Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fiala F.: Egyszerű történet 2
  2011-02-26 16:34:00, szombat
 
 
Fiala Ferenc:
Egyszerű történet és egyéb históriák II. rész

Ádám

Ősz volt, amolyan szürke, ólomszínű ősz, amikor a világ összes nagyvárosában fázósan sietnek az emberek, emlékezvén elsuhant nyári napokra, lányokra, asszonyokra és az élet kisebb-­nagyobb örömeire. Fent, a párizsi háztetők fölött rongyos felhő­foszlányok kergették egymást, mint egy elveszített háború mene­külő hadosztályai. Az áruval megrakott kirakatok előtt nem álldogáltak asszonyok, s még a sarki újságosbódé előtt sem volt senki, hogy a kitett újságokból, azok megvásárlása nélkül értesüljön zavaros világunk ügyes-bajos dolgairól. A Place de la Libertén álló hatalmas szabadságszobor kőbe faragott delnője is úgy tartotta kezét, mintha csak arra volna jó, hogy ázott galamboknak adjon menedéket a szüntelenül suhogó égi áldás elől.

* * *

A párizsi magyar katolikus misszió nagytermében szinte vágni lehetett a levegőt. Vasárnap délelőtt volt, a fény városának magyar hajótöröttei itt gyűltek össze, mert tudták, hogy nemcsak meleg leves és kevéske főzelék kerül az olcsó porcelántányérba, hanem Hieró tisztelendő úr, zsebéből pár frankot is juttat annak, aki szánalmas arccal panaszolja fájdalmát.

Esőtől nedves, piszkos ruhák kipárolgása, mint nagybetűvel írott nyomor ülte meg a jobb napokat látott helyiséget. Ázott ruhaszag, hetek óta nem mosdott testek kipárolgása békésen keve­redett a kedves nővérek hozta krumplileves szagával, s a szegény­ségnek ezt a csendes szimfóniáját még jobban kihangsúlyozta a fal körül állók lassú szürcsölgetése.

Párizs magyar elesettjeinek vasárnapi találkozója volt a misszió nagytermében. Voltak, akik nemrégen érkeztek, de voltak olyanok is, akik már évtizedek óta hajszolják a szerencsét, ami örökre kisiklott kezeik közül. Az egyik széken Villon vén Margot­jára emlékeztető öregasszony kanalazgatta heti egyetlen meleg levesét. Valamikor csinos, talán szép is lehetett. Vágyakkal, nagy reményekkel jött Párizsba. Gondolta: karriert csinál, filmnél, vagy színháznál. Eleinte elárusító volt a Lafayette áruházban, s onnét kikerülve az utcán kereste kenyerét. De azután ott se kellett. Nem volt hosszú az út a misszió jótékony vasárnapjáig, ami után már csak a névtelenek jeltelen sírja következik az egyik párizsi teme­tőben. Azután pont, és semmi több.

A kétszárnyú üvegajtó mellett szakállas fiatalok és szakállat­lan öregek várták, hogy reájuk kerüljön a sor. Madzaggal átkö­tött cipőjükről még csöpögött a párizsi utcák olajos vize, s a padlón keletkezett piszkos foltokat árgus szemekkel figyelte az üres tányé­rokat kihordó kedves nővér. Mindegyikük mögött ott lapult elrontott életük szomorú regénye. Regény, amelyet az élet ír, s ami sohasem kerül papírra. Emberek, akiket leírt a társadalom, s akik számára már az is öröm, ha pár frankot és tányér meleg levest kapnak valahol. Kivándorlók, akiket vonzott az a valami, amit ez a szó takar: Párizs. Eltemetett álmok, derékba tört életek, elbukott vágyak, mélybe zuhant sorsok zenekara muzsikált a nehéz levegőjű teremben, s a zene főmotívumát a végső reménytelenség prímhege­dűje játszotta.

A terem utcára néző ablakmélyedésében kopott ruhájú, borotválatlan arcú, aránylag még fiatalnak számító ember állt. Szemeivel a mennyezetet nézte, s úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a Párizsban elbukott magyarok szomorú gyülekeze­tébe. Szemeivel néha a bejárat felé sandított, oda, ahonnan az egyik kedves nővér a párolgó levesestányérokat hozta. Mert éhes volt. Nagyon éhes. Napok óta nem evett, --- csak ivott. Olcsó bort, és a maradékot, ami összegyűlt a vendéglők udvarára kidobott flaskók alján. Nagy magyar író örököseként jött Párizsba, a 60-as évek végén. Apja nevéből akart megélni. Végigtaposta az összes szer­kesztőség küszöbét, s néhány év alatt úgy elkopott, mint cipője sarka. Rövid idő múltán, már be sem engedték a portások. Pár magyar, apjára való tekintettel ideig-óráig támogatta. Munkát, lakást szereztek számára, de minden jóindulatú igyekezet hiába­valónak bizonyult. Olykor valamelyik párizsi híd alatt aludt, de azután az őslakó igazi párizsi clochardok is kidobták maguk közül, mint idegent. Mert Párizsban még a clochardok is nacionalisták...

