Regisztráció  Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." Pné Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
Hans Christian Andersen: A HÓKIRÁLYNŐ
  2013-12-19 07:50:47, csütörtök
 
  A HÓKIRÁLYNŐ

MESE HÉT KÉPBEN

ELSŐ MESE
egy tükörről és cserepeiről

Hallgassátok csak! Már kezdjük is a mesét. Mire a végére érünk, többet tudunk majd, mint most, az elején. Volt egyszer egy gonosz manó. Gonosznál is gonoszabb volt; maga az ördög. Egy nap veszett jókedve támadt, mert olyan tükröt sikerült csiszolnia, amely elé ha szépet és jót tartottak, semmivé vált a lapján, a haszontalan és rút dolgokat pedig erősen felnagyítva és kidomborítva verte vissza. A legszebb zöldellő tájakat főtt spenótnak mutatta, a legjobb embereket fertelmes arcúaknak ábrázolta, vagy úgy, mintha tótágast állnának; az arcok úgy eltorzultak, hogy senki rájuk nem ismerhetett; akinek egy szeplőcske aranylott az arcán, az bizonyosan ragyás képűnek látta magát a tükörben. - Ugyan tréfás holmi! - dörzsölte a kezét az ördög. Ha istenes, jámbor gondolatokba merült ember tekintett a tükörbe, vigyorgó, torz pofának mutatta a tükör - örülhetett a gonosz ördög! Bűvészinasai - mert bűvésziskolája is volt az ördögnek! - csodát emlegettek, azt mondták, végre híven megláthatja mindenki, milyenek az emberek. Elvitték a tükröt a világ minden tájára, s végül már nem volt ország, nem volt ember, akinek torzképét vissza ne verte volna a gonosz tükör. Akkor az égbe akartak felrepülni a tükörrel. Hanem egyszer csak kicsúszott a kezükből, s lezuhant a földre, ahol millió meg billió cserépre törött szét. Ebből pedig még az eddiginél is nagyobb baj kerekedett. Mert a tükör némelyik darabja alig volt nagyobb egy homokszemcsénél; ezek a parányi szilánkok szétrepültek az egész világon, s akinek ilyen kis szilánk a szemébe került, az mindennek a fonákját látta, mert a tükör minden csepp darabjának ugyanolyan gonosz ereje volt, mint az egész tükörnek. Másoknak a szívébe fúródott egy kis tükörcserép, s az volt a legrettenetesebb, mert a szív jéggé fagyott tőle. Voltak akkora tükördarabok is, hogy ablakrámába illeszthették, de ebből az ablakból nem volt tanácsos az arra haladó barátokat nézni; némelyik darabból szemüveget készítettek, s ugyancsak nehéz volt az ilyen szemüvegen keresztül helyesen és igazságosan ítélni meg a dolgokat. Az ördög úgy nevetett, hogy a hasa rengett belé, csiklandozta a pompás ötlet. A levegőben még szállingóztak a széttört tükör porszemnyi szilánkjai. No, majd mindjárt többet hallunk róla.
 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
Hans Christian Andersen: A FENYŐFA
  2013-12-19 07:47:58, csütörtök
 
 

