkívül vágja el a Zalescsikinél a Dnyeszteren átdobott szovjet erőket. Ezt a feladatot a kerékpáros zászlóalj végre is hajtotta és így a gyorshadtest előnyomulása, különösen a balszárnyon, a Dnyeszteren való július 8-án történt átkelés után biztosítva volt.

Eközben a határvadász dandár gyalogos hadcsoportjai is elérték Sztaniszlaut, a kerékpárosok pedig megállás nélkül törtek előre keletre, Lisovecnél elérték a Szeret folyót és még épségben birtokukba vették a Szeret vashídját.

Ennek a ténynek az óriási jelentősége már másnap kibontakozott, amikor a gyorshadtest gépkocsizó dandárjai is elérték Lisovecnél a Szeretet s megállás nélkül roboghattak tovább Szkala, illetőleg Szkala alatt egyenesen keletre kanyarodva Kamjenec-Podolski felé.

Ezután, hogy a gyorshadtest elérte a Szeretet, kapta meg a határvadász kerékpáros zászlóalj a parancsot s ugyancsak az egész határvadász dandár is, hogy alakulatai elért helyzetükben álljanak meg, most már csupán a gyorshadtest folytatta tovább a támadást s a határvadász dandár ezentúl mint megszálló csoport működött.



Az új szovjet nemzetek. Nyomorult emberpáriák, akiknek még a tekintetében sincs már emberiesség (Magyar Futár).

Kövér búzatáblák --- rongyos, nyomorult emberpáriák

Ezekben az időkben, amikor harcoló seregeink a kárpáti határtól már csaknem 400 km.-re állottak, sárgult a kalász és érett be a gabona Galíciában, Podoliábain és Ukrajnában.

Amerre a szem ellátott, százezer hold számra gazdag vetések állottak mindenütt, érett búza, rozs, árpa és zab, mellette pedig kiéhezett parasztok bandukoltak kopottan, fakó arccal, vonszolódva, --- ezek már előmerészkedtek odúikból a magyar csapatok érkezésének hírére, --- s itt-ott egy beesett bendőjű kecske vagy keservesen bőgő kis tehén.

Furcsa kép. Gazdag, kövér vetés mellett kiéhezett paraszt?

Hogy illik ez össze? Igaz ez? Véletlen-e, ámítás, vagy hamis propaganda? Ha azonban igaz, mit keresett a bolsevizmus Oroszországban?

Még ha magunk elé képzeljük egy pillanatra az orosz naturalista íróknak a cárizmus ideje alatt túlzott színekkel festett koplaló muzsikját is, csak az lehet a kérdés, jobbat teremtett-e nekik a Szovjet; ha pedig nem, úgy egyáltalában mit keresett a fehér Oroszországtól és Szibériától távoleső Ukrajna, Podolia, Galícia síkságjain és mit is végzett ott?

A keleti hadjárat alatt szerzett tapasztalatok beszédes választ adnak ezekre a kérdésekre. A szovjet pokoli arculatja itt tárult fel a maga egész valóságában, ahol a lakosság nem csinált titkot belőle, hogy huszonnégy esztendő alatt a hatalmas szovjet területen több mint 30 millió volt az olyan halottak száma, akik egyrészt a szovjet-zsidó hóhérok kezétől és golyóitól, továbbá az éhínség következtében, másrészt pedig betegségek és gyógyszerhiány következtében pusztultak el. Óriási szám ez, a szovjet összlakosság 15 százaléka és ebben a számban nem foglaltatik benne a bolsevizmus által elpusztított emberek természetes szaporulata, azok életbenmaradása esetén.

A szovjet alkotmány: közönséges csalás

De hogyan is láttuk a megmaradottak sorsát a Szovjetunióban?

A Szovjet megalakulásaikor kitört polgárháborúk lezajlása után Sztalin-Dzsugasvilli József --- ahogy eredeti nevén Ukrajnában nevezik --- alkotmányt hirdetett. A Szovjet tizenhat tagállamból állott s az alkotmányban többek között olyan tetszetős pont .is szerepelt, amely szerint minden tagállam önálló s ha kedve tartja, elszakadhat a Szovjet-Uniótól.

