Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Endrődi Sándor
  2016-01-12 11:15:40, kedd
 
 










ENDRŐDI SÁNDOR - A századforduló költészete


Endrődi Sándor, (Veszprém, 1850. január 16. - Budapest, 1920. november 7.) magyar költő, író, irodalomtörténész, az MTA levelező tagja.

Endrődi Sándor egyike volt e századnegyed legigazabb lírikusainak. Természet, szerelem, haza, emberiség, vallás a témaköre, s a humor, a bánat, a harag hangjai egyaránt megcsendülnek érzékeny lelkében.

Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincsen szeretet:
Az élete csak pusztaság



Link








ANYÁM EMLÉKE


Most, hogy a fájdalom,
Mint tenger viharja, átzajlott lelkemen,
S szívemre sivatag béke nyugalma szállt:
Most hadd emlékezem.

Tegnap még tavasz volt.
Tegnap gyermek voltam, bolondos és vidám.
Tegnap még, úgy rémlik, gondatlan játszottam.
Tegnap még volt - anyám.

Ma nem vagyok többé
Játszadozó gyermek. Játsszék más helyettem!
Mióta megállott szíve dobogása:
Öreg s árva lettem.

Hiába forgatom
Elmémben, sírjánál, életén merengve:
Szép időt ért. Meghalt. Meghalunk mindnyájan...
Ez a dolgok rendje!

Fülembe csengenek
Utolsó szavai: "Mily csöndes így télen!
Több zajt, több életet szeretnék én ezen
A hideg vidéken..."

Több zajt, több életet!
Csönd van itt azóta. Szomorúság, bánat.
Valami borongó, néma gyász vonja be
A csöndes szobákat.

Üresen áll ott a
Nagy karosszék, melyben babrált, kötögetett,
És nem töltheti be soha többé senki
Ezt az üres helyet...










ARANYPOR


Valamit mondanék neked,fiacskám,
Mit méltó,hogy elmédbe véss:
A bátorságot soh'se zavard össze
Azzal,mi - hencegés.

Árok van előtted? Ne kicsinyeld kérlek,
Kudarc a jutalma minden hencegésnek.
Bizonyítsd be tettel,hogy ügyes,bátor vagy,
S akkor mondd a "Hopp"- ot ,mikor - átugrottad.

Mi nehéz,mi könnyü? Soh'se gondolj rája,
Csak fogj a dologhoz istenigazába.
A nehéz is könnyü lesz a törekvő jónak,
S a könnyü is nehéz a - nem akarónak.

Nem akarsz dolgozni? Akkor minden hiába!
Sült veréb nem repül az ember szájába.
Barázda sem dől ki pihenő ekébül
S bizony aratás sincs sehol - munka nélkül!

Sokat ígér a föld,mit magad szántottál
De azért,barátom,soh'se bizakodjál,
Ne nézd aratásnak,ami csak virágzás -
Emberé a munka,Istené az áldás!







A BALATON MELLETT


Tenger idő multán itt bolyongok újra
Búgó partjaidon, csodaszép Balaton,
S bár a régi álmok tolongnak köröttem:
Döbbenve nézek szét rajtad, és - magamon.

Amióta téged utolszor láttalak,
Bizony megváltoztunk, szép tavam, mindketten:
Te új lét sodrában szinte megifjodtál,
Míg én ezer gond közt, lásd, megöregedtem.

Partjaid magányán, ahol egykor, régen,
Ifjú éveimben álmodozva jártam:
Dübörgő, prüsszögő vonat vágtat végig
S nagyokat füttyent a csöndes éjszakában.

Itt is, ott is megáll. Mindenütt új telep.
Nyaralók. Sétányok. Zsibongó vendégek.
Sehol egy kicsi zug, ahol boronghatnék,
Ahol a tűnt álmok megölelhetnének.

Mintha az egész mult szunnyadna s álmában
Föl-fölvillognának a jövő csodái:
Új nemzedék jár itt, ki jól tudja, látja,
Mit lehet e roppant parlagból csinálni!

S alkot a jövőnek bölcsen és merészen,
Hogy a magyar szívet hazájához kösse,
S lankadó erejét a hazaszeretet
Hullámai között edzetté fürössze.

Ami elmult: elmult! Felrémlik még nekem,
Mint halavány holdfény letörött várfokon,
De kél a nap, és a diadalmas élet
Ujjongva robog át a meghalt álmokon...







BEHÚNYT SZEMMEL...


Behúnyt szemmel gondolok rád
S magam előtt látlak ujra.
Győztél minden hervadáson,
Halleluja! halleluja!

Hiába hull rám az alkony
S borít be a téli este:
Él minden kis mozdulatod
S ritmusként cseng a szívembe.

Milyen édes termeted van!
Szép szemedben mennyi lélek!
Milyen játszi, napsugaras,
Madárdalos a kedélyed!

Hazugság, mit gyászharangok
Nyelve kongat: Soha többé!
Nekem nem válsz hervadóra,
Nekem virulsz mindörökké!

Arcod kedves rózsáiból
Egy szirom se hull a porba,
Lelkemben a te hű másod
Égi fénnyel van bevonva.

Ami másnak mulandóság,
Nekem örökifjú élet, -
Olyan szépnek, mint én látlak,
Más nem láthat soha téged.

Másnak talán rég elmultál,
De én látlak holtomiglan:
Álmom vagy a valóságban,
S valóság vagy álmaimban!







DÍCSÉRTESSÉK AZ ÚR JÉZUS!

NÓGRÁD-MEGYER


A főváros vad zajából
Csöndes falucskába jöttem.
Erős, szálas, napbarnított
Munkásnép sürög köröttem.
"Dícsértessék az Úr Jézus!"
Hangzik, mintha egy szív zöngné.
Szívem reszket s visszazengi:
- Mindörökké! Mindörökké!

Milyen régen nem hallottam!
Milyen édes, tiszta szózat!
Soha szebbet, gyermekibbet,
Igazabbat, meghatóbbat!
Valami szent, mindeneknél
Üdvözítőbb béke föd bé -
Dícsértessék az Úr Jézus!
- Mindörökké! Mindörökké!

Hallom itt is, hallom ott is,
Egy órában szinte százszor,
Így köszönt a módos gazda,
Kapás ember, libapásztor.
A sok hazug "Van szerencsém!"
Nem öli a lelkem többé -
Dícsértessék az Úr Jézus!
- Mindörökké! Mindörökké!

Tele van a szűz levegő
Ezzel a szent, drága névvel,
A világot átölelő
Égi szeretet nevével.
Mintha a bút elaltatná,
A sebeket mind bekötné -
Dícsértessék az Úr Jézus!
- Mindörökké! Mindörökké!

Mintha künn, a dombtetőkön,
A sugárzó, nagy melegbe,
Habzó vetés zöld hullámán,
Áldásával Ő lebegne.
Tiszta glóriája tesz itt
Eget, földet tündöklőbbé -
Dicső neve dícsértessék
Mindörökké! Mindörökké!







A CELI BÚCSÚ


Mélységes erdők sűrűjén át
Magányos út vezet,
Az úton egy szegény, erőtlen
Asszonyka lépeget.

Gonosz hely, rabló nép tanyája,
Az est is éjre várt -
" Megállj! " hangzik a sűrűségből,
S a sápadt nő megáll.

Kibuknak nyolcan is s előlép
A rabló nép ura:
" Hová ballagsz te sápadt asszony? "
" A Celli búcsúra "

" S mit visz a Celli Máriának?
Mutasd a kincseket! "
" Ó nem viszek én semmit Néki,
Csak a tiszta szívemet! "

Fogják, motozzák: mindhiába!
Szegénynek: semmije.
" Elő-elő hát a szívét, hogy
Igazán hadd vigye! "

S melléből éles, gyilkos kézzel
Kitépik a szívet.
Azután kötényébe dobják:
"Most indulj és - vigyed! "

S asszony - Ó, csodák-csodája -
Nem hull a földre, nem:
Köténykéjét kezébe fogva
Megindul csöndesen.