Hans Christian Andersen: A FENYŐFA



Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:
- Milyen szép ez a kicsi fa! - S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.
A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.
- Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim - sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!
És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon - áhítozott a kisfenyő.
Ősszel favágók jöttek az erdőre, és minden esztendőben kidöntöttek néhányat a legmagasabbak közül. A fiatal fenyő, amely időközben szépen felcseperedett, reszketve figyelt: a fenséges faóriások recsegve-ropogva zuhantak a földre. Fejszével lecsapkodták ágaikat, csupaszon hevertek; így, ágaiktól fosztottan, soványan, alig lehetett megismerni őket, Aztán szekérre emelték a rönköket, a lovak közé csaptak, és elvitték őket az erdőből.
- Hová vihették? S mi várhat rájuk?
Tavasszal, amikor a fecskék, gólyák visszatértek, megkérdezte tőlük a fenyő:
- Nem tudjátok, hová vitték a társaimat? Nem találkoztatok velük az úton? A fecskék nem tudtak róluk, de egy öreg gólya hosszan elgondolkozott, aztán bólintott, és azt mondta:
- Alighanem láttam a társaidat. Amikor Egyiptomból útra keltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbocaik voltak - a társaidból faraghatták őket, mert fenyőillatuk volt. Köszöntem is nekik, de igen magasan hordták a fejüket.
- Ó, lennék csak magasabb! Most a tengert járhatnám. Milyen is az a tenger, mesélj róla!
- Hosszú volna arról a mese! - felelte a gólya, és továbblépdelt.
- Örülj az ifjúságnak! - intették a napsugarak. - Örülj üde hajtásaidnak, a fiatal életerőnek, ami betölt!
És a szél csókot lehelt a fára, a harmat megkönnyezte, de a kis fenyőfa velük sem törődött.
Karácsony táján aztán fiatal fenyőket is kivágtak az erdőn, még olyanokat is, amelyek zsengébbek voltak a nyughatatlan fenyőfánál. Ezekről a zsenge fákról - a legszebbeket válogatták ki - nem csapkodták le a gallyakat, úgy rakták szekérre, s a lovak ezeket is elvitték az erdőből.
- Ugyan hová viszik őket? - töprengett a mi fenyőfánk. - Nem nagyobbak nálam, volt köztük egy, amelyik még kisebb is, mint én. Mért hagyhatták meg az ágaikat? Hová vihette őket a szekér?
- Mi tudjuk! Mi tudjuk! - zsinatolták a verebek. - Lent a városban benéztünk itt is, ott is a házak ablakán. Tudjuk, hová mentek a szekéren. Olyan pompa és fény veszi körül őket, amilyenről te nem is álmodol! Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk őket: meleg szobában álltak szépséges díszekkel, aranyalmával, mézeskaláccsal, sokféle játékkal aggatták tele az ágaikat, s az ágak hegyén száz meg száz gyertya fénylett. - És aztán? - kérdezte a fenyőfa, és reszketett minden ága. - És aztán? Aztán mi történt?
- Többet nem láttunk. De ez gyönyörűséges Szép volt.
- Hátha engem is szerencse ér, s megjárhatom ezt a ragyogó utat! - ujjongott a fenyőfa. - Hiszen ez még nagyszerűbb, mint a tengereket járni! Ó, hogy epedek, hogy vágyakozom! Bár itt volna már újra a karácsony! Vagyok már akkora, mint a társaim, akiket tavaly a városba vittek. Csak már szekérre emelnének! Csak ott állhatnék már a meleg szobában, pompa és fényesség közepette! Vajon mi következik aztán? Biztosan még jobb lesz, még szebb, különben minek díszítenének föl olyan gazdagon? Utána még nagyszerűbb, még pompásabb dolgok várnak rám. De mik azok? Ó, hogy mennék már, hogy vágyom el innét! Magam sem tudom, mi lelt.
- Örülj nekünk! - mondta a levegő meg a napsugár. - Örülj az üde ifjúságnak itt az isten szabad ege alatt!
De a fenyőfa nekik sem tudott örülni. Nőtt, nőtt, ahogy csak erejétől telt, s zöldellt télen-nyáron. Az emberek, akik látták sötétzöld pompájában, azt mondták: "De szép fa ez!" És karácsony táján őt vágták ki elsőnek. Velejéig hatolt a fejsze, s egy mély sóhajjal elzuhant. Kínzó fájdalmat érzett s félájultan feküdt a földön; nem tudott most a szerencséjére gondolni, elszomorította, hogy meg kell válnia szülőföldjétől, a helytől, ahol felnövekedett; tudta, hogy nem látja soha többé kedves öregebb társait, körül a kis bokrokat, virágokat, talán még a madarakat sem. Bizony, az utazás nem volt kellemes.
Csak akkor tért újra magához, amikor társaival együtt lerakták egy udvaron, s hallotta, hogy egy ember így szól:
Ez a legszebb! Ezt választjuk.
Aztán két libériás inas egy szép, tágas terembe vitte a fenyőfát. A falakon körös-körül arcképek függtek, a cserépkályha mellett magas kínai vázák pompáztak - oroszlán díszítette a tetejüket -, hintaszékek, selyemhuzatú heverők voltak a nagy szobában, meg hatalmas asztalok tele képeskönyvekkel, játékokkal, amelyek százszor száz tallérba kerültek - legalábbis így mondták a gyerekek. A fenyőfát egy homokkal megtöltött, nagy hordóba állították: a hordót senki sem láthatta, mert zöld szövettel vonták be, és egy nagy, tarka szőnyegre állították. Ó, hogy remegett a fenyőfa, hogy leste-várta, mi következik!
Inasok és szobalányok léptek a szobába, és díszítéséhez láttak. Színes papírból kivágott kis hálókat aggattak ágaira; a hálókat cukorkákkal töltötték meg; aranyozott almát, diót függesztettek fel gallyaira - úgy festettek, mintha rajta termettek volna. Ágai hegyére vagy száz piros, kék, fehér gyertyát erősítettek. Zöld tűi között babák ringatóztak, szakasztott olyanok voltak, mint az emberek, csak kicsinyek - a fenyőfa még sohasem látott ilyeneket -, fönt, a fa csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündöklött. Szép volt, ó, milyen szépséges szép!
- Ma este - mondták körülötte -, ma este meggyújtjuk minden gyertyáját.
"Ó, csak már este volna! - sóvárgott a fenyőfa. - Csak már meggyújtanák a gyertyáimat! Vajon mi következik aztán? Eljönnek-e társaim az erdőből, s látnak-e engem? Bekukucskálnak-e a verebek? Gyökereket eresztek-e itt, s így állok-e feldíszítve, télen-nyáron, örökétig?"
A roppant vágyakozásba belefájdult a kérge, a kéregfájás pedig éppen úgy gyötri a fákat, mint az embereket a fejfájás.
Aztán végre meggyújtották a gyertyákat az ágain. Micsoda ragyogás! Micsoda pompa! A fenyőfának minden ága beleremegett; az egyik gyertya le is perzselte zöld tűit egy jó darabon.
- Jaj, istenem! - kiáltozták ijedten a szobalányok, s gyorsan eloltották a tüzet.
Most már vigyáznia kellett, nehogy megint elfogja a remegés. Pedig ó, hogy félt! Folyton attól reszketett, hogy elveszíti valamelyik ékességét - szinte eszét vette a kápráztató ragyogás. De egyszer csak kitárult a szárnyasajtó, s egy sereg gyerek rontott be, olyan hevesen, mintha föl akarnák dönteni a fát. A felnőttek nyugodt léptekkel követték őket. A kicsinyek némán álltak egy pillanatig, aztán megint kitört belőlük az ujjongás, de úgy, hogy zengett belé a nagy szoba. Körültáncolták a fenyőfát, és egymás után szedegették le róla az ajándékokat.
- Mit akarnak? - töprengett a fa. - Ugyan mi lesz velem?
A gyertyák tövig égtek az ágain, s akkor gyorsan elfújták őket, aztán megengedték a gyerekeknek, hogy leszedjék a fáról, amit csak megkívánnak. Azok megrohamozták, hogy csak úgy recsegtek az ágai; ha a csúcsát meg az aranycsillagot nem erősítették volna a mennyezethez, talán fel is döntik.
A gyerekek boldogan ugráltak körülötte pompás játékaikkal; a fára már ügyet se vetett senki, legföljebb az öreg dajka pillantgatott ágai közé, de ő is csak azt nézte, nem felejtettek-e egy almát vagy fügét a fán.
- Most egy mesét! Egy mesét! - hízelegtek körül a gyerekek egy alacsony, kövér embert, és odavonszolták a fenyőfa alá. A kövér ember leült a fa tövébe.
- Itt erdőben vagyunk - mondta -, s hátha a fának is hasznára válik, ha meghallgatja a mesét. Hanem igazán csak egy mesét mondok el. Válasszatok: Mákszem Matyiról akartok hallani, vagy Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt?
- Mákszem Matyiról mesélj! - kiáltották néhányan. - Együgyű Jankóról! - követelték a többiek. Nagy zsivaj kerekedett. Csak a fenyőfa állt szótlanul és tűnődve, s azt gondolta: "Velem már nem is törődnek!" Pedig hát ő már kivette a részét a dicsőségből.
És a kövér ember mesélt Együgyű Jankóról, aki lebucskázott a grádicson, mégis becsületet nyert, és feleségül kapta a királykisasszonyt. A gyerekek tapsoltak, és azt kiabálták:
- Mesélj még! Mesélj!
Mákszem Matyi történetét is hallani szerették volna, de be kellett érniük Együgyű Jankóval.
A fenyőfa némán és elgondolkozva meredt maga elé: az erdei madaraktól nem hallott efféle mesét soha. "Együgyű Jankó lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét! Igen, úgy látszik, ez a világ sora!" - tűnődött, és elhitte a mesét az utolsó szóig, hiszen olyan derék embernek látszott, aki elmondta! "Bizony, bizony, ki tudja! Hátha egyszer én is lebucskázom a grádicson, és királykisasszonyt kapok feleségül!" - álmodozott. S már előre örült a másnapnak; biztosan újra gyertyákkal, játékokkal, aranyos gyümölcsökkel ékesítik fel.
- "De holnap nem remegek! - fogadkozott. - Szívből örülök majd a pompámnak. Holnap újra meghallgatom Együgyű Jankó történetét, talán még Mákszem Matyiét is", és hallgatagon, tűnődve virrasztott egész éjszaka.
Reggel inasok és szolgák léptek a nagy szobába.
- "Újra feldíszítenek!" - gondolta ujjongva a fenyőfa.
De megfogták, és kivonszolták a szobából, fölvitték a lépcsőn a padlásra, s egy sötét zugba állították, ahová egyetlen napsugár sem ért el.
- "Hát ez meg micsoda? - kérdezte magában a fa. - Mit csináljak itt? Hiszen ide egy hang se jut el hozzám!"
Nekidőlt a falnak, és gondolkozott, gondolkozott: Ráért: napok mentek, éjszakák múltak, de a padlásra nem ment föl senki. Végre megjelent valaki, de csak azért, hogy néhány ládát állítson a sarokba. A fenyőfa ott állt a sötét zugban, s már úgy látszott, hogy mindenki megfeledkezett róla.
"Odakinn most tél van - vigasztalta magát. - Kemény és fagyos a föld, hó takar mindent. Most nem tudnak elültetni, azért kell ebben a zugban megvárnom a tavaszt. Lám, gondot viselnek rám. Milyen jók is az emberek! Csak olyan sötét ne volna, s akadna valami társam!"
- Cin, cin! - cincogta egy előiramodó egérke. Aztán odaszaladt egy másik is. Körülszimatolták a fát, és besurrantak az ágai közé.
- Rettenetesen hideg van! - panaszkodtak a kisegerek. - Különben egészen jó itt, igaz-e, te öreg fenyő?
- Nem vagyok én öreg! - felelte a fenyő. - Vannak nálam sokkal öregebbek.
- Honnan jöttél? - kérdezték az egerek. - És mit láttál? - Szörnyen kíváncsi szerzetek voltak. - Mesélj nekünk a világ leggyönyörűbb helyéről, ha ugyan jártál ott! Voltál-e az éléskamrában, ahol sajtok illatoznak a polcon, és sonkák lógnak a rúdról? Ahol faggyúgyertyán táncol az egérnép? Soványan megyünk be oda, és kövéren jövünk ki. Jártál-e ott?
- Ott nem jártam - felelte a fenyőfa. - De mesélek nektek az erdőről, ahol nap süt, és madarak énekelnek.
És elmesélte egész ifjúságát. A kisegerek még sohasem hallottak ilyen mesét, buzgón hallgatták, és azt mondták a végén:
- Ó, de sok mindent láttál te! És milyen boldog voltál!
- Boldog? - kérdezte a fenyő, aztán újra végiggondolta, amit elmondott. - Csakugyan, egészen szép idők voltak azok!
Aztán elmesélte, mit látott karácsony este, amikor mézeskaláccsal aggatták teli, gyertyákat gyújtottak az ágain.
- Ó! - álmélkodtak az egérkék. - Milyen boldog is lehettél, öreg fenyő!
- Mondtam már, hogy nem vagyok öreg! - bosszankodott a fenyő. - Ezen a télen hoztak az erdőről. A legszebb korban vagyok. Csak nagyon magasra nőttem.
- Olyan szépen tudsz mesélni! - lelkesedtek a kisegerek. És másnap éjjel magukkal hoztak még négy egérkét, hogy azok is hallhassák a fenyőfa meséit. A fenyő pedig minél tovább mesélt, annál jobban emlékezett ifjúságára, és azt sóhajtotta magában:
"Mégiscsak szép idők voltak azok! De visszatérhetnek, még visszatérhetnek egyszer! Együgyű Jankó is lebucskázott a grádicson, mégis megkapta a királykisasszony kezét, hátha nekem is királykisasszony jut feleségül!" - és az erdő legszebb fiatal nyárfája jutott az eszébe. Az ő számára az a kis nyárfa volt a világ legszebb királykisasszonya.
- Ki az az Együgyű Jankó? - kérdezték az egérkék. És a fenyő elmondta nekik az egész mesét - karácsony este minden szavát megjegyezte magának. Az egerek majdnem a fa csúcsáig szökdeltek gyönyörűségükben. A következő éjjel már egész sereg egér hallgatta a fenyőfát, vasárnap pedig két patkány is odavetődött, de ezek ócsárolták a mesét, s elszomorították vele az egérkéket. Most már nekik sem tetszett olyan nagyon a fenyőfa meséje.
- Csak ezt az egyetlenegy mesét tudod? - kérdezték a patkányok.
- Csak ezt - felelte a fenyő. - Életem legboldogabb estéjén hallottam, csakhogy akkor még nem tudtam, milyen boldog vagyok.
- Nyomorúságos mese ez! Nem tudsz olyat, ami faggyúról meg szalonnáról szól? Valami éléskamramesét?
- Olyat nem tudok - mondta a fenyő.
Akkor ajánljuk magunkat! - És a patkányok faképnél hagyták. Lassanként a kisegerek is elmaradoztak, és a fenyőfa keserűen sóhajtotta - Milyen jó is volt, amikor a fürge kisegerek körém telepedtek, és a meséimet hallgatták! Ők is elfelejtettek. Most már csak akkor leszek boldog, ha egy napon levisznek innen.
- De mikor lesz az, mikor?
Egy reggel emberek jöttek fel a padlásra, félretolták a ládákat, és kiráncigálták a sötét zugból a fenyőt. Nem bántak éppen szelíden vele, odacsapták a padlóhoz, s egy szolga már vonszolta is a lépcső felé, ahol fényesen sütött a nap.
- Újra kezdődik az élet! - ujjongott a fenyő. Érezte az üde levegőt, az első napsugarakat - kinn volt az udvaron. Olyan gyorsan történt vele mindez, hogy ideje sem volt végignézni magát. Volt elég látnivaló körülötte. Az udvaron túl viruló kert illatozott; rózsák hajoltak üdén, mosolyogva az alacsony sövényre, a virágzó hársak között fecskék cikáztak, és boldogan csivitelték: "Csivitt, csivitt, a párom, az van itt!" De persze nem a fenyőfára értették.
- Most aztán élek! - örvendezett a fenyőfa, és kinyújtóztatta az ágait, de jaj, megsárgult és elszáradt minden kicsi tűlevele.
Ott hevert csalán és gaz között az udvar sarkában. De a csúcsán még ott tündöklött az aranycsillag, s visszaverte a napsugarakat.
Az udvaron vidáman játszottak a gyerekek, akik karácsony este körültáncolták a fenyőfát, és annyiszor örültek neki. A legkisebbik most odaszaladt hozzá, és leszakította csúcsáról az aranycsillagot.
- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - kiáltotta, és rátaposott a száraz ágakra, amelyek recsegve törtek le kis csizmája alatt.
A fenyőfa elnézte az üdén virágzó, szép kertet, aztán végigtekintett magán, és szégyenkezve vágyott vissza a padlás sötét zugába. Az erdőre gondolt, üde ifjúságára, a vidám karácsonyestre meg a kisegerekre, akik olyan gyönyörűséggel hallgatták Együgyű Jankó meséjét.
- Elmúlt, minden elmúlt! - sóhajtotta a szegény fenyőfa. - Mért is nem örültem akkor, amikor még örülhettem volna? Most már késő!
Jött egy fejszés ember, és fölvágta a fenyőfát; jókora nyaláb aprófa lett belőle. Föllobogott a nagy üst alatt, s mélyeket sóhajtott, olyan hangosan, hogy puskaropogásnak hallatszott. A kint játszadozó gyerekek be is szaladtak, leguggoltak a tűzhely elé, belenéztek, és harciasan kiabálták: "Piff-puff!" A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása - egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte; a karácsonyestre gondolt meg Együgyű Jankóra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, csak egy marék hamu.
A gyerekek tovább játszottak az udvaron; a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége; vége a fának is, vége a mesének is; vége, vége - minden mesének ez a vége.
 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
Andersen: A fenyőfa
  2011-12-23 18:58:26, péntek
 
