Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Per Engdahl : II. rész
  2011-02-26 15:22:38, szombat
 
 
Per Engdahl:
Megszabadulás a technokrata világtól II. rész

Egy új proletariátus születése.

Egy új felső osztály kialakulása nem az egyetlen következménye a technika jelenlegi fejlődésének. Egy másik következmény, --- amit már megállapíthattunk --- a mezőgazdasági lakosság számának a csökkenése. Az U.S.A.-ban és Szovjetoroszországban a mezőgazdasággal foglalkozó személyek száma az összlakosság 10%-át nem éri el. Franciaországban, Olaszországban, Németországban és Európa más országaiban ez a folyamat még nem fejeződött be, azonban magától értetődő, hogy itt is csupán csak idő kérdése. A mezőgazdasági termelésben az emberi munkát a gép munkájával helyettesítjük. Az iparilag legfejlettebb országokban ezt a fejlődést lehetővé tette az ipari vállalatok részéről megnyilvánult munkaerőigénylés. A volt parasztokat asszimilálta az ipar. Azonban ezek a felszívási lehetőségek csak rövid ideig fognak fennállani. Az ipari termelés automatizálása, előbb utóbb az iparban foglalkoztatott személyek számának jelentős csökkentéséhez is fog vezetni. Vannak már kutatóintézetek, --- mint pl. a new yorki Hudson intézet, --- amelyek feltételezik, hogy az összlakosság 30-35%-a elegendő lesz az összes termelési feladatok ellátására. Ez azt jelentené, hogy az összlakosság 65%-a ki lesz zárva a klasszikus értelemben vett produktív munkából. A lakosság többsége tehát a kiszolgálási vagy ehhez közelálló tevékenység keretében nyer majd foglalkoztatást.

Nagyon keveset gondolkoznak ezen a problémán, Galbraith előbbi művében kijelentette, hogy az automatizálás az állandó munkanélküliséghez vezet és azt állította, hogy kevesebbe kerül a munkanélküliek állami támogatása, mint mesterséges foglalkoztatás kreálása. Legutolsó könyvében viszont feladta ezt az álláspontot.

Nyilvánvaló, hogy szükség lesz új szolgálatokra, különösképpen az iparosított környezetben. A gépesített munka egyhangúsága, a nagyvárosi élet eszeveszettsége, a gépektől nevezetesen az időzített gépektől való függésérzete, egy sajtó, egy rádió és egy televízió által dominált miliő egyhangúsága, új emberi kapcsolatok szükségességét teremti meg, egy igényt a személyiség szolgálataira. Az automatizálás a valóságban az ember számára egy új világot tár fel, gazdagabb, sokrétűbb és sokkal több lehetőséggel teli világot, mint valaha.

De hogyan lehet elnyerni az automatizálás áldásait? Ma igen valószínű, hogy a favorizált kisebbség igyekszik megtartani kiváltságait. A mezőgazdaság gépesítése és az ipar automatizálása sokkal magasabb fizetéseket tesz lehetővé. A munkások és a parasztok tehát a technokrata rendszerben ugyanolyan pozíciót biztosíthatnak maguknak, mint az irodai alkalmazottak és a kis technikusok a kapitalista rendszerben. Ezek tehát védik a technokrácia kiváltságait, hogy megőrizhessék saját szociális helyzeteiket a kiszolgáló proletariátus, a mértéktelenül felduzzadt és örökösen a munkanélküliséggel fenyegetett, a harmadik szektorhoz tartozó proletariátussal szemben. Egy napon szembetalálhatjuk magunkat az osztályharcnak egy előre nem látott változatával, amely hosszú időre megbéníthatja, Nyugat szociális fejlődésének folyamatát.

Európa degradálása.

