Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fiala F.: Egyszerű történet 3
  2011-02-26 16:30:37, szombat
 
 
Fiala Ferenc:
Egyszerű történet és egyéb históriák III. rész

Zsedényi Béla

A magyar népi demokrácia első államelnöke

Nem történelmet avagy dokumentációt óhajtok írni.
Ez a hivatásos történészek és kútfőkutatók dolga. Én csak emlékeket fényképezek a múltból.
Emlékeket,
amelyekért kár volna, ha idő előtt elhomályosodnának és a hazától elszakadtak nem pillantanának bele abba a tükörbe, ami az akkori múltat adja.
Sok minden túlján emlékeznem kell emberekre, akik annakidején, amikor vörös áradat öntötte el az országot,
azt hitték, jó munkát végeznek,
ha segédkezet nyújtanak Sztálin Magyarországra visszatért főcinkosainak
a Rákosiknak,
Gerőknek és mindazon többieknek, akik közül csak egy:
Nagy Imre maradt meg az idő rostájában.
Az elvesztett háború utáni időkben sokan jelentkeztek az orosz szuronyok árnyékában
az új hódítók előszobáiban.
Volt közöttük jószándékú és naivan lelkes.
Voltak régi hithű kommunisták, akik összetévesztették a teóriát a prakszissal és letették a főesküt,
hogy a suba alatt terjesztett kommunista röplapok és szemináriumi füzetek minden szava igazság
és úgy is lesz,
ahogyan az a türelmes papíron meg vagyon írva.

A legveszedelmesebbek a --- karrieristák voltak.
A törtetők.
A hit és meggyőződés nélküliek, akiknek mindegy volt a szél iránya.

Csak egy volt fontos:
vigye a vitorlájukat.
Tehetségtelenek voltak és kapzsiak.
Lustaságukat és butaságukat a Horthy-rendszer reakciójával takargatták.
Az én apám nem volt gróf --- tehát elnyomtak --- jelszóval rohantak neki a magasságokhoz vezető lajtorjáknak.
Két-három évig zsebelték is a stallumokat,
de minden butaság és hozzánemértés kiderül egyszer és ki emlékszik már
a ,,felszabadulási idők" nagy karrierjeire manapság?


Eltűntek, elfújta őket a szél.

Voltak politikusok,
akik a sztálingrádi német csatavesztés után fedezték fel magukban a Keletet és Ráday utcai cselédszobákban tárgyaltak a magyarországi Kommunista Párt embereivel --- a hatalom átvételéről.
Ezek voltak az ,,okosan" számítók,
a nagyferencek meg a tildyzoltánok.
A régi parlamentben másod, sőt harmadhegedűt játszottak és tudatlanságuknál csak ambíciójuk volt nagyobb. Utolsó reményük a Kárpátokon túl feltűnő vörös nap volt.
Egy rendezett országban nem tudtak boldogulni --- tehát üdvözölték a rendetlenséget,
ahol ellenőrzés nélkül lehetett lopni, halandzsázni és nem utolsó sorban nevet szerezni.
Szerepelni az újságokban és bírát játszani --- sajnos halálos komolyan --- a náluknál sokkalta többet érők felett.
Ezek voltak azok, akik úgy gondolták --- és hitték is ---, hogy a miniszter az hol napot,
hol pénzt lop.
Mit tudták ők,
hogy egy kiegyensúlyozott országban
a miniszteri bársonyszék --- mindenütt a világon --- a privátéletről való teljes lemondást,
az idegeket és szívet ölő tárgyalások végtelen sorozatát jelenti.

Olyan hirtelen csöppentek a hatalomba,
hogy megmámorosodtak és két kézzel lopták a szerencsétlen ország megmaradt vagyonát.

Hogy a nagy lopásnak mégis törvényes látszatot adjanak,
megalakították
az ,,Elhagyott javak kormánybiztosságát",
s haveri alapon osztották ki egymás között az eltűntek vagy Nyugatra menekültek hátrahagyott értékeit.
A kis vidéki református papból országelnökké előlépett Tildy Zoltán úgy ült bele
a Sorg család leányfalusi nyaralójába,
mint szürke veréb a fecskefészekbe.

Budapesten az Eszterházy palotát vette birtokba,
ahol a főadjutáns a Magyar-utcai bordélyház akkori tulajdonosának a fia (Jékeli) volt mindaddig,
amíg meg nem unta a nagy demokráciát és két vagon bútorral,
szőnyeggel --- mint Magyarország hollandiai követe --- búcsút nem intett volt főnökének és
az egész országnak.
Ennek a másodosztályú társaságnak, jobban mondva siserahadnak
talán egyetlen becsületes és naivul ártatlan szereplője volt --- a miskolci jogakadémiai tanárnak
és vidéki lapszerkesztőnek is gyenge
Zsedényi Béla.

Szegény, naiv Zsedényi Béla.
Amikor 1945 tavaszán a debreceni református Nagytemplomban
az Országgyűlés elnökévé és a magyar népi demokrácia elnökévé kiáltották ki,
bizonyára nem gondolta,
hogy alig 10 év után a kőbányai Gyűjtőfogház egyik földszinti cellájában,
koszos szalmazsákon végez vele a gyomorrák.
A börtönben már csak emlékeinek élt.
Szépítette,
nemesítette azokat és abban a hitben halt meg, hogy nem is Worosilov --- hanem egyenesen
a magyar nép akaratából lett --- saját szavai szerint,
Kossuth Lajos kései utóda.

Az elkülönített osztály lakója volt ő is, mint annyian mások.
A nagy csillagépületnek az a szárnya volt ez a speciális osztály,
amelyre a többi börtönlakók különös félelemmel néztek fel és esti imájukban arra kérték
a Mindenhatót,
hogy mentse meg őket az odakerüléstől.

De Zsedényi Béla odakerült, pedig akkor már súlyos beteg volt (1952).
A harmadik emeleten fertőző tbc-sek voltak.
Ötenhatan egy zárkában.
Az ételt beadó ávós őrök szája fertőtlenítő folyadékba mártott kendővel volt bekötve --- mert egy kommunista államban a legfőbb érték az ember.
Az orvosi kezelés egyenlő volt a nullával és erre a nullára nagyon vigyázott Benedek,
volt
Muszos főorvos elvtárs,
aki később a magyar kormány megbízásából a Koreába küldött magyar orvoscsoport
politrukja lett.
Ugyancsak az ő orvosi tanácsára utaltak be fegyelmi büntetésként
a fertőző tbc-sek közé egészséges embereket is.
Így került a fertőző osztályra 1952 nyarán

Kunder Antal, volt kereskedelmi miniszter,
aki csak erős szervezetének köszönhette, hogy nem kapta meg a biztos halált okozó betegséget.
--- A második emeleten volt tisztek, míg az elsőn az ún. polgáriak voltak. Vegyesen.
Nyilasok, szociáldemokraták, kommunista elhajlók váltogatták egymást a zárkákban.
Beszélgetni, vitázni nem igen lehetett, mert a kukucson állandóan ott volt az őr szeme és ha valakit rajtakaptak a beszélgetésen, akkor a verésen kívül négy-öt órai kurtavas volt a büntetés. A kurtavas pedig kemény, kegyetlen valami volt. Még a régi K. u. K. világ katonai büntetései közé tartozott, de a kommunista fogházvezetőség korszerűsítette azt. Az elítéltet először is leültették a cementpadlóra, azután jobb csuklóját a bal, bal csuklóját pedig a jobb bokához láncolták.
A katonai rendtartás szerint a láncot vasbilincsre erősítették --- a vasbilincs pedig szövettel volt bélelve, nehogy a csontokat megsértse.
Nos, Lehota János villamoskalauzból börtönigazgatóvá előlépett kommunista a láncokról leszereltette a csuklóvédő bilincset és a láncot a boka, illetve a csuklócsontra hurkolták és szárnyas csavarral húzták össze. A szerencsétlen már az első félórában izzadni kezdett, lélegzete akadozott és keze-lába szilvakék színű lett. A légzési zavarokat szívgyengeség követte. Aki elájult, azt ,,legfőbb érték az ember" jeligével leöntötték hideg vízzel és addig rugdalták, amíg magához tért. Ha valaki azonban ennek ellenére is feldőlve maradt, akkor megjelent Benedek főorvos elvtárs, injekciót adott a nyomorultnak és kijelentette, hogy az illető --- szimulál, mire újabb pár órai kurtavassal sújtották. Ha valaki örök életére nyomorék lett, az nem számított. Így járt a földművelésügyi per egyik elítéltje, aki kurtavas közben féloldali gutaütést kapott és egész jobboldala megbénult. Voltak éjszakák --- mert a kurtavasalások éjjel történtek ---, hogy 20---25 ember ült egymás mellett a földszinti zárkasor előtt és nyögés, jajveszékelés töltötte meg az épületet. Érthető tehát, hogy mindenki vatta akart lenni vagy köd, hogy fel ne tűnjék. Mert ha valakire szemet kaptak az őrök, az nagyon, de nagyon rossz napoknak nézett elébe. Nappal halálos csend ült az elkülönített csillagban és csak a mindent betakaró sötét éjszaka volt az, mikor suttogva beszélhettünk egymással. Az öreg Zsedényi Béla, mintha érezte volna, hogy már nem sokáig él, elmondotta egész életét és sokszor már hajnalodott a rákosi réteken, amikor a nappal csendje borult a zárkára.

