Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Fiala F.: Egyszerű történet 1
  2011-02-26 16:38:59, szombat
 
 
Fiala Ferenc:
Egyszerű történet és egyéb históriák I. rész

Kántor János hazatér

Az égen mint megvert hadsereg utóvédei rohantak nyugat felé a szürke felhőfoszlányok. A máramarosi hatalmas erdőségek kékeszöld pasztellszínekben mondottak búcsút az ősznek, és fázósan simultak a hegyek oldalához. Lent a völgyben esővert kis rutén falu lapult a sáros horpaszok között, s az összevissza épült utcákon sehol egy ember, sehol holmi nyoma az életnek. A falucska főutcája hegy iránt haladt, s fenn a dombon leégett templomfalak tanúskodtak, hogy nem jó dolgok történhettek errefelé. A koromtól megfeketedett templomtorony csúcsán lévő kereszt vízszintesre dőlve tartotta magát, ide-oda himbálózva, már ahogyan azt a hegyekről érkező szél parancsolta. Pár lépésnyire --- mint vízözön előtti ősállatok --- három kilőtt tank mutatta az elviharzott háború nyomait és a szenvedést, ami nyomában járt. Az egyik tank tornyából cafatokká tépett vörös lobogó integetett a falu felé, nem éppen biztatóan hirdetvén a hegyek túlsó oldaláról érkezett szabadságot. Három, csont-bőrig lesoványodott kóbor kutya kaparászott élelem után a tankok tövében. Néha fejüket ég felé emelve, hosszú, elnyújtott vonítás szakadt ki belőlük, még jobban aláhúzva a késő őszi délután fájdalmas szomorúságát. Egyébként semmi nesz, csak az eső suhogása és az égen vágtató komor fellegek.

Nem messze a kihalt falutól ezüst sínpár kígyózott a völgyek mentén, mint vékony köldökzsinór, ami még világhoz, kultúrához és civilizációhoz köti a vidéket. A sínpár kanyarogva tűnt el a dombok mögött, hogy azután alig száz méternyire a falutól ijedten megálljon. Két hatalmas, szürkésfehér sorompó zárta el útját, mutatván, hogy az egyik sorompón innen már más a világ, mint a másik sorompón túl. De ez csak jelképes valami volt, mert az új országhatárt jelző két tilalomfa mindkét oldalán egyformán mérték az életet és a halált.

A sorompókon túl, alig pár száz méternyire, szomorú kis vasútállomás szürkéllett a novemberi esőben. Egyszerű, igénytelen kis épület, amilyent százával építettek annak idején az Osztrák---Magyar Monarchia közös nevezőre hozott hivatalos stílusában. Az Alföldön éppen úgy, mint Tirolban vagy akár itten a máramarosi havasok között. Az irodában monoton kopogású morzegép mutatta az idők múlását, no meg, hogy a szomszéd faluból már elindult a héten háromszor közlekedő személyvonat. Osztály nélküli, vaskályhával fűtött, piszkos váróterem várta az utasokat. Fenn az emeleten az állomásfőnök kétszobás lakása. Kissé odább az állomástól tető nélküli bakterház. Szoba-konyhás, pöttömnyi épület. Mögötte az egy tehén számára való istálló a hozzáragasztott disznóóllal. De most üres volt a félig leégett bakterház, és üresek az istállók is. A baktert és feleségét agyonlőtték a partizánok, a tehenet elvitték a visszavonuló katonák, a megmaradt két disznón pedig a falusiak osztoztak.

Majd' öt esztendeje múlott, hogy a háború végigsöpört a vidéken, de a kép mit sem változott azóta, hogy leégett a templom, hogy kilőtték a három tankot, és gazdátlan maradt a dombon kaparászó három kutya. A falu lakóit kitelepítették, szovjet módra szétszórták őket a Kárpátokon túli városokban, hogy elfelejtsék, ami volt, és a falut is, ahol egykor éltek. Néha nagyobb létszámú szovjet egység érkezett az állomásra, hogy segítsen az átrakodásnál. Minden hónapban befutott egy hosszú szerelvény, s a vagonok tartalmát kellett átrakniok a Debrecen felé haladó sínpárra. A vagonok oldalán megkopva a régi felirat: ,,Negyven ember, hat ló." Lovakat ugyan nem hoztak az egykori MÁV-vagonok, de némelyik vagonban nem is negyven, de legalább félszáz embert zsúfoltak össze.

Hadifoglyok voltak. Magyar hadifoglyok, akik hosszú éveken át ették az orosz hadifogolytáborok nyúlós, fekete kenyerét; vágták a fát az északi erdőségekben, vagy ásták a csatornát a tajgákon. Mikor már nem volt szükség munkájukra, akkor a megmaradtakat útnak indították haza, Magyarország felé. Ezt sem kellett volna tenniök, mert Budapest nemigen sürgette a hadifoglyok hazahozatalát, sőt: az ország akkori urai jobban örültek volna, ha mindannyian ott maradnak Szibériában, elvégre a Horthy-világ katonái voltak. De a hadifogoly-szállító vonatok mégis megindultak, és az új magyar határt a szétlőtt templomú falu állomásán érték el.

Az első átrakodás előtt szögesdrót kerítéssel vették körül az állomást, és pár betonbarakkot emeltek az elmaradhatatlan őrtornyokkal egyetemben. A vonat érkezése előtt pufajkás szovjet katonák lövésre kész géppisztolyokkal, sorakoztak fel a sínpár két oldalán, míg velük szemben az átvevést végző magyar közegek várták az érkezőket.

Az új szállítmánynak a jelzés szerint a délutáni órákban kellett volna befutnia, de már késő estére járt az idő, amikor dohogva, nagy zakatolással lefékezett a mozdony, és megállt a fehér rúddal jelzett helyen. A vagonokat teherautó-reflektorokkal pásztázták végig, majd a szovjet bizottság rongyos szélű papírkötegben lapozgatva megszámlálta a drótkötelekkel összahálózott kocsikat.