Arcán a holtak sárgasága,
Ruhája tiszta vér -
Az égen hajnalpírja reszket,
Amikor Celhez ér.

De hallga! Mi zsibong a légben?
Hang, milliónyi hang!
Celben magától megszólamlik,
Zeng bong a sok harang.

A pap miséjét abbahagyja,
Fölkelnek a hívek,
Mindenkit egy érzés ragad meg,
Mindenki megy, siet.

S égő gyertyákkal, szent zászlókkal
Tódulnak kifelé -
Ki szívét hozza Máriának:
A véres nő elé...

Könnyel fogadják, védve hozzák
Az Úr házába őt,
Hol végre összerogy szegényke
A drága Szűz előtt.

S a Szűz anyának márványszobra
Az oltárról lelép,
Kezébe veszi halk fohász közt
A jó asszony szívét.

S míg könnytől, vértől ázva-fázva
Félholtan fekszik ott:
Ím mellén forradás sem látszik
S belül a szív - dobog.

Az ámulattól, a csodától
Meghatva áll a nép,
Ragyogó díszbe öltözködve
Új pap mond új misét.

És szinte fel az égig harsog
A hálaadó ima:
" Hózzsánna néked Isten Anyja,
Áldott Szűz Mária!... "







CSIGAHINTÓN


De bolondos, fura fogat!
Csiga-hintó, lepke-lovak.
Rózsalevél az ülésen,
Bab-koffer a hintó-végen.
A négy kerék négy fehér
Forgó-pergő pipitér,
Rúdja szil-szál, szalmaszál,
Csak egy kicsit hajszra áll;
Holdsugár a gyeplüje
- Ki tartja a kezibe?
No, ha meg kell mondanom:
Egy tücsök ül a bakon,
Éppen úgy ül odafenn
Mint valami szerecsen,
De ha még oly kormos is,
Azért nagyon jó kocsis,
S bár öreg, mert nincs foga,
Jól pattog az ostora,
S mint a szélvész, a madár,
Úgy repül a kis batár...
Mint a madár, úgy repül
- Ki az, a ki benne ül?
Jaj, eszem a piczi lelkét,
Ez bizony egy apró vendég,
Nem tud járni még gyalog,
Csak nevetgél, csak gagyog,
Fején fodros bóbita,
Inog, leng, a kocsiba,
Könnyű szellő lengeti
- Jaj! de jól is áll neki!

Jó angyalok, jó tündérek,
Én titeket arra kérlek:
Jártassátok, hordozzátok
Ezt a kedves kis leányt
Télen, nyáron egyaránt
Mindig ilyen kocsikában:
A jó kedvnek,
Az örömnek
Aranyos kis hintajában;
S vigyázzatok rája, kérlek -
Fel ne düljön,
Meg ne hüljön,
Lágy karokkal öleljétek,
Rozmarinnal legyezzétek
Hol a kocsi jár vele -
Utját virág lepje be;
Fénybe vesszen ott az árnyék
Hol ragyogó könye foly;
Álma legyen: tündérjáték,
Ébredése - egy mosoly!







ELFELEDTEM


Bölcsen teszi, ki még ifjan
Rá-rágondol agg korára,
S már tavasszal szerezget, gyűjt
A sanyarú tél szakára.

Házat épít, ahol aztán
Nyugalmasan megvonulhat,
S mint valami panorámát
Szemléli a tarka multat.

S ha unalom gyötri mégis
S keveselli, amit látott:
Expresszeken és autókon
Benyargalja a világot.

Szóval, ahogy neki tetszik,
Úgy osztja be élte rendét,
S ezer nemes mulatság közt
Élvezi a naplementét.

Én azonban tavaszomnak
Szép szakában mást gondoltam:
Fütyörészve jártam-keltem,
Verselgettem, álmodoztam;

Nézegettem a nagy eget,
A felhőket meg a holdat,
És az erdők, vadligetek
Mindig olyan szépek voltak!

Itt is, ott is virág nyílott,
Meg-megálltam, mint azt szedtem,
És bölcs lenni, pénzt szerezni
Egyszerűen - elfeledtem!







AZ ELSŐ HÓ


Nagy csoda történt!
Boszorka-varázs! tündérigézet!
Isten világa tegnapról mára
Tiszta fehér lett.

Szűztiszta hótól az utcák, házak
Szinte ragyognak!
Csak az csunyaság, hogy ez a szép hó
Estig elolvad.

Alighogy láttuk:
Eltűnik újra, vége legottan -
És szomorúan járunk megint a
Régi - piszokban...







ESŐ


Naphosszat hull, szitál az eső
S kipeg-kopog az ablakon:
Egyhangú csöndes kopogását
Csak hallgatom, csak hallgatom.

Koronként rohamosra válik,
Csakúgy zuhog, csakúgy szakad:
Nézem az égből aláomló
Szürkés záporvonalakat.

S ahogy így nézem, nézem őket,
Gondolat nélkül, mereven:
Szívem egyszerre nagyot dobban
És könnybe lábad a szemem.

Oh, nincs vetésem s örömöm, hogy
Megkapja télvizét a mag:
Hallottam van, hallottam, akit
Ez idők-eltorzítanak.

A földbe siető víz árján
Egy zord hajó száll: képzetem,
S elém tűnik a csontig-ázott,
Romlásnak induló tetem.

Elém -óh angyalom, óh drágám -
Testetlen, vézna tagjaid,
Szemeid bús ürege, melyet
A pusztulás rémesre nyit:

Azok az elfeketült ajkak,
Azok a szegény váz-kezek,
Alakod alaktalan árnya
Te ronccsá-szilánkolt remek!

És nem vigasztal, hogy neked már
Mindegy: esős ég, napvilág,-
Ezerszer átérzem helyetted
A szenvedések iszonyát.

Az, ami téged rombol, áztat
S átjárja dermedt tagjaid:
A záporos föld rőt iszapja
Behatol élő csontomig.

Az, ami téged nyugtat, altat:
Lelkem kétségbe kergeti,
S szívem megérzi, fölszisszen, ha
Mozdulnak sírod férgei..







EXCELSIOR


Hitetlen, gonosz a világ?
Te nézd az égi Jót magát,
Bízzál meg Istenben híven,
És higyj, szívem!

Gond, keserűség elborít?
Csak éj van itt, csak bú van itt?
Majd egykor földerül. Ne félj.
Szívem, remélj!

Amerre jársz: rom rom felett?
Temérdek gazság, gyűlölet?
Szívem, kétségbe mégse ess';
Te csak szeress!







FÉLJÉTEK ISTENT!


Halandó emberek, féljétek Istent!
S tegyétek, amit szent törvénye mond.
Szeressétek, mint jó testvérek, egymást
S ne legyen gondotok a földi gond.
Pusztuljon szívetekből a gyűlölség,
A mások rontásán duló harag.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

Halandó emberek, féljétek Istent!
Övé az élet, övé a halál,
Szemöldjének egy könnyű rándulása,
S a gőgös ember hitvány porra vál.
Ha nem tett jót, ha nem szerette társát,
Itt lenn a földön nyoma sem marad.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

Halandó emberek, féljétek Istent,
A legfőbb, leghatalmasabb urat!
Emeljétek fel szíveteket hozzá,
Nézzetek arra, merre ő mutat.
A gazok megtalálják benne sorsuk',
Örök jutalmukat az igazak.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.

Halandó emberek, féljétek Istent,
Ki mindent lát és mindörökre él!
Hiába álság, gyarló földi furfang,
Belát a vesétekbe és - itél.
Küldöttje minden ember s ha ki társát
Gyűlöli, rontja: őt csúfolja csak.
Akik a szeretetet meggyilkolják,
Méltók reá, hogy elkárhozzanak.







