Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
Gárdonyi Géza munkássága
  2020-04-28 21:00:45, kedd
 
 







GÁRDONYI GÉZA MUNKÁSSÁGA


Gárdonyi Géza (Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. - Eger, 1922. október 30.) író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja. A 19-20. századforduló magyar irodalmának népszerűségében máig kiemelkedő alakja. Életműve átmenetet képez a 19. századi romantikus, anekdotikus történetmesélés és a 20. századdal születő Nyugat-nemzedék szecessziós, naturalista-szimbolista stíluseszménye között.

A pályafutását 1881-ben népiskolai tanítóként kezdő, majd 1885 után újságíróként folytató Gárdonyi 1897 után vidéki visszavonultságban alkotott (,,az egri remete"), szépírói munkásságának szentelve életét. Pályáját folyamatos útkeresés, tematikai és formai kalandozás jellemezte, prózaírói életműve ennek fényében három korszakra osztható.

Az 1890-es években írt népies hangvételű novellái és elbeszélései hozták meg számára a kortársak elismerését (Az én falum, 1898), de az utókor elsősorban a századfordulót követő évtizedben keletkezett történelmi regényei révén ismeri (Egri csillagok, 1901; A láthatatlan ember, 1902; Isten rabjai, 1908), illetve a magyar lélektani regény korai darabjainak szerzőjét tiszteli személyében (Szunyoghy miatyánkja, 1913; Ida regénye, 1920). Bár költői és drámaírói munkássága kevésbé bizonyult maradandónak, szintén jelentős. Az 1900-as években a szórakoztató célú népszínművek kliséin túllépve lélekábrázoló jellegű népies történeteket dramatizált színpadra (A bor, 1901).

Szenvedélyesen érdekli a nemzeti múlt, a falusiak élete és a nép nyelve. Stílusa egyszerű, könnyen érthető. Legszívesebben gyerekekről, fiatalokról ír - főleg történelmi regényeiben, akik a szegény nép soraiból küzdik fel magukat a művelődés révén. A magyar ifjúsági irodalom legjelentősebb alkotói közé tartozik.

Fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: ,,Csak a teste!"








Gárdonyi Géza - Költemények

Link



KÖLTŐK GÁRDONYI GÉZÁRÓL

Link




I. VERSEI










ALUDJÁL, ALUDJÁL




Aludjál, aludjál,
Angyallal álmodjál!
Elindult az angyal
Egy fényes csillaggal,
Egy fényes csillaggal,
Egy csengő csengővel,
Asztalra rakható
Szép arany erdővel.
Szép arany erdőben
Kis ezüst házikó,
Házikó közepén
A tündér Anikó.
Anikó szobája
Tele van virággal,
Virággal, madárral,
Cicával, babával.
A virág kinyílik,
A madár danolgat,
Cica a babával
Föl-alá táncolgat.
Ha szemed lehunyod
Sokáig-sokáig:
Meglátod Anikót,
Ő is hogy bokázik.
Tied lesz a kis ház
Az arany erdővel
A fényes csillaggal,
A csengő csengővel.







AMINT ITT ÜLÖK




Amint itt űlök, s nézem arcodat,
árnyék gyanánt száll rám egy gondolat:
hogy egykor édes Vilmám, angyalom
eljön a tél, te gyönge liliom,
s mindenre, ami tavasszal virul,
bimbózik, nyílik, s bájában pirul,
amit remekbe alkot a természet,
havas lepellel száll rá az enyészet.

Merengve nézem szelíd arcodat,
s napfény nékem egy másik gondolat:
hogy a fehér haj illik majd neked,
s kéken mosolyg rám akkor is szemed,
"Kis Vilmám" - mondom akkor is neked
kezemben elfér akkor is kezed;
a multról olykor elbeszélgetünk,
egymáshoz símul fáradt, ősz fejünk.







ANNUSKA LELKEM


Annuska lelkem!
Szeretsz-e engem?
Szeretsz-e engem, szép kökényvirág?
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra, -
ne nézd, mit mond az irigy világ!

Annuska lelkem,
csókolj meg engem!
Csókolj meg, ha a szivecskéd szeret! https://s7.images.www.tvn.hu/2012/05/31/22/11/www.tvn.hu_4808911eea4fca98fe2034ff >bc426b9c.png"


Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
csak hunyd le, hunyd le szép kökényszemed!

Annuska lelkem!
Ölelj meg engem!
Ha észre vesz is az édesanyád:
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
mintha a nyakkendőm igazítanád.







ÁLOM


Az utolsó kocsi is eldübörgött
lenn az aszfaltos köruton.
A gázláng vörös pilleként lebeg.
Szemem fáradtan lehunyom.
S a karos-székben hátradőlve
érzem, az álom száz karral fon át...
Tollam lehull. Rétekről álmodom...
és hallom a pásztorfurulyát.

Mi szép volt: tizennyolcz éves szívvel
a szomszéd kertben lopni a napot.
Magunk voltunk csak Örzsikével
És dicsértük a széna-illatot.
Majd elmerengve álltunk: kéz a kézben.
Így hajlik össze minden kis virág...
A nyáj kolompja kong az erdőszélen.
És hallgatjuk a pásztorfurulyát.

És este, mikor felszáll a homály,
s az égen égnek apró csillagok,
megbújva várjuk a kis kapunál,
a míg az öreg bakter elkopog.
S aztán, ha olykor össze is súgunk,
- Te édes, kedves...- ennél nincs tovább.
Egymást ölelve ébren álmodunk,
és hallgatjuk a pásztorfurulyát.

Ez elnótázza mélán, meghatón
a rejtett távol valamely zugán,
a mit csak érez Karádon s Fonyón
minden szerelmes ifjú és leány.
A falu csendes. Kutya sem ugat.
- Te édes, kedves... - súgod Örzsikém,
s arczomra simul lágy selyemhajad.
S - te édes, kedves... - súgom vissza én.







ÁPRILIS VÉGÉN


A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,


pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon:
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.

1898







A BALATON


Csakhogy újra látlak, égnek ezüst tükre,
égnek ezüst tükre, szép csöndes Balaton!
Arcát a hold benned elmélázva nézi,
s csillagos fátyolát átvonja Tihanyon.

Leülök egy kőre s elmerengek hosszan
az éjjeli csendben az alvó fa alatt.
Nem is vagyok tán itt, csupán csak álmodom:
Balatont álmodom s melléje magamat.







A BOR LEGENDÁJA


Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem."

Szól az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Noé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"










BÖLCSESSÉG A HULLÁMOKON


Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!...Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

1894







DECEMBER
. . . . . . . . . .




Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.



. . . . .




ELINDULTAM ISTENT MEGKERESNI...




Barangoltam hegyen,völgyön,hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők,mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban:minden ingóságom,
szívemben a remény,hogy egyszer megtalálom.

Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján,
elém állt az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a jó Istent keresed!
de én a pokolra vetlek,mert az ő szavát hiszed.

Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott.
Szabadságom vissza nyerve indultam az úrhoz,
nem sokára oda értem egy feneketlen kúthoz.

A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket,a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.

Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett,vakon botorkáltam,
egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.

Csillagok,szép csillagok,mondjátok, hol vagyok?
- keresem az Istent,de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.

Bandukoltam tovább,Ó micsoda közöny !
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek,
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.

Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor - Isten áldja !
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent ?
Rázzák kis fejüket ide fent nincsen!

Tanácstalan állok fázva,bőrig ázva,
tovább kéne mennem,de az ördög újra útam állja.
Én vagyok az Úr! ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem,nekem mondj imát.

Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.

Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál,s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze az Isten,csak gondolj rá hálával!

Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned,
nem kell mást tenned,csak szeretned és hinned.







ESTE


A nap feküdni készült a szőlőhegy mögött:
égő-vörös fátyol-ingébe öltözött.
Május volt. Kéklett az orgonafák lombja.
Sárga cserebogár keringőzött dongva.

És mi a kis padon az eperfa alatt
virágot kötöttünk, holmi pitypangokat.
A nap lassan beledűlt szép selyemágyába:
violaszín szárnyon jött az est nyomába.

Homlokán egy gyémánt ragyogott remegve: -
fényes réz-sarlóját magasra emelte:
s lenn és fenn árnyékot terített árnyékra,
mígnem övé lett a föld minden tájéka.

Vilma a szép esti csillagom merengett.
És szólt: Mondja, mi az? Laknak-e ott lelkek?
Az éjjel erről a csillagról álmodtam...
Ha egyszer meghalunk, megállunk-e ottan?

És látom-e még magát, ha én megyek elébb?
Ezt mondva, vállamra hajtotta fejét.
Harangoztak. Aztán csönd lett a világon.
Álomszellő lengett át minden fűszálon.

Nem hallatszott más, csak a fák susogása:
s egy-egy cserebogár édes-bús dongása.







AZ ÉGBŐL


Az égből egy angyal, egy öklömnyi szőke,
Éjjelenkint mindig leszökdös a földre.
"Ejnye fékomadta apró kisasszonyka,
hát angyal létére a földet tapodja?"

"Jó Szent Péter bácsi, ha látná anyámat:
reggeltől napestig szeme föl nem szárad;
ám éjjel, mikor én lemegyek hozzája,
boldogan mosolyog halovány orcája."

1894.



. . .




ÉJJEL A MEZŐN




Augusztusi csöndes éjen
a boglári mezőségen
ballagok.
Lágy homály űl a határon.
Csöndes árnyék, csöndes álom.
Odafenn meg ragyognak a csillagok.

Éj van, éj van, szélid, enyhe.
Minden alszik elpihenve.
Alszik a bogár a fűben;
a madár az ákácfákon;
alszik a nyúl a bokorban,
pillangó a bogáncs-ágon;
alszik a por; alszik a kő;
alszik ember, alszik állat.
Csak a békák ümmögetnek
félig alva, félig ébren,
valahol a messzeségben,
álmosító bús danákat.
S mintha megszűnt volna minden
emberélet e világon,
s csak magam maradtam volna
egyedül,
egyedül ez éji tájon;
s mintha mindig éj volt volna,
s mintha mindig éj maradna:
sötét föld és fekete fák,
sötét ég és csillag rajta,
fénylő csillag-ezerek, -
s nékem semmi egyéb gondom,
semmi célom, semmi dolgom,
csak bámulni önfeledten,
egy megálló tekintetben
a ragyogó szép eget!

Milyen szép az ég! Milyen szép
végtelen nagy kék mező!
Valamikor a nagy Isten
járt-e rajt', mint magvető,
s teleszórta gyémántmaggal:
apró, fehér csillagokkal?
Vagy talán e sok szép csillag,
angyal-szem mind, ránk-leső,
embersorson olykor-olykor,
néma szível könnyező?
Hát a hulló-csillagok?
Lejebb szálló angyalok?

Nem tudom. Csak nézem-nézem
odafenn a magas égen
azt a sok szép, lehunyorgó
sziporkázó csillagot,
s lelkem mély, szent békességben
földi árnyban, égi fényben
elmerülve andalog.

Mozdulatlan hallgatással,
mozdulatlan álmodással
állnak a fák, állok én is;
az alvó rét lélekzetét,
kakukfűves lehelletét
szívják a fák, szívom én is.
Halk sóhaj száll most a réten,
aztán újra csend van, csend...

Finom, lenge, fehér felhők
szállnak lassan odafent.
Úgy nézem, a györki erdő
sötétjéből szállanak,
és mögöttük halaványan
fény dereng az éjszakában:
érkező holdsugarak.

Látom most a györki tornyot
fák közül mint hegyes ormot,
amint magas őrszellemként
felsötétlik, s néz merőn,
míg a Hold, leplét levetve,
ott áll bájosan remegve
fenn a távol hegytetőn.

Leheverek a szénára
egy száraz kis fűboglyára
s holdimádó lelkem mélyén
mint a kútnak sötét mélyén
a Hold képe fölragyog, -
s mindig föllebb-föllebb szállva
csillagos szép országába
a Holdvilág mosolyog.

Csend van. Reám ereszkedett
valami szent kábulat.
Szemem hunyva, mégis látom
fenn az égi magasságon
a Holdat, s a Had-utat.
Hadak-útján Holdkirálylány
sétál méltóságosan;
fátyolát magával vonva,
mosolyogva bájosan.

Itt is, ott is meg-megáll és
megszóllít egy csillagot:
- Kaszás-csillag, jó munkásom
van-e máma sok dolog?
Sánta-Katát látom amott
hozza már az ebédet,
Bojtár csillag, Három-király
lesz reá a vendéged.

Mit beszélnek még odafenn?
azt én nem is sejthetem.
A királylány ime most a
Göncöl-szekérhez megyen.
Fátyolába burkolózva
szemérmesen beleül.
Beleül.
És a felhők havas útján
lassan lengve elrepül.







ÉJJEL A TISZÁN


Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára,
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász-bárka.
Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában:
ül magában, s furulyál;
furulyál az éjszakában.
A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.
Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben,
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.
Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.







ÉNEK A HOLDHOZ


Köszöntlek, halvány szép fehér királynő,
Köszöntlek, szelíd nyájas holdvilágom!
Tiéd a föld, a rét, a tó, az erdő,
Tiéd az árny, a csöndesség, az álom.
Mikor az égnek kéklő magasságán
Leomlik finom, ezüst fátyolod,
Tündöklő kedves isten-arcod látván,
a mindenségnek szíve földobog.
Új fényre lángol a csillag az égen.
A fák egymásnak súgják a neved.
S a vadgalamb az erdő kebelében
Hozzád a ringó lombról fölnevet.
A mezők, erdők milliárd virága
Feléd fordítja illatos fejét;
A gyönyörben, hogy lát, reszket a nyárfa,
S a nádak ezre meghajlong feléd.

A tó tenéked tükröt tart remegve,
S te leemelve aranykoronád,
Kibontod. - reá jósággal nevetve, -
Sugárzó hajad lengő sátorát.
A fűz a parton rádmélázva áll.
A sás térdelve hajlik le eléd.
A fülemüle a hársfa-lombra száll,
S elkezdi hozzád édes énekét.