--- Egy, kettő, három... tizenhét... --- hangzottak az orosz szavak, s az aranyparolis szovjet tiszt nagyot káromkodott, amikor a szerelvény végére ért. És, hogy biztos legyen a dolgában, visszafelé is elvégezte a számlálást, ami pontosan egyezett az előbbivel. Belső zsebéből hatalmas faceruzát vett elő, és valamit beírt a papírkötegbe. Mikor ez megtörtént, magához intette a bizottság két másik tagját, és azoknak is alá kellett volna írniok a bejegyzést. Igen ám, de a biztonság alapja a bizalmatlanság, s ezért ők is végigsétáltak a vagonok előtt, és oda-vissza újból megszámlálták a mozdonyra akasztott szerelvényt. Mikor ez is megtörtént, átmentek a magyar bizottság oldalára, és rövid tanakodás után megegyeztek, hogy --- tekintve a kései órákat meg a vonat késését --- majd reggel kezdik a foglyok átadását. Minden vagon elé géppisztolyos őrt állítottak, s azután magyarok és oroszok egyaránt a bakterház mögötti betonépület kantinjába mentek vacsorázni. Kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy a tizenhét vagonban összezsúfolt embereknek enni vagy legalábbis inni adjanak. Ha némelyik vagon falait belülről megverték, vagy valamit kikiáltottak a dróttal berácsozott nyílásokon, a vagon előtt álló szovjet katona sorozatot lőtt a levegőbe, s ezzel eleget is tett őri kötelességének.

Másnap reggel, még virradat előtt, újból felsorakoztak a géppisztolyos katonák a szerelvény előtt. Leváltották az őröket, és a bizottság vezetőjének utasítására levették az ököl nagyságú lakatot az első vagon ajtajáról.

--- Mindenki a helyén marad, csak az jöjjön ki, aki a nevét hallja! --- kiáltotta be a vagonba a szovjet bizottsághoz beosztott magyar kiküldött. Orosz szabású kucsmát viselt, és ugyancsak oroszos pufajkáján hatalmas vörös csillag virított. A csillag körül kisebb-nagyobb partizánkitüntetések díszelegtek. A kezében levő füzetből tíz nevet olvasott fel, s minden név elhangzása után egy, valamikor emberkinézésű, csontig lesoványodott, torzonborz szakállú valaki kászálódott le a vagonból.

--- Neve és katonai rangja? --- hangzott a kérdés.

--- Kovács Péter szakaszvezető...

--- Álljon arccal a vagon elejére --- szólt az utasítás, mire Kovács Péter szakaszvezető engedelmesen odaállt a vagon végére. Mikor már tíz ember nézte a koszos vagonfalakat, újabb bejegyzések és egyeztetések után két magyar megbízott átkísérte őket a sínek túlsó oldalára, ahol újra számba vették őket, majd egy vaskos könyvben lapozgattak. Ha az illető neve benne volt a könyvben, akkor külön állították. A különbség annyi volt, hogy az így elkülönítetteket két revolveres civil ruhás őrizte.

Déli egy óráig mintegy hat vagonnal végeztek, és a csak tetővel ellátott karámszerűségben összezsúfolt emberek között répalevest osztottak --- a hazatérés örömére. Közben megszaporodtak a katonák, de feltűnt, hogy az igazi parancsnokok nem egyenruhában, hanem hosszú fekete bőrkabátban vagy rangjelzés nélküli katonaköpenyben fontoskodtak és adtak utasításokat. Az egyik ideiglenesen összetákolt fabarakkban székelt a magyar átvevőcsoport. Az ajtó előtt géppisztolyos, szovjet tányérsapkás katona őrködött. Ide vezették be, illetve itt szűrték át a tiszteket. Zászlóstól felfelé. Tábornokok vagy ezredesek nem voltak közöttük, mert azokat már a fogságban elkülönítették, és külön szállították haza a kihallgatással együtt járó jegyzőkönyvek tömegével együtt. A most érkezett majd másfélezer ember között csak néhány őrnagy, százados lehetett. Java részük közhonvéd, szakaszvezető, őrmester és néhány, zászlósi rangot viselő egyén volt. A tiszteket elkülönítették, de ha valakinek a neve benne volt a fekete könyvben, azt még külön kezelésnek, illetve kihallgatásnak vetették alá és a civil ruhások őrizetére adták.

Benn az irodában serényen dolgoztak a szűrők, ahogyan később elnevezték őket. Kérdés és felelet váltogatta egymást. A kérdések gorombák, durvák voltak, a válaszok ijedtek és halkak. A győztesek és a vesztesek párbeszéde. Volt katonaszökevények, pincében lapuló mondvacsinált partizánhősök faggatták azokat, akik becsülettel végigharcolták a rájuk kényszerített háborút, és most hatévi kegyetlen fogság után vigyázzban állva, lenézve és megrugdalva felelgetnek a micisapkás politikai nyomozó kérdéseire.

Már késő estére járt az idő, amikor két katona bekísérte az irodába a már megszűrt tizenegyedik vagon utolsó utasát. Madzaggal összekötözött bakancsáról csöpögött a sár, kopott zubbonya vizes volt, és hajdani tiszti sapkája szomorú históriákat mesélhetett volna az elmúlt időkről. Az acetilén lámpával megvilágított asztal mögött ülő három ember összenézett. Szemükben ott lapult a kérdés és a felelet:

--- No, még ezt az egyet elintézzük, aztán elég mára. Na, gyerünk... Hogy hívják, és mi volt a rangja?

--- Kántor János, tartalékos főhadnagy...

A jobb oldali szűrő felütötte az asztalon heverő fekete könyvet, és kikereste a k betűs rovatot. Néhányszor végigszántott olcsó cigarettától megbámult piszkos ujjaival a névsoron, s azután odaintett a másik kettőnek. Az intés azt jelentette, hogy Kántor János neve nincs benne a sorsokat jelentő és életfonalat elvágó könyvben. Rekedten peregtek a középen ülő civil szájából a kérdések:

--- Hol szolgált? Milyen beosztásban dolgozott? Részt vett-e a partizánvadászaton? --- és így tovább a végtelenségig.

A meggyötört ember, katonasapkáját csípőjéhez szorítva, pontosan, csendesen felelt a kérdésekre. Elmondotta, hol szolgált, nem volt partizánvadász, és hogy nem önként ment háborúba, hanem azért, mert behívták, és akit behívtak, annak mennie kellett.

--- Milyen politikai pártnak volt tagja? --- hangzott az újabb kérdés.

