Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Reviczky Gyula költészete
  2015-10-02 22:00:42, péntek
 
 













Reviczky Gyula

Reviczky Gyula (Vitkóc, 1855. ápr. 9. - Bp., 1889. júl. 11.): költő, író. Apja felvidéki nemesember, anyja szlovák cselédlány volt, házasságon kívüli gyermekként született. Pozsonyban végezte a főgimnáziumot. Itt ismerkedett meg szerelmével, Lajkával, a kékruhás lánnyal, hozzá írta első szerelmi ciklusát. 1873 őszétől 1874 őszéig Garamújfaluban nevelősködött. 1874 őszétől 1875 őszéig Bp.-en irodalmi tevékenységből próbált megélni; néhány hónapig az Új Idők segédszerk.-je. Számtalan csalódás és másfél évi nyomorgás után Dentára ment nevelőnek, itt beleszeretett Bakálovich Emmába, egy jómódú, művelt leányba, aki bár vonzalmat is érzett iránta, nem volt hajlandó életét a költővel megosztani. 1877-ben visszatért Pestre és újságírói állást kapott. 1878-ban a Pesti Napló, 1878 - 82 közt A Hon belső munkatársa. A nagy színésznővel, Jászai Marival szerelmi viszonya volt. Mint kritikus és esszéista kezdte irodalmi pályáját. Írásaiban új szempontokkal, új szemlélettel frissítette fel a korabeli konzervatív kritikát. Harcolt az epigonizmus ellen. Költeményeiben a meghasonlás, a kételkedés, a pesszimizmus hangján tiltakozott a kor sivársága ellen. Csöndes bánatú, befelé forduló erős zeneiségű lírájával a magyar szimbolizmus egyik korai előfutára volt.










ALTATÓ


Álom, álom, édes álom,
Suhanj végig szempillámon,
S ráterítve csoda-fátylad',
Népesítsd be éjszakámat.

Vessétek meg már az ágyat!
Árva szívem holtra bágyad.
Hadd öleljen jó barátom,
A szelíd, a csöndes álom.

A nap zaja, súlya, gondja
Pihenésem' elrabolja.
Álom, álom, édes álom,
Érkezésed' mindig áldom.

Te boríts be fátyoloddal,
Te kábits el mákonyoddal.
Szerelemrül légyen álmom
S rólad, eltünt ifjuságom.

Te czirógass karjaidban,
Födj be lágyan holtomiglan,
Ama hosszu, ama másik
Álomtalan éjszakáig.

Álom, álom, édes álom!
Szemem' íme már lezárom.
Áldva légyen érkezésed;
Éltem álom, álmom élet.







BÁL UTÁN


A mély gyönyörtől szédülök még,
Ragad a lázas képzelet.
Melletted űlök, czifra párok
Fel és alá keringenek.

A zene szól, de hangosabban
Dobog, majd megszakad szivem.
Szeretnék sírni, mint a gyermek,
A boldogságtul, azt hiszem.

Egy valczer édes áriáját
Lágyan merengve hallgatom;
De édesebb minden zenénél
A mosoly édes ajkadon.

S ha szólsz, óh, mennyei hatalmak!
Eszemet bontja meg e szó.
Én nem tudom, szférák zenéje
Lehet-e ilyen megható?

Honnan jövél? hol van hazád?... tán
A mennyből szálltál ide le?...
Ah, ép' most kér föl egy fajankó!
S keringesz fel s alá vele.







AZ ERDŐ HERVADÁSA


Se lombsátrad se madarad:
Vándor ember lépte alatt
Zörögnek a levelek.
Varju károg száraz ágon,
Hervadás ül a világon:
Jönni érzem a telet.

Hova lett, mondd, csábos árnyad?
Pillangóid hova szálltak?
Hol van díszed, illatod?
Elhervadtak a virágok,
És ahol most fázva járok,
Bús enyészet, csend van ott.

Oda van a nyár, az élet!
Minden így ér, mint te, véget.
Oly kopár lesz, oly hideg,
De azért befutja enyhén
Kopasz fáid még a repkény,
Mint az emlék a szivet.







ÉGESS EL!


Égess el! Kéjes tűzhalálra vágyom.
Szerelmed máglyáján adjam ki lelkem.
Hadd égjen a pogány, ki a halálon
Túl sem hisz másban, csak a szerelemben.

Szorítsatok, hogy többé fel se keljek,
Ti hókarok! (S mégis lángot sugárzók!)
Hevítsd agyam, te perzselő lehelet,
Szikrázzatok, ti izzó csókparázsok!

Hozzád simulva, tűzhányó öledbe
Kábuljak el a mámorok hevétül.
S ajkaddal ajkam sisteregjen egybe
A gyönyöröknek végső gyönyöréül.

Égess el! Összeomlok kebledre
Az üdvözültek csendes mosolyával,
S hajad árnyában édesen pihenve
Ellobogok fényes szerelmi lánggal!







AZ EGYETLENHEZ


A múlt! A múlt s te vagy szívemnek
Gyönyöre, fénye, bánata.
Légy árulóvá, hűtelenné,
Szeretni foglak mindörökké,
S neved lesz ajkam végső sóhaja.

A múlt! A múlt! Emlékezem jól,
Nyitott ablaknál hosszasan
Ülsz csöndes estén zongorádnál,
S én járok kint a holdvilágnál,
S szívemnek mondhatatlan vágya van...

A múlt! A múlt!... Szemed bűbája
Csodás dolgot mível velem.
Szólsz angyalok nyelvén, mosolygva,
S szód édes, mintha zene volna,
S én elmerengek áldott képeden.

A múlt! A múlt! Kérdem, szeretsz-e,
S te hallgatsz s nem felelsz nekem,
S mégis beszél ajkad mosolya,
S arcod, szemed lesütve mondja,
S szivem is visszhangozza: szerelem!

A múlt! A múlt! Ez volt a nappal;
De jött az éjjel, a jelen.


Te élsz, ragyogsz a régi fényben,
Én el vagyok feledve régen,
De emléked kisér hűségesen.

A múlt! A múlt! Te még ragyoghatsz
Más férfi, más szivek felett!
Légy boldog, irígyelt, imádott,
Hadd tűrjem én az árvaságot,
Üdvtől, örömtől száműzött legyek.

A múlt! A múlt! Szeress akárkit;
Vádolni nem foglak soha.
Csak megsiratlak, eltemetlek,
De soha-soha sem feledlek!
Neved lesz ajkam végső sóhaja!







EGY PILLANGÓ TÖRTÉNETE


Hideg volt még s a föld kopár,
Pacsirta még nem énekelt.
Az ibolya se bújt elő
S egy lepke már is szárnyra kelt.

Bekarikázta a mezőt,
Enyhet keresve, társtalan',
S mégis tavaszrul álmodott,
És úgy örült, hogy szárnya van.