Mi szép is vagy te! Mindenki szeret,
Mindenki csupán mosolyogni lát.
Békéangyalként jársz a föld felett,
Fehér királynő, kedves holdvilág!
Én is szeretlek! Mért? Nem tudom én!
Boldog félálom mámorával nézlek,
Az én szívem is tükröd Égi Fény!
Te kedves jóság! te tiszta igézet!
... Mikor belépsz a felhő-palotádba,
Az éj beborul: minden bús, setét.
A mezők, erdők millió virága
A fűbe hajtja harmatos fejét.










A FALU REGGEL


Kukorít a kakas. Szürkül az ég alja.
Hajnalra gingallóz a falu harangja.

Fölébred madár a harmatos lombon.
Iszik a virágból, s a magasba röppen.
Riog a kanász a tülökkel a dombon.
A koca az ólban felfülel és röffen.

Az eb is elhagyja a boglyának alját;
ásít, nyujtózkodik, lerázza a szalmát,
s megnézi a kútnál: van-e a csurgásban?

Kapuk, ajtók nyílnak az útca sorában:
a felső szoknyát a fejére takarva
kergeti a kocát itt Örzse, ott Panna.

Indul a tehén is. A kapufélfába
megdörzsöli kissé borzas homlokát.
A kisborju bőgve iramlik utána.
Visszanéz a tehén, s rányal a fiára.

A nap felvillantja első sugarát.

A leány a kútnál mosdódzik szaporán:
rózsa piroslik fel arcának bársonyán,
s mosolyogva pillant egyet az utcára...
Megismerte: kinek ostorpattogása
kíséri a kocsit mezei munkára?

Móric is kitárja a fűszeres boltot,
amelynél vegyesebb nincs Európában!
árulván ő szappant, szöget, pityke-gombot,
heringet és selymet, naptárt és dorombot,
tajtékpipát, ánizst, és borjúkötelet,
téntát, ókulárét s ibolya-gyökeret.

Csendül a boltajtó, megkezdik Vargáék:
- Aggyék öt tojásért egy porció kávét.

(Kávéra kapott már az asszonynép régen.
A betegek kezdték, csak orvosságképpen, -
noha ezt a kávét sohse látta Kuba!
Dehát jó ez így is. Mit nekik Hekuba!)


A gazda is kihajt a lóval szántani:
kukorica alá kell földet bontani.
A kutya is kimegy, mintha nála nélkül
nem eshetnék szántás: kíséri a lovat.
A ló feszült innal megyen egyik végtül
a másik földvégig. És a munka halad.

Végre is a kutya únja meg a szántást:
leheveredik a szántóföld végére.
S álmos szemmel kaffant egyet olykor-olykor
az orra környékén döngicsélő légyre.

Ezalatt a falu élete megárad:
a ludak gágogva a rétre kiszállnak;
szurok-illat terjeng kovács műhelyéből;
a cigány kilép a község tömlöcéből;
réce megy a vízre; gyermek iskolába;
öreg édesanyó az istenházába.










A FALU VISSZHANGJA


1

Azt gondoltam, virág van,
virág van az ablakban,
pedig hát egy leány ül,
leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
de ha leány, a szívemre ölelném.

2

Nem nézett rám ez a kislány, csak egyszer,
mégis mindig eszembe van ezerszer.
Gondolatom ha virággá válhatna,
rá örökkön rózsaeső szállhatna.

Csipkerózsa magától kél, nem vetik.
A szerelmet leányszemek ültetik.
Barna kislány, mit ültettél szívembe?
A szerelem szép virágát ne törd le!

3

Nézz föl, kedves, a szemembe,
hadd pillantsak a lelkedbe.
Hadd pillantsak a lelkedbe:
mint a megnyílt kék egekbe!

Nézz fel, kedves, a szemembe!
Add a kezed a kezembe!
Add a kezed a kezembe:
A szívedet gondold benne.

4

Tátika, Somló. Badacsony,
hej, az én rózsám alacsony.
Azt szeretem, ha alacsony:
a szűröm alá takarom.

Kéklik a csöndes Balaton,
mint a te szemed, angyalom.
Fűzfa levele hajolj rám,
kékszemű rózsám pillants rám.

5

Sűrű sötét erdő,
vékony holdvilág.
Járom az erdőnek
gyöngyös harmatát.
Zsivány módon járok
bokros utakon,
pedig csak szerelmes
szívem hordozom.

Harmatos a szűröm, -
nem sajnálom én:
harmatos a csizmám, -
azt se bánom én:
rövid az éjszaka,
azt sajnálom én:
el kell válnunk, rózsám,
csak azt bánom én!

6

Fehér az én rózsám háza.


Rásüt a hold éjféltájba.
Alszik itten a virág is.
Alszik az én violám is.

Nézek-nézek ablakára:
ablakában a virágra.
Szomorú az árnyékom is,
szomorú vagyok magam is...

7

Meg kell válni a falutól.
Faluban egy kiskaputól.
Kiskapuban rózsafától:
falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen.
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok.
Jaj, de nehéz szívvel válok!

8

Magános fa a pusztában álldogál.
Leveléről sűrű harmat hulldogál.
Bánatommal úgy állok a világba,
mint az a fa a kietlen pusztába.

- Magános fa, mondd, mi történt teveled:
Mért olyan harmatos a leveled?
- Azért olyan harmatos a levelem:
nem tudom én, mi a boldog szerelem!







A FASORBAN


Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.

Lám, mégis valaki...ül az árok partján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"

" Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"

Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akácsort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.







FEJÉT A SZÉK KARJÁRA HAJTVA


Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körültünk az alkony homálya
szétbontá barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves, ódon kis szobát.

S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta:"Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.

S a homályba' már mit se láttam,
csak fehérszőke, szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt, két szép szemét.










FELJÖTTEK MÁR


Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
kis galambom, mit gondoltál?










FEL NAGY ÖRÖMRE!




Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,


Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!










FIAMNAK


Mint a magasban lengő sasmadár,
úgy kóvályog fölöttünk a halál:
hol itt, hol ott egy lelket elragad.
Csupán a test marad.

Ha engem látsz majd némán, hidegen,
és szólítasz és nem nyitom szemem,
az égre nézz: én immár arra lengek.
Csupán a testem az, mit eltemettek.

Elhagylak. De ha sírva szólsz nekem,
leszállok hozzád édes gyermekem,
s mint éji szellő a virágokat,
megcsókolom harmatos arcodat.

S ha majd te is testet vetkezed,
a végső órán melletted leszek,
s míg a harang kong gyászos fájdalommal,
én átölelve viszlek fel magammal!










HA MEGHALOK


Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltünt. A láng, - az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezetek,
s ne mondja a pap: "Ime, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sirnál beszél,
és végül kiált: "Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,










HARANGSZÓ AZ ÉJBEN


Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? Balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!







HARMONIKA




Ó, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén
ablakánál állottam.
Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály:
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.
Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.
S mégis, íme álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,
amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.
Egyre messzebb, egyre halkabb
már a mélabús zene:
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.
Aztán újra méla csönd van...
Kél a hold a fák mögött...
Vilma súgja: - Holnap este.
És én súgom: - Eljövök.

Gárdonyi Géza: Harmonika - Videó

Link








HÁROMSZOR FÜTTYENTETT...


Háromszor füttyentett az aradi vonat.
Elviszik, elviszik már a huszárokat!
Miért sírsz kis violám?
- Egy kis légy, édesanyám
eléjbém került,
- szemembe repült.

Leányom, kisleányom, gyönge violám!
Ne búsulj, ne búsulj a huszárok után!
Lám én is lánykoromban
nagysírva azt gondoltam:
utánok halok...
mégis itt vagyok!







A HÉT VEZÉR


Kékfekete bársony az ég teteje, -
abba ragyog a nagy Göncöl-szekere.
Nótát mondok a nagy Göncöl-szekérről,
vagyis inkább a hét magyar vezérről.

Árpád volt az első vezér, a legfő;
szeme mint az oroszláné rettentő;
kardja, mint az istennyila ugy vágott!
Ki is vágott minekünk egy országot.

Árpádnak az öregapja Előd volt,
de biz abban sámsoni nagy erő volt:
rezes kópja száz esztendős kezébe:
unokáját üstökösként kisérte.

Kendé-nek is fehér volt már a feje,
mint őszszel a vén havasok teteje;
de nagyokat rikoltott a csatában:
,,Fiatalság, ezt csináld meg utánam!"

Ónod vezér akkor sem állt leghátul,
ha ész kellett, még pedig a javábul:
Ónod vezér süvegében elég volt,
mikor az a süveg Ónod fején volt.

Tas vezér is gyöngy hirt hagyott magárul:
Marót királyt nadrágolta pogányul,
Ő volt apja a dicső nagy Lehelnek,
kinek kürtjét Jászberényben emeld meg!

Várak ellen Huba vezér járt hadat,
vas-kosokkal döntögette a falat.
A cseheket kidobálta Nyitrából:
,,Coki bratye, az Atilla várából!"

Vezérek közt Tétény volt a hetedik,
Aranynyal kék felirni a tetteit!
Mint Erdélyért nem harcolt úgy seholse,
Azóta se veszett abból egy hold se!

Kékfekete bársony az ég teteje.
Hét fényes kard a nagy Göncöl-szekere:
a hét vezér, mikor oda feltérült,
beleszurta a bársonyba emlékül.







A HÓVIRÁG


A misén ott volt Ida is,
a szép halvány jegyzőleány,
s álmodozó éjszemével
édesdeden nézett reám.
Körültünk az ének zengett,
s beáradt a tavaszi fény.
Az orvos hozzám hajolt és szólt:
"Egy évig sem él ez a szegény."

Az erdőn át hazakisértem.
Oly halvány volt, olyan fehér,
mint a gyönge kis hóvirág,
mely nyarat, őszt soha nem ér.
És vidám volt, és oly boldog,
mint maga a szép kikelet,
mely friss lombok koszorúit
Bontogatta fejünk felett.

Az erdei fülemile
a bokrok közt dalolgatott.
- Álljunk meg, szólt. És a szemén
egy harmatcsepp, könny csillogott.
- Kis Ida, mért sír? mondja csak!
- Egy mese jut az eszembe,
egy mese, - szólt mosolyogva -
hogy a madár leány lelke.

Az útfélen vadrózsa nyílt.
Szólt: - Hajamba tűzök egyet.
És két bimbót leszakított,
s kalapomhoz tűzött egyet.
És mikor elváltam tőle,
megszorította a kezem.
Utána néztem hosszasan,
s nem láttam többé sohasem.







IMA




Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.










ÍRÁS A BIBLIÁBA

Az Újszövetség könyve elé


Ez a könyv a könyvek könyve.
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak.
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
boldog aki rátalál!
Szomjas lelkek forráskútja,
hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény.
Királyon láncz. Rabon napfény.
Tévelygőnek hívó harang.
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galamb-búgás
Viharvertnek ereszet.
Haldoklónak angyal-súgás
"Ne félj: fogd a kezemet!"...

Gyermeknek is: "Mily szép rege!"
Bölcsnek: "Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élőhangok.
Köd, - s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik.
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá mállnak.
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba.
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.


Gárdonyi Géza:Írás a Bibliába - Videó

Link








ISTEN KERESÉSE


Barangoltam hegyen,völgyön,hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők,mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban:minden ingóságom,
szívemben a remény,hogy egyszer megtalálom.

Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján,
elém állt az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a jó Istent keresed!
de én a pokolra vetlek,mert az ő szavát hiszed.

Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott.
Szabadságom vissza nyerve indultam az úrhoz,
nem sokára oda értem egy feneketlen kúthoz.

A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket,a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.

Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett,vakon botorkáltam,
egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.

Csillagok,szép csillagok,mondjátok, hol vagyok?
-keresem az Istent,de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.

Bandukoltam tovább,Ó micsoda közöny !
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek,
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.

Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor - Isten áldja !
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent ?
Rázzák kis fejüket ide fent nincsen!

Tanácstalan állok fázva,bőrig ázva,
tovább kéne mennem,de az ördög újra útam állja.
Én vagyok az Úr! ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem,nekem mondj imát.

Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.

Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál,s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze az Isten,csak gondolj rá hálával!

Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned,
nem kell mást tenned,csak szeretned és hinned.







A KUTYA MEG A NYÚL


Valamikor réges-régen,
a világnak kezdetén,
minden állat békességben
éldegélt a földtekén.
Ki volt akkor nagyobb úr,
mint a kutya, meg a nyúl!

Erdőn, mezőn együtt jártak,
együtt éltek, együtt háltak:
megosztották, amit fogtak,
Szóval: jóbarátok voltak.

Egyszer, hogy a tél beállott,
és a földre sok hó szállott,
azt mondja a füles nyúl:
- Rakjunk tüzet, kutya úr!

- Rakjunk tüzet, aki lelke:
Ne reszkessünk a hidegbe!
Nosza hamar gallyat szednek,
tüzet raktak, melegszenek,
Melengetik bundájokat,
általfázott irhájokat.

Hej, de jó a meleg, télen,
a havas zord erdőszélen!
azt mondja a vidám nyúl:
- Játsszunk egyet, kutya úr!
- Mit játsszunk? - Tán lakodalmat!
- Jól van: játsszunk lakodalmat:
Cincogjunk meg brummogjunk,
ugrándozzunk, táncoljunk.

Felszökken hát a víg nyúl.
Szembe véle kutya úr,
ugrándoznak, bokáznak,
keringélnek, cicáznak,
S hogy a táncot szebben járják,
egymást hopp, hopp!

Hanem íme mi történik!
Az állatok így regélik:
ahogy ottan ugrándoznak,
nevetgélnek, bolondoznak,
meglökte a kutyát a nyúl,
s tűzbe ugrott a kutya úr.

- Vaú! - üvölt a kutya!
Mit csináltál, te buta!

S hogy így rája kurjantott,
a farkába kaffantott.

A nyúl, uccu, vesd el magad!
farka nélkül tova szalad.

Nem kergeti a kutya:
leégett a papucsa!

Azóta csepp a nyúl farka,
s meztelen a kutya talpa,
s azóta van, hogy a nyúl
fut ha jön a kutya úr.