Ez a paragrafus maga volt a politikai csalás, mert az egyes államokban alkotott szovjetek élén, az irányító és vezető szerepet eleve Sztálin közvetlen környezetéhez tartozó kipróbált hívei gyakorolták, a georgiaiak, akik mindéin kezdeményezést nemcsak hogy megakadályoztak, hanem véresen megtoroltak és a már akkor is önállóságra és függetlenségre törekvő ukránok közül százezer számra küldték Szibériába a foglyokat.

Parasztsors a kommunizmusban

Ebben az időbeni alakultak meg a kolchoszok is.

A kolchos (kollektív mezőgazdasági gyűjtőközpont) községenkint egyesítette magában a földet és termését egyaránt. A parasztnak csak a házat hagyták meg, azzal a feltétellel, hogy benne csak maga és családja lakhatik, bérbe nem adhatja, sem egészben, sem részben.

A ház örökölhető volt ugyan, törvényes örökös híján azonban az államra, illetőleg az illetékes kolchosra szállott.

A házon kívül a paraszt csak a következő javakat tarthatta meg: háza körül száz-százötven négyszögöl kert, egy darab tehén, egy drb. disznó, öt drb. liba, 5. drb. kacsa és hét drb., csirke, vagy tyúk.

Ezekkel szabadon rendelkezhetett, el is adhatta őket, a szaporulattal azonban a kolchosnak úgy kellett elszámolnia, hogy ennek 15 százalékát megtarthatta, 85 százalékát pedig le kellett adnia a kolchosnak. Ahol ez számszerűleg természetesen nem volt lehetséges (például borjúnál) ott a szaporulatot be kellett szolgáltatnia a kolchosnak, az állat a kolchost illette, a borjú napi árának 15 százalékát a paraszt megkapta készpénzben.

Mint említettük, a fent elsorolt állatait a kolchos paraszt eladhatta. Egy csirkéért átlagban 15 rubelt, egy tyúkért 20 rubelt, egy kacsáért 30 rubelt, egy libáért pedig 40 rubelt kapott a paraszt, ha a városba vitte. Helyben is eladhatta állatát a kolchosnak, amely azonban a fenti áraknál két százalékkal kevesebbet fizetett.

A kolchosba tömörült földeken a paraszt napi nyolc órát tartozott dolgozni, aratáskor pedig legalább tizenkét órát. Egy munkanapért vidékenkint változó 6---8 rubel volt a fizetség természetben, a paraszt által kiválasztott termékben, azokat a napiár szerint számítva. Ha azonban rossz volt a termés, úgy a ,,kolchosnik" a pénzt kapta kézhez.

Minden kolchosnak egy bizonyos meghatározott mennyiségű terményt, gabonafélét kellett évente beszolgáltatnia az államnak. Ha felesleg maradt, azt kiosztották a kolchos tagjai között. Arra azonban alig került sor, mert a beszolgáltatandó terménymennyiség oly magasan volt meghatározva (többnyire a magát Moszkváiban behízelegni akaró kolchosvezető szovjet megbízott bemondása alapján), hogy efféle évvégi ingyenes terménykiosztásokra csak olykor, a Szovjet egyes jubiláns esztendeiben propaganda célból került sor.

Szükségleteinek kielégítését a paraszt a falukbeli állami bevásárlási központokban végezhette. Ez csak papíron volt így, mert ezekben az üzletekben nem volt kapható semmi. Így a paraszt a városban végezte bevásárlásait, akár szabadidejében, akár akkor, ha valamit eladni vitt a városba.

Egy közönséges gumitalpas cipő ára száz rubel volt, egy bocskoré 60---80 rubel, ami egy paraszt tíznapi keresetének felelt meg. Vászoningét, nadrágját a paraszt maga szőtte, ára az állami üzletekben 150 rubel volt.

A galíciai paraszt sorsa az oroszok megszállásának első féléve után ugyanígy alakult. Az első félesztendőben a galíciai paraszt földjét, állatait megtarthatta, de a hozadék és szaporulat 85 százalékát be kellett adnia az államnak és csak 15 százalékát tarthatta meg. Ha ezt a rendelkezést megszegte, ezt szabotázsnak nyilvánították és kegyetlen megtorlásban részesítették. (Fogság, kínzás, deportálás Szibériába) 1940. tavaszán Galíciában is felállították a kolchosokat és ekkor az előbb felsorolt házkörüli kisebb javakon kívül minden birtok a kolchos útján az államra szállt.

Ez a bolsi ,,munkásparadicsom"!

A kolchosparaszt elesettségével pontosan lépést tartott a városi lakosság sorsa is. A napszámos fogalma a falvakban összeolvadt a parasztéval, mert mindenki kényszerítetten kolchostag volt. Kevés kivétellel ugyanez volt a helyzet a városiban is, a napszámos fogalma eggyé vált az ipari munkáséval. Kivételek a magánháztartások alkalmazottai voltak, akik mint napszámosok átlag havi 120 rubelt kerestek. Az egyik galíciai nagyvárosiban például öt szovjet katonatiszt egyetlen takarító napszámost tartott, akinek összevéve havi 120 rubelt fizettek.

Minden iparos állami üzemiben dolgozott és mindenki lehetett iparos, vagy munkás képesítés nélkül is, feltéve, hogy a bolsevista part tagja volt.

Minden ipari üzem és üzlet az államé volt, így az órásüzletek és cipészüzemek is. Egy cipésziparos napi nyolc rubelt keresett, de havi jövedelme nem haladta meg a 200 rubelt. Egy éjjeliőr havi jövedelme 150 rubelt tett ki.

A községi beszerzési csoportok Oroszországban a kolchosokkal egyidőben, Galíciában pedig a kolchosok létesítése előtt nyomban a Szovjet megszállás után jöttek létre.

Az állami beszerzési központban egy közönséges női ruha 200 rubelbe került, tehát annyiba, mint amennyi egy iparos havi jövedelme volt.

Egy silány férfiöltöny ára már ötven százalékkal meghaladta az iparos jövedelmét, mert ára 300 rubel volt. Egy jó anyagból készült öltöny 7-800 rubelbe került. Ekkora luxust csak szovjetbiztos, vagy kolchosvezető engedhetett meg magának, akinek havi fizetése 1200---2000 rubel volt, a moszkvai központban elért érdem szerint.

A városokban is az volt a helyzet, hogy az elárusító központokban alig lehetett árút kapni. Megtörtént, hogy a város lakossága megtudta például, hogy a központba ötven pár cipő érkezett. Ezrével állottak sorba az ötven pár cipőért és miután ezt csak ötvenen szerezhették meg, két-három hónapig kellett várni, míg új szállítmány érkezett.

Híre ment több esetben, hogy ebbe és ebbe a szomszédos városba nagyobb rakomány cipő érkezett. Már hajnalban három óraikor minden világtáj felől hatalmas népvándorlás indult meg a kérdéses város felé, ahol azután közelharc fejlődött ki a saját és idegen lakosság között a kismennyiségű közszükségleti cikk birtoklásáért. Az élelmezés rendkívül drága volt. Egy ebédért a városokban létesült állami vendéglőkben általában 16---20 rubelt kértek.

A lakbérek és fizetések aránya

A városi lakásokban két kategóriát ismertek: az államosított, vagy államilag épített házakban levő és magánházakban levő lakásokat.

A Sztalin-alkotmány értelmében mindenki birtokolhatott egy házat, ahol azonban csak maga lakhatott és bérbe semmit sem adhatott. A felesleges lakásokat a helyi szovjetek elkobozták, bizalmi embereik számára lefoglalták és ezek lakbért sem fizettek.

Az állami házakban levő lakásokat bérbe vehette valaki a következő alapon: a lakásban a lakószobák egy négyzetméternyi területe havonta három rubelbe került. Így egy kétszobás (szobánként 5---5 méter) átlaglakás havi bére 150 rubel volt, ami egy közepes iparos havi jövedelmének és egy jóldotált tisztviselő félhavi jövedelmének felelt meg.

Összehasonlításul az,
előbbiekhez: egy szovjet százados fizetése átlag havi 500 rubel.
Ha az illető a G. P. U. utódjának, az N. K. V. D.-nek
(Narodni Kommisariat Vnutornich Del) tagja volt,
megelőzte rangban az ugyanolyan rangú katonatisztet és 7---800 rubelt kapott havonta.



