Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Puskin kicsit másképp...
  2018-07-18 14:00:35, szerda
 
 








PUSKIN KICSIT MÁSKÉPP


Alekszandr Szergejevics Puskin (Moszkva, 1799. június 6. - Szentpétervár, 1837. február 10.) orosz költő, író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, aki mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője.


Nem, nem fogok műveket elemezgetni, nem csak azért, mert nem tudok, hanem mert ez nem az a fajta könyv lesz kérem szépen. Ez egy olyan napló, aminek létezését nem nagyon reklámozzák az iskolában az Anyegin mellett, de még egy orosz tanszéken sem, nem is értem miért?

De akkor honnan szedtem?

"- Mikor meglesz a minimalista lakásom, lesz egy modern könyvespolcom, amit telepakolok orosz művekkel, köztük a legjobbal, Puskin titkos naplójával.

- Miért ilyen érdekes ez Zoli? Tudod, hogy nem szólnak semmiről ezek....

- De ez más, ez beszerezhetetlen, és biztos vagyok benne, hogy neked is tetszene... Csak épp nem kapható sehol, még antikváriumban sem, olyan ritka.

- Na jó, kezdesz felcsigázni, mit kell róla tudni?

- Olvastad a Szürke 50-et, igazam van?

- Igen.

- Ez jobb. Ez titkos, meg se jeleníthették a Szovjetunióban, meg franciául, titkos írással írta, és majdnem tűzbe vetette... Nyugi, nem egy Anyegin... Ezek a saját gondolatai minden máz nélkül. Majd ha meglesz, mindenképp odaadom...


És végülis ennyiben maradtunk Zolival, én el is felejtettem, de egyszer csak ülök a 3 órás úton Pest felé, majdnem elalszok, amikor üzenetet kapok, és elkezdem úgy olvasni, hogy egyre éberebb leszek és egyre nagyobbra nyitom a szemem.... EZZ MI?

- Itt a könyv, tessék."


Megbotránkoztató, izgalmas, megszámlálhatatlanul sokszor rázott ki a hideg az olvasása közben, abbahagyhatatlan, néhol undorító, van, ahol szaftos, de az biztos, hogy nem tud elmenni mellette az ember szótlanul. Ma végre volt rá időm, hogy befejezzem, és az utolsó mondatok után csak ültem és neeee vége vaaan.


"Kortársaim nem ismerhetnek engem úgy, mint amilyen betekintést engedek a jövendő nemzedékeknek. Ügyelnem kell N. tisztességére és a gyermekeim becsületére, hogy miattam életükben ne érje őket gáncs. Mégsem tudom megállni, hogy papírra ne vessem azt, ami a lelkemet nyomja: talán leküzdhetetlen grafomániám nyilvánul meg e késztetésben. Az írás utáni vágy gyakran végzetes: kortársaim megölnének, ha kinyilvánítanám mindazt, ami lelkemben kavarog, ha megismernék igazi énemet, ha megsejtenék, mi az, amit leírni készülök. Ám a következő nemzedékek úgysem tehetnek velem semmit, de még az ükunokáim sem, mert az időbeli távolság elveszi a dolgok élét, történelemmé simít mindent." - kezdi Puskin a könyvet, már felcsigázza az embert...


Van pár részlet, amit egyszerűen muszáj volt kijegyzetelnem... persze ezek nem a cenzúrázatlan 18+ részek, a szaftosabb részeket meghagyom annak, akinek lenne kedve elolvasni, biztos nem bánja meg. Garantálom!







A szerelem rabszolgává tesz minket, mert magában hordozza a kedvesünk elvesztésétől való félelmet. Ez a félelem megmutatkozik a viselkedésünkben, és a nők nagyon érzékenyek erre. A nők iránti közöny nyugalmat ad és felszabadít, mert nem félünk annak elveszítésétől, amit nem értékelünk. A nők tiszteletben tartják a szabadságunkat és behódolnak neki, mintha valamiféle erő volna. Egy kapcsolat erejét az határozza meg, van-e bátorsága a férfinak elrejteni a nő elől, hogy mennyire fél az elvesztésétől. Hasonló ez a sztoikus kapcsolatához a halállal. Aki készen áll a halálra, az szabad és erős lesz. Ugyanígy meggyengül a nő hatalma a férfi fölött, ha látja rajta, hogy készen áll elhagyni őt. Ez a gyengeség a nő szerelme a férfi iránt. Ezért mindig több szeretőt kell tartani, hogy akkor is közönyös tudj maradni, ha egyiküket elveszíted.


Kétféle boldogság létezik: az egyik, amikor türelmetlen izgalommal telve mégy egy nőhöz, a másik
pedig, amikor a vágytól és a nőtől megszabadulva visszatérsz tőle.


Minden nő hamis: a társasági hölgyek úgy tesznek, mintha nem akarnák, a kurvák pedig úgy tesznek, mintha akarnák.


A ,,tisztességes" nő és a kurva között az a különbség, hogy a kurva pontosan megmondja az árat,
amennyiért odaadja magát, míg a ,,tisztességes" nő nem akarja pontos összegre korlátozni magát, hanem megpróbál annyit kicsikarni belőled, amennyit csak bír.