A LEÁNY BÚJA


Elszállott a madár
fekete felhőbe.
Messze jár a rózsám,
hír se jön felőle.

Mikor bánatomban
el-elgondolkodom,
messze szálló galamb
az én gondolatom.

Mester uram, kérem,
tanítson meg írni,
legalább a nevem
hadd tudjam leírni.

Leírnám a nevem
aranyos levélbe.
Egy szép rózsabimbót
betennék melléje.

Tudom, ha nevemet
egyszer elolvasná,
azt a rózsabimbót
százszor megcsókolná.







LEPKESZÁRNYON


Lepkeszárnyon szálló órák,
boldog percek voltanak,
mikor együtt álmodoztunk
a virágzó hárs alatt.
Fenn az égen holdvilág volt,
lenn a földön némaság;
az almafán a csalogány
dalolta bús bánatát.

Gyönge karja úgy körülfont,
mint fát a folyóvirág,
s bor nélkül is ittasultan
álmodtuk az éjet át.
Álom volt mindez valóban:
elrepült a csalogány!
Azóta nincs szép holdas éj,
és nincs szerelmes szép leány.

(1888)







A MAGYARSÁG NEM KALAPDÍSZ...


A magyarság nem kalapdísz,
hanem a szíve mélyében viseli a magyar,
mint tenger csigája a gyöngyét.

A magyarságunk érzése
mélyen bent ég bennünk
hogy szinte magunk sem tudunk róla,

mint a tűzhányó hegyek,
amelyek hideg kőhegyek,
de egyszer megmordulnak.







A MAMA ELALUDT


Esőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül..."

- Halkabban írnok úr!

- "Mikéntha lelkem volna e fonál,
És szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érzem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül..."

- Halkabban, édesem!







A MARGIT-SZIGETEN


Sétáltam árván, búsan egymagam
És néztem a rózsák hogy nyílanak.
Virág virághoz hajlik, hajladoz,
s érintkezik a sok virág ajak.
S amint susognak, leheletüket
Mindenfelé érzem a szigeten
Oh édes élet! boldog szerelem!

Egy kékruhás, kenderhajú leány
Jött a mamával a vén fák alatt,
Sárga cipő volt formás lábain,
S én sohse láttam karcsúbb derekat;
Két csillag kéklett arcának havában,
A mama pulykásan jött s szigorún.
A kavics zörrent. Én csak álldogáltam.
A lány rám nézett mélán, szomorún.







MÁRCIUS


A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.

Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!










MI A BOLDOGSÁG?


Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
Melyik a jó és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom:
ha majd nagy lesz, mint az apja:
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan.
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.







MIKOR A FÖLDÖN...


Mikor a földön leány születik,
egy fiucska álmában mosolyog.
Egymástól bármily messze vannak is,
de ez a kettő találkozni fog.

S akkor egymáson megáll a szemők,
S bár ajkuk hallgat, kiált a szívök:
- Ki ez? - kérdi a lány.
- Ez az! - szól a legény.
S kezdődik a földön új szerelmi regény.







MIKOR A GYERMEK...


Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen...
De őt sem érti senkisem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.







MIKOR ITT VAGY


Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres ez egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.







MIKOR TÉGED LÁTLAK...


Mikor téged látlak,
mindig azt gondolom;
nem vagyok én ébren,
csak szépet álmodom.

És hogy el ne röpülj,
itt ne hagyj engemet,
azért fogom mindig
gyönge kis kezedet.







NE FÉLJ!


Mintha látnám a fehérruhás Szentet,
amint Jairus házához közelget,
s hírül hozzák: Meghalt már a lányka!
Jézus ránéz az elsápadt apára:
"Ne félj, csak higyj!"

Ha ránk is így szakad a fájdalom,
szerettünket látva a gyászpadon,
s kiáltjuk: Nincs már, nincs, aki megmentsen!
törjön át Jézus szava a bús csenden:
"Ne félj, csak higyj!"







NOVEMBER




A kertemben járok, és szomorú vagyok,
szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.

Megérzi az ember, mikor nem is látja,
hogy valaki jött, és immár mögötte van,
pedig nincsen nesze, sem árnyékmozgása,
s megfordulunk rája.
Így éreztem Istent mindig, hogy velünk van.

Éreztem, mikor a holt föld kebeléből
a zöldelő élet miriádja kélt föl:
almafám rózsaszín virágba öltözött,
s fehér üde szegfűm illatot lélegzett:
fiatal akácfám két ablakom között
nőtt, nőtt, lombosodott, széjjelterjeszkedett:
kék pohárkáit a hajnalka kitárta
s mézét a zümmögő méhnek kínálta:
szőlőm sátort emelt a zöldelő dombon: -
virág volt a földön, gyümölcs volt a lombon.

S éreztem, hogy Isten itt van, e tájon,
mikor a nap fölkelt az aranyos ágyon,
és felhőfátyolát arcáról levetve,
meleget sugárzott minden elevenre.
A rigóm énekelt, galambom kacagott,
az egész mindenség életre támadott:
Pillangók röpködtek, bogarak szállongtak,
bársonyos poszméhek éneket brummogtak,
érett a gabona, piroslott az alma.
A föld volt Isten kedves birodalma.

Elment.
És nyomába rabló, dúló szelek
jöttek, s kifosztották a szép természetet.
Elvitték a fáknak zöldelő lombjait,
eltiporták kertem kedves virágait:
szagos szegfűimet a porba metélték,
összerongyolták lugasom palástját,
koldussá csúfíták a jó kis akácfát,
s elrabolták kertem szép drágaságait,
el napraforgóm aranytányérait.
Fecskémet elűzték. Rigómat se látom.
Vajon hol jár ez a sárga kis barátom?
Nyári reggeleken ablakomhoz állva,
de sokszor hallgattam vidám trillájára,
s láttam is a lomb közt, ahogy el-elbújva,
rám kandikált, s akkor versét nekem fújta.

S hol van virágaim sok apró vendége:
a bogarak tarka-barka nemzetsége,
kik zümmögve, dongva kerengtek, játszottak:
le-letelepedtek, mézport lakmároztak:
izenetet hordtak virágtól virágnak,
kertből a mezőnek, hegyről a rónának.

Milyen úri nép volt, mindegyiken látszott:
némelyik zöldarany-páncélban pompázott,
másik királyveres bársonyban, posztóban,
s kinek öv, kinek gomb díszképp a derekán
ki meg gyönge, finom fátyoltakaróban,
mint az oltár elé öltözködött leány.

Hol vannak? Meghaltak. Elvesztek szegények.
Megölték az egész bogárnemzetséget.
Itt-ott, hogy az ember az avarban járdal,
látni őket fekve, széjjelesett szárnnyal.

Pusztulás és halál. Ez most a föld képe.
A nap is búsan jön reggel föl az égre,
s hogy kibontakozik szürke köpenyéből,
ablakomra csordul a könny szeméből.

S mégis ő az, kinek maradt még reménye,
hogy csak meleg kell és az ő áldott fénye,
és minden feltámad,
mit Isten lezúzott a "Ne legyen!" szókkal, -
mint az anya aki nem hisz a halálnak,
s holtravált gyermekét melengeti csókkal.

Még legkedvesebb tán az a csöndes óra,
mikor a nap korán elszáll nyugovóra,
s aláereszkedik fátyola az éjnek,
s elhalkul az élet.

Ilyenkor magam is kályhám mellé ülök,
és gondolattalan gondokba merülök:
egybeolvadok az árnyékkal, meleggel,
a kályhámból ömlő langyos lehelettel,
s úgy érzem, más élő nincs is a szobában,
csak ez a sarokba guggoló vaskályha,
meg az égő lámpa.

El-elnézem olykor időtlen hosszasan
a vágtató csikóst a kályhám oldalán,
ahogy mély árkon szilajon átrohan,
és sohasem ér túl a rámakarikán.
Valami boszorkány - hátul vagy előtte -,
belebűvölte itt őt a levegőbe.

És én egyre várom, álmodozva várom,
hogy egyszer csak mozdul és elvágtat tovább
hajtja a vascsikós vasból való lovát,
és csak üres helye marad a kályhámon.

De ím nemcsak magam húzódtam e zugba:
két légy is ül itten előttem a falon.
Csendesen megülnek egymás mellé bújva
nem tartanak attól, hogy őket zavarom.
Két kis légy. Honnan jött? itt rejtőznek nálam,
s fázlódtak a szoba valamely zugában:
azután megérezték a föléledt kályhát,
s tartja most mindegyik melegnek a hátát.
Máskor tán kedvetlen szemmel nézném őket,
de most, hogy elűzzem, nem volt rá lelkem.
Nézem, hogy nyújtóznak és melengetőznek,
s ők is néznek talán nagy álmosan engem.

Néznek, és magukban áldják a jó kályhát.
Összedörzsöli egy a hátulsó lábát.
Majd csendesen ülnek, s nem mozdulnak többet:
átadják magukat a langyos melegnek.
Künn a falevél hull, hulldogál az ágról.
Gondolkoznak ők is a mulandóságról...








RÓZSA EGY SÍRRA


Van egy ország, ahol nem tudja senki
mi a halál? Csak azt, hogy mi az élet?
Az óra ott tizenhárom betűt jár,
e szó betűit: Ö.R.Ö.K.K.É.V.A.L.Ó.S.Á.G.
Ez ország persze nem itt van e Földön:
fenn! fenn! Mi csak a porszemeit látjuk
amelyek olykor aláhullanak
A Végtelenség sötét tengerébe.
E porszemek a fényes csillagok.

A lelkek, akik itt éltek e Földön,
ott nyugosznak az ős-világosságban,
a szivárvány-szín lágy felhők ölén.
És mint az ember néz a hangya-népre,
úgy néznek ők reánk a magasságból.

Egyszer, hogy onnan lefelé méláznak,
megszólal egy, mély elbúsulás hangján:
- Álomkórságban szenved nemzetünk!
Leszállok én, és felköltöm szavammal!
És szól a másik: - Te felköltöd őket:
én is leszállok, és viszek magammal
lángot az égből a földi oltárra,
melyre ez van írva:SZABADSÁG.
Jogot e népnek! Ha kell, kardnak élén!
S függetlenséget! Ha kell, vérnek árán!
Legyen vihar, ha másképp nem lehet!
de majd a vihar villámcsattogását
termékenyítő zápor követi,
s a borulás után kisüt a nap.
Leszállok hát én, s leviszem nekik
Rákóczi összegöngyölt zászlaját!
S ha a nemzet kibontja ezt a zászlót,
leborulok a nagysága előtt!

Megrázkódik a harmadik lélek, s mond:
- Hej, én leszek a vihar mennydörgése!
Hej, én viszek zászlódra koszorút!
Leszállok én is lantommal közéjök,
s fölemelem a szívüket a porból!
S ahogy az Isten az eget teleszórta
a csillagoknak gyémántjaival,
úgy szórom én odalenn szerteszét
lelkem virágait a magyar földre!
S ha jő a napok legpirosabb napja,
s elsőt kondul az ország vészharangja,
én kiáltsam a zászlót fölragadva:
Talpra magyar! Fegyverrel ide mellém!
Ott essek el én a harc mezején!

És szóltak mások aggódón merengve:
- A harc után mint törött szárnyú sas
ül majd a nemzet fészke romjain.
A földi ember csak a jelent látja,
s az elcsüggedt csupán a veszteséget.
A halál fölszánt egy egész országot,
s magnak belé a hősök vére hull.
Érzik-e majd, hogy ez a mag kikél?
Érzik-e majd, hogy a távol jövőben
kivirágzik a mártírok szent fája?
A nemzet soká csak a romlást látja,
a gyászköntöst, a kormos falakat,
a láncokat, a börtönt, a bitófát,
s a nők és árvák harmatos szemét.
Bús-felleges lesz minden férfi-homlok.
Kinek keze simítja el a gondot?
Ki susog reményt a lankadt lelkeknek?
Ki hinti be a temetőt virággal?

S megszólal mélán egy negyedik lélek:
- Alászállok, és testet öltök én is.
Az én kezem simítsa el a gondot:
szívem legyen a rózsaszínű tükör,
amelyben lássák a jelent, s jövendőt.
Én csókolom meg a tépett zászlókat,
én hintem be a sírokat virággal,
én hordok napfényt lelkök borujába,
én festek tavaszt a holt, téli tájra.
Az leszek én, ami a délibáb
a puszták fáradt, bágyadt vándorának:
festek nekik tündér-ligeteket,
kék tavakat és fehér várakat,
s a könnyes szemű aluvók arcára
én festek majd mosolygó álmokat.
Kiemelem a romon ülő búsnak
az elsüllyedt világrész képeit,
más népeknek nagy élet-halál harcát,
hogy lásson nagyobb bút a magáénál.
S kiemelem az elsüllyedt századok
magyar múltját, dicső győzelmeit:
s a képzeletnek görögtűz-fényében
föltámasztom elporlott hőseit.
Hősöket festek, mindig hősöket!
minden rendű és minden rangú hőst!
akinek mindig minden sikerül!
s a fájdalmas szív balzsamcseppet érez,
és könnye közé mosoly is vegyül.
Festek reményt a reménytelennek!
Szabadságot a rabságba vetettnek!
Győzelmeket a láncolt kezűeknek!
Aranytermést a kifosztott nemzetnek!
S ha tőlük egykor én is távozom,
varázstükrömet e földön hagyom:
e földön hagyom lelkem álmait,
fantáziám színes lámpásait:
a tündérkincset, mely csupán azé,
akinek ragyog, akinek öröm.
És ezt a kincset el nem veheti
a magyartól az idegen köröm.

S a négy lélek egyenkint Földre szálla.

Az első fölrázta a nemzetet.
A második kardot adott kezébe.
A harmadik volt a vihar dörgése,
ki vissza is szállt a fergeteg szárnyán.
Te negyedik, te álmokat fakasztó
vigasztalónk, te édes szavú lélek!
velünk maradtál boldogító hosszan,
s ültettél nékünk, letarolt kertünkbe
messze-tündöklő aranyalmafát...