 




Hans Christian Andersen: A fenyőfa


Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Simogatta a levegő, sütötte a nap, öreg lucfenyők, magas jegenyefenyők zúgtak körötte. De a kis fenyő nem örült igazából sem a napnak, sem a szélnek, sem a körötte epret szedő gyerekeknek, akik gyakran megpihentek mellette. Szíve egyetlen vágya az volt, hogy ő is nagyra nőjön, mint társai.

Eltelt egy esztendő , s a kis fenyő egy hajtással magasabb lett, aztán a következő évben még eggyel.
A fenyőfák korát a hajtásaikból lehet megmondani.

- Meddig leszek még ilyen kicsi? Ó, ha akkora lehetnék, mint a többiek! - sóhajtotta vágyakozva.

Eljött az ősz, s a favágók is megjelentek. A legmagasabb fák közül kivágtak néhányat, lecsapkodták az ágaikat, szekérre tették és elvitték őket. Vajon hová?

Tavasszal a kis fenyő megkérdezte a fecskéktől és a gólyáktól:

- Ti annyit utaztok! Nem láttátok valahol a társaimat?

Egy öreg gólya bólintott:

- Amikor Egyiptomból útrakeltem, új hajókat láttam a tengeren. Pompás árbócaik voltak, finom fenyőillatot árasztottak. Alighanem a te társaid lehettek. De a köszönésem nem fogadták, magasan hordták a fejüket.

- Bárcsak nagyobb lennék, én is a tengert járhatnám! - sóvárgott a kis fenyő. - Vajon milyen lehet a tenger! Milyen lehet az utazás? Az idő haladt, s újra eljött a tél is. Karácsony táján favágók jelentek meg az erdőben, s a nagyra nőttek mellett fiatal fenyőket is kivágtak. Ágaikat nem csapkodták le, úgy szállították el őket. A mi kis fenyőnk kiváncsian töprengett:

- Hová viszik őket? Az egyikük kisebb volt nálam, mégis kiválasztották...Mi lesz velük? Hová vitte őket a szekér?

A verebek , akik szívesen pletykáltak bárkivel, rátelepedtek a kis fenyő ágaira, s egymás szavába vágva csiripelték:

- Mi tudjuk! A városban láttuk őket!

- Bekukucskáltunk az ablakon!

- Olyat te még csak nem is álmodtál! Gyönyörűek!

- Teliaggatták őket aranydíszekkel, mézeskaláccsal, s az ágaik hegyén gyertyák fénylenek!

- Aztán? Aztán mi történt velük? - kérdezte reszkető ágakkal a kis fenyőfa.

- Azt már nem tudjuk. Többet nem láttunk! - csiripelték a verebek.

A kis fenyő továbbszőtte magában a történetet a fényességes, feldíszített fenyők életéről. S egyre türelmetlenebbül vágyakozott, hogy egyszer őrá is sor kerüljön, hogy favágók jöjjenek érte, hogy földíszítve egy szoba közepén állhasson...

- Örülj nekünk, hiszen veled vagyunk, szeretünk téged! - kérte a napsugár meg a levegő. - Örülj, hogy itt élsz Isten szabadege alatt. De a kis fenyő nem tudott örülni nekik. Nem is figyelt a körülötte lévőkre, csak vágyakozott, sóvárgott. Minden erejével nőni akart, hogy elkerülhessen az erdőből az emberek világába: árbócnak egy hajóra a tengeren, vagy földíszítve egy lakásba.

Aztán eljött a karácsony, amikor őrá is sor került. Favágók álltak meg mellette, szakértő szemmel nézegették, aztán munkához láttak. Fölemelték a fejszéjüket. - Kínzó fájdalmat érzett a fenyő, s aléltan zuhant le a földre. Ó, most nem tudott a fényes díszekre gondolni, csak arra, hogy el kell válnia a helytől, ahol felnőtt, s el kell hagynia társait, a madárkákat meg a virágokat, akik kicsi korától körötte voltak.

Az utazás sem volt kellemes. Jóformán csak akkor tért magához, amikor két libériás inas egy tágas terembe vitte. A falakon arcképek függtek, a cserépkályha mellett hintaszékek, selyem huzatú heverők álldogáltak, s hatalmas asztalok, hátukon sok-sok játékkal. A terem közepére állították, izgalmában remegve várta, hogy mi történik vele.

Inasok és fehérkötényes szobalányok léptek a szobába, s díszíteni kezdték. Cukorkákat, aranyozott almákat, diókat függesztettek fel ágaira. Piros, kék, fehér gyertyákat erősítettek gallyai hegyére. Zöld tűi között babák ringatóztak, fönn a csúcsán pedig egy nagy aranycsillag tündökölt. Szépségesen szép volt! Gyönyörködve, büszkén tartotta a gallyait.

- Ma este meggyújtjuk a gyertyákat! - mondták körülötte.

A fenyőfának belefájdult a kérge a nagy vágyakozásba, úgy várta az estét. Mi történik még este? Hogyan fokozódik a csoda, ez a szépség? Vajon meglátják-e társai, észreveszik-e a madarak őt majd fölséges pompájában? S a gyertyagyújtás után mi történik vele? Vajon gyökeret eresztve itt áll feldíszítve örökké, vagy még gyönyörűségesebb dolgok következnek?

Eljött az este. Meggyújtották a gyertyákat. Micsoda ragyogás! Csupa csillag tündökölt a tűlevelek között! A fenyőnek beleremegett minden ága a gyönyörűséges izgalomba. Az egyik gyertya le is perzselte a zöld tűit. A szobalányok meg ijedten oltották el a tüzet. Most már vigyáznia kellett, nehogy elfogja ismét a remegés. Pedig félt, szorongott, hogy el ne veszítse valamelyik gyönyörű ékességét: az aranyozott diókat, a fényes papírláncokat, az édességeket!

A szárnyasajtó hirtelen kitárult, s egy sereg gyerek rontott be, a fenyő már azt hitte, földöntik, olyan hevesek voltak. Mosolygó felnőttek követték őket nyugodt léptekkel. A kicsik némán gyönyörködtek egy darabig a fenyőben, aztán ujjongani és táncolni kezdtek. Boldogok voltak. Aztán fölágaskodtak, s apró kezecskéikkel leszedegették a fa kincseit: az ajándékokat, az ezüst- és aranypapírba burkolt finomságokat, az almákat, diókat. A fenyőre ügyet sem vetettek már. Majdnem feldöntötték a nagy ugrálásban.

- Mi lesz velem? Mit akarnak? - töprengett a fa.

Aztán a gyertyák csonkig égtek, s eloltották őket. Egy alacsony kövér embert a fenyőfa alá ültettek, s mesélni kezdett a gyerekeknek. Együgyű Jankóról szólt a meséje, aki lebucskázott a grádicson, aztán becsületet nyert, s elvette feleségül a királykisasszonyt. A kicsik kérték, hogy Mákszem Matyiról is meséljen még a kövér ember, de már késő volt, aludni küldték őket, nem teljesült a kívánságuk.

A fenyőfa nem tudott aludni. Egész éjjel virrasztott. A mesén töprengett, s az embereken, mindazon, ami vele történt. Úgy gondolta, ha egyszer ő is lebucskázik a grádicson, ő is királykisasszonyt kap feleségül. A nagy töprengésben észre sem vette, hogy újra reggel lett. Újra inasok és szolgák léptek melléje. Azt hitte, újra feldíszítik, de nem ez történt. Megfogták, s fölvonszolták a lépcsőn a padlásra, s ott egy elhagyott pókhálós sarokba állították.

- Mit csináljak ebbben a sötét zugban? - suttogta elkeseredve.

Napok teltek, napok múltak, s őrá ügyet sem vetett senki.

- Kinn tél van, fagyos föld. Biztosan a tavaszt várják, és akkor újra elültetnek - reménykedett. - Csak ne lennék olyan nagyon egyedül! - sóhajtotta.

- Cin-cin!- merészkedett elő egy kisegér, aztán a többiek is előbújtak. A fenyő ágai közé surrantak, s körülszimatolták. Kíváncsiak voltak, faggatták, kiféle-miféle szerzet ő, honnan jött.

A fenyő mesélt nekik az erdőről, a napsugárról, a madarakról. Elmesélte az addigi életét.