--- Soha, semmiféle pártban nem voltam --- mondotta, miközben felnézett az asztal mögötti falra felerősített plakátra, amely kopasz, kerek fejű, duzzadt ajkú embert ábrázolt. Rákosi Mátyást. Ismerte a táborokban is kiakasztott képét, sőt: egy ízben az ő táborukat is meglátogatta. Kiválasztott néhány ingadozó jellemű tisztet, beszédet mondott a Magyarországon is bekövetkező új világról, szavalt a kommunista rendszer nagyszerűségeiről, azután a kíséretében levő két szovjet tiszttel elautózott. Hogy milyen új világot jelent majd a beteljesedett szocializmus, azt Kántor János nem tudta, sőt: nem is igen érdekelte. Amit hosszú hadifogoly életében Oroszországban látott, az nem volt valami vigasztaló, pedig ott akkor már jó pár évtizede építették az új világot. Egyszer Moszkvába is bevitték dolgozni, és akkor kissé körülnézett. A szovjet főváros nemigen különbözött a világ többi nagyvárosától, csak a levegőben volt valami, ami nem tetszett Kántor Jánosnak. Az emberek nem mertek beszélni, komoran mentek dolguk után, s ha ismerőssel találkoztak az utcán, szó nélkül továbbsiettek. A vidék, az orosz vidék az más volt. Mert azt is látta Kántor János. Merezskovszkij és Dosztojevszkij regényei jutottak eszébe. Orosz regények, melyeket fiatal korában olvasott. Nyomorúságos falvak, nyakig sáros utcák és földhöz vágó szegénység mindenütt, ahol csak megfordult hosszú fogolyévei során. Emlékezett, hogy valamelyik szibériai tábor drótkerítése mögé odajártak darab kenyeret meg mahorkát koldulni a közeli falu asszonyai és lányai. De hát ez az ő bajuk-dolguk --- gondolta akkor, és nem sokat törődött a dolgokkal. Ha Oroszországnak ez jó, akkor neki sem lehet rossz, sőt: még csak nem is kifogásolhatja. Kántor János sohasem politizált. Középfizetésű alkalmazottja volt az egyik fővárosi pénzintézetnek, s szerényen bár, de mégis szépen élt feleségével és két gyermekével a Pasaréti út egyik mellékutcájában. Nem éppen villa volt, csak amolyan villaszerű bérház, négy lakóval, kis kerttel. Mikor elvégezte iskoláit, állásba került és szép csendesen mászott felfelé a szorgalmas tisztviselők számára felállított szamárlétrán. Apja katonatiszt volt, aki elvárta fiától, hogy ha már nem lett katona, legalább leszolgálja az önkéntesi éveket, és minden esztendőben bevonuljon az előléptetést jelentő gyakorlatra. A háború elején már tartalékos főhadnagy volt, s mint ilyen vonult be ezredéhez. Nem tett sem többet, sem kevesebbet, mint annyi más társa, akik ugyancsak bevonultak, ha megkapták a SAS-behívót. Mikor kivitték a frontra, elbúcsúzott feleségétől, megcsókolta a két gyermekét, azután ő sem tudott mást mondani: ,,Addig viseld gondját a két csemetének, s ha visszajövök, majd megbeszéljük a többit." 1943 telén került fogságba, és vele sem történt több, mint annyi más társával, akik megjárták a háborút. Télen fáztak, nyáron izzadtak, de végig reménykedtek, hogy egyszer csak hazakerülnek, és ott folytatják majd az életet, ahol annak idején abbahagyatta velük a történelem. Most pedig ott áll a füstös barakkszobában, és illedelmesen válaszolgat az előtte ülő, nem éppen bizalmat gerjesztő ember kérdéseire. Kántor Jánost soha nem érdekelte a politika. Olyan volt, mint a fűszál, ami felett elvonul a vihar, azután megint felágaskodik. Kántor János csupán azt nem tudta, hogy a mostani vihar nemcsak a felületen halad végig, hanem felszánt mindent, ami azelőtt volt, és a kis fűszálak sorsával éppúgy nem törődik, mint az életerős fákkal. A különbség csak annyi, hogy a fákat baltával, akasztófákkal, sortüzekkel intézik el, a füvet, az apró bokrokat pedig kiszántják, és néhány nyár, tavasz után elhervadnak. Sivár ugar marad az egykor dús mezők helyett, melyen vidáman nő a gaz és a dudva, s hosszú idő kell, amíg újra kihajtanak az élet virágai. Az asztal előtt álló ember pillanatnyi múltban járását mint ostorcsapás vágta ketté a lámpa alatt ülő kihallgató durva hangja:

--- Ne hazudjék: jobb, ha bevallja, hogy melyik pártnak volt a tagja.

Nyugodtan válaszolt:

--- Kérem, nem mondhatok mást, mint hogy egyik pártnak sem voltam tagja. Sohasem érdekelt a politika, még csak újságot sem igen olvastam, legfeljebb a sportrovatot. Feleségem, az asszony...

Nem tudta tovább folytatni, mert a jobb oldalon ülő szakállas és bibircsókos kihallgató hangosan felnevetett, és a társai felé fordult:

--- Látják, elvtársak, ilyen volt az úgynevezett úri osztály. Egyszerűen nem érdekelte őket a politika. Csak zsebre vágták a fizetést, azután kész. Tőlük megdögölhettek a magyar proletárok, de a főhadnagy urat ez nemigen izgatta. Hát ide figyeljen, maga horthysta főhadnagy és banktisztviselő! --- fordult Kántor János felé. --- Ha magában csak szikrányi együttérzés lett volna a dolgozókkal szemben, akkor most itt ülhetne a mi helyünkön. Elkerülhette volna a háborúsdi játékot, és hasznos tagja lenne a dolgozók társadalmának.

--- Hagyja elvtárs, felesleges itt minden duma --- szólt bele a frázisokat hangoztató tirádájába a középső kihallgató, aki egy fokkal magasabb rangúnak látszott a többinél

--- Hol lakott Pesten? --- hangzott az újabb kérdés.

--- Budán, a Rigó utca 4. számú házban van a lakásunk.

--- Mi az, hogy van? Hol él maga, ember? --- vette át ismét a szót a bibircsókos. --- Talán csak volt. Érti, ember? Csak volt, mert mióta maga a dicsőséges Szovjetunió kenyerét ette, sok minden megváltozott ám nálunk! Csak az kap enni, aki dolgozik. Aki pedig nem akar velünk építeni, az mehet az utcára.

--- Hány éves a maga felesége? --- kérdezte az eddig elég hallgatag baloldali szűrő, miközben jelentősen összenézett a bibircsókossal.

