Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Illyés Gyula
  2016-01-18 20:00:06, hétfő
 
 







ILLYÉS GYULA


Illyés Gyula: Felsőrácegrespuszta (Sárszentlőrinc), 1902. nov.2. - Budapest, 1983. ápr. 15.) Kossuth-díjas magyar költő, író, műfordító, szerkesztő, az MTA tagja

Illyés Gyula a huszadik század egyik legjelentősebb költője, életműve a teljesség tekintetében egyedülálló, meg szólaltatja nemcsak a közösségi, nemzeti létproblémák mindegyikét, az egyén egzisztenciális kérdéseire is az önmagát operáló sebész hátborzongató elszántságával keresi a gyógyító választ. Az illyésihez hasonló nagyságrendű életműveknek időről időre szükségük van a válogatói értelmezés meg újítására.







"Ide teszem a virágról az illatot,
a Dunáról a fényt,
a lányról a mosolyt,
a fiúról a dacot,
ebből csinálok költeményt
hogy gazdagodjatok "
Illyés Gyula








ARS POETICA


Dolgozz, munkálj! A szép, a jó, a hasznos
mihelyt elkészül, az élethez áll.
Minden jó mű egy-egy szabadságharcos.
Légy hű magadhoz, olyanokat alkoss,
ne fogja a halál!







AKÁR A FÖLD


Arcodról a rőt haragot
no, töröld le egy mosolygással.
Ha akarod, nem akarod:
meg kell békülnöd a világgal
s velem, ki belőle vagyok.

Fáradt vagyok, akár a föld,
hogy tetteimet igazoljam.
Kegyetlen voltam az előbb?
Várom a fényt nálad is jobban,
a csititót, feledtetőt.

Már mint a messze csillagok
ugy tűnnek, kerengnek köröttem
az emberek. Magam vagyok.
Nézd el, hogy te vagy az egyetlen,
akivel még szót válthatok.







ÁBRÁNDOM AZ VOLT...


Ábrándom az volt ma nekem,
ha túl leszek az ötvenen,
a hatvanon, a hetvenen,
bujdoklás lesz a kenyerem.

Vénen és vaksin, kopaszon
botladozom az utakon,
vén ebként szívem odavon,
hol lelkemmel ma is lakom.

Ismerős-ismeretlenül
csavargok ó tanyák körül,
szimatol szívem, megörül,
egy alom szalma csak kerül.

Kerül kenyér, egy kis kömény-
leves a lábas fenekén,
a konyha kopott küszöbén,
a gyereksereg közepén.

Lesz köztük is, ki könnyei
fényével mer csak kérdeni,
bólongva felelek neki,
mint gyermekkorom vénei.

De mikor már senki se szól,
a sok kiváncsi eloszol,
ott lesz a kút, a boglya, ól,
egy fél torony a domb alól.

Látom a magtárt, kocsiszínt,
a szérűt és műhelyt megint,
ott lesz nagyapám juha mind,
az ökrök is hű pár szerint.

S az örök fiú, aki fél
s a vén, ki már semmit se kér,
szívemben csöndesen beszél
és csöndesen helyet cserél.

Megszűnik, elszáll jeltelen
időm, jövőm, a félelem,
reményem is, megérkezem,
nem lesz utam, hitem, nevem.

Értem már most is, amit ott
a könnyült szív érteni fog,
ahogy lázasan feldobog,
azt lükteti, szabad vagyok.

Mert nem lesz ország, sem haza,
csupán a fák panasz-szava,
csak jóslataink iszonya,
csak életem romhalmaza.

Honnan tudom, azt is tudom,
kántálva majd hogy búcsuzom,
ahogy illik, a mélyúton
s eltünök, mint porban a nyom.

Könnyebbül bennem a teher,
ahogy a tenger táj, amely
kilökött, némán visszanyel,
már nem törődve semmivel.