- De boldog lehettél! - cincogták áhitatosan az egerek. - Majdnem olyan jó lehetett ott az erdőben, mint az éléskamrában!

A fenyő már egészen másképp gondolt eddigi életére: megsajdult a szíve. Most kezdte sejteni, mennyire szép volt szabadon élni a társai között, a madarak, bokrok, virágok kedves társaságában. Aztán mesélt az egereknek a karácsonyestéről, mikor őt a terem közepére állították, s gyönyörűen földíszítették. Mesélt Együgyű Jankóról is, akiről a kövér embertől hallott. Az egerek szájtátva , áhítatosan hallgatták a történeteit.

A padlás zugaiból két patkány is előmerészkedett, s beültek az egerek közé, a fenyő meséit hallgatni. Újabb meg újabb történeteket követeltek tőle, de ő nem tudott mást mondani, hiszen csak ennyit ismert a világból.

- Nyomorúságos mese ez! - legyintettek a patkányok, s otthagyták. Lassan elmaradoztak a kisegerek is. Nem volt már senki, aki meghallgassa, akivel beszélgessen.

- Mikor leszek újra boldog?- sóhajtotta a fa.

Egy reggel emberek jöttek a padlásra, félretolták a ládákat, s egy szolga levonszolta az udvarra. Nem mondhatni, hogy szelíden bánt vele, durva és nemtörődöm volt minden mozdulata. Mégis ujjongott a fenyőfa lelke, mert amikor levonszolták a lépcsőről, megérezte az üde levegőt, a simogató napsugarat, látta a kertben viruló rózsákat, a cikázó fecskéket.

- De jó élni! - örvendezett, s nyújtózkodott egyet, de jaj, megsárgult és elszáradt minden tűlevele, minden mozdulatára fáradtan peregtek le a földre.

Csalán és gaz között hevert az udvar sarkában. Hajdani pompájából, szépséges büszke tűleveleiből nem maradt már semmi. Csak a csúcsán tündöklött a karácsonyesti aranycsillag. Az udvaron gyerekek játszottak. A legkisebb arrafelé szaladt, ahol a fenyő hevert, és fölkiáltott:

- Nézzétek, mit találtam ezen a csúnya, vén karácsonyfán! - azzal leszakította a fáról a csillagot. A száraz ágak reccsenve jajdultak, amikor a kisfiú vigyázatlanul rájuk lépett, a csontjukat törte.

A fenyőfa elnézte a virágzó kertet, s szégyenkezve nézett végig magán. Szeretett volna visszabújni a sötét padlás zugába, hogy ne is lássa senki csúfságát, hervadását. Aztán az erdőre gondolt, az ifjúságára, a karácsonyestére, a kisegerekre, akik gyönyörűséggel hallgatták meséit.

- Elmúlt minden! - szorította össze szívét a fájdalom. - Miért is nem örültem mindennek akkor, amikor még volt? Most már késő! Késő, késő!

Jött egy fejszés ember, s tűzifává aprította a fenyőt. Jókora nyaláb lett belőle. Tűzre vetették, recsegve-ropogva égtek a gallyak. Minden kis ága újra emlékezett, mielőtt elemésztették volna a lángok. Még egy utolsót jajdult minden kis darabja, aztán csönd lett. Egy marék hamu maradt belőle.

A gyerekek tovább játszottak az udvaron. A kisfiú mellére tűzte az aranycsillagot, a fenyőfa legszebb ékességét. Hol volt már a karácsony este? Vége volt már régen annak, s vége a fának, vége a mesének is. Vége, vége - minden mesének ez a vége.

Átdolgozta: Csorba Piroska
 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
A Hold könnye
  2011-05-14 07:58:45, szombat
 
 

Egy öreg farkas élt egy erdőben. Magányos volt egész életében... Egyetlen társa volt csupán: a sápadt Hold.

Farkas apót szerette az erdő minden lakója. Szerették őt az erdei szellemek is. A szél szívesen borzolta kopott bundáját, amit a langyos eső mosott olykor tisztára, hogy aztán a nap jótékony, meleg sugarai szárítsák meg azt. Farkas apó mégis magányosan élt. Minden éjjel kiült az erdő szélére, ahol azok különös fák nőttek, amelyeknek mintha apró csillagok izzottak volna az ágain. A hegyek fölött sápadtan ragyogott a Hold. Farkas apó csak ült az erdő szélén, hallgatta az erdei rovarok zenéjét, és gondolataiba merülve nézte a Holdat. Azon tűnődött, mi az oka annak, hogy ő annyira magányos. Miért nincs egyetlen társa évek óta? Benne van a hiba? A hosszú évek megkeményítették az öreg farkas szívét, ilyenkor mégis könnybe lábadtak szemei. És oly bánatosan nézett a sápadt Holdra, hogy az is majd elsírta magát. Talán
a Holdtól várta a választ. De a Hold csak ringott a csillagok alatt, örök némaságba burkolózva.

Így ment ez már hosszú esztendők óta. Mígnem az egyik téli éjjelen, amikor a Hold csak keskeny sarlóként pislogott az égbolton, farkas apónak különös érzése támadt. Mintha figyelné valaki. És a távolban, a hegyek lábánál burjánzó bokrok mögött megpillantott két apró csillagot. Nem, nem is csillagok voltak azok, hanem egy ragyogó szempár. Őt nézte... Az öreg farkas nem mozdult. Valami szokatlant érzett a szívében. Valami ismeretlent. Alig hallhatóan dobbant egyet a szíve... Hosszú percekig figyelték egymást, aztán a két ragyogó szem, mint fáradt szentjánosbogarak, lassan kialudtak... A Hold is eltűnt az égről, és lassan kivilágosodott...

Farkas apó lassan hazaballagott. Aznap egész végig a különös szempár járt a fejében. És szokatlan módon valami melegség is átjárta a szívét...
A következő éjjelen ugyanúgy megjelent a világító szempár. Most, mintha kicsit közelebb is lett volna, és egy sötét árny rajzolódott ki mögötte. Órákon át nézték egymást, és végül ugyanúgy eljött a reggel.
Az öreg farkas úgy érezte, színesebb lett az erdő, langyosabban fúj a szél és valahogy a madarak is vidámabban énekeltek. Alig várta, hogy leszálljon az éj. Nem kellett csalódnia. Sőt, most már még közelebb, alig kőhajításra tőle villant fel a két csillogó szem. Most már látta, ki a különös látogató. Egy gyönyörű, hatalmas, fehér farkas sziluettje rajzolódott ki. És az öreg farkas szíve egyre erősebben dobogott, egyre melegebbnek érezte azt. Tett néhány tétova lépést a másik farkas felé, de aztán megtorpant. Így érte őket a reggel.

Hosszú heteken keresztül így ment ez. Ahogyan a Hold lassan kövér koronggá hízott, úgy kerültek egyre közelebb ők is egymáshoz. És az egyik éjjelen, amikor már szinte összeért az orruk, a gyönyörű fehér farkas megmozdult, és fejét farkas apó vállára hajtotta... Nem történt semmi több. Csak ültek az erdő szélén, és érezték, hogy valami láthatatlan erő öleli őket át, összekapcsolódnak és eggyé válnak hosszú perceken át. Farkas apónak egész testében szétáradt az a különös melegség, amit eddig csak a szívében érzett. Érezte a másik farkas bundájának illatát, és szinte együtt lélegeztek. A Hold pedig talán olyan fényesen ragyogott, mint még soha azelőtt. Amikor pedig az éj fátylát kezdték szétszabdalni a hajnal első sugarai, a fehér farkas megfordult, és a hegyek felé szaladt... Farkas apó sokáig nézett még utána.
Hazament, és lefeküdt a barlangja előtt a hóba. Nézte a felhőket, és gondolkodott. Nem értette, mi ez a különös érzés, ami egész testét átjárja. Nem értette, mert eddig még sosem érezte.

Aznap éjjel a félelem lopózott szívébe... Mi lesz akkor, ha egyszer hiába várja az erdő szélén a fehér farkast? Mi lesz, ha nem jön el többé? Mi van, ha ez egész csak hazugság?
Ezt nem engedheti meg magának. Ekkora fájdalmat nem tudna elviselni. Maradjon csak neki a sápadt Hold. Abban sosem fog csalódni. Az az ő igazi barátja. Megkeményítette a szívét, és olyan mélyre zárta benne a melegséget, amilyen mélyre csak képes volt.

Heteken keresztül nem ment az erdő szélére. A barlangja előtt ült a tisztáson, onnan nézte a Holdat.
A fehér farkas pedig minden éjjel várta őt a szokott helyen. A Hold lassan újból elvékonyodott... És az egyik hűvös éjjelen a fehér farkas nem tért többé vissza. A Holdnak különös, szürkés színe lett, mintha a magába zárt fájdalmát próbálná eltitkolni sikertelenül.

Farkas apó visszatért az erdő szélére. Egyedül volt. Érezte, hogy hiába keresi a csillogó szempárt. Tudta, az nem jön vissza többé. Nyugodtnak kellett volna lennie, de a melegség a szívében egyre nehezebbé vált. Szinte már fájt... Mi történik velem? - kérdezte, és összerogyott a fájdalomtól. Kétségbeesetten nézett fel a szürkülő Holdra. És akkor a Hold belső, íves részén néhány apró gyöngyszem gördült végig, és miután egyetlen hatalmas gyönggyé dagadtak, egy könnycsepp hullott alá az égből. A Hold könnye.

Zuhant, zuhant, fényesen, és sápadtan csillogó sávot hagyott maga után az égbolton. A könnycsepp a hegyek közé zuhant, de még innen is jól látszott a fénye... Lassanként egy halvány, de jól látható híd rajzolódott ki farkas apó előtt. A híd a hegyek közé vezetett.Remegő lábakkal lépett a hídra, a torkát kegyetlenül marta valami, a szíve dobogása majd szétvetette egész testét...