Új nap került egünkre, éltetőbb.
A vérmezőkön már zöld a vetés.
De még az éghatáron ott sötétlik
nyugat felől a bús kor fellege.
...Lassan fordul a század kereke!...
Te mégis láttad, mint enged a fagy,
miként kélt fel az alélt óriás,
mint építé fel omlott falait,
s miként nő, nődögél a nemzedéke...
Hisz te tanítád félszázadon át
három öltőjét szép magyar beszédre!
S jártál közöttünk álmodozó arccal,
jártál közöttünk szelíd égi ember,
s viselted fényes - töviskoszorúd.

----------------------------

Egy rózsát hoztam, egy szál sárga rózsát,
a sírodra, elköltözésed napján.

-----------------------------

Te álom-ember! Míg közöttünk éltél,
te magad is a rózsaszín tükörben
láttál mindent, mint nékünk mutatád.
Azért volt néked a rög is arany.
A békó is hősöknek ékszere.
Az iszapos Tisza - áldott Nílus:
a kétfejű sas - kétfejű galamb:
a hárpia - megéltesedett angyal:
a vámpír - kebledre szállt pillangócska.
Szemed nem látta a rongyot, sarat,
ha látott benn egy selyemfonalat.
S tudom, ha e nap ránk-emlékezéssel
a magasból a sírodra lenézel,
itt sem a ráhányt vad köveket látod,







SÁNDOR ÚRFI


Sándor úrfi kis gavallér,
A kabátja csupa gallér,
Mindig tiszta, mindig rendes,
S mikor alszik, roppant csendes.

Szereti a vizet inni,
De mosdáshoz - úgy kell vinni,
Ha hétköznap, ha vasárnap,
Gyűlöli a mosdótálat.

Hogyha mégis füle, orra
Véletlenül tintás volna,
Jancsi pajtás ne nézz oda,
Annak a rossz toll az oka.

S milyen rendes! Mindig tudja,
Minek merre, hol az útja,
Ha kérdezik, hol a kalap,
Rögtön mondja: - Az ágy alatt.

Enni nem eszik ő késsel,
Csak úgy cigányosan, kézzel,
A szalvétát se rongálja:
Törli kezét nadrágjába.

Jaj, ha nem vón öreganyja,
Aki mindig rendben tartja,
Sándor úrfi, aki lelke!
Kendből huszár hogy is lenne.







SÍRNÁL


,,Add vissza Föld! hisz benned van eltemetve!"
A Föld nem felel. Sötét van idelenn!

,,Add vissza Ég! ha benned ég a lelke!"
Az Ég is hallgat. De fény van odafenn!







SORS


Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete múlt.
Az élet útja egyre rövidül.
Járok rajta búsan, egyedül.
Ma még a sors kísér virágos ággal
holnap talán már halotti fáklyával

1922.







SZEPTEMBER


Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú prí-prí dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
Elmúlt a nyár, a meleg nyár!

Így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
de prí-prí: odavan a nyár, - a nyár...

1903










A SZÍV


Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.







TALÁLKOZÁS


Aszondom: Jóestét virágom!
Aszongya: Én is azt kivánom.
Aszondom: Mi neved babám?
Aszongya: Mért kiváncsi rám?

Aszondom: Szomjazom, galambom.
Aszongya: Korsóm tele van.
Aszondom: Szomjam így nem oltom.
Aszongya: Sajnálom uram.

És mégis, hogy így tovafutott
a korsóval a szép leány,
a dombra mikor följutott,
megállott, s visszanéze rám.

Megállott, s visszanéze rám.







TAVASZI EMLÉK


Tavaszi délután jókedvű társaság
ibolyát szed lenn a Szépasszony-völgyében.
Juliska nem talál: Kevés még a virág.
- Aki engem szeret, ibolyát ad nékem.

Lódul, siet hozzá úrfi és öreg úr:
ez a vallomásnak legkönnyebb formája.
Csak egy sápadt fiú nem szalad, nem mozdul,
pedig neki is van egy-két ibolyája.

Mikor aztán hátramaradtak kettősben,
Juliska mosolygón a szót így folytatta:
- S akit én szeretek, ibolyát kap tőlem.

A fiú erre a kalapját tartotta.







TÉL ÉS TAVASZ


Künn hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom

Gyöngyvirágot szedünk
a Zugliget ölén.
"Uram" - így szólít ő;
"Kisasszony" - mondom én.

Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüs-kalapjára
pillangók repülnek.

Gyöngyvirág, lbolya,-
szédít az illata.
Én mondom: "Irénke".
Ő azt mondja: "Maga".

Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe`
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.

A rét sóhajtása
halk esti fuvalom...
Ő mondja: "Kedvesem".
Én mondom: "Angyalom"







TOLSZTOJNAK


Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.
A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.
A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!







UTCÁN...


Utcán kóválygó éjjeli leány,
emberi anya szült-e tégedet?
Virrasztott-e bölcsőcskéd felett
őrcsillagként anyai szeretet?

Néztél-e rá ártatlan angyalszemmel?
Nézett-e rád mélázó szent örömmel?
S mikor ajkad az első szót gagyogta,
hallgatták-e boldogan mosolyogva?

Tanítottak-e téged imádkozni?
S mikor először vittek el áldozni,
öltöztettek-e liliom-ruhába?
Rá mersz-e nézni a Szűz Máriára?

Mikor még anyád szívekincse voltál,
s gyönge virágként vállára hajoltál,
s ő két kezével szívére ölelt...
Ha tudta volna: benned mit nevelt!

Nem gondolsz-e soha a másvilágra?
Vagy azt hiszed: nincs Isten, s mennyhazája?
Bizonyos-e, hogy csak a sír örök?
Tudod? Jártál a csillagok fölött?

De hátha van?! Hogy állsz meg odafenn
a fehérek közt rondán, szennyesen?
S mikor az Isten színe elé löknek,
nem félsz-e attól, hogy a szemedbe...?







AZ UTOLSÓ ÁLOM


Az Isten művész-keze évről-évre
virágot sző a mezők szőnyegébe:
s minden fűszálnak szép virága nő.
Az ember: fűszál. A virág: a nő.

Oh csak én éltem hosszú bőnyaramban
virágtalanul árva-egymagamban.
Körülöttem boldog madárkák daloltak;
virágok, fűvek egymáshoz hajoltak.

S ím ősz jöttével mikor már a nap
nem küld virág-nyitó sugarakat,
mikor már a dér fehérlik a fákon,
megjelenik az én rég várt virágom!

Egy fehér szegfü: egy fehér leány.
És égi szemmel, némán néz reám.
És én is nézem mély szívdobogással,
álmot gyanitó szent csodálkozással.

- Nekem nyiltál-e?
Felelj: - Neked:
az Isten megszánt, - melléd ültetett.










ÚTRA-KÉSZÜLÉS


Beteg vagyok. Talán meg is halok.
Künn csöndes téli éj van. A kályha morog.
Jégfátyol fehérlik az ablakomon.
Imádkozom.

Miatyánk Isten, Mindeneknek Atyja,
kihez hajlunk, mint fű a Nap felé,
az én szívem kétség nem szorongatja,
midőn indulok végórám elé:
a halál nékem nem fekete börtön,
nem fázlaló, nem is rút semmiképpen:
egy ajtó bezárul itt lenn a földön,
s egy ajtó kinyílik ott fenn az égen, -
ez a halál.

Mért féljek mint az állat?
érzem, hogy fenn sok kedves orca vár.
És mégis ólomkézzel nyom a bánat,
mint búcsúzót, ki a tengerre száll:
nem előre nézek, de mindig hátra.
Óh, sirat engem két szegény árva!

Uram, engedd, ha új testem felöltöm,
új testem mely a ködnél finomabb,
hadd maradjak, míg könnyeik letörlöm!
hadd leheljek arcukra csókokat!
s mikor síromnál ereszkednek térdre,
hadd súgjam nékik: Nézzetek az égre!

Hiszen tudom, hogy kell szenvedniök,
kell sírniok, kell vezekelniök, -
ezért jöttek ők is a Föld színére.
A sárba tévedt kócsag is fehérre
mossa tollát, mielőtt hazatérne,
s így száll az égbe hófehér ruhában...
Az ember mosdik könnye harmatában.

De nékem mégis nehéz őket néznem.
Anyjok nem volt és már apjok se légyen,
Így áll mint ők a sötétben remegve
az elhagyott, mezőn felejtett bárány.
Ki néz jó szívvel az én gyermekemre
ki gondoz mint én, két szegény kis árvám?

Ha felülről látom majd ezt a földet,
azt mondom rá: Ne éljek rajta többet!
Mindenkinek hull rája könnye, vére!
szülessen bár lágy hermelin haván,
vagy útszélre vont koldustalyigán,
csak jajkiáltás kezdete s a vége.

És mégis érzem, hogy e zöld pokolba
lekívánkozom hébekorba.

Hőn érdekel, hogy földi útjokat
mint folytatják az én szeretteim?
virágos, mezőn járnak-e sokat?
vagy az élet zord köves térein?
Mint állják ki a zivatarokat?
a szíven sújtó vad villámokat?
s mint szárítják mikor a vész elült
könnyekben ázott bús orcájukat?

És érdekel, hogy egy-egy jó barátom
mit dolgozik? és hogyan boldogul?
hogy adnak túl a férjhez menő lányon?
nyomukba milyen nemzedék tolul?
Szeretnék olykor hírlapot átfutni:
mi izgatja az új kornak fiát?
a találmányok fejlődését tudni,
no meg az új magyar politikát!

S kívánnám látni minden esztendőbe,
a tavaszt, a föld virágébredését:
heverészni az első verőfénybe:
hallgatni a méh szelíd zümmögését:
látni a szántóföld nagy négyszögében
a magvetőt, a haladó ekét,
míg a pacsirta a sugaras égben
csicsergi boldog, kedves énekét.

S főképp szeretnék egyszer minden évben
erdőbe szállni május közepében,
mikor a fa már lombba öltözött,
s a gyöngyvirág nyílt a füvek között.
A gyöngyvirág, a fehér gyöngyvirág,
ez az üde, alázatos virág,
amelynek tiszta szűzies havát,
tündérálomba ejtő illatát
boldog mámorban úszva bámulom,
s szemem lehunyva hosszan csókolom.

S ha jő az éj, s én újra visszatérek,
egynéhány szál gyöngyvirágot letépek,
és felviszem a csillagfényes égbe.
Megkeresem a Jézus Anyját véle.
A Jézus anyját, kinek képei
oly búsak lenn és oly szenvedők!
Hadd lássam egyszer mosolyogni őt!







ÜLTÜNK EGYÜTT


Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.

- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?

Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.







VALAMI...


Valami édes, valami fájó
Borus merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...

Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad -
Nem szabad. S könnyem, érzem elönt
Bús szempillámat.

Valami édes, valami titkos
Égi sejtés szálla
Valami súgja, hogy te is épen
Arra gondoltál.







VILLAMOS KOCSIN


A Fasortól a Körútig
utazott egy nő velem:
egy szomorú, szőke asszony.
Ezt az arcot ismerem.

Ismerem e kedves arcot
- így tűnődtem az úton -,
ismerem e kedves arcot,
de honnan? - nem tudom.

Így hervad a fehér szegfű,
mikor elmúlt ideje:
sápad, sárgul, összefonnyad
virága és levele.

S így akadunk néha könyvben
gonddal eltett rózsaszálra.
Nem tudjuk már, hogy ki adta -
csak tűnődve nézünk rája.







VILMA


Mikor erre a névre gondolok,
a szívem feldobog;
tavaszt érzek, orgonaillatot,
arcomba sütő májusi napot.
S ahogy a szemem erre lehunyom,
magam a multba visszaálmodom.







A ZUGLIGETBEN


Pünkösd napján a ligetben
víg emberek sokadoznak:
zöldelő fák árnyékában
heverésznek, játszadoznak.
És az úton pár a párral
feltűnik meg elvegyül.
Pünkösd napján a ligetben
csak én járok egyedül.

Lombok közt a vadgalamb is
párja mellől néz reám.
Lenn a völgyben virágot szed
a legény meg a leány.
Lépést jön egy úri hintó,
benne ifjú házasok.
A nő - fehér rózsabimbó -
a férje mosolyog.

Este van már. Fenn az égen
ragyognak a csillagok.
Egy elkésett szerelmes pár
a fasorban andalog.
Erdőn, mezőn a bogár mind
boldogságról hegedül.
Pünkösd napján csak én megyek
hazafelé egyedül.







ZSOLTÁROK


I.

Boldog ember ki az Isten útját járja.
Láthatatlan angyal az utazó társa.
Kő között se botlik, homályba se téved.
Az ilyen embernek a halál is élet.

Boldogtalan ember, ki nem néz az Égre
Széltől fújt ballangó az élete képe:
virágos mezőn is akadékot talál.
Az ilyen embernek az élet is halál.







II.PRÓZA


Művei:

A lámpás (1894)
Április (1894)
Az én falum (1898)
Egri csillagok (1901)
A bor (1901)
A láthatatlan ember (1902)
Az a hatalmas harmadik (1903)
Az öreg tekintetes(1905)
Ábel és Eszter(1907)
Isten rabjai (1908)
Hosszúhajú veszedelem (1909)
Szunyoghy miatyánkja (1916)
Ida regénye (1924, posztumusz)
Aggyisten, Biri! (posztumusz)
Kék pille (1957, posztumusz)
Versei (1958, posztumusz)
Füveskönyv - Égre néző lélek; Földre néző szem (Intelmek fiaihoz)







Gárdonyi Géza: EGRI CSILLAGOK (HANGOSKÖNYV)


Egri csillagok (Hangoskönyv) 1/2

Link



Egri csillagok (Hangoskönyv) 2/2

Link








Gárdonyi Géza - A láthatatlan ember


A láthatatlan ember 1. fejezet / hangoskönyv

Link



A láthatatlan ember 10. fejezet / hangoskönyv

Link



A láthatatlan ember 58. fejezet / hangoskönyv

[linkhttps://www.youtube.com/watch?v=4xw9cNq7YB4]" target="_blank" >rel="nofollow"Link








Isten rabjai 1. 2. 3 rész

Link






III. IDÉZETEK







Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai







Akik szeretik egymást, keresik egymást.
Ha a szél kétfelé fújja őket,
térden is visszamásznak egymáshoz.
Ha tengert vetnek közéjük,
a lelküket küldik által a tengeren:
levélben találkoznak.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család







Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön,
mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló










Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Csak nyugodt lelkű ember lehet boldog. Akinek a homlokán nincsenek soha fellegek. Akinek a lelkében nincs soha iszap, se ő nem sároz, se őt nem sározhatják be. Minden gondolata egyenes, becsületes.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







A család is... olyan valami az életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







De mi az arc? Velünk született burkolat, amely nem a lélek leveleiből fejlődik, mint a virág, hanem csak romlandó takarónk, éppúgy, mint a köntösünk. Nem mutat semmit. Nem jelent semmit, sőt inkább zavar az egymás megítélésében.