A házasság arra teremtődött, hogy elpusztítsa a szenvedélyt, noha kezdetben épp a szenvedély a legvonzóbb benne. A házasság a szenvedélynek szenvedély általi eltiprása.


A szenvedély a test büszkesége; a szerelem a lélek büszkesége, olyan büszkeség, amely nem más, mint a lélek szenvedélye.


Minél többet tudsz meg a nőkről, annál inkább rájössz, hogy nem lehet összehasonlítani őket és eldönteni, egyik jobb-e vagy rosszabb, mint a másik. Minden nő, akit ismersz, pótolhatatlan, a szerelem pedig nem múlik el, hanem veled és benned marad örök időkre. így minden nő felejthetetlen.


A szépség olyasmi, amit mindenki felismer, de senki sem képes meghatározni mibenlétét.


Épp ezért az okos nő legelőször is odaadja magát a férfinak - hogy megszabadítsa képzeletét
a puncijától, és amikor aztán betelt a puncival, képes legyen megbecsülni az eszét, a képességeit, a kedvességét és mindazt a jót, amely benne rejlik.


Egy szépséges feleség soha véget nem érő aggodalmat jelent a férjének.


Mi a különbség a bűnös gondolatok és az elkövetett bűn között? A gondolatok akaratunk ellenére támadnak, de bűnbe esni csak akarattal lehet


És amiről álmodunk, arra vágyunk.


A szenvedély az izgalom által idealizált kéjvágy.


A nők engedelmeskednek a vágy hatalmának, a pénz hatalmának és a fizikai erő hatalmának. Sok nő vágya lassú és unalmas, ezért az Úr pénzt és erőt adott a férfiaknak segítségül. Ha ügyesen használod, az erő és a pénz segítségével szerezhetsz magadnak nőt. Neked keli felizgatnod őt, de ha egyszer a vágy lángra lobban, nem lesz többé szükséged az erőre vagy a pénzre.


Egy kacér nőnek mocskos a fantáziája. Az ártatlan lány nem tud ellenállni a csábításnak, mert tapasztalatlan az ilyesmiben, következésképp azt sem tudja elképzelni, hogy hová vezet. Csak a tapasztalt asszony, aki ismeri a kéj hatalmát, az tud kacéran viselkedni, és tudván tudja, milyen nehéz megállni, ha engedi, hogy egy férfi megérintse.

szerző: Mirandolina Tóth


Link


























 
 
0 komment , kategória:  Puskin  
Puskin
  2016-02-15 10:30:28, hétfő
 
 







PUSKIN




Alekszandr Szergejevics Puskin (( Moszkva, 1799. június 6. (orosz naptár szerint: május 26.) - Szentpétervár, 1837. február 10. (január 29.)) orosz költő, író, drámaíró, az orosz irodalom fejlődésének meghatározó alakja, aki mindhárom műnemben maradandó alkotásokat hozott létre. A modern orosz irodalmi nyelv megteremtője.

Meghalt a költő! Tisztasága
rabját gonosz szó fente be
bosszús szívét golyó találta,
aláhorgadt nemes feje!...
S mert alantas sértés, gyalázat
nagy lelkén nem száradhatott,
mint annyiszor már, maga lázadt
a világ ellen - s most halott!...


/Lermontov A költő halála /


Alekszandr Puskin - Versek

Link









ANYEGIN

Részlet

Hihet-e hát a szív? Szerethet?
Ki nem csal meg s nem ámit el?
Ki nézi úgy a szót s a tettet,
Hogy mértékünkkel mérlegel?
Van-e, ki rágalmat ne szórjon,
Ki hozzánk dédelgetve szóljon,
Ki véd, ha vétkesek vagyunk,
Kit soha meg nem unhatunk?
Te, délibábok hajszolója,
Ködkép után magad ne vesd,
Te csak magad, magad szeresd,
Regényem tisztelt olvasója!
Méltóbb annál nincs senki sem,
És kedvesebb sincs, azt hiszem.










ANYEGIN - TATJANA LEVELE ANYEGINHEZ


Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.

De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el,hogy szégyenem
nem tudta volna meg sosem,
Amig titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni.

Mért jött el? Békességesen
Rejtőzve mély vidéki csendbe,
Tán meg sem ismerem sosem,
S a kínt sem, mely betört szívembe;
Tudatlan lelkem láza rendre
Enyhülne tán s leszállana,
S akit szívem kíván, kivárva,
Lennék örök hűségű párja
S családnak élő, jó anya.