HAJÓK TALÁLKOZÁSA


Éjjel, ha tengeren
Két gálya egymás mellett elmegyen,
Árbóclámpájuk rögtön felrepűl,
Köszöntik egymást ismeretlenűl,
Ottkünn a tengeren.

Sötéten, hallgatag
Bolyongjuk át a földi utakat;
Van fájó szivünk, könnyező szemünk,
És egymás mellett mégis elmegyünk
Sötéten, hallgatag...







HERVADT RÓZSÁK


Nekem e hervadt rózsák
Nem gyászról, elmulásról:
Az életről susognak;
Magányom éjjelébe
Egy-egy szerelmes óra
Emlékét illatozzák.

Ha szirmuk selyme érint:
Kikeleti verőfény
Csapkod felém belőlük,
És elborítja lelkem'
Álmokkal, sugarakkal,
És a virágtalan föld
Teli lesz körülöttem
Rózsákkal, ibolyákkal,
És teli lesz a lelkem
Tündöklő szerelemmel,
S szívem a tűnt gyönyör közt,
Az őszi pusztulásban
Győzelmesen fölujjong,
Mint rózsabokrok ágán
Bimbók és tövisek közt
A tavasz csalogánya...







HIDEG ESTÉK




I.

Az őszi hideg korán lecsapott,
Egyszínű felhők födik e napot.
Búsan fütyörész az északi szél.
Csörömpöl a lomb, hullong a levél.

Aztán megered, és zuhog, ömlik,
Egész napon át, alkonyig, estig,
Ki se vágyunk már, jobb a szobába,
Tűnt fény sugarát űzve az árnyba'.

Ah milyen más volt, mi szép, mi csodás
A tavaszálom, a rózsanyílás!
Hol van a hő nyár? Hol a kikelet?
A szív, a világ most mért hidegebb?

Ott van a kályha, régi barátunk,
Fölmelegíti majd a magányunk.
Szemügyre vesszük a jó öreget:
Kibírja-e még a hosszú telet?...


II.

Bár fogy a tűz, még izzó a parázs,
Megvan az érzés, csak a színe más.
Nem susogó lomb: néma levelkék,
Nem piros élet: sápatag emlék.

Húnyóban a nap. Nőnek az árnyak.
Ami virág volt, íme, lebágyad.
A legetekben nincs mi marasszon,
Hűs szél fütyürész sárga haraszton.

Hogy elsuhan, elillan az élet!
Hév nyara zord tél, harmata dér lett.
Mint temetőrém, hallgatag, árván
Bolygok a multak puszta magányán.

Szívem ki-kigyúl, néha megárad,
Kráter, amelynek vésze kifáradt,
Forr, de fölötte - bár tüze éget -
Mind több s hidegebb s hamuréteg...


III.

Duruzsol a tűz, pattog a kályha,
Belemélázunk hosszan a lángba.
Húzodj' csak ide hozzám közelebb!
Mily szép ez a fény! mily jó a meleg!

Künn zúg a vihar, és tombol a tél,
Nagyokat rikkant az északi szél,
S végig a rónán, a bércek alatt,
Söpri, sodorja a sűrű havat.


Egyszerre mintha - szinte csodásan -
Nem is ülnénk már itt a szobában,
De - fázó lelkek - búsan, fehéren
Künn bolyganánk a hóban, az éjben.

Csak törekedünk előre, tovább,
A hideg, a nagy sivatagon át;
Köröttünk a hó mindent betemet,
Nincs sehol út már, mely visszavezet...







HOGY TUDNÁD?...


Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
Hisz magam is csak érezem.

Szelíd, nyugalmas, őszi tájon
Keresztül száll egy árny, egy álom,
És amint lassudan
Mellettem elsuhan
S megérint lenge ködruhája:
Emlékszem eltűnt ifjúságra,
Nyíló rózsákra, zengő dalra,
Illatra, mely még nincs meghalva,
Színes ábrándok szárnya meglegyint
És szívem dobog, él megint.

Hogy tudnád, mi vagy énnekem?
Hisz magam is csak érezem.

Már-már borul az őszi ég,
Mindent belep a terjengő sötét
S aláhanyatlik lelkem napja
Az ismeretlen sivatagba...
Csak egy sugár reszket még alkonyán,
Csak egy virág a rózsafán,
Egyetlen dal sír ajkamon,
Egyetlen könny ég szememen -
Ez a tied, megváltó fájdalom,
Utolsó szerelem!







JÉZUS


Egy percre, egy röpke kis órára,
Míg a roráték harangjai zengnek
S a decemberi est téli sötétjén
Kigyúlnak a karácsonyi lombok -
Egy percre leszáll az ég magasából
Az örömtelen földre a béke,
S az ember a tiszta szív áhitatával,
Meghatva csodálja a szent jelenést,
S imaként rebeg ajkán a gyermeki szózat
"Légy áldott, te nagyszívű Jézus!..."

Egy percre csak! Aztán fordul az élet
S kezdődik a hajsza újonnan.
A hétköznapi harcok zaja, szennye
Keresztülcsapkod a béke malasztján,
Fölébred a régi harag, gyűlölet,
Átgázol az ember az emberen újra,
S könny, vér, szitok, áldás zűrzavarában
Te megmaradsz mennyei álomnak,
Örök eszménynek, világokat átölelő,
Mindennél szeretőbb, nagyszívű Jézus!







KARÁCSONY


Szeretet ünnepe,
Ragyogó karácsony,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Míg örömláng gyúl ki
Zöld fenyőid árnyán:
Ringatózik lelkünk
Boldog béke szárnyán.

Földerül az arcunk,
Mely imént borongott
Elfeledünk bút-bajt,
Minden földi gondot:
Vidámság mosolya
Csillog a szemünkbe:
Nevető angyalok
Szállnak a szívünkbe.

Ma minden kicsi ház
A Jézuska háza
Szíve örömének
Tündöklő tanyája:
Sehol szomorúság
Ránk hulló árnyéka:
Itt is, ott is csak fény:
Angyalok játéka.

Kedves, tiszta ünnep,
Nincs nálad áldottabb
Ünnep a világon!
Te vagy az az egy nap,
A küzdelmes évben,
Mikor csak szeretünk
A fenyők tövében.

Mintha az a sok fa
Egyetlen fa volna
S az egész világot
Betakarná lombja:
S mintha az a sok szív
Mind egy nagy szív volna:
Egymásra hajolva
Mind együtt dobogna...







KOPORSÓK


Minden koporsó zárt levél,
A halál zord pecsétje rajta.
Tartalma bús, tartalma mély,
De csak az Isten olvashatja.

Istenhez van címezve mind,
Ezer meg ezer változatban.
Ő oldja meg rejtélyeik'
És egyet sem hagy olvasatlan.

Olvassa gyakran és soká,
Mind komorabban évről-évre,
És részvéttel tekint alá
Az élő lények seregére.







KÖNNYEK


Ha néha holtra válva látom
Egy ismerősöm, egy barátom:
Merev szemekkel nézem arcát
S elfojtom könnyeim patakját.

Ha utcán néha koldust látok,
Kis zugban nagy nyomorúságot:
Mély fájdalom gyűl a szívembe,
De könnyek nem szöknek szemembe.

Csak mikor otthon, a magányban,
A látottakat újra látom
És engem senki, senki sem lát -
Sírom el értük könnyem árját.