Gárdonyi Géza: Mai csodák - A jövő tudománya







Egy vén révésznek ócska csónakán ült hat tudós.
És azt beszélgeték, hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon







Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.
Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok,
akik minden nap megmossák a lelküket is?

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek - Emberszeretet







Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Gárdonyi Géza: Feljöttek már







"Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál,
s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg."

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Írói nagyság







Javításra idődet ne sajnáld!
A javítás is alkotás.
Gyöngy, gyémánt, ha csak borsónyi is,
értékesebb magánál a koronánál.
S ha egy nap csak egy gyémántcseppet alkotsz is
egy mondatban vagy egy szóban:
gyűrűbe illesztettél drágakövet.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Gárdonyi Géza: Néha az ember feledékeny







Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: Légy az...







A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.

Gárdonyi Géza: Titkos napló













Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fűvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fű közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színű virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem. Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből? A föld fekete. És miért szeret elrejtőzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletéből. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál?

Gárdonyi Géza: Isten rabjai









Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát.
Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Minden embernek két oldala van: egyik fehér, másik fekete.
Soha ne beszéljetek senkinek a feketéjéről.

Gárdonyi Géza: Füveskönyv







Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.

Gárdonyi Géza: Könyv, könyvtár, könyvtáros c. folyóirat







Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Gárdonyi Géza: Az én falum 1. kötet, A tűz c. novella







"Mindenkinek Atyja,
Kihez hajlunk, mint fű a Nap felé.
Az én szívem kétség nem szorongatja,
Midőn indulok végórám elé;
A halál nékem nem kivégzés, börtön,
Nem fázlaló nem is rút semmiképpen,
Egy ajtó bezárúl itt lenn a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen."

Gárdonyi Géza: Útra-készülés










A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék.
A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara.
Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz.
Ne siess ki belőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak.
Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában,
s holdvilágnál varázsában is.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Morfiumcseppek







Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka,
Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.

Gárdonyi Géza







Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Gárdonyi Géza










Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön.
Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be,
hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Gárdonyi Géza







A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női.
A szíve meg angyali.

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter







A nő olyan fele a férfinak, mint a nappalnak az éj, a lombnak a virág. (...) Csak ránézni is gyönyörűség. Hát még ha ő tekint szeretve ránk. Semmi se szebb, jobb, édesebb. Testének szépségét felül nem múlhatja a művészetnek semmi remeke. - Lelkének édessége földi üdvösségünk.

Gárdonyi Géza: Bibi







Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.

Gárdonyi Géza: A szív







Óvakodjatok az olyan embertől, akinek a szemét a ravaszság ráncai jellemzik.
Nem tiszta lélek.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hizeleg.
Megfizetteti veletek a szavait.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti.
Csufolódó. Gonosz.

Gárdonyi Géza: Társaság







Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk,
mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része.
Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével.
Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek.
Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Társalgás







Sok pohár vizet és sok pohár bort megiszunk ezen a földön,
és mindenkinek meg kell innia egynéhány nagyon keserűt.
De minden keserűség után mintha angyalkéz nyujtana
az embernek egy pohár üdítő édeset.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem Égre néző lélek Intelmek fiaimhoz







A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. A festő menti festékkel, a költő tollal. A képnek az a része a mesteri. A könyvnek az a lapja halhatatlan.

Gárdonyi Géza: Ida regénye










A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi Géza: Tükörképeim - Az érintés csodája







A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai - a regény utolsó mondata







Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal!
Mindig mellettem lengett a te szárnyad,
s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem.
Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető,
a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt?
És én mégsem láttalak.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.

Gárdonyi Géza: Valami







Vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







A virágot a napfény fejleszti ki,
az emberi lelket a szeretet.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család







Egyéb kevésbé ismert idézetei:




Aki lelki igazságokat keres, úgy halad, mint kincses földben a bányász: lépésről lépésre dolgozva egy-egy szemernyi aranyért. Néha napokig nem is talál, de néha szinte magától, egy pillanat alatt, ragyogva omlik eléje.

Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Csak az az óra a miénk, amelyikben jól érezzük magunkat, a többi az ördögé.

Csak az aranyos napokat érdemes megmentenünk a feledéstől. A sugarakat, amelyek a lelkünket melegítették. A gyöngyöket, amelyek a szívünkben keletkeztek, vagy valaki lelkéből elénk gurultak. A nagy fordulókat, amelyek a gondolkodásunk határkövei. A lélekvedléseket, amelyek után mindannyiszor újjászületünk

Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok, akik mindennap megmossák a lelküket is?

Az emberiség fejlődése: girbe-görbe fa.
De mégiscsak fölfelé nő!



A fecske nem ember, mégis visszavágyik a szülőföldére. Ha nem vágyakozna, nem térne vissza. Az ember is csak egy helyen van otthon, másutt mindenütt idegen."

A földi boldogság első feltétele az akarat dolgoztatása egy cél felé, kitérés nélkül, lanyhulás nélkül.

Hatalmas az, aki uralkodni tud magán!

Az Isten nélkül élő művész az anyagra néz, az Istennel élő a lélekre.
Az anyag emberének csupán lába van, a lélek emberének szárnya is.
A láb kis téren mozog. A szárny a végtelenségben."

Legnagyobb ellenségünk a harag.
De nem az, amelyik másoknak a szívéből ront reánk. Az ellen védekezhetünk.
Hanem a magunk haragja.

Mert a boldogság egyik neme: a jól végzett munka látása, a siker érzése.

Nekem minden földi királynál kedvesebb az én tövissel koronázott királyom. Attól engem el nem tántorít se kérés, se fenyegetés.

Némelyik ember akárhány iskolát jár is, akárhány könyvet olvas is, az értelme homályos. Tud szavakat, könyvcímeket, dátumokat, de ha a véleményét kérdezzük, elámulunk az ostobaságán. Másik ember, ha analfabéta is, világos értelmű, jó érzésű. Áldás azoknak, akik vele, mellette élnek.

Az országot néha jobban megvédi az imádság, mint a fegyverek.

A pénz okos embernek: zsebben ülő szolga. Az oktalan embernek: zsebben ülő úr.

S bármily titokban cselekszel is jót, virága évek múlva is fejedre hulldogál.

A természet nem azért teremtette a szemeket, hogy ne lásson azokkal az ember, és nem azért adta a szerelmet, hogy ne szeressen az ember. Amelyik törvény kiszúrja a szememet, hogy vak legyek, mert azt az erkölcs kívánja; amelyik törvény ráteszi a lábát a szívemre, hogy ne dobogjon, mert az egyház morálja így kívánja, az lehet égből származott törvény, de nem lehet erre a földre való.














 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza - Idézetek
  2019-01-20 15:00:39, vasárnap
 
 





GÁRDONYI GÉZA - IDÉZETEK










Az ajak lehet néma. A szív nem. És a szív is megárad olykor, mint a Duna vize. És olyankor kiönt.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai










Akik szeretik egymást, keresik egymást.
Ha a szél kétfelé fújja őket,
térden is visszamásznak egymáshoz.
Ha tengert vetnek közéjük,
a lelküket küldik által a tengeren:
levélben találkoznak.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Akinek a nyakát soha nem ölelte át kisgyermeki kéz, akinek sohse mondta gyermeki ajk: apám; aki soha nem remegett a halál árnyékában egy gyermekért, aki soha nem borult lelkében Isten elé a gyermek megmaradásáért hálából, az olyan ember töredéket kapott az érzések világából.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család







Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem".

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"

Gárdonyi Géza: A bor legendája







Ami a szívből jön, a végtelenségből jön, s ami a végtelenségből jön,
mindenkinek kincse. A szív művei halhatatlanok.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló







A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővizű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!

Gárdonyi Géza: Tolsztojnak - Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?










Csak egy csók volt... De soha ne feledd:
Neked adtam benne a lelkemet.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Csak nyugodt lelkű ember lehet boldog. Akinek a homlokán nincsenek soha fellegek. Akinek a lelkében nincs soha iszap, se ő nem sároz, se őt nem sározhatják be. Minden gondolata egyenes, becsületes.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







A család is... olyan valami az életben, ami becses... Olaj az élet lámpásába.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Egy vén révésznek ócska csónakán ült hat tudós.
És azt beszélgeték, hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.

Gárdonyi Géza: Bölcsesség a hullámokon







Az embernek csak az arcát lehet ismerni, s az arca nem ő.
Ő az arca mögött van. Láthatatlan.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







Az emberek megmossák az arcukat, kezüket, de vajon hányan vannak azok,
akik minden nap megmossák a lelküket is?

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek - Emberszeretet






Ez a könyv a könyvek könyve,
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak,
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
Boldog, aki rátalál!
Szomjas lelkek forrás-kútja,
Hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény,
Királyon lánc, rabon napfény,
Tévelygőnek hívó harang,
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galambbúgás,
Viharvertnek ereszet,
Haldoklónak angyalsúgás:
,,Ne félj: fogd a kezemet"

Gyermeknek is: ,,Mily szép rege",
Bölcsnek: ,,Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élő hangok,
Köd, s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
Csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
Rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik,
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá málnak,
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba,
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.

Gárdonyi Géza: Írás a Bibliába







Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét uton járó,
sötét uton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szivedben hangzó angyali harangra!

Gárdonyi Géza: Harangszó az éjben







Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
kis galambom, mit gondoltál?

Gárdonyi Géza: Feljöttek már
.






Fel nagy örömre! ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
Bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely,
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!

Gárdonyi Géza: Fel nagy örömre!






"Az író a fantázia orgonistája. Az ő orgonája azonban az olvasó szívében muzsikál,
s az író akkor művésze ennek a hangszernek, ha csak egy-egy billentyűt érint meg."

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Írói nagyság







Javításra idődet ne sajnáld!
A javítás is alkotás.
Gyöngy, gyémánt, ha csak borsónyi is,
értékesebb magánál a koronánál.
S ha egy nap csak egy gyémántcseppet alkotsz is
egy mondatban vagy egy szóban:
gyűrűbe illesztettél drágakövet.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Különös, hogy a nőben mindenütt és minden korban megnyilatkozik a virágok szeretete, a maga iránt való gondosság és a mások iránt való figyelem.

Gárdonyi Géza: Néha az ember feledékeny







Légy az, kiből árad a nyugalom.
Légy az, kire nem hat a hatalom.
Nyújtsd oda, hol kérik a kezedet.
S menj oda, hol fázik a szeretet.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: Légy az...







A magyarság nem kalapdísz, hanem a szíve mélyében viseli a magyar, mint tenger csigája a gyöngyét. A magyarságunk érzése mélyen bent ég bennünk, hogy szinte magunk sem tudunk róla, mint a tűzhányó hegyek, amelyek hideg kőhegyek, de egyszer megmordulnak.

Gárdonyi Géza: Titkos napló







Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.

Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.

S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.

Ima







Mikor itt vagy a szobában
mintha teles-tele volna
rózsával és liliommal,
s körülöttünk zene szólna.

S mikor kimégy a szobából
olyan üres lesz egyszerre,
olyan üres, olyan néma,
mintha én se volnék benne.

Gárdonyi Géza: Szalmavirág







Minden, amit szépnek látok, növeli lelkem világosságát.
Erősebb, jobb, istenibb vagyok tőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Minden embernek két oldala van: egyik fehér, másik fekete.
Soha ne beszéljetek senkinek a feketéjéről.

Gárdonyi Géza: Füveskönyv






Minden jó könyv egy-egy tanítója a nemzetnek.

Gárdonyi Géza: Könyv, könyvtár, könyvtáros c. folyóirat







Mindenkinek megvan a maga társa. Mintha a két lélek egy volt volna, ott, ahonnan minden élet ered, s két testbe osztottan fújták volna alá, hogy itt éljen a földön, ezen a rendetlen csillagon. S a két léleknek keresnie kell egymást. Meg kell találnia egymást, különben örökre hiányzik a szívének a fele. S ha meg nem találja egymást, s nem a maga felével egyesül, holtáig érzi a tévedését, szívének a hiányosságát, csonkaságát.

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem







Most nincs virág és nincsen napsugár. A kályha verőfénye az egyedüli, ami emlékeztet a nyárra. Azonban nekünk ez is elég. A boldogság békéje van a szívünkben. Mi a boldogság? Mikor a vágyak pihennek. Mikor az ember nem gondol a holnapra, csak bámulja a parazsat félálmos nyugovással, s lelke úgy leng a múltak fölött, mint a tó fölött a madár.

Gárdonyi Géza: Az én falum 1. kötet, A tűz c. novella







"Mindenkinek Atyja,
Kihez hajlunk, mint fű a Nap felé.
Az én szívem kétség nem szorongatja,
Midőn indulok végórám elé;
A halál nékem nem kivégzés, börtön,
Nem fázlaló nem is rút semmiképpen,
Egy ajtó bezárúl itt lenn a földön,
S egy ajtó kinyílik ott fenn az égen."

Gárdonyi Géza: Útra-készülés










A múlt nem a tied, csak az utána vonuló árnyék.
A jövő nem a tied, csak az elébed vetődő sugara.
Az óra a tied. Csupán az óra, amelyben élsz.
Ne siess ki belőle.