Két világháború --- amelyek ugyanakkor európai polgárháborúk is voltak --- lefokoztak kontinensünket és másodrangú szerepet adtak neki az emberiség történetében, míg két állam, a Szovjetunió és az Egyesült Államok szupervilághatalmi nívóra emelkedtek, mialatt egy harmadik, kommunista Kína, talán ugyanazon az úton halad. Németország katasztrófája és Európának az amerikai és a szovjetblokk között történt megosztása után, sok európai megértette, hogy csakis a világ e részének egyesülése adhatja vissza Európának természetes pozícióját, amely pozíció megfelel népeink potenciális erejének. Nekünk van a glóbuson a legkevésbé kiuzsorázott földünk. Gazdálkodásunknak tradíciója van, amely mélyebb, mint akármelyik részén a világnak, tradíció, amelyet a germán népek alakítottak ki. Van egy a középkori munkamorálra alapozott és a keresztény hit által befolyásolt szakmai öntudatunk. Európa alapította meg a modern tudományt. Európa kreálta az iparosítást. Európa hívott életre a világtörténelem folyamán először egy általános civilizációt. Az emberi fejlődés terén megnyilvánult európai alkotóerőnek a bukása, ennek a civilizációnak az összeomlását vonhatja maga után.

Természetes tehát, hogy az utolsó háború után illetékes hangok szólaltak meg, hogy támogassák az Egyesült Európa-álom valóra váltását. Megkísérelték Európa egyesítését politikailag, megalakítva Strassburgban az Európa Tanácsot. Nem sikerült. Megkísérelték Európa egyesítését egy katonai szövetségben, Európai Hadsereg (NATO). Nem sikerült. Ekkor megkísérelték a Közös Piac-ban. És így sikerült, legalább egy részét megvalósítani. Az Európai Gazdasági Közösség kezdettől fogva siker volt. Brüsszel az európai egyesítés szimbólumává vált. Azonban vannak még akadályok. Csak 6 tagja van a közösségnek. Anglia, a Skandináv államok, Svájc és Ausztria egy szabad piac szövetségét létesítették, a Közös Piac ellensúlyozására. Európa még meg van osztva.

De a megmaradt megosztottság nem az egyetlen gyengesége a jelenlegi helyzetnek. A nagy ipari egységek fúziója, --- amelyek hivatva lennének arra, hogy eredményesen konkurálhassanak az amerikai óriásokkal, --- természetes következménye kellene hogy legyen a gazdasági egyesülésnek, nem jött létre. Európában az iparvállalatok még olyan módszerekkel dolgoznak, amelyek az USA-ban már elavultak. Nem a tőkék hiányoznak. A mai fejlett technológia ismerete, a kezdeményezési szellem, az új eszközök alkalmazására irányuló akarat, ismeretlen utak keresése, merész megoldások találása. Jean-Jacques Servan-Schreiber eddig mindenkinél jobban megírta az amerikaiak invázióját Európában. Nem úgy kötnek ki, mint kapitalisták. Dolgoznak Európában, kihasználva az európai takarékosságot. Mint modern vállalkozók jönnek, vakmerő hódítók, akiknek új ideáik vannak és akaratuk s tudásuk is azok realizálására. Ez amerikai kihívás! Ez Európa kapitulációja, amely se nem dicsőséges, se nem szükséges. Azonban amíg Európa megosztottságán nem jutunk túl, amíg a múlt előítéletein nem győzedelmeskednek, Európa egy értékét vesztett lehetőség lesz, egy lehetőség, amellyel egyetlen nemzet, egyetlen birodalom sem találkozott sohasem a népek és civilizációk történelmében.

A harmadik világ ébredése.

A XVI. szd. eleji felfedezések kiprovokálták egy mérkőzést a nyugati civilizáció és Ázsia, Afrika, valamint Amerika népei között, egy mérkőzést, amely most nem állhat le. Kína, Japán, India és az Arab világ ősi civilizációi alapjaikban rázkódtak meg. A fekete Afrika és a Csendes-óceáni szigetek primitív civilizációi elvesztették inspirációjukat és szellemüket. Egyedül Japán volt képes asszimilálni Nyugat alkotó befolyását anélkül, hogy nemzeti géniuszát feladta volna és történelmi tradícióival szakított volna. Kínában a «Maoista» forradalom minden kapcsolatot megszakított a múlt és a jelen között. Dél-Amerikában a Fekete Afrikában és Latin-Amerikában éppúgy, mint az arab országokban egyenjogúságot kérnek a többi nemzetekkel, de ugyanakkor azt követelik, hogy a fejlődésben elmaradt népek részére is adják meg a lehetőségét, hogy részt vehessenek a nyugati civilizáció fokozatos fejlődésében.