Másé!... A földön senki sincsen,
Kinek lekötném szívemet.
Ezt így rendelte fenn az isten...
Tied szívem, téged szeret!
Ó, tudtam én, el fogsz te jönni,

Zálog volt erre életem;
Az égieknek kell köszönni,
Hogy sírig őrzőm vagy nekem...
Rég álomhős vagy éjjelemben,
Látatlan is kedveltelek.
Bűvöltek a csodás szemek,
Rég zeng hangod zenéje bennem...
Nem álom volt, színezgető!
Beléptél, s ájulásba hullva,
majd meglobbanva és kigyúlva
Szívem rádismert: ő az, ő!
Nem a te hangod szólt-e újra,
Ha egy csendes, bús napon
Ínséges szívekhez simulva
Vagy imádságban leborulva
Altattam égő bánatom?
Nem te vagy itt árnyékalakban
S nézel reám e pillanatban
Az áttetsző homályon át?
Nem te hajolsz párnámra éjjel,
Suttogsz: szerelemmel, reménnyel
Enyhíted lelkem bánatát?
Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm?
Vagy ártóm és gonosz kisérőm?
Döntsd el hamar, hogy lássak itt.
Lelkem talán csak vágya csalja,
Tapasztalatlanság vakít,
S az égi kéz másként akarja...
Hát jó. Sorsom gyanútlanul
Gyónásommal kezedbe tettem,
Előtted könnyem hullva hull,
Könyörgök: védj, őrködj felettem...
Gondold el, mily magam vagyok,
Nincs egy megértő lelki társam,
Így élek néma tompulásban,
Én itt csak elpusztulhatok.
Várlak: emeld fel árva lelkem,
Nézz biztatón, ne adj te mást-
Vagy tépd szét ezt az álmodást
Kemény szóval. Megérdemeltem.

Végzem! Átfutni nem merem,
Megöl a félelem s a szégyen,
De jelleme kezes nekem,
Bizom: a sorsom van kezében...

32

Piheg, sóhajt, nincs vége-hossza,
S kezében a levél remeg;
A nyelvén rózsaszínű ostya:
Tikkadt száj nem olvasztja meg.
Fejecskéjét meghajtja árván,
A könnyű ing gyönyörü vállán
Lesiklik, s báját felfedi...
De lám, már-már alig veti
Fényét a hold. Ködölve, lassan
Dereng a völgy, még tétováz.
Az ér ezüst már; a kanász
Falut serkentő kürtje harsan.
Megvirrad. Minden ébredez.
Tatjanát nem érdekli ez.

33

Nem lát napkeltét, friss vidéket.
Csak félrebillent fejjel ül,
Levelére nem nyom pecsétet,
Úgy eltűnődik, elmerül.
Ajtó nyílik halkan, s a dajka,
Ősz Filipjoevna lép be rajta,
Tálcán teát hoz: - Tubicám!
Ideje lesz felkelni ám!
Mi az? fenn vagy már, szép leányom?
Te hajnallal kelő madár!
Az este aggódtam! De már
Jól vagy, istennek hála, látom!
Az esti búból: semmi nyom
Az arcod: mint a mákszirom. -

34

,,Ó, nyanya, Tedd meg drága lélek..."
- No mit? Parancsolj, gyermekem. -
,,Nehogy azt hidd... rólam... de kérlek...
Látod... Jaj, tedd meg ezt nekem!"
- Tanúm az Úr, szívembe láthat. -
,,Küldd el titokban, unokádat
Any..: Any... a szomszédhoz, levél...
De meghagyod, hogy nem beszél.
S arról, hogy én, Tatjana, küldtem,
Egy szót sem szól, meg nem nevez..."
- Kihez menjen, kedves, kihez?
Lásd, mostanában meghülyültem.
Itt sok szomszéd van, jó hugom,
Még felsorolni sem tudom. -

35

,,Milyen értetlen vagy ma, néne!"
- A vénülés, drágám, a kor,
Elmémnek megtompult az éle.
De jól vágott valamikor:
Az uraság egy félszavára... -
,,Elég ebből, nyanyácska, mára,
Tompult elméd sem érdekel,
Csak a levél, ezt küldjük el,
Anyeginhoz." - Értem beszéded,
Ne haragudj rám, csillagom,
Butuska lettem én nagyon!
Hogy elsápadt megint a képed! -
,,Nyanyám, ugyan hagyd, semmiség.
Unokád nem mehetne még?"

36

Nincs válasz, s már leszállt az este.
Reggel jött s az sem hozta el,
Korán öltözve várta, leste
S belesápadt: mikor felel?
Jön Olga ifjú tisztelője,
S a ház úrnője kérdi tőle:
,,Hol jár barátja, kedvesem?
Hűtlen lett hozzánk teljesen."
Pirul Tatjana, reszket, olvad.
- Azt mondta, eljön biztosan,
Ma még - szólt Lenszkij. - Dolga van:
Tán levelekre válaszolgat. -
Szemét hősnőnk fel nem veti.
Lenszkij nem feddést szánt neki?