KÖVESSÜK ŐT


Nincs nála istenibb lény a világon,
nincs nála szeretőbb és szenvedőbb.
Haladjunk tiszta szívvel nyomdokában,
kövessük őt!
Nagy lelkéből a jóság fénye árad,
s napként világit minden bú előtt.
Egész valója irgalom, bocsánat.
Kövessük őt!
Hittel hajol le Lázár nyomorához,
magához emeli a szenvedőt;
vérző igaznak igaz könnyel áldoz...
Kövessük őt!
Előtte nincs különbség. Ember: ember.
A szívét nézi, a rejtett redőt.
Keze csak álld, csak simogat, de nem ver,
kövessük őt!
Nehéz útjának tövis a virága,
de példájánál nincs nagyobb, dicsőbb,
amerre jár - akár a Golgotára -
kövessük őt!










KÜZDELEM KÖZT


Nyugalomról szóltok nekem,
Biztatgattok a magánnyal
A hol nincs más, egyedül csend,
És a csendben csalogánydal:
Azt mondjátok, hogy majd ottan
Több örömet ad az élet,
S csak a híre száll el hozzám
Fájdalomnak, szenvedésnek.

Hallgassatok! Hallgassatok!
Nem kell nekem csönd meg álom:
Tespedő tó mind a kettő,
Mind a kettőt úgy utálom -
Mit nekem csend és madárdal!
Gyermekszívek játszi tárgya:
Igézőbb hang, csábítóbb hang
Csattog fel a vész dalába!

Ah, e daltól mint hevül fel
Halvány arczom, tépett lelkem:
Mennyi szépség, mennyi nagyság
Van ebben a küzdelemben!
És e bú, mely - tán akarva -
Kétségeknek habján ringat:
Öntudatlan\' a boldogság
Csókját osztja ajkaimnak.

Mit bánom, hogy a magasság
Csillagtalan és sötét lett!
Mit bánom, hogy egymagamban
Küzdök s egymagamban égek!
Tűzhányó bércz lett szivemből,
Forr, mozog benn minden láva -
Lám, hogyan kifényesül rá
A sötét föld éjszakája!

Szélvész! hányd tovább hajómat,
Szakgasd össze vitorlámat:
Ne halljam még hirét sem a
Pihenésnek, megnyugvásnak,
Itt várom be, mikor az ég
Villámát fejemre küldi -
Itt, e vészes tenger felett,
Akarok megsemmisülni!







LÁZADÁS


Nem álmodom, barátim?
Ugyan miféle szerzet,
Miféle fajzat ez, hé?!
Honnan, - mely gyászvidékről
Tódulnak napvilágra
A fonáknak, a torznak
Ezek a félkegyelmű,
Szánalmas figurái?
Ezek a hazugsággal,
S szenvelgéssel kibélelt,
Sápkóros furcsaságok?
Ezek a gombamódra
Egymás fölé burjánzó
Szecessziós bolondok,
A rothadt képzelődés
Penészből és nyirokból
Kiváltott szörnyszülötti?
Hisz ezekhez a léha,
Beteg bábokhoz képest
- Ha velök összemérem
A magam hatvan évét -

Hajlott korom dacára
Még hős vagyok valóban,
Legénykedő, vitéz vér,
Ki most is vágok ollyan
Rendet, ha nem különbet,
Mint ők, a nyomorultak!
Igaz, hogy nem is ültem
Mint ők, a pocsolyában,
S tündöklő tavaszomnak
Virágit sem dobáltam
Cédán az utcasárba;
De mihelyt meglegyintett
A diadalmas élet
Első szabad fuvalma:
Feltörtem a magasba,
S szikrázó napsugárban
Felhők és viharok közt
Edzettem büszke szárnyam
A bátor repüléshez...

S most, őszi hervadáskor,
Midőn, köddel borítva,
Aszaltan, kimerülten
Elbandukol előttem
Ez ifjú aggastyánok
Vigasztalan csapatja:
Szememben fölcikázik
A régi dac villáma,
S hálát adok az égnek,
Hogy más bort ittam mint ők,
És máskép is szerettem!







MADARAM


Van nekem egy fakó tollú
Kis kanári madaram,
Szeretem, mert kezes jószág
S szívderítő dala van.

Ha dolgozom, kalitjából
Egyszerre csak kirepül,
S édes, kedves csicsergés közt
Szépen a vállamra ül.

S míg én rovom a betűket,
Kiváncsian néz le rám,
Mintha azt kérdené tőlem:
Mit irogatsz, pajtikám?

S rágyújt egy-egy harsány dalra,
Szinte zeng a ház bele,
És kis szobám napsugárral,
Vidámsággal lesz tele.

Abbahagyom a munkámat,
Áhítattal hallgatom,
És borongó bús kedélyem
Enyhül a madárdalon.

Magányomban nem vagyok már
Szomorú és társtalan. -
Boldog, kinek dalra hangja,
S repülésre szárnya van!







MAGÁNYOS MULATÓ


Nem birok a búval, gyásszal -
Ide azzal a pohárral!
Hadd tomboljak, hadd maradjak
Reggelig az éjszakával.

Alszik az ég, nincs csillagja,
Ami fény volt, meg van halva.
Hejh, korcsmáros, gyújts világot,
Száz szál gyertyát az asztalra!

Az otthonom csöndes tájék,
Mintha temetőbe' járnék,
- 'Mit ér a nagy világosság.
Ha lelkemben több az árnyék!

Eszeveszett kedvem támad -
Künn vad szélvész muzsikálgat.
Életemnek bús fájáról,
Hervadt rózsák hulldogálnak...

1893







MI DOBOG, MI ZOKOG?..


Mi dobog, mi zokog
A fekete éjben,
Vadonat erdőség
Sűrű sötétjében?
Valami nagy bánat
Jár ott epedően -
Magyarország szíve
Dobog az erdőkben.

Földönfutó népség,
Hazátlan kuruc-had
Sötét nóták mellé
Vérkönnyeket hullat.
Jaja fölsirámlik
S el-elhal erőtlen -
Magyarország szíve
Zokog az erdőkben.







MÚLIK A TÉL...
Szerb dal


Múlik a tél,
Lelkecském,
Tavaszodik szépen.
Ragyog a nap,
Lelkecském,
Odafenn az égen.

Virág nyílik,
Lelkecském,
Százával egy sorban,
Madár dalol,
Lelkecském,
Minden kis bokorban.

Szeret minden,
Lelkecském,
Te se szegülj ellen -
Szeret minden,
Lelkecském,
Szeress te is engem!







NE HAGYJATOK MAGAMRA!


Akárhogyan filozofálok:
Kietlen út az én utam,
Bolyongok pusztuló világok
Útvesztő ingoványiban,
S mint sorvadozóbb, szomorúbb lesz
Ez az én szegényes kis életem -
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem.

Ah, valamikor, egykor itten
Termő volt minden kicsi rög,
Napfény, virágok tündököltek
A roppant rónaság fölött;
Versenyt vágtattam a viharral
S nem kellett álmaimat féltenem.
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

Most elárvult a messze tájék,
Tarlottak a mezők, a fák,
Elhallgatott a tündér-lárma,
Némák a zengő paloták,
S romokba dőlve, bús nótámat
Magam is szinte félve tördelem -
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

Nem kértem én a sors kegyétől
Hatalmat, hírt és kincseket,
Csak álmot, mely a valóságok
Zord útján gyengéden vezet,
S ha dal fakadt fel a szívemből:
Rózsákon jártam, megvolt mindenem
- Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!

Sötétül. Napom lehanyatlik,
S érzem, vele hanyatlom én,
A titokzatos fenékszínből
Bús árnyak tolongnak felém;
Kezem reszketve hull a lantra
S végső sóhajként sír át lelkemen:
Ne hagyjatok magamra, múzsák,
Rímek, ábrándok, játszatok velem!







NYUGVÓ TENGER


Nem hajtják meg szívemet úgy
A vad viharok -
Mint te csöndes, nyugvó tenger,
Mint te meghatod.

