Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
x
  2011-10-09 20:29:23, vasárnap
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -

Virgilius Aeneissének kezdete.

Én, a ki ez előtt pásztori éneket
Vékony sípon játszék, végre a berkeket
Elhagyván, tanítám: a szántóföldeket
Mint míveljék; most már szörnyebb eseteket,

Fegyvert énekelek s egy vitéz útjait,
Ki, hogy felfordíták Trója kőfalait:
Sok baj közt folytatá bús vándorlásait,
Míg Laviniumnak érheté partjait.

Földön s tengeren lett hányattatásában,
Gyakran volt ő csaknem a halál torkában,
Minthogy Júnó most is, epedvén magában,
Engesztelhetetlen vala bosszújában.

Hadban is szenvedni eleget kelletett,
Míg Olaszországban várost építhetett,
A mely városból is hogy rendbe vétetett,
A fényes Róma vett aztán eredetet.

Mondd meg, Múzsám, e jó ember mit véthete?
Hogy útjának Júnó annyi gátlást vete?
S mért forgott annyi sok veszély közt élete? -
A mennyei lelkek ily bosszús lelkek-e?

Volt egy régi város, hívták Carthagónak,
Tyrusiak lakták, jobbágyi Didónak,
Gazdag hely, tartatott nagy hadakozónak,
Itt állott fegyvere s szekere Junónak.

Mondják, hogy az egész földi kerekségen
Leginkább kapott volt ezen a helységen,
S azon igyekezett már akkor is régen,
Hogy azt tegye úrrá minden nemzetségen.

De minthogy tudta jól a Párkák szájából,
És a történendő idők lajstromából,
Hogy oly nép származna a futott Trójából,
Mely azt felfordítná fundamentomából;

Ez a nép idővel igen nagyra menne,
Sok országot bírna, nagy hadakat tenne;
Mindenütt, a hol jár, győzedelmet venne,
S Lybiának végső pusztítója lenne.

Ettől félvén azért s azt is mind magánál
Tartván, mi lett régi hadakozásánál,
Melyet a kerengő Simois partjánál
Kedves görögiért viselt volt Trójánál.

Más ránkorait[39] is elméjében hagyta:
Hogy Páris az arany almát másnak adta;
Hogy Zeus Ganymedest, mint sas, felragadta -
Mind eszében jutott s majd epedt miatta.

Fellobbanván azért lángja haragjának,
Kevés maradványit, a kik még valának,
A görögök és az Achilles kardjának,
Partjától eltiltá bő Itáliának.

Sok esztendőknek lett addig elfolyása,
Míg e szegény népnek ily hányattatása
S tengerről tengerre való bujdosása
Tartott: ily bajjal lett Róma fundálása.

Alig hagyták el még a Siciliait,
Örömmel hasítván a tenger habjait,
Midőn Júnó még sem felejtvén gondjait
S szívén tartván régi sebe fájdalmait:

Mit! úgy mond, elálljak szándékom czéljától?
S meggyőzettessem-é Anchises fiától?
Nem hajthatom-é el én Italiától
Ezt a kevély királyt, valamint Trójától?

Úgy de az időknek más foly fátumába:
Ah! Pallasnak volt-é vajjon hatalmába,
Hogy ő megégessen s a tenger gyomrába
Temessen sok görög hajót bosszújába.

Azonban ezt Pallas valamint feltette,
Egy Ajax vétkéért meg is cselekedte,
Jupiter köveit, mennyköveit vette
S az hajókat öszvetörte s elvesztette.

S hogy Ajax fuldoklott mérgén a sebeknek
S mellyéből okádta füstét a tüzeknek:
Felkapá szárnyain a fergetegeknek
És mérgében fujtá a kemény köveknek.

S én, Ég királynéja! és Ég dicsősége!
A nagy Jupiternek húga s felesége!
Hány esztendeig nincs hadaimnak vége?
Csak Júnón paczkáz-é az ő ellensége?

Ha én ezt mind csak így engedem elmenni
S nem kívánok egyszer bosszúálló lenni:
Ki fogja nevemet nyelvére is venni?
Ki fog oltáromon áldozatot tenni?

Lángozó szívének fellobbanásába\'
Illyeket forgatván s forralván magába:
Megy mindjárt, mint a tűz mord Aeoliába,
A felhők, a jegek s szelek hazájába.

Itt lakik királya a fergetegeknek,
S a mint hosszas folyta vagyon a hegyeknek -
Egy temérdek nagy barlangjában ezeknek
Dühösségét fogva tartja a szeleknek.

Azok bosszankodván barlangjok mellyében,
Nagy dörömböléssel bőgnek tömlöczében:
Aeolus király ül királyi székében
S engeszteli őket haragjok mérgében.

Ha nem cselekedné ő eztet azokkal
S kényjekre engedné nyargalni szárnyokkal:
Elragadnák talám dühödt szándékokkal
A földet, a tengert s az eget magokkal.

De ennek Jupiter jó elejét vette,
Ettől tartván, őket tömlöczbe vetette
S egy nagy irtóztató lyukba rekesztette,
Iszonyú hegyeket építvén felette.

És tetszett királyt is nékik állítani,
A ki őket tudná zabolán tartani,
Mikor szükség volna lecsillapítani,
S mikor parancsolnák, ki is bocsátani.

Kihez Júnó így szól: Az istenek atyja
Hatalmadban adá, hogy szád egy szózatja
A szeleket a mint megzabolázhatja,
Úgy tetszésed szerént fel is lázaszthatja.

Egy gyűlölséges nép, im, látod magad te,
Tróját hajón viszi, s az igyekezete,
Hogy azt az olaszok határin tegye le:
Vess azért oly gátlást, hogy ne vihesse be.

Dúlj-fulj, minden hajót fenékkel forgass fel:
Hányd széllyel testeket s az habba temesd el;
Van kétszer hét nymphám, szómat adom, ha kell,
Hogy a legszebbiknek házasa te leszel.

Illyen érdemedért örök társod lészen
A szép Dejopéja, ki is téged tészen
Gyermekek atyjává, s ha bú körűlvészen,
Mindég azt enyhítni csókja leszen készen,

E szókra Aeolus: mit kiván próbálni,
Neked kell, királyné, azt jól megvizsgálni,
Az én tisztem pedig csak abba\' fog állni,
Hogy a mit parancsolsz, kész leszek szolgálni.

Ugyanis, hogy király névvel neveztetem,
Hogy vagyon Zeus előtt egy kis becsűletem,
Hogy én is asztaltok mellé ültettetem:
Mind ezt egyedűl csak néked köszönhetem.

Így szóla s megdöfvén a hegyet botjával,
A mely kaput nyitott kemény szúrásával,
Kirohantak azon a szelek sorjával,
Szárnyoknak iszonyú csattogtatásával.

Ordít Eurus s Nothus már a több szelekkel,
Omol Africus is a fergetegekkel,
S a mint a tengernek estek seregekkel,
Felfordíták aztat majd csaknem fenekkel.

A réműlt hajósok zsibongáshoz fognak,
Rettentő lárma van, sürögnek-forognak,
Zúgnak a vitorlák, a deszkák ropognak,
A kötelek rútúl dongnak s csikorognak.

Ül merő étszaka a tenger szinén már,
A setét köd eget, napfényt s mindent elzár,
Sűrűn dörög az ég, szapora villám jár,
Ki-ki retteg, ki-ki bizonyos halált vár.[40]
 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
x
  2011-10-08 21:04:52, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -

Ugyanazon dal meghosszabbítva.

Kis bujdosó szelecske
Keresd Laurámat fel
S mondjad: voltál sohajtás,
De hallgasd el, kié.

Gyors csergeteg! ha benned
Mosná talám kezét:
Valld meg, hogy könytől nőttél,
De meg ne mondd, ki sírt.