Magas, fehérhajú ember volt. Értelmesen beszélt és nem gondolta, hogy visszaemlékezései milyen hű fotográfiái annak a korszaknak, amelyet úgy hívunk: --- Felszabadulás. Tiszta és becsületes volt mindvégig. Nem haragudott senkire és minden kritika nélkül mondotta el az eseményeket, melyeknek ő maga csak dróton rángatott bábja volt. De mivel benne élt a háborút követő kor első eseményeiben, sőt tíz hónapon át a magyar népidemokrácia első elnöke is volt, így a megbízható szemtanú és kortárs szólott belőle és e sorok írója megpróbálta úgy leírni a börtöncella végtelen magányában elhangzott vallomását, ahogyan azt annakidején Zsedényi Béla vallotta a kőbányai Gyűjtőfogház egyik udvarra néző cellájában. Mert a börtön olyan, mint a gyóntatószék. A gyónó először megszépíti a szavakat, de azután szinte észrevétlenül lehullanak az igazságot gátló motívumok és lassan kikerekedik a vallomásból a valóság --- azaz: úgy mondani el a dolgokat, ahogyan azok valóban megtörténtek.

*

Zsedényi Béla karrierje akkor kezdődött,
amikor az oroszok bevonultak a Szinvaparti városba, Miskolcra.
Ő nem várta az oroszokat, sőt félt tőlük.
Mert Zsedényi Béla polgár volt.
Fehér hajával, magas gallérjával és a ferencjózsefi időkből ittmaradt géhrokkjával
a liberális Magyarország polgárának típusa volt.
Tagja volt a Borsod megyei Kossuth-körnek és március 15-én ő volt szónoka a főleg miskolci zsidó kereskedőkből és egyéb demokratákból álló Demokrata Körnek és úgy követelte a szabadságot, mintha még mindig Karafa igáját nyögné az ország. Háromszobás lakása volt a Sötétkapu mellett. Volt felesége és leánya, akikkel együtt élte a vidéki kispolgárok színtelen életét. Hogy valaha Magyarország első embere, elnöke legyen, arra legvakmerőbb álmában sem gondolt. Ha ugyan álmodott egyáltalán Zsedényi Béla. Ha igen, akkor legnagyobb álma az lehetett, hogy életében egyetemi tanár legyen Budapesten. De addig már nem vitte tehetsége és így megmaradt a miskolci jogakadémia tanárának. A háború utolsó szakaszában a törvényes kereteken innen németellenes hangokat hallatott, de annyira tiszteletben tartotta a törvényt, hogy semmi kapcsolatot nem tartott az úgynevezett ,,ellenállókkal", akik a Széchenyi-utcában lévő Weidlich bérház egyik cselédszobájában pusmogtak komolytalan dolgokról. Mikor a vörös hadsereg Miskolc felé közeledett és a hátráló magyar-német csapatok elhagyták a várost, akkor Zsedényi Béla a pince egyik oldalnyílásába befalazta lányát és feleségét, kellő szellőző nyílást hagyva a falakon. A pinceodúba befőttet, konzerveket, meg egyéb időálló élelmiszert hordott le a lakásból és azután az utcára néző ablak függönye mögül várta a közelgő eseményeket. Mikor az első orosz tankok végigdübörögtek az utcán, akkor kissé megijedt és lefeküdt aludni. Már éjfél felé járt az idő és a városra a rettegés csendje borult, ahogyan az lenni szokott, ha idegen megszállók ütnek a városon. Csak pár órát aludt és éppen borotválkozott a lichthofra néző sötét fürdőszobában, amikor dörömböltek előszobája ajtaján. A csengő nem szólt és a dörömbölés szokatlan durvasággal vágta ketté a csendet. Felvette házikabátját és óvatosan kinyitotta az ajtót. Az udvar fölött húzódó gangon 8---10 szőrös arcú, rongyos ruhájú ember várakozott két orosz altiszt kíséretében.

--- Tanár úr elvtárs, jöjjön azonnal. Az orosz városparancsnok hívatja. Mindannyian odamegyünk, hogy megalakítsuk a demokratikus Miskolcot --- mondotta nagy lendülettel a legszőrösebb elvtárs, akiről később kiderült, hogy többszörösen büntetett cipészsegéd, aki másnap délelőtt megszervezte a városban maradt Borbély Maczky Emil főispán agyonveretését.

Zsedényi Béla eleinte nem akart menni, de a két orosz katona davaj, davaj felszólításának engedelmeskednie kellett, így bement a hálószobájába, elővette öreg Ferenc József-kabátját --- elvégre a városparancsnok hivatta ---, szépen megfésülködött, leporolta cipőjét és máris elindult a szemenszedett társasággal a Vármegyeháza felé, ahol az orosz városparancsnok székelt. A Megyeház nagytermében öt-hat orosz tiszt várta őket. Katonás sorrendben felállították a társaságot a terem közepén és egy magyar tolmács segítségével tudtukra adták, hogy illedelmesen viselkedjenek és csak a feltett kérdésekre válaszoljanak. A micisapkás, szőrös ,,ellenálló" öntelten, büszkén nézett maga elé, mint aki tudja, hogy ők lesznek az urak a városban, mert megérkeztek a felszabadítók. Majd két órát álltak a fűtetlen nagyteremben, míg végre nyílt az ajtó és újabb tisztek kíséretében belépett a terembe Miskolc városparancsnoka: egy orosz tábornok. Frissen borotvált arca szinte világított a teremben és a volt magyar főispán kedvenc kölni-szaga vette körül. A tábornok ugyanis Maczky Emil lakásában lakott. A lakás régi tulajdonosát letartóztatta és pár órával később kiadta a pár miskolci kommunista által összeverbuvált tömegnek, akik a nyílt piactéren a felszabadulás nagy gondolatához méltóan --- agyonverték és összerugdalt, véres holttestét lámpavasra akasztották. De akkor ezt még nem tudhatta Zsedényi Béla, aki úgy állt a sor végén, hogy maga sem tudta, hogy került oda. A tábornok rövid orosz beszédet tartott, amit tolmács fordított magyarra. A lényeg az volt, hogy alakuljon meg az új városi tanács és hogy halálbüntetést kap mindenki, aki bujdosó német vagy magyar katonát rejteget lakásán.

Közben az utcáról
lövöldözések és női sikolyok foszlányai hallatszottak és Zsedényi Béla a pincébe falazott feleségére
és leányára gondolt.
A térdei remegtek a félelemtől és riadt szemekkel nézett a társaságot mustráló csizmás tábornokra,
aki nagyokat köpködött és érthetetlen orosz szavakat dobott ki magából,
amelyeket a tolmács már nem fordított magyarra.
Nyilván káromkodott.
Mikor a tábornok a sor végére ért, hirtelen megállt és Zsedényin akadt meg a szeme.
Odaintette a tolmácsot és megkérdezte:

Maga miért öltözött feketébe? És miért borotválkozott meg?