AZ ÁLOM MIND BETELLETT


Az álom mind betellett
Megcsalt akinek kellett
Elárult akitől vártam
Fürdik vidul a szívem
Gyönyörű biztonságban

Mi mulandó volt elmúlt
Mi hullandó volt elhullt
Mint egy viharzó tenger
Megcsillapult minden múlt
Várnom már semmit sem kell

Ím semmi bajom gondom
Sose voltam így otthon
Ebben a tág világban
Béke vagy isten -
- megtaláltam







BARÁTAIM...


Tudtam, keskeny ösvényen járok én,
messze tőletek és ha lebukom,
mint annyian már, az út elején,
azt hittem s vállaltam is: sorsomon
egy ifju nő keserg csak s pár szegény
napszámos, kiknek bús tekintetén
izzó parancsot láttam és rokon -
számonkérést, esdeklést egykoron ...
Leszálltam, fölmerültem, itt vagyok
s mint messziről megtért utas, ki egy
családnak érzi az egész falut
s mindenkinek meghatva integet
s már nevetséges is, ahogy dadog,
mert hisz azóta mi sem változott!
De ő csak áll és könnye közt nevet,
mert sok uj kedves dolgot észrevett:
Barátaim, kik el nem hagytatok
s kéz-kézbe fogva élő lánc gyanánt
leszálltatok és fölrántottatok,
a part szélén, midőn még ég a láng,
mely homlokomra odalenn csapott,
hadd szorítsam meg biztos jobbotok,
megéreztem az uj fogáson át
a testvért, fivért ... kicsit az apát.
Mert nem az volt az élmény, ami ott,
hanem ami megtérve fogadott.










CSÖPÖG A HÓLÉ


Cseppre csepp, csöpög a hólé
sűrűn már az ereszen,
gyöngyfüggöny leng a ház hosszán,
hajladozik fényesen.
Minden ház egy tündérkastély,
csupa ékszer, csupa disz,
gyémántos a kazal, boglya,
még a kutya óla is.







EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL


Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott ,,vigyázz!"-ban,
,,tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

(1950)


Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
A verset a szerző mondja el

Link



Illyés Gyula - Egy mondat a zsarnokságról
Elmondja: Sinkovits Imre

Link








A FAJ VÉDŐI


Ady dúlt örmény-arca, Babits és Zrínyi horvát
koponyája, Petőfi szlovákos fekete
s Péterfy és Tömörkény németes kék szeme
s a bulyba-tárász Móricz s a Cyrano nagy orrát

hordó Vitéz Mihály (s Mátyás király) s a hajdu
vagyis - hajjaj! - balkáni Arany János, Veres
Péter s a Don Quijote Krúdy, a lengyeles
Lőrinc, a mongol Áron s Gyuri, a hindu ajku;

s a janicsár Szabó Pál, a szép-finn Kosztolányi
(a szép-olasz Széchenyi és a szép-kurd királyfi:
nagy Rákóczi Ferenc!) s a fél-kún, fél-román

Attila (meg Erdélyi) s én, a fél-besenyő -
- Belül épp ettől oly más s pompás a gyuromány,
mit kelt örök kovászod, páratlan Tekenő!







GYÖNYÖRŰ, GYÖNYÖRŰ


Hátam mögött - szívem is hallja
törik az őszi fű
Te jössz, tudom. Miről?
A lépted nesze is gyönyörű.

Gyönyörű lesz, ha megjelensz
már csak egy pillanat.
Gyönyörű rögtön a világ
mihelyt része vagy.

Fásult volt, borús a szívem
szomorú, keserű.
Ha benne vagy
a szívem is ragyogó, gyönyörű!

Ködös őszi táj ez a szív
de ha Nap besüt
üveges lombja fölragyog
tündöklik mindenütt.










JÓ ÉREZNI


Jó érezni azt, hogy szeretlek
nagyon és egyre-egyre jobban.
Ott bujkálni a két szemedben,
rejtőzködni mosolyodban.

Érezni, hogy a szemeid már
szemeimben élnek és néznek,
s érezni azt, hogy szép, veled szép,
és csak veled teljes az élet.

Mit el nem értünk,
külön tévelyegve;
talán egy kis fészek adja meg
nekünk,
hol ajk az ajkon egymást
átölelve,
nevetve-sírva boldogok leszünk.







JÖN AZ ŐSZ


Jön az ősz, jönnek a nagy őszi alvások!
sűrű borzongások, hosszú ásítások,
melyektől a szív is megleng, mint a levél -
Hályogos az ablak, finom párájára
szerelmese nevét irkálja a lányka
s ásít hozzá, hogy majd' beleomlik szegény.

Ásít jó anyja is; künn az istállóba'
a gazda is lova farára borulva.
Hátranéz a hű ló s ásit ő is egyet -
Ó, ez az unalom! - a beborult égre
harsogó ásítás, a barmok bőgése,
ahogyan egymásnak visszafelelgetnek.

Dél volt s már este van. Dől a köd vastagon,
Csöpögnek az ágak. A nyálkás útakon
mint ingó kisértet, csusszanva tünedez
a vén levélhordó, - eloszlik a tájról,
bekapta, benyelte a tejhabú távol,
mely lomhán nyújtózva, szuszogva közeleg.

Álmos a költő is, rímei botolnak,
a sor végén egymás karjába omolnak -
hullna velük ő is, hallgatja tünődve
távoli muzsika ki-kifutó zaját,
ahogy nyitják, csukják a kocsma ajtaját
s egy lélekzet jókedv kicsap az esőbe.

Kiért sarat, fagyot nem kell immár tűrni,
ó, drága szerelmem, gyerünk lefeküdni,
nem a mi világunk, mi odaki most van!
Egymással, egymásban hív nyarat keresni,
most jó szerelemmel igazán szeretni,
félig itt a földön s félig már álomban.







HOL LENNE JÓ?


Hol lenne jó? Talán olykor a télben,
egy kis házban, kékálmú hóesésben,
ha fenyőágak fehéret emelnek,
s tűnődő kristály ragyog csillagcsendet.

Hol lenne jó? Talán olykor tavaszban,
szabad szabadban hinni a szavakban,
ha piros vágyuk kinyíló csodája
lobban a szívig: tulipánok lángja.

Hol lenne jó? Talán olykor a nyárban,
ha fénytükrében bólintó kalász van,
s fecskeív int fent a felejtő égnek,
s a szívekből múlt-bánatok kiégnek.

Hol lenne jó? Talán olykor az őszben,
a hegy hátán, már könnycsepp-ismerősen ,
szín-temetőben nézni lombot, árnyat,
s mosolyogni: a léten túl is várnak?

Hol lenne jó? Mindenütt , ahol béke
néz vissza békét kívánó szemébe ,
s holt ember helyett, az elképzelt Nincsben ,
Ember, múlandó, - s kicsit mégis isten...







MILYEN HAMAR...


Milyen hamar megszokod a
fákon a lombot;
milyen hamar megszokod, ha
a lomb lefoszlott;
milyen könnyen véglegesnek
veszed a nyarat, telet;
milyen hamar elfogadnád
öröknek az életet...