Áprily Lajos







ANYEGIN LEVELE TATJÁNÁHOZ


Tudom, megsérti most magát
Fájdalmas titkom vallomása.
Szemének büszke, nyílt vonása
Mily megvetésbe fordul át!
Mit akarok? Mi cél vezethet,
Hogy így feltárom lelkemet?
Csak arra lesz ok, hogy nevethet,
S ki is csúfol majd, meglehet.
Megláttam egyszer lánykorában
Egy szikra vonzalmat magában,
De hinni nem mertem neki.
S nem szép szokás szerint feleltem:
Féltem, szabadságát a lelkem
- Bár untam - elveszítheti.
S közénk állt még egy gyászos óra...
Lenszkij bús áldozatja lett...
Eltéptem szívem, veszte óta,
Mindentől, mit kedvelhetett;
Függetlenül, mástól nem értve,
Azt hittem, kárpótlás nekem
A csend s szabadság. Istenem!
Tévedtem s megbűnhődtem érte!
Követni mindenütt magát,
Mozdulatát kísérni szemmel,
Nézését fogni s mosolyát
Szerelmes-bús tekintetemmel,
Szavát hallgatva fogni fel,
Hogy tökéletesség a bája,
Lábánál kínban égni el...
Ez, ez a boldogság csodája!
Ettől megfoszt a sors. Vakon
Vánszorgok, látását remélve,
Oly drága órám és napom -
S amit kimért a sors szeszélye,
Vesztem, pazarlom életem,
Mert súlya úgyis unt nekem.
Tudom: sok évre nem születtem,
De hogy toldozgassam korom,
Reggel hinnem kell rendületlen,
Hogy aznap látom, asszonyom...

Félek, szerény kérő szavakban
Szigorú szemmel mást se lát,
Csak gyűlölt cselt gyónás alakban -
Már hallom is feddő szavát.
Ha tudná, mit jelent epedve
Szomjazni, míg a vágy hevít,
Lobogni s hűs eszünk követve
Csitítni vérünk lángjait,
Vágyódni, hogy térdét öleljem,
Lábánál sírva vallani,
Kérést, gyónást, panaszt: a lelkem
Minden szavát kimondani -
S tüzem színlelt közönybe zárva
Fegyelmezni szemem, szavam,
Csevegve tettetni magam,
S vidám szemmel nézni magára!...
Mindegy. Szívemmel szállni szembe
Nincs több erőm már, lankadok;
Eldőlt: hatalmában vagyok,
Beletörődtem végzetembe.







ÁLMATLAN ÉJSZAKÁN SZÜLETETT EZ A KÖLTEMÉNY


Álmatlan éj. Éber a szellem.
Fojtó sötét, rossz fulladás.
Egyhangú, sűrű kopogás
döngeti, döngeti a mellem.
Félrevert éjszakai gong,
egy párka sunyi suttogása,
az élet egérsurranása...
Mit félek, a lélek mit szorong?
Jaj, tompa zaj! Talán a vád vagy,
s egy elfecsérelt nap galád, nagy
szemrehányása kong, sikong?
Mondd, mit parancsolsz, mit ketyegsz?
Mondd, mit tudsz, amit rejtegetsz?
Virrasztva fejtem, hogy e furcsa
búskomor nyelvnek mi a kulcsa.







A BAHCSISZERÁJI FORRÁSHOZ


Élő víz, szerelem forrása!
Két rózsát szakíték neked.
Zúgó habod hangos sirása
Oh, mint elbüvölt engemet.

Hüvös harmattal meglocsolja
Ezüst porod a forró orczát;
Mormolj, mormolj tovább is, mint ma,
Beszéld elmúlt napok folyását. . .

Oh szerelem, oh köny forrása!
Távol földről jöttem feléd:
Tauris hirét habod kiáltja,
De Móriáról mit se hallék . . .

Vagy Mória már és Szaréma
Ime hárem-falak között
Emlékezetből is kihalva?
Képök csak álomból szövött?!

S őket sötétes éjjelente -
Borongva, mint eszményeit -
Csak a művész képzelme szülte,
Zaklatva: fesse képeit?!







BOCSÁSD MEG A FÉLTÉKENYSÉGEMET


Bocsásd meg a féltékenységemet,
bocsásd meg, hogy őrjöngve forr szerelmem!
Hű vagy: akkor hát mért ijesztgeted,
tréfából is, szorongó, büszke lelkem?

Mért akarod hódolóid körét,
minden férfit magadhoz vonzani,
s szemeddel, mely eped, majd lázban ég,
hiún, áltatva fogva tartani?

Bilincsed hordja szívem és agyam,
biztos vagy, hogy csak tégedet szeretlek,
s nem látsz meg, hátterében a tömegnek,
amely körötted bókol úntalan,
nem látod búvó gyötrődésemet:
felém nincs szavad, egy tekinteted,
s ha menekülök a fülledt teremből,
kereső szemed sosem fedezem föl!

De ha egy más, forró, igézetes nő
kétértelmű beszélgetésbe von,
szeretetlen mosolyod szívbemetsző
gúnyját rögtön itt érzem magamon.

S ha versenytársam boldogságos-édes
kettesben hozzánk lép, tudom, mit érez:
látom, ajka mily sértően remeg.
Felelj: van joga rád neki? lehet?

Mid ő? Felelj, most hiába tagadsz!
Éj s hajnal közt a kétszinű homályban,
míg anyád alszik, könnyű pongyolában
igaz hogy kéjenc lovagot fogadsz?...

De jaj, hisz szeretsz! Fészkünkben, tudod jól
oly gyöngéd vagy hozzám, oly igazi:
felgyujtanak ajkad vad csókjai,
s a lélek tüze csap ki szavaidból...

Féltésemből, akárhogy gúnyolod,
sohase gyógyít ki a nevetésed!
Ó, ne kínozz, lelkemet kínozod!
Hisz nem tudod, szerelmem hogy lobog,
hisz nem tudod, sebeim hogyan égnek!