Zsedényi ijedten válaszolta:

--- Tudtam, hogy a városparancsnok úr hivat és ezért illendően akartam megjelenni.

A tábornok Zsedényi vállára csapott,
megölelte,
orosz szokás szerint jobbról-balról megcsókolta és kiállította a sorból.
Azután csúnyán lehordta a szőrös felszabadítottakat,
egyik-másikba keményen belerúgott és azzal zavarta el őket, hogy takarodjanak haza,
borotválkozzanak meg és rendesen felöltözve jöjjenek vissza.
Hogy visszajöttek-e vagy nem, azt már nem tudta Zsedényi Béla,
mert a tábornok bevitte a szobájába,
illetve a főispáni irodába és töviről hegyire kikérdezte.
Az orosz tolmácsot leültette az írógép mellé, felvette Zsedényi személyi adatait,
majd hosszú oldalakat diktált,
amit Zsedényinek alá kellett írni --- bár azt sem tudta, mi van a szövegben.

De aláírta,
mert érezte, hogy most valami kezdődik vele. Valami azt súgta neki, hogy most indul el karrierje.
Hogy most lesz egyetemi tanár, vagy polgármester, esetleg valami más,
amit eddig nem tudott elérni.
Őszinte, naiv, igaz ember volt.
Nem csak a karrierjére gondolt, hanem arra is, hogy ő lesz a híd, ami összeköti a győztest
a legyőzöttel és enyhíti majd a legyőzöttek fájdalmát és talán sikerül levágnia
az országon taposó orosz medve karmait.
Karriervágy és segíteni akarás tusakodott ebben az emberben,
aki azt gondolta,
hogy meg tudja változtatni Sztálin magyarországi politikáját.

Már délfelé járt az idő, amikor a vörös hadsereg tábornoka két tiszt kíséretében elbocsátotta. A megyeház előtt az ott várakozó amerikai jeepbe ültek és a koratéli napsütésben megindultak Zsedényi lakása felé. Az út az akácfák szegélyezte Búza-téren vezetett át, az ordítozó tömeg hurrá-kiáltással fogadta az orosz tiszteket, Zsedényi felnézett a kocsiból és a tüntető csőcselék felett észrevette, hogy az egyik lámpavason hulla lóg. Az orosz tisztek is észrevették és arrafelé kanyarodtak a jeeppel. A lámpavas előtt pillanatra megálltak, nevettek és halom hosszúszipkás szigarettát szórtak a tömeg felé. Zsedényi felnézett a lámpavas agyonvert és megkínzott gyümölcsére és megismerte.

Borbély Maczky Emil volt, aki nem menekült el a városból, mert úgy érezte: neki kell átadnia azt az oroszoknak.

--- Fasiszta --- mondotta a Zsedényi jobbján ülő orosz tiszt és az autó bekanyarodott
a Széchenyi-utca felé.

Pár nap múlva fényképét továbbították Moszkvába a Debrecenben ügyködő Rákosi Mátyáson keresztül. Mikor megvolt a káderlapja, akkor kinevezték országgyűlési képviselőnek és behívták a debreceni Nagytemplomban ülésező ,,független parlamentbe". A képviselők névsorát természetesen úgy állították össze, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. A kecskét ezúttal az oroszoktól félő magyar közönség jelentette. A kommunisták jó politikusok és nem akartak ajtóstól a házba rontani. Mindenkinek megadták a magáét a kommunista elvek fenntartása mellett.
Rákosi Mátyásék ügyesen dolgoztak.

Olyan port hintettek a tiszántúli, akkor már ,,felszabadult" lakosság szemébe,
amit még évek múlva sem tudtak kitörölni.

A Nagytemplom padsoraiban a társadalom minden rétege képviselve volt.
Munkás, paraszt- és középosztálybeli egyaránt.
A láthatatlan vörös szűrő azonban jól megszűrte a névsort,
amire végeredményben semmi szükség nem volt,
hiszen Debrecenben orosz szuronyok őrizték a békét és semmi sem történhetett Worosilow marsall
tudta és akarata nélkül.
A Budapestről Debrecenbe osont ellenállók odavoltak az örömtől.
Harsány szavakkal üdvözölték a végre megszületett demokráciát és igazolva látták
a hamis mende-mondát,
hogy
az orosz bolsevizmusnak már semmi köze sincs ahhoz a régi bolsevizmushoz,
amely terrorral
és erőszakkal akarja rákényszeríteni a világra Lenin tanait.
Az orosz páncélosokkal Debrecenbe érkezett Rákosi Mátyás elbűvölően kedves volt mindenkihez.
Gróf Teleki Gézát úgy megölelte,
hogy boldogan ropogtak az arisztokrata bordák.
Pontosan emlékezett a gróf moszkvai kijelentésére, aki mindössze ennyit mondott:

,,úgy érzi magát, mintha a pusztaszeri találkozón volna akkor ezer évvel ezelőtt..."

Ki is nevezték a debreceni kormány kultuszminiszterévé.
De talán emlékezett még arra a bizonyos moszkvai találkozóra ott a Kreml falai között,
ahol
Molotov mutatta be a magyar nemzet ,,kiküldötteinek" Gerő Ernőt.


Az orosz csapatok 1944. november 7-én vonultak be a Hajdúság jobb napokat látott fővárosába, Debrecenbe, és alig hat hétre rá, 1944. december 21-én már össze is ült a nemzeti bizottságok által szervezett népgyűléseken megválasztott ideiglenes Nemzetgyűlés, s ünnepélyesen deklarálta, hogy ,,kezébe veszi a gazdátlanul maradt ország ügyeinek intézését, mint a nemzeti akarat kifejezője és a magyar állami szuverenitás birtokosa." Az ideiglenes Nemzetgyűlés ünnepi külsőségek között tartotta első ülését. A legfontosabb tárgy a Nemzetgyűlés elnökének a megválasztása volt. Külön fontosságot adott ennek a pontnak, hogy az elnök egyben a ,,felszabadult" Magyarország államfői jogait is birtokolta, azaz a Nemzetgyűlés elnöke egyben az ország első tisztviselője is volt. Tekintve, hogy a minden orosz politikai változáskor átírt történelemkönyvek nem tekinthetők kútforrásnak, így kénytelen vagyok Zsedényi Béla elbeszélésére hivatkozni, aki élete legnagyobb élményét a kőbányai Gyűjtőfogházban többször is elmesélte. A budapesti Kossuth-könyvkiadó 1964-ben 500 oldalas könyvet hozott piacra ,,20 év" címmel. A könyv szerzői Laczkó Miklós és Szabó Bálint. A könyv feladata a címe szerint az kellene legyen, hogy pontos időrendi sorrendben megírja az utolsó húsz esztendő magyarvonatkozású történelmét. A könyv elolvasása közben azonban úgy érzi az olvasó, hogy becsapták és hamarosan rájön,
hogy
egy magyar viszonylatú George Orwell-szerű agymosó iskola padjában ül,
ahol el kell felejtenie a valódi múltat és úgy kell látnia azt, ahogyan a hatalom akkori birtokosai
azt tőle megkívánják.
A ,,20 év" című könyvben például egyetlen egyszer sem szerepel Rákosi Mátyás vagy Gerő Ernő neve
s a jámbor olvasónak,
aki a magyar népi demokrácia első 20 esztendejére kíváncsi,
el kell hinnie,
hogy ez a két moszkovita nem is létezett és nem ők voltak azok, akik több,
mint egy évtizeden át az akkori történéseket irányították.
A Kommunista Párt szempontjából ez érthető.

Az összeomlást követő időkben

Rákosi Mátyás és társai voltak azok,

akik Sztálinra való hivatkozással

a terrort és a gazemberségek sorozatát hozták az országra.