A Hold könnye mutatta az utat. A hegyekben már vártak rá.


 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
Mai napi évfordulók...
  2011-05-14 06:25:29, szombat
 
 




Május 14. az év 134. (szökőévben 135.) napja a Gergely-naptár szerint. Az évből még 231 nap van hátra.

Névnapok: Bonifác, Aglája, Bekény, Bekes, Bónis, Gemma, Gyöngy, Gyöngyike, Gyöngyvirág, Juliána, Julianna, Julinka, Juliska, Kora, Korália, Korall, Násfa, Ompoly, Paszkál, Paszkália


Események

* 1693 - I. Lipót német-római császár, magyar király kiadja az Alvincziana resolutio-t (a Diploma Leopoldinum kiegészítését), amely kimondja az erdélyi kancellária elválasztását a magyarországitól.
* 1917 - első világháború: A tizedik isonzói csata kezdete. Az olasz hadsereg támadó egységei visszaszorítják az osztrák-magyar haderőt, és átkelnek az Isonzó folyó keleti partjára is.
* 1938 - Magyarországon Imrédy Béla alakít kormányt.
* 1940 - A német Luftwaffe tévedésből Rotterdam lakónegyedei ellen intéz légitámadást. Az áldozatok száma 900, melyet a holland külügyminisztérium propagandacélból 30 000-re növel.
* 1948 - Kikiáltják Izrael Államot.
* 1951 - A Magyar Állami Népi Együttes első bemutatója a Városi Színházban.
* 1955 - Megalakul a Varsói Szerződés.
* 1973 - Fellövik a Skylabot, az USA első űrállomását. Ekkor használják utoljára a Saturn-5 rakétákat.

Sportesemények

Forma-1

* 1961 - Monacói Nagydíj, Monte Carlo - Győztes: Stirling Moss (Lotus Climax)
* 1972 - Monacói Nagydíj, Monte Carlo - Győztes: Jean-Pierre Beltoise (BRM)
* 1995 - Spanyol Nagydíj, Barcelona - Győztes: Michael Schumacher (Benetton Renault)
* 2006 - Spanyol Nagydíj, Barcelona - Győztes: Fernando Alonso (Renault)

Születések

* 1821 - Zsigmondy Vilmos magyar bányamérnök, a mélyfúrás és geotermia szakértője (+ 1888)
* 1829 - Kamermayer Károly Budapest első polgármestere (+ 1897)
* 1908 - Kürti Miklós magyar fizikus (+ 1998)
* 1911 - Palotás József magyar birkózó, olimpiai bronzérmes (+ 1957)
* 1912 - Hegedüs Géza magyar író, költő, műkritikus (+ 1999)
* 1916 - Méhes György magyar író (+ 2007)
* 1920 - Hegedűs Frigyes magyar öttusázó, edző, sportvezető (+ 2008)
* 1925 - Ninian Sanderson brit autóversenyző
* 1925 - Yuval Ne'eman izraeli fizikus és politikus (+ 2006)
* 1931 - Huszárik Zoltán magyar filmrendező, grafikusművész, Balázs Béla-díjas, Érdemes művész (+ 1981)
* 1933 - Bácskai Lauró István magyar filmrendező
* 1933 - Kovács László, magyar operatőr (+ 2007)
* 1939 - Veruschka (szül. Vera von Lehndorff) Kelet-Poroszországi születésű német fotomodell, színésznő (Antonioni: ,,Nagyítás"), képzőművész, fotóművész
* 1942 - Kúnos György amerikai magyar orvos, neuroendokrinológus, farmakológus, az MTA tagja
* 1943 - Botár Endre magyar színész
* 1943 - Demján Sándor magyar üzletember
* 1944 - George Lucas amerikai filmrendező, producer
* 1945 - Yochanan Vollach izraeli labdarúgó
* 1950 - Kállai Bori magyar színésznő
* 1952 - Robert Zemeckis Oscar-díjas amerikai filmrendező, producer, forgatókönyvíró
* 1953 - Gyabronka József magyar színész
* 1961 - Tim Roth (er. Timothy Simon Smith) amerikai színész
* 1962 - Dave Scott brit autóversenyző
* 1965 - Legány Dénes magyar zeneszerző, zongoraművész, (+ 2000)
* 1969 - Cate Blanchett ausztrál színésznő
* 1971 - Sofia Coppola amerikai filmrendező, forgatókönyvíró, producer, színésznő
* 1974 - Keram Malicki-Sánchez kanadai színész
* 1983 - Bodnár Attila magyar amerikai futball játékos
* 1984 - Mark Zuckerberg amerikai feltaláló a Facebook közösségi oldal készítője

Halálozások

* 964 - XII. János pápa (* 933. körül)
* 1610 - IV. Henrik francia királyt Ravaillac meggyilkolja (* 1553)
* 1643 - XIII. Lajos francia király (* 1601)
* 1855 - Stevan Petrović Knićanin szerb tábornok, hadügyminiszter (* 1807)
* 1860 - Ludwig Bechstein német író, meseíró, könyvtáros (* 1801)
* 1866 - Weber Henrik magyar festőművész (* 1818)
* 1908 - Gracza György magyar író, újságíró, történetíró (* 1856)
* 1909 - Klug Nándor orvos, fiziológus, az MTA tagja (* 1845)
* 1912 - August Strindberg svéd író (* 1849)
* 1919 - Bagáry József magyarországi szlovén író (* 1840)
* 1954 - Heinz Guderian német tábornok, második világháborús hadseregparancsnok (* 1888)
* 1980 - Bulla Elma Kossuth-díjas magyar színésznő, Érdemes és Kiváló művész (* 1913)
* 1980 - Hugh Griffith wales-i színész (* 1912)
* 1987 - Rita Hayworth (eredeti néven: Margarita Carmen Cansino) amerikai színésznő, díva (* 1918)
* 1988 - Nyikolaj Fjodorovics Makarov szovjet fegyvertervező (* 1914)
* 1991 - Gerevich Aladár magyar kardvívó, harmincnégyszeres magyar bajnok (* 1910)
* 1992 - Klaniczay Tibor Kossuth-díjas irodalomtörténész, az MTA tagja (* 1923)
* 1995 - Kozmutza Flóra magyar pszichológus, József Attila kezelője, utolsó szerelme (* 1905)
* 1998 - Frank Sinatra amerikai énekes, színész (* 1915)
* 2003 - Robert Stack amerikai színész (* 1919)
* 2007 - Muzslay István jezsuita pap, közgazdászprofesszor, a leuveni Collegium Hungaricum igazgatója (* 1923)
* 2009 - Franck Mundy (Francisco Menendez) amerikai autóversenyző (* 1916)




 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
Az első öreg és a szarvas
  2011-05-08 16:29:47, vasárnap
 
 
AZ EZEREGYÉJSZAKA LEGSZEBB MESÉI

AZ ELSŐ ÖREG ÉS A SZARVAS TÖRTÉNETE


- Ez a szarvas - kezdte el a történetet az öregember - úgy nézzétek meg: a feleségem. Alig volt tizennégy esztendős, amikor feleségül vettem, tehát nemcsak férje, de jóformán apja is voltam. Harminc esztendeig éltünk együtt. E hosszú idő alatt Allah nem áldott meg gyermekkel. Soha nem hibáztattam őt ezért, jó voltam hozzá. Minden kedvét betöltöttem. Ám szerettem volna, ha Allah gyermekkel áld meg, evégből feleségül vettem egy rabszolganőt is. Ennek csakugyan született egy fia, olyan gyönyörű szép gyermek, hogy nem volt párja messze földön. Végtelen nagy örömem telt ebben a fiúban, és amint nőtt, növekedett, vele nőtt, növekedett az örömem is. Hanem a feleségemnek nem volt olyan nagy az öröme, sőt szemmel láthatóan gyűlölte a fiút, és gyűlölte a fiú anyját is.

Amikor a fiú tízesztendős lett, hosszú útra kellett kelnem, és teljes egy esztendeig távol maradnom. Nehéz szívvel váltam meg fiamtól. Lelkére kötöttem a feleségemnek, hogy bánjon jól a fiúval, és bánjon jól a fiú anyjával is. Ám amíg én távol voltam, feleségem megtanulta a bűbájosságot, az én drága szép fiamat borjúvá varázsolta, aztán kiadta a tanyára egyik bérlőmhöz, azzal az utasítással, hogy hizlalja meg. A gonosz asszony nemcsak a fiút varázsolta el, hanem a fiú anyját is: tehénné változtatta, és ugyancsak kiadta a tanyára, meghagyván, hogy a bérlő ezt is hizlalja meg.

Telt, múlt az idő, eltelt az egy esztendő, szerencsésen hazakerültem. Hát nem találok otthon senki mást, csak a feleségemet.

- Hol a rabszolganő? - kérdeztem.

- Meghalt - felelte ridegen az asszony.

- Hát a fiam hol van?

- Már két hónapja, hogy nem láttam - felelte. - Sejtelmem sincs róla, hová, merre csavargott el.

Mélységesen megszomorított a rabszolganő halála, de még inkább, az én drága szép fiam eltűnése. És e naptól fogva egyebet sem cselekedtem, szüntelen jártam-keltem, kerestem, nyomoztam a fiamat, de hírét-nyomát sem találtam sehol. Hónap hónap után múlt el és közben elkövetkezett a nagy Hajrám ünnepe. Kiüzentem a tanyára a bérlőmnek, hogy hozza be a legkövérebb tehenet, hadd áldozzam fel Bajrám ünnepén.

A bérlő bevezetett egy kövér tehenet. Oszlophoz kötöttem, fel is emeltem rá a bárdot, hogy levágjam, de az állat oly igen keservesen bőgött, oly szomorúan nézett rám, és úgy hullott szeméből a könny, hogy nem volt lelkem s szívem levágni. Kihullott kezemből a bárd.