Fáradtan olykor megpihent
Kórón vagy száraz ágakon,
És várta a derült tavaszt,
Merengve a felhős napon.

Remélt és várta, leste, hogy
Mikor lesz végre már meleg.
Oly sápadt volt a nap neki,
S oly dermesztők az éjjelek.

Fázott szegény, de víg maradt;
A tavasz álma volt vele;
Jól tudta, hogy lesz kikelet,
És rózsa lesz a kedvese.

Lett is tavasz; volt ibolya;
Volt rózsa, fény és napsugár;
De nem a pillangónak; ő
A tavaszt meg nem érte már







ELSŐ SZERELEM


Ábrándjaim derűs világát
Beárnyékozta szenvedés.
Hol a nap még szívembe süthet,
Immár csak egy parányi rés.
Oda van a tavasz bűbája.
Ibolya többé nem terem!
Mégis, mikor te jutsz eszembe,
Szép májusról zeng énekem.







EMLÉKEIM


Zeneszót hoz a kósza szellő.
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.

Bűbájos emlék, édes álom
Száll át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Susogja sírva: szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában
És nyújtod reszkető kezed';
S én, míg rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.







EMMA


Mint nyári éjszakán
A csillagot:
Úgy nézlek csöndes vággyal én,
Ha egyedül vagyok,


S mint nyári éjszakán
A csillagok:
Zajgó szívem hullámiban
Szép szemed úgy ragyog.







JÓ LELKEK


Vannak jó lelkek még a földön;
De elrejtőznek a világ elül.
A csacska hír hallgat felőlük,
Élnek s meghalnak, ismeretlenül.

Éltük, szerény, csöndes, magános,
Dobszóval, vak lármával nem dicsért.
Erényüknek cégére nincsen;
Ha jót tesznek, nem kérdik, hogy miért.

Vásári zajt, hűhót kerülnek.
Nem lökdösődnek lármás utakon.
Lelkük zománcát féltve őrzik.
Amerre járnak, csend van s nyúgalom.

A sors csapási, szenvedések
Között értékük legszebben ragyog.
A rózsa is, ha eltiporják:
Akkor terjeszt legédesb illatot.

Vannak jó lelkek még a földön!
Vigasztalásul vallom és hiszem.
Megtűrve, mint árvák, úgy élnek,
És nem irígyli sorsuk' senki sem







JÖVENDŐ ÉVEK


Jövendő évek, nemzedékek,
Kiket szegény fejem nem ér meg,
Vajon minő lesz arczotok?
Egyet tudok, hogy bármi lészen,
Én soha többé meg nem érzem,
S a föld azért tovább forog.

Tavasz fog akkor is virúlni,
Szerelmes ifju lángra gyúlni,
A gondtalan vigadni fog.
Harmatkönny hull a rózsafára,
Csók méze lányok ajakára...
S a föld azért tovább forog.

S én nem tudok majd semmit erről,
Tavaszról, csókról, küzdelemről.
Porladni lent csak én fogok.
Aludva a halottak álmát,
Nem hallom a világi lármát,
S a föld azért tovább forog.

Kikért forró szivek dobogtak,
Megvénülnek, megránczosodnak
A legszebb lányok, asszonyok.
A bánkodó lélek kiszenved,
Elmulnak örömek, szerelmek...
S a föld azért tovább forog.

A halál, mint az őszi lombot,
Gödrébe hajt bölcset, bolondot:
Befutja mind a sírhomok.
Mindegy ha gyom, mindegy ha rózsa;
Mindegy ha könny, ha pásztoróra...
S a föld azért tovább forog.

Jobb nem lesz a világ, se rosszabb,
Hazát ad jámbornak, gonosznak.
Lesz rajta úr és elnyomott.
S örökre tart, örökre járja
Bohó játékod, élet álma!...
S a föld azért tovább forog.

Nem, nem örökké! Hála isten,
Hogy a mi van, mind véges itten;
Mind a mi érez, él, mozog.
Nem lesz, ki sírjon és nevessen;
Nem lesz, ki gyűlöljön, szeressen,
S sziv nem dobog, föld nem forog.







A HALÁL ELŐTT


Rólad, szerencse, rég lemondtam.
Belőled, ifjuság, kifogytam.
Tőled, világ, jót nem remélek,
Hanem azért csak élek, élek.

Ki tudja, hogy mikor vezeklem
Le azt a nagy bűnt, hogy születtem.
Mikor hanyatlik bús fejem le,
Nirvána, altató öledbe!

Itt bolygok mérgezett kedéllyel,
Hit a jövőben nem vezérel.
Bármit teszek, nincs rajta áldás.
Nincsen remény, nincsen kilátás.

Az élet összevisszasága,
Az éhesek versenyfutása
Kábít, fáraszt, éleszti vágyam',
Hogy vessék már meg síri ágyam'.

Vagy rejtve, távol a világtól,
A kapzsi versengés zajától,
Óh bárcsak egy csendes zugolyban
E hajszát nézhetném nyugodtan!

S mégis, e vak csillag sötétén,
Sorsom borúján, szívem éjén
Hatalmas vágy tör át, hogy éljek,
Hogy még tovább küzdjek, reméljek.

Sirok, hogy nem lehet pihennem:
De lemondás még sincs szivemben.
Legyek inkább a sír halottja,
Mint éljek vágytalan', lemondva.







A HALÁLHOZ


Évek múlva jössz-e értem,
Vagy már holnap: sose kérdem.
Nem hívlak, mint meghasonlott;
Nem retteglek, mint a boldog.

Legszebb évim tovaszálltak,
Nem építek több légvárat.
Tudom jól, hogy ami lesz még,
Nem több, mint a volt: az emlék.
Csöndes élet, csöndes álom!
Ami hátra van, lejárom.
Nem kérem, hogy hosszú légyen;
Azt se, hogy már véget érjen.

Ami kétség egy gomolyba'
Volt szívemben, meg van oldva.
Ha későbben, ha korábban,
Nem halok meg gyávaságban.

Hogy a síron túl mi lészen?...
Bármi, nem kell tőle félnem.
Éltem, ahogy isten adta,
Hamisságot sose vallva.

Megszenvedtem, megcsalódtam;
Híjam mégse volt a jóban:
Szerettem és lantot vertem,
Igazságot énekeltem.







LEHETNÉK MÉG EGYSZER HUSZ ÉVES!


Lehetnék még egyszer husz éves,
Ábrándozó, magam' csaló!
Csak álmom lássa rózsa-kertnek:
Lehet szemétdomb a való.
Csak leljem meg Dulcineámat,
S higyjem tündér-lánynak, ki férjhez
Sohase megy, kivéve hozzám...
Lehetnék még egyszer husz éves!