Nem is szükség, ez úgy is
Előtte nem titok.
S hogy mindketten ti tőlem
Eredtek, tudja ő!

Ah! tudja jól s ím! mégis
Irgalmatlankodik,
Mert nála a sóhajtás
Csak pára, víz a köny.


 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
x
  2011-10-02 19:36:15, vasárnap
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -

Egy vén emberről.
Mese Gellertet követve.

Nagy történeteket éneklek s olly öreg embert,
A ki kilenczvenszer ért már aratást. Nosza készíts
Calliope laurust, készíts koszorúkat eszemnek,
Mert ha borostyánt most nem fog érdemleni munkám,
Énekeket ezután elmém nem fog soha szűlni.

Írjon más borról, írjon más a szerelemről,
Nékiek engedem én a bornak s a szerelemnek
Nyájas énekeit: énnékem énekem a vén.
Harczokat írjon más s feldúlt várak pora hamvát
S örökösítse nevét ily szörnyű versei által.
Hallgatok illyekről: lesz nékem énekem a vén.

Oh! Hírnév, hass el a legkésőbbi időkre,
Hass el, hadd vegyenek jó példát mások is ebből.
Halljátok meg, idők, értsétek meg, maradékok:
Ezt a nagy hírű férfit anya szülte világra,
Élt, megházasodott, lett számos gyermeke, megholt.

Már híres munkám végzém. Tapsoljatok, a kik
Tűkörként veszitek magatoknak érdemes éltét;
Rólatok is, ha élni fogok, ily verseket írok.


 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
Rá Gedeon
  2011-02-05 10:04:51, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ (#4) 2011-02-05 09:55:58

Gróf Ráday Gedeon

Anakreonból való fordítások.

II. Oda.

Vagyonját a természet
Elosztván: a bikának
Adott öklelni szarvat,
A lónak rugni körmöt,
A nyúl nyert győző lábat
S tág torkot az oroszlány;
Jutott a halnak úszás,
Repűlés a madárnak,
A férfinak vitéz szív
Volt osztva: mind ezekből
Kapott a szép nem - semmit?

Hát mit adott azoknak
Paizs helyett s a sértő
Dárdák helyett? Oly orczát,
Hogy tűz s vas hódol nékik,
S a szív rab lesz, ha szépek.



XL. Óda.

A rózsák közt Cupido
Egy elrejtett méhecskét
Nem láta s a\' megcsipé.

Sebet kapott kezével
Repűl, kereng, mint őrült,
S nem szűnő jajjolással
Anyjához fut zokogva:

Jaj, meghalok, anyókám,
Lelkem tüstént kifújom,
Nézd, nézd, miként megkínzott
Egy kisded szárnyas sárkány,
Híják a gazdák méhnek.

Mond anyja: Hogyha néked
Csak egy kis méh fullánkja
Illy érző kínt okozhat:
Hát, jó vadász, mikor te
A szíven lősz keresztűl,
Mint fájhat az, gondold el.



Anakreonnak XLV. dala.
Trocheus lábakon.

Vénus asszony sánta férje
A lemnusi hámorjában
Füstös kézzel kalapála
Tegzet s nyilat Cupidónak.

E horgokat maga Vénus
Édes mézzel hintegette,
De Cupido mind epével.

Egykor Márs is ütközetről
Visszatérvén, csak betoppan
A műhelybe s mint szokása,
Mord dárdáját villogtatja.
Kezdi osztán egyre-másra
A nyilakat forgatgatni.

A szerelem mondja néki:
Úgy-e bizony jó súlyoskák!
Ha kételkedsz, megpróbálhatd!
E szavára Márs közűlök
Hirtelen csak felkap egyet
S azt emelni próbálgatja.

Mosolyogja Vénus asszony.
Erre Márs nagyot sohajtva:
Jaj, be súlyos! vidd el, vidd el!
Mond Cupido: már csak tartsd meg.



XLVI. Óda az házasúlandókra szabva.

Nem szeretni vagy szeretni:
Mind a kettő kínos élet,
Mind kettőnél kinosb mégis
A kit kedvelsz, el nem nyerni.

Nincs tekintet már sem nemre,
Sem érdemre, tudományra,
Van tekintet csak aranyra.

Bár pokolba sűlyedt volna
A pénzt a ki legelőször
És az aranyat szerette:
Ő miatta van az ólta
Gyűlölség a testvérek közt;
Ő miatta nincs egyesség
A szülők és magzatok közt;
Had s gyilkosság van miatta:
Nékünk pedig, szeretőknek,
Éppen veszni kell miatta.



Gróf Zrínyi Miklós Sziget vára veszedelmének
köttetlen beszédre való fordítása.

Elől-járó versek.

Én, ki játszodozám ifjantan a szerelemnek
Édes verseivel s könyörűletlen Violámnak[57]
Szíve keménységét ostromlám énekeimben:
Fegyvert énekelek már most hangosb hadi verssel,
S oly maga-szánta vitézt, ki az ellene gyűlt törököknek
Roppant táborait bé merte várni Szigethez;
Sőt noha már maga is Szulimán oda érkeze haddal,
Még sem rettene meg nagy szíve ama Szulimántól,
A kinek Európa réműlt hírére, ha hallá.

Éneked így kezdéd, Zrínyi! melyben nagy Ösödnek[58]
Nagy emlékezetét örökös versekbe le-festéd:
Hajdani nagy bajnok! ne neheztelj érte, ha mostan
Mérészlem rhythmussaitól megfosztani munkád\'.[59]
Sőt inkább, ha talám szép gondolatid kifejezni
Annak kelleteként nem tudnám, engedelemmel
Légy hozzám, kérlek, s nézd el könyörűlve hibáim\'.

Oh Te Theresa,[60] kinek nem övedzi köz erdei laurus
Homlokodat, mert az hervadni szokott, hanem a Te
Fogytig zöld koszorúd van kötve nagy érdemeidből:
Nagy Thrésa! Te legyél kezdett munkámba\' vezérlőm,
S azt jól alkotnom Te segíts, s ha szunnyadoz elmém:
Éleszd fel aluvó tüzemet nagy tetteid által,
S addig is énekeim meghallgatni Te ne sajnáld.

 
 
1 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
Rá Gedeon
  2011-02-05 10:02:57, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ (#3) 2011-02-05 09:52:28

Gróf Ráday Gedeon

Egynéhány fabulák.

Rész szerént szabadon fordítva, rész szerént eredetiek.

1.
A mezei prücsök.
(La Fontaine után.)

Nyáron által egy prücsköcske
Énekelt megszűnés nélkűl;
A mord tél belép azonban,
Hát nincs semmi takarmánya
A szegény kis muzsikásnak,
Melylyel télben tengődhetne.
Mit csináljon? Ő koldulni
Szégyenl menni; de meghalni
Sem akarna nyomorúltan.
Gondolkodik. Elmegy végre
A hangyához kölcsön kérni
S esküvéssel megigéri,
Hogy megadja jövő nyáron
A kölcsönt interessével.
Hogy a hangya kölcsön adjon,
Az ő néki nem szokása,
Mely hibái közt legkisebb.
Mondja hát rémítő szóval
A szegény kölcsönkérőnek:
Mit csináltál te a nyáron,
Mikor én élést gyüjtöttem
S még az éjt is nappá tettem?

Felel amaz félénk hanggal:
Én megvallom szégyenemre,
Éjjel-nappal énekeltem.