Egy kis részlet a szovjet pokolban halálrakínzott,
megcsonkított emberek holttesteinek tömegéből.


Gyógyszer? Ismeretlen fogalom!

A gyógyszertárakat is államosították. Gyógyszerekben azonban igen csekély volt a választék.
Az orvos hiába írta meg a receptet, a patikában nem tudták elkészíteni, a beteg meghalt.

Az európailag ismert injekciós gyógyszerek --- mint például az inzulin --- teljesen hiányoztak. Magánforgalomban spekuláns zsidóktól lehetett kapni egyes fontos gyógyszereket, de vagyont kellett fizetni értük. Aki ezt nem tehette és szervi, vagy születéskor már meglevő betegségben szenvedett,
sorra elpusztult.

Mindenki csak egy foglalkozást űzhetett a (Szovjetben és szakmájától később sem térhetett el. Egyedül a Moszkvában székelő népbiztosok kapták azt a kedvezményt, hogy hivataluk esetleges megszűnése után visszatérhessenek eredeti foglalkozásukhoz.

Erre huszonhárom esztendő alatt egyetlen példa volt.
Az egyik belügyi népbiztos megbízatása megszűnt s az visszatért eredeti foglalkozásához, a cipészmesterséghez.


A sztaniszlaui vérfürdő


Sztaniszlauban és Kolomeaban kerültünk voltaképpen legelőször szembe
a vörös pokollal és ismertük meg a bolsevizmus bestialitását.
Sztaniszlau törvényszéki biztosát,
--- amely rang normális államban a bíróság ottani legfőbb vezetőjét jelenti ---
az ukránok és lengyelek
egyszerűen
,,zsidó hóhér"-nak titulálták egymás között.

Mert jaj volt annak, aki hangosan csak egyetlen szót,
vagy egy becsmérlő arcfintort is meg mert volna kockáztatni a sztaniszlaui zsidó hóhér ellen.

Ez a törvényszéki biztos, --- sajnos --- még idejekorán kereket oldott és
zsidó feleségével egyetemben elmenekült Moszkva felé.

Sztaniszlauban bevonulásunk után nyomban felkerestem a törvényszék gondnokát,
mert már előzőleg értesültünk róla, hogy a galíciai ukránok fővárosában
a szovjet hóhérok
valóságos vérorgiát rendeztek a kivonulásuk előtt.

A fogházgondnok tökéletesen beszél németül és vele indultunk el megtekinteni
a bolsevisták fogházát.

Első utunk a fogház pincéjébe vezetett, ahol a bolsevisták foglyaikat tartották.

Cement padlójú,
dohos odvak voltak ezek a pincefülkék, amelyekbe a bolsevisták öt-tíz embert szorítottak be,
úgy hogy azok voltaképpen csak álló helyzetben fértek el egymás mellett.

Egy-egy pincesor végén nagyobb, szélesebb, világosabb és levegősebb terem helyezkedett
el és benne,
egymásra dobálva,
a leglehetetlenebb és minden képzeletet felülmúló alakú és formájú kínzóeszköz volt.
A hüvelykszorítótól kezdve a hajszálfúróig,
mellyel a fogoly szemhártyáját rántották ki helyéről.


Különböző alakú kalapácsok csontrepesztés céljára szolgáltak,
ez különösen kedvenc vallatási módszere volt a szovjet bíróságnak.


Már most,
ha valaki ellen, akár haragosa,
vagy valamiben versengő vetélytársa, esetleg névtelenül is, feljelentést tett,
az illetőt a szovjethatóság elfogta és a környékről is a sztaniszlaui börtönbe vitte.

A leggyakoribb vád, a szabotázs vád volt. Akit el akartak tenni láb alól,
az ellen egyszerűen a szabotázs vádját emelték és a vizsgálati foglyot addig kínozták,
míg csak --- hogy a kínzásnak véget vessen --- be is vallotta a soha el nem követett tettet.


A halálos ítéleteket tömegesen hajtották végre.

Valósággal gyűjtötték a halálra ítélteket és mikor harminc-negyven elítélt együtt volt,
az egyik estére kitűzték a kivégzés idejét.