Lehetnék még egyszer husz éves,
Tüzes, rajongó, hévteli!
Tudnék hazáért lelkesedni
És szélmalmokkal küzdeni.
Hinném, hogy győz még az igazság,
S nem boldog más, csak az erényes;
Biznám önzetlen, hű szivekben...
Lehetnék még egyszer husz éves!

Lehetnék még egyszer husz éves,
Élnék tavaszba', nyár előtt!
S járnám nem a kaszált, kiégett,
De a még illatos mezőt!
Találkoznám egy kis leánnyal;
Szeme sugárzó, ajka édes,
Ki csókot kapna, csókot adna...
Lehetnék még egyszer husz éves!

Lehetnék még egyszer husz éves!
Ah, nem mivelnék egyebet,
Mint üritgetném könnyü szívvel
Kéj, a te habzó serleged'.
S egy nap megint csak észrevenném,
Hogy az ifjúság kurta, véges,
És meghervadnék, meghajolnék...
Lehetnék bár százszor husz éves!







LEMONDÁS


Ragyogd be a hideg világot,
Forró nap, égő szerelem!
Azért én sírhatok titokban;
Ne is törődjetek velem.

Fel tánczra, dalra, fel pohárra!
Ölelve lányt, dőzsöljetek!
Mig én bűnbánva felkiáltok:
Pokol, megérdemeltelek!

Tudom, az éden mindörökre
Bezárult lépteim után.
Nem is kivánom ujra látni;
Pihenni óhajtok csupán.

Ah, nem a forró napsugárra,
Csak hűs árnyékra szomjazom.
Onnan hallgatni méla kedvvel
Az életzajt, végóhajom.

Vagy, hogyha végső pihenőül
Árnyas zugot se lelhetek:
Sötét nemtője a halálnak,
Védd szárnyaidra lelkemet.

Roszkor születve, meg nem értve,
Mit csüngjek így az életen!
Oltatlan vágyak búja, könnye
Együtt némuljatok velem!

De jaj, mit ér a sír nyugalma,
Mit ér pihenni hant alatt!
Kit eltemetnek, czélhoz ért, de
A föld a régi föld marad.

Nyugodhatom menten kinoktól
A néma sírba' csendesen:
Tovább zokognak, keseregnek,
Mint én zokogtam: ezeren.







MAGÁNY


Nevedet még alig gagyogtam,
Mégis már jól ismertelek.
Nap fényiben, sötét sarokban
Borongó árnyad reszketett.
Te vettél át, midőn születtem,
Kis bölcsőmet te ringatád.
Bús dajkadal gyanánt fülemben
Zsong most is: nincs apád, anyád!

Azóta részvétlen világban,
Magány! Karöltve jársz velem.
Bolygok, mindig sötétben, árnyban;
Szülőföldem' sem ismerem.
Bú télidőn családi fészek
Védő melegje nem fogadt;
Anyai csók, epedtem érted,
S leltem közömbös arcokat!

Más gyermek anyaölbe fogva
Csitúl el, hogyha könnyezik!
Az én szemem sivár homokra
Hullatta forró gyöngyeit.
Nőttem s velem nőtt, mintha árnyam
Lett volna, a sötét magány.
Egy sírra hullt, hogy azt se láttam;
Abban feküdt szegény anyám!

Tavasz nevetgélt;újra éledt
Virág a földön, lomb a fán;
S kit izzó vágyak perzselének,
Szomjam' csak én nem olthatám.
A féreg is meglelte párját,
Virág ölén szeretkezett;
Én akkor voltam a legárvább,
Kit senki, senki sem szeret.

Lihegtem, boldogság, utánad,
De hajh, nem leltelek sehol!
Csak azt láttam, hogy a világnak
Gyönyöre, fénye éjbe foly.
A mozdulatlan, komor árnyban
Olvastam ezt a mondatot:
Neked a napban is homály van,
Ahol te jársz, ott nem ragyog.

Ó, gyászos árny, hát sose lészen
Nyugalmas, nyájas otthonom?
Igaz barátom, feleségem,
Olyan, ki lelkemmel rokon?
Hiszen nincs szív, hogy ne találja
Meg sorsa mását, részesét!
Csak az enyém maradna árva,
Magános, gyászoló, setét?

Küzdjek közönnyel, félreértve
(Van-e magány irtóztatóbb?),
És könnyet ontsak a szemétre,
Mint Jehova szolgája: Jób?
Az élet gyors hullámverését
Epedve halljam, mint a rab;
S az életszomj, a lelki éhség,
Mint Tantaluszt, úgy marjanak?

Mindegy! Ne jajgass, árva lélek.
Azért magány a végzeted,
Mert titkon, öntudatlan' érzed,
Hogy a tömeg közt nincs helyed.
Avagy ki óhajt oda menni,
Hol a virág is sárba' nyit?
Ahol varangyot költenek ki
Ó, égi nap, sugáraid?

Csitt, gyönge szív! Hiszen ha nézed,
Kik úsznak itt a felszinen:
Pusztába rejtőznél, ugy érzed,
Hogy ott élj vadmézen, vizen.
Pusztába, mert ott csúszva-mászva
Kutyák a koncot nem lesik;
Kutyák a koncot nem lesik;
Mert ott nincs sujtva, megalázva,
Ki érző szívvel születik!

A földi vágyak, gerjedelmek
Lefoszlanának rólad ott;
Szennyüktől megtisztulva, lelked
Azt hinné, hogy csak álmodott.
Erős szivek nehéz erényét,
A lemondást gyakorlanád,
És Nirvánával így cserélnéd
Fel a kábító Szanzarát.

S majd egy nap' eljövén az óra,
Mely egyszer üt mindenkinek:
Megtudnád, álmok ámodója,
Hogy élni szép, de halni szebb.
Nap szórna fényt haló szemedbe,
Rád hullna hervadó virág,
S a lombok közt szellő rebegne
Fölötted halkan gyászimát.

(1885.)







A MAGYAR LÁNY


Ha a bölcső magyar lánynyá ringatott,
A jó Istent eléggé nem áldhatod.
Minden reggel, minden este áldd nevét,
Hogy magyar szót ejtettél ki legelébb.

De születni magyar lánynak nem elég;
Meg is kell hogy érdemelje a nevét.
Legyen szendébb, tisztább, jobb és szelidebb,
Mint a máshol nőtt lányok, a többiek.

Valahányszor kicsi lába port tipor,
Áldja meg e szép hazát mindannyiszor,
Legyen neki öröm is és büszkeség,
A hazáért feláldozni mindenét.

Jó sorsban a hitet, békét ébressze,
A családi kör melegét élessze;
És ha Isten balsorsot is megenged:
Vigasztaljon, tanitsa a türelmet.

Fürge ifjak, bús férfiak, öregek,
Szeressék meg általa a nemzetet.
Kiáltsanak fel, ha látják, lelkesen:
Csak magyar föld, más ilyen nőt nem terem.