(Szabó Lőrinc fordítása)







A DÉMON


Midőn még új varázzsal intett
Nekem az élet, valaha,
Tölgyzúgás és leánytekintet,
S a csalogány éji dala -

Midőn dicsőség és szabadság,
Művészi ihlet, szerelem,
S fennkölt érzések felkavarták
A véremet fenségesen -

Az öröm óráit kegyetlen,
Nem várt búval töltve teli,
Valami baljóslatu szellem
Kezdett lopva kísérteni.

Mindig szomorúság kisérte:
Nézésében a furcsa fény,
Mosolya és maró beszéde
Hideg mérget öntött belém.

Nem bízott a gondviselésben,
Megrágalmazta szellemét,
Az ihletet lenézte mélyen,
Ábrándnak mondta, ami szép,

Gúnyolódott a szabadságon,
A szerelmen, az életen,
Nem akart az egész világon
Dícsérni semmit sohasem.

(Eörsi István fordítása)







ELÉGIA


Lázas napok kihamvadt parázsát
hordom magamban, az nyilaldos át.
Az elviharzott fájdalom, a kóbor
emlék, mit őrzök, olyan, mint az óbor.
Utam hideg. Vihart jelez a felhő,
mely holnapom sötét egére feljő.

De jaj, csak nem, csak nem meghalni, testvér!
Gondolni, fájni - élni vágy e rest vér:
tudom, a gyászban jő még tűzveres
öröm, a gazdag csók is fölkeres,
vidít összhangok zengő mesebokra,
könny is bugyog még gyűrött verslapokra,

s ezüst fénnyel az élet zord határán
szerelem hinti búcsúmosolyát rám.







ÉJJEL


Feléd suhan e hang, e sóvár röptű, gyöngéd,
mely átszegi az éj késő, fekete csöndjét.
Ágyam mellett borús, magános gyetyaszál
és zengő verseim - hömpölygő tarka ár,
a vágy patakjai - csobognak, tele véled.
Két szemed fényesen csillogja át az éjet,
és ide mosolyog, s egy hang susog-zizeg:
szeretlek, kedvesem... tied vagyok... tied...

Ford: Kardos László













AZ ÉLET SZEKERÉN




Megrakják néha roskadásig,
de a kocsi vígan repül:
a vén Idő ül a bakon
és hajt, hajt istentelenül.

Reggel beszállunk, nyaktörésre
készen, szivünk csakúgy röpít;
félre lustaság, óvatosság:
,,Hajts," - kiáltjuk - ,,az istenit!"



Délre alábbhagy a buzgóság,
a vad iram félholtra ráz;
nézzük a lejtőt, omladékot:
,,Lassan!" - kiáltjuk - ,,hé, vigyázz!"

Estére végre megnyugodna
az összezötykölt társaság,
s próbál a vackán elaludni. . .
De a kocsis csak hajt tovább.

(Szabó Lőrinc fordítása)







FECSKÉK


Legyen szemed - napon túl lásd az éjt,
hol nem dereng a gyulladt hold korongja.
Két fecske verdes, törne ég felé,
ablak előtt, gyerekhangon csipogva.

Az áttetsző, de kőkemény falat
nem döfhetik keresztül könnyű szárnnyal.
Nem röppenhetnek oda föl, szabad
kékségbe szív, se szárny nem juthat által.
Amíg a véred el nem hullatod,
amíg szemedben földi könnyek égnek -
lélekké nem válsz. Várj és nézd, ahogy
éjt nem takarva áradnak a fények.










A FELHŐ


Elmúlt a vihar, derül újra hegy, erdő.
Mit akarsz az azúrban, te kései felhő?
Hol fekete árnyad a völgyre borul,
a legragyogóbb nap is elkomorul.

Az imént fenyegetve vad éji sötétben
szórtad villámod a viharos égen,
haragod zengett, és záporod
mezőt, ligetet végigbotozott.

El innen! Elég! Derül újra hegy, erdő,
repülj a viharral, bús, kései felhő!
Szellő fut a lomb közt, csókos, csoda friss,
elűzi még az emlékedet is!

/Ford.: Szabó Lőrinc/







HALÁSZ
Dal


Horgomra ráakasztom én
csillag-csalétkemet.
Úszóm a hószín hold a vén,
sötét vizek felett.

Ülök, s míg dúdolom dalom,
az örök ár halad,
s a nap minden reggel mohón
horgomra ráharap.

Fárasztom én őt estelig,
de mire alkonyul,
csillagom elnyeli, s megint
a vízbe visszahull.

Vén horgász, csillagaimat
hamar felélem én.
Vigyázzatok! Az éjszaka
lesz úr a föld színén.







A HÁROM FORRÁS


Az élet, ez a roppant sivatag,
három csodaforrás vizében ázik.
Az ifjúság forrása balgatag
fut és csobog és csillog és cicázik.
Kasztália a másik neve és
újjáteremtik habjai, ki bágyadt.
A harmadik, a hideg Feledés,
kiolt minden parázsló földi vágyat







HOGYHA MEGCSAL MAJD AZ ÉLET...