NEM VOLT ELÉG


Házad itt állt - szerte szállt!
Ezt, látod, érted. Azt nem érted,
hogy hazád éppen így ért véget -
A csoda, hogy addig is állt!
Mert nem volt hazának elég,
hogy emésztésed vacsorára
e dombok aszúját kívánta,
és e lapályok kenyerét.
És nem volt hazának elég,
Hogy elmosolyodtál és oldalt
oda is néztél, ha megszólalt
ízes magyarul a cseléd.
És nem volt hazának elég,
hogy este letéve a könyvet
elnyeltél Bottyánért egy könnyet:
az volt a férfi, a derék...!
És nem volt hazának elég,
hogy kitekintve vonatodból
elgondoltad az aratókról:
mást érdemelne ez a nép.
És nem volt hazának elég,
a három szín, ha rád sem hagyták,
hogy egykor jelkép volt: szabadság,
egyenlőség, testvériség!
És nem volt hazának elég,
hogy idegeden átereszted
hő szeszként azt a néhány verset,
Adyét, Tóthét, Józsefét.
És nem volt hazának elég,
a Gellérthegyen a rakéta
s a Városiban a bokréta
és a szobroknál a beszéd.
s a szöllőhegyi estebéd
s a dünnyögés, míg poharadból
a holdvilágban a vörösbor
tigris-szeme villant feléd.
és lengetted az ujjad hegyét
az ég felé, mint ezred óta
minden magyar, ha szól a nóta
és Gracza György s a Feszty-kép...
és ha, élvezve a veszélyt
és a kéjt, hogy megjósoltad,
hallgattál titkos leadókat
(és utána cigányzenét)
A hortobágyi magas ég
s a négyes gémeskút nagy árnya
s az első király koronája
díszítve pénzed közepét
s ha úgy mondtad is: feleség,
e szép szóval, s ha, bár bíráltad,
édesnek nevezted apádat
s a falon a festett cserép.
Nem volt a hazának elég,
nem volt elég, hogy el ne essen,
tudd meg, az volt a csoda itten,
hogy össze nem dőlt már elébb!
Mert attól nem lett a tiéd,
hogy hizelegve és hazudva
ráragasztottad egy hegycsúcsra
egy király, egy vezér nevét.
Nem volt elég, nem volt elég
sem a hűség, sem a szívósság,
mitől egybeáll egy-egy ország
s nemzet is lesz a nemzedék.
S a bátorság sem volt elég.
Külön-külön bár odahagyta
sorsát a sok hős áldozatra,
az sem volt elég menedék.
Mert sem erő, sem bölcsesség
nem lehet elég, hogy megójja
a házat, amelyben lakója
nem lelheti meg a helyét.













NINCS KÖZEL MÉG...


Nincs közel még a szél,
de már
ebfülként föláll
a nyárfa csúcsán egy levél
a hírrel: ősz! tél! végveszély!

És - ragyog észbontóbban csak a táj,
épp attól, hogy csupán a két vén,
a némává dermedt fa és én
tudjuk: itt a halál.

1983







OKTÓBER 6.


Kezét - mert ő ölt, maga a király -
egy nép arcába törölte bele.
Nem volt e földnek Petőfije már!
Igy kezdett lenni Ferenc Józsefe.









OLY IDŐBEN ÉLTEM...


Oly időben éltem, mikor halványodtak a királyok,
hátráltak, hátráltak s hirtelen porrá estek;
a lármás hegyhatárról ingatag füst kóválygott,
ott vesztek sorra mind, nem sajnáltam őket.

Kezem hátul kulcsolva botomra nehezedtem.
Felettem évek úsztak mint fellegek oly gyorsan.
Estékre emlékszem, amikor várakoztam, s mikor körülöttem
a táj horpadni látszott, mint tenger gyors fuvalomban.

A táj, a városok, a zsarnokok szobrai,
oly esendő volt mindez, s szétnyúló mint ostoba álom!
Csak vártam utálkozva, mikor fognak már arcra omlani,
porfelhőt és bűzt vetve, végig a láthatáron.

Fejem leszegtem s álltam, vagy felnéztem vérvörösen.
Előttem vetés habzott, s mosta dühödten lábam.
Mint tőr szúrásai... hosszúkat lélekzettem.
Csak bokáig álltam ebben a világban.

Közöny és szomorúság... Egy ifjú lány állt mellettem,
alakja lágyan ingott ide-oda a szélben.
Fejét vállamra tette, sóhajtott, elaludt kimerülten.
Ez minden, minden, minden, amire még emlékszem.







SZABAD VAGYOK


Szabad vagyok, senki énrám
nem hallgat;
mindegy: ajkam áll-e némán

vagy jajgat.
Így kaptam a legsúlyosabb
hatalmat

Határoznom egyedül kell
magamnak - -







SZAVAK


A szív melegszik ...

Kuszált ez az éj, akár ez a ház;
folyosókon, átjárókon, sötét
lépcsőn vezettek fél éjjelen át,
míg átléptem e terem küszöbét -

Csak megálltam az ajtófák között,
mint akit égi látomány fogad -
bent kék bundákban a padok előtt
húsz villamoskocsis állt sorfalat.

Feszesen, némán, mint az angyalok
szinte vártam, hogy dalba kezdjenek
üdvözlésemre s édes himnuszuk
hullámain a légbe lengjenek.

Oh kedvesek, angyalnál édesebb
drága fiúk, kik betakartatok,
biztatva titkon rámnevettetek,
kulacsotokból tejet adtatok,

míg némán rátok visszapislogok
a sziv melegszik ittbenn s hirtelen
nagy dalra gyújt, hogy belepirulok
s szemérmes fátyol fut át szememen

- Tilos a szó itt, tilos a dohány,
tilos moccanni is; hallgatagon
nézem a pókot dús hálozatán
és váltok egyet zsibbadt lábamon.







SZAVAK:

Az előbbiek még egyszer

Tollat és kést és ceruzát
s mindent, aminek hegye van
elvettek tőlem. E kis dalnak
nincs teste még, csak lelke van.

Él majd? Megszólal? Még szívemben
mozog, mocorog melegen;
ha elveszek, elveszik ő is,
de talán el is feledem.

Vagy felkörmölöm itt a falra,
hol ákombákom rajz, vonás
diszlik s köztük az érkezőknek
pár szivderítő jótanács.

Vagy elsuttogom szomszédomnak
s ő is továbbsusogja majd -
szájról-szájra, - oh így képzeltem,
kivántam mindig én a dalt! -

vigasztalónak, mely minél több
fülön és sziven búvik át,
annál frissebben, ügyesebben
viszi az ős reményt tovább,

hogy megtérve úgy hallgatom már
én is szavát, az ismerőst,
mint szerelmes, kit szerelmese
a vallomásban megelőz.







SZÁLLONG A HÓ


A kövesút már hófehér.
De a szántó még szinte szurkos.
Meglátni, merre megy a tél
a békén füstölgő falukhoz.

Fehér a villanyhuzal is,
mely jobbra-balra kifeszítve
az útról a tanyákba visz --
Azon is most a tél siet be.

Az őszi vetést átszelő
ösvény is fehéren világol.
Messzibb egy boglya, nádtető --
méri magát velük a távol.

Még csak a ritkás, a merész,
az előörs hópelyhek szállnak.
De látni máris az egész
térkép-tervét a támadásnak!







SZÁMADÓ


Őszül hajam, mélyülnek a redők.
Több egyre köröttem a fiatal.
Vakoskodván érzek szomjú erőt,
legyek a legmesszebblátó magyar.

Lappangó juhász-számadói gond
susogja, nem mehetsz még, munka vár.
Őriznem kell egy nem-enyém vagyont.
Rám néz egy jégverés-csöpülte nyáj.

...Szétszóratván, ős lápokba vonult
hite-konok község hű papjaként
(kit azzal áld, amivel ver az Úr!)

templomtalanul, palásttalanul
(s vívódva folyton, mit hoz ránk az ég)
kell osztanom úrvacsorát s ígét!







SZEKSZÁRD FELÉ


Kis vonat megy nagy domb-
oldalon;
terhes kicsi nő a
vonaton.

Jár itt is, ha más nem,
a szeme;
affajta, ki nem röst
sohase.

Homloka az ablak
üvegén,
rázódik a tengely
ütemén.

Néz ki bólogatva
szüntelen,
oldalvást a vastag
üvegen.

Nézi mit a tágas
táj kínál;
gyermeke helyett is
nézi már.

Mosolyog és pillog
nagyokat,
mint lány, ha szeszt, édest
kortyogat.

Ablakrázta arca
szeliden
azt bólintja folyvást,
hogy igen.

Ízlik neki, lám csak,
a világ;
száll szemén át park és
pusztaság.

Pusztai menyecske,
jelzi ezt
üveggyöngye; gyöngyön
kis kereszt.

Kereszt mellett kis kép:
az ura;
térdén köteg színes
brosúra.

Szalad át szemén ház
és fasor,
szökdel ajkán egyre
friss mosoly.

Mintha nem pillái
közt, de szép
szája hosszán szállna
a vidék.

Tábla búza, tábla
baltacim
hagyja szinte ízét
ajkain.

Kéklő szőllők, sárga
asztagok
becézik az alvó
magzatot.