Most pedig ott áll az ablakmélyedésben, s amikor megkapta levesét, mohón bekanalazza. A leves nagy része végigfolyt piszkos kabátján, s halk koppanással fröccsent szét elnyúzott cipője orrán. Mikor befejezte a kanalazást, kivette zsebkendőjét, megtörölte száját, de azután hirtelen visszadugta a zsebkendőnek nevezett valamit a zsebébe, mert észrevette, hogy nézi valaki. Nézte őt is, meg a piszoktól nehéz zsebkendőnek nevezett valamit. Valamikor talán tudta, hogy a zsebkendőnek tisztának kell lennie, s a régi idők emléke bizonyos szégyenérzetet váltott ki belőle. Sápadt, fáradt arca kissé elpirult, mint a rossz útra került leányé, ha tiszta napokra emlékezik. Aki nézte a toprongyos ruhájú fiatalembert, ott állt az ajtóban. Szeme először végigsiklott az elesettek szomorú társa­ságán, majd az ablakmélyedésben álló emberen akadt meg. Mintha látta volna már valahol. Nem tudta, de érezte, hogy egyszer már találkoztak a múlt egyik rövid pillanatában. Odafordult a mellette álló kedves nővérhez, aki mindenkit ösmert, és már majd három évtized óta méri a jótékonyság meleg levesét az arra rászorulóknak. Az apáca is az ablakmélyedés felé nézett, s röviden válaszolt:

--- Hetek óta jár hozzánk. Csendes alkoholista, alig bír feljön­ni a lépcsőn, de soha sincsen vele semmi baj. Megkapja levesét, Hieró atya ad neki pár frankot, s azután csendesen elballag, illetve --- tette hozzá csendesen --- eltántorog. Azt mondják, valami magyar költő fia...

De hogy ki volt a költő, azt már nem tudta megmondani az apáca. Fiatal lány volt még, amikor Párizsba került, s legfeljebb Petőfi Sándort ismerte a magyar költők közül. Azt is csak hallo­másból. Betegek ápolása, könnyek letörlése volt az élete, s az imakönyvekben, Bibliában nincsenek felsorolva a magyar költők és verseik. Az ajtó mellett álló --- aki véletlenül tévedt be a párizsi szegénység ezen gyülekezetébe --- még egyszer a terem túloldalán álló emberre nézett. Agyában lefényképezte annak arcát, lehunyta szemét, s a múlt óriási lomtárából megpróbálta kikeresni a régi lemezt, ami ott hevert elmúlt éveinek lassan halványuló képei között. Kezével végigsimította erősen fehéredő haját, s mikor ki­nyitotta szemét, már megtalálta a régi képeket, melyek mint öreg filmraktárból előkotort celluloid szalagok peregtek előtte.

Átbotorkált a krumplilevest szürcsölő emberek között, s az orrába tolakodó szagok régi emlékeket ébresztettek benne. Jó­maga is hosszú éveket töltött olyan helyeken, ahol mosdatlan emberszag keveredett a zsír nélküli borsó és egyéb levesek szagával, amit ha újra érzett, hirtelen félelem járta át lelkét, s szinte kézzel kellett kitapintania, hogy már mögéje kerültek az akkori idők és az akkori szenvedések.

Pár lépés után ott állott az ablakmélyedés párkányára támasz­kodó ember előtt. Az felvetette homályosan kék, szinte opálos szemét, és kérdően nézett az ismeretlenre.

--- Ádám --- mondta az, --- mi ismerjük egymást, már találkoztunk valahol; s az édesanyja adósom maradt valamivel. Egy kevéskével maga is, --- tette hozzá csendesen. Az Ádámnak szólított szintén a múltba menekült. Tétova szemeit időkbe süllyedt horizontra vetítette, hogy onnan halássza ki az előtte álló idegen mikéntjét. Rövid pillanatig tartó csend után röpke fény csillant fel szemében, s a látogató már tudta, hogy Ádám előkotorta a múltból rövid ideig tartó találkozásukat és annak körülményeit. Ádám kezei idegesen gyűrögették piszkos kabátja kirojtosodott zsebeit, s mikor megszólalt, szájából rossz borok szaga áradt, úgy hogy a látogató önkéntelenül hátralépett, s kérdően nézett a megszólítottra.