--- Nyáron, júliusban volt harminckettő --- felelte csendesen Kántor János, aki lassan kezdte nem érteni ezt az egész kihallgatási játékot. Mit akar tőle itt ez a három ember, akik állítólag az új magyar életet képviselik. Miért ezek a mind bizalmasabb területek felé mozgó kérdések? Hogy hol lakik, és hány éves a felesége? És miért az a sunyi összenézés, ha a családjáról, a feleségéről van szó?

Mint völgyből felszálló köd, ami addig elrejtette a hegyeket, kezdett tisztulni az agya, és lassan érezte, hogy nagyon, de nagyon megváltozhatott odahaza a világ, ha ez a három hintáslegény kinézésű hivatalos beosztott így beszél vele. Nem a banktisztviselő Kántor Jánossal, nem is a kötelességét mindig híven teljesítő honvédfőhadnaggyal, hanem a magyar élet egyik tagjával, lett légyen az akár gróf, vagy ferencvárosi foltozóvarga.

Homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, kissé szédült, és nekitámaszkodott a durva ácsolású asztal sarkának. Két hete utaztak a zsúfolásig megtömött vagonokban, napjában egyszer kaptak enni, s az állomásokon kiadták a vagon sarkában álló bűzhödt vasvödört a halottakkal együtt. Hatot a két hét alatt. A mindig jókedvű kis Szilágyi Jóskát, a csont-bőrre lefogyott Kis Menyust, aki valamikor Újszászon gazdálkodott, és mielőtt meghalt, csak annyit mondott: ,,Mari, Marika..." Aki meghalt, azt odahelyezték a vagon hátsó sarkába, levették koszos sapkájukat, egy Miatyánkot mormoltak el, s a leközelebbi állomáson örökre elbúcsúztak tőle.

De Kántor János nem nézhetett sem a múltba, sem a jövőbe, mert máris csattant a bibircsókos hangja:

--- Hallja, főhadnagy úr, hogy áll itt maga előttünk? Milyen tiszt volt az, aki úgy áll itt, mintha korcsmában volna! Álljon vigyázzba, mert tudunk mi más hangon is beszélni --- nyomta meg az utolsó szót, s nagy, piszkos tenyerével hátracsapott, mintha előre jelezné a jövőbeli pofonokat.

Kántor János csak annyit mondott:

--- Bocsánatot kérek, kissé megszédültem...

--- Megszédültem, megszédültem --- ismételte a bibircsókos.

--- Megszédült, mert kérdeztük, hány éves a felesége? Miii? Azért szédültünk meg, ugye?

Hangosan felnevetett, és még egyszer összenézett a mellette ülővel.

--- Ide figyeljen, Kántor János --- vette át a szót a középső szűrő. --- Mi csak azért kérdeztük, hogy hány éves a felesége, mert látjuk vallomásából, hogy két gyereke is van, s azoknak enni is kell adni. A maga felesége eddig nem dolgozott, mert úgynevezett úrinő volt. Puccos dáma, aki cselédeket tartott. Marikákat meg Rozálokat. Nappal dolgoztatták őket, mint a lovakat, éjjel pedig a nagyságos úr kimászkált a cselédszobába, és bebújt a Rozik, Marikák ágyába, s ha megnőtt a hasuk, akkor felmondtak neki. Szóval --- mondotta, miközben újból meggyújtotta kialudt cigarettáját --- a maga felesége nem dolgozott, de a két gyerek ott volt a nyakán. Nem mondom, hogy ez a maga feleségével is így volt vagy van, de az utóbbi időben, mióta a dolgozók vették át az ország vezetését, igen sok ilyen úrinő, hogy úgy mondjam --- és ennél a szónál Kántor János szemébe nézett --- altesti bérmunkás lett. Nem szégyen ez, kérem --- mondotta jóságosan ---, ha a hölgy a bevételt a gyerekekre fordítja, és nem cicomákra dobálja ki az ablakon.

Kántor János pedig csak állt, és már nem is csodálkozott. Halálosan fáradt volt, és úgy érezte, üres gyomra is felfordult, és hánynia kell. Két kezét szája elé kapta, kopott zubbonyán végigfolyt a gyomrából feltörő zöldes nyál, s azután mint homokzsák vágódott neki a barakk falának.

* * *

Nyolc napig tartott, amíg a szűrőbizottságok elvégezték munkájukat. Majd másfélezer embert hallgattak ki. Osztályozták, skatulyázták őket. A tiszteket különválasztották a legénységtől, a gyanúsakat pedig külön barakkokba zárták. Legrosszabbul azok jártak, akikről kiderült, hogy partizánvadászok voltak. A szerencsétleneket átadták az oroszoknak, s a legközelebbi vonattal visszavitték őket a Szovjetunióba. Akiket pedig elvittek, azok sohasem tértek vissza. Vagy Szibériába vitték, vagy rövid tárgyalás után likvidálták őket. Mert a szovjet partizán hazáját védő hős, a katona pedig, aki védekezett, gyáva lesipuskás volt, tehát akasztófára, puskacső elé vele!

A majd egy hétig tartó első szűrővizsgálat után beterelték az embereket a Magyarországról érkezett vonatszerelvénybe, s ónos, csapó esőben végre megindultak az ország belseje felé. Lassan, fújtatva és döcögve haladt a vonat új remények felé. A vörös zászlókkal díszített kis állomásokon néhány kíváncsi nézte a toprongyos emberekkel teli vagonokat. Imitt-amott az asszonyok átbújtak az állomás kerítése alatt, és kenyeret, szalonnát dobáltak be a kocsikba. Azután suttogva kérdezték: ,,Nem hallottak valamit Szabó Pistáról? Kenyeres Jánosról?... A harmadik gyalogezredben... A páncélosoknál szolgált." tólt nemigen kaptak, hiszen annyi ember szolgált a második gyalogezredben vagy éppen a páncélosoknál! És annyi ember pusztult el az orosz mezőkön... Örülhetett, aki megmenekült, aki piszkosán, rongyosán, betegen, de mégis hazatérhetett. Tágra meredt szemmel nézték a rácsos ablakból a novemberi esőtől vert síkságot, a ködbe vesző tanyákat, és új reményvirágok nyíltak a szívekben. Kántor János is állt az ablak előtt, és Pasaréti úti kis lakására gondolt, amit a történelem parancsára kellett otthagynia. Micsoda hülyeséget beszélt az a középen ülő ember az otthon maradt asszonyokról! Igaz, hogy háború volt, az is igaz, hogy elveszítették a nagy birkózást, de a törvény az törvény, akármilyen világ is kerekedik fölénk. Mikor behívták, közölték vele, hogy családja minden hónapban megkapja a teljes fizetést, amiből nyugodtan megélhetnek. Igaz, hogy minden drágább lett, hogy kevesebb kenyér került az asztalra, de az nem lehet igaz, hogy az anyák gyanús szagú mellékkeresettel pótolják azt, ami hiányzik. Undorodva gondolt a középen ülő micisapkás szűrő megjegyzésére, de azért valami gyanú mégis ott motoszkált gondolatai alján.