Hogyha megcsal majd az élet,
ó, ne sírj, ne lázadozz:
hagyd, hogy bármi bajba hoz:
lesz még víg napod, megéred.

Jobb jövőben él szíved,
mert a mán sivár sötét ül:
percnyi minden - elsiet,
és ami elmúlt: egyre szépül!

/Ford.: Franyó Zoltán/







A KAUKÁZUS

Kaukázusi táj van alant. A tetőn
hócsúcsokon állok, a mély szakadéknál:
egy sas fel az ég üde kékje felé száll,
itt fönt, ahol én vagyok, áll lebegőn.
Itt látom a hegy vizeit, ha születnek,
s a bősz lavinát, ha robajjal ered meg.

Lent fellegek úsznak alázatosan,
lágy fátylukon át zuhatag vize ömlik
a felmeredő, csupasz oldalu tömbig,
hol gyér moha, tar galyu cserje fogan:
zöldárnyu berekben, egy erdei zugnál
madár fütyörész, kecses őzcsapat ugrál.

Pár emberi fészek a szirtek alatt:
ott kúszik a nyáj - s a szelíd juhok őre
leballag a völgybe, a friss legelőre,
hűs partjai közt az Aragva szalad.
A nincstelen ott bújik el hegyodúkba,
s ott tombol a Terek, a mélybe lezúgva.

Úgy tombol, akár a bezárt fiavad,
mely rácsain át vicsorog ki a koncra:
a partra csap, oktalanul nekirontva,
mohón nyalogatja a sziklafalat...
Hiába! Se étele nincs, se reménye:
lenyomja a zsarnoki bérc meredélye.

(Franyó Zoltán fordítása)







KEDVES AZ EMBER, A TERMÉSZET


Kedves az ember, a természet,
de sétálni nem szeretek.
S tudom szilárdan, hogy a népnek
verseim érthetetlenek.

Szemlélem, morzsákkal beérve,
mit sorsom szűk marokkal ad,
a szílfát, fészer fedelére
hajlót, s az erdős dombokat.

Se undok hírnevet, se vádat
e korszaktól nem várok én.
De én nyesem az orgonákat
terasz körül s a kert ölén.







LÉLEK




A lelkem, mint a telehold, olyan:
oly tiszta fényt sugárzik fagyosan.

Magának ég az égen, odafent -
és nem szárítja fel könnyeimet:
s nem fáj neki soha az én bajom,
s nem érti szenvedélyes sóhajom;

s hogy szenvedésből nékem mennyi jut -
a fénylő lélek erről mit se tud.







MADÁRKA


A múlt idők kedves szokását
itt távol is megőrzöm én:
kiengedek egy rab madárkát
a tavasz fényes ünnepén.

Szelíd vigaszt suhan felettem,
szívemben újra gyúl a hit:
hisz, íme, szabaddá tehettem
e földön én is valakit!

(Kardos László fordítása)







MAGAMRÓL

I.

Nem, bennem is van szép, de megnevezni
még önmagamnak is szégyenkezem,
másoknak meg - lelkem nem egyezik ki
sértő magasztalásukkal sosem.

Így élek hát - csodás ábrázatom
kaján, alantas álarccal befödve...
Barátnőm, nézd: arany fűszálakon
mászik a pók, kereszttel megjelölve.

Anyja mögé rejtőzik a gyerek,
s te magad is sietve kergeted
rózsaszinű nyakadról undorodva.

S haragod elől elszalad a pók,
szégyellve önmagát, nem tudva, hogy
a bolyhos háta mily jel hordozója.

II.

Nem, tévedsz, önszerelmes nem vagyok.
A fáradt bérmunkásban jó mi lenne?
De a csodás, isteni eredetre
ismerve lényemben, elámulok.

Ha versekben lemeztelenedett,
alig tükrözve bár, igazi arcom -
úgy tetszik, alkonyórán künn a parton
görnyedezem a víztükör felett.

És hogy magamhoz vonzzam mennyemet,
a mélybe nézek, hol csillag remeg.
Oda merülve, ellobban világi

dolgokkal szennyezett tekintetem.
De lángolón sötétjéből kiválik
csillagokkal koszorúzott fejem.







NEM, MÁR NEM VONZANAK


Nem, már nem vonzanak a vad kéjbe fonódott
ölelkezések, a villámló kéjű csókok,
mikor karomban a hetéra isteni
testét csavarja, és fel-felsikoltva hí,
s lázas kezeivel rám tapad, s az a gondja,
hogy vágyam mielőbb végső görcsig fokozza...
De te, szívem gyermekszemű, szép angyala,
mily édes-bús, igaz boldogság vagy te, ha
könyörgő, szerető szavamnak végül engedsz,
ha remegsz és pirulsz s idebújsz a szívemhez,
s nekem adod magad, és mozdulatlanul,
félénken, hidegen tűrsz és végül kigyúlsz,
mert áthevítelek lassankint a tüzemmel -
és úgy szakad reánk a gyönyör, mint a tenger...

(Szabó Lőrinc fordítása)







ÓH, NE KÉRDEZD...