--- Ugye, emlékszik reám? --- mondta.

--- Igen, emlékszem --- hangzott a válasz ---, de anyám akkor beteg volt, s nem mehetett el a tárgyalásra. De úgy tudom, írt egy levelet a népbírósághoz, amit ott fel is olvastak.

--- Semmiféle levelet nem olvastak fel, pedig akkor éppoly bajban voltam, mint maga, Ádám, amikor azonnal teljesítettem anyja kérését. Csúnya idők voltak, s egy levél anyjától sokat segített volna. Még könyörgő feleségemet sem fogadta az anyja, de maga sem, Ádám...

Ádám lesütötte szemét, mint a bűnös, akinek már elévült a büntetése, de néha eszébe jut bűne, és szégyelli magát. Mert az igazi ítéletet nem a bíróság, hanem a mindenkiben ott szunnyadó lel­kiismeret mondja ki. Úgy állott ottan a krumplilevesszagú helyi­ségben, mint vádlott a bíróság előtt. Fejét lehajtotta, és szemeivel piszkos, régen elrongyolódott cipője orrát nézte.

Csend.

Nem hallatszott más, csak a maradék levest kapargáló kana­lak sercegése.

A látogató lelkén egyszerre végtelen szánalom suhant át.

Tudta: az előtte álló emberi roncs akkor cserbenhagyta. Becsapta, meg sem próbálta, hogy életért életet adjon, segítséget segítséggel fizessen olyan időkben, mikor olcsón mérték a halált --- már ahogyan a kocka fordult. Tudta: legcsúnyább dolog az emberi hálátlanság, a simogatást pofonnal viszonozni, és szemet hunyni mások balra fordult sorsa fölött. Ha durva lett volna, most azt mondhatná az előtte álló embernek: ,,Látja, Ádám, együtt csinál­tuk végig azokat az időket, s most maga itt áll előttem, rongyosan, piszkosan. Párizsi hidak alatt alszik, és az arcára írt tüdőbaj már megszámlálta napjait." De e helyett Ádám vállára tette kezét, és szerette volna felébreszteni benne az embert, a dolgozó, a magát sohasem elhagyó birkózó férfit. Szerette volna elmondani nagy­nevű apjának a hajdani kis Ádámhoz írott versét, melynek sorait azóta sem felejtette el, hogy Lehel tanár úr annak idején, mint a leg­szebb apaversek egyikét ajánlotta a fiúk figyelmébe. Nézte a szomo­rú Ádámot, és agyában gépiesen peregtek a vers sorai:

Úgy írom néked, kisfiam, e verset,
míg életemnek aszú fája korhad,
minden nap egy sort, lassan és szelíden,
hogy nemesítsen a rímes gyakorlat.
Halkabbra vált már a szívem verése,
a vérem néha pezsgett, de lehűlten,
s ha futni kellett volna a futókkal,
egy utcapadra csüggedten leültem.

(...)

Most tudd meg ezt és tudd meg, merre mentek
testvéreid, az emberek, szegények.
De azt parancsolom neked utolszor,
halál helyett kiáltsd ujjongva, élet.
Mi elveszünk mind. Én is cihelődöm
és csomagolom csöndesen a ládám.
De te maradj itt és beszélj helyettem,
kit embernek neveztelek, kis Ádám.

És most ott állott előtte a hajdani kis Ádám, gyomrában a jó­tékonyság zsír nélküli krumplilevesével, piszkos, gyér hajtincseivel a fején és a tüdőbaj lázrózsáival az arcán. Félrefordult, pénztárcá­jából kihúzott egy százfrankost, s csendesen Ádám kezébe csúsz­tatta.

--- Nem baj, Ádám --- mondta búcsúzóul ---, ami elmúlt, elmúlt, de azt hiszem, jobban tenné, ha hazamenne, mert úgy látom, nem jó magának a párizsi levegő.

Ádám nem válaszolt, csak a kezébe nyomott százfrankost nézte, s két, sok mindent megbocsátó könnycsepp futott alá az arcán.