«Éjjel-nappal énekeltél?
Most hát, kérlek, nosza, tánczolj!...» -



2.
A békáról.
(La Fontainet szabadon követve.)

Egy szép kövér ökröt látván a béka:
Be szép ökör! mondá nénjeinek,
Be szívemből szeretnék ily nagy lenni!
E szók után kezdé magát felfújni,
S a mint feszűlt hólyagzó bőre:
Nőtt-é nagyot? kevélyen kérdezé.
Mondják, hogy: nem. «Hát most?» - Még most sem.
«Most nézzetek meg jól!» - Csak béka vagy még most is,
S tanácslanánk, hogy el ne rontsd magad\'.
De nem adván hitelt a büszke béka,
Addig fújta magát, míg megfakadt,
S a mint pukkant, kiomla béle.

*

Igy jár, a ki sorsán felyűl héjáz.
Most már sok gróf merő herczegi pompát űz,
S minden kis úr komornyikokra vágy,
A burgerség pedig úgy él, mint egy fő-ember.
Még a paraszt menyecskék is most már
Módin kapók. - Nem tarthat ez soká;
Oh, be szentűl mondták a régiek:
Addig nyujtózz, a meddig lepled ér!



3.
A róka és holló.

Egy éh holló lopott egykor egy darab sajtot,
A melylyel egy nagy fára száll.
Felettébb éhes volt, s folyt szájából a nyál,
Midőn egy vándorló rókát is arra hajtott
A szerencse - vagy szerencsétlenség.
Ha éh volt a holló, ez is az volt ám még!
Hogy szárnya nincs, csak azt bánta,
Mert éh gyomrának szánta
Mindjárt a sajtocskát, mihelyt a fához ért.
Hogy azt azért gyomrába csalja bé, minden fortélyt meghány
S ily szókra fakad végre ki:
E szép madárhoz képest a páva mi?
S mi a legfestettb publikány?[44]
Ám tartsa szépnek más a zöldet, sárgát, kéket;
Ám légyen szép a pontzjon s karmazsin:
Csak paraszt-ízlésűk becsűlik a festéket,
Az én szemem előtt legszebb a hollószin.
Én a hízelkedést nem szoktam: Fénix volnál,
Ha még e mellett szépen szólnál. -
Itt a bolond madár akarta
Mutatni gyöngyszavát; de kicsúszék a sajt,
S azt csakhamar a róka felkaparta.
Az elbámúlt holló nézi s nagyot sohajt.
De nem gondolt azzal a róka, hogy sohajtott,
Sőt illyen csúfot űz: Tudd meg azt, jó madár!
Hogy a hízelkedés ily jutalommal jár.
Úgy-e, hogy csak megért e leczkém egy kis sajtot?

*

Az emberek között is be sok van ily csalóka
Szót színlő róka!



4.
I. Mátyás királynak három restjei.
(Egy régi szó-beszéd szerént.)

Helyes mondás: a rest csak földnek terhe, -
Szép példát ád erről egy hajdani rege.[45]
Mátyás király, mint tréfán kapdosó,
Mulatságból hizlalt egy házban három restet.
Egykor a ház történetből kigyúl.
«Jaj, ég a ház!» sikolt az egyik rest.
Felel a másika: «Kihordat a király, -
Ha kellünk nékie!» - A harmadik haraggal:
«Hogy nem restelt a szátok szólni!» -
Mint ment ki a dolog? - A három rest ott égett.

*

Oh be sok van még most is ilyen rest,
Ki aztat várja csak feltátott szájjal,
Hogy sült galamb repüljön abba bé.



5.
A tormába esett féreg.

Egy tormához szokott féregnek a tormája
Utolsó fogytán volt.
Azt látván egy szomszéd, de mással élő féreg,
Ki akkor épen egy diót marczongatott,
Megkínálá, hogy abból enne.

Nem én! nem én! felel amaz
Bosszankodó haraggal;
Nékem nem kell a te diód,
Az Isten mentsen meg,
Én inkább meghalok, de még sem rágok mást
Tormán kivűl.
E szók után indúlt mindjárt tormát keresni
S mind addig csúszott-mászott,
Míg végre újobban tormára kaphatott.
Akkor nagyot sóhajt s így szól:
Csak nincs több illyen jó gyökér!
Innen szoktuk azt már köz-szóba mondani:
Szint ollyan, mint a torma-féreg.

*

Ez a leczke néktek szól, kik mindenkor csak a régi
Ó szokást dicséritek s minden jobbnak ellenségi
Vagytok, mert a balítélet bennetek megrögzött már;
S a kakukkal azt tartjátok, ti vagytok legszebb madár.
Sokszor látjátok, mi jobb, sőt sokszor helyben hagyjátok
Azt a jobbat, de mivel nem követte nagyapátok,
Így szóltok: ez élet módja még apámról szállott rám,
S mi bajom volt? de miért is lennék bölcsebb, mint apám?

Nem versengek: sokban illik az igaz hív maradéknak
Nagy atyjoknak nyomdokát el nem hagyni s szent szándéknak.
Tartom, ha azt csak a jóba\' s nem a rosszba\' követik;
De ha ők megátalkodva, a mi jobb, azt megvetik:
Már e szemszúró makacsság s már nem dicsérni való,
Mert a rossz mindég csak rossz lesz, úgy a jó is mindég jó.



6.
Víz, szél, becsűlet.

Még gyermek létemben hallám e szép mesét:
Egykor a víz s a szél s a becsűlet
Bujókást kezdtek játszani.

Elsőben is elbújt a víz,
De csakhamar reá akadtanak
A mélyebb völgyek közt.

Elbújt osztán a szél,
De őtet sem kellett igen soká keresni,
Mert meglelék a hegytetők ormán.

Már a bújás sora volt a becsűleten;
De ő elébb
Ily szókkal szólítá játékos társait:
Halljátok meg, ha egyszer én elbújok,
Engem senki többé sehol fel nem talál.

Ebből foly ily tanúság:
Legféltőbb kincs a becsűlet,
Ha egyszer azt elveszted,
Mindent elvesztettél.



Két Venus s különböző két fijok.

Két Vénust tartott hajdan a Régi-időség:
Mennyeinek hívták a szebbet, s volt fia ennek
A Szeretet, a szent Szeretet, melly eggyüve forraszt
Két egyenes szívet, mikor a szépek seregéből
Választat valamely lánykát, ház-dísznek örökre;
S lelkeiket egynek olvasztván mennyei tűzzel:
Egy szív, egy akarat lészen csak e gyönyörű pár.

A másik Vénus sem volt rút képre, de rút volt
Erkölcsre s minden feslettségekbe merűlő
S fertelmességgel teljes; a fattya is épen
Szint ollyan, valamint maga ő: hívjuk Szerelemnek
Mi magyarok magyarúl s e névbe\' különböz amattól.

E\' szanaszét lődöz czél nélkűl, a mibe botlik,
S nem néz semmire is, csak tölthesse heve kedvét;
E\' tett sok derekas ifjat jóból kikapóvá;
E\' tett sok tisztes asszonyt kurvának idővel;
A nyalánk Jupitert e\' változtatta bikává
S buja Pasiphaet ez zárattatta tehénbe.

Hallgass, szűz múzsám s örökös leplekbe fedezd el
Ez iszonyúságot s többször ne hozz illyet elő is.

Oh boldog! boldog! ki tudod s példákba tanultad:
A szeretet s szerelem egymástól mikbe különböz
S a hív Szeretetet választottad vezetődnek.

Oh! de bezeg vagyon-é már most illy emberi nem még?
Mi magyarok voltunk hajdant illyek s mi neveztük
(Melyről más nemzet nem tud)[46] két névvel az Amort,
S azzal, hogy sokban különözzenek, azt kijelenténk.
Ah, siralom! édes eleinktől mely tova fajzánk,
Már a mostaniak mind kettőt öszvezavarták,
S a szent Szeretetet a mosdatlan Szerelemmel,
Majd csaknem egygyé tették. Isten, miket értünk!



Dorilis.