Gárdonyi Géza: Égre néző lélek







Napnyugta után minden nő érzi, hogy fölötte a hatalma a férfinak.
Esti virág a nő, napnyugta után mutatkozik teljes pompájában,
s holdvilágnál varázsában is.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







Nem az a szerencsétlen, akit annak vélsz, hanem aki magát véli szerencsétlennek.

Gárdonyi Géza: Titkosnapló - Morfiumcseppek







Nem érdemes sírni, az igazi könny ritka,
Mosollyal szenvedni, ez az élet titka.

Gárdonyi Géza







Néha visszaálmodjuk, ami elmúlt, és az álom nemigen változtat rajta.

Gárdonyi Géza










Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön.
Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be,
hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







A nő járja az élet igazi útját. Ő a művészet. Még beszélni se tud, mikor már meg tudja különböztetni a szépet a nemszéptől. Csak az az élet lehet boldog ezen a földön, amelyiknek a lelke - levegője a szép.

Gárdonyi Géza







A nőnek épp az az értéke, hogy a gondolkodása női.
A szíve meg angyali.

Gárdonyi Géza: Ábel és Eszter







A nő olyan fele a férfinak, mint a nappalnak az éj, a lombnak a virág. (...) Csak ránézni is gyönyörűség. Hát még ha ő tekint szeretve ránk. Semmi se szebb, jobb, édesebb. Testének szépségét felül nem múlhatja a művészetnek semmi remeke. - Lelkének édessége földi üdvösségünk.

Gárdonyi Géza: Bibi










Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.

Gárdonyi Géza: A szív







Óvakodjatok az olyan embertől, akinek a szemét a ravaszság ráncai jellemzik.
Nem tiszta lélek.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hizeleg.
Megfizetteti veletek a szavait.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti.
Csufolódó. Gonosz.

Gárdonyi Géza: Társaság







Az ősi ház, az ősi föld éppoly elválaszthatatlan tőlünk,
mint testünk valamely tagja, mint lelkünk valamely része.
Ha meg kell válnunk tőle, nyomorékok vagyunk mindholtunkig.

Gárdonyi Géza: Ida regénye







A rosszkedvű ember megmérgezi a levegőt jelenlétével.
Fuss tőle. S minden olyan helyről, ahol rosszkedvűek élnek.
Minek lakjunk siralomházban, ha nem vagyunk elítéltek.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Társalgás







Sok pohár vizet és sok pohár bort megiszunk ezen a földön,
és mindenkinek meg kell innia egynéhány nagyon keserűt.
De minden keserűség után mintha angyalkéz nyujtana
az embernek egy pohár üdítő édeset.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem Égre néző lélek Intelmek fiaimhoz












A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi Géza: Tükörképeim - Az érintés csodája







A szívet azért rejtette el az Isten, hogy senki se lássa.

Gárdonyi Géza: Isten rabjai - a regény utolsó mondata







Te áldott lélek, te női testben járó égi angyal!
Mindig mellettem lengett a te szárnyad,
s mégis csak akkor, abban a pillanatban nyílt reád a szemem.
Nem te voltál-e mindenkor az engem szerető,
a hű, a miattam szenvedő, a nekem rendelt?
És én mégsem láttalak.

Gárdonyi Géza: Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember








Valami édes, valami fájó
Borús merengés
Úgy elfog néha, mikor az úton
Mellettem elmész...
Úgy, úgy szeretnék visszafordulni
S nézni utánad.
Nem szabad. S könnyem, érzem elönti
Bús szempillámat.
Valami édes, valami titkos
Égi sejtés száll:
Valami súgja, hogy Te is éppen
Arra gondoltál.

Gárdonyi Géza: Valami










Vigyázz a lábadra, nehogy elveszítsd a fejedet.

Gárdonyi Géza: A láthatatlan ember







A virágot a napfény fejleszti ki,
az emberi lelket a szeretet.

Gárdonyi Géza: Földre néző szem - Család




 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: Egri csillagok (Hangoskönyv)
  2017-05-21 22:30:29, vasárnap
 
 







Gárdonyi Géza: EGRI CSILLAGOK (HANGOSKÖNYV)


Gárdonyi (Ziegler) Géza (1863-1922): Egri csillagok (1901)

Eger várának diadalát Gárdonyi énekelte meg legszebben, igaz, az esemény után majd háromszáz ötven évvel és prózában.

Az eredmény egy világhírűvé vált történelmi regény, mely egy 2005-ös nagy felmérés alapján Magyarország kedvenc olvasmánya. Az 1901-ben megjelent mű még magában hordozza a romantika hagyományát, de azt oly formán kiaknázva, melynek hatására mindannyiunk szívében él már egy saját Gergőnk és Vicuskánk, amiképpen a leírásoknak köszönhetően látjuk és féljük a vár ostromát is. Az Egri csillagok ingyen letölthető hangoskönyvként, mp3 formátumban.


A mű tárgya történeti eseményekhez kötődik, Buda elfoglalása és a török 1552. évi hadjáratának kiemelkedő fontosságú eseménye, az egri vár ostroma szolgál fő témájául.

A mű lapjain kibontakozik a három részre szakadt Magyarország állapota: a mohácsi csata után a törökök 1541-ben elfoglalják Budát, az ország középső része török fennhatóság alatt áll. A törökök hatalmuk megerősítését és területük kiterjesztését megcélozva 1552 nyarán újabb hadjáratot indítanak a még el nem foglalt magyar területek ellen, majd több nagyobb végvár birtokbavétele után három seregük Szolnok alatt egyesült erővel indul a végvár ellen.

A vár bevételét követően a 80 000 főnyi óriási haderő Eger vára alá vonul, mely Dobó István kapitány vezetésével, maroknyi csapattal küzd meg az egyesült török sereg ellen. A szeptember 11-től többször megrohamozott, ostrom alá vett védősereg keményen helytáll a támadásoknak, így a törökök súlyos emberveszteségeket szenvednek. Az egyre hidegebb, támadók számára barátságtalanabb időjárás, a járványok és a heves ellenállás egyaránt hozzájárulnak a magyar sikerekhez, s végül a törökök október 17-18-án (38 ostromnap után) - feladva a további hadakozást - visszavonulnak és eltűnnek a vár alól. Az egri diadalnak óriási fontosságot tulajdonított a korabeli Európa, a XVI. században ez volt az első alkalom, hogy sikeresen megvédtek egy magyar végvárat a védők, mely kiemelkedő stratégiai fontosságú helyen állt, hiszen az egész Felvidék előretolt védőbástyája volt s több falu is a védelme alá tartozott.







Egri csillagok (Hangoskönyv) 1/2

Link



Egri csillagok (Hangoskönyv) 2/2

Link



Eger - Slideplayer

Link












 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza
  2016-01-14 20:00:25, csütörtök
 
 




GÁRDONYI GÉZA


Gárdonyi Géza (eredetileg Ziegler Géza)
Gárdony-Agárdpuszta, 1863. augusztus 3. - Eger, 1922. október 30.
író, költő, drámaíró, újságíró, pedagógus, a Magyar Tudományos Akadémia tiszteleti tagja.
Egerben végezte el a tanítóképzőt, hat évig falusi tanító volt. Újságíró lett, egy ideig Pesten működött. 1897-től haláláig Egerben élt és dolgozott a világtól elzárkózva.
A polgárosodás híve, de kedvenc hősei a falu szegényei közül kerülnek ki. Azt vallja, amit Arany János: a nemzet a köznépből fölemelkedő, tehetséges emberek által formálódik.
Szenvedélyesen érdekli a nemzeti múlt, a falusiak élete és a nép nyelve. Stílusa egyszerű, könnyen érthető. Legszívesebben gyerekekről, fiatalokról ír - főleg történelmi regényeiben, akik a szegény nép soraiból küzdik fel magukat a művelődés révén. A magyar ifjúsági irodalom legjelentősebb alkotói közé tartozik.
Fejfájára végakarata szerint az azóta legendássá vált szavakat vésték: ,,Csak a teste!"

" A szeretet a mindent arannyá változtató csodaláng. A láng heve a gyönyörület. A gyönyörületet kincsünknek érezzük: tehát mentjük az elmúlástól. .. "
( Gárdonyi Géza )







,,Javításra idődet ne sajnáld!
A javítás is alkotás.
Gyöngy, gyémánt,
ha csak borsónyi is,
értékesebb magánál a koronánál.
S ha egy nap csak egy
gyémántcseppet alkotsz is
egy mondatban vagy egy szóban:
gyűrűbe illesztettél drágakövet."
(Gárdonyi Géza)








A CSILLAGOS ÉG


Igen kicsiny voltam, talán három-négy éves, mikor egyszer, nyári éjjelen, kocsin mentünk hazafelé.
Enyhe nyári éj volt. A kocsi egyhangú, halk zörgedezéssel haladt a puha, földes úton. Én az anyám ölében álmosan, elhanyatolva feküdtem.
És hogy az arcom fölfelé volt fordulva, láttam az eget, az égnek fényes, apró csillagokkal beszórt, végtelen, sötétkék óceánját.
Mik a csillagok? - nem tudtam. Csak bámultam félálomba merülten a sok apró, fényes pontot; bámultam hosszan, szótlanul, a gyermeki lélek gondolattalan nézésével.
Az apám se szólt, az anyám is hallgatott. A kocsi csöndesen haladt az úton.
És a csillagok milliárdjai szétszórt, apró, fehér mécsesekként ragyogtak a sötétkék magasban, a néma, enyhe, nyári éjszakán.


Gárdonyi Géza Jubileumi Emlékév - 2013. /Szvorák Katalin - Valami történik odafenn/

Link








ALUDJÁL, ALUDJÁL

Aludjál, aludjál,
Angyallal álmodjál!
Elindult az angyal
Egy fényes csillaggal,
Egy fényes csillaggal,
Egy csengő csengővel,
Asztalra rakható
Szép arany erdővel.
Szép arany erdőben
Kis ezüst házikó,
Házikó közepén
A tündér Anikó.
Anikó szobája
Tele van virággal,
Virággal, madárral,
Cicával, babával.
A virág kinyílik,
A madár danolgat,
Cica a babával
Föl-alá táncolgat.
Ha szemed lehunyod
Sokáig-sokáig:
Meglátod Anikót,
Ő is hogy bokázik.
Tied lesz a kis ház
Az arany erdővel
A fényes csillaggal,
A csengő csengővel.







ANNUSKA LELKEM


Annuska lelkem!
Szeretsz-e engem?
Szeretsz-e engem, szép kökényvirág?
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra, -
ne nézd, mit mond az irigy világ!

Annuska lelkem,
csókolj meg engem!
Csókolj meg, ha a szivecskéd szeret!
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
csak hunyd le, hunyd le szép kökényszemed!

Annuska lelkem!
Ölelj meg engem!
Ha észre vesz is az édesanyád:
Ne nézz se jobbra,
ne nézz se balra,
mintha a nyakkendőm igazítanád.

1891.







ÁPRILIS VÉGÉN


A nap letette arany-koronáját,
s tüzet rakott a Mátra tetején.
Ott piheni ki égi fáradalmát
az erdős Mátra kéklő közepén.

A lomb nem mozdul. A fűszál is áll.
Kertemben ér az estéli homály.
Alant a völgyben csöndbe halt a lárma.
Érzem az álmot, mint száll fűre, fára.

S tengerként árad, nő a lágy homály.
Fölötte csak az Est-csillag áll.
Az tartja az ég barna fátyolát,
a földnek éji árnyéksátorát.

Álmodom-e, hogy itt van a tavasz?
A kályha mellett róla álmodunk,
pedig a tél künn csendesen havaz,
s pelyhes a hótól minden ablakunk.

De nem, én mostan mégsem álmodom:
ibolya van a kerti asztalon:
enyhe az est: illatos a virág:
virágzó fák közt kél a holdvilág.

A földön az éj sötét fátyola,
s a fák az éjben mind fehérlenek:
ruhájuk talpig csipke-pongyola,
s a csipkék közt ezer gyémánt remeg.

Fehér erdőn fehérlő holdvilág,
fehéren égő örök csillagok,
mi szép vagy te, fehér álomvilág!
Öledben én is csak árnyék vagyok.







A BOR LEGENDÁJA


Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Itt a szőlő, kóstold meg, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "No, megöregedtem,
de ilyen jó bogyót még nem ettem."

Szól az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
A csípős must, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Noé: "Ihaj, csuhaj! Sári!
Három Istent kezdek immár látni!"

Szólt az Isten: "Kedves fiam, Nóé:
Hát az ó-bor, hadd lássuk, hogy jó-é?"
Felelt Nóé: "Iszom reggel óta:
Gyere pajtás, van még a hordóba!"










BÖLCSESSÉG A HULLÁMOKON


Egy vén révésznek ócska csónakán
ült hat tudós. És azt beszélgeték,
hogy nincs Isten, s mily bárgyú a nép!

A csónak roppant. Szólt a vén:
- No lám!... Ha tudnak úszni, hát most ússzanak!
- Jaj Istenem! - kiáltott mind a hat.







DECEMBER


Már tegnap ősz volt, tiszta és napos:
a virágkóró dértől harmatos:
a fák kopaszak, de zöld a várhalom.
S én sütkéreztem künn a szép napon.

Ma reggel, ahogy ablakomhoz állok,
fehér várost látok.
Fehér a hegy, völgy, az egész világ,
és hótól lombosak a kerti fák.

Ünnepi pompa s mégis szomorít.
Mintha az ősznek tarka színeit
megunták volna odafenn,
s így szólt volna az Úr az éjjelen
- "Legyen a világ ezentúl fehér!"
...És lett a világ tündöklő fehér.

Ilyen lesz egykor a kihalt világ:
így állnak a házak, paloták,
és sehol ember, sehol egy madár,
sehol egy fűszál, sehol egy bogár,
sehol egy út és sehol lábnyomok,
csak fehér erdők, fehér városok,
fehér pompában, fehér pusztaság, -
felhőtlen ég és örök némaság.

Beteg vagyok, sorvasztó láz emészt,
s hogy búsan nézem ezt a bús világot,
valami mondja: utoljára nézed,
mert meglehet, hogy utoljára látod!