Ez az idő volt az,
amikor ártatlan embereket hurcoltak el hazulról és amikor megkérgesedett a hóhér tenyere a sok kivégzéstől.
Ez a tizenkét évig tartó korszak volt az, amikor Magyarországot végleg le akarták vágni
a nyugati kultúra törzséről és bele akarták
oltani a Wladivosztoktól Belgrádig húzódó ázsiai folyondárba.
Ennek
a géppisztolyon és terroron felépül 12 évnek volt a reakciója 1956 őszének magyar forradalma,
amely ha el is bukott,
de mégis óvatosságra intette a moszkvai hatalmasokat.

Hogy ez az idő milyen gaz és alávaló volt, azt éppen ezek a ,,20 év"-szerű könyvek bizonyítják,
amelyek
egyszerűen nem létezettnek tekintik azt a 12 évet,
amikor a Kommunista Párt égisze alatt
tették tönkre az országot.

Mennyivel becsületesebb volna, ha a híres kommunista önkritikával élve bátran megírnák,
hogy tévedtünk,
megbuktunk, és hogy a jövőben majd emberségesebben csináljuk ügyeink intézését.
De a KP nem tévedhet,
mert a párt pápább a pápánál.
Szent és csalhatatlan és még konzíliumokra sincs szüksége, hogy korrigálja a múlt eltévelyedéseit.

Nemcsak a jelent gázolják le,
hanem meghamisítják a múltat és meg nem történtnek deklarálnak egész korszakokat.
A Rákosi Mátyás idejében nyomott iskolai tankönyvek minden oldalán dicshimnuszok zengték
Rákosi pajtás ,,hősi tetteit" és országépítő nagyságát,
de a legutóbb megjelent magyar iskolakönyvekben még a neve sincs megemlítve.
Egyszerűen nem vesznek tudomást a bűnbeesett leányzóról.

Pedig a gyerek megvan.
Törvénytelen, púpos és csúnya, mint az éjszaka és ma is hatalom és úgy hívják:
Magyar Dolgozók Pártja --- azaz Magyar Kommunista Párt.

Az eljövendő objektív történelemírónak nehéz feladata lesz,
ha egyszer meg akarja írni az utolsó 20 év magyar történetét.
Ha beül
a Nemzeti Múzeum könyvtárába és előveszi ennek a kornak a dokumentációit,
akkor mestere legyen a tudománynak,
ha kiismeri magát
a sok
elkendőzött igazság és megírt hazugságok roppant útvesztőjében.

A kortársak már régen halottak, a könyvek pedig --- az egykori krónikák soha nem látott hazugságokon épültek fel. Az egyetlen igazi út a kortársak néhanapi feljegyzései maradnak. Ahogyan a francia forradalom igaz ismerete elképzelhetetlen a francia emigrációs irodalom nélkül, éppen úgy az a mai magyar helyzet helyes megítélése a szabad földön élő emigráció írásai nélkül is.

Zsedényi Béla meghalt. Nevét ma már meg sem említik a hazai történészek és történelemhamisítók. Eszköz volt, akit felhasználtak és utána elsüllyesztettek azon többihez, akik eljátszották a reájuk kiosztott szerepeket s a felvonás végén el kellett tűnniök a kommunista színház deszkáiról. A csodálatos csak az, hogy mindig voltak színészek, politikusok, akik vállalták a szerepet, noha tudniok kellett, hogy a végszó után nem léphetnek fel többé. Sok ilyen szereplője volt az utolsó húsz esztendő magyar életének. Vállalták a megbízatást, mert hitték, hogy a sors mérte ki reájuk, pedig csak a moszkvai nagy agyközpont fűzte rájuk a drótot, mint a bábszínház fából faragott figuráira a rendező. Azt hitték, főszerepet játszanak, pedig csak kulisszák voltak.

Felment a vörös függöny és mint a harmadik magyar köztársaság elnöke jelent meg a színen Tildy Zoltán. Addig csak harmadosztályú szereplője volt a magyar életnek. Rövidlábú, polgárian elpocakosodott alakja szürke volt a gótikus Duna-parti palotában. Nem volt rétor, még csak jó közepes szónoknak sem volt mondható. Moszkva azonban őt választotta, mert ilyen szürke egyéniségek kellettek céljainak. Olyasvalaki, akinek nincsen véleménye, de aki mégis egyéniségnek képzeli magát. Olyasvalaki, aki embernek is gyenge, de ha valaki elhiteti vele, hogy félisten, akkor el is hiszi azt, elhiszi a hízelgő mondatokat és teljesíti a hízelgők kívánságát --- sőt parancsát is. Miniszterelnöke, Nagy Ferenc, is elhitte, hogy ért a magas politika fondorlataihoz és a legnagyobb paraszti nyugalommal ült bele abba a miniszterelnöki bársonyszékbe, amelyben egykoron nem kisebb egyéniségek ültek, mint Tisza István vagy Teleki Pál gróf. Ezek az emberek hibáik ellenére is karakterek, történelmi egyéniségek voltak, akik nem futottak meg gyáván a magyar sors végzetes ítélete elől. Herczeg Ferenc írta a Híd című drámájában: a magyar fáklyahordozók nyomában tűzvész jár. És valóban. Tisza István bátor konoksággal állott a reá meredő nyolc fegyver csöve előtt Hermina-úti villájában, amikor rátörtek Kéri Pál és Pogány József felbérelt gyilkosai. Teleki Pál pedig, amikor a kormányzó akarata ellenére cselekedett a Jugoszláv kérdésben, önkezével vetett véget életének mint aktív miniszterelnök. Bárdossy László, Imrédy Béla, Sztójay Döme, Szálasi Ferenc nem vontak vissza semmit politikai tanaikból és úgy haltak meg, mint akik mindig számoltak azzal, hogy a politika nemcsak úri huncutság; hanem olyan valami, amiért néha meg is kell halni. Nem bujkáltak és nem szöktek külföldre holmi gyereklátogatási mesékkel, hanem vállalták, amit a sors kimért reájuk. Ezek a férfiak jelentették a magyar politikai élet első osztályát, amelyben épp oly kevés utasnak volt helye, mint egykoron a nyugat felé száguldó magyar vonatoknak. Utánuk már csak a másod-, sőt a harmadosztály jöhetett --- mint ahogyan jött is. Ennek a pacsuliszagú harmadosztálynak volt az utasa az előbb említetteken kívül szegény, jó Zsedényi Béla is, aki valahogyan így mondotta el a debreceni Nagytemplomban lefolyt ,,királyválasztás" szomorú históriáját.

1944. december 21-ét mutatott a naptár. Az oroszok már több, mint egy hónapja gyötörték a büszke hajdúság népét és a jövő előre vetette árnyékát a magyar síkokon. A módos debreceni gazdák akarva, nem akarva, már mindent odaadtak a felszabadítóknak, de a megalakult kommunista párt micisapkás megbízottjainak semmi sem volt elég. Ebben az időben ismerkedtünk meg a kulák szóval, amitől úgy féltek, mint a tűztől. Mert ha valakire azt kezdték mondani, hogy az illető kulák, akkor már nem voltak nyugodt éjszakái. Átmeneti időnek gondolták az egész fél bolsi-szerű állapotot, mert még nem mondották ki a földek nacionalizálását, sőt hatalmas falragaszok hirdették az új igazságot, hogy ,,a föld azé, aki megdolgozza". Szó se róla, tetszett a népnek, csak az 50, meg 100 holdas cívisek vakargatták a tarkójukat, mintha érezték volna, hogy ahol beszakítják a tetőt, ott előbb-utóbb sor került a falakra, sőt az alapokra is. Egyelőre 100 holdban jelölték meg a magánkézben lévő földbirtok nagyságát, sőt kivételes esetben 300 holdat is engedélyeztek. Kevés olyan nagygazda volt Debrecenben és a Hajdúságban, akinek ennél nagyobb birtoka lett volna, tehát elismerően bólogattak az új földtörvénynek, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy addig nincsen baj, amíg a másét veszik el. A baj ott kezdődik, amikor az enyémhez nyúlnak hozzá. Azután az is megnyugtatóan hatott, hogy Debrecenben nemcsak kommunisták és orosz szuronyok voltak, hanem ott volt a Független Kisgazdapárt is és a december 24-én megalakult debreceni kormányban ott voltak a debreceni cívis családból származó Vásáriak is,
sőt Teleki Géza személyében még egy gróf is képviselte a régi világot.
Már pedig ahol a többszáz holdas Vásáriak és arisztokrata grófok is jelen vannak és egy tálból cseresznyéznek
a Moszkvából érkezett Rákosi Mátyással és Gerő Ernővel,
ott nagyobb baj nem lehet.