Festi magát Dorilis, noha színes úgy is eléggé.
De nem elég színes a maga tükre szerint.
Mely mellett órákig is űl, nincs vége, se hoszsza,

Hogyha kenőcseivel kezdi vakolni magát.
Gyorsan azonba repűl a visszahozatlan idő is:
Már délhez közelít, ő csak ül, a keze jár.
Olykor ugyan felkél, sétál is lába, de hordja
Kézi kicsiny tükrét akkor is újja között:
Tartván azt szemihez, üvegének kérdi tanácsát,
Nem hagya-é valahol asztali tükre hibát;
Hogy soha még gyönyörűbb nem volt; hogy angyali szépség;
Hízelkedni tanúlt tükre nagyítva hazud.
Illeti csók érte, de talál mégis maga, mellyet
Színleni még szebben, még igazítani kell.
Még nem elég kéksége vagyon itt ennek az érnek,
Még ide kell rózsa, még ide több liliom,
Még Chlóris színt is nem adék eleget ajakimnak,
Nincsen elég feketén festve szemöldököm is. -
Mind addig kendőzi magát, míg lesz csupa lárva,
S a természeti kép mázza miatt elenyész.
Nem hiszem azt, hogy szebb: tudom azt, hogy szép vala, míg nem
Szebbítette magát pacsmagolásaival!
Fesd ugyanis magadat, ha korán ránczokba szedődni
S még fiatal korban agg banya lenni szeretsz.



Ugyanő.

Ó Dorilis! Dorilis! nem nézted még magadat jól,
Kérj hitelesb tükröt, mert hazud a magadé:
Hidd el, szebbé még nem tett a kölcsönös orcza
Senkit. - Nem hiheted? lásd magadat s hiheted.



Fulvia.

A mint orczáit tükrénél Fulvia festi,
Elhitetik csalatott szemei, hogy mássa sehol sincs;
S ha hozzája vetik, a föld több szépe csak árnyék. -
Hagyjuk rá: tudom azt, a reggeli Fulvia hogy ha
Rózsák közt ragyogó liliomjait estve lemossa,
Könnyen bépiszkol négy kendőt: annyira szép volt.[47]



A ki nem jár....[48]

A ki nem jár a gonoszok tanácsán:
Nem ül a latrok között és nem áll meg
Útjokon, félvén az Urat, beszédjét
Tartja becsesnek.

Boldog az illyen, bizonyára boldog,
Csergedezvén foly küszöbén az áldás,
Csűriben nem fér gabonája s kádja,
Borba mosódik.

Jőjjön ámbátor savanyú veszély rá,
S ostoroztassék az egek Urától,
Ő magát földig megalázza s nyelve
Van zabolába\'.

A nagy ítélet veszedelme napján
Éljen és akkor tüzek hulljanak rá,
Sőt rohanjon rá az egeknek öble:
Szíve helyén lesz.

Mert az illy embert maga felsegíti
Az erős Isten, maga nyujtja karját,
És, ha reggel nem, de bizonynyal estve
Küldi segédjét.



Horatius IX. ódája
a harmadik könyvből.[49]

HORATIUS.

A míg kedves voltam előtted
S míg nem csatlá más idegen kar
Szép nyakadat: soha semmi királylyal
Nem kivántam vólna cserélni.

LYDIA.

Míg szíved lobogott értem csak,
S nem volt Lydia még Chloe csúfja:
A nagy hírű Lydia sokkal,
Mint amaz Ilia nevezetesebb(?) volt.

HORATIUS.

Már szeretőm most a gyönyörű Chloe,
Ő kótát ért, ő czitherát vér:
Csak Chloém éljen; szép éltéért
Nem iszonyodnék menni halálra.

LYDIA.

Mink pedig égünk fáklya gyanánt majd:
Én s a szép Calais közlánggal:
Kész vagyok érte dupla halálra is,
Csak menthessem életét azzal.

HORATIUS.

Hát ha mi, Lydia, megbékélnénk
S visszajöhetne régi szerelmünk,
S felhagyván Chloén: ismét a szép
Lydia birná szívem\' egészlen.

LYDIA.

Ő, noha mint a csillagok, oly szép,
Te pedig, ámbár héjnél könnyebb
S a tengernél vagy haragossabb:
De véled élnék s halnék mégis.



Ugyanazon ódája Horatiusnak
szorosan az ő versmértékéhez kötve.

HORATIUS.

Míg kedvedbe\' Horatius
Bent volt, s új szeretőd karjai nem fogák
Csüggően nyakadat körűl,
Hozzám nem teheté semmi király magát.

LYDIA.

Míg csak Lydia volt tüzed,
S nem hágott neki még eleiben Chloe:
Akkor Lydia nagy neve
Oly hírű vala majd, mint amaz Ília.

HORATIUS.

Most már a citherát verő
És kótákba tudós szép Chloe láncza tart:
Éljen csak Chloe; kész lészek
Éltéért örömest vérem is ontani.

LYDIA.

Én szintúgy, s Calais velem
Köz lánggal lobogunk a szerelem tüzén:
S éljen csak Calais, bizony
Kész érette fejem dupla halálra is.

HORATIUS.

Kérdlek: hát ha mi, Lydia,
Még volnánk valahogy öszveszerezhetők?
S felhagyván Chloén: újra te
Birnád gerjedező tiszta szerelmemet?

LYDIA.

Ollyan szép Calais noha
Mint a csillagi fény! te lebegős eszű
S habnál is haragosb: Veled
Kivánnék csakugyan élni is, halni is.[50]



Dienes.
Virgiliusnak első ecclogája, megmagyarosítva
és I. Mátyás királyunk idejéhez alkalmaztatva.

KELEMEN.

Te Dienes terepély bikfának alatta hevervén,
Nádsípon mezei dallal rövidíted idődet:
Mink futjuk édes honnyunknak sírva megyéit,
Mink szaladunk, te pedig kies árnyékodba\' danolgatsz
S ott gyönyörű Katidat kinevetni tanítod az erdőt.

DIENES.

Oh Kelemen, mind ezt egyedűl Isten cselekedte:
Mert ugyanis lessz ő mindenkor Istenem és szent
Oltárit gyakran vérzi nyájambeli bárány.
Hogy tehenim\' legelőre viszem s hogy játszani verssel
Van, mint látod, időm, mind néki köszönhetem én azt.

KELEMEN.

Nem irígylem ugyan sorsod, Dienes: de csudálom
Inkább a mikoron mink mind prédára jutottunk,
Im lásd, mely nehezen vezetem kecskéimet; ezt is
Csak allig hajtom, minthogy kettőt ma fiadzott,
Oh, de szép fiait kőszirten hagyta veszőbe.
E tetemes romlást, ha reá lett volna figyelmünk,
A mennykővel ütött cserfák régen kijelenték
S a varjak balról mind csak kárt! kárt! kiabáltak.
De mondd meg: ki legyen az az Isten, a kit imádol?

DIENES.

Én Kelemen, ez előtt Buda várát a mi helyünkkel,
A melyben fiatalb juhainkat szoktuk eladni,
Esztelen! egy becsben tettem s azt véltem, egyenlők,
Így láttam a kecske fiút s a kölyköket ütni
Anyjokra: nagyokat így szabtam\' öszve kicsinynyel:
Most látom, Buda már oly fennyen emelte fejét fel,
Mint mikor a nagy tölgy alacsonyb berkekbe kitetszik.

KELEMEN.

S vajjon mely nagy okod lehetett látni Buda várát?

DIENES.

A szabados maradás: s noha későbbecske jutottam
Ahhoz, mert kezd már lassan szürkűlni bajúszom:
De csakugyan mégis végét érem sok időre.
S ez Katiczám dolga; mert, mint tudod, elhagya Dorkó:
Nem tagadom, valamíg a büszke Dorottya vezérlett,
Nemcsak ezen czélom ment füstbe, de mindenemen is
Felhagytam s noha sok tehenim\' hajtottam eladni
E városkánkba, s sok zsíros sajtom is ették
Ottan meg, csak üress erszényt hoztam haza mégis.