A vonat hirtelen fékezéssel lassítani kezdett. Golyóktól átlyuggatott táblán ott a felirat: Debrecen. Piszkos, szomorú kép. Leégett épületek, ideiglenes barakkok, eldobált konzervdobozok, papírfoszlányok és kucsmás szovjet katonák. Imitt-amott rongyos ruhájú munkások épületeket vakoltak, cementzsákokat cipeltek, bizonyítván, hogy megkezdődött az ország újjáépítése. A gyalogosok számára készült sínek feletti hídon hatalmas transzparens lógott: ,,Építsd az országot! Magadnak építed! A Magyar Kommunista Párt."

A vagonok utasai szótlanul nézték az első hazai képeket, de egyik sem szólt semmit. Az első kihallgatás megijesztette, az eléjük táruló kép meglepte őket. Sokan óvatosságból hallgattak, mások mérlegelték a helyzetet. Még nem alakult ki bennök az igen vagy nem állásfoglalás a tankokkal és géppisztolyokkal megszületett új világgal szemben.

A vakvágányra befutó vonatot szovjet egyenruhás magyar katonák vették körül. Mindegyikök nyakában géppisztoly lógott mint hatalmi jelvény. Általában mindenki géppisztolyt hordott, akivel eddig dolguk volt. Géppisztolyosok voltak az átadó szovjet katonák és az átvevő magyar közegek. Géppisztolyt viselt a vonatkísérő katona és az első kihallgatást végző civilek is. Mintha az jelentette volna az új világot átvevők biztonságát és jövőjét.

Néhány órai várakozás, nagy futkározás, jegyzőkönyvezés után kinyitották a vagonajtókat, és minden leszálló nevét felírták, és egyeztették a jó ég tudja, hol készült piszkos jegyzőkönyvekkel. Gengszterkalapos civilek szaladgáltak, utasításokat adtak, és úgy fontoskodtak, mint a tegnap még újságot áruló rikkancs fontoskodik, ha hirtelen életek, sorsok intézését bízták reá. Kántor Jánost ezúttal a többi tiszttel együtt elkülönítették, és a sínek végén emelt bódéba zárták. Kaptak valami levesféle folyadékot, s azután ismét rájuk zárták az ajtót. Másnap reggel újabb kihallgatásra vitték, ami nem sokban különbözött az elsőtől. Durva, otromba kérdések kergették egymást, de mindennél rosszabb volt az a félművelt, zavaros beszéd, amit egy borzas hajú, szemüveges fiatalember tartott ugyancsak a most épülő új világról, kommunizmusról, Rákosi Mátyásról, a pártról és annak munkájáról. A koszos ruhába öltözött, toprongyos egykori tisztek pedig csak álltak, és arra gondoltak: milyen más volt az indulás akkor a Keleti pályaudvarról, mint most a hazatérés és fogadtatás a debreceni állomás egyik vakvágánya mellett.

Több, mint két hétig várakoztak a debreceni átadón, míg végre bánatos, november végi reggelen ismét bevagonírozták őket, ezúttal a magyar főváros, Budapest felé. Üzenetet nem küldhették, mert ha kérdést intéztek valamelyik katonához, csak azt a választ kapták: ,,Majd Budapesten." A napi háromszori étkezéstől kissé feljavultak, megerősödtek, és ősi emberi szokás szerint már nem látták olyan sötétnek a jövőt, mint az első napokban. Olykor újságot is kaptak. A hírek lényege a régi rendet szidó írásokon kívül az ország újjáépítése volt. Az újságok szerint már felépítették az egész országot, és mindenki örült és lelkesedett, hogy a nagy Szovjetunió segítségével végre, ezer év után magára talált az ország és lerázta magáról Horthy és bandájának bilincseit. A debreceni állomás ugyan más képet mutatott, de lehet, hogy Piliscsabán kezdték az újjáépítést, s némi időbe kerül, míg a munka az ország másik oldalához ér. Egyelőre azonban nemigen törődtek ilyen dolgokkal, mert mindenki a maga ügyét latolgatta. Mi van a családdal, hivatallal, otthon hagyott darabka földdel és mindazon többi gyökérkével, ami az élethez, múlthoz kötötte őket. Még nem látták a változást, amit a géppisztolyos új urak végeztek az országban, hogy hozzáidomítsák az országot a moszkvai menetrendhez.

A hosszú szerelvény két nap után futott be a Nyugati pályaudvarra. Egynapi várakozás után áttolták őket Kelenföldre, ahonnan zárt rendekben éjszaka az egykori Károly kaszárnyába kellett menniök géppisztolyos katonák kíséretében. Újabb kihallgatások, újabb kérdések, osztályozások, elkülönítések következtek, s csak azok maradtak a szabadulandók listáján, akiknek múltja olyan színtelen-szagtalan valami volt, mint a hidrogén vagy Kántor Jánosé. Akiről kiderült, hogy tagja volt valamelyik polgári pártnak, vagy pláne nyilas volt, azt megbilincselve teherautóra rakták, és komor kinézésű emberek kíséretében ismeretlen helyre szállították. Kántor Jánosnak azonban szerencséje volt.

A naptár már december elejét mutatta, mikor bevitték a dohányfüstös irodába, és hosszú, lelkesítő beszéd után papírt nyomtak kezébe, és közölték, hogy mehet. Mikor megmondta, hogy árva fillérje sincs, akkor hosszú telefonálgatás, tanácskozás után ötven forintot kapott azzal, hogy ez elég lesz hazáig, sőt: még darab bucit is vehet magának. A szabaduló papírral átkísérték a ruharaktárba, ahol odadobtak eléje egy kabátot, nadrágot és pár ormótlan bakancsot. A nadrág egyik szára hosszabb volt, mint a másik, a kabát egykori tulajdonosa jóval testesebb lehetett Kántor Jánosnál, a bakancs pedig hosszú kilométereket járhatott be addig, amíg Kántor János, szovjet fogságból szabadult és volt magyar királyi főhadnagy úr lábára került. Még el sem készült az öltözködéssel, máris rászólt a kiadóablak mögött álló beosztott:

--- Meddig vacakol még azzal a ruhával? Örüljön, hogy ilyet is kapott, és nem kötelet!