* * *

1944

A várbeli Sándor palotában székelő miniszterelnökség híres sárga szobájának falain rég meghalt magyar miniszterelnökök meg­barnult képei őrizték a csendet és a magyar történelem egyes szakaszait. A sort az első magyar felelős kormány elnöke, Bat­thyány Lajos nyitotta meg, hogy nem sokkal a Barabás Miklós ecsetjével megfestett kép elkészülte után a lipótvárosi Neugebáude udvarán osztrák kivégzőosztag előtt fejezze be életét. Közvetlen mellette a második magyar felelős kormány elnökének, az idősebb Andrássy Gyulának képe révedt a múltba, akit Haynau halálra ítélt, sőt: ,,in effigie" ki is végeztetett, hogy néhány évtized multával, mint a Monarchia külügy minisztere, vezesse annak ügyeit.

Átható szemekkel figyeli a történéseket vastag szemüvege mögül az 1918 őszén agyonlőtt Tisza István, mintha mondaná: veszedelmes dolog felelős magyar politikusnak lenni. A képgalériát a moszkvai Ljubljanka börtönben meghalt Bethlen István zárta le, kinek nevéhez egész korszak fűződik. Az öngyilkos Teleki Pálnak már nem jutott hely a sorozatban, vagy talán még nem készült el arcképe a háborús viszonyok miatt. A történelem sodra sebesebb, mint a festők keze, de kérdés: eljön-e az idő, amikor felkerülnek majd egy későbbi miniszterelnökség falaira azon többi elnökök képei, akik hosszabb-rövidebb működésük után halált követelő csőcselék zajongása közben meneteltek a vesztőhely felé. Megfes­ti-e majdan valaki a finom arcélű Bárdossy László arcképét, aki arra sem méltatta a magát függetlennek nevező népbíróságot, hogy kegyelmet kérjen?

És hol marad Imrédy Bélának a spanyol-görög Greco sápadt alakjaira emlékeztető arca, ami akkor is hideg és fegyelmezett maradt, mikor szembenézett a reá irányuló négy puskacsővel? És hol Sztójay Döme portréja, aki maga sem tudta, hogy katona létére hogyan került a politika első élsorába? Rövid politikai pályafutását ugyancsak a Markó utca piszkos udvarán fejezte be. Horthy Mik­lós utolsó bizalmasa és miniszterelnöke a világ túlsó felén --- Auszt­ráliában --- halt meg, ahol felesége egy gazdag ausztrál család szakácsnőjeként tartotta el Magyarország egykori miniszterel­nökét.

A láthatatlan képek sorát a magyar politikai élet mindmáig nagy rejtélye, Szálasi Ferenc arcképe zárja le, aki alig pár hétig tartó elnökségét Szöllősy Jenőnek adta át, hogy alig esztendő után mindketten bitófán fejezzék be életüket.

Az ő képeik már nem függtek ott, az azóta elpusztult Sándor palota híres sárga termében, s csak fekete keretű fehér foltok hirdetik, hogy valamikor az ő kezükben volt letéve az ország sorsa, amit esküjükhöz híven szolgáltak, még akkor is, ha az út a rákos­keresztúri temető névtelen sírokat magába foglaló parcellájában ért véget.

* * *

Az utolsó magyar királyi kormány reggel óta tartó gyűlése a késő délutáni órákig tartott. A sárga teremben leoltották a villa­nyokat, és az alkonyati csendet vészjóslóan húzta alá a távolból idehallatszó ágyúk döreje. Fenn a Várban még rend volt, még imitt-amott délutáni teára is összegyűltek a régi házak lakói, de lenn a városban már a mind jobban közelgő front képét mutatták az utcák. Jogos és jogtalan alakulatok jártak a házak között, és gyorstalpaló kurzuson átesett zöld inges fiatalok szégyenítették meg a sárga teremben tanácskozók becsületes szándékát. A hirte­len kormányváltozás okozta állapotokhoz hozzájárult a front kö­zelsége, és a főváros az ostromlott városok arcát öltötte magára. A törvényt az erőszak váltotta fel, úgy, mint a jeruzsálemi Bar Kochba-féle lázadás, vagy mint majd kétezer év után a németektől körülzárt párizsi kommün idején. Zavaros időkben felülkerekedik a salak, és elvek takarójával kendőzi önző céljait.

* * *

A Szent György téri miniszterelnökség ódon palotájában csak a sajtófőnöki szobában égtek a lámpák. Már alkonyodott, amikor Pálma, a titkárnő, belépett a szobába.

--- Egy hölgy keresi sajtófőnök urat --- mondta. --- Been­gedjem?

--- Hogy hívják? --- hangzott a kérdés.

Pálma megmondta a látogató nevét, s néhány pillanat múltán magas, karcsú, már erősen őszülő asszony lépett a szobába. Kisírt szemei félelmet, fájdalmat és alig észrevehető gyűlöletet sugároztak a sajtófőnök felé. Valami megalázottságfélét, hogy ahhoz kell mennie segítségért, aki azokhoz tartozik, akiket lelke mélyén nem­csak megvet, de utál is.