Az orosz tankon érkezett Rákosi Mátyás és környezete értett ahhoz,
hogy népi aranyköpésekkel népszerűsítsék a kommunista pártot és főként a vezért,

a nem egészen

160 cm magas, kopasz Rákosit.

A kommunisták mindjárt a bevonulás után építő brigádokat szerveztek és minden helyére rakott téglát zeneszóval ünnepeltek,
mint a kommunista újjáépítés óriási eredményét.

Debrecen, Kossuth Lajos városa. A híres, sárgafalú Nagytemplomban mondották ki 1849-ben a Habsburgok detronizálását és Kossuth annakidején az ősi debreceni városháza termeiben tartotta tanácskozásait. Ott született meg az első magyar Köztársaság gondolata és ennek a történelmi eseménynek mindvégig megmaradt a hatása. Debrecen neve, mint a magyar köztársasági gondolat fellegvára szerepelt és a nyakas hajdúság inkább szavazott arra, aki a köztársasági gondolat felé hajlott, mint aki kormányhű kokárdát tűzött a kalapja mellé. Rákosiék tudták ezt és mindjárt az első napokban mint Kossuth Lajos és a 48-as gondolat kései utódjai bontottak zászlót a hortobágyi végeken. Az első hetekben aránylag kevés letartóztatás történt és ha valaki Borbély Maczky Emil sorsára jutott, azt a jogos népharag számlájára írták. Hogy úgy mondjuk, Debrecent ügyesen megdolgozták Rákosiék és letagadhatatlan, hogy jókora népszerűségre tettek szert. Türelmesen meghallgattak mindenkit és ahol tudtak, ott az orosz szuronyok és az orosz adminisztráció segítségével segítettek is. A fő segítő és a jóságos felszabadító persze Rákosi volt. A városban tartózkodó Worosilow marsall állandó összeköttetésben állott Moszkvával és információit Gerő Ernőtől és a magyar nép ,,nagy fiától", Rákositól kapta. Mint a pók szőtték hálójukat Magyarország körül.

Az új rendszernek új alkotmányt és új törvényt kellett kreálnia, elvégre akármilyen ellenzéki is volt Debrecen, azért mégis mély gyökerei voltak a városban az alkotmányosságnak és a rendszernek. Alkotmányt pedig nem adhat egy orosz marsall, hanem csakis maga a nép. S hogy ez meglegyen, össze kellett hívniok egy úgynevezett alkotmányozó nemzetgyűlést, minek semmi sem állott útjában. Erre már csak a még meg nem szállott magyar területek szempontjából is szükség volt, hadd lássák az otthoniak, hogy nem is olyan fenevadak a kommunisták, illetve az a magát koalíciósnak nevezett kormány, melyben nemcsak Rákosiék, hanem grófok, ősi debreceni cívisek, no meg nem éppen utolsó sorban volt horthysta tábornokok is helyet kaptak. A Horthy-hadsereget Vörös János tábornok képviselte, mint honvédelmi miniszter. Pár év múlva letartóztatták és a kőbányai Gyűjtőfogházban többízben úgy megverték, hogy sohasem gyógyult ki sebeiből. De hát ezt akkor még nem tudták és lelkesen, buta naivsággal borultak Rákosiék nyakába...

Zsedényi Béla elbeszélése szerint egyhangúan elfogadták Worosilow azon ajánlatát, hogy a még mindig folyó háború miatt ne írjanak ki újabb választásokat, hanem a képviselők behívása útján kapják meg mandátumaikat. Így is történt. A behívott jelöltek névsorát Worosilow átvizsgálta és Rákosi tanácsára olyan listát hagyott jóvá, melyben nemcsak micisapkás ,,olajütősök", hanem egyetemi tanárok, orvosok, ügyvédek is szerepeltek. A többség persze a kommunistáké volt s az ő segédcsapatukat képezte a Parasztpárt nevében behívottak tömör tábora is. Az alkotmányozó Nemzetgyűlés napján már a kora reggeli órákban orosz és magyar zeneszó verte fel a várost. A Nagytemplom felé vezető utcákon orosz katonák forró levest és bucinak nevezett zsemleszerűséget osztogattak és a belövésektől megrongált házak falait Sztálin nagyszerűségét hangoztató plakátok borították. Worosilow---Rákosi főhadiszállása előtt a Roosevelttől kapott jeepek egész légiója állott. Futárok jöttek és mentek, közben a város alatt húzódó mellékutcákon végeláthatatlan oszlopokban hajtották a meghódított területek jószágait a Nagy Haza felé: Oroszországba. Az első nemzetgyűlési ülés után elhajtották a híres hortobágyi ménest és a még híresebb magyar ökörcsordát, még csak mutatónak sem hagyva egyetlen darabot sem. Vásári István csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudott pár anyaállatot és pár bikát visszaszerezni továbbtenyésztés céljaira.

De a Nagytemplom előtti téren forró levest osztogattak az áldott, jó felszabadítók...

Az öreg oszlopokon sarló-kalapácsos szovjet és piros-fehér-zöld színű trikolórokat lengetett a debreceni szél és a behívott képviselők abban a hitben lépték át a Nemzegyűlés számára átalakított öreg templom küszöbét, hogy új országot építenek, amely boldogabb lesz, mint a régi volt és a föld, a gyár valóban azé lesz, aki megdolgozza azt. Nagyobb népcsalás még nem volt Magyarországon, mint a debreceni ,,alkotmányozó Nemzetgyűlés"...

1944. december 22-én nagy napja volt az oroszok által megszállt Debrecennek. A híres Nagytemplomban összeült a Worosilow---Rákosi által behívott képviselőkből álló ,,Alkotmányozó Nemzetgyűlés" és az ősi cívisváros pár hónapig az ország politikai fővárosa lett. Az új kormány miniszterelnöke dalnoki Miklós Béla, Horthy Miklós vezérezredese, az I. magyar hadsereg parancsnoka lett, aki 1944. október 18-án csapatai nélkül átállt a vörös hadsereghez.
Rákosi jól és okosan dolgozott és Sztálin Rákosi legtöbb javaslatát jóváhagyta.
Miklós Bélát
azért fogadta el a Kreml, mert régi katona volt és az ő személyén keresztül akartak bizalmat önteni
a magyar tisztikarba,
amelynek nem éppen jelentéktelen zöme minden közösséget megtagadott Miklós Bélával.

Ugyancsak ezért vették be a kormányba gróf Teleki Pál fiát is --- mint kultuszminisztert.
A játék sokakat megtévesztett,
elvégre ha grófok és régi vezérezredesek esznek egy tálból cseresznyét
Rákosi Mátyással és Gerő Ernővel, akkor minden rendben van és nem kell félnünk attól,
hogy a nyers kommunizmus lesz úrrá az országon.
Ezek a naiv lelkek
nem olvasták a Moszkvában kiadott

,,Az orosz bolseviki párt története" című munkát,

amelyben pontosan megírták a szerzők a kommunista metodikát.
A Moszkva impériuma alá került új országban nem szabad ajtóstól rontani a házba.

Először meg kell dolgozniok a lelkeket és lassan kell hozzászoktatni az embereket
a megváltozott viszonyokhoz.

Így alakult meg minden országban az úgynevezett koalíciós kormány. Ugyanazt csinálták Hitlerek is --- általában minden egypártrendszerre felépült diktatúrának ez az első lépése a teljes diktatúra felé. Még a szabad választásokat is megengedték és ha a kommunista párt kisebbségben marad, akkor ők nem kérnek mást a koalícióból, mint két szerény miniszteri tárcát: a belügyi és az igazságügyi bársonyszéket, azaz az exekutív és legislatív végvárakat. A belügy hatáskörébe tartozik ugyanis a rendőrség és az egész állami közigazgatás, míg az igazságügyben csinálják a törvényjavaslatokat --- amelyeket a megfélemlített parlament úgyis elfogad. Ezt csinálták Magyarországon is és a két legfontosabb tárca segítségével pár éven belül úgy hullott a KP ölébe a hatalom, mint ahogyan az érett alma leesik a fáról.