A kivégzés mindig este történt, főleg azért, hogy a kivégzéseknek,
mint a szovjet vezetőséget szórakoztató cselekménynek nagyobb legyen a színpadi hatása.

Ezekre az alkalmakra ugyanis a sztaniszlaui fogház udvarán széksorokat állítottak föl,

amelyeken a törvényszék bolsevista zsidó vezetője,
annak ugyancsak bolsevista zsidó felesége,
valamint ezek barátai és barátnői foglaltak helyet.
A kivégzések színhelyének hátterében magas, vastag kőfal volt,
ennék tövében lelték halálukat az elitéltek.

A kivégzések színhelye és a kőfal háttér olyan reflektorokkal volt megvilágítva,
mint
amilyenekkel Budapesten a Citadellát és a Halászbástyát világítják meg.

A kivégzések órákon keresztül tartottak,

hogy az elitéltek haláltusúja minél tovább ,,gyönyörködtesse" és borzolgassa
a meghívott bolseviki előkelőségek beteges idegeit.
Egyik formája a halálos ítélet végrehajtásának az volt, hogy az elitéltet megkötözték,
a hosszú kötél végét átvetették a falon,
amelynek túlsó oldalán két bolseviki hóhér húzta a kötelet.
Az elítélt így a kőfal mentén a magasba emelkedett és természetesem,
ösztönösen kapálózott,
ami a zsidó bolsevista nézőközönségben óriási tetszést aratott.

A fogház gondnok elbeszélése szerint,
nagy tapsolással és elragadtatott indulat-felkiáltásokkal adták
a ,,vendégek" kifejezését tetszésüknek s ilyenkor a törvényszéki biztos egy-egy kegyencének
meg volt engedve,
hogy a szerencsétlen elitéltre célba lőhessen.
Természetesen,
igyekeztek az élő testen úgy kikeresni a célt,
hogy a golyó egyszerre ne okozzon halálos sebet és az elitéltekkel még el lehessen egy darabig szórakozni.

Az óráikig tartó kivégzésnek utolsó fázisa rendszerint a szem kiszúrása volt s ha a bolsevista biztos az erre való rendelkezését kiadta, mindenki tudta, hogy most már vége a ,,mulatságnak".

Ezek a kivégzések Sztaniszlauban hetenkint lejátszódtak. A sztanilszlaui börtön, négy egymástól elkerített udvarán, néhány méterrel a föld felszíne alatt, több, mint ezerkétszáz holttestet ástak elő néhány nap alatt, amelyek legfeljebb egy-két hónaposak lehettek.

A törvényszéki épület egyik udvarán egyméteres magasságban hatalmas területen állottak azoknak az elítélteknek a ruhái és ruhafoszlányai, akiket --- hogy a szórakozás még élvezetesebb legyen --- mezítelenül végeztek ki.

A halálraítéltekkel előre megásatták a nagy gödröket, ahová azután negyven-ötvenesével dobálták be a holttesteket, amit mésszel leöntve földeltek el.

A bolsevisták gyilkosság-technikájára talán mi sem jellemzőbb, hogy a fogházudvar egyik sarkában hatalmas meszesgödröt tartottak állandóan üzemben a kizárólag mészoltás céljaira épített artézi kúttal. Talán mondanunk sem kell, hogy az állandóan üzemben lévő meszes gödörből kizárólag a holttestek fertőtlenítése céljára használták a metszet.

Nem lehet csodálni, hogy ezek után a magyar csapatok bevonulásakor katonaviselt ukránokból álló milícia vette át a rend biztosítását és a milíciának első dolga volt, hogy a nyilvántartott sztaniszIaubeli bolsevista zsidókat egymásután fogták el és tették ártalmatlanná.

Ugyan ez volt a helyzet Kolomeában is, ahol kisebb mértekben a lakosság kevesebb számának megfelelően, ugyanolyan vérengzések folytak, mint Galíciában a bolsevizmus másfél évig tartó terrorja alatt százhatvanezer lakosságúvá felduzzadt Sztaniszlau városában.

Mindig zsidók az állati kegyetlenkedések élén!

Amikor a magyar csapatok közeledéséinek hírére a bolsevikiek Galíciából menekülni kezdtek, a túszok ezreit vitték magukkal. Kolomeában alkalmunk volt beszélni egy jobb körökhöz tartozó fiatal asszonnyal, akinek a menekülő bolsevisták apját, anyját, férjét és bátyját magukkal hurcolták, úgy hogy az asszony máig nem tud róla, mi történt a legközelebbi hozzátartozóival.

A Zbrucson átkelve az ukrán területem, amely az előző háború előtt és alatt is Oroszországhoz tartozott, álló huszonnégy év óta dühöngött a szovjet terror. Itt az utak mellől és a falvak széléről már régóta eltűntek a Galíciában még látható keresztek, szentképek és ikonok.

Skala városában egy doni kozák tábori lelkésszel volt alkalmunk beszélgetni, aki az előző világháborút a cári hadseregben alezredesi rangban küzdötte végig, majd részt vett Kornilov, Denikin és Wrangel fehér-orosz tábornokok alatt a bolsevisták ellen vezetett hadjáratokban.

A tábori lelkészi a fehér csapatok összeomlása után egy darabig bujdosott Ukrajnában, majd később álnév alatt földművelésbe kezdett és az orosz paraszt álruhájában sikerült kilétét titokban tartania a szovjet hatóságok előtt. Előadásából kiderült, hogy a Szovjet rendezkedésekor, már a kezdeti időpontban, az öldöklés és gyilkosság volt a szovjet módszerek főmotívuma. A doni tartományban csak Rosztovban egyedül háromezer cári tisztet végeztetett ki a Szovjet, azonkívül húszezer papot tettek el láb alól, azok családjaival egyebemben. Csak maga az álruhás tábori lelkész annak idején kétezer halottat temetett el, mert a bolsevisták a legyilkolt papokat és cári tiszteket egy szakadékba dobálták, anélkül, hogy eltemették volna őket.

A kivégzett húszezer orthodox pap között kétszász püspök volt. A bolsevisták belelövöldöztek a templomokba, meggyalázták a szentképeket és vezetőik kivétel nélkül zsidók voltak.

Ugyanakkor, egyetlen zsidó rabbi sem pusztult el és egyetlen oroszul ,,Busnya"-nak nevezett zsidó templom, sem sérült meg.

Moszkvában a négyezer templomból mindössze hat templom van nyitva,
azokban is csak imádkozni lehet,
szertartást tartani nem.
A Szovjet területén ugyanakkor az összes zsidó templomok nyitva vannak és bennük
szabadon folyhatnak
a talmudi szertartások.



Ezek már nem emberek!

Kamjenec-Podolski Ukrajnának egyik legszebben épült városa,
eredetileg Báthory alapítás és hetvenezer lakosa volt.
A lakosság felerészben zsidó bolsevista volt és az Óváros maga hatalmas gettó.
A magyar csapatok érkezésének hírére a lakosság nyolcvan százaléka,
különösen a zsidósság elmenekült,
mert részese,
sőt irányítója lévén a Szovjet terror cselekményeinek, rossz volt a lelkiismerete.

Ebben a városban várta a legborzalmasabb élmények egyike a magyar haditudósítókat.
Kamjenec-Podolski templomait is becsukták a bolsevisták, az egyiket múzeum,
a másikat raktár, a harmadik templomot pedig táncmulatságok céljaira használta
a város szovjet vezetősége.
A templomok körül mindenütt hatalmas tölcséren voltak láthatók, anélkül,
hogy a templomok maguk megsérültek volna.
Kamjenec-Podolskit ugyanis a magyar légierő bombázta,
megtorlásul Kassa június 26-án történt bombázásáért.

Az egyik templom pincéjében bukkantunk a borzalmas leletre. Egymásra dobálva, csontig égve három magyar, hét német és öt ismeretlen katona holttestét találtuk meg. A katonákat a bolsevisták a legkegyetlenebbül megcsonkították, majd valamilyen könnyen égő folyadékkal leöntve meggyújtották. A legalul fekvő holttestek kevésbé égtek meg és így lehetett kilétüket megállapítani. A bolsevisták a tizenöt katona ujj és lábcsontjairól lefaragták a húst, valósággal kihegyezték ujjaikat és az orvosi szemle megállapította, hogy egyeseken élő állapotban hajtották végre az iszonyú kínzást.