--- Elvitték a fiamat az ,,urak". Hogy hová, nem tudom. Könyörgöm, adja vissza Ádámot... Kirabolták lakásomat, szét­szórták elhalt uram hátrahagyott írásait... de mindez nem fontos... Odaadok mindent, csak a fiamat akarom.

Kínos kérdések és feleletek után kiderült, hogy egy zöld inges osztag benyomult az elhalt író házába, s mind a zsidó származású özvegyet, mind annak félvér fiát magukkal vitték. Az asszonyt másnap reggel kiengedték, de fiát, Ádámot, mint mondta, való­színűleg az óbudai téglagyárba kísérték közös gyűjtőtáborba.

A sajtófőnök az asszony szemébe nézett, megértette annak fájdalmát, és a lelkében szunnyadó gyűlöletet is. Az üldözöttek mindig gyűlölik az üldözőket --- gondolta ---, sokszor még akkor is, amikor az üldözöttből üldöző lesz, s felüti fejét a kérlelhetetlen bosszú, ami beleégeti magát a lelkekbe, és ismét fekete fejezeteket ír az emberiség amúgy is szomorú évkönyvébe. Leült íróasztala mellé, de mielőtt felemelte volna a kagylót, alaposan kikérdezte a még mindig síró asszonyt a részletek felől, s csak azután tárcsázott több számot. Megtudta, hogy az asszony fiát valóban a téglagyárba vitték, ahonnan naponta indultak a transzportok a bizonytalanság felé. A telefonbeszélgetések után az asszonyhoz fordult:

--- Nyugodjék meg, a fiát még ma este hazaviszik, és a lakással is mindent megpróbálok, hogy azt visszakapja. Sajnos, olyan időket élünk, amikor felülkerekednek a szenvedélyek, s az ál­lamhatalom gyenge ahhoz, hogy azt megfékezze. Tudom, csúnya dolgok történnek a városban, de a front már itt húzódik a külvá­rosok előtt, azaz frontváros lettünk, ahol azé a szó, aki géppisztolyt tart a kezében.

Az asszony mindössze ennyit válaszolt:

--- Szóval remélhetek.

A sajtófőnök csak bólintott, majd felvette kabátját, s kérte az asszonyt, hogy kövesse. Elsötétített autóval lementek a Vérmező melletti házhoz, ahol a kapu előtt két antantszíjas, összevissza egyenruhájú fiatalember állt

--- Tilos a bemenet --- mondta az egyik, de a látogató meg­mondta nevét, kinyitotta az ajtót, s bement a házba. Kissé elszé­gyellte magát attól, amit látott, míg az asszony arcán gúnyos mosoly suhant át, mintha mondaná: ,,Íme, a maguk új világa..."

Bent a szobában felborított bútorok, szétszórt papírlapok, kirámolt szekrények siratták a múltat. Az egyik bőrfotelban kócos hajú nő ült, és ijedten nézett a belépőkre. Megpróbált felállni, de megtántorodott, és nekidőlt a fal mellett álló szekrényajtónak, ami nagy reccsenéssel elvált a szekrénytől, és végigzuhant a szeméttel teleszórt padlón. A másik fotelben egyenruhás fiatalember ült, aki csak akkor állt fel, amikor a kapuőr valamit súgott a fülébe.

--- Mutassa igazolványát és a ház igénybevételét igazoló papírt!

A megszólított felállt, habogott valamit, majd nadrágja a far­zsebéből elővette tárcáját, s zavaros kotorászás után gyűrött, piszkos papírt nyújtott át.

--- Ez csak nemrégiben kiállított pártigazolvány --- mondta a sajtófőnök ---, de hol van a ház igénybevételi engedélye? És mutassa a többi papírjait is!

A kérdezett zavarában átnyújtotta az egész tárcát, s abból a bűnöző fiatalkorúakat őrző aszódi nevelőintézet papírja került elő.

--- Szóval maga az aszódi nevelőintézet foglya volt? ­--- hangzott az újabb kérdés.

A fiú alacsony homlokáról vastag izzadságcseppek peregtek alá, s zavartan válaszolta:

--- Igen,.. Mikor jöttek az oroszok, kiengedtek bennünket, és feljöttünk Budapestre...

--- ...ahol revolvert és igazolványt szereztek, s tovább folytat­ták azt, amiért Aszódra kerültek --- fejezte be a kérdező a fiú által megkezdett mondatot.