Óh csak télen ne érjen a halál.
Olyan csúnya a téli temetés!
A nagy csizmák, a fagyott ronda sár,
a hóba ütött fáklya serceg és
lábát rázza a ministráns gyerek,
a pap szilvakék orral didereg,
a kántor meg a kezét zsebre tolva,
a zsoltár verset könyv nélkül rikoltja.

Mert tudom én, ha halva fekszem is,
nem hal meg bennem minden gondolat,
mint leégett ház omladéka közt
van még szikra a hűlt hamu alatt.
Így marad bennem egy kis öntudat.

És hallom majd a sok jövést-menést,
a harangozást, a leszögelést,
az elhadart circumdederuntot,
a köhögést, a gyors miatyánkot,
s a kocsit hogy a havon nyikorog.
Míg végre csend van. Magam maradok.

*

Az élet oly bús, oly vigasztalan.
Alig volt reggel, máris este van.
Nyugat felől a fehér hegyeken
a nap egy piros felhőn lemegyen,
aztán sötét van, sötét lesz sokáig, -
csak a hó világít.

Égj öreg kályha, lehelj meleget!
Ott künn a világ jéggé dermedett.
Minden élő a zugokba vonul.
Oh mennyi panasz száll a hó alul,
didergő, fázó bogárkák jaja.
Kő és fakéreg, mind, mind bús tanya.
Barlangban a medve: s mi is emberek
mi is csak rakott barlangban lakunk,
s miről a medve, arról álmodunk.

Oh csak még egyszer jöjj el szép tavasz,
te enyhe napfény, zöldelő fűszál!
Oh csak még egyszer lássak ibolyát,
s hulljon arcomba meleg napsugár.
Hadd haljak meg egy tavaszi napon,
s a szívemre tegyetek ibolyát.
Mindegy, ha én már azt nem is tudom,
csak tegyetek szívemre ibolyát.







ÉJJEL A TISZÁN


Feljött a hold a Tiszára.
Csend borult a fűre, fára.
Szeged alatt a szigetnél
áll egy ócska halász- bárka.

Holdvilágnál fenn a bárkán
halászlegény ül magában;
ül magában s furulyál;
furulyál az éjszakában.

Talán épp a bárka alatt
lenn a vízben, lenn a mélyben
fekszik egy nagy halott király,
halott király réges-régen.

A Tiszára a sötétség
gyászfátyolként terül hosszan;
gyászfátyolon a csillagok
csillogdálnak gyémántosan.

Koporsója arany, ezüst,
s vasból van a burkolatja.
És a hármas koporsóban
a király a dalt hallgatja.










A FALU VISSZHANGJA


1

Azt gondoltam, virág van,
virág van az ablakban,
pedig hát egy leány ül,
leány ül az ablakban.
Virág volna, kalapomhoz szeretném,
de ha leány, a szívemre ölelném.

2

Nem nézett rám ez a kislány, csak egyszer,
mégis mindig eszembe van ezerszer.
Gondolatom ha virággá válhatna,
rá örökkön rózsaeső szállhatna.

Csipkerózsa magától kél, nem vetik.
A szerelmet leányszemek ültetik.
Barna kislány, mit ültettél szívembe?
A szerelem szép virágát ne törd le!

3

Nézz föl, kedves, a szemembe,
hadd pillantsak a lelkedbe.
Hadd pillantsak a lelkedbe:
mint a megnyílt kék egekbe!

Nézz fel, kedves, a szemembe!
Add a kezed a kezembe!
Add a kezed a kezembe:
A szívedet gondold benne.

4

Tátika, Somló. Badacsony,
hej, az én rózsám alacsony.
Azt szeretem, ha alacsony:
a szűröm alá takarom.

Kéklik a csöndes Balaton,
mint a te szemed, angyalom.
Fűzfa levele hajolj rám,
kékszemű rózsám pillants rám.

5

Sűrű sötét erdő,
vékony holdvilág.
Járom az erdőnek
gyöngyös harmatát.
Zsivány módon járok
bokros utakon,
pedig csak szerelmes
szívem hordozom.

Harmatos a szűröm, -
nem sajnálom én:
harmatos a csizmám, -
azt se bánom én:
rövid az éjszaka,
azt sajnálom én:
el kell válnunk, rózsám,
csak azt bánom én!

6

Fehér az én rózsám háza.


Rásüt a hold éjféltájba.
Alszik itten a virág is.
Alszik az én violám is.

Nézek-nézek ablakára:
ablakában a virágra.
Szomorú az árnyékom is,
szomorú vagyok magam is...

7

Meg kell válni a falutól.
Faluban egy kiskaputól.
Kiskapuban rózsafától:
falu legszebb leányától.

Felhős az ég, csillag sincsen.
Isten veled, édes kincsem!
Egyet lépek, kettőt állok.
Jaj, de nehéz szívvel válok!

8

Magános fa a pusztában álldogál.
Leveléről sűrű harmat hulldogál.
Bánatommal úgy állok a világba,
mint az a fa a kietlen pusztába.

- Magános fa, mondd, mi történt teveled:
Mért olyan harmatos a leveled?
- Azért olyan harmatos a levelem:
nem tudom én, mi a boldog szerelem!







A FASORBAN


Árnyas, csöndes fasor a temető mellett.
Nekünk éppen ilyen csendes fasor kellett.
Se szembe nem jönnek, se pedig utánunk.
Kezembe a keze: sétálunk, sétálunk.

Lám, mégis valaki... ül az árok partján
egy vén sánta koldus, a kalapját tartván.
Mit keres ez itt, hol csak a rigók járnak?
Vilma szól: Óh adjon az istenadtának!"

" Hát persze hogy adunk: ihol az erszényem."
S Vilma két pénzt adott: egyiket énértem.
Köszönte a koldus, rezgő öreg hangon:
"Áldja meg magukat az Isten, kisasszony!"

Némán megyünk tovább. Az öreg áldása
kísér mint a harang elbúgó dongása.
Az akácsort szellő borzolja meg végig,
Vilma mosolyog. A szemén könnycsepp fénylik.







FEJÉT A SZÉK KARJÁRA HAJTVA


Fejét a szék karjára hajtva
dúdolt az én kis kedvesem,
dúdolt egy nótát álmodozva,
s elringatózva csendesen.

Körültünk az alkony homálya
szét bontá barna fátyolát,
és betakarta észrevétlen
a kedves, ódon kis szobát.

S ő mint az álmodó madárka
csicserg halkan az ág hegyén,
dúdolta:"Árva vagyok, árva."
Elmélázva hallgattam én.

S a homályba' már mit se láttam,
csak fehér szőke, szép fejét,
s kezét, amely meghajlott lágyan.
S félig behunyt, két szép szemét







FELJÖTTEK MÁR


Feljöttek már a csillagok:
nyisd ki rózsám az ablakot.
Nyisd ki rózsám az ablakot:
Nézzük együtt a csillagot.

Óh be szép is nyári éjen
a sok csillag fenn az égen.
Hajtsd vállamra a fejedet:
így nézzük a fényes eget.

A faluban csöndesség van.
Fénybogár ég a bokorban.
Oly édesen sóhajtottál -
Kis galambom, mit gondoltál?







FEL NAGY ÖRÖMRE!


Fel nagy örömre! Ma született,
Aki után a föld epedett.
Mária karján égi a fény,
Isteni Kisded Szűznek ölén.
Egyszerű pásztor, jöjj közelebb,
Nézd csak örömmel Istenedet.

Nem ragyogó fény közt nyugoszik,
bársonyos ágya nincs neki itt.
Csak ez a szalma, koldusi hely
Rá meleget a marha lehel.
Egyszerű pásztor, térdeden állj!
Mert ez az égi s földi király.

Glória zeng Betlehem mezején,
Éjet elűzi mennyei fény;
Angyali rendek hirdetik Őt,
Az egyedül szent Üdvözítőt.
Egyszerű pásztor, arcra borulj,
Lélekben éledj és megújulj!







HA MEGHALOK


Ne nézzetek rám borzalommal,
ha meghalok:
az a halott a koporsóban
nem én vagyok.
Csak hamu az, elomló televény.
A láng eltűnt. A láng - az voltam én.

Sorsomnak gyászán se könnyezzetek,
s ne mondja a pap: "Íme, porba hullt!"
Sirassátok az árva gyermeket,
s ne a rabot, aki megszabadult.

S mikor a szónok a sírnál beszél,
és végül kiált:"Hát Isten veled!"
ne le a sírba integessen nékem,
fölfelé nyújtson búcsúzó kezet!







HARAGSZÓ AZ ÉJBEN


Fehér kis kápolna erdő sűrűjében.
Valami remete lakja réges-régen.
Valami kis remete, kit senkise ismer.
Azt se lehet tudni angyal-e vagy ember?

Mikor az erdőre éj homálya száll,
s a benne tévelygő aggódva megáll,
s remegve, habozva kérdi: Jobbra? balra?
Megszólal a kicsi kápolna harangja.

Embertársam! vészes, sötét úton járó,
sötét úton járó, habozva megálló,
hallgass a titkosan megcsendülő hangra:
a szívedben hangzó angyali harangra!







HARMONIKA


Ó, talán ez igaz sem volt,
ezt csupán csak álmodtam:
nyári estén, csöndes estén
ablakánál állottam.

Fenn az égen csillagezrek,
lenn a földön lágy homály:
valahol a faluvégen
harmonika muzsikál.

Valamelyik parasztlánynak
tiszteleg a Gál fia.
Együgyű kis hangszer biz ez:
csizmadia-muzsika.

S mégis, íme álmodozva
hallgatjuk a muzsikát.
Van abban, van, valami bús,
édes-kedves mélaság,

amihez csak nyári éj kell,
csönd, homály és csillagok,
s egy könyöklő szőke leány,
kinek szeme ránk ragyog.

Egyre messzebb, egyre halkabb
már a mélabús zene:
belévegyül lassankint az
ákáclombok halk nesze.

Aztán újra méla csönd van...
Kél a hold a fák mögött...
Vilma súgja: - Holnap este.
És én súgom: - Eljövök.







IDÉZET

Némelyek előremennek, és várják azokat, akiknek dolguk van még a földön.
Néha a gyermek megy előre, néha a szülő. De a Teremtő úgy osztotta be,
hogy aki csillagok fölé kerül, legyen, aki várja őt ottan.

Gárdonyi Géza: Egri csillagok







IMA


Mély tisztelettel nyújtom fel tehozzád,
Fenséges Isten, a kérvényemet:
Csupán egy kunyhót adj nekem, Uram,
Hová a szél is gyalog mehet.


Egy kis patak mellette folyjon el,
S madár daloljon fenn a lombokon,
Az udvaron egy göndör kismalac
S egy tarka tyúk elég lesz, gondolom.

Szobám legyen hűs és télen meleg,
S ingóságom közt egy szép barna lány,
virágszag és pogácsa illata
Lengjen be és ki kunyhóm ablakán.


S a kis pincének öblös rejtekén
Pezsgőt mindig bőven találjak én:
S egy milliót, amely el sose fogy...
Akkor, Uram, megélek valahogy.







ÍRÁS A BIBLIÁBA


Az Újszövetség Könyve elé

Ez a könyv a könyvek könyve.
Szegény ember drágagyöngye.
Égi harmat lankadtaknak.
Világosság földi vaknak.
Bölcsességnek arany útja:
boldog aki rátalál!
Szomjas lelkek forráskútja,
hol pohárral Krisztus áll.

Ez a könyv az örök törvény.
Királyon láncz. Rabon napfény.
Tévelygőnek hívó harang.
Roskadónak testvéri hang.
Elhagyottnak galamb-búgás
Viharvertnek ereszet.
Haldoklónak angyal-súgás
"Ne félj: fogd a kezemet!"...

Gyermeknek is: "Mily szép rege!"
Bölcsnek: "Rejtelmek tengere!"
Fal, - s túl rajta élőhangok.
Köd, - s benn zengő hárfák, lantok.
Templomok közt legszebb templom:
csak megnyitom s benn vagyok.
Ablakán a Paradicsom
rózsáira láthatok.

Minden fakul, minden romlik.
Márványvár is összeomlik.
Bíborleplek ronggyá mállnak.
Dicsőségek füstbe szállnak.
Csak ez a könyv nem tér porba.
Mintha volna élő lelke!...
Ez a könyv a Mózes bokra:
Isten szíve dobog benne.








LEPKESZÁRNYON.


Lepkeszárnyon szálló órák,
boldog percek voltanak,
mikor együtt álmodoztunk
a virágzó hárs alatt.
Fenn az égen holdvilág volt,
lenn a földön némaság;
az almafán a csalogány
dalolta bús bánatát.

Gyönge karja úgy körülfont,
mint fát a folyóvirág,
s bor nélkül is ittasultan
álmodtuk az éjet át.
Álom volt mindez valóban:
elrepült a csalogány!
Azóta nincs szép holdas éj,
és nincs szerelmes szép leány.

(1888)







A MAGYARSÁG NEM KALAPDÍSZ...


A magyarság nem kalapdísz,
hanem a szíve mélyében viseli a magyar,
mint tenger csigája a gyöngyét.

A magyarságunk érzése
mélyen bent ég bennünk
hogy szinte magunk sem tudunk róla,

mint a tűzhányó hegyek,
amelyek hideg kőhegyek,
de egyszer megmordulnak.







A MAMA ELALUDT


Esőre hajló nyári délután.
A mama köt. Juliska gombolyít.
Az írnok ül némán és bután,
karján tartva a pamut szálait.
A mama bólint. Lágyan hátradül.
Kezéből a kötés lehull.
- "Kisasszony, végre, végre egyedül..."

- Halkabban írnok úr!

- "Mikéntha lelkem volna e fonál,
És szíve, melyre innen gombolyít:
a szálon hozzám forrósága száll,
és néma boldogságba mámorít.
S ha a végső szál is átrepül,
a lelkem átszáll véle, érzem,
s mint bálvány ülök itt lelketlenül..."

- Halkabban, édesem!