KELEMEN.

Épen nem csuda már; Kati, nálam min pityeregtél
És kinek őrzötted a fán almáidat, ímé
Nem volt ott Dienes! Hidd el, Dienes, ez az erdő
S e forrásos bércz s minden völgy zenge neveddel.

DIENES.

Mit tudtam tenni? Itten csendes maradáshoz
Bíznom nem lehetett, nem lévén semmi segédim
És könyörűlőim, de amott gyámolra találtam,
A ki is így felele esdeklésimre: legeltesd
Mint az előtt tehenid s válaszsz közikbe bikákat.
Két hete, hogy mindég füstöl oltárom azólta
S ezt esztendőnként így megújítani czélom.

KELEMEN.

Oh te, boldog öreg! hát a te saját örököcskéd
Mind számodra marad? s mezeid, noha míg idegen kéz
Mívelte, valami keveset megparlagosodtak,
De csakugyan borjas tehenid jó pástra bocsáthatd
S nem félsz, hogy nyavalyát a szomszéd barma behozzon.
Oh te, boldog Öreg; te csergedező patakidnak
Árnyékos forrásainál hívesbe\' heverhetsz:
Itten eme fűzes, mely ketté vágja határid,
S ágain a soha sem henye méhek dongva legelnek,
Szenderedést s álmot javasol kedves susogással.
Ott a nyessegető pásztor örömödre danolgat,
Itt ismét a berki galamb nyögdécseli társát,
Vagy hű párja körűl a nyájas gerlicze búkol.

DIENES.

Ez okon a szarvas hamarább legel a levegőben,
A halak is pástra költöznek ki vizeikből,
Sőt hamarább szerecsen földén fog a Duna folyni,
S a nálok fakadott Nílus vizesíti hazánkat,
Mintsem melyjemből soha is jó-téte kifolyjon.

KELEMEN.

Mink az alatt idegen földön sínlődve nyomorgunk
S némely rész ismét Tanaist választja hazának,
Más rész vándorlván tudakozza, hol van Egyiptom,
S ha valaha netalán honnyomba visszavetődöm,
Annyi sok esztendők folyván el, míg oda járék,
Pusztúlt földeimet, tudom azt, könnyezve csudálom.
Hát ily szép mezeim trágár katonáknak adódtak?
S e gyönyörű földek hajdúké? Nézd, mire vitte
A rút visszavonás dolgunk\'. Oltsál nosza körtvélyt
Most Kelemen s ültess szőlőt, kinek, oh! idegennek.
Oh, ez előtt boldog nyájam! ballagjatok innen;
Én titeket, kecskék, zöld barlangban heverészve
Nem látlak többé kőszirton függni ezentúl.
Megszűn énekem is, s tőlem legelőre vezérlve
Nem rágtok ezután se zanótot, sem keserű fűzt.

DIENES.

Úgyde ezen éjt még nálam töltöd te, reménylem.
Lesz zöld gally ágynak, lesz válogatott piros almám,
Van lágy gesztenye is, s éppen csak most kinyomott sajt.
Nézd! nézd! mely tova van a legszomszédb tanya füsti is!
S a hegyek is már most feketés árnyékot eresztnek.




Szép Rózsi.
A Virgilius Alexisének szabad követése
vagy inkább megmagyarosítása.

Égette Demetert szép Rózsi szerelme, de minthogy
Már az másnak alakja vala, nem volt mibe\' bízzon.
Szűntelen a terepély bik-fák sűrűibe\' bujkált
Csak egyedűl s ottan a forrásos ligetek közt
A hegyek öbleiben ekként önté ki panaszszát:

Oh könyörűletlen lyányzó, csak semmibe hajtod
Verseimet s nem szánsz? végtére is halnia késztetsz!
Nézd, már a barom is keres árnyékot, ha találhat;
Még a zöld gyík is elbújik a tövisek közt,
S Margit is a melegen elalélt fáradt aratóknak
Tör már foghagymát étkekben öszve köménynyel.
Én pedig ez iszonyú déli hőségbe nyomozlak
S hallgatom a mezei prücskök mint csörgenek eggyütt.

Vajjon nem vala-é nékem jobb tűrni haragját
S büszke keménységét Ilonának? nem de Dorottyát?
Ő noha naptól sűlt, noha tejnél vagy te fejérebb,
Ó gyönyörű lyányzó, magadat színedbe\' ne hidd el!
Liliomid leszedi az idő s maradol csupa kóró!
Nincs böcsöm, úgy látom, nem kérded azonba, ki légyek?
Mely gazdag nyájból s bő pinczém mely tele téjjel!
E terepély hegyeket mászszák juhaim ezerenként,
S nem fogy el az új téj nálam sem nyárba\', se télbe\'.
Énekes is vagyok én, de leginkább Zrínyi keserves
Énekeit dallom, a mellyeket a Drávánál
Irt ifjantan, amaz hozzád feneségbe\' hasonló,
S minden tigrisnél könyörűletlenb Violának.
Osztán nem vagyok én ocsmány is; csak minapában
Nézem a Balatonba\' magam, s ha nem csaloképen
Bíróságod alatt sem félek szép Dienestől.

Oh bárcsak egyszer próbálnád, mely gyönyörűség
Volna velem mezei alacsony kunyhókba\' lakozni
S szarvasokat lőni s zöld pástra vezérleni nyájat!
A ligetek közt ott Pánt sípba követni tanulnád,
Pán szerkeszte legelsőben több sípokat öszve,
Pán viseli gondját juhainknak s pásztorainknak.
Oh te is a síptól ne kéméljed ajakocskád:
Mit nem adna ma is Albert, ha sípra tanítnám?
Van ugyanis nékem hét nádból öszveragasztott
Sípom, mellyet adott Kelemen s így szóla halála
Óráján: Nálad vagyon ez most másodikánál.
Így szólott Kelemen. Irígylé hallgatag Albert;
E mellett két szép őzecskét fogtam az erdőn,
Egy sivatag völgyben s akarám számodra nevelni.
Hátoknak most is tarkás még szőre fejérrel.
S két juhnak a tőlgyét fonnyasztják ők ki naponként.
Kéreti már régen Margit s el is viszi Margit,
Mert látom, büdösök nálad minden adományim.

Oh! jövel, oh gyönyörű lyányzó: néked seregestűl
Im viszik a lyánykák jól föltöltött kosarakban
A sok liliomot, kik közt a szebbike Judith
Sárgáló violát s teljes pipacsot maga szaggat,
Melyhez köt narcist, köt illatozó tuba-rózsát;
Szed majoránnát is s több szagló fűveket öszve,
S ha valamely halaványb tulipánnal toldja ki színét:
Én pedig a fákon választva szedék piros almát,
Lészen gesztenye is, ez előtt Ilonám csemegéje,
Szilva se\' fog hibázni, s ezen körtvély sem utolsó.
Tégedet is, myrthus s te veled egyetembe\' borostyánt
Szaggatok: illatotok nyájassabb öszvevegyűlve.

Pusztai vagy Demeter! adományod megveti Rózsi
És ha ajándékkal kell győzni, ki győzi meg Ambrust?
Im magamat rontám, nyomorúlt csak: az északi szél sem
Pusztítá legelő-pástom még így ki virágból,
Míg szedetém, a vad kanok is mind öszvezavarták
Szép forrásaimat: kit futsz oh, ostoba, kit futsz?
Im, az istenek is lakták régenten az erdőt,
Lakta Paris maga is. Pallas hadd tartsa magának
Kőfalait, nékünk legyenek kedvessek az erdők.