De most még csak Debrecenben vagyunk, az ősi cívis városban, ott a Hortobágy szélén --- ahol az orosz szuronyok és géppisztolyok árnyékában összeült a ,,felszabadított" Magyarország első parlamentje. Az előkészületek közben lázas telefonbeszélgetés folyt az orosz megszálló parancsnokság és a Kreml között. A ,,forró vonal" állandóan üzemben volt és pontosan lerögzítették a megválasztandó tisztségek személyeit. A Kreml magyar osztálya már mindent tudott és mindenkit ismert. Ismerte már Zsedényi Bélát is, akit ,,véletlenül" ugyanarra a helyre ültettek, ahol valamikor Kossuth Lajos ült és amely helyet még a század elején réztáblával jelöltek meg kegyeletes kezek.

Szegény, jó, naiv Zsedényi Béla így mesélte el a nagy eseményt
a Gyűjtőfogház sivár 174-es cellájában:

--- ...amikor a helyemre vezettek, előbb körülnéztem az öreg Nagytemplom sok vihart megért belsejében.
A padsorokban ünneplő fekete ruhába öltözött emberek ültek demokratikus összevisszaságban.
Egyszerű munkásemberek és egyetemi tanárok váltogatták egymást.
Csizmás cívisek barátságosan mosolyogtak szomszédjukra,
aki nem is olyan régen még mint napszámos dolgozott udvarán.
A teremben nem volt egyetlen orosz katona sem, mert Worosilow marsall így akarta bizonyítani a Nemzetgyűlés minden katonai nyomástól mentes függetlenségét.
Az első sorokban ott ültek a nevesebbek.
Rákosi, Gerő, gróf Teleki, Vörös János --- Horthy Miklós utolsó vezérkari főnöke és sokan mások.

--- Egyszerre a padomra erősített réztáblán akadt meg a szemem. Hirtelen könny öntötte el az arcomat és a sors különös játéka jutott eszembe. Itt ült valamikor Kossuth Lajos, a negyvennyolcas Magyarország legfőbb férfiúja --- a forradalmi Magyarország áldottemlékű kormányzója. Pillanatokig nem tudtam magamhoz térni. Úgy éreztem, mintha közvetlen kapcsolatba kerültem volna a múlttal, a magyar szabadságvágy nagyszerű idejével. Visszaszálltam a múltba és nem igen törődtem a már szőnyegen forgó javaslatokkal és olykori hozzászólásokkal.

--- Merengésemből csak akkor tértem magamhoz, amikor nevemet hallottam és utána olyan éljen rázta meg az öreg falakat, aminőt addig elképzelni sem tudtam. Nem akartam hinni sem agyamnak, sem fülemnek. Azt hittem álmodok, illetve olyan dolog történt velem, amiről addig még csak álmodni sem mertem. Az Országgyűlés bizalma engem választott meg az első független magyar parlament elnökének, --- ami egyben országfői tisztséget is jelentett. Nem király, vagy köztársasági elnök volt a címem, hanem országfői teendőkkel megbízott egyén.

Amikor felálltam, hogy köszönetet mondjak az országgyűlés bizalmáért, szememet nem tudtam levenni a kis réztáblácskáról és ígéretet tettem a Kerepesi-úti temető nagy halottjának, hogy méltó utódja leszek neki, ki az én szememben mind a mai napig a magyar szabadsággondolat megtestesítője..."

Szegény, jó Zsedényi Béla talán már tudta, hogy csak báb volt Rákosiék kezében, de hiúsága elhessegette ezt a gondolatot és haláláig azt hitte, --- vagy talán csak akarta hinni --- hogy valóban a magyar nép óhaja teljesedett be, amikor államfői tisztséget kapott 1944. december 22-én a debreceni Nagytemplomban összegyűlt orosz parancsra megválasztott képviselőktől.

Amikor Budapest is a vörös hadsereg birtokába került, akkor Zsedényi Béla is felköltözött a fővárosba. Szerény ember volt, nem kért se díszes palotát, se különösebb udvartartást. Ő meg akart maradni Pesten is a miskolci jogakadémiai tanárnak és részt kérni az akkori ínségből. Rákosiék szívesen beleegyeztek Zsedényi kívánságába, már csak azért is, mert tudták, hogy napjai meg vannak számlálva és amint elvégezte a reá kirótt szerepet --- mehet a kommunista államok nagy süllyesztőjébe: a börtönbe. Visszakapta Hollán-utcai kétszobás lakását --- ahol ügyvédi irodája volt miskolci tanársága mellett és a szürke bérház kapubejárata előtt orosz és magyar őrség állott a környék lakóinak nem kis ámulatára és ijedtségére.

,,Kedves" apróságokat mesélt:

--- ,,...sokszor volt vendégem Worosilow marsall" --- mondotta egyízben a harmadik köztársaság fehérhajú volt elnöke...

Én is emlékezem. Forró nyár volt, kibírhatatlan a zárka levegője, amit súlyosbított az állandó félelem, hiszen akkor Rákosi árnya borult az ország és a börtönök fölé és egy hangos szóért úgy verték vasba az embert, mint valamikor Amerikában a négereket a rabszolgakor idején. Piszkos, rongyos felsőingben ültünk a cellában szétterített poros szalmazsákokon és mindenki a múltba utazott vissza, hogy kibírható legyen a megáporodott jelen.
Négyen voltunk a dögletes levegőjű cellában.
Benjámin Olivér, Budapest volt szociáldemokrata rendőrparancsnoka;
e sorok írója; Szentmiklóssy István volt vezérkari őrnagy, egykori ellenálló,
jelenleg egyetemi docens valahol az USA-ban!
és Zsedényi Béla.
Szívesen hallgattuk Zsedényit, mert szép, tiszta, vidékies beszéde volt és elbeszéléseit
kellő humorral színesítette.
Nem volt fantáziadús.
Túl becsületes és naiv volt ahhoz, hogy ne úgy mondja el az eseményeket,
ahogyan azok megtörténtek. Senkire sem haragudott és csak a tényeket nézte, anélkül,
hogy érdekelte volna az események igazi háttere és mozgatórugói.
Hogy úgy mondjam, nem volt fausti ember, aki tudja,
hogy a látható realitások mögött kell keresnünk az igazságot.
Ilyen szemszögből nézte elnökségét is és szent meggyőződése maradt mindvégig,
hogy a történelem ereje sodorta arra a helyre, ahová --- mások emelték.
Picinyke láncszeme volt az akkori eseményeknek,
de nem vette tudomásul,
hogy azt a láncszemet mások illesztették bele a láncba és korántsem tehetsége,
vagy tudása révén került oda.

Visszaemlékezései során gyakran beszélt másik nagy élményéről, a Worosilowval való barátságáról. Az orosz marsall mindig megölelte, megcsókolta és egyáltalán nem vette rossznéven tőle, hogy a nagy csókolózás után a kisujját sem mozgatta meg akkor, amikor Zsedényi eljátszotta a reá kirótt szerepet és egy mondvacsinált vád alapján életfogytiglani fegyházra ítélték. Az ítélet valóban életfogytiglanig szólt, mert Zsedényi Béla ott halt meg a kőbányai Gyűjtőfogház piszkos szalmazsákján. Gyomorrák végzett vele...