MEGHALT


Meghalt: Közönnyel olvasod.
Meghalt: Mindennap hallhatod.
Hamar mondod ki, kurta szó,
Mégis szivet rázkódtató.

A nyelvnek nincs búsabb szava.
Ez az örök kháosz maga.
A kinek szól, nem érti meg;
A síri éj vak és siket.

A földi lét javát-jaját,
Száz örömét és száz baját
Nem érzi többé sohasem
A szív, ha porlik odalenn.

Jöhet a nyájas kikelet,
Fakaszthat miljó életet;
Egész föld ünnepelheti:
Szegény tatár, mindegy neki!

Ifjú, kinek az izma vas,
Leányka, mint nyiló tavasz -
Ha későn, évek múlva is:
Meghalt, elmondják rólad is.

Kik itt vagyunk, kik itt lakunk,
Egymásután mind meghalunk;
S a temető szálló pora
Multról nem álmodik soha.







VIII. MIKOR A LANGY SZELLŐCSKE...

Mikor a langy szellőcske vágyat
Csókol szivünkbe szeliden;
Mikor a boldog ibolyácskán
Az első pillangó pihen;
Mikor a felhőhez szokott szem
Először lát derűs eget:
Szerelmi hűséget fogadni
Akkor szeretnék én neked!

Mikor a fényes levegőben
Pacsirta szántva énekel;
Mikor a vágy halk sóhajára
Az erdőbül száz hang felel:
Mikor a fecskének susogja
Valami: Épitsd fészkedet:
Szerelmi hűséget fogadni
Akkor szeretnék én neked!

Mikor a fény elől a pára
Mind szertefoszlik, messze száll;
Méhecske mézet és a csermely
Útjába' rózsákat talál;
Mikor minden percz azt susogja;
A tovatüntnél szebb leszek:
Szerelmi hűséget fogadni
Akkor szeretnék én neked!

Mikor a harmatkönny is áldás
A rózsa szomjas kelyhiben;
Mikor nem gondol hervadásra,
Virághullásra senkisem;
Mikor boldogság, vágy, remény, hit
Szivünkbe' minden érezet:
Akkor szeretném elrebegni
Lábaidnál szerelmemet!










ÓH, CSAK MÉG EGYSZER ÖSSZEJÖNNÉNK


Óh, csak még egyszer összejönnénk;
Csak egyszer, pillanatra bár!
Hogy elmondhatnám: hű maradtam;
Szívem most is magába zár,

Mióta nem láthattuk egymást,
Percig se voltam hűtlen.
Halálomig téged szeretni:
Gyönyör és üdvösség nekem.

Óh, csak még egyszer összejönnénk!
Szép csöndes nyári éjjelen
A hol virágok illatoznak


S a lomb susog szerelmesen.

Csak egyszer járhatnám veled még
A zöld erdőt, a réteket;
Csak egyszer mondhatnám utánad:
Tied vagyok! tied leszek!...

Óh, csak még egyszer összejönnénk!
Egy csókra, ölelésre még!
Od'adnám vérem', ifjúságom'
Egy árva ölelésedért.

Magasztalnám édes dalokban
Jóságodat, szerelmedet;
Aztán meghalnék könnyű szívvel,
Mint gondtalan, vidám gyerek.







ÓH, SZÁNJ MEG ENGEM! ÓH NE CSÁBÍTS!


Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!
Én nem hozzád való vagyok.
Az én vergődő bús szivemmel,
Neked nem illik játszanod.
Nehéz, nagy harcz után lemondtam
Én rólad és kerültelek.
Mért mentem hozzád akkor egyszer,
Óh, mért találkozám veled!

Tudtam, meg fogsz jelenni; rólad
Én már ezerszer álmodám,
Te mosolyogtál könnyeim közt,
Te fényes égi látomány.
Epedve vártalak, s hogy íme
Valóság lett a képzelet:
Feljajdulok: nem ezt akartam!
Óh, mért találkozám veled!

Óh, szánj meg engem, óh, ne csábíts!
Ne fájjon emléked nekem.
Te boldog vagy, feledni tudsz csak,
Én meg folyvást emlékezem.
A lemondás is fáj, nagyon fáj,
Emmám; de százszor nehezebb
A hűtlenséget elviselni...
Óh, mért találkozám veled!

Ha tudnék sírni, elzokognám
Mint kis gyerek bubánatom',
S ha így tudnálak elfeledni,
Sirnék soká, sirnék nagyon;
De könnyeim' rég mind kisírtam,
S ki mint én téged, úgy szeret,
Az soha, soha sem feledhet!
Óh, mért találkozám veled!

Óh, szánj meg engem! óh, ne csábíts!
Hisz' az enyém te nem leszel.
Selyem-rongyban, nagyúri gőggel
Valami gavallér vesz el.
A küzdelem s a vágy keserve
Majd szétszakítja szívemet
S kerüllek, hogy megmentsem álmom'...
Óh, mért találkozám veled!

És hogyha majd lázas szivemben
Az emlék búja felzokog:
Jelenj meg néha álmaimban,
Fog várni a te dalnokod.
Azt fogom én mindig dalolni,
Mért nem lehettem a tied,
S dalomnak vége lesz a sírig:
Óh, mért találkozám veled!







ÖRÖK SZERELEM


Régi szeretőm vagy! Már mi régen
Megöleltük egymást számtalanszor.
Egyszer élünk minden ezer évben,
Férfi vagyok én, s te mindig asszony.
Te enyém vagy, én tied vagyok,
S ha te meghalsz, én is meghalok.

S ha aludni tértünk, sírba dőlve,
Akkor is találkozunk mi újra.
(Áldott az a szél, áldott örökre,
mely a mi porunkat összefújja!)
Ott is szerelemrül álmodunk,
Ott is együvé kerül porunk.

Egymásé vagyunk örökre, bárha
Száz alakot, száz helyet cseréltünk.
Suttogunk forró szerelmi lázba':
Hol bolyongtunk, mik voltunk, hogy éltünk!
Változandó minden idelenn,
Csak a mi szerelmünk végtelen.

És ha újra kezdjük a bolyongást,
S szél, vihar, hab és felhő ragadnak;
Hamvainkat száz alakba' folyvást
Együtt viszi, söpri szél, vihar, hab.
Legyen élet vagy legyen halál:
Minket örök hűségben talál.

Így töltöttünk már mi miljon évet,
Ha te rózsa voltál, én a harmat.
Gerlicének én voltam a fészked;
Hullám voltál s én a hattyú rajtad.
A szivárvány egyik fele én
S te a másik, fent az ég ívén!