Feleségem így kiáltott fel:

- Ugyan bizony miért nem akarod feláldozni? Hiszen ez a legkövérebb tehenünk!

Addig hangoskodott, addig veszekedett, mígnem végül is fölemeltem a földről a bárdot, s lesújtottam a tehenet.

Hát, halljatok csodát, miután a bőrét lehúztam, kitűnt, hogy a tehén valójában nem is volt kövér, csupán kívülről látszott annak, belül módfelett sovány volt.

- Ezt ugyan hiába vágtam le - szóltam bosszúsan, aztán odaadtam a bőrt a bérlőnek és megparancsoltam, hogy hozza be a legkövérebb borjút.

A bérlő tüstént kiment a tanyára, hamarosan be is hozott egy gyönyörű szép kövér borjút. Ám ez is épp olyan keservesen bőgött, akár a tehén, amikor ráemeltem a bárdot; éppen olyan szomorúan nézett rám, de még hozzám is dörgölődzött, nyalta-falta, csókolta a kezemet. Mondanom se kell tán, hogy nem tudtam megölni.

- Hát ezt sem akarod megölni? - kiáltott fel a feleségem. - Valamennyi borjúnk között ez a legkövérebb. Mit akarsz egyebet?

- Mondhatsz akármit - szóltam az asszonynak - ezt a borjút meg nem ölöm. Nem látod, hogy nyalja, csókolja a kezemet? Nem látod, hogy hull a könny a szeméből?

Gyávának nevezett, kigúnyolt az asszony, de mondhatott bármit, a borjút visszavitettem a tanyára. Egy más borját hozattam, azt a Bajrám ünnepre le is ölettem.

A következő nap ismét bejött a bérlő, kiszólított a házból, és félrevont azzal, hogy valami különös dolgot akar közölni.

- Hadd hallom - szóltam neki.

- Valóban, különös dolgot akarok neked elmondani, uram. Tegnap, mihelyt visszavezettem a borját a tanyára, leányom, aki érti a bűbájosságot, amint megpillantotta a borját, nagy örömében nevetni kezdett, aztán egyszerre csak hangosan sírt, hullott a könnye, akár a záporeső. Megijedtem, nem értettem a dolgot. Megkérdeztem: "Mi történt veled, édes leányom? Mi az oka, hogy előbb kacagtál, most pedig hirtelen sírásra fordult a jókedved?"

"Ó, apám - felelte a leányom - nagy oka van az én kacagásomnak és az én könnyeimnek. Ez a borjú, amelyet visszahoztál, a mi gazdánk fia. Nevettem, amikor megláttam, hogy él, nevettem szertelen nagy örömömben, mert kimondhatatlanul szeretem, aztán sírtam, amikor arra gondoltam, hogy megölték az édesanyját. Mert az a tehén, amelyet megölt a gazdája, ennek a fiúnak az anyja volt."

Ezt mondta a leány, de mondott egyebet is: azt, hogy a fiút is, az anyját is a feleségem varázsolta el. Mondanom se kell, hogy egy szempillantásig se volt otthon maradásom, futottam ki a tanyára, egyenesen a pajtába. Ott volt a bérlő leánya, simogatta, cirógatta a borjút. Ennek, amint meglátott engem, hullani kezdett a könnye, én meg átöleltem, csókoltam hosszan, sokáig. Hogy szeretett volna mondani valamit, de csak érthetetlen hangokat hallatott és nyalta, csókolta a kezemet, arcomat. Én pedig így szóltam a bérlő leányához:

- Hallottam, te jó leány, az édesapádtól, hogy megtanultad a bűbájos mesterséget. Vissza tudnád-e változtatni ezt a borjút igazi alakjába? Minden vagyonomat neked adnám, ha ezt megcselekedned.

- Nem kell nekem a vagyonod - nevetett a leány - a fiad kell nekem. Visszaváltoztatom igazi alakjába, de két feltétellel. Az egyik, hogy feleségül vesz engem, a másik, hogy engeded megbüntetni azt az asszonyt, aki fiadat borjúvá varázsolta.

Természetesen azt válaszoltam a leánynak, hogy örömmel fogadom menyemnek, s szívesen megengedem, hogy érdeme szerint megbüntesse azt a gonosz asszonyt.

Ezt hallván a leány, kifutott a pajtából, hozott egy dézsát, tele-töltötté vízzel, föléje hajolt, érthetetlen szavakat mormolt belé, majd a borjúhoz fordult és így szólt:

- Ó, te borjú, ha Allah úgy teremtett téged, abban az alakban, amelyben most vagy, maradj meg benne; de ha ember vagy, változzál vissza emberré.

És vízzel locsolta meg a borjút. Hát íme, abban a szempillantásban előttem állott igazi alakjában az én drága szép fiam. Emberi szó nem képes elmondani az én végtelen nagy örömömet, s az én édes fiam határtalan örömét. Amikor aztán kisírtuk magunkat, azt mondtam neki:

- Édes szép fiam, nézd meg ezt a jó leányt. Neki köszönheted, hogy visszaszerezted igazi alakodat. Megígértem, hogy ha általa visszanyerted emberi formádat, feleségül veszed őt. Mondjad, szíved szerint beszéltem-e?

- Szívem szerint beszéltél, édes jó apám - mondotta a fiam.

Még aznap megtartottuk a lakodalmat. Lakodalom után menyem ismét megtöltötte a dézsát vízzel, valami érthetetlen szavakat mormolt belé, és amikor hazamentem, látom, hogy az udvaron egy szarvastehén futkároz. Ez a szarvastehén a feleségem volt. Azóta bármerre megyek, mindenüvé magammal vezetem, hadd lássam szüntelenül az ő bűnhődését. Mondjátok, nem ritka, nem különös és csodálatos történet ez?

- Valóban az - mondták mind, nemcsak a másik két öregember, de a gonosz szellem is. Annyira tetszett a gonosz szellemnek a történet, hogy elengedte a kereskedő büntetésének harmadát.

És íme, előállott a második öregember, akinek a két fekete kutyája volt, s mondotta:

- Ó, szellemek ura és királya, érdekes volt a történet, amelyet itt hallottunk, ám én még ennél is érdekesebbet mondok el, ha elengeded e szegény ember büntetésének másik harmadát.

- Elengedem - mondotta a gonosz szellem -, ha csakugyan érdekes lesz a történeted. Hát csak beszélj.

(Benedek Elek fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
A király és a sólyom története
  2011-05-08 16:23:02, vasárnap
 
 
AZ EZEREGYÉJSZAKA LEGSZEBB MESÉI


A KIRÁLY ÉS A SÓLYOM TÖRTÉNETE


- Egy perzsa szultánnak - beszélte a király - volt egy sólyma. Annyira szerette, hogy annak éjjel-nappal a közelében kellett tartózkodnia. Egyszer, amikor a király vadászaton volt, és kedves sólymát a tenyerén vitte, a hajtókörben egy gazella bukkant fel.

Most még szorosabbra fogták a kört a vadászok és a gazella egyenesen a királynak futott, hátsó lábára ült, és úgy tett, mintha hódolatát akarta volna kifejezni a király iránt. A király lehajolt a gazellához, a gazella azonban átugrott a király feje fölött, és elvágtatott. Nyomban repítette a király a sólymot a menekülő vad után, s az utol is érte. A király aztán a gazella lenyúzott bőrét a nyergére akasztotta.

Forró meleg napon történt ez, és a végtelen pusztaságon, ahol a vadászat folyt, egy csepp víz nem sok, annyi sem volt. A király is, lova is majd elepedt a nagy szomjúságtól. Végre aztán egy fát pillantott meg a király, melyről valami nedvesség csepegett. Alája tartotta csészéjét, de mikor az megtelt, a sólyom csőrével hirtelen-váratlan kiütötte a király kezéből. Másodszor is megtöltötte csészéjét a király, de ugyanúgy járt másodszor is. Megtöltötte harmadszor is és a lovának akarta nyújtani, mikor a sólyom hozzácsapott szárnyával és a csésze újból kiesett a király kezéből. Szörnyű haragra gerjedt a király, és haragjában levágta a sólyom szárnyát. A sólyom fejével szüntelenül a fa felé integetett, mindaddig, mígnem a király arra felé nézett, és ott egy kígyót pillantott meg. Most már látta a király, hogy miféle nedvesség folyt a csészébe.

A kígyóból folyt az, és a kígyó mérge volt.

Képzelheted, mily rettenetesen megbánta haragját a király, és mily szomorúan tért vissza arra a helyre, ahol a kíséretét hagyta.

Amikor mind együtt voltak, a sólyom panaszos hangot hallatott, és holtan esett a földre. Ez volt a király büntetése, amiért oly kegyetlen volt a hűséges állathoz.

- Mi rosszat tett nekem Dubán orvos - mondta a vezír - hogy én az ő halálát kívánnám? Nem bántott ő engem. Én azonban szeretlek téged, ó, király, és aggódom az életedért, azért intelek vigyázatra. Ha nem mondok igazat, tedd velem azt, amit egy király tett hűtlen vezírével.

- Hogyan történt az? - kérdezte a király.

- Íme, halljad, felséges királyom.

(Honti Rezső fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
Sahriár király és Seherezád
  2011-05-08 16:20:45, vasárnap
 
 

AZ EZEREGYÉJSZAKA LEGSZEBB MESÉI

SAHRIÁR KIRÁLY ÉS SEHREZÁD

Élt hajdanában, réges-régen, India és Kína szigetein egy hatalmas király: Sahriárnak nevezték. Nagy hadserege, díszes őrsége volt, szolgák mérhetetlen serege és fényes kíséret vette körül. Birodalmán mély bölcsességgel és igazságszeretettel uralkodott, kiérdemelvén népei szeretetét.