Beszélgetés közben az asszony gúnyosan mosolygott, mint aki igazolva látja mindama rágalmat és vádat, amit lezárt ajtók mögött, légvédelmi pincék homályában terjesztettek az új kor­mányról.

A látogató odament a telefonhoz, felhívta a rendőrséget, és azonnali kirendeltséget kért.

--- Maguk addig itt maradnak --- fordult a hol szemtelenül, hol zavartan álló társaság felé. Felszólításának azonban nem sok eredménye volt, mert mind a kócos hajú leány, mind a két kapuőr és a szobában tartózkodó férfi felugrottak, és pillanatok alatt eltűntek, az utcára nyíló ajtón át. Az aszódi fiú futtában még kikapta az ember kezéből piszkos tárcáját, s feldöntve az útjában álló széket, rohant ki az éjszakába.

--- Amint látja --- fordult az asszony felé ---, jogtalanul jártak el. -- Csirkefogók!... --- mondta csendesen inkább magának.

Lassan, kínosan peregtek a percek. Mindketten leültek, de nem sok beszélnivalójuk volt egymással. Az asszony lehunyta sze­mét, s csak néha tört fel belőle a fájdalom.

--- És a fiam, Ádám?...

Közben megérkezett a két rendőr, és ijedten néztek körül a rendetlen szobában. Feszesen szalutáltak, s mikor megtudták, miről van szó, jegyzőkönyvet vettek az esetről.

--- Gyakori eset --- mondta az egyik ---, azt hiszem, nem sokat segíthetünk.

A formaság kedvéért felvették a jegyzőkönyvet, aláíratták az asszonnyal, s azután elmentek. A férfi kikísérte őket az előszobába, néhány szót beszélt velük, azután visszatért, és odaállt a Vérmezőre néző ablak elé. Zavarban volt. Megígérte az asszonynak, hogy még az este visszakapja a fiát. Már 11 óra felé járt az idő, és semmi. Messziről lövések szúrtak bele az éjszakába, mint elhaló életsiko­lyok. Volt, aki lőtt, és volt, akit lőttek. Mire ideért a lövések hangja, úgy hangzott, mintha gyermekpisztollyal játszana valaki. Mad­zagra erősített parafadugóval a cső végén. Mikor elsütötték, nagyot durrant, de a célba vett madár legfeljebb elrepült az ágról, s ha embert vettek célba, az legfeljebb jót nevetett a gyerekek csínyén, és békésen ment tovább. De most másfajta lövések durvították a novemberi éjszaka csendjét. Minden egyes hang emberi sorsok végére tett pontot. Talán menekült valaki, amikor eltalálta a gyil­kos acélgolyó, és most ott fekszik valahol, az Üllői út piszkos bazaltkockáin, s vérző szájjal kegyelemért könyörög az üldözőktől. Pártegyenruhás fiatalok, pártegyenruhába bújt üldözöttek, egysé­güktől megszökött és a Vecsés határában húzódó frontra menetelő katonák lövöldöztek egymásra. Mindegyikük kezében ott volt a saját biztonságukat és a mások halálát jelentő géppisztoly, mint valamikor az ősember kezében a kőből pattintott primitív kés --- az atombomba őse.

A Sándor palotából lejött ember ott állott az éjszakába néző ablak előtt, s ígéretére gondolt. Pontosan tudta, hogy határozottan mondta a kisírt szemű asszonynak:

--- Kérem, ne sírjon, estére otthon lesz a fia...

Felgyűrte kabátja ujját, és karórájára nézett. Nemsokára éjfélt mutat az óra, és semmi. Szégyellte magát, mert nemcsak a maga, hanem a mögötte álló új kormány nevében is beszélt. A kormány nevében, melynek tagjai öngyilkossággal határos feladatot vettek át, mellyel képtelenek voltak megbirkózni. Elvekkel, szép szavak­kal nem lehet rendet teremteni ott, ahol az apokalipszis lovasa nyargal, minden virágot és gyümölcsöt letaposó vörös lovával. A csendet hirtelen egy, a ház elé kanyarodó autó fékje vágta el. Utána léptek, majd két egyenruhás kíséretében Ádám lépett a szobába. Rövid jelentkezés, igazolványok csereberélése, átvételi papírok alá­írása után hárman maradtak a szobában. Az asszony, aki felugrott a fotelból, és fia nyakába borult. Csak ennyit mondott:

--- Ádám, egyetlenem... Ádám csak annyit:

--- Anyám...