Kergeti a farkast az oroszlán, a pedig, ismét
Kergeti a kecskét, a nyalánk kecske viszontag
A kivirágzott galyt keresi s a gyenge zanótot:
Én Demeter Rózsit; - kit-kit vezet a maga kénye.

Nézd, nézd tulkaidat is, az ekéket már haza hozták,
A nap is árnyékát jóval hosszabbra bocsátja,
Mégis a szerelem engem lángokba\' lobogtat
Szűntelenűl; de határt vajjon ki szab a szerelemnek?
Oh Demeter! Demeter! hogy-hogy vesztéd eszed így el?
Im, rest! még most is metszetlenek a kalibádnál
Vesszei szőlődnek: mozdíts, kérlek, valamicskét
Dolgaidon, legalább kösd kákád öszve szironynyal,
Kapsz még szebb szeretőt, ha személyed Rózsi csömörli.[51]
 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
Rá Gedeon
  2011-02-05 09:59:11, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ (#2) 2011-02-05 09:50:10

Gróf Ráday Gedeon

A violácska és rózsa.
Rudolphi Carolinának német verse szerént.
Szabadon követve.

Mosolyogván ült a páston
Egy szelíd kis violácska
S nem vizsgálódgata széllyel,
Ha reá meresztett szemmel
Néznek-é kis tölcsérére,
S vagyunk-é sok tisztelői?

Közel hozzá nagy kevélyen
Egy nagy rózsabokor állott
S így szólítja meg szegénykét:
Te, kis törpe csemetécske,
Tám azt tartod, tám azt véled,
Hogy ily víg vagy s így mosolygasz,
Hogy e völgybe\' te kivűled
Több virág nincs kivirítva,
S csak te magad vagy virágszál?
Hogy van egy kis jó szagocskád,
Ne talám te abba bízva
Lettél illyen büszkévé
S ily kevélyen mosolygóvá?
Hidd el, hidd el, alig tűnöl
A legvizsgálódóbb szemnek
Pillantjába. Engem nézzél, -
Nézd, mint jönnek mindenünnen
Nézésemre, s mint csudálják
Kiterjesztett szép rózsáim\'
És az itt elszórt virágok
Mint tisztelnek mint királynét. -

Ezen dölyfös kérkedésre
A kis törpe violácska
Édesen mosolydogála,
S kis tölcsére elhintette
Szív-frissítő szép illatját.

Így szól osztán a kevélynek:
Én sorsommal megelégszem,
Csak maradjak víg kedv mellett
Ártatlan jó violácska,
S ámbár gyengébb illatocskám
Nagyon messze nem terjedhet,
S nagy mellyéket bé nem tölthet:
Tág lesz nékem e kis környék,
Ha bétölti illatocskám
S vagyok itt kis violácska,
Ollyan, mint egy kis királyné.
Jól tudom, hogy szebb vagy nálam,
S bővebb illattal bétölthetd
A vidéket: a kis méhek
Mégis szintúgy rám is szállnak,
Mint te rád és szintúgy szívnak
Édes mézet kis csészémből.
S ha valamely szép szűz olykor
A pázsitra mellém dől le,
S leszakasztván száracskámról,
Kezd szaglálni sohajtgatva,
S a mint szaglál (ne irígyeld),
Még szépnek is nevez engem,
Nemcsak nevez, de tart annak.
Ujra osztán felsohajtván,
Buzgón néz fel az egekre
S így szól, a mint tart kezébe:
Áldott, áldott, légy teremtőm!
Ki e kis virágocskát is,
Mint a rózsát teremtetted,
S megáldottad szép illattal.

Hidd el, szomszéd, a természet
Mindent bölcsen tud rendelni,
Téged bölcsen tett pompássá,
Engem bölcsen tett törpévé.
Kérlek, ezen az osztályon
Nyúgodjunk meg mind a ketten.

Vajha, vajha minden ember
Mint ez a kis violácska
Ollyan módon gondolkozna
S osztott sorsán megnyugodna
S a máséra nem vágyódna!
Boldog volna minden ember:
Éppen ollyan boldog volna,
Mint ez a kis violácska.

Oh hát! kivált alsóbb rendek!
Mindenkori példátokra
Légyen e kis violácska.



Mapes Gvalternek korcsma-dala.[41]

Szándékom
Haldokló
Hadd
Isten e nagy

A bor
Mely a
De csúszóbb
Mint a kit

Tehetségéről.
Én nem
Engem
S nékem

Ollyan
Járják
Munkám
Bor-korsók.

Buta elmémben
Valameddig
De mihelyt
Phœbus belém bérohan és csudákat tészen.



A Mapes mentsége.[42]

Jó Mápes, e gyönyörű dalban mért hazudtál?
Hogy szép verset írni csak részeg fővel tudtál.
Bizony akkor valamely papra haragudtál,
A ki jól élt, mikor te éh\' s szomjan aludtál.

Én úgy vélném, hogy soha józanabb sem vóltál,
Mint a mikor a korcsmán tréfából megholtál,
De meséd szép czéljait nem értőknek szóltál
S nálok torkot gyullasztál inkább, mint sem oltál.

A józanság egyedűl vers-szerzők vezére,
Melly a földről felemel egek mellyékére;
Kevés bort tölt a józan sokkal több vizére,
A mikor más tokajit futtat gégéjére.

Tehetségéről szokás kit-kit megdicsérni,
Kukkot sem tud a buggyant, nem hogy verset írni.
S mit is lehet oly botlós lábúról igérni,
Kit, ha részeg, gyermek is meg tud könnyen bírni.

A józan a részegest mindenben előzi,
Mert fejében nem kereng a bényelt bor gőzi,
Elméjében verseit addig s addig főzi,
Meg Máróhoz közelít s Násót néha győzi.

Olykor a józannál sincs a vers mindég készen,
De elméje csakhamar kiderűl egészen,
Mely ha elragadtatik s józan részeg lészen:
Phœbus belé bérohan és csudákat tészen.

Én, Mápes, e korcsmadalt ilyenképen értem,
Melynek könnyű folyását nemcsak megdicsértem,
Hanem deák lábait magyar fülhöz mértem:
Nyertes! ha csak árnyékként szépségét elértem.



Három próbái a Telemachus kezdetének.

1.
Négy sorú stróphákban.

Hogy Ulyssestől történt elválása,
Nem szűnt Kalypsónak az ólta sírása;
Ugyan egymást éri sűrű sóhajtása,
Elment Ulyssese, nincs vígasztalása.

Szomorúan hallgat bús barlangja tája,
Nem zeng szép nótákkal, mint másszor, szép szája;
Lankadtan csügg s épen béesett orczája,
Nymphái nem mernek szólni is hozzája.

Gyakran csak egyedűl, hogy vídulást végyen,
A virágos pástra sétálni kimégyen,
Mert itt a fű, akarmely időtáj légyen,
Bimbókat nyit, s nem fél, hogy a dér kárt tégyen.

Nincs itt a mord ősznek semmi tehetsége,
Nem hull el, mint másutt, a fák ékessége,
Hanem az időknek drága szelídsége
Mindég tart, nincs soha a tavasznak vége.

De nem, hogy e kies helyek nyájassága
Vidítná Calypsót, sőt szomorúsága
Nő, eszébe jutván régi mulatsága
És Ulyssesének kedves társasága.

Oh, úgy mond, mikor még itt lakott mellettem,
E tájra Ulyssest be sokat vezettem,
E fa alatt véle mennyit ebédlettem,
Be sokat múlattunk, be sokat nevettem.



2.
Két sorú versekben.

A mióta Ulysses elment, Calypso az ólta
Vígasztalhatatlan volt, sírt kesergett s minthogy holta
Néki, mint istenasszonynak, nem történhet soha is,
Nőtt szívének epedése, nőtt keserve azzal is.

Nem zeng bezzeg éneket másszor meg sem szűnő szája,
Szomorúan hallgat bús barlangjának minden tája,
Elkeseredett nymphái szánakozva néznek rá,
Szánják, de egy szót sem mernek még csak szólni is hozzá.

Gyakran maga egyedűl, hogy egy kis frissülést végyen,
Az virággal béborult pástra sétálni kimégyen;
Mert a drága kikeletnek jó voltából ott a föld,
Megváltozhatatlanúl mindég nyájas, mindég zöld.

De nem, hogy e szép helyek Calypsónak szomorúságát
Enyhítették volna, sőt Ulyssesnek társaságát,
Régi nyájas társaságát csak eszébe juttatták,
És Ulyssest emlegették minden füvek, minden fák.

Sokszor mozdúlatlanúl helyben a tengernél állott
A part szélén, melyre bőv könyje sűrű zajjal szállott.
Mindég arra az oldalra nézett s nézni meg nem szűnt,
A hol Ulysses hajója vitorláival eltűnt.

Hát egyszersmind a mint néz, látja egy eltört hajónak
Széllyel ment darabjait a part felé uszkálónak.
Itten széllyel szórt deszkákat, amott kormányt s árboczfát
Más helytt evedzőket úszni, más helytt köteleket lát.



3.
Hexameterekben.

Nem tuda bújában vígasztaltatni Calypso,
A miolta kies szigetét oda hagyta Ulysses,
S nagy terhére vala, hogy meg nem halhata, mint más.
Víg dallal nem zenge bezeg bús lakhelye, sőt őt
Még maga nymphái sem merték kérdeni, mért bús?
Többire csak egyedűl sétálgata a kivirágzott
Pázsitokon, mivel ott az örök kikelet soha sem szűn
A pástot sok ezer színnel kiruházni; de nem hogy
E gyönyörű helyek abbahagyatták volna keservét,
Sőt szomorú képben hozták csak vissza Ulyssest,
A kivel ott maga kedve szerént nyájaskoda hajdan.[43]



Dieneshez.
Martialisból szabadon.
«Declamas belle, causas agis, Attale belle.»

Mindent tudsz, Dienes, a mint kérkedni szokásod,
Tudsz nevetős tréfát borital közt szórni napestig,
Tudsz hegedűt húzni, tudsz tánczot járni, ha vonják,
Tudsz jól pergetni koczkát, tudsz játszani kártyát,
Tudsz futtatni lovat s vadat űzni kopókkal az erdőn,
S az, mi legkülönösb, módossan tudsz mosolyogni,
Sőt azon egy száddal ropogósan tudsz te kaczagni.
Egy szóval noha te mindent jól tudsz; de barátom,
Egyhez mégsem tudsz: megsúgjam-e? Semmi sem illik.
 
 
3 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
R Gedeon
  2011-02-05 09:58:42, szombat
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -
Tavaszi estve.
1735.

Már tavasz volt, s az erdő is már mezítelenségeit
Zöld levelbe öltöztette; minden vígadt, kerteit
A bimbózó flóra sok szép virággal kisorozta,
S a megfrissűlt levegőt kedves illat illatozta.

Hogy kevéssé elszéleszszem a nappali gondokat,
Kisétáltam az erdőre: boldog Isten! mely sokat
Láték, a mi szent neved dícsérésére indíta.
S már a bennem elalvó kis szikrához tüzet szíta.

Akármerre fordítgattam nézdegélő szememet
Minden hely megvídámított s ugyan gyönyörködtetett.
Hogyha néztem az eget s annak szép kék bóltozatját:
Bámulék szépségein s áldám a mindenség Atyját.

Ah, mely szépen elszórt renddel függtek abban a felhők!
Hány csudálatos formákat öltöztek magokra ők!
Majd valamely szép sziget hasonlatosságát leltem,
Majd oroszlán látszatott, majd szárnyas sárkányt képzeltem.

Néha mint a szepességi havasoknak teteje,
Úgy hordódtak fel magasra s meredekre estek le.
Olykor formáltak erdőt, gyakran csak magános fákat
S a ködből lett hegytetőn függő kopasz kősziklákat.

Nagy elbámúlással nézem, miként váltá egymást fel
Új-új kép, s mint nőtt az egyik s hogy fogyott a másik el.
S ha az lenyugovó nap kezde rájok arányozni,
Mint tudták az arany színt a több színnel egybehozni.

Ha most bíbor volt a színek, már az ismét mássá múlt;
Látszó színek változásin a szem ugyan elbámúlt.
Egynek öble csak nem vér, külső pántját szép kék hatja;
Másnak öble tengerszín s merő láng a pártázatja.

De ki győzné azt leírni, ez a színváltozás hány,
Minthogy azzal szintúgy játsznak, mint szokott a szivárvány,
Semmivel se volt a föld érzéketlenb kedvességgel,
Sőt majd vetekedhete a szépségben a szép éggel.

Már a dér, hó s fagy elmúla, felváltá azt zöld mező;
Most már minden megújúla s minden gyönyörködtető.
Megfrissít minden tagot a szellők lengedezése,
Hallatik a berkek közt a barmok víg bömbölése.

S minthogy érzi már itt lenni a piros pünkösd havát,
A kis fülemüle torka reszketteti víg szavát,
Egy szóval a grátiák ebben az erdőben laknak.
Közel hozzám folydogált egy szép patak. A pataknak

Tekervényesen kerengett folyása, s a mint leúsz
Vize, rá meredett szemem csaknem véle együtt csúsz,
Kristálynál szebb habjai gyöngy szemekkel hembergettek
S a tarkán szórt kövecsen kedves zörgést s csörgést tettek.

Bámult voltom csudálkozva rá függeszté szemeit:
Minő kígyó formán vonja maga után vizeit,
Úgy hogy merre fusson már s merre vigye czélzott útját,
Majd hogy nem kételkedik, s úgy tetszik, hogy néha kútját

Mintha ugyan meg akarná látogatni, visszafoly,
Néha mintha lineára vették volna, éppen oly.
A mint rá nézék merőn: gondolatim elragadtak,
S gyakor sohajtásim közt számban ilyen szókat adtak:

Boldog Isten! mi az ember! s mi az ember élete?
Van is, nincs is, mint az árnyék, úgy elnyargal gyors hete
Mint ez a csörgő patak. Jaj hát, oh gondolatlan lélek,
Hogy fogy így el a világ fényvesztése? bizony félek

S tartok tőle, hogy megbánod, mikor a nem várt halál
Mint a lesbe vont ellenség kicsap, rád üt s lekaszál.
Akkor attól meg nem ment öszvegyüjtött gazdagságod,
Nem használ itten se pénz, sem tanúlt prókátorságod.

El kell menned, nincs mit tenned, kard ki kard és kéz ki kéz!
Az halálnál nincs tekintet, a halál semmit se néz!
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

Ha így van, így van pedig: mit használ kényesen élni,
S mikor ember kellene a gátra, pisszegni s félni:
Mi a tiszt? Csak pompás tömlöcz, mit ád mást a gyüjtött pénz,
Csakhogy Istenünktől minket elvon s csakhogy minket kénz!

S mit használ, hogy kedves volt a szépnemnél nyájasságod
Mind elmúl tőled ez; elmúl kényes ifjúságod;
E világnak mulatsági csak semmi és csak ganéj,
Százszor megbántja azt egy héj! de már késő a héj.

Látod ember: a tavasz a mord télre miként rányit,
S mint sepré el a meleg a tél szomorú hagyoványit.
A fagy olvad, a hó omlik, az ég friss, a mező szép:
Hát csak te vagy érzékenység nélkűl való álló kép?