Lebeg az lágy élmény
közegén,
anyjában is egy nép
közepén.

Most dől el, mivé s mint
alakul;
most érinti tán egy
titkos ujj.

Úgy becézi, hívja,
a világ,
mint házából rég mi
a csigát.

Megy szülőmegyémben
a vonat;
bennem is megy jó sor
gondolat.

Így vitt egy kis nő rég
engem is;
itt alakult az én
lelkem is.

Néz, néz a kis asszony,
gyűjtöget,
termi csöndesként a
gyermeket.

Hova viszi, honnan,
nem tudom;
fölvidít, hogy véle
utazom.

Nézem úti tájként
a szelid
nőn a tegnap és ma
jegyeit.

Jár szemem a terhes
kicsi nőn
s azt gondalom, itt megy
a jövőm.

Visz tovább egy népet;
eltakart
csempészáruképp hoz
egy magyart.

Egy ilyen kis nőben
rég Babits
épp talán anyámat
látta így.

Gondolta, hogy abban
él, aki,
őt fogja fejében
hordani?

Jár szemem a kedves
kis anyán
s azt gondolom: Itt megy
a hazám.

Viszi, mit se tudva,
szakadék,
örvény fölött Árpád
örökét.

Benne él talán, ki
engemet
holtomban is meg-meg-
emleget!

Gondom, hitem, eszmém
talaja,
öröklétem vagy te,
kis anya.

Néznem is jó téged -
megbocsásd.
Kívánok szerencsés
utazást!







SZERELEM


Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam
szerelmedbe és úgy sodortatom magam.
Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten
rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és
aki köré a bor egy régi nyárt igéz,
nem állanék meg, ha tekintetemtől e
hófedte hársfasor rügyezni kezdene.

Járok habok gyanánt futó finom havon,
mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom
egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát,
két kezemen maradt szerelmed illatát.







SZERESS, NE KÉRDEZD...


Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! -
tanácsolták már, higyj azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak







SZŐNYI ISTVÁN TEREMTETT VILÁGOK 9 - RÉSZLETű


...Ha rombadőlt is, ujra rakható
kert, ház, haza -
S csak egy a titka: kezdd el.
Fiadnak kell folytatnia...







TOMPÁN RAGYOG...


Tompán ragyog lent a Duna jegén,
tompán ragyog szívemen a fény?
tél van, hideg van, csikorog a fagy
s ha süt is tíztől háromig a nap
semmit nem olvad, minden csontkemény.

Föl-fölragyog édes arcod szívemben
s jó, százszorosan jó e hidegben.
Jó, tudom, hogy - ha külön is, de - egy
város eleven testében keringünk:
egy vérrendszerben két egy-sorsú csepp.

Boldoggá tesz, hogy egy az anyanyelvünk,
hogy egy időben, egy bolygón születtünk,
hogy ha nem vagy is vélem, mégis itt vagy
oly közel-messze, mint az esti csillag.

Elmondhatatlan boldogságnak érzem,
hogy létezel, - ily kevéssel beérem,
annyira te vagy már a mindenségem.







"VANNAK ITT?"


Nem az énekes szüli a dalt -
A dal szül, az nevel: vezet!
Nem éneklek rég, dalom elhalt.
Tévelygek, esti köd temet.

Nem éneklek, hát nő szakadva
körül az éj. Hol is vagyok?
Csak egy “Van itt?" ha fakadna
vén számról - tán választ kapok.

Emberit? nem-emberit? - Vissza
ver valamit, ami kerít:
a Fal, a Hegy. Eligazítja
a dalra-bátrak lépteit.

Szivemből csak annyit eressz ki
éneket, öregség - halál:
próbáljon visszhanggal felelni,
hol most járok, a zord határ.

Dalom ujjbögyeivel, rosszra
neszelő vak, tapintgatok
eladdig, hol csillag a morzsa,
hogy hol vagyok, hol is vagyok.







VOLTUNK, - LESZÜNK


Voltunk, - leszünk magyarok?
Én már csak megmaradok.
Hol üköm is félve szült,
ülök, ahol dédem ült.