Bízva nézek a halál elébe:
Mert szívünk nem veszti el szerelmét.
Hamvam' a te hamvad közelébe
Fogja vonni boldog, édes emlék.
Együtt élünk és együtt veszünk
S porladozva is ölelkezünk.

Hervadás, halál, múlás regéi,
Nem hiszek én bennetek! Hiába,
Szerelmünket ez a sors nem éri;
Nincsen annak vége, nincs halála.
Időt az nem ismer; kezdete
Sose volt, és nem lesz vége se.

Dobogó szívem minden paránya,
Mely amíg élt, tiszta lánggal égett;
Századokról századokra szállva,
Nem szeret mást, senki mást, csak téged!
Te vagy üdve, vágya, mindene,
Örök álma, örök élete.

Mit tűnődöl? Ki tanítna félni!
Ezer évben, ezer változatban
El nem hagytuk egymást soha még mi,
Mert a mi szerelmünk halhatatlan.
Együtt porladoznak szíveink,
Míg lejár az ezer év megint...







ŐSZ FELÉ


Vágy, szenvedély bevonja szárnyát;
Dalaim immár csendesek;
Bennük csak néha-néha zendül
Egy álom, egy emlékezet.

A szép tavasznak álma őszkor;
Virágokról édes regék.
A szív, mely lemondásra készül
S ugy megzokog; Ne még! ne még!

Lehajtja szép fejét a rózsa;
Nem éli túl a hév nyarat.
S az édes vágyak, a virágok,
Szivemben is hullonganak.

Bágyadt a nap, bágyadt a tájék;
A télre fázva gondolok,
S a langyos őszi napsugárnál
Vérem még egyszer föllobog.

Tavasz mosolyog reám keresztül
Egy rózsaszínü fátyolon.
Látom virulni a világot,
S csak álmodom, csak álmodom...

Reviczky Gyula: Ősz felé

Link








ŐSZI REMÉNY


A nyár végső virága is lehull.
Az ég is ezt siratja: elborul.
E hervadás, e gyász úgy fáj neki!
Csak hullanak, egyre hullnak könnyei.

Fagyos mosollyal néz alá a nap,
S az égen olyan álmosan halad.
Nincs dal az erdőn, letarolt a rét,
Miért pazarolná fényét, melegét?

De a midőn vidám szüretelők
Felett halad, mosolygó képet ölt,
Miként ha szólna: "Vígan legyetek,
A hervadást úgyis megéritek!"



De véget ér a végső vigalom:
A szél süvít be ajtón, ablakon.
Azt mondja: "Nincs virág, meghalt a nyár!
Nem lesz derüs, meleg, soha már!"

Lesz! Mert a föld csak alszik, nem halott,
Megtérnek napsugár, madárdalok.
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsás napok, napfényes ég, meleg!







A RÉTEKEN JÁROK DALOLVA


A réteken járok dalolva
S mezei virágot szedek,
Sietve szállnék karjaidba,
És oda adnám mind neked!

Neved' az erdőbe kiáltom,
Hanem a viszhang nem felel.
Vagy én nem hallom csak? Szivemben
Minden dalol, zeng, énekel.

Valami úgy ragad magával!
Futok, és nem birok vele;
S a lég, a láthatár, az erdő
Mind boldogsággal van tele.

És dalom egyre hangosabb lesz
Szivem csordultig telve van...
Elrejtem arczomat a fűbe
S zokogni kezdek hangosan.







SORS


Hány édes ajak szomjazza a csókot,
Ó, mennyi szerelmet nem viszonoznak!
Az emberi szív örökös viselője
Minden emésztő földi nyomornak.

Hány lányka búsul, hány ifjú legényke,
Mert van szív elég, aki márvány;
Hány éli az életet által
Lángolva, szeretve, de árván!

Mert nincsen, aki megöleljen,
Nincs, akinek fölajánlja szerelmét.
Tegnapja, ha volt, aggódva remélés,
Már mája csalódás, bánatos emlék...

Majd fordul a kor - hideg ősz jön
Forró szerelemre, tavaszra.
Elfonnyad az arc, megdermed a szív,
A tél a fejet behavazza.

S meggyógyul a szív, megszűnnek a harcok...
(Ó, jaj nekem is, hogy ez így van!)
Nincs üdv, pihenés a világon,
Nincs béke sehol, csak a sírban!







SZABADBAN


Lombos erdő, enyhe szellő,
Ó, beh nélkülöztelek.
Ó, beh jó, hogy valahára
Itt vagy, édes kikelet.
Szívem oly népes, mikor kint
Céltalanul járhatok.
Emberek közt vagyok és nem
A magányban elhagyott.

Régi vágy, száz régi emlék
Bennem új életre kel,
És beszél, mint birtokomról,
Arról, mit nem érek el.
Hogy a tavasz is csak értem
Mosolyog s csupán nekem,
Úgy szeretem e magányt én,
Hogy ki nem fejezhetem.

Messziről mosolyognak rám
Kedves ismerőseim,
Vártam én őket s köszöntöm
Szívdobogva most megin'.
Ismerősek a virágok
Zöld vetés, pacsirta dal,
A verőfény s ami benne
Mint magam, oly fiatal.

Az öreg hárs hí magához:
Dalom, árnyékom tied!
A virágok üdvözölnek:
Ugye nem fáj már a szíved?...
Fecsegő patakcsa hajtja:
Víg az élet, szép tavasz!
Nem magány, dehogy magány ez!
Csak a zord világnak az.

Lombos erdő, enyhe szellő
Balzsamom és gyógyszerem.
Nagy természet, ó, beh szép vagy!
Templomom vagy énnekem.
Napsugarad süt szívembe:
Nincsen ott se már ború.
Ha mosolygasz, ha tavasz van,
Nem lehetek szomorú.







SZENT ISTVÁN NAPJÁN


1

Hatalmas, bölcs, előrelátó,
Jézus tanát megismerő;
Néped' pogányságból kiváltó,
Te jóság, bölcsesség, erő!...
Kinél dicsőbbet és nagyobbat
Nem szűlnek hosszú századok:
Első királya magyaroknak,
Áldassék áldott jobb karod!

Hazámnak szentje, nagy királya!
Tisztelni meg nem szűn' e nép.
Kezében a kereszttel állta
Meg ezer éven át helyét.
Török félhold, tatár s a német
Hiába vívták ekkorig:
A vésszel mindig szembenézett,
Mohácstól le Világosig.

Ha néha hallád is fohászát,
Midőn kitört az érckebel,
Panaszkodón, hogy ős hazáját
Egy rosszabbal cserélte fel:
Véres csatákban, végveszélyben
Azért nem ingott, csüggedett;
Mint büszke cédrus, oly kevélyen
Állott meg századok felett.

S lesz még idő, lesz még olyan nap.
Midőn, dicsőséges király,
Hatalmát a rég' vert magyarnak
Majd nem gyöngíti belviszály,
Ha majd a népek viharába'
Csak a te koronád nem ing,
S a magyarok fölkent királya
Magyar király leszen megint!