Hát csak te vagy, a ki mégis teledben szeretsz maradni?
Csak te nem tudsz Istenednek tavasz reménységet adni?
Téged, földhöz agadt lélek, ilyen tompává ki fent? -
Így beszélgetvén magammal, az alatt a nap lement.



Árpádról írandó bajnoki éneknek kezdete,
mely még fels. József császár gyermekségében iratott és
a német s franczia szorosabb vers-mérték szerént szabattatott.

Músám! kinél tört út már régen Pindus útja,
S tudod jól, hol fakad a szűzek rúgott kútja,
Sőt játszottál is te nád-sípon verseket,
Végy már most trombitát, kezdj hangosb éneket.
Írj Árpádról: írd meg, hol volt első hazája;
S új honra vágyó nép vezérévé mint lett?
Beszéld el útjait, számláld elő, mit tett
S hogy hódolt meg végre a négy folyóvíz tája.

Egy ország-foglalás nem lágy elméknek míve,
Árpádnak is bizony mellyében bátor szíve
Helyén volt, noha sok veszély s halál közt járt,
De mint a roppant tölgy, melyben nem tehet kárt
A legpusztítóbb szél, akármint ostromolja,
Mert hordja levelét csupán a fergeteg;
Ő fennáll, ő kevély fejét nem hajtja meg;
S nincs oly kegyetlen szél, a mely tövét kitolja.

Szint\' illyen volt Árpád. Híjában gyüjtött népet,
Mind számost, mind erőst, mind fegyverére szépet
Amaz bolgár Salán; hijában állott még
Népéhez a görög és a tót nemzetség;
Mert valahányszor ők megállni harczban mertek:
Mindannyiszor a harcz gyalázatjokra lett,
S az ott reménylt dicső diadalom helyett
Csak ocsmány szaladást s rút mészárszéket nyertek.

O! Austriai Ház legdrágább, legszebb fénye!
O! József! ó! magyar nemzetnek nagy reménye!
Kit nem tud eléggé dicsérni a jó hír:
Ne bánd, ne bánd, hogy most pennám Árpádról ír.
Ne bánd ez egyszer most, mert lesz, ha még én élek,
Bizony lesz oly idő (add Isten érnem el!),
Melyben triumphusid az égig viszem fel,
S virtusidról ennél készűltb verssel beszélek.

Sőt mintha látnám már elmémben még előre,
Mint szalad a kevély ellenség nyakra-főre;
S miként virágzanak a tudományok, és
Mint gyökeresedik s nő a kereskedés.
S az hasznos kézi-mív mely bőv s jól készűlt lészen.
Meglesz ez mind: de te füled most nékem add,
S hallgasd Árpádom meg és az alatt magad
E jövendöltetett nagy dolgokhoz tartsd készen.


 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
x
  2010-04-08 16:32:36, csütörtök
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -

A kereszténynek estvéli maga megvizsgálása.
Gellert szerint.

Egy nap ismét eltűnt s borult már éjszakába:
Mint múlt az tőlem el? Nem mult é csak hijába?
A jó után egész erőm vetettem é?
S nem kényemként, hanem tisztemként jártam é?

Kezdém-é vajjon azt az Isten félelmével
Áldás s könyörgés közt? és olly elszánt elmével,
Hogy czélommá tegyem az egy tökélletet,
Az igazságot és a jámbor életet.

Kötelességemet gyakorlott tisztem mellett
Úgy véghez vittem-é, mint az mint aztat kellett?
S azért dolgoztam-é embertársam javát,
Hogy isteni hagyás, nem hogy ember szem lát?

Vezérlésem alatt maradt-é szívem épen?
Volt-é Istenre az függesztve voltaképen?
S elhitte-é, midőn a mennyet zörgetem,
Hogy, ha kérésem jó, meghallgat Istenem?

Midőn a földi jók élelme elragadta
Testemet: véltem-é, hogy azt mind Isten adta?
És vettem-é mind azt, a mit az Úr rám oszt,
Hálák között a jót s nyugodtan a gonoszt.

Eredt-é jó szívbül társalkodásim vége?
Érzem-é, mi az hív barátság édessége?
Beszédem sós,[38] s tréfám mind ártatlan vólt-é?
S a mit megbánhatnék, ollyast szám nem szólt-é?

Házam népe körűl mint vittem tisztem véghez?
Készité-é példám elméjeket az éghez?
Az embert szánó szív hideggé nem lett-é
Bennem? s a más jobbult sorsán örűltem-é?

Megbánám-é mingyárt a bűnt, mihent megtettem?
S nem uralkodtak-é indúlatim felettem?
S ha ez éjjel az Úr lelkem szólítja ki:
Kész-é a számadást vajjon kiállani?

Isten, te mindent tudsz, nincs hát okom vétségem\'
Titkolni; érzem én s esmérem gyengeségem:
A Krisztusért Uram bocsánatot találj,
S gondatlanságimért vélem perbe ne szállj.

Tudom, megengedsz Te annak, ki vétkét bánja,
Mert irgalmon örűlsz, s ez a megestet szánja.
Ez éjjel is őrzőm Te vagy, s ha szolgád él:
El neked s ha meghal: ő meghalni sem fél.


 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
x
  2010-01-11 09:59:18, hétfő
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -

A vén ember.
Gellert szerint.

Adjátok ifjak és ti vének
Nekem figyelmezésteket,
Egy vén emberről lesz az ének
Ki már kilenczvent hátra tett.

Készűlj fel hát Múzsám dicsérni,
Pengj lantom, zengjél énekem;
Mert én ha most szép verset írni
Nem lészek szer, ezentúl sem.

Dicsérje más versszerzők szíve
A Venust s Bacchust: rólok én
Nem írok. Elmém s pennám míve
Amaz kilenczvent töltő vén.

Vér-tós harczokról írt versekkel
Égig nevelje más nevét:
Nincs dolgom ily szörnyűségekkel,
Én írom egy vén életét.

Hass messze, hír! hírét harsogva
Halld meg, környék! ki volt, mi volt
Születtetett s az csecstől fogva
Magának élt, nős lett, meghólt.


 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
x
  2009-10-09 23:36:05, péntek
 
  Gizella Lapu...... ........... ........... ........... ........... ............ 2011-02-05 09:48:21

Ráday Gedeon -

Mezei dal.
Ősz tájban.
Jakóbi után szabadon fordítva.

K. Hol vagynak a violák,
Kik itt kékellettek
S törcsérkéik frissítő
Illatot hintettek.
F. Ifjú; elmúlt a tavasz
S a viola is elasz.

K. Hol van ama rózsás bércz,
Kin rózsát szaggattunk,
Mellyet kalapunkra s hol
Mellünkre aggattunk?
F. Szép lyány! itt hagyott a nyár,
Nem virít a rózsa már.

K. Hol az a szép csergeteg,
Mely bőven itatta
A réteket? Hogy-hogy\' van,
Hogy most szomjan hagyta?
F. Száraz nyár volt s hő meleg,
Kiszáradt a csergeteg.

K. Vezess engem ama szép
Terepély hársfához,
Hol beszélgetni kiki
Ledőlt mátkájához.
F. A szép hársfa már nem él,
Kitekerte azt a szél.

K. Hol ama szemérmes szűz,
Ki, mint észrevette,
Hogy megláttam, lehajolt
S elpirúlt mellette?
F. Nem pirúl el többször ő,
Mert elvitte a himlő.

K. De él amaz énekes,
Ki itt a rózsákat
S violákat éneklé
És a hű lyánykákat?
F. Szép szűz! ő is meghala
S több dalt nem csinál soha.


 
 
0 komment , kategória:  Ráday Gedeon 1.  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 13 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 988
  • e Hét: 8526
  • e Hónap: 24165
  • e Év: 57561
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.