Oh, e mély tekintet fénye
Mindent átfüröszt,
Ég és tenger szeliden ring
Egymás karja közt.

Ott fenn áldón, tündöklően,
Tisztán ég a nap.
Lenn a földön alszik minden
Rontó indulat.

Mint ha két bősz testvér egymás
Karjaiba hull -
Állnak némán és zokognak
Mozdulatlanul...







OLAJ - ÁG


E rohanásban, melynek árján
Olyan sok öröm elmerül,
- Fáradt madár az olaj-ágra -
Lelkem szívedre menekül.
Itt béke altatgatja gondom
S biztatnak nyájas csillagok...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Mint dúlt hangszer zavart zenéje -
Lásd, olyan az én életem,
Romok közt bolygok és tünődöm
Tengernyi veszteségemen.
Leborulsz mellém a romokra
És sebeim gyógyítgatod...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Nem az ábrándok rózsalánca,
Álmokba ringató remény:
A szenvedés köt össze minket
Életünk őszi estelén,
Valami bús vágy: együtt sírni
Míg szívünk csendesen sajog...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.

Áldatlan életem fenyérén
Végigsüvölt az őszi szél
S az egykor gazdaglombú fákról
Lesorvad minden zöld levél:
Áldott szerelmed olajága
Üdén marad, míg meghalok...
- Te jobb vagy hozzám mint a többi,
S melletted én is jobb vagyok.







ÖREG ÚR DALA


Nem tudom én, mi történt a világgal -
Egyszeriben elfogyott a madárdal,
Messze földnek sehol egy szál virága:
Beálltam az öreg urak sorába.

Isten hozzád, dinom-dánom, tivornya!
Már ezután vízbe fürdöm, nem borba,
S ha iszom, hát elég egy-egy pohárka -
Beálltam az öreg urak sorába.

Egykor égő, sziporkázó rakéta,
Passogok most, mint mocsárban a béka;
Nótám is csak kuruttyolás, hiába!
Beálltam az öreg urak sorába.

A mindenit ennek a rongy világnak,
Hogy az ember ilyen hamar lebágyad,
S nem marad csak üres pohár utána!...
Beálltam az öreg urak sorába.

No, de se baj! ha felhős is felettem:
Csinálja más okosabban helyettem,
S ragyogjon rá boldogabb kor sugára
Ha beáll az öreg urak sorába!







ÖTVEN ÉV UTÁN

A SZÉKESFEHÉRVÁRI ÖNKÉPZŐKÖR FENNÁLLÁSÁNAK
ÖTVENEDIK ÉVFORDULÓJÁRA


Nos, fiúk, hát nem örültök?
Újra köztetek vagyok!
Visszahoztam tűnt időtök
Tavaszát, a - tegnapot.

Rügyfakadás, rózsanyílás,
Álom, emlék, idevon;
Lelkemben a régi jókedv,
Játszi dal az ajkamon.

Visszaszállottam közétek,
Mint fészkéhez a madár,
Pedig az én tegnapomnak
Majdnem ötven éve már.

Szárnyam ugyan megkopott, és
Dér lepte be szöghajam,
De köztetek megifjodom
S felujjongok boldogan.

Öreg város, vén iskola,
Ti nagymultú szent falak -
Megölellek a szívemmel
S ifjú tűzzel áldalak.

Valamikor itt kezdtem el
Egy-egy álmot szőni én,
S földi árnyban itt hajszoltam
Mindazt, ami égi fény.

Itt tanultam meg szeretni
Mindazt, ami szép, csodás,
Ajakamról itt hangzott el
A legelső vallomás -

Hozzád, dicső, szent költészet,
Örökifjú, égi lény,
Itt tördeltem zengő rímmé
Első vallomásom én!

Hej, azóta sok víz elfolyt,
Nagyot fordult a világ,
Mássá lett a szív, az élet,
Szerelem, hit, ifjúság.

Innen-onnan elpusztulnak
Mind a régi Istenek,
S jönnek gőgös új istenkék
A jó régiek helyett.

S míg mi öreg hűségünkkel
Félreállunk hallgatag:
Ők merészen felnyomulnak
S mindjobban hódítanak.

No de azért soh' se féljünk,
Majd elválik: kik ezek?
Új világot alkotó, vagy
Trónbitorló istenek?

Addig is, míg harcuk eldől
S bősz divatjuk ront, vakit:
Ne feledjük, becsüljük meg
Multunk tanulságait.

S fénye mellett bátor hittel
Menjünk végzetünk felé,
Küzdve, tűrve, vérző szívvel,
Mint ezt Isten rendelé.

Oh hiszem, hogy ami bennem
Itt valaha lobogott:
Az a szent tűz nem hamvadt el,
Bennetek is fellobog -

És ahol most én borongva
Nézek szét a multakon:
Ti a jövendők győzelmét
Zengitek majd egykoron!







ŐSZI DAL


Szavaid még fülembe csengenek:
"Élj boldogul, a jó Isten veled!"
- Velem van-e az Isten? nem tudom,
Amit érzek, csak bú és fájdalom.

Zizeg a lomb, az erdő elborul,
Nem hajnallik már, hanem alkonyul,
Nem is a tavasz árnya, fénye int:
Az őszi szél az, ami meglegyint.

Megyek utamon némán, csendesen
S merengek édesbús emlékeden;
Lábam a sápadt avart zörgeti,
Szemem el nem sírt könnyel van teli.







PÁRBESZÉD


"Ugy-e apám, az ég,
A szép csillafátyol -
Távol van mitőlünk?"
- Szédítően távol!

"S Isten ugy-e azért
Lakik a magasban.
Hogy mindent jól lásson!
- Azért lakik ottan.

"Odaszállni mért nincs
Az embernek szárnya?"
- Fiam, az imádság
Fölemel hozzája!







PETŐFIRŐL (részlet)


Alábbi versét több mint 100 évvel ezelőtt írta Endrődi Sándor, akinek elévülhetetlen érdemei vannak az igazi Petőfi bemutatásával, s maga a Petőfi-kultusz megteremtésével. Költészete mellett igen jelentős irodalomtörténeti munkássága is volt, ám a nevét a közönség elől megpróbálták teljesen eltüntetni, s az irodalomtörténetben is mellőzni, ,,jelentékteleníteni". A tanácsköztársasági rémuralom alatt 1919-ben, még a dolgozószobáját is elrekvirálták, akkor kapta második agyvérzését, amiből már sajnos nem épült fel, s 1920-ban meghalt. Ő szembeszállt a Nyugat új költészetével, s Lázadás című versében is hangot adott érzéseinek, de arról majd talán máskor, időszerűsége miatt most e vers-részletet idézzük, melynek aktualitása mit sem kopott, sőt!


Most kellene lantod
Viharának zúgni, süvítni,
S haragos lelked szilaj árjának
Tombolni, Petőfi!
Most kellene szíveket rázó,
Velőket tépő, vad erőddel,
Mennydörgő dalaiddal
Fölverned e népet,
S tüzelned a harcra,
Az újjáalakító,
Megváltó harcra!







RORATE COELI


Hordozom a bús igát
Mély keserűséggel,
Nappal durván, dacosan,
Átkozódva éjjel.
Elgyötör kegyetlenül
Szívem nagy keserve:
Harmatozzatok, egek,
Balzsamot sebemre!

Új élethez kezdenék,
Haj, de bánt a régi!
Szeretném és nem tudom
Jobbal fölcserélni.
Nem találok gyógyfüvet
Utamon semerre:
Harmatozzatok, egek,
Balzsamot sebemre!

Nyomorom csak hordozom
Roskadozó hittel,
Sebemet csak öntözöm
Sűrű könnyeimmel.
Földi harmat mit sem ér,
Lágyabb hulljon erre:
Harmatozzatok, egek,
Balzsamot sebemre!