A mai világban három zónát különböztethetünk meg egymástól: Észak, Dél és a Közép zónát. Az Észak az iparosított országokból áll, mint Európa, a Szovjetunió és Észak-Amerika. Japán is az iparosított világhoz tartozik, mint az egykori angol gyarmatok: Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika. A déli zóna Dél-Ázsiát, a fekete Afrikát és Latin-Amerika nagy részét foglalja magában.
A Közép zóna végül Kínából és az Arab országokból áll.
Észak és Dél között a különbség óriási. Amitől a legjobban félnek ma,
az a népszaporodás a fejlődésben elmaradt országokban,
terjeszkedés, amely néhány évtized múlva világéhínséget fog provokálni.
A mai népszaporodással előbb-utóbb olyan helyzetbe kerülünk,
amelyben a világ élelmiszerprodukciója nem tudja kielégíteni
a mindig szaporodó lakosság szükségletét.

Ijesztő aránytalanság van a fejlődésben elmaradt országok igényel és kívánságaik teljesítésére irányuló képességeik között. Egyfelől az iparosított országok által élvezett teljes függetlenséget kérik, másfelől azonban hatalmas támogatást követelnek. Ez az ellentmondás lélektani nehézségeket támasztott a gazdag és szegény világ között, a nemzetközi együttműködésben. Az új államok több ízben visszautasították a gazdag nemzetek támogatását, függetlenségüket kívánva így kifejezésre juttatni, azonban huzamosan a fejlődésben elmaradt országok támogatása, a technikailag előrehaladottabb nemzetek részéről gyakorolt bizonyos ellenőrzés nélkül nem válhat eredményessé. Tehát illúzió azt képzelni, hogy politikai függetlenséget össze lehet egyeztetni technikai, kulturális és gazdasági függéssel. Azt is illúzió hinni, hogy visszatérhetünk az elmúlt kolonizáláshoz.

Korunk alapvető problémáinak száma e pillanatban három: egy világéhínség veszélyének megszüntetése, gazdasági és kulturális együttműködés létrehozása a fejlődésben elmaradt országok között, végül a modem tudomány és technika hozzáalkalmazása az ázsiai, afrikai és dél-amerikai népek nemzeti géniuszához.

Tény, hogy a mai harmadik világ országai Európának és az USA-nak olyan gazdasági termékeket exportálnak, amelyekre maguknak is nagy szükségük van, amelyek nagy mennyiségű proteint tartalmaznak, ennélfogva nagy tápértékkel rendelkező termékek. Nem nevezhető túlzásnak, ha valaki a két világ közötti kereskedelem ezen formáját úgy jellemzi, hogy az a szegény nemzeteknek a gazdag nemzetek részéről való kihasználása. Az ifjúság érdeklődése eme problémák iránt nemcsak a neoliberális vagy kommunista propaganda gyümölcse. A jövő iránt érzett azon félelem egy kifejezése, hogy egy napon a harmadik világnak, a túlnépesedett világnak választani kell az éhínség és az atomháború között. Tudjuk, hogy van egy világhatalom, amely várja ezt a pillanatot. Ez Kína. Tudjuk, hogy úgy nézi a háborút az iparosított világ és a szegény világ között, mint az igazi osztályharcot és meg van arról győződve, hogy a kínaiaknak, mint a világon a legmagasabbrendű fajnak kell ezt a világforradalmat vezetni a kapitalisták, azaz a fehérek uralma elleni.

Mint nacionalisták, hívői vagyunk a nacionalizmusnak Ázsiában, Afrikában ós Latin-Amerikában. A világ ezen részein élő népeknek ugyanolyan joga van élni, mint nekünk. Tudjuk, hogy a mi kötelességünk a rendelkezésünkre álló eszközökkel egy egyensúlyt egy igazságos mérleget teremteni a világ összes népei között. De ennek a problémának a megoldása nem néhány napos, néhány éves, vagy néhány évtizedes munka. Ez több generációra kiterjedő munka.

A fehér világ legyengülése nem tudja megoldani a harmadik világ problémáit. Egy egységes Nyugat, egy az erkölcsi értékeinek újjászületésére alapozott Nyugat adhatja vissza az emberiségnek a reményt és a jövőt. Ellenkező esetben egy Nyugat, amely hagyja magát vezetni a szentimentális és felelőtlen forradalmároktól, amely fél a történelem által nekünk adott hatalomtól, okozná saját maga a katasztrófát, amelyet el akar kerülni.

A nyugati értékek újjászületése.

Persze a változások iránti vágy erősebb, mint valaha is volt, azonban az ember ugyanaz marad, mint volt történelme legprimitívebb korszaka óta. Alapvető szükségletei nem változtak meg; csupán a kielégítés formál azok, amelyek megújultak. Ez az, amit elfelejtenek nagyon gyakran a jelenlegi helyzet megítélésénél.

Századok kellettek az európai zseni megteremtéséhez. Ennek a zseninek a jellemző formái --- barokk, a rokokó, az empire, a romantika, a renaissance --- mintegy egyetemes történelem különböző láncszemei egymásután jelentkeztek és együttesen megteremtették azt amit ma nyugati civilizációnak nevezünk. Valamilyen formában mindent kifejeztek, Európa tradícióját, tradíciót, amely az egyén szabadságán, a jog uralmán, a közösségek önkormányzatán, az emberi szolidaritáson, a hit- és kétkedés keverékén, a teremtő intuíción és a tudományos tapasztalatokon nyugszik.

Jelenleg abban a helyzetben vagyunk, amelyben az egyensúly nekünk szükségesebbnek, ugyanakkor azonban a nehezebben elérhetőnek tűnik, mint korábban bármikor. A jelenkori civilizáció által elért technikai nívón sikerült minden intellektuális erőnket koncentrálni anyagi feladatokra, gyakorlati és ésszerű kezdeményezésekre. Pillanatnyilag vitathatatlan aránytalanság mutatkozik egyrészről a tudomány nívója és másrészről a hitélet nívója között. A művészet maga sem találta még meg azokat az új kifejezési formáit, amelyek szükségesek egy előre nem látott és ismeretlen helyzetben nyert tapasztalataink és ezeknek érzelmi világunkra gyakorolt hatásai kifejezésére. A korunkat jellemző bizonytalanság a vitatható meggyőződéseknek egész sorát keltette életre. Azt állítják pl. hogy a gépek az emberi munkát fogják helyettesíteni, ahelyett, hogy megértenék; ezek csak a munka formáját fogják megváltoztatni. Azt állítják, hogy a kötelesség, a nagylelkűség, a hűség és maga az egyéniség is a múlt jelenségei és a tömegek civilizációjában nincs létjogosultságuk, hogy a jövő emberének nincs más célja az életben, mint minden pillanatban kielégíteni a pillanatnyi szükségleteket. Nem értik meg, hogy éppen a mi komplikált, ellentmondásokkal telit korunknak több másra van szüksége, mint az emberi kapcsolatok ilyen erkölcsi bázisai. Nem értik meg, hogy egy Herbert Marcuse anarchista szabadsága nem vezethet másra, mint a totális tirannizmus, a legszörnyűbb formájában, mint kommunista Kína népi közösségeiben. Azt állítják, hogy az idők változása oly mély, oly határozott, magában foglalja minden történelmi folytonosság eltűnését és az ember ma teljes mértékben egy forradalmi lehetőségeket nyújtó helyzet előtt találja magát. Nem értik meg, hogy maga a változás, bármily mélységű legyen is, csak a történelmi folytonosság kihatása és a mai tényeket a tegnapiak okozták.