Felesége azonban gonosz asszony volt. Sahriár király, amidőn rájött bűneire, halállal büntette, és elkeseredésében megfogadta, hogy ismét megházasodik, de mindig csak egy napra: egyik nap nőül vesz egy fiatal lányt, másnap pedig leütteti a fejét, így is cselekedett nap-nap után, három esztendőn keresztül. Mérhetetlen volt a kétségbeesés az egész országban, a nép jajveszékelt, a lányos családok szertefutottak; az egész fővárosban egyetlen felnőtt leány sem maradt. Amikor a király ismét megparancsolta vezírjének, hogy szokás szerint vezessen hozzá új menyasszonyt, a vezír hasztalan keresett: egy leányt se talált. Elkeseredetten, bánatosan és a király haragjától félve ment haza.

Ennek a vezírnek volt két leánya. A nagyobbikat Sehrezádnak hívták, a kisebbiket Dunjazádnak. Az idősebbik sok könyvet olvasott, jártas volt hajdani királyok élettörténetében, régi népek történelmében. Nevezetes volt arról is, hogy ezer könyvet gyűjtött össze a régi népek és királyok históriáiból, meg a költők műveiből. Ez a Sehrezád most megkérdezte apjától:

- Édesapám, miért változott meg úgy a kedved, miért vagy tele búval, gonddal?

A vezír leányának kérdésére elbeszélte elejétől végig a királlyal való dolgát. Mire Sehrezád így szólt:

- Kérve kérlek édesapám, adj engem feleségül a királyhoz! Vagy meghalok, és feláldozom magamat az igazhívők leányaiért, vagy életben maradok és akkor én mentem meg őket ettől a nagy veszedelemtől.

A vezír pedig ezt válaszolta:

- Az istenért! Soha! Kockára tennéd életedet?

De a leány hajthatatlan volt:

- Kár a szóért - mondotta - ennek meg kell lenni!

Mit tehetett a vezír egyebet: felöltöztette leányát menyegzői díszbe és elment, jelentette a királynak, hogy talált menyasszonyt, Sehrezád pedig így szólt a húgához:

- Ha én már a királynál leszek, érted küldök, és elhozatlak. Majd ha ott vagy, és alkalmasnak látod az időt, szólj hozzám ekképpen: "Testvérem, mesélj nekem valami érdekes történetet, hadd virrasszuk így át az éjszakát". Mire én belefogok mesémbe, és ha Allah akarja, ebben rejlik a mi megszabadulásunk.

Ezután édesapja, a vezír elvezette Sehrezádot a királyhoz. Amikor ez megpillantotta, örömmel kérdezte:

- Hát elhoztad, akit kívántam?

- Parancsára, királyom - felelt a vezír.

Este, mikor nyugovóra tértek, Sehrezád sírva fakadt. A király megkérdezte, mi bántja.

- Ó, uram királyom - válaszol Sehrezád - lásd, van egy kedves húgom, tőle szeretnék elbúcsúzni.

A király elküldött Dunjazádért. Dunjazád megölelte nővérét, és leült a kerevet elé. Éjféltájban pedig így szólt nővéréhez:

- Ó, édes testvérem, szemünkre nem jön álom! Mesélj valami szép történetet, hadd szálljanak az álmatlan órák.

- Szíves örömest - felelt Sehrezád - ha a nemes király megengedi. A király is álmatlan volt és nyugtalan, örült hát, hogy mesét hallhat.

- Mesélj hát - mondotta.

Sehrezád nagy örömmel fogott első meséjébe. A király egész éjjel hallgatta. De Sehrezád csak a mese közepén tartott még és íme: a hajnal pirkadni kezdett; Sehrezád félbeszakította történetét. Dunjazád felkiáltott:

- Ó, be szép is a meséd, be kedves, be gyönyörű!

Sehrezád így felelt:

- Mi ez ahhoz képest, amit holnap éjszaka mesélhetnék, ha életem megkímélné a király!

Mire a király így szólt magában:

- Allahra, nem fejeztetem le addig, míg meg nem hallom a mese másik felét.

Ezután kiment fogadótermébe. Ott állott a vezír, leánya halotti leplével kezében. A király parancsokat osztogatott, intézte az ország dolgait, míg csak a nap végére nem járt. A vezírnek egy szót sem szólt a történtekről. Az pedig nem szűnt meg álmélkodni. Mikor az udvar este szétoszlott, Sahriár király visszatért lakosztályába. S amint leszállt a második éjszaka, Dunjazád így szólt nővéréhez:

- Ó, kedves testvérem, mondd el történeted második felét is!

Sehrezád pedig így szólt:

- Boldogan és örömmel, ha a király is úgy akarja.

- Mesélj csak tovább! - mondotta a király, és Sehrezád tovább mesélt... tovább ezer éjszakán keresztül.

Sehrezádnak ez idő alatt három fiúgyermeke született. Mikor az ezeregyedik éjszaka bevégezte meséit, leborult a király lába elé, és így szólt hozzá:

- Ó, minden idők legnagyobb királya, én a te rabnőd vagyok. Ezeregy éjszakán át elmeséltem neked régi nemzetségek, régi idők népeinek történetét. Kérhetlek-e téged most arra, hogy teljesítsd egy kívánságomat?

És a király így felelt:

- Csak szólj, Sehrezád, megadom, amit kívánsz.

Sehrezád pedig előhívatta a dajkákat, és ezt mondta nekik:

- Hozzátok be gyermekeimet!

Tüstént be is hozták a három kisfiút: egyik közülük már ment, a másik a földön csúszkált, a harmadik még csecsemő volt. Sehrezád a király elé lépett velük, és így szólt:

- Ó, királyom, íme a gyermekeid! Én most azért könyörgök hozzád: kímélj meg a haláltól e gyermekek kedvéért. Mert ha megöletsz, anyátlanul maradnak ezek a kicsinyek; nem lesz asszony, aki úgy gondozza őket, mint én.

A király könnyekre fakadt, szívéhez szorította kisfiáit, és így szólt:

- Ó, Sehrezád, én már a gyermekek születése előtt megkegyelmeztem neked, mert erényes, tisztalelkű, okos és jámbor vagy. Allah áldjon meg téged, apádat és anyádat, a tövet és a hajtást! Allah a tanum, hogy nem lesz semmi bántódásod!

Sehrezád megcsókolta a király kezét, leborult előtte, és végtelen boldogsággal mondta:

- Allah nyújtsa hosszúra életedet, és növelje méltóságodat és hatalmadat!

Nagy öröm támadt a palotában és városszerte; olyan éjszaka volt ez, amilyet kevés élő ember látott, világosabb volt, mint a fénylő nappal. Másnap reggel boldogan ébredt a király, összehívatta minden katonáját, a vezírnek pedig pompás, csillogó díszruhát ajándékozott, és így szólt hozzá:

- Allah áldjon meg, hogy hozzám adtad tündökletes lelkű leányodat. Megbántam immár, hogy oly sokat elpusztítottam népem leányai közül! És ez az ő érdeme! Okosnak, erkölcsösnek, tisztának és erényesnek ismertem meg őt, három fiúgyermekkel is megajándékozott, dicsértessék érte Allah!

A király díszes ruhákat ajándékozott a birodalom főembereinek, és elrendelte, hogy harminc napra ékesítsék fel a várost.

Fel is ékesítették hát pompásan a várost; ehhez foghatót eddig senki sem látott. Peregtek a dobok, szóltak a trombiták, egymást követték a vitézi játékok: részvevőiket a király dúsan megjutalmazta. A szegények közt is alamizsnát osztatott, és minden alattvalójára, birodalma minden népére kiterjesztette jótékony gondosságát. Ő, és országának népei jólétben, örömben, gyönyörűségben és boldogságban éltek, míg el nem érte őket az örömök elrontója és a kötelékek felbontója: a halál.

(Honti Rezső fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
A hóember
  2011-03-06 15:06:41, vasárnap
 
 





Hans Christian Andersen: A hóember


- Hej, de pompás hideg van! Csak úgy csikorog minden tagom! - kiáltott fel elégedetten a hóember. - Új életet lehel belém ez a jeges szél! De mit bámul rajtam az az izzó képű odafönn? - A napot gondolta, amely éppen akkor hajlott nyugovóra. - Felőlem bámulhat, ugyan nem hunyorgok, szemem se rebben!

Csakugyan, meg se rebbent a szeme, a két háromszögletű széndarab. De annál jobban villogtatta a fogait; tehette, mert egy gereblye feje volt a szája. Gyereksereg ujjongó kiáltásai közepette született, szánkócsilingelés, ostorpattogás köszöntötte.

Lenyugodott a nap, átadta helyét a teliholdnak; most annak fényes, kerek arca ragyogott az égen.

- No, most meg a másik oldalról bámészkodik! - bosszankodott a hóember, mert azt hitte, megint a nap jelent meg az égen. - Úgy látszik, sikerült leszoktatnom róla, hogy olyan utálatos meleget árasszon rám. Most már nincs ártásomra, inkább világít nekem, hogy láthassam magamat. Csak azt tudnám, mit kell csinálni, hogy az ember elmozdulhasson a helyéről! De szeretnék lábra kelni! Akkor lemehetnék a jégre, korcsolyázhatnék, ahogy a fiúktól láttam. De hiába, moccanni se tudok!

- Tudsz! Tudsz! - ugatta a házőrző. Kicsit rekedt volt, amióta a meleg kályha mellől kiküldték házat őrizni. - Tudsz majd futni, ne félj! Megtanít rá a nap! Láttam tavaly, hogy elbánt az elődöddel. Ti mind futni szeretnétek, s a végén másképp kell futnotok, mint ahogy elképzeltétek. Majd a nap megtanít.



- Mit mondasz, pajtás? - fülelt fel a hóember. - Az tanítana meg rá, az a fényes képű odafönn? Hiszen az fél tőlem! Az előbb keményen ránéztem, s mindjárt elbújt előlem, most aztán a másik oldalról próbál megközelíteni!