A SIVATAGON ÁT


Én nem adhatok néked semmit,
Csupán a bút, a bánatot.
Egy-egy könnyet, mely sorsodért hull
S vigasztalóan rád ragyog.

Mély, benső, tiszta részvét könnye,
Égőbb, mint az ég csillaga.
Ne gondold csalfa bolygótűznek,
Nem, - ez a szerelem maga.

Itt állunk mindketten zúzottan,
Rémes hajótörés után:
A zörgő roncsot lábainkhoz
Verdesi még az óceán.

Még visszavillog egy-egy villám,
- Az ég szeméből zord harag -
Arcunkon még az átélt válság
Bús árnyai vonaglanak.

Köröttünk siketítő zajlás,
Előttünk sivatag, magány...
Rád nézek kérdőn, szomorúan
S te félénken, remegve rám.

Oh, nem a tavasz hajnalfénye,
- Viharos felhőzeten át
Zord őszi alkony rőt világa
Veti ránk baljós sugarát.

Oh, nem az ábránd, nem az álmok,
- Nevető rózsák szirmai
Nem fognak a mi homlokunkra,
Sem útainkra hullani.

Valami mondhatatlanul nagy,
Megdöbbentőn mély bánat az,
Mely könnyeid láttára, gyermek,
Engem velőkig átnyilaz.

Kezemet szótlan feléd nyujtom,
De te hallod szívem zaját,
És megindulunk egymás mellett,
S megyünk - a sivatagon át.







SÓHAJ


Oh mennyi gazság, milyen sok cudarság
Pompázik s él köztünk büntetlenül -
Míg a mélységből felrontó igazság
Egy-egy győzelmet ül!

Oh mennyi vérnek, könynek kell elhullni
- Köny és vér szinte tengerré dagad -
Míg a világ a jövendők nagy útján
Egy kis lépést halad!

1908







A SZABADSÁGHOZ


Nagy isten, kit e gyáva, kéjelgő kor
Bálványai közt immár elfeled:
Dicső, felséges, százszor szent szabadság!
Hadd emeljem föl hozzád lelkemet.
Bár vésztől űzve, megrabolt erővel -
Nem nyomorultan lépek még eléd!
Vágyam szomjazza tűznapod sugárit,
Szivem világod égi melegét.

Hozzád jövök a végső fájdalommal,
Melyet nevezni nem tud ajakam,
Hozzád jövök, hogy büszke lángjaidnak
Tüzében ujjáteremtsen magam.
Hozzád, hogy gondolatok ős - forrása,
Mindent betöltő, védő szeretet,
S ha lenne hangom, mely örök maradna,
Azzal nevezném áldott nevedet!

Szabadság! Hősök, vértanúk virága!
Vakító tűzzel égő tiszta nap!
Ki tündöklővé csókolod az eszmét
S hamuvá perzseled a trónokat.
Ki mindent nagygyá, teremtővé varázsolsz,
Hova csak fényed egy lengése jut

Kiért meghalni minden életnél szebb
S ki nélkül élni - nincsen iszonyubb!

Oh szent szabadság! még csak most tudom, hogy
Mi vagy te, milyen drága vagy nekem,
Csak most, midőn reményem üszkén állva,
Kivüled mindent el kell vesztenem!
S szégyen reám, hogy volt idő a melyben
- Vergődő árny! - lázongtam ellened,
Azoknak adva szívem egész teljét,
a kik nem értettek meg engemet!

Szégyen reám, hogy leghűbb lángjaimmal
Hitvány romokká égettem magam,
S a szenvedélyek árján elmerűlve,
Álmot szőttem az üdvről - hasztalan!
Hogy égi lánggal rabságért esengtem
S hagytam láncokra verni szívemet...
De most szétzúzlak áldatlan bilincsek,
És rabszolgátok többé nem leszek.

Kitéplek lelkemből ti gyászemlékek,
Első, utolsó gyötrő szerelem!
Hideg éj helyett forró világosság,
Tűz, élet, lelkesedés kell nekem!
Im! m i n d e n e m e t adom e bilincscsel
Mely most vérző szivemtől elszakad,
Hadd legyen éltem tiszta, mint a napfény
S halálom egykor büszke, és szabad!







SZERELEM


Szíveim s virágaim elharvadtak
Bár neved fénylik szirmukon.
Meghalok érted. Te nem bánod.
De egykor megbánod, tudom!

Szeretlek. Bár Te gúnyolsz, vádolsz
És szívemet is elítéled:
Bevallottam a rengetegnek,
Hogy egyedül csak érted élek.

Távol útról, dél örök nyarából
Megjöttem, hogy ujra lássalak,
S nem busit, hogy üdvöm küszöbénél
Csüggedt ősz, és hervadt lomb fogad.

Itt van velem dél minden virága,
Minden fénye, napsugara, lásd;
Elboritom szivem tavaszával
Körötted az őszi hervadást.

Mint víztükör a tűznapot:
Ringatja arczodat szivem,
Büszkén, szerelem-ittasan,
Örökre fénylőn és hiven.







SZERETET


Oh, ne fukarkodj' szíved melegével
S amennyit adhatsz, adj a szeretetnek!
Az évek - mint egy tüneményes álom
Árnyékcsoportja - gyorsan el-lebegnek,
S mit adsz, ha majd csak hűlt hamuja reszket
Egykor vidáman égő tűzhelyednek?
Elhidegül az ifjúság, az élet,
És nem lesz nálad senkisem szegényebb.

Mert, oh, romok között borongni némán
És emlékezni - gazdagság-e hát?
Láthatsz-e mást a legragyogóbb multban,
Mint földeríthetetlen éjszakát?
Nem azt, nem azt látod, mit elvesztettél:
Csak a dúlt édent, a romot magát,
S mint hogyha szörnyű terhek súlya nyomna:
Zúzott lélekkel hullsz a drága romra.

Szeresd, szeresd, ki szívét hozza hozzád
S öleld szívedre, aki hőn szeret!
Tudod, mi tartja fenn a nagy világot?
A szeretet, csupán a szeretet!


Ha ez nem élne, ez nem járna köztünk:
Mi sem járnánk - csak örvény s rom felett.
A gyűlölet az örök éj maga,
Villáma van, de nincsen csillaga.

Szeress, szeress nagyon! s ha látod is, hogy
Milyen sok álság, bűn van a világba':
Ne csüggedj! nézz csak fölfelé, a fénybe,
És törj a porból tisztább ideálra.
Annak, ki másokért él, amíg élhet,
A sírban sem lesz zord az éjszakája;
Úgy látja: mélyén egy-egy csillag ég
S mintha az árnyon át - hajnallanék...







A SZERETETNEK ÜNNEPÉN...




A szeretetnek ünnepén
Tele vagyok vad gyűlölettel én.

Gyűlölök égő gyűlölettel.
Minden lelketlen léhaságot,
Álságot, gőgöt, hazugságot,
Önzést, mely mások romlására tör
S melynek a pusztítás gyönyör:
Gyűlölök minden nyers hatalmat, önkényt,
Mely talpa alá tördeli a gyöngét,
Nem rezdül össze jajszavától,
De könnybe, vérbe mossa kezeit,
És nyomban bitófákat ácsol,
Ha egy megváltó eszme születik:
Gyűlölök minden sátán fajzatot,
Ki romlott szívvel a gonosznak áldoz
S örök gát abban, hogy az igazok
Eljussanak az Úr szent asztalához,
Hogy bánat, szenvedés, nyomorúság,
Boldogsággá, üdvvé válhasson itt,
S az ember testvérként ölelje át
Agyongyötört, vergődő társait...

A szeretetnek ünnepén
Tele vagyok vad gyűlölettel én.










A SZERETETRŐL


Valakit, valamit szeretni kell.
Istent, szülőföldet, hazát.
Kinek lelkében nincsen szeretet:
Az élete csak pusztaság.

Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget.
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret.

Valakit, valamit szeretni kell.
Jók úgy vagyunk, ha szeretünk.
Az Isten a szeretet tüzét
Szövétnekül adta nekünk.

Valakit, valamit szeretni kell.
Hogy szívünk boldogabb legyen.
Kivert kutyánál is gazdátlanabb
Az ember, hogyha szívtelen.

Valakit, valamit szeretni kell.
A szerető szív tündököl.
S Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl.


Endrődi Sándor: A szeretetről

Link








SZOMORÚ NAPOKBAN


Oh Istenem, én Istenem,
E bús napokban légy velem,
Vergődöm, égek, szenvedek,
Ne hagyj el engemet!

Látod, hűséges, jó vagyok,
Gyermek, ki hozzád földadog
S csókdossa sujtoló kezed, -
Ne hagyj el engemet!

Valami bánt, valami öl,
Félek és nem tudom, mitől,
Úgy rémlik: örvény fenyeget,
Ne hagyj el engemet!

Napom gyász, láz az éjszakám,
Köröltem ijesztő magány,
Roncsok, rémek, kísértetek, -
Ne hagyj el engemet!

Fáradtan bolygok szerteszét,
S leroskadok, Uram, eléd:
Emeld föl vérző szívemet,
Ne hagyj el engemet!







TANÍTSALAK?


Tanitsalak? Te tudni akarod
A számtant és a geológiát?
Elmondjam, hogy a nap mint száll rohan
S vele az egész csillagmiriád?

Felfödjem a teremtés titkait
S kutassam a föld néma rejtekét?
Nézd: ez itt szén, ez gránit, víz, arany -
Különvált sokság, összes - semmiség?!

Forr, mozdul, árad, aztán szétesik,
Alakot vált, de mindörökre egy:
Saját képüknek szolgatükréül
Teremtették a dölyfös istenek.

Elemezzem a villanyt és delejt,
Aztán a hosszú, véres harcokat,
Hódító Sándor nagy csatáit és
Egy marok földet - Waterloo alatt?!

Regéljem el a költők életét,
Hanem a bölcsekről is szóljak ám:
Mint építette fel nagy rendszerét
Hegel s mint ment a falnak azután!?

Minek ezt tudni! Hagyd a tudományt:
Előbbre nem visz, szebbé úgyse' tesz!
Te csak gyönyörködjél, játsszál, dalolj,
Nem kérdve: honnan s mért van ez, meg ez?!

Sok milljó év után kihül a nap -
Egy perc! s a lobogó szív por lehet:
Te csak azt tudd a napról, hogy ragyog
S a szívről azt, hogy - dobog és szeret!










TAVASZ FELÉ


Tavasz s tél küzdenek egymással.
Harczol a fagy és a napsugár,
Egy-egy hiszékeny bokor ága
Rügyét is bontogatja már.
A völgyből egy legény siet föl,
Útközben vigan fütyörész....
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

A nedves, földszagu barázdán
Itt-ott piros bogárka fut,
Odább a lejtős erdőszélen
Labdáznak immár a fiúk;
Czikázva gabalyodik össze
Amennyi láb, amennyi kéz -
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!

Amott a szürke dombok alján
Egy ifjú pár jön boldogan;
Ahogy az úton fellebegnek
Elnézem őket hosszasan.
Lelkem a messze multba röppen,
Szemem lassacskán könybe vész...
Mily könnyű fiatalnak lenni,
S öregnek lenni mily nehéz!







TE KÜLDTÉL ENGEMET


Te küldtél engemet
Földi vándorlásra,
Sok nehéz küzdésre,
Megpróbáltatásra.
Vívódom, vergődöm.
Te akarod. Jól van.
Hiszek igazadban,
Megnyugszom valódban.

Te tudod, én Uram,
Mi célod szívemmel,
Az engem ostromló
Sötét keservekkel;
Gyászba borítottál,
Örömöm eltépted,
Zsákmánnyal engedtél
Tenger szenvedésnek.

Vádlóimmá tetted,
Kik baráim voltak;
Virágos kertemet
Pusztává taroltad.
Egyedül hagytál a
Rideg éjszakában,
Hogy magam előtted
A porig alázzam.

Itt állok zúzottan,
Vihartól tördelten.
Bűnbánat könnyei
Égnek a lelkemben.
Köröttem a világ
Sötét, mint az átok -
Csak a te szent neved
Marad benne áldott!







TEMPLOMKERÜLŐ


Csak járjatok a templomokba,
Én az erdők felé megyek.
Nektek tömjén, - nekem virágok,
Madarak, lombok, levelek.

Nektek a szertartás pompája,
Ünnepi szózat, zene, pap -
Nekem borongó, méla árnyak,
Magányosan búgó patak.

Ti mormoljátok gépszerűen
Az imakönyv holt szövegét:
Hadd nézzem én, hogy tör keresztül
Lombok résén a tiszta ég, -

S fakadjon önként fel szívemből
Az áhítat buzgó szava,
Mint hogyha nem is én: az erdő,
A természet sóhajtana.

S a nagy magányban minden eszmém
S álmom csak istené legyen, -
Ti némaságnak gondolnátok,
Én imádságnak érezem.







A TÜCSÖKDALOKBÓL

I.

Legyen megáldva kis kezed
S maradjon mindörökre áldott!
Egy perc, s az örvény eltemet -
Kezed felém nyúlt, visszarántott.
Lelkembe békét ültetett,
Szívembe millió virágot...
Legyen megáldva kis kezed
S maradjon mindörökre áldott!

II.

Álmomban, esti séta közben,
Hogy a virágok halkan bólintgattak:
Egy édes, hosszú, forró csókkal
Örökre eljegyeztelek magamnak.

Fölöttünk, mint a glóriák szent fénye,
Lobogott a sok égi láng;
Anyád lehajolt a ragyogó mennyből
S kezét áldólag tette ránk.

III.

Mint víztükör a tűznapot
Ringatja arcodat szivem;
Ott ragyog, reszket alakod,
Csodás rejtélyű mélyiben.

Téged nem érhet hervadás,
Porrá se bonthat a halál,
Egy szirmod sem vesz el, virág!
Egy sugarad sem, ideál!

Szállhat fölötted az idő,
A vészek és a viharok:
Minden viharon győzni fog
Nyugodt, felséges alakod.

Mint víztükör a tűznapot
Ringatja arcodat szivem,
Büszkén, szerelem-ittasan,
Örökre fénylőn és hiven.







TÜNDÉREK JÁTÉKA


Szél tombol a téli erdőn,
Recsegnek a százados fák,
S ág-bogaik zuzmaráját,
Az avarra záporozzák.
A levegő szinte villog,
Hideg fénye fölszikrázik,
Éles, erős holdvilág süt,
Megmozdul a csapzott pázsit.

Valami nagy, tüneményes
Titkot sző a holdas éjjel:
Erdő álmát csengés-bongás
Léptek zaja üti széjjel.
Tar bokorból tündérnépség
Ki-kiperdül, kandikálgat,
Eleinte kettő-három,
Később egész tündérszázad.

Jönnek, mennek, hömpölyögnek,
Tolonganak ágról ágra;
Kacaj vegyűl a bús éjbe,
Szélsirásba tündérlárma:
,,Milyen furcsa most az erdő!
Milyen fehér! milyen száraz!
Ibolyáék nincsenek honn,
Menjünk bálba Jégvirághoz!"

Jégvirág, az ott lakik a
Tó mellett, az erdőmélyen.
,,Menjünk, menjünk! milyen kedves!
Milyen pompás lesz a jégen!"
S holdfény-szálon, röpke szárnyon
Hip-hop, rögtön ott teremnek.
,,Jaj, de sikos!" sikogatnak,
S hahotáznak, ha elestek.