Települt vagy menekült,
vagy jajongva elterült.
Fájt a szív és fájt a talp.
Eb megy innen, azt zavard.

Száll a boglya és kazal,
hej de kicsi egy vihar.
Viszi a víz a buzám,
ezt tudod csak, egy komám?

Körülnyal az áradat,
beljebb húzom lábamat.
Lejebb húzom fejemet,
ketten volnánk, förgeteg.

Jön a tatár, a tokos,
megy az örmény, az okos.
Ki kocsin megy, ki gyalog,
ki meg faron vánszorog.

Jön az örmény, az okos,
megy a tatár, a tokos.
Indulnak a házfalak,
nagyobb lesz hát az ablak.

Tokos, pohos, potrohos,
összebékül, mind okos.
Az lesz csak a jó világ.
Akkor van, ha nincs hazád.

Ég a pajta, ég a ház,
hajdu sógor, mit csinálsz?
Cigarettát, tüzemen
gyujts te is rá ügyesen.







VIHARBAN


Dörgött az ég, ömölt az eső,
nem szólt, csak egy madár;
ő tudta - úgy is lett -, kitisztul
most már a láthatár.

Hogy fújta itt a kis fenyőfán;
hogy jön a jóidő!
Úgy fújta, mintha fényben égne
máris erdő-mező.

Úgy fújta, versenyt a viharral
a büszke, hetyke dalt,
hogy végül is leénekelte
a bőgő zivatart.

Hogy mi az érdem, ha előre
tudta: közel a fény?
Semmi. Csak az - hogy' ázott-fázott,
remegett, félt szegény!


Illyés Gyula összegyűjtött versei

Link






 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula   
Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
  2014-11-28 20:15:27, péntek
 
 




Illyés Gyula: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL


Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallató szobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten
lobogó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös
ítéletében: bűnös!
ott zsarnokság van
nemcsak a katonásan

pattogtatott ,,vigyázz!"-ban,
,,tűz!"-ben, a dobolásban,
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon
félignyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,

a száj elé hulltan
pisszt jelző ujjban,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet

növelő néma könnyek
zuhatagában,
kimeredt szembogárban,

ott zsarnokság van
nemcsak a talpraálltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,

hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,

kürtben, az operában,
épp oly hazug-harsányan
zengő szoborkövekben,
színekben, képteremben,

külön minden keretben,
már az ecsetben;
nemcsak az éjben halkan
sikló gépkocsizajban

s abban,
megállt a kapualjban;

hol zsarnokság van, ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy rég istened sem;

ott zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek
idegennek felelget;

nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál jobban
butító szólamokban;

az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves;

az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,

nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szó-mámorban,
mint légy a borban,

mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,
az ott van az orrban, szájban,
hidegben és homályban,
szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak,
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,

fönt a Tejút is már más:
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor:
egyetlen munkatábor;
mert zsarnokság szól
lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,
a prédikációból,
templom, parlament, kínpad:
megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék;

vonat kereke, hallod,
rab vagy, rab, erre kattog;
hegyen és tenger mellett
be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
a szív-hökkenésben;

a nyugalomban,
e bilincs-unalomban,
a zápor-zuhogásban,
az égigérő rácsban,

a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdulatodban;

mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába,

beivódik, evődik
velődig;
eszmélnél, de eszme
csak övé jut eszedbe,

néznél, de csak azt látod,
mit ő eléd varázsolt,
s már körbe lángol
erdőtűz gyufaszálból,

mert amikor ledobtad,
el nem tiportad;
s így rád is ő vigyáz már,
gyárban, mezőn, a háznál,

s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,

bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
gyermeked neki nemzed,

hol zsarnokság van,
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magad is zsarnokság vagy;

vakondként napsütésben,
így járunk vaksötétben,
s feszengünk kamarában,
akár a Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
a dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,

mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.

(1950)







Illyés Gyula: Egy mondat a zsarnokságról
A verset a szerző mondja el

Link



Illyés Gyula - Egy mondat a zsarnokságról /Elmondja Sinkovits Imre/

Link

































 
 
0 komment , kategória:  Illyés Gyula   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.