--- ,,Worosilow igazi úriember volt --- mesélte Zsedényi. --- Egy ízben üzent az adjutánsával, hogy szívesen eljönne hozzám vacsorára. Nem hivatalos vacsorát kért, hanem amolyan vidám estét, ahol hölgyek is vannak, no meg jó italok és egy kis zene se hiányozzék. Mikor elmondotta az adjutáns a szóbeli üzenetet --- kissé kacsintott. Én persze azonnal megértettem a marsall kívánságát és megkérdeztem, hányan jönnek a marsall úrral vacsorára? Az adjutáns szerényen mondotta, hogy csak ő, meg a főnöke Worosilow. Tehát két nő is kell --- gondoltam magamban és máris döntöttem. Az egyik hölgy, akire a választásom esett, az ismert primadonna, Déry Sári volt, a másik pedig a még ismertebb búgó hangú moziszínésznő (jelenleg az USA-ban él). Meg is hívtam őket --- tekintettel a vacsora magyar érdekeket szolgáló fontosságára --- és a hölgyek el is jöttek. A vacsoráról magáról az adjutáns rendelkezett és mondhatom kitett magáért. Volt ottan volgai kaviártól magyar pulykáig minden, ami szem-szájnak ingere.

Amikor este tíz óra felé a marsall megjelent, szépen megterített ötszemélyes asztal várta. A kis konyhában két tiszti szakács szorgoskodott és olyan tökéletes tálalást végeztek, hogy a régi Gerbeaudban sem különbet. A vacsora után a búgóhangú énekesnő magyar és orosz dalokat énekelt és éjfél felé, amikor eltávoztak a szakácsok, meg az inasok a marsall engedélyével, én is átmentem az irodámba, hogy irataimat átnézzem. Kissé el is szundítottam és amikor visszatértem, már hajnalodon. Nemsokkal ezután a marsall --- aki igazi úriember volt --- eltávozott és a lépcsőházban mikor megköszönte a szíves vendéglátást, nagy halom pénzt adott át azzal a kéréssel, hogy azt adjam át a hölgyeknek, amit meg is tettem..."

Ilyen kedves apróságokat mesélt szegény, jó Zsedényi Béla, a ,,felszabadult" Magyarország első idejéről, amikor megfordult a világ és kicserélődtek az emberek. Aki alul volt, felülre került, aki felül volt, az vándorbotot vett a kezébe vagy akasztófára került és magával vitte mindazon dolgokat, amiket erkölcsnek, tisztességnek neveztek a régi világban. Hiszékeny vidéki jogakadémiai tanárból államelnököt csináltak, összenevettek a háta mögött és megszálló parancsnokok kerítőjévé alacsonyították. Tildy Zoltánt beültették a Sorg-családtól ellopott Duna-parti villába és hadsegédül az egyik budapesti nyilvánosház zsidó tulajdonosának fiát tették meg. Marosán államminiszter egyik régi miniszter ellopott ingeiben mondotta parlamenti beszédeit és Tildy Zoltán veje --- Magyarország egyiptomi követe --- lepecsételt futárcsomagban szállította Kairóba az Eszterházy hercegek vagyont érő arany és ezüst kincseit...

*

A debreceni királyválasztás után rövid pár hónapig Debrecen Magyarország politikai központja lett. Az igazi hatalom Worosilow marsall kezében volt, míg a látszólagos Zsedényi Bélából sugárzott szerteszét az akkor már ,,felszabadított" területen. Worosilow főembere és spiritus rektora Rákosi Mátyás volt. A magyar vezető politikusok javarésze mindent megpróbált, hogy eleget tegyen az orosz kívánságoknak, de közben azt a látszatot keltették, hogy Debrecenben valóban a magyar demokrácia felépítése kezdődött meg. Veér Imre, aki maga is jelen volt a debreceni parádénál, így emlékezik vissza ezekre a napokra, mint szemtanú.

,,Mikor az oroszok bevonultak Debrecenbe, az úgynevezett ,,nemzeti kormány" listáját magukkal hozták Moszkvából. Molotov ezt a listát közölte Horthy Miklósnak, Magyarország kormányzójának Moszkvába küldött delegátusaival, Faraghóval, Szentiványival és gróf Teleki Gézával. A lista katonapolitikai célt is szolgált. A még lábon álló magyar hadsereget akarták repeszteni. Horthy embereit ültették be a kormányba, kiket sakkban tarthattak. Szolgálatkész eszközöket, kik csak a börtön, illetve az akasztófa és a bársonyszék között választhattak. Bevették a kormánylistába Faraghót, aki a ,,háborús bűnös" csendőrség feje volt és a szovjetről lesújtó könyvet írt. Vörös Jánost, Horthy vezérkari főnökét megtették hadügyminiszternek, s Dálnoki Miklóst, aki Hitlertől magas katonai kitüntetést kapott, miniszterelnöknek nevezték ki. Teleki Pálnak, a háború alatt öngyilkos miniszterelnök fiából, az ifjú Géza grófból kultuszminisztert csináltak. Persze a fontos belügyi tárcát kripto-kommunistával töltötték be. Így került a belügy élére Erdei Ferenc, a Parasztpárt egyik vezetője...
A kormány tehát megalakult és a sebtében összetákolt minisztériumokban harsány semmittevés folyt.
Az unalmas életet néha bankettek,
nagy trakták színesítették." --- Ugyancsak Veér Imre ír le könyvében egy ilyen esetet:

,,A mindenség egy cseppben, a keleti eredetű demokráciák morálja,
erkölcsi és szellemi habitusa itt tükrözik ebben a történetben,
amely találóbban jellemzi a szovjet világot kötetekre menő tanulmányoknál.

1945 márciusában Worosilow marsall születésnapján vendégül látta a debreceni kormány és a nemzetgyűlés tagjait.
Katonai repülőgépeken hordák össze Debrecenbe az orosz világbirodalom válogatott ínyencségeit.
Krími barackot, Fekete-tengeri kaviárt, vodkát a Kremlből,
a kirabolt magyar gazdaságok legjava terméseit és zamatos borait.
Az októberi orosz forradalom egykori lázadó őrmestere az asztalfőn ült az újdonsült bolseviki nagyurak leereszkedő fölényével.
Jobbján az oroszlánsörényű magyar ,,államelnök" Zedényi Bélával.
Zsedényi maga elé rakta arany cigarettatárcáját,
mellyel egykor Miskolcon jogakadémiai vizsgázói lepték meg. Zsedényi mellett
az egykori képviselőházi elnöki tanácsos, Demeter telepedett meg,
akkor ,,az államelnök protokoll-főnöke".
A debreceni élet dísze-virága hivatalos volt a bankettre.
Worosilow balján
Zilahy Lajos, a híres magyar író ült. Arca verítékben fürdött kísérteties sápadtsággal.
Előző éjjel harmadszor rabolták ki a marsall katonái a Bocskay otthonban levő szállása előtt az utcán.
A bankett vége felé dadogva, remegő kézzel ürítette poharát --- a dicsőséges felszabadító hadseregre...

A hangulat tetőpontra emelkedett a remek ételek és italok gőzében, amíg odakünn sápadt és véres arccal támolyogtak az emberek. A protokollfőnök Demeter egyszerre csak megdöbbenve vette észre, hogy szembenülő asztaltársa, a dúsan dekorált ezredes megszokott mozdulattal zsebébe süllyesztette az ,,államelnök" aranytárcáját. Zsedényi is észrevette tárcája eltűnését és kutatgatott az asztalon. Lopva még az asztal alá is pillantott. Végül a marsall asztalt bontott és vendégeit további italozásra a dohányzóba hívta. Míg odabent a ,,nagyúr" cerclét tartott, a protokollfőnök súgva közölte az ,,államelnökkel" a tényállást. Zsedényi idegesen borzolgatta sörényét.

--- Kedves emlékem volt... nagyon megszoktam. A maga diplomáciai ügyességére bízom Demeter, szerezze vissza minden áron a tárcát.

A hűséges Demeter szorongó szívvel, de határozott magatartással lépett az ezredes elé. Franciával kevert orosz szavakat használt:

--- Excusez moi, Monsieur colonel. Kétségtelenül sajnálatos tévedés. Véletlenül el tetszett cserélni az elnök úr cigarettatárcáját.

Gravírozott ajánlás van rajta.

Lopotov ezredes úr --- nevezzük így, mivel nevét nem tudom --- zavartalanul mosolygott.

--- Karaso. Ez lehetséges. De tekintse hadizsákmánynak.