Ezért van szükségünk a nyugati értékek újjászületésére. Marx szerint az uralkodó értékek, vagyis az erkölcs, a jog, a művészi kifejezések, a vallási vagy ideológiai nézetek, a felső osztály gazdasági és szociális érdekeinek visszfényei. Valóságban, az erkölcs nem következménye és nem is lehet a következménye az anyagi életnívónak. Ellenkezőleg, az erkölcsi nívó határozza meg az életnívót. A produkció eredményessége mindazon erők összességétől függ, amelyek abban részt vettek, minden egyes résztvevőnél megnyilvánuló felelősségérzet természetétől, becsületérzésétől, hűségétől, a jó hírnév iránt megnyilvánuló érzékenységétől. A mindennapi közösségi élet által ránk kényszerített normák elfogadása, mindegyikünk részéről gyakran kifejezi azt az érzést, hogy résztvevői vagyunk a jó és a rossz az Isten és az ördög között folyó küzdelemnek. Ez az érzés nem utal semmiféle vallásfelekezetre különösképpen. Érezhető ez a különféle meggyőződésen kívülálló minden ember által. Szükségünk van ma a múlt ellentmondásain túl újra meglelni a legfőbb értékeket nemcsak a mi civilizációnknak, hanem az összemberiség civilizációjának. Mert a nyugati civilizáció ezen legfontosabb értékei csak különleges történelmünk által inspirált változatai az egyetemes értékeknek, amelyek földünk minden civilizációjához, minden nemzetéhez és minden fajához tartoznak. Ha nem sikerül visszaállítani szociális és kulturális életünkbe a mi civilizációnkból eredő értékeket, sohasem fogjuk tudni megoldani az általános problémákat, amelyek ma a ml problémáink.

A korporációs vízió.

A tömeg ipari civilizációjában az ember nem fogja fel az események irányát és ezáltal nem érzékeli többé a saját helyzetét, mialatt egy nemzet vagy egy civilizáció vitalitása az összes csoportok és egyének aktív és lelkiismeretes közreműködésétől függ, amely aktivitásra van ez éppen felépítve. A technokraták uralma az emberben a tehetetlenség érzetét kelti, azt az érzést, hogy minden a feje felett történik ős képtelen valamit is tenni saját helyzetének a megváltoztatása érdekében. Ez a bénító érzés az ideális alapja a mindenható technokráciának. Kreálni kell tehát egy olyan szociális rendet, amely visszaadja az embernek a függetlenségét és méltóságát.

A totális függetlenség megvalósíthatatlan álom persze, de a totális függőség sohasem volt szükséges. Kreálni kell egy jogkört, ahol az egyén tájékozódhat, mozoghat, és érezheti, hogy személyes befolyása van. Ezen célból a tőkés vállalatot át kellene alakítani munkaközösséggé, majdnem családi közösséggé, amelyben a vezetők, az alkalmazottak és a részvényesek kölcsönösen ügy tekintik egymást, mint az egész nemzet szolgálatára szentelt feladatban együttműködők.

Ez azt akarja jelenteni, hogy a modem társadalom szociális és kulturális életének minden ágazatában el kellene jutni a korporációkhoz és alkorporációkhoz, amelyek magukban egyesítenék mindazon csoportokat és érdekeket, amelyek a termelésben részt vesznek. Ezeknek a korporációknak, --- amelyekhez a csatlakozás kötelező lenne, --- törvény által biztosítani kellene az önállóságot, amely lehetővé tenné nagyszámú olyan szociális és gazdasági természetű, ma az állam által hozott döntés átruházását az állami adminisztrációról, a választott tanácsok és parlament által ellenőrzött korporációkra tartoznak. Így lenne visszaállítva egy bizonyos formája a népi autonómiának, egy az egykori középkori közösségekhez hasonló mechanizmus által, hozzáalkalmazva a modern társadalom és magához az ipari társadalom struktúrájához.

A korporációknak természetesen szükségük van specialistákra. Azonban alapvető különbség van egy szilárd technokrata osztály által dominált társaság és egy olyan rendszer között, amelyben a specialisták nagy része autonóm korporációkhoz tartozik, ahol ezek állandóan kénytelenek tanácskozni a dolgozók választott képviselőivel és a vezetőkkel, akik a munkájuk során gyakorlatban kipróbálhatják a specialistáktól származó ideákat, terveket és javaslatokat. A korporációt minden tag közös feladata dominálja. Ez a közös tevékenység nem nélkülözi a szolidaritás érzésének a kiprovokálását, amely áthatja még a specialistákat és az ügyvezetőket is, akik valószínűen technokraták.