A galíciai rémségek után itt erősödött meg a magyar honvédben az az érzés, hogy a bolsevisták fiatal generációi közönséges orgyilkosok, akiknek a számára nincsen kímélet és nincsen kegyelem. A vad, bolseviki légkörben felnövekedett fiatal generáció lelkileg is gyilkosnak képezte ki magát és belőle ez többé ki nem ölhető. Ez a generáció volt a Kreml urainak biztosítása a bolsevizmus fenntartását illetően.

És így van a fiatal bolsevista generáció minden nemzetiségbeli alakjánál.

Egyik előre tolt járőrünk egy szakaszvezető vezetése alatt nyolctagú szovjet járőrt fogott el. A bolsevisták megálltak, eldobták fegyvereiket és feltartották a kezüket. A magyar szakaszvezető előre futott, hogy birtokba vegye az orosz puskákat, közben hátrafordult, hogy járőre követi-e. Ezt az alkalmat ragadta meg egy 22 esztendős üzbég nemzetiségű szovjet katona, hirtelen lehajolt, felkapta a puskáját és gerincen lőtte vele a magyar szakaszvezetőt, aki nemsokára meg is halt.

A szovjet katonákat, köztük a közönséges gyilkos üzbéget, kihallgattuk, s ez valósággal állatias eltompultságról tett tanúságot. Isten fogalmát nem ismerte, a szó nemes értelmében, Sztálin személyével azonosította.

--- ,,Minden ellenséges katonát, akit csak lehet, meg kell ölni, így parancsolták a katonai biztosaink" --- mondta a toprongyos ruházatú, szennyes és piszkos kis üzbég katona.

A Bugmenti harcok mentén mind szilárdabbá vált bennük a meggyőződés, hogy a bolsevisták ellenünk folyó harcában, minden befolyásával és idegszálával belekapcsolódott a szovjet zsidóság.

A Bug körül kezdődtek a partizán harcok s ebben gyakran fegyvert fogott nemcsak a zsidó fiatalság, hanem asszonyok, öregek és zsidó gyerekek kézigránátokat dobáltak és orvul lövöldöztek a mieinkre, s gyakran arra is vállalkoztak, hogy tanyák padlásairól, vagy szénakazlak tetején elrejtőzve, irányítsák a bolsevisták tüzérségi tüzet.

A küzdők vonala mögött 200---300 méternyire mindig feltalálható volt egy második vonal, amelyben nagyszámú zsidó polgári biztos állott, akik géppuskával és géppisztollyal lőtték agyon saját embereiket, ha észrevették, hogy azok megadni készülnek magukat, nem támadnak eléggé lendületesen, vagy előkészületeket tesznek visszavonulásra.

Ezekből a zsidó biztosokból fogolyként több is került a kezünkbe, mindegyik tagadta azonban a fajiságát, mert tudta, hogy a magyar parancsnokságok tisztában vannak a zsidó polgári megbízottak szerepével a bolsevista hadseregben.

A polgári biztosok szerepköréhez tartozott, hogy Nikolajew környékén felgyújtották az ott talált és már kicsépelt nagymennyiségű gabonakészleteket.

A gabonaraktárak tüzet a németekkel vállvetve épp úgy eloltották műszaki csapataink, mint ugyanott a felgyújtott benzin és petróleum tartályok tüzét is.

A Kremlből irányított anyagpusztítási eljárás pedig visszaütött magára a szovjet lakosságra, mert a felperzselt falvakban és városokban télire nem talált fedelet és most a vastag és üvegkeménységű jég- és hótakaró alól igyekszik kikaparni magának egy-egy kővé fagyott burgonyát.

A Dnyeper és a Donyec körüli harcok befejezése után,
a július elején a Kárpátok gerincén átvonult seregrészeket felváltották
és azok javarészt már haza is érkeztek.



De minden egyes magyar katona lelkébe

kitörölhetetlenül belevésődött a rémképek emléke,

melyekre akkor döbbent rá,

amikor szemtől szembe állott a vörös pokollal.


 
 
0 komment , kategória:  Szemtől-szembea vörös pokollal  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 144
  • e Hét: 694
  • e Hónap: 12237
  • e Év: 377727
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.