Ez is, az is talpra ugrik,
Bóbitáját igazgatja,
A többi meg körberöpköd
S ráözönlik: rajta, rajta!
Elsodorják, mint a pelyhet,
S ropnak vele céda táncot, -
Lesz azután oly vigasság,
Minőt még a hold se látott.

Csörömpöl a szálfaerdő,
Sápadoz az éjnek arca,
A szél fagyos szárnyütéssel
Csapkod le a tündérhadra.
Összefutnak dideregve,
S a reggeli szürkületben -
Bóbás tündér, táncos villi,
Egész ezred, tovarebben.







ÚJ ÉLET


Úgy néha-néha eltünődöm
S a szívem halkan megremeg:
Van-e jogom szeretni újra?
S nem hűtlenség, hogy szeretek?

Amit keblemre tűzve hordok,
Sírdombon nőtt a rózsaág.
Szabad örülnöm pompájának?
Nincs tiltva: színom illatát?

Azt a holt asszonyt nem sértem meg,
Ha többé nem siratgatom?
S a szétdúlt álmok romvilágán
Új gyönyörökről álmodom?

És halkan elborítja lelkem
Békítő, méla gondolat:
Óh, minden, ami él, virágzik,
Temetők hamvából fakad.

A veszteségek fájdalmára
Az idő szele rálehel,
S ha szíved ifjú és fogékony:
Az élet visszakövetel.

Mért szenvelegnék? - mért hazudnám?
Elsírtam régen könnyemet,
S a seb, mit sorsom ütött rajtam,
Többé nem vérzik, behegedt.

Villámsujtott fa voltam eddig,
Sinlődő, bús, tavasztalan, -
De most kibontom lombjaimnak
Zászlóját diadalmasan!







VÉRZŐ SZIMBOLUM


I.

Szeretetlen földön
A legtisztább szívvel
Krisztus szeretett.
Nagy, isteni voltál
Ember nem tűrhette:
Megfeszíttetett!

Végzetünk azóta,
Hogy a nagy szeretet
Mindig fáj nekünk,
S mikor a szegény szív
Túlárad: legtöbbet
Akkor szenvedünk.

II.

Köröttünk verőfény,
Ragyogó természet,
Fénylő csillagok...
De belül lelkünkben
Valami fájni kezd,
Tompán fölsajog.

Mi az, mi hirtelen,
Üdvösség, gyönyör közt
A szívünkbe vág?
- A homlokát tépő
Töviskoszorúból
Egy-egy éles ág...

III.

Igen! az ő búja,
Töviskoszorúja
Fényen és borun -
Mindig elénk villog,
Mint egy örök-igaz,
Vérző szimbolum.

Nagy eszme nem győzhet,
Halhatatlan nem lesz.
- Krisztus a tanunk! -
Csak akkor, ha érte,
Mint ő cselekedte,
Mi is - meghalunk!







VIRRASSZATOK ÉS IMÁDKOZZATOK!


Az élet bús, az élet szomorú,
Tövisből készül itt a koszorú.
Bolyongunk sívó pusztaságon át
Ködben, viharban mind tovább, tovább.
Utunkra csak egy kis csillag ragyog:
Virrasszatok és imádkozzatok!

Köröttünk minden rejtélyes, csodás,
Az élet, a halál, a változás.
Haragos hullám, rügyező faág,
Szerelem, gyűlölet: csodák, csodák!
Mi céljuk? mért vannak? mély, nagy titok.
Virrasszatok és imádkozzatok!

Végezzük és még alig kezdtük el,
A sors vihar, az ember csak pehely.
Ma fenn vagyunk és holnap odalenn,
Nem látjuk egymást többé sohasem.
Vagy láthat az, ki egyszer már halott?
Virrasszatok és imádkozzatok!

Az elme véges, Isten végtelen,
Ő: az erősség, mi: a félelem.
Nem látunk át rejtelme fátyolán,
Vagy egykor, túl az életen, talán.
De majd ha ott kell állanunk, ha ott?!
- Virrasszatok és imádkozzatok!







VISSZAVÁRLAK


Jön óra mikor visszavárlak!
A rezgő, búcsúzó sugarak egymást csókolva
Lágyan, szépen simulnak el a tiszta légen.
Csobban a tó tükör-hulláma,
Inog, bomlik az erdő árnya.
Tévedt madárka sikítva szálldos, kavarog
Még egyet kiáltoz,s aztán lehullik a hold-fényes habokba.
Távol valami lassú ének, minthogyha hárfát pengetnének,
Szól titkos vágytól áradozva.
Aztán csönd lesz, és sötét lesz,
Sugár dal, elszállnak kivesznek
Csak a szívem bágyadt tüze reszket,
Csak a lelkem sejt, emlékszik érez,
S azt hiszem, most fog jönni árnyad
Jönnöd kell, várlak visszavárlak.
Jönnöd kell itt a bűvös éjjel a temetőben
Szerte széjjel halvány holdfény
S köd-ruhában susogó szellemek bolyongnak.
Nekem meghaltál, ez nem álom!
Köztük vagy, jól tudom, hogy ott vagy
Fény nélkül ,fázva , koszorútlan,
Lebegsz, bolyongsz a légi útban,
S ha panaszra nyitnád hervadt ajkad,
Jajdulnál, szólnál, de mindhiába
Nálam a titok oldózára,
Mellyel talán még megválthatnálak,
De az irgalom, mit nem érdemelsz,
A feledés, mely üdvöt adna, a szó
Mely áld és megkegyelmez
Bár szörnyű váddal vádolhatlak
De minden mi megbocsáthat, nálam van,
És várlak, visszavárlak.
Jönnöd kell kétes félálomban
Mikor a lámpa végsőt lobban
És künn a véghetetlen éjben
Viharos hó-felhők lobognak.
Felesküszöm a mély pokolnak hatalmait
És visszakérem a hazug álmok koldus rongyát,
Bűneid, gyilkos szemed éjét,
S mind azt mik lelkem megrabolták,
S a hitem, bizalmam összetépték!
Szövetkezem az iszonyattal,
Hogy keljen és törjön életedre, Átkozlak rettentő haraggal,
Bosszuló láztól sújtva, verve,
Reszkess!!!
Oh ne félj, szívem már reszket,
Bolyongok csitítva küszködésit,
A szemembe csöndes könny szivárog,
És várlak, visszavárlak!







IDÉZETEK


"Valakit, valamit szeretni kell.
Nyíló virágot, kék eget.
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret."


"Ami másnak mulandóság,
Nekem örökifjú élet, -
Olyan szépnek, mint én látlak,
Más nem láthat soha téged.
Másnak talán rég elmultál,
De én látlak holtomiglan:
Álmom vagy a valóságban,
S valóság vagy álmaimban!"


"Álmomban, esti séta közben,
Hogy a virágok halkan bólintgattak:
Egy édes, hosszú, forró csókkal
Örökre eljegyeztelek magamnak."


"Maradjon lelkem itt szívednél,
Nálad, ki léte s álma vagy:
Nekem csak egy dicsőség kell, hogy
Téged boldognak lássalak!"


"Hadd folyjon könnyem, hogyha megeredt:
Hisz a kihulló könnyek árán
Talán a szív is könnyebben feled!"


"Szeretlek. Bár te gúnyolsz, vádolsz
És szívemet is elítéled:
Bevallom a rengetegnek,
hogy egyedül csak érted élek."


"Kinek lelkében nincsen szeretet,
Az élete csupa pusztaság....
Minden koldusnál százszor koldusabb,
Ki senkit, semmit nem szeret....
Valakit, valamit szeretni kell,
A szerető szív tündököl.
A Isten világa örök éj marad
Annak, ki mindent csak gyűlöl."

(Endrődi Sándor)









 
 
0 komment , kategória:  Endrődi Sándor   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.