Óh, ne kérdezd, vidám, baráti körben,
miért fog el oly sötét hangulat.
Szemem mért tüzel olyan meggyötörten,
s mért gyűlölöm az édes álmokat;

óh, ne kérdezd, lelkem mért hideg árnyék,
miért kerül kínokat, üdvöket,
s hogy miért nincs lány, kit szívembe zárnék...
nem szeret kétszer, aki szeretett;

aki üdvözült, nem üdvözül újra!
alig nyílt, hervad a legszebb szirom -
tavaszunkból, bár öröm koszorúzta,
csak egy vigasz maradt, a fájdalom.

(Fordította Szabó Lőrinc)







ŐSZ


VI.

Hogy mondjam el? Az ősz olyan kedves nekem,
Mint - tán másoknak is - egy tüdőbeteg szép lány,
Aki csak átsuhan a kurta életen,
És csak lankad szegény, panaszszó nélkül, némán,
S nem hallja: hívja már a síri végtelen,
És árnyai közül fogyó mosollyal néz rám;
Arcának még tünő, eleven pírja gyúl,
Ma él, itt van velünk - holnapra sírba hull.

VII.

Ó, lankatag idő! Gyönyörűszép igézet!
Megejti lelkemet búcsúzkodó csodád.
Szeretem én nagyon pompás temetkezésed,
Vetkőző erdeid aranyát, bíborát!
Árnyasukban a szél suhogva fel-feléled,
És torlódó homály vonul az égen át.
Fukar világu nap. Az első fagy marása,
S a zúzos haju tél közelgő mormolása.

Rab Zsuzsa forditás







A RÓZSA


Látod, mivé lett
e rózsaszál?
Hajnalban éledt,
s nem rózsa már.
Latolni kár,
hogy lám, ez így van,
a zsenge báj
s a mámor illan.
Hervadni fáj.
Mondd neki: ,,Szánlak!"
S vidulj a nyárnak
liliomán.

/Kócsvay Margit ford./







RUSZLÁN ÉS LUDMILLA
Utóhang


Mint közönyös lakó, úgy éltem
E földön, tétlen csend ölén,
Ködös kor mondáját regéltem,
Hűséges lanton zengve én.
Daloltam, elfeledve sértést,
Ellent s a balsorsot magát,
Szeles Dorisznak hitszegését,
A fecsegő balgák zaját.
A képzelet szárnyára kaptam,
Elmém a földről elröpült,
S fejemre közben láthatatlan
Zivatar vad felhője gyűlt.
Majd elvesztem...Zajos heteknek
Megszentelt őrizője, te:
Óh, barátság! Beteg szívemnek
Vigasztaló, gyöngéd szere;
Rólam a vészt elhárítottad,
És visszaadtad nyugtomat.
Bálványa forró ifjúkornak:
A szabadság enyém maradt.
Világtól, hírtől elfeledten,
Távol a Névaparttól, ím
Bolyongok most tekintetemmel
Kaukázus büszke csúcsain,
S meredek bérceik karéján
Szakadék sziklás hajlatát
Szívom magamba egyre, némán,
S megbámulom, mint szép csodát:
Képét a zord, mogorva tájnak,
És óránként, úgy mint elébb,
Lelkemben eszmék raja támad.
De a költői láng nem ég.
Ihlet, hiába is kereslek,
Elmúlt a versek ideje,
Szerelmem, álmom is vele,
Szívem többé nem lelkesedhet,
A rövid mámor elröpült,
És tőlem végleg messzetűnt
Múzsája csöndes énekemnek...

(ford.: Fodor András)







SZERETTELEK!


Szerettelek! S szerelmem lángja
Szívemben tán még most is éget.
De fő előttem nyugodalmad:
Meg nem zavarlak soha téged.

Szerettelek! hajh, néma fájdalommal,
Kínok martalékául vetve;
Oly hőn, oly igazán szerettelek...
Bár valaha más úgy szeretne!







SZÓTLANUL


Te megmutattad szótlanul,
mily takaros, mennyire tiszta,
ahogy a varrásod vonul
szegélyül a fehér batisztra.

S én elképzeltem: életem,
mint Istenujj alól a cérna,
a léten - lenge szöveten -
ily öltésekkel tart a célba.

Hol rejtve, hol meg láthatón
fut át hol létbe, hol halálba...
És mosolyogva forditom
kendőd a visszájára, drága.







A TENGERPARTON


Hullámverés a tengeren,
kavics-cibálva,
vigasztalan dalol nekem,
mint Léthe árja.

Szélcsend nyugalma, lusta, lágy.
De tiszta fényben
honnan zuhant e kézre árny
baljós-sötéten?

Nem te gyötörsz még, elhagyott
testem, te ájult?
Ím - a fehér hab felcsapott,
s már messze száguld.

Kapaszkodik a birkanyáj
a dombra bátran...
De Hádész hűvössége száll
felém a nyárban.







TÉLI REGGEL

Csodás idő: fagy - napsütésben,
s te szenderegsz még, drága szépem?
Kelj fel, elmúlt az éjszaka.
Még álom rezg szemed tavában,
ébredj észak szép hajnalában,
s kelj föl, mint Észak csillaga.