--- Passiva, passiva. De az elnök úr nem tud belenyugodni az esetbe. Nagyon kedves emléke és nagyon megszokta... --- dadogott a protokollfőnök.

Az adjutáns jókedvűen mosolygott.

--- Nos, jól van bátyuskám. A maga elnöke szimpatikus nekem. Szvidrigáljovra emlékeztet. Ez egy igen jó alak Dosztojevszkinél és szereti s szép lányokat. Na mivel maguk jó emberek, kiválthatják a tárcát--- tízezerért...

Demeter nyomban kifizette a kért összeget a marsall hadsegédjének, s az ügy ezzel az orosz lovagiasság szabályai szerint el volt intézve..."

Ilyen apróságok tarkították a debreceni felszabadulási cirkuszt, ahol Dálnoki Miklós Béla volt a miniszterelnök és szegény, jó, naiv Zsedényi Béla a magyar államelnök.

Aztán múltak az idők. A debreceni kormány tagjainak lassan rá kellett jönniök, hogy csak rángatott bábúi voltak a moszkvai utasításra dolgozó Rákosi Mátyásnak. Alig pár hónapon belül mindannyian eltűntek a történelem nagy süllyesztőjében. Teleki Géza gróf ---aki Moszkvában nyakába borult Gerő Ernőnek és azt mondotta, hogy úgy érzi magát, mintha egy második magyar Pusztaszer küszöbén állana --- emigrációban emlékezhet vissza a híres debreceni napokra. Miklós Béla alig két év után gyanús körülmények között meghalt, míg Zsedényi Bélát életfogytiglani börtönre ítélték valami mondvacsinált hazaárulási perből kifolyólag. Pedig jó Zsedényi Béla minden volt, csak összeesküvő nem. Hosszú vizsgálati fogság után a hírhedt kőbányai Gyűjtőfogház elkülönített osztályára került, ahol államelnöknek kijáró tisztelettel bántak vele. Szokás volt abban az időben, hogy az ávós börtönőrök számára minden héten szemináriumot tartottak és a nevesebb elítéltekről amolyan jó ávósszerű ismertetést adtak. Még azt is megmondották nekik, hogy milyen kezelésben részesítsék az illetőt. Zsedényiről nyilván jó fényképet kaphattak Rákosi fogdmegjei, mert nem volt olyan megaláztatás, amelyben ne részesítették volna. Nem sokkal halála előtt az elkülönített osztály 174-es cellájában voltunk. Egyik este lefekvés után hirtelen kinyílott a zárkaajtó és három ávós őrmester lépett be. Mindannyian a földre terített koszos szalmazsákokon feküdtünk.

A parancsnak megfelelően felugráltunk és jelentést tettünk a létszámról. Ezután sorra kerültek a szokásos kérdések. Mi volt? Miért került börtönbe? stb. Amikor Zsedényihez értek, büszkén mondotta, hogy a magyar állam elnöke volt. Harsány nevetés volt a válasz.

--- Szóval maga, vén marha, volt a debreceni király --- mondotta az egyik kékparolis.

--- És hol a koronája? --- érdeklődött a másik.

Percekig tartó ostoba kérdés-felelet játék után az egyik fegyőr levette az ablakpárkányról a legkoszosabb csajkát és azt Zsedényi fejébe nyomta.

--- Na most már van koronája is a debreceni királynak.

Általános röhögés után kivonultak a zárkából, de előzőleg még minden szalmazsákot szétdobáltak, hogy legyen mivel szórakoznunk.

A másik otromba tréfát egy forró augusztusi vasárnap délután követték el Zsedényi Bélával. Délelőtt tizenegykor kiosztották a vacsorának nevezett moslékot és lezárták a cellákat. Öt ember számára egy vödör vizet kaptunk. Forró nyári napon, ivásra, mosdásra --- szóval mindennel együtt. A víz délutánra elfogyott, mert általában, ha kikopogtunk vízért, --- kaptunk. Így tettünk most is, mert Zsedényi már nagyon beteg volt és szinte könyörgött egy pohár --- illetve csajka vízért. Kopogásunkra kinyílt az ajtó és két áldott jószívű fegyőr nyitott ajtót. Harsány káromkodások közepette megkérdezték, ki akar vizet? Mondtam, hogy Zsedényi Béla, aki öreg és beteg.

--- A debreceni király? --- kérdezte az egyik. Zsedényi csak bólintott. Újabb gorombaságözön után az őrök kivitték a vödröt és hallottam, amint pár lépéssel odább letették a földre. Nevettek. Pár pillanat után ismét kinyílt az ajtó és a vödröt odatették az öreg elé --- aki pár évvel azelőtt még Worosilow marsallal vacsorázott.

--- No, merje meg, öreg...

Zsedényi bele merítette a csajkáját és láttam, hogy nem víz, hanem vizelet van a pléhvödörben. Mielőtt Zsedényi az ajkához emelte volna, odaugrottam és kivettem a kezéből és kiöntöttem a vaskiblibe. Az őrök elképedve néztek rám és kivittek a folyosóra, ahol alaposan megpofoztak. Nyilván ismerték Sztálin nagy mondását: Nálunk legfőbb érték az ember...

Aztán megint múltak a napok és Zsedényi Béla már felkelni sem tudott a szalmazsákról. Benedek főorvos elvtárs minden héten egyszer bejött és megvizsgálta, de a kórházba csak akkor vitette át, amikor már eszméletlen volt. Pár napra rá örökre végzett vele a gyomorrák.

Így ért véget az orosz kommunisták által ,,felszabadított" Magyarország első államelnökének dicsősége. De hasonló módon végezte mind, aki nem tudott idejében külföldre menekülni, mint Nagy Ferenc, Teleki Géza gróf, vagy Sulyok Dezső. Vörös Jánost, a debreceni kormány honvédelmi miniszterét szintén letartóztatták és a Gyűjtőfogházbeli ama emlékezetes verési napon úgy összeverték, hogy hasfala megrepedt és nem élte túl az ott kapott ütlegeket. Pedig ő volt az, aki Miklós Bélával együtt az egész második magyar hadsereget az oroszok rendelkezésére bocsátotta. Naivak voltak, vagy karrieristák? Ki tudná megmondani? Talán mind a kettő együtt. Nem ismerték a kommunista párt taktikáját és nem ismerték sem Rákosi Mátyást, sem Gerő Ernőt, akik a felszínen okosan és minden gátlás nélkül hajtották végre Moszkva parancsait. Hogy azonban ,,nagy vonalon" mégis tévedtek --- azt az 1956-os magyar forradalom bizonyította a legjobban.

Zsedényi Béla nevével nem találkozunk az újabb magyar iskolás vagy történelemkönyvekben. Elfújta őt is a vörös szél és személye talán a történetírók könyveiben sem fog szerepelni. Eszköz volt, akit egy idegen hatalom emelt magasra és addig tartotta ott, amíg be nem fejezte a reábízott --- látszólagos feladatot. Nem volt sem hős, sem gyáva. Azon géhrokkos intellektuellek közé tartozott, akiket vitt az ár és azt gondolták, hogy ők irányítják a hömpölygő hullámokat. Pedig még úszni sem tudtak. Vádolni sem lehet őket, mert nélkülük is pontosan odajutott volna szerencsétlen hazánk, ahova jutott. Sok Zsedényi Béla volt akkor Magyarországon, de egyetlen olyan sem akadt, aki történelmet tudott volna csinálni. Harmadosztályú utasai voltak a magyar vonatnak.
Tildy Zoltán,
Zsedényi Béla,
Nagy Ferenc.
Békésebb időkben legfeljebb vidéki lapszerkesztők, vagy ha úgy tetszik, mint Zsedényi Béla,
miskolci jogakadémiai tanár vagy mint Tildy Zoltán, szeghalmi lelkész lehettek volna...
Szürke emberei a magyar közéletnek.

De a történelmet nem szürke emberek csinálják...

 
 
0 komment , kategória:   Fiala F.: Egyszerű történet 3  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 551
  • e Hét: 2892
  • e Hónap: 16169
  • e Év: 336201
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.