Láttuk, hogy a részvényesek hosszú idő óta elvesztették legfontosabb befolyásukat a részvénytársaságokban. Formailag még rendelkeznek a hatalommal a vállalatban. Még ők a tulajdonosok. A részvényesek ezen formális helyzete nem felel meg a jelenlegi valóságnak. Azonban sajnálatos szerepet játszik a nagy munkástömegeknél, amelyek megőrzik azon érzésüket, hogy ki vannak használva a szörnyűséges kapitalizmus által. Ez a képtelen meggyőződés a kommunista propagandának tesz szívességet, azonban ugyanakkor lefékezi a szükséges fejlődést a gazdasági élet minden produktív erőinek együttműködése felé. Ellenkezőleg, ma aktuális lemondani a részvénytársaság kapitalista formájáról, hogy helyettesítsük egy korporációs formával. Ez a valóságban annyit jelent, hogy a részvényesek tulajdonosai maradnak a pénznek, amelyet a vállalat rendelkezésére bocsátottak és ezen a címen képviselve lesznek a végrehajtó bizottságban, azonban nem lesznek többé a vállalat tulajdonosai. A vállalat a saját tulajdona lesz. Olyan helyzete lesz, mint egy jóléti alapnak, vagy egy tudományos kutatóintézetnek. A végrehajtó bizottság az alkalmazottak és részvényesek választott képviselőiből fog állni, elnökét a bizottság nevezi ki. A részvétel ezidő szerint csak egy demagóg kifejezése a francia politikának.

Hogy ez a szó ne maradjon csupán üres szólam, el kell fogadni a tulajdonjog szükséges reformját. Ez a reform szükséges ahhoz, hogy elnyerje a dolgozók tömege bizalmát, nélkülözhetetlen, ha Nyugat számára egy elfogadható rendet akarunk kreálni.

A dolgozók részvétele a vállalat vezetésében és a nyereségben eszköz a nemzeti vitalitás megőrzésére. Servan-Schireiber állítja, hogy a fontos különbség az európai és az amerikai gazdasági élet között abban van, hogy amíg az európaiak eredményes kapcsolatot kivannak létrehozni egyfelől a vezetők és specialisták, másfelől a dolgozó tömegek között, addig Amerikában ehhez hasonló nem létezik. A korporatizmus a legtisztább eszköz a szükséges kapcsolatok létesítésére az állam, a professzionista szervezetek és az egyének között. A korporatizmus következményeiben magával vonja a modern életben meglévő paralizáló névtelenség megszűnését.



Alapvető különbség van a jelenkori demokrácia és a jövőbeli korporatizmus alapszervezetei között. A jelenlegi professzionista szervezetek célja tagjai érdekeinek védelme, más szervezetek érdekeivel szemben, igazi utalás nélkül a közös érdekre. Következésképen tisztán védelmi feladatot töltenek be. Egy korporáció viszont, a társadalom egy bizonyos ágának teljességét képviseli. Magától értetődő, hogy feladata tagjainak a támogatása, de ez a feladat alá van rendelve a felelősségérzetnek, amelyet a korporáció a nemzet összességével szemben érez. Így feladatából következően autentikusan pozitívnak kell minősíteni. A mai professzionista szervezetek ideálja anyagi érdekek védelme. A korporációk ideálja a munka dicsőítése és büszkesége, a nemzeti közösség szolgálatában való pozitív részvétel érzése.
Ez az, amiért úgy tűnik nekünk,
hogy a korporatizmus a szociális újjászületés legtermékenyebb kifejezése,
az erkölcsi értékek újjászületése, a technikai fejlődés és egy lelki elmélyülés egybefoglalása.
 
 
0 komment , kategória:  Per Engdahl : II. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 116
  • e Hét: 1770
  • e Hónap: 8491
  • e Év: 373981
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.