|
2011-02-24 15:46:55, csütörtök
|
| |
| |
Janus Pannonius
NYELVEMHEZ
Én nyelvem, ki a szájnak csontöblébe darab hús lennél,
Hosszú, lomha izom, kígyó, mely tekereg,
Nincs panaszom rád, hisz remekül szolgálsz te uradnak,
Éles penge gyanánt véded a szellememet.
Tudsz minden vágást, fürgébben mozdul a tested,
Mint kormos leopárd vagy kicsi bolhafiú.
Ó, valahányszor a pisla szemek fürkészik az arcom,
S látom a publikumon, mint lesi bűvszavaim,
Elréműlve csak az jár kongva üres koponyámban:
Jaj, tán most kiderül, senki vagyok, rövid ész.
Ámde te fürge agárként jössz kisegítni a pástra,
Hetykén küzdve loholsz, megnyered ím, a csatám.
Mondhatják okosok, sejtmassza a nyelv, ugye, nem más,
Én biza vajmi Tamás módra hiszem csak e hírt.
Mert fogjunk kicsi húst, nyesegessük nyelvnyi tömeggé:
Egy fia szót sem szól - nem szüli nyelvet a hús.
Lámsza, miféle anyagból gyártva tehát muzsikája?
Ím darabokra szedem, hátha mutatja magát!
Ö nyökög, I nyihog, E mekeg, Á kavarog, kusza örvény,
Z zizeg, őszi levél, S susog, esteli lomb.
M hümmög, míg F sündisznómódra pöfögtet,
H liheg ágyi tusán, G göthös öregúr.
Ám e darabkák, mintha a testnek ezernyi zugában
Szunnyadozó szervek, lép meg a máj s a tüdő,
Semminemű létről nem valló, lomha mirígyek,
Csak kötögesd együvé, s művelik ím, a csodát!
Nos, ha Platón-ideák szövedékét szőni akarnád,
Bárha csörömpöl a hang, azt sosem érheti fel.
Hogyha viszontag a nyelvnek lelke szerint nekilátnál,
S fűznéd össze a szót, gyöngyöt aranyláncon,
Úgy már rend alakulgat a rezgő hangtömegekből,
S légnemü téreken át fülbe kering szaporán.
Így ami lomha, s a föld-kocsonyába ragadva poroszkál,
Libben a szó hátán, égi magasba szökell.
Századokon túlról jön e rend, a cserépben a lángot,
Úgy adogatta tovább kézről kézre sok ős.
És amidőn ideért dada-dúdolgatta danában,
Vagy piacon kidobolt törvény verseiben,
Vagy kapucínus atyáknak percegi tolla nyomában,
Barnult pergamenen, hisz csuhaszín az idő -
Illőn úgy fogadom, mint túlnani hírnököt immár,
Csillagokon tapodót, agylebenyen tapadót.
Ej, fura hinta a nyelv, hisz lelkemet ő kihajítja
Űrbe halálom után, lengni örök tereken,
S míg feledés eszi arcom, a szellemem ifjui testként
Tág vizeken navigál szantálrönk-tutajon,
És az idő túlpartján így lépek ki ragyogva:
Bronzszín, balzsamozott, emberi félisten. |
|
| |
|
0 komment
, kategória: Janus Pannonius versei |
|
|
|
|
|
xMagazin
Offline