A harmadik személy csak állt, s jóleső érzéssel vette tudomá­sul, hogy betartotta ígéretét, és sikerült hazahozatnia a fiút, Ádámot. Azután a többi Ádámokra gondolt, s mindazokra, akik majd éppoly üldözöttek lesznek, mint a mostaniak, s kérdés, akad­nak-e majd, akik megpróbálják enyhíteni az üldözöttek sorsát, s szégyellik, ha ígéretüket nem tudják betartani. Pedig akkorra már elvonult a háború, a világ felelősei békét és megértést prédikálnak, és szónoklataikból kitörlik azt a rettenetes valamit, amit úgy hívnak: bosszú. De érezte és tudta, hogy ez a szó, ez a fogalom, valóság lesz, és hosszú időnek kell eltelnie addig, amíg a véres gyilkos csőrében tartó fekete madár helyett a béke galambja száll az ember meggyötört fájára.

Amíg az anya és fiú egymásra találásának öröme tartott, ismét odament a Vérmezőre néző ablakhoz, és a teherautóroncsokkal, tankokkal bepiszkolt mezőt nézte. ,,Vérmező --- gondolta. --- Vér és mező összetétele. Milyen furcsa szóképzés, ami a kiontott vért és a békés mezőt hozza közös nevezőre. Olyan, mintha a jót és a gonoszt így mondanám: ,,Jógonosz..."

* * *

A közeli krisztinavárosi templom órája úgy ütötte el az éjfélt, mint amikor még béke volt a világon, és már december elején fenyőszagú volt az egész környék a korai vásárosok karácsony­fáitól. Szemével végigsuhant a Krisztinába vezető Mikó utcán, ahol már kopaszon álltak az utat szegélyező öreg gesztenyefák. Gyerek­kora jutott eszébe. Hányszor, de hányszor ment végig ezen a Vár felé vezető utcán, s nem gondolta, hogy egyszer, évek múltán így néz majd le a nagy költő házából a sokszor megjárt utcára. A házat is ösmerte, diákkorában mindig tisztelettel nézett a késő éjszakáig kivilágított ablakokra, amelyek mögött ott ült az író.

Mikor csend lett a szobában, megfordult, s zavarba jött, mert érezte, hogy felesleges valaki, és ha a lelkét kiadja, akkor is idegen marad a szobában lévő két személy számára. Csendesen mondta:

--- Kérem, holnap jöjjenek fel a miniszterelnökségre, a men­tesítő papírokért. Ma már nem tudok adni, mert senki sincs fenn. Nyugodtan alhatnak, ha mégis adódna valami, azonnal hív­janak fel, akár a lakásomon is.

Megadta a két telefonszámot, amit az asszony, azt meg se nézve, az íróasztalra dobott, és anélkül, hogy kezet nyújtott volna, így szólt:

--- Köszönöm szívességét. Ha tudom, meghálálom --- mondta kissé kihangsúlyozva az utolsó három szót.

Ádám ott állt az anyja mellett, és talán kicsit szégyellte anyja szűkszavúságát, s azt jóvátenni akarón, ideges, szaggatott szavakkal köszönte meg hazahozatalát. Tovább is akart beszélni, de anyja belekarolt :

--- Jól van, kisfiam, bizonyára álmos és fáradt vagy, menjél aludni...

Elköszönt, és amikor becsukódott mögötte az ajtó, felnézett az égre, ahol nem voltak csillagok, s csak néha festette vörösre a nyugat felé húzó felhők alját egy keleti irányból felengedett rőtszínű rakéta.

Azután az asszony nyomatékkal mondott szavaira gondolt: ,,Ha tudom, meghálálom..."

1946

Azután fordult a kocka, mint már annyiszor az elmúlt száza­dok során. Aki fennebb volt, nagyobbat zuhant, és aki mélyebben volt, annál feljebb került. A háború utolsó hónapjainak felelőtlen kilengéseit, moszkvai utasításra megszervezett új államhatalom vál­totta fel. A Népszínház utcai volt futballbíróból lett új igazságügy miniszter --- Riesz István--- mint jogász és ügyvéd kijelentette, hogy a nép bíróság feladata nem igazságszolgáltatás, hanem meg­torlás, azaz: bosszú. Működésbe léptek a szedett-vedett alakokból álló vésztörvényszékek, és három éven keresztül nem volt nap, hogy ne akasztottak volna. Négy volt magyar miniszterelnököt, volt miniszterek tucatjait, tábornokokat, tiszteket, csendőrök és rendőrök százait kísérték a bitó alá vagy állították őket a kivégző­osztagok puskacsövei elé. Sutba dobták a híres római jog ,,egy tanú nem tanú" elvét, és elég volt egyetlen vádemelő tanú, és az illető már elmondhatta az utolsó Miatyánkot. Az ország a rettenet napjait élte, és nem volt magyar család, ahonnan ne hiányzott volna valaki.