2

Magyarok első szent királya,
Hitetlenből hivőt csinálva,
A honszerzés másik felét,
Mely még dicsőbb, te végezéd.

Körülhordatva a keresztet,
A kóbor lábat, kósza kedvet
Egy helyhez, egy honhoz kötéd.
Örök dicsőség a tiéd!

Ím, ezer éve fenn ragyog már
A szent kereszt, és áll az oltár,
Honnan tömjénfüst és ima
Hozzád repül, Isten fia.

Üdvünk sehol se volt, csak éppen
A megváltó kereszt jelében.
Te tudtad ezt, ó, bölcs, dicső!
S nem ölt meg ellenség, idő.

Élünk, vagyunk már ezer éve
Sok harcba', sok viharba', vészbe',
S míg a kereszt marad jelünk,
Dicső király, el nem veszünk!

3

Dicsőséges szent jobb kéz,
Balsorsban reményünk;
Tanúja, hogy nincs oly vész.
Melyet túl nem élünk:
A magyarnak légy kalauza váltig,
Egészen a boldog Kánaánig.

Békülőnek békejobb,
Küszködőnek támasz.
Aki téged félredob:
Bajba' meg nem áll az.
Ezeréves szent ereklye, érd meg
A boldogabb újabb ezer évet.

Büszke, bátor öntudat
Emelje hazánkat.
Te mutasd meg az utat
A magyar királynak,
Hogy amit te kezdtél oly dicsően;
Ő folytassa, végezze dicsőbben!







SZÁMLÁLGATOM


Számlálgatom, találgatom,
Hogy hány hetem, vagy hány napom
Van hátra még...
Irgalmas ég,
Esdek, ne légy fukar nagyon.

Oh hányszor hívtam a halált,
Mihelyt a kedvem búsra vált.
De most, hogy itt
Ólálkodik:
Nem érzek mást, mint borzadályt.

Meghaljak?... Oh ne még, ne még,
Agyam még eszme-tűzben ég.
Forró szivem
Jobban pihen
A napon; oh a sír setét.

Vágy még hevít, kedv még emel,
Oh, még sok dalt nem zengtem el.
S eszméimet
Mind a hideg,
Sötét koporsó nyelje el?

Toldjad meg hát, kegyelmes ég
A csüggedt költő életét.
Hadd öntse ki
Érzelmei
Zengő, zsibongó tengerét.







SZERELMI EPILÓG


Ez az utolsó dal tehozzád;
Aztán elnémul ajkam.
Szivemet vágyak nem kinozzák;
Lemondok egy sohajban.
Mulandó minden, ah, belátom;
Az ifjuság s a szépség.
Én meghajolt, szegény virágom,
Hervadva meddig élsz még?...
Óh, balga én, ki messze tőled
Csak árnyadat szerettem,
S a vén időnek, sietőnek
Hatalmát kinevettem!
Azóta elszállt ifjuságod;
Enyém is indul útnak.
Éltünk fájárul a virágok
Egymás után lehullnak.
Te megviselt szív, légy nyugodtan;
Meddő vágynak mi haszna!
Meghervadottan, meghajoltan
Gondolj a szép tavaszra.
Mit ér tünődni, sírni rajta,
Hogy a tavasz mulandó;
Hogy a szerelmes nőnek ajka,
Szépsége hervadandó!...
Isten hozzád, zord életemnek
Egyetlen rózsaszála!
Mig ajkam egy betűt rebeghet:
Jóságod lelked' áldja.
Szállj búcsudal, szép rímbe' vidd meg,
Mi van sorsomban irva:
Szivem más névre nem nyilik meg,
Emmával tér a sírba.







SZERELMI MORÁL


I.

A városban rossz emberek
Sok mindent pletykálnak terólad.
Hogy ez s az udvarol neked;
Hogy csapodár és kikapó vagy.

Mit bánom! Ajkam ajkadon
Nem vádra ingert, üdvöt érez.
S akárhogy is fontolgatom:
Elég tudnom, hogy csókod édes.

II.

Azt hittem, már szeretni nem fogok,
És íme, újra nőért lángolok.
>>Szerelmes vagy, szivem, ne is tagadd,
Asszonyba, kit szeretni nem szabad.<<

Ezt hajtja a morál, a becsület;
Hanem a szív nem hallja, az süket.
>>Szabad vagy nem szabad, mit kérdezed!
Szeretni azt szabad, a kit lehet.<<

III.

A szerelemnek katonái
Az asszonyok mind, édesem.
Csakhogy nem szoktak mind beválni.
Sok nő szeretni képtelen.

A szenvedélynek nyomoréki
Hogy nem csatáznak, meghiszem.
Lőtávolon kűl állva nézik,
Hadat ha szívnek szív izen.

De a kinek van harczi kedve:
Nem hátrál véglehelletig.
S ha legyőzetni végezetje:
Sziven találva - elesik.







SZERESD HAZÁDAT!


Szeretni ezt a szép hazát
Korán kezdd, sose végezd.
Szeretni mint szülő anyád',
Első rendeltetésed.

Óh, áldd meg minden porszemét
A drága honi földnek,
Melyen bölcsődet rengeték
S a melylyel majd befödnek.

Karod, főd, tetterőd, szived
Honod' szolgálja váltig.
Büszkén hirdesd mindenkinek
Magyar voltod' halálig.

E hon, mely annyit szenvedett,
És mégis áll erősen:
Nagy és virágozó lehet
Egy boldogabb jövőben.

Sok százados küzdelmei
Erejéről beszélnek.
Munkára fel s megérheti
A másik ezredévet.

S ha majd kelettől nyúgatig,
Kárpátoktól Tiszáig,
Magyar nyelv zeng, magyar lakik
S e haza felvirágzik:

E boldogabb, dicsőbb korért
Megáldja majd a multat,
S mindazokat, kik honukért
Hevülni, tenni tudtak.

Szeresd hazádat, óh, szeresd,
Ne csak szóval, de tettel.
Büszkén és bátran emlegesd
Hogy épül, nem veszett el.

Egy szív, egy lélek hassa át
A ki e föld szülötte,
Hogy nagynak lássák e hazát
A népek mindörökre!







SZERETEM A MAGÁNYT


Szeretem a magányt...
Szeretem a magányt, a csendet,
Ha odahúz édes titok.
Ott szövök álmot, ott merengek,
Megenyhülőn csak ott sírok.
Szeretem a világi lármát,
Hol elkábul az öntudat,
Ha vérező szívembe vágják
Unalom,

kétség karmukat.
S ha örömem van, úgy szeretném
Kitárni más előtt magam
És ráfonódni, mint a repkény
A szívre, mely virágtalan







SZÉP VOLT ÉS IFJÚ, MINT A HAJNAL


Szép volt és ifjú, mint a hajnal
S ábrándos, mint az alkonyat.
Egy angyaltól a magas égben
Nem különbözhetett sokat.