Nem felelt semmit, csak átadta elnyűtt katonaruháját a mérges ruhaosztónak, és megindult a kijárat, az új élet felé.

Nyúlós decemberi köd feküdt a közeli Sashegy kettős csúcsa felett, és korommal vegyes pára takarta el a közeli házakat, utcákat. Imitt-amott piszkos plakátok borították a házfalakat, nagy szólamokkal hirdetve a szabadságot és mindama dolgokat, amelyeket sohasem tartottak be a hatalmon ülők. Néha megállt egy ilyen falragasz előtt, elolvasta a fabetűkkel nyomott szöveget, azután fáradtan bandukolt tovább a város belseje felé. A Ferenc József híd alatt lekanyarodott a Duna-partra, és leült az egyik, ugyancsak plakátokkal teleragasztott kőpadra. A parthoz verődő hullámok ma is úgy feleselgettek egymásnak, mint annak idején, amikor mint gyerek papírhajókat eregetett a vízre, és azt gondolta, hogy a kis papírhajók valahol a Fekete-tengernél érnek partot. De most nem a papírhajókra, hanem otthagyott otthonára, két gyermekére és az asszonyra gondolt. Pillanatra szívébe vágott a középen ülő micisapkás szűrő megjegyzése a férfi nélkül maradt asszonyokról, de elzavarta magától még a gondolatot is, hogy Magda, a felesége... Megigazította ormótlan bakancsában a kapcákat, s azután ment, tovább. Megdöbbent, amikor látta a Dunába zuhant Erzsébet-híd roncsait és az azokon dolgozó embereket.

,,Hát mégiscsak építenek" --- gondolta magában, s ha igen, akkor talán mégsem hazudnak a plakátok. Gerő, a hídverő --- ahogyan az egyik falragaszon olvasta --- valóban hozzáfogott a romok eltakarításához. S ha ez így van, akkor mégiscsak felépül az ország, és neki is jut egy íróasztal régi munkahelyén.

Az ideiglenes hídon átment a túlsó oldalra, és nem sokkal később ott állott egykori munkahelye bejárata előtt. Gondolta, mielőtt hazamegy, megérdeklődi új beosztását, és jelentkezik, úgy, mint annak idején, amikor nyári szabadságáról visszatért. Levette elnyűtt sapkáját, hátrasimította haját, és a rongyos ruhában álló portástól hajdani főnöke után érdeklődött. A portás furcsa szemet meresztett, azután megadott egy második emeleti ajtószámot, hogy ott érdeklődjék. Felballagott tehát a második emeletre, és bekopogtatott. tól hiányában belépett a terembe, ahol néhány ember ült különböző nagyságú íróasztalok mögött. Cigarettáztak és ócska kávésbögrékből valamit ittak. Közben hangosan vitatkoztak, és észre sem vették a küszöbön álló, furcsa ruhás jövevényt. Kántor János köhintett egyet, és szerényen köszönt. Újabb jónapotozás után az egyik ember megkérdezte, hogy mit óhajt, vagy kivel akar beszélni. Hangja nyers és elutasító volt. Mikor elmondotta jövetele célját, hirtelen csend lett a szobában, majd harsányan felnevettek. Kántor János újra kérdezett valamit, mire közölték, hogy a régi bankvilág megszűnt, ma minden az államé, azaz a dolgozóké. Volt főnökei vagy nyugatra menekültek a felszabadulás előtt, vagy börtönben ülnek. A régi tisztviselők ügyét az egyik minisztérium intézi, s ha akar valamit, forduljon oda. Ezzel el is intézték Kántor János ügyét, több nem tartozott a szobában ülőkre. Lebotorkált a piszkos lépcsőkön, fejbólintással köszönt a portási tisztet betöltő alaknak, és a leszálló alkonyatban megindult Pasarét felé. Az egyik körúti italboltban megivott valami bornak nevezett folyadékot, de csak azért, hogy elkérhesse a telefonkönyvet és felhívja lakását. Telefonkönyv azonban nem volt, hajdani számát már elfelejtette, s így ismét nyakába vette a már sötét utcákat, s tudta, minden lépéssel közelebb kerül a Rigó utca 4. szám alatti házhoz. Még átment az ideiglenes pallókkal felszerelt Margithídon, amikor őrjárat állította meg. Felmutatta a Károly kaszárnyában kapott írását, mire fel közrefogták, és bevitték a közeli őrszobára. Aránylag udvarias hangú egyenruhás őrmester ismét kikérdezte, faggatta, majd közölte, hogy reggelig ott kell maradnia, s akkor majd mehet tovább. Az őrmester feltárcsázta a telefont, de hogy mit beszélt a vonal túlsó végén levő valakivel, azt nem hallotta, mert egy másik hivatalos közeg bekísérte a fogdába, ahol már vagy féltucat, erősen csavargó külsejű fiatalember fújta a füstöt a mennyezet felé. Lekuporodott az egyik sarokban, és sok mindenre gondolva elaludt.

Már világosodott, amikor valaki megrázta a vállát, és közölte, hogy mehet. Feltápászkod ott, leverte nadrágjáról a ráragadt koszt, és udvariasan köszönve kilépett az utcára. Ragyogó decemberi napsütésben úszott a város. Felszállt a köd, s ha hunyorgó szemmel felnézett az égre, úgy érezte, hogy semmi sem változott, minden maradt olyannak, mint volt. Család, gyermekek, hivatal, nyári vakáció a Balatonon, és béke, béke, béke mindenütt. Csak amikor végignézett a széles utcákon, akkor csapta fejbe a valóság, a megváltozott világ képe. Ijedt tekintetű emberek osontak el mellette, s ha valakit megszólított --- villamos vagy autóbusz után érdeklődve ---, akkor látta a változást, amit az elveszített háború hozott magával. Tankláncoktól megnyomorított villamossínek; aknaszaggatta, piszkos házfalak; üresen ásítozó, bevert ablakú üzletkirakatok; sötét szándékkal suhanó, lefüggönyözött fekete autók húzták alá a terrorral dolgozó új rendszer hatalmát. Kántor János csak most érezte, milyen igaza volt annak a bibircsókos szűrőembernek, aki azt mondotta, hogy nagyon megváltozott a világ Magyarországon.

Délfelé járt az idő, amikor szívdobogva elérte a Pasaréti utat, és pár lépéssel odább megpillantotta a sarki kerítésen ottmaradt táblát: Rigó utca.

Mielőtt befordult volna az utcába, megállt a sarkon, és szemével végigpásztázta a házakat. Abban a házban laktak a Kovácsék, emebben a Tóthék, és abban a barnára festett, kétemeletes épületben Kántorék. Akkor jöttek ide lakni, amikor megnősült és elvette Koltay ezredes lányát, Magdát. Egy esztendeig udvarolt a lánynak, s a szokványos nehézségek után mentek az anyakönyvvezetőhöz, majd a városmajori templomban megtartott egyházi esküvőre. A nehézség abban volt, hogy a lány szüleinek nem volt elég előkelő Kántor János, a kezdő kis banktisztviselő. Magda nem volt valami szépség, ellenben okosan tudta, hogy soha nem jön el érte a mesebeli lovag hófehér paripán, s ha tovább vár, akkor pártában marad. Kissé számító teremtés volt, nem voltak illúziói, és úgy látta az életet, amilyen volt. Mikor megszületett a két gyerek, megváltozott és minden szeretetét a gyermekekre összpontosította. János csak amolyan mellékszerepet játszott az életében, amit azonban az nem vett tudomásul, illetve természetesnek tartott. Sohasem hatolt a dolgok mélyére, és nem kereste az élet nagy összefüggéseit. Nem volt vallástalan, de vallásos sem, mint általában a legtöbb ember, aki nagyvárosban nőtt fel. Hiányzott belőle a hit, ami erőt adott volna jövőbeli útjához. Nem volt világnézete, sem politikai felfogása. A választásokra legszívesebben el sem ment volna, s ha elment, az első kockába tette a keresztet. Olyan volt, mint a fűszál a mezőn a sok millió többi fűszál között. És hogy ilyen fűszál volt, azért állt most ott a Rigó utca elején abban a hitben, hogy mindent úgy talál, mint amikor öt év előtt elbúcsúzott két gyermekétől és Magdától. Mikor megindult a ház felé, kissé erősebben dobogott a szíve, és úgy érezte magát, mint a diák, aki rossz bizonyítványt visz haza, és meg kell magyaráznia, hogy miért bukott meg ebből vagy abból a tárgyból. Talán most érezte először, hogy ő is megbukott. Tőle is megkérdezik majd, hogy miért vesztette el a háborút, miért nem harcolt jobban, és ha elbukott, miért jött haza? A hősök csak akkor igazi hősök, ha meghalnak a csatatéren. Aki veszít, annak nem jár sem babér, sem dicséret, legfeljebb a szánakozás fekete kenyere.

A négyes számú ház előtt megállott, és ujjaival végigszántott a kapu alatt kitett lakójegyzéken. A nevét kereste, de nem találta. Azután még egyszer és még egyszer. Ők az első emeleten laktak, de az első emeleti rubrikában nem az állott, hogy Kántor János, hanem idegen név verte erősebbre szíve dobogását. ,,Klucsik Péter" --- olvasta. Ki ez a furcsa nevű valaki, aki most az ő lakásában lakik? --- kérdezte magától, és apró izzadságcseppek ültek homlokára.

Lehet, hogy Magdáék elköltöztek vagy valami más történt velük? Csupa kérdés, melyekre nem tudott válaszolni, csak a lelke mélyén botorkált valami végtelen nyugtalanság. Benyomta a kilincs nélküli kaput, és megindult az annyiszor megjárt lépcsőkön. Mintha hosszú kilométereket tett volna meg. A tüdeje zihált, a szíve hangosan dobogott, mikor az ajtó elé ért. Megnézte az ajtóra erősített névtáblát, hátha tévedésből került a kapu alá az ő neve helyére az idegen név. De nem. Még szinte új, fehér papírra írva azon is csak Klucsik Péter nevét olvasta. Egyszer, kétszer, háromszor. Mély lélegzetet vett, és megnyomta a csengőt, de az mintha nem működött volna. Megnyomta még egyszer. Semmi visszhang. Levette sapkáját, és halkan kopogtatott az ajtón. Semmi nesz belülről. A másodszori kopogtatásra végre kinyílott az ajtó, és a küszöbön ott állott Magda, a felesége.

Kezében portörlőrongy, a szemében rémülettel vegyes meglepetés.

Pillanatnyi döbbenet után a nagyon-nagyon mélyről jövő szavak szinte alig hallhatóan verődtek Kántor János dobhártyájához:

--- Jani, Janikám... hogy? hogyan, hát te még élsz?...

Kántor János meg csak állt, és nem tudta, mit csináljon. Nem ilyennek várta a találkozást. Ő valami másféle fogadtatásról álmodozott, amikor a szibériai tundrákon kőkeményre fagyott földet csákányozott, vagy amikor a hazaszállító vonaton pillanatra lehunyta a szemét és a Rigó utca négyes számú házra gondolt.

--- Magda... --- szakadt ki belőle felesége neve, ami híd volt a múlt felé, de már nem hidalta át az elmúlt hat esztendő végtelen szakadékát.

Többet nem tudott mondani Kántor János, aki ott állt régi lakása és régi felesége előtt. Fejét lehajtotta, és két meleg könnycsepp hullott az ormótlan bakancsra. Furcsa, de észrevette, hogy egyik nadrágszára rövidebb a másiknál, és a Károly kaszárnyában kapott zakó majdnem a térdét verdesi. Érezte, hogy csatát vesztett, nemcsak a frontokon, de idehaza is. Remegő ujjakkal a névtáblára mutatott, s szinte zokogva kérdezte:

--- Ki ez a Klucsik Péter?

--- Majd mindent megmagyarázok --- felelte az asszony, és megcsókolta Kántor János homlokát.

De Kántor János ekkor már mindent tudott, és olyan könnyűnek érezte magát, hogy repülni szeretett volna. Lába remegett, de szíve már nem zakatolt, és valami végtelen nyugalom, a mindent elvesztettek nyugalma terült szét a lelkén.

Még mindig a bakancsát nézve csendesen kérdezte:

--- Együtt élsz ezzel... ezzel az emberrel?

Az asszony hangja hirtelen megkeményedett. Érezte, hogy élete, s a két gyerek jövőjének biztonsága végett itt nem lehet mellébeszélni, nem lehet hazudozni, szépíteni a dolgokat.