A várbeli Sándor palota egykori beosztottja is ott állt bírái előtt, a Markó utcai bíróság hideg tárgyalótermében. A bírói emel­vényen ott ült a részeges Tutsek mint tanácselnök. Régi bíró volt, de különböző fegyelmi eljárások miatt nem léptették elő, s most megmutatta, mit tud, illetve hogyan kell szolgálni az új gazdát. Aki az ő tanácsa elé került, annak nem sok reménye maradt az életben maradáshoz. Mellette ott ültek a pártok delegálta laikus bírák. Kereskedősegédek, külvárosi leányzók, gettót megjárt zsidók, akik még bőrükön érezték a sárga folt ütötte megaláztatást, s most, mint bírák ülnek a teremben, és törik a pálcát a vádlottak feje felett, akár bűnös volt az illető, akár nem. A népügyészi székben a volt zug­jogász, Szekeres János ült. A tárgyalás alatt állandóan csöpögött az orra, amit tenyerével iparkodott semlegesíteni. Dadogott, és osto­bábbnál ostobább kérdéseket intézett a vádlotthoz. Ha jött egy tanú, eleinte örült, és nagy udvariasan --- miközben orrát törölget­te --- érdeklődött, hogy vajon kit ölt meg a vádlott, ismerősei közül. A nemleges válaszra egyszerre goromba lett, és eltekintett a tanú további kihallgatásától, sőt: egyik-másikat le is akarta tartóztatni. Még akkor is, ha az illető zsidó volt. Elég lett volna egyetlen vádló tanú ahhoz, hogy a népbíróság előtt állót két órán belül lekísérjék a Markó utcai fogház piszkos udvarán felállított bitófához, és Szekeres népügyész méltóságteljes hangon szólítsa fel a hóhért: ,,Ítéletvégrehajtó, teljesítse kötelességét!"

Több, mint háromezerszer hangzottak el ezek a szavak a kü­lönböző magyar börtönök komor udvarán...

Vádló tanúk hiányában a Tutsek-tanács ítélete életfogytiglani börtön volt, amit később a fellebbviteli Bojta-tanács golyó általi halálbüntetésre emelt --- kollektív alapon.

A halálos ítélet elhangzása után a vádlott felesége elment az asszonyhoz, Ádám anyjához, s később a drót mögötti beszélőn így mesélte el látogatását az urának:

--- Tudod, én sohasem politizáltam, de az esetet elmesélted akkor, azokban a zavaros időkben. Talán csak azért érdekelt, mert egy magyar íróról volt szó, akinek szerettem a verseit. Elmondtad Heltai Jenő esetét is, aki a Néma leventét írta. És még a híres énekes ügyét is. Talán csak azért mondtad el az utóbbit, mert sokat hal­lottuk az Operában. Ha jól emlékszem, a Mefisztót énekelte mély basszus hangján. Először elmentem a Heltai Jenőhöz, akit te szedtél le egy Németországba induló vonatról. Majd egy óráig megváratott, s amikor kijött az előszobába, olyan goromba volt, hogy elsírtam magam, és elmentem. Utána felkerestem Komáromi Pált, aki később az Operaház igazgatója lett. Ő nagyon kedves volt, de, mint mondta, nem jöhet el tanúnak, mert már amúgy is sut­togják, hogy azelőtt többször láttak benneteket valamelyik belvá­rosi kávéházban. Mint az őrült rohantam el Ádám --- azt hiszem: így hívják --- anyjához. A romos lakás ajtaján keresztül láttam, hogy mindketten benn vannak a szobában. Valami piszkos ruhájú fiú jött ki, akinek megmondtam, ki vagyok és az író feleségével akarok beszélni. Az ajtórésen keresztül láttam, hogy a fiú ki akart jönni, de az anyja megfogta, és lenyomta a székbe. Vagy negyedóra múlva kijött a szobából az idegen fiatalember, és közölte, hogy az özvegy nem ér rá engem fogadni... Sem Ő, sem a fia, Ádám...

* * *

1981

A budai Farkasréti temető egyik parcellájában fekete már­ványból készült síremlék áll. Rajta az aranybetűs felírás, három névvel:

Kosztolányi Dezső

1885---1936

Kosztolányi Dezsőné

szül. Schlesinger Ilona

Kosztolányi Ádám

1922---1981

*


 
 
0 komment , kategória:   Fiala F.: Egyszerű történet 2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 82
  • e Hét: 632
  • e Hónap: 12175
  • e Év: 377665
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.