Mikor először jött utamba,
Világos kékruhát viselt,
S oly szépen nézett, hogy, ha láttam,
Szerelmes szívem dalra kelt.

Azóta nagysád lett belőle;
Hideg és büszke, mint szokás.
S a rege szól: Volt egyszer egy lány,
Ábrándos, szőke, kék ruhás..







SZÍVEM IGAZ ÉS JÓ TEHOZZÁD


Szivem igaz és jó tehozzád,
Szereti könnyed', árvaságod,
S bár nem igér örök hüséget,
Bár gyönge, elhihetd, nem álnok.

Nem, nem ámítalak! Bevallom,
Csak ölelésedet kivánom.


Nyujtsd csókra haragos kis ajkad',
Kedves kis mezei virágom.

Lásd, úgy szeretik a napot, bár
Ettől hervadnak a virágok,
Jer elhervadni kebelemre,
Legyek én a te napsugárod!

A hevülések mind mulandók;
Az ifjuság csak egy lehellet.
Nem, nem igérek én hüséget,
Hanem gyönyörrel megölellek!







TALÁLT RÓZSA


Virága édes szerelemnek:
Az út porából fölemellek,
Rideg kedély volt, fogadok,
Ki téged így eldobhatott.

Ki rád tekint, forróbban érez.
Eldobni téged, lehet-é ez?
Jer hát ide szivemre, jer!
Ne a hideg földön heverj.

Pompája teljes még a nyárnak,
S téged már haldokolni látlak.
Ki se lehelted illatod':
S leveleid' már hullatod.

Szegény virág! jer, én megértlek,
Az én szivem rokon tevéled.
A sors könyörtelen keze
Virágkorában tépte le.

Most hervad, mint te, eltiporva,
Ifjan, részvétlenűl a porba',
S nem akad senki, senkisem,
Ki fölemelje szeliden.







TAVASZODIK


Tavaszodik már az idő,
Beköszönt a napsugár.
Lelkem édes gondolatja
Fönt, a felleg-honba' jár.

Nem tudom, de olyan édes
Még a bánat is nekem,
Kék egével, napsugárral
A tavasz ha megjelen.

Kedves ábránd langy fuvalma
Vonul át a lelkemen.
Szép világ van, azt regéli,
Messze, túl a tengeren.

S hallgatom, bár ismerem jól,
Milyen az a szebb haza.
Halkan intek: Voltam én már,
Voltam én ott valaha!

Az a sugár, az az illat
Nem idegen énnekem;
Ha sivár az élet útja:
Gyönyörűnek képzelem!







A TAVASZ ELSŐ NAPSUGARA


A tavasz első napsugara
Bearanyozza lelkemet:
S megint megszáll a vágy utánad,
Szép alakod megint körüllebeg.

Szívembe, mint a nap a földre,
Álmok szelíd napfénye süt.
Remény építi benne fészkét,
Ibolyák nyílnak benne mindenütt.

Rengő szívemből kis pacsirta:
A dal, a nap felé repül.
Mintha virág nekem virulna,
És nap nekem ragyogna egyedül

Susogjatok csak szerelemről
S a kedvesről, ki nincsen itt!
Viruljatok, ti szép virágok!
Tarkázzátok szívem vetéseit.

Köszöntse édes dal a lánykát,
Az én legszebb virágomat;
Vigyen magával röpke szárnyán
Tündérregét, sugaras álmokat.

S legyen e dal oly tiszta, mint ő;
- Fogadja kedves társául, -
És fényes, mint a napnak első
Sugara, mely szép homlokára hull!







ÚTON


Robogva száguld a vonat előre,
De vágyam egyre visszavon.
Ah, úgy szeretnék kebledhez simulni
És csüngni édes ajkadon!...

Hegyet, folyót, sok várost ér a mozdony,
A tájék más lesz, elmarad;
De én nem látok mást, csak a te kedves,
Zöld ablakos kis házadat.

A kék hegyek, napfényes, halmos erdők
Bizalmasan néznek reám,
Mintha te járnál ottan és susognád,
"Soha se hagylak el Gyulám!"

Kiszállok régi, kedves városomban
És járok benne szerteszét;
De mintha ott is látnám szép szemednek
Bizalmas, hű tekintetét.

S álmimba' rám hajolsz, megcsókol ajkad
S én suttogom szerelmesen:
Szeress, légy hű! ne hagyjuk el mi egymást.
Ne váljunk el mi, kedvesem!







AZ ÜRES FECSKEFÉSZEK


Üres immár a fecskefészek,
Elszállottak a kicsinyek,
A boldogság kis hajlokában
Most szemtelen veréb csipeg.

A nyugalom kedves tanyája
Oly gondozatlan, elhagyott.
Ki tudja hova, merre szálltak
Egyenkint a családtagok.

A család elvesztette egymást,
A gondos anya gyermekit,
S kik egy fészekben laktak egykor
Most egymást meg sem ismerik.

Átszállnak majd a nagy sereggel
Beláthatatlan téreken.
S egymásra többé nem találva
Kötnek ki túl a tengeren.

S az ősi lak télben, viharban
Szomorún, egymagában áll,
S veréb lakóktul bitorolva
A boldog uj tavaszra vár.

Mert a langy szellővel, virággal
Megtér a régi fecskepár,
S a kis fészekre minden évben
Uj élet boldogsága vár.







VAKULJ, MAGYAR!


Aludj, magyar! Hadd csípjenek
Szunyog-légy-szomszédok: - te álmodj!
Hadd szipolyozzák véredet,
Te óvd meg ősi lomhaságod'
Ha más egész nap' fárad, izzad:
Te szempilládat föl se nyissad!

Lármázz, magyar! Ki ellened:
Kongó szavakkal kardlapozzad,
Csak öltsd azokra nyelvedet,
Kik megfenyítnek, megrabolnak.
Ó, mert nyelved merész, csodát mivel:
De az utolsó vagy, ha tenni kell.

Csak tűrj, magyar! Történeted
Türelmed' még nem látta veszni.
Rozsdás kardod, rozsdás fejed,
Mert harc nem élesíti, edzi:
S ha elpusztulsz, fejedre mondják:
Csak tűrt, megérdemelte sorsát.

Csitt hát, magyar! Ha rád morog
A külföld, meglapulsz szavára.
Bármit mivelsz, őt majmolod,
Mint árnyék támolyogsz nyomába.
Hogy hol szorít cipőd, te érzed,
És mégis más vezérli lépted'.

Vakulj, magyar! Türelmedet
Nem józanság okozta, hidd el:
Szidd inkább gyönge merszedet,
S keleti röstséged' veszítsd el.
Nagylelkü, nyílteszű nem vagy te, nem!
De gyáva vagy, de rest vagy, nemzetem!







VALLOMÁSOK

I.

Serény a vágyban, rest a tettben;
Aludt vér s mégis telhetetlen.
Csábítni kész a nőt, ha messze,
De bamba, szótlan véle szembe':

Ilyen vagyok, mióta élek:
A szerelem elméletének
Tudósa, bölcse, hirdetője,
S a gyakorlatban gyáva, dőre.

II.

Mint az éhes koldus ember,
A ki sóvár, kandi szemmel
Nézi csak, a mire vágyik,
A kirakat drágaságit:

Úgy vagyok az asszonyokkal.
A ki lát, azt mondja joggal:
Becsületes koldus ember;
Éhen hal, de lopni nem mer.

III.

Heinéval, ha kell, bevallom,
Ha nem is oly büszke hangon,
De pirulva, lehangoltan:
Szűzet el nem csábitottam.

Olyan nő sincs e világon,
A kinél vón' tartozásom;
Mert a csók volt az egyetlen,
A mit mindig kifizettem.







XIII. A VILÁGON TE A LEGKEDVESEBB

A világon te a legkedvesebb
Leányka voltál,... így képzellek én;
Maga a vígság, élet és öröm
Hosszú ruhádnak első reggelén.
Beh gyönyörű lehettél! Óh, ha így
Találkozhattam volna én veled.
S nem most, midőn a költők bánata,
Az a sok édes dal megmérgezett.

El volt bűvölve minden ismerőd,
A hajnal és a rózsa irigyelt;
Mező virága, erdő madara,
Ha meglátott, csupán reád figyelt.
Legjobb is voltál, nem legszebb csupán;
Merő kedély, vidámság, szeretet.
Minek olvastál annyi dalt, regényt!...
Az a sok édes dal megmérgezett.

Költő dalában érzéd, a mi szép;
Tolmácsolá saját érzelmidet.
Óh, de az édes, játszi dal mögött
Nem láttad a vérző, beteg szívet.
Azt hitted, a ki lelkesül, rajong,
Ha szenved is, csak félisten lehet!...
Óh szerelem, vágy csalfa éneke!
Dalok bűbája, mely megmérgezett!

Nagy kín szüli meg a költő művét,
S habár a szenvedőnek balzsama,
Kinek ártatlan, szűzi lelke van,
Nem érti, meg nem enyhül általa.
Szeretted az erdőt, a zongorát;
Voltál vidám, jókedvű, gyermeteg;
De jobb' szeretted a költő dalát,
S szíved azóta bús, megmérgezett.

Ha elnyeri egy férfi majd kezed',
S lesz oly kedves lánykád, mint te valál:
Kérlek, ne adj kezébe verseket;
A vers emészt, a vers lassú halál.
Az élettel szünetlen harczra hív,
Megöli gondtalan kedélyedet;
Örökre bánatos lesz az a szív,
A kit egy édes dal megmérgezett.







VIRÁGOK


Mindig szerettem a virágokat.
Oly szépek, oly szelídek, bájosak.
Kacér nincs köztük, sem divat-beteg;
Közönyt, álkedvet egy se szenveleg,
Láttatni titkosan nem vágyakoznak;
Elrejtve, bokrok közt is illatoznak.
Éltük rövid, de nyár van azalatt,
Míg ők a nap felé mosolyognak.
S ha jő az ősz, a rózsa-hullató:
Sóhaj, sírás tőlük nem hallható.
Haláluk oly nyugodt, olyan szelíd,
Tán elhervadni is gyönyör nekik...







ZENESZÓT HOZ A KÓSZA SZELLŐ


Zeneszót hoz a kósza szellő.
Jól ismert hangok; hallgatom.
Tudom, megint emlékeimmel
Lesz dolgom és nem alhatom.

Bűbájos emlék, édes álom
Száll át merengő lelkemen,
S egy nem felejtett, bánatos hang
Suttogja sírva: szerelem!

Előttem állsz fehér ruhában
És nyújtod reszkető kezed';
S én, míg rajongva átölellek,
Érzem, hogy most is úgy szeretlek,
Mint egykoron szerettelek.







Reviczky Gyula összes költeménye

Link










 
 
0 komment , kategória:  Reviczky Gyula  
Reviczky Gyula: A MAGYAR LÁNY
  2012-10-21 19:10:55, vasárnap
 
 







Reviczky Gyula: A MAGYAR LÁNY

Ha a bölcső magyar lánynyá ringatott,
A jó Istent eléggé nem áldhatod.
Minden reggel, minden este áldd nevét,
Hogy magyar szót ejtettél ki legelébb.

De születni magyar lánynak nem elég;
Meg is kell hogy érdemelje a nevét.
Legyen szendébb, tisztább, jobb és szelidebb,
Mint a máshol nőtt lányok, a többiek.

Valahányszor kicsi lába port tipor,
Áldja meg e szép hazát mindannyiszor,
Legyen neki öröm is és büszkeség,
A hazáért feláldozni mindenét.

Jó sorsban a hitet, békét ébressze,
A családi kör melegét élessze;
És ha Isten balsorsot is megenged:
Vigasztaljon, tanitsa a türelmet.

Fürge ifjak, bús férfiak, öregek,
Szeressék meg általa a nemzetet.
Kiáltsanak fel, ha látják, lelkesen:
Csak magyar föld, más ilyen nőt nem terem.

/ Reviczky Gyula /








 
 
0 komment , kategória:  Reviczky Gyula  
Reviczky Gyula - Őszi remény
  2010-09-16 21:08:14, csütörtök
 
 




Reviczky Gyula - Őszi remény

A nyár végső virága is lehull.
Az ég is ezt siratja: elborul.
E hervadás, e gyász úgy fáj neki!
Csak hullanak, egyre hullnak könnyei.

Fagyos mosollyal néz alá a nap,
S az égen olyan álmosan halad.
Nincs dal az erdőn, letarolt a rét,
Miért pazarolná fényét, melegét?

De a midőn vidám szüretelők
Felett halad, mosolygó képet ölt,
Miként ha szólna: "Vígan legyetek,
A hervadást úgyis megéritek!"

De véget ér a végső vigalom:
A szél süvít be ajtón, ablakon.
Azt mondja: "Nincs virág, meghalt a nyár!
Nem lesz derüs, meleg, soha már!"

Lesz! Mert a föld csak alszik, nem halott,
Megtérnek napsugár, madárdalok.
És akárhányszor lesz még kikelet,
Rózsás napok, napfényes ég, meleg!

Derűs szép őszt kívánok Mindenkinek!


/Pilinszky János - Őszi vázlat/















 
 
0 komment , kategória:  Reviczky Gyula  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.