--- Igen! Együtt élek vele, mert a férjem.

Mint mikor leszögeznek egy koporsót, úgy hullottak Kántor Jánosra az asszony szavai. Most már biztosan, könyörtelenül tudta, hogy nincs többé visszatérés a Rigó utcába, nincs már semmi, ami múltjához köti. Ő, Kántor János banktisztviselő és többször kitüntetett honvédfőhadnagy most veszítette el az utolsó csatát, és azzal együtt az egész háborút. Anélkül, hogy felnézett volna a rongyos bakancsról, csak ennyit mondott:

--- Szeretném a gyerekeket látni...

Az utolsó szónál valahol messze a városban felbődült egy gyársziréna, s a tompa, búgó hang szürke bánattal öntötte el az egész lépcsőházat. A hangra az asszony kiegyenesedett, megfogta Kántor János kezét:

--- János, most nem beszélhetünk a dolgainkról. Dél van, mindjárt jön az uram, és jönnek a gyerekek. Egyelőre nem akarom, hogy találkozzál velük. Hogy miért nem, majd később elmondom.

Csend.

--- Érted, János? --- folytatta az asszony. --- Négy évig kínlódtam, hogy megtartsam a családot. Voltam bélmosó a vágóhídon, és rothadt krumplit pucoltam a nagycsarnok pincéjében. Mikor érdeklődtem utánad, azt mondták, eltűntél, meghaltál. Nem bírtam tovább. Végigcsináltam az ostromot; egyszer, mikor este hazajöttem, négy suhanc letepert, és mind a négyen végigerőszakoltak. És akkor megismertem ezt az embert. Villanyszerelő az egyik vállalatnál. Egyszerű, jószívű lélek. Mielőtt a szeretője lettem, még egyszer elmentem fűhöz-fához, hogy mi van veled. Sehol nem kaptam határozott választ. Az egyik hivatalban azt mondták, meghaltál. Nem volt más választásom, mint legalizálni viszonyunkat és három hónappal ezelőtt a felesége lettem. Nem akarom, hogy akár vele, akár a gyerekekkel találkozz. Ők már eltemettek téged, szeretik új apjukat, s a veled való találkozás felborítaná lelkűk békéjét. Keress magadnak új állást, hiszen fiatal vagy még, s az országnak szüksége van nemcsak reád, de minden dolgozó kézre. Tudom, hogy nehéz, de próbáld meg, s ha sikerül, akkor találkozunk, mint... barátok.

Még egyszer homlokon csókolta Kántor Jánost, kissé megölelte, azután becsukta maga mögött az ajtót.

Mikor becsukódott az ajtó, Kántor János még mindig ormótlan bakancsát nézte. Hogy valamit csináljon, megigazította bakancsa bőrzsinórját, azután lefelé bandukolt a lépcsőn, s csendesen betette maga után a ház kopott kapuját. A Hűvösvölgy felőli szél kissé magához térítette, de már nem gondolkozott, úgy fogadta sorsát, ahogyan jött. Mikor az utca végére ért, gyermekhang ütötte meg a fülét. Visszanézett, és látta, hogy két fiatal gyerek siet a ház felé az utca túlsó végéből. Egy fiú és egy leány. Madzaggal összekötözött irkákat, könyveket lóbáltak a levegőben, azután eltűntek a Rigó utca négyes szám alatti kapuban.

Kántor János két gyermeke volt...

Már sötétedett, amikor hosszú vándorlás után megérkezett a budai délivasút összebombázott épülete elé. Hogy miért pont oda, maga sem tudta. Úgy érezte magát, mint a beteg, aki operáción esett át. Nem a műtét fájt, hanem ami utána következett, a fájdalomcsillapító nélküli gyógyulás. De Kántor Jánost nem jól operálta a mögötte lévő hat esztendő, s a Rigó utcai kés nemes szerveket ölt meg lelkében.

A budai indóház előtt eszébe jutott, hogy még legénykorában vett egy kis vityillót Érden, s talán ott meghúzhatja magát. Zsebében még ott lapult az ötven forint, ami talán elég az útra. A pénztár előtt azonban megtudta, hogy az utolsó vonat elment és csak másnap reggel indul a következő. Gyalog vágott neki az útnak, hiszen Szibériában néha az Érdre vezető út háromszorosát is meg kellett tenniök. Végigbotorkált a hosszú Alkotás utcán, és a Sashegy innenső oldalát megkerülve ott állott a balatoni vasútvonal számára épített alagút előtt. A hideg decemberi éjszakában fényesen, szinte reményt keltőén ragyogtak a csillagok és a távolból idemorajlott a sokat szenvedett magyar főváros tompa lélegzése.

Kántor János azonban nem nézett fel az égre, és nem kapott reményt a csillagoktól. Fáradtnak, halálosan fáradtnak érezte magát. Olyan embernek, aki mindent elveszített, aki csalódott, és aki számára nincsen út, ami új élet felé vezessen. Leült a sínekre, fejét két tenyerébe hajtotta, és számadást csinált. Asszonnyal, gyerekkel, élettel, önmagával. Akkor sem kapta fel fejét, amikor éles vonatfütty vágta ketté a csendet, és az alagút sötét torkából két égő vörös szem bújt elő.

--- Mint a mesebeli sárkány az angolparki bódéban --- gondolta Kántor János,
és a két égővörös szem bódulatában már nem gondolt sem az asszonyra,
sem a furcsa nevű Klucsik Péterre.
Messze került a szibériai fogság, és messze minden, ami történt vele azóta,
hogy búcsúzáskor azt mondta az asszonynak:

,,Ha hazajövök, majd megbeszéljük a többit."

De most már a többi sem volt érdekes.
Csak a mind gyorsabban közeledő két vörös szem,
ami hasonlított az angolpark sárkányos bódéjára...

*

Másnap reggel
a dolgukra menő pályamunkások felismerhetetlenségig összeroncsolt férfitestet találtak
a Balaton felé vezető sínek mellett.
Mikor átkutatták a véres ruhákat,
csak néhány bankjegy és egy olvashatatlanná vált papírdarabka került elő a kabát zsebéből.

A pléhkoporsóba dobált testrészeket
a Farkasréti temető névtelen halottakat őrző parcellájába földelték el.

 
 
0 komment , kategória:   Fiala F.: Egyszerű történet 1  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 138
  • e Hét: 1691
  • e Hónap: 13234
  • e Év: 378724
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.