MÁRCIUS


A tél elhúzódott. Ami kis hó maradt,
felszívta a nap, meg beitta a föld.
Csak itt-ott az árok mélyén egy rongydarab,
mely a fehér király palástjából szakadt.
A partokon immár kizsendül a zöld.

Egy-egy kerek barna folt a szántóföldön:
ez az elment télnek nedves lábnyoma,
s egy-egy kerek kis zöld, réten, legelőkön:
a megjött kékszemű tavasz lábanyoma.

Óh ibolyaszemű, mosolygó kikelet,
mennyire vártam már megjöveteledet!
Vártam már a télen, kályhám előtt ülve,
belemélázva a parázsló tűzbe.

Vártam reggelenkint, mikor ablakomról
leolvasztotta a nap a jégvirágot,
és a házereszről lecsüngő jégrojtból
egy-egy nagy kristálycsap könnyezve leválott.

Csakhogy itt vagy, te szép, te kedves kikelet!
Terítsd ki, terítsd ki zöld bársony szőnyeged!
Ékesítsd ezüsttel a fűzfa-gallyakat!
Árassz ránk napsugárt! Hozd meg a madarat!

Dél van. Fenn a kéklő égi magasságon
sárgán ragyog a nap melegöntő képe.
Megébred az élet az egész határon.

A beteg Könczölné, ez is idekint van:
kihozatta magát a napos udvarra.
A rossz szalma-díkón fekszik mozdulatlan,
behúnyt szemmel tartván orcáját a napba.

Mit érez? Mit gondol? Bízik-e? Remél-e?
Fekszik. Ibolyát tart az egyik kezébe.

Óh a nap, nézhetetlen orcájú istenség!
Világ világító, éltető melegség!
Nem csodálom, hogy a régiek imádtak,
hiszen édesanyja te vagy e világnak!
Mikor fölemeled tündöklő orcádat,
az élet fölserken, megpezsdül, megárad,
s a harmatos zöldben zeng a madárének.
Láttadra öröm és bizalom az élet.
Keltesz, növelsz, éltetsz, te, minden forrása,
ki egyként mosolyogsz emberre, rózsára,
porszemre és hegyre, harmatra, folyamra,
Óh ragyogj, ragyogj ránk, világ édesanyja!

S ahogy így megállva imádom a napot,
azokra gondolok, kik szintén imádták.
Micsoda más lelkek, micsoda más papok,
kik a napkeltét a ligetekben várták,
virágos ligetben, szent zádogfák alatt,
s amikor a hajnal bíbora felhasadt,
s a nagy aranydeszkák az égre villantak,
magyarul kiáltják a szent szót a napnak.

Még a macskánk is hunyorog az égre,
és a tölgyfa-kapu kis deszkás tetején
elnyújtózik, és alszik a napnak melegén.
S előkívánkozik ki a napsütésbe
minden ami csak él - báró, avagy bárány.
A tyúkom is máma vezette ki népét.
Mintha vagy húsz citrom gurulna mellette.
El-elnézem gondos, jó anyai képét,
amint hívja őket kotyogva, pittyegve.
Meg-megáll és kapar. Belevág a földbe.

Tyhű, micsoda öröm az ő vertyogása!
Fut a sok apróság, magát gyűrve, törve,
lebukva, felbukva, tolongva egymásra.
De íme felrikolt: - Hátam mögé, népem,
ihol az én régi, gonosz ellenségem!
...S ádáz tekintettel mered a macskára,
aki most megy arra lomhán, ballagdálva,
s csak úgy oldalt sandít a rémült csirkékre...
Várja a tyúk, várja, míg elér elébe:
szárnyát szétfeszíti, nyakát összekapja,
s olyat csíp rá, hogy az felugrik a falra.

Kisétálok én is. A napsütött soron
végigmendegélek, végigjárdogálok.
Az út földje puha. Látom a nyomokon,
előttem mentek az apró iskolások.
Apró iskolások, apró mezitlábak.
Csak egy cipő-nyom van, az is ferde-furda:
a cigányfiúé. Mezítláb nem járhat:
madzaggal köti át, s mégis úr a Gyurka!







MI A BOLDOGSÁG?


Mi a boldogság, mondd meg nagy király!
Az élet néked csak rózsát kínál.
A földgolyóból tiéd egy darab.
A koronát viseled egymagad.
A gyönyör szolgád és vágyad lesi.
Füled a nem szót nem ösmeri.
Mi hát a boldogság: a hatalom?
Melyik a jó és melyik az igaz?

- Egyik sem az.
Hanem a szomszéd népek
a koronám alá lépnek,
s hatalmam, mint óriás kart
átnyújthatom a világon,
az lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság, szép leányka,
ki teremtve vagy a boldogságra?
- Ha koszorúsan, hófehérben
oltár elé hajlik a térdem,
semmit többé nem kívánok:
elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben,
boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet,
akkor szólhat csak az ének:
virágbokor, ingó-ringó, -
akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság, jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba!
Ő lesz, ő a boldogságom:
ha majd jönni-menni látom:
ha majd nagy lesz, mint az apja:
ha a sors el nem ragadja.

- Mi a boldogság, török szultán?
- Ha az Anteusz titkát tudnám.
- Mi a boldogság, szent apáca?
- Lelkemnek mennybe feljutása.

- Mi a boldogság, te agg?
- Ha lehetnék fiatalabb.
- Ingetlen koldus, szólj ugyan.
- Ha ingem volna, jó uram.

- Mi hát a boldogság, jóságos Úristen?
- Fiam, mindenkinek az, amije nincsen.







MIKOR A GYERMEK...


Mikor a gyermek gőgicsél,
az Isten-tudja, mit beszél!
Csak mosolyog és integet...
Mit gondol? Mit mond? Mit nevet?

S mint virággal az esti szél,
az anyja vissza úgy beszél,
oly lágyan és oly édesen...
De őt sem érti senkisem.

Hogy mit beszélnek oly sokat,
apának tudni nem szabad:
Az égi nyelv ez. Mély titok.
Nem értik, csak az angyalok.







MIKOR TÉGED LÁTLAK...


Mikor téged látlak,
mindig azt gondolom;
nem vagyok én ébren,
csak szépet álmodom.

És hogy el ne röpülj,
itt ne hagyj engemet,
azért fogom mindig
gyönge kis kezedet.











SÁNDOR ÚRFI


Sándor úrfi kis gavallér,
A kabátja csupa gallér,
Mindig tiszta, mindig rendes,
S mikor alszik, roppant csendes.

Szereti a vizet inni,
De mosdáshoz - úgy kell vinni,
Ha hétköznap, ha vasárnap,
Gyűlöli a mosdótálat.

Hogyha mégis füle, orra
Véletlenül tintás volna,
Jancsi pajtás ne nézz oda,
Annak a rossz toll az oka.

S milyen rendes! Mindig tudja,
Minek merre, hol az útja,
Ha kérdezik, hol a kalap,
Rögtön mondja: - Az ágy alatt.

Enni nem eszik ő késsel,
Csak úgy cigányosan, kézzel,
A szalvétát se rongálja:
Törli kezét nadrágjába.

Jaj, ha nem vón öreganyja,
Aki mindig rendben tartja,
Sándor úrfi, aki lelke!
Kendből huszár hogy is lenne.







SZEPTEMBER


Elnémult a rigó. Az estéli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:
elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár.

Így változik búsra az én hegedűm is:
fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.
Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,
de pri-pri: odavan a nyár, - a nyár...

1903







A szeretetnek melege van a természet hidegében - és világossága van az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak velünk az örömben - és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.

Gárdonyi: Tükörképeim







NOVEMBER /részlet/


A kertemben járok, és szomorú vagyok,
szomorú, mint a fák, s hervadt virágok.
Az egész föld olyan árva, oly elhagyott,
mintha megunta vón Isten e világot.
Megunta, itt hagyta. Elköltözött innen.
Feljebb egy más égben lakik már az Isten.







SORS


Év év után nagy tengerbe hullt
amelynek neve Fekete mult,
Az élet útja egyre rövidül
Járok rajt búsan, egyedül.
Ma még a sors kisér virágos ággal
holnap talán már halotti fáklyával.

1922.







A SZÍV


Olyan a szív, mint a labda:
a játszó sors dobja-kapja.
Mennél inkább ütik-verik,
annál feljebb emelkedik.







TÁRSASÁG - Részlet


Óvakodjatok az olyan embertől, akinek a szemét a ravaszság ráncai jellemzik. Nem tiszta lélek.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hizeleg. Megfizetteti veletek a szavait.
Óvakodjatok az olyan embertől, aki hibáitokat értékeitek gyanánt emlegeti. Csufolódó. Gonosz.







TÉL ÉS TAVASZ


Künn hóvihar csatáz;
szél rázza ablakom;
s én a kályha mellett
májusról álmodom

Gyöngyvirágot szedünk
a Zugliget ölén.
"Uram" - így szólít ő;
"Kisasszony" - mondom én.

Furulyáz a rigó;
méhek hegedülnek;
kék plüs-kalapjára
pillangók repülnek.

Gyöngyvirág, lbolya,-
szédít az illata.
Én mondom: "Irénke".
Ő azt mondja: "Maga".

Szállton száll a nap is.
Aludni menőbe`
aranyfátyolt terít
a lombos erdőre.

A rét sóhajtása
halk esti fuvalom...
Ő mondja: "Kedvesem".
Én mondom: "Angyalom"







TOLSZTOJNAK


Azt mondod-e, hogy versnél szebb a próza?

A próza fű. A vers közötte rózsa.
A próza billegdélő házi kácsa:
csak úszni tud, bár oldalán a szárnya.
A vers csapongó énekes-madár:
a földről mindig a magasba száll.

A próza csupa bővízű patak,
rajt hánykolódva megy a gondolat.
A vers aranyló tiszta napsugár.
A gondolat benn ölelkezve száll.

A próza morgó malom kelepe.
A vers a szívnek hárfa-éneke.
A próza mállik, szertehull ha régi.
A vers örök, mint minden ami égi!







ÜLTÜNK EGYÜTT...


Ültünk együtt a kertben csendesen,
s egymásra néztünk szerelmesen.
Ő hallgatott, és én is hallgattam.
Kezemben a kezét simogattam.

- Én szép virágom, Rózsakoszorúm!
mért néz reám ily édes-szomorún?

Nem felelt, csak elmosolyodott.
Az Isten tudja, min gondolkodott.







ZSOLTÁROK


Boldog ember ki az Isten útját járja.
Láthatatlan angyal az utazó társa.
Kő között se botlik, homályba se téved.
Az ilyen embernek a halál is élet.

Boldogtalan ember, ki nem néz az Égre
Széltől fújt ballangó az élete képe:
virágos mezőn is akadékot talál.
Az ilyen embernek az élet is halál.







A VADRÓZSA


A hajléktól, ahol laktunk, hosszú kőfal nyúlik le a falu első hídjáig. Ez az urasági gyümölcsöskert kerítése a falu kocsiútja felől.
A kőfal mellett, nem tudom, megvan-e még az a terebélyes vadrózsa-bokor?
Még akkor a kastélyban laktunk, mikor én erre is csavarogva, először láttam ezt a bokrot. Teljes virágzásban volt: csupa virág és bimbó.
Még sose láttam vadrózsát. Hogy ezt a bokrot megpillantottam, megbűvölten állottam meg előtte.
Ember nem járt a tájon. Csend volt körös-körül.
És én állottam bámulva. Először éreztem a poézis leheletét a szívemen, azt a gyönyört, azt a mámort, mikor a végtelen szép, az isteni érintése alatt valami édes borzongás futja át a lelket, s az ember nyílt szemmel álmodik.

Részlet a Gyerekkori emlékeim-ből























 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
Gárdonyi Géza: MI A BOLDOGSÁG?
  2013-01-21 22:44:05, hétfő
 
 




A MAGYAR KULTÚRA NAPJÁN!


Gárdonyi Géza: MI A BOLDOGSÁG?


Mi a boldogság mond meg nagy király!
Az élet neked csak rózsát kínál;
A földgolyóból tiéd egy darab;
A koronát te hordod egymagad;
A gyönyör szolgád és vágyad lesi;
Füled a nem - szót nem is ösmeri.
Mi hát a boldogság; a hatalom?
A dicsőség? Vagy csak a nyugalom?
Avagy a szívben az örök tavasz?
- egyik sem az.
Hanem ha a szomszéd népek
A koronám alá lépnek,
S hatalmam, mint óriás kart
Átnyújthatom a világon,
Ez lesz az én boldogságom.

- Mi a boldogság szép leányka
Ki teremtve a boldogságra.
- Ha koszorúsan hófehérben
Oltár elé hajlik a térdem,
És az édes titkok titka
Előttem is meg lesz nyitva,
Semmit többé nem kívánok;
Elértem a boldogságot.

- Virágbokor mézeshétben
Boldogságról beszélj nékem.
- Várjon uram még egy évet
Akkor szólhat csak az ének;
Virág bokor, ingó - ringó,
Akkor jön a rózsabimbó.

- Mi a boldogság jó anya?
- Csitt! Felébred a kisbaba,
Életemnek gyönge ága,
Drága nekem minden álma.
Ha ő felnő, ha ő virul,
Ha erőtől arca pirul,
Betelik a lelkem vágya;
Ő a boldogságom fája.

Mi a boldogság török szultán?
Ha az Anteusz titkát tudnám.
Mi a boldogság szent apáca?
Lelkemnek menybe feljutása.
Mi a boldogság te agg?
Ha lehetnék fiatalabb.
Ingetlen koldus szólj ugyan...
Ha ingem volna jó uram.

Mi hát a boldogság jóságos Úristen?
Fiam, mindenkinek az, milye nincsen.







Milyen szép a világ

Link



Lui Amstrong, Csodálatos Világ

Link















 
 
0 komment , kategória:  Gárdonyi Géza  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 5 
2020.04 2020. Május 2020.06
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 25 db bejegyzés
e év: 123 db bejegyzés
Összes: 3938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 785
  • e Hét: 11212
  • e Hónap: 54219
  • e Év: 269397
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2020 TVN.HU Kft.