Az este még, tudod, vihar dúlt,
a szél felhőt kergetve zajdult...
A hold, a sápadt és sovány,
sárgán bujkált felhők nyomában...
Te búsan ültél kis szobádban,
de mindez elmúlt mára, lám.

Ma kéklőn domborul a mennybolt,
a hó leplén nincs csöppnyi szennyfolt,
szűzen fehérlik rajt a fény;
csak távol erdők barna fátyla,
sötétlik a zöld fenyők sudárja,
s a nap sétál a tó jegén.

Borostyánszínű fényben fürdő
szobánkban izzik már a kürtő,
a kályhatűz vígan recseg,
be jó is itt a langymelegben!
De még jobb lesz a friss hidegben
szánkázni, kedvesem, veled.

Tüzes csikó röpíti szánunk,
hajrá, vidáman messze szállunk,
a tarlót is bejárjuk ott,
hol nyáron zöldelt, és az erdőt,
a nemrég lombosan merengőt,
s minden szívünkhöz nőtt zugot.

(Lányi Sarolta fordítása)







TÉLI ESTE


Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...
hang üvölt fel - mintha farkas!
Hang sír, tán gyermeki jaj?
Zsúptetőnkben kotor ökle,
megdördül a rossz falon,
s mintha vándorkéz zörögne
az alacsony ablakon.

Mord sötétség ült be hozzánk,
a szobánkba, s keserít...
Anyó, drága, kis anyókám,
szólalj meg, mondj valamit!
A komor szél kurrogása
altatott el, jó öreg?
Vagy a rokka zurrogása
hozta szelíd szendered?

Édes dajkám, ifjuságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tűnjön a vad álom!
A bor éltet és vidít!
A madarat énekeld el,
amely új házat kapott,
s a lányt, aki kora reggel
a patakhoz ballagott.

Felhő felhőt gyúrva jajgat,
szélörvény és hóvihar...
Hang üvölt fel - mintha farkas!
Hang sír - tán gyermeki jaj?
Drága dajkám, ifjuságom
barátnője, tiszta szív,
igyunk! Tűnjön a vad álom:
a bor éltet s földerít!

(Szabó Lőrinc fordítása)







TÉLI UTAZÁS

Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.

Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengő...
Bóbiskolok, álmodom.

És nótára gyujt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.

Tűz seholse! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.

Megyünk... Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.

S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy -
végre ketten maradunk!...

Visz a szán... Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.

(Fordította: Szabó Lőrinc)







TUDOM, HOGY EGYETLEN BARÁT


Tudom, hogy egyetlen barát
Széppé teszi Isten világát,
Hogy társtalan öröm nem áld,
Hogy kínos élet útja vár ránk,
Ha meg nem oszthatjuk baját.
De figyelj - más a szív szerelme;
Kényeztet is meg elgyötör,
Munkálkodj, töprengj vagy pihenj le,
Ez nem szunnyad, csak tündököl,
Ez könyörtelen és kegyetlen,
Egész lelkünk pusztul bele,
Ha a mély, nehéz sebeken nem
Segít a remény kenete.
Ezt szenvedem én, ezt a lángot!
Virágkoromban pusztulok,
De felgyógyulni nem kívánok.

Ford:Orbán Ottó







VIRÁGSZÁL


Elszáradt, hervadt kis virágot
Találtam egy könyvben lapozva
S most róla mindent tudni vágyok,
A lelkem belengi sorsa.

Mikor virult, s hol? melyik évben?
Soká virult? Ki tépte le?
Hogy halt meg? szép vagy durva kézben?
S e könyvbe mért került bele?

Boldog találkozás tanúja
Vagy bús válásé, nem tudom;
Magános vándor esti búja
Rejlik talán e szirmokon.

Hol él a nő? a férfi hol jár?
Régmúlt sorsukba vajh ki lát?
Vagy talán ők is porlanak már,
Miként e porladó virág...







szerelmes levelek .... (Puskin: Anyegin - Tatjana és Anyegin levele)
előadók: Orosz Anna és Szakácsi Sándor

Link










 
 
0 komment , kategória:  Puskin  
Puskin: Téli utazás
  2014-02-24 23:00:45, hétfő
 
 







PUSKIN: TÉLI UTAZÁS

Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár,
bús, hideg fényében ázik
és búsul a néma táj.

Trojkám repül a derengő
éjszakában a havon...
Egyhangúan cseng a csengő...
Bóbiskolok, álmodom.
És nótára gyujt a jámscsik.
Ó, hazai, szép dalok!...
Boldogságról szól az egyik,
a másik meg sír, zokog.
Tűz seholse! Mindenütt csak
hó és árny és szürkület;
közelednek, maradoznak
a csíkos mérföldkövek.

Megyünk... Nina, holnap, ó, már
holnap látlak, kedvesem:
ülünk majd a kandallónál,
szívünk csordult szerelem.
S ha az óra éjfelet ver
nagylustán, és a megúnt
vendégsereg lassan elmegy -
végre ketten maradunk!...
Visz a szán... Bókol a jámscsik
a bakon. Hallgat a táj.
Fáradtan ragyogva játszik
a felhőn a holdsugár.
(Fordította: Szabó Lőrinc)







 
 
0 komment , kategória:  Puskin  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.