- Nem tudsz te semmit! - csaholta fölényesen a kutya. - Nem is csoda, hiszen most pacsmagoltak össze! Ez, amit most látsz, a hold, ami meg elbújt a föld alá, a nap volt. Holnap majd előbújik megint, és úgy megfuttat, hogy az árokpartig szaladsz, meglásd! Hamarosan időváltozás lesz, jelzi már a hátsó lábam, úgy szaggat, hogy az csak az idő fordulását jelentheti.

- Nemigen értem, mit beszél - tűnődött magában a hóember -, de valami rosszat sejtek a szavai mögött. Aki az előbb úgy rám sütött és megbámult, akit a kutya napnak nevezett, az rosszakaróm, úgy sejtem.

- Úgy! Úgy! - ugatott a kutya, aztán hármat fordult a maga tengelye körül, és behúzódott a házába.

Igazat jósolt a kutya hátsó lába: reggelre csakugyan megváltozott az idő. Nedves, sűrű köd ülte meg a tájat. Napkelte előtt szél kerekedett, kemény téli szél, csontjáig hatolt az embernek. Aztán előbukkant a nap, és tündérkertté varázsolta a vidéket. A fákon, bokrokon zúzmara fehérlett, mintha illatos virágzuhatag lepte volna el az ágakat. A megszámlálhatatlan ágak, gallyak finom rajzú erezete, amit a nyári lomb elrejtett a szem elől, most tisztán látszott, fehéren sugárzott külön-külön minden apró ágacska. A szomorúfűz olyan elevenen hajladozott a szélben, mint nyáron. Csodálatos tündöklés volt a táj. Hát még amikor magasabbra hágott a nap! Úgy villogott, szikrázott a hólepte vidék, mintha gyémántpor szitált volna az égből, s a hótakarón fehér fényű, nagy gyémántdarabok sziporkáznának. De azt is hihette volna, aki látta, hogy ezer meg ezer kicsi gyertya hófehér lángja libeg a földön.

- Ó de gyönyörű! - kiáltott fel egy fiatal lány, aki egy ifjúval lépett ki a kertbe. Éppen a hóember előtt álltak meg, s elgyönyörködtek a tündöklő fákban. - Nyáron se látni szebbet! - mondta, és felragyogott a szeme.

- Ilyen legényt se látni nyáron, mint ez! - mutatott az ifjú a hóemberre. - Daliás legény!



A lány fölnevetett, intett a hóembernek, aztán játékosan elszaladt a havon, amely úgy ropogott a lába alatt, mint a keményített gyolcs.

- Hát ezek kicsodák? - kérdezte a hóember a házőrző kutyától. - Te régóta itt szolgálsz, nem ismered őket?

- Dehogynem - felelte a kutya. - A lány néha megsimogat, az ifjú meg csontot ad. Őket nem harapom meg.

- De mifélék? - faggatózott a hóember.

- Jegyesek - morogta a kutya. - Majd beköltöznek egy ilyen házikóba, mint az enyém, és együtt rágják a csontot.

- Van olyan tekintélyük, mint nekem vagy neked? - kíváncsiskodott tovább a hóember.

- Hogyne volna! Hiszen az uraságokhoz tartoznak! Mondhatom, édeskeveset tud, akit csak tegnap gyúrtak! Bezzeg én eleget éltem, sok mindent tapasztaltam, ismerem az udvar meg a ház népét. Volt olyan idő is, amikor még nem tartottak láncon. Úgy, úgy!

- De jólesik ez a hideg! - mondta kis idő múlva a hóember. - No, hát mesélj tovább! Csak a láncodat ne csörgesd, mert attól fejfájást kapok.

- Úgy bizony, úgy, úgy! - folytatta a kutya. - Én is voltam valamikor kicsi kutya, kicsi és kedves, ahogy mondták rólam. Bársonyszéken heverésztem odabenn az uraságék házában, a legfőbb uraság ölében feküdtem, simogattak, becézgettek, hímzett kendőcskével törülgették tisztára a lábaimat; "gyönyörűségem, aranyos kutyácskám", mást se hallottam egész nap. Egy nap aztán azt mondták, hogy már igen nagy vagyok, s a szakácsnénak ajándékoztak. Lekerültem hát a pincelakásba. Te éppen beláthatsz oda, megláthatod a kamrát, ahol olyan nagy úr voltam, mert az voltam a szakácsné kamrájában is. Ez már nem volt olyan fényes hely, de sokkal kényelmesebb: nem cibáltak, ráncigáltak a gyerekek, mint odafönn. Enni még többet kaptam, mint azelőtt. Külön vánkosom volt, amin aludtam, s még kályha is volt a szobában. Ilyenkor, télidőben, az a legnagyobb kincs a világon! Úgy megbújtam alatta, hogy még a farkam csücske se látszott ki. Ó, még ma is arról a meleg kályháról álmodom! Úgy, úgy!

- Hát olyan szép az a kályha? - kérdezte a hóember. - Hasonlít hozzám? - Mindenben az ellentéted! - felelte a kutya, és elábrándozott: - Fekete, mint a szén, hosszú, karcsú nyaka van és réztrombitája. Hasábfát eszik, s ha evett, láng csap ki a szájából. Ó, milyen gyönyörűség a közelében lenni, hozzásimulni, alája bújni. Onnan, ahol állsz, éppen leláthatsz a szakácsné kamrájába.

A hóember odanézett, s meg is látta azt a fekete, fényesre dörzsölt, réztrombitás jószágot, amelyből pirosan világított a tűz. Különös érzés szállta meg a hóembert, maga se tudott rajta eligazodni, mit érez. Aki nem hóembernek született, talán úgy nevezné: szerelem.

- És mért hagytad el őnagyságát? - kérdezte a hóember. Úgy érezte, a kályha csak női lény lehet.

- Mert kényszerítettek rá! - mondta a kutya. - Kitessékeltek a kamrából, és láncra kötöttek. Megharagudtak rám, mert a legkisebb úrfinak beleharaptam a lábába. Pedig igazam volt - mért rúgta félre a csontot, amit rágtam! De ők nem adtak igazat nekem, s azóta láncot hordok, még szép érces hangom is odalett, hallod, milyen rekedt vagyok? Úgy, úgy! Ez lett a nóta vége!

De a hóembernek már máshol járt az esze: a pincelakás ablakát bámulta, nézte a kályhát, amely négy vaslábon állt, és éppen olyan derék termetű volt, mint ő maga.

- Olyan furcsán ropog bennem valami! - mondta aztán a kutyának. - Bejuthatok-e valaha abba a szobába? Igazán szerény kívánság, az ilyenek teljesülni szoktak. Legforróbb vágyam ez, egyetlen vágyam, nincs igazság a földön, ha ez nem teljesül. Lemegyek abba a szobába, meg kell ölelnem azt a teremtést, ha másképp nem juthatok hozzá, hát az ablakot nyomom be!

- Pedig oda nem juthatsz be! - mondta a kutya. - Ha meg valami módon mégis hozzá tudsz érni a kályhához, nyomban véged van. Úgy, úgy!A hóember egész álló nap sóvárogva bámult be az ablakon. Alkonytájban még meghittebb, hívogatóbb volt a szoba, a kályha szelíd piros fényt árasztott, szebbet, mint a nap, szebbet, mint a hold, olyat, mint a kályha, amikor jól megrakják. Néha kinyitották az ajtaját, s ilyenkor vörös lángnyelvek csaptak ki rajta, rózsaszínűre festették a hóember vágyakozó arcát.

- Ó, nem bírom tovább! Nem élhetek nélküle! - sóvárgott a hóember. - Milyen kedves, és milyen jól illik neki, ha kiölti a nyelvét!

Hosszú volt a téli éjszaka, de a hóembert elszórakoztatták ábrándos gondolatai, amelyektől csak úgy csikorgott a feje.

Reggelre jégvirágok nyíltak a pincelakás ablakain; szépek voltak, szebbeket még a hóember se látott, de hiába voltak szépek, ha eltakarták előle a kályhát. A jégvirágok egyre dúsabban nyíltak, nem akartak elolvadni; csikorgó, csontfagyasztó hideg volt, amolyan hóembernek való idő. De a mi hóemberünket ez sem vigasztalta boldogtalanságában. Rabul ejtette szívét a fekete derekú kályha.

- Komisz betegség ez, hát még egy hóembernek! - mondta részvéttel a kutya. - Engem is elővett, de szerencsésen túlestem rajta. Úgy, úgy! Időfordulás lesz, meglátod!

Úgy is lett, a hideg megenyhült, olvadni kezdett.

Ahogy langyosodott az idő, úgy rokkant, úgy soványodott a szegény hóember. Nem szólt, nem panaszkodott, s ez már igazán rosszat jelentett.

Egy reggel aztán összeroskadt. Csak szürkés hókupac maradt a helyén meg egy seprűnyél, amely a gerince volt.

- Most már értem, mért volt olyan nyugtalan - bólogatott a kutya, amikor meglátta. - Söprűnyél volt a testében, az izgett-mozgott benne, nem csoda, hogy mindig mehetnékje volt. Úgy, úgy!

Aztán elvonult a tél is.

- Fuss! Fuss! - kiáltotta utána a kutya, a kislányok meg ezt zöngicsélték az udvaron:

Levélke, bújj ki az ághegyen!

Füves rét, zöld takaród legyen!

Kakukk, fürj, pacsirta, szólj vígan!

Virág nyit, tavasz jön - itt suhan!

Énekeld velem, te kismadár:

nem jön a hideg tél vissza már!

És a hóemberre nem gondolt már senki.

 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
Gyönyörű kép...
  2011-02-09 19:50:03, szerda
 
 

 
 
0 komment , kategória:  Híres mesék  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 12 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 74 db bejegyzés
e év: 2069 db bejegyzés
Összes: 54819 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 837
  • e Hét: 6542
  • e Hónap: 35517
  • e Év: 807858
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.