Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Sárhelyi Erika: Pajzán limerikek
  2018-10-16 21:16:44, kedd
 
 




Netelka - Sárhelyi Erika: PAJZÁN LIMERIKEK I.


Paulus és soman után szabadon:


Álomszuszék lány volt a Jusztin,
a minap elaludt a Gusztin.
Így lelt aznap rájuk,
- földön a ruhájuk -
a Guszti neje, Augusztin.

*

Drágám - szólt urához Debóra -,
ne ülj, mint kit húztak karóba!
Légy férfi, ahogy rég,
már derékig elég,
Csak tedd a dolgod! A manóba!

*

Ügyes pék volt a sudár Lipót,
mikor leány vett tőle cipót,
méretet vett rögtön
a két kicsi gömbön,
hisz ő nem használhat indigót!








PAJZÁN LIMERIKEK II.


Férfi-limerikek


Mikor elment a Rozália
- irtó formás volt a vádlija -,
a szívem megszakadt.
Azóta nem akadt
számomra szexisebb mánia.

*

Érzéki nő a kicsi Alma.
Nem hajában van a hatalma,
mint a hős Sámsonnak!
Más oka van annak:
vonzereje két keble halma.


Női limerikek


A szomszéd fiú, a szép Valér,
az ágyban igazán gavallér.
Előzékenyen
felsegít engem -
is, még mielőtt a csúcsra ér.

*

Mondja, édes, kedves Ernő,
ez az ,,izé" ma még megnő?
Időm igen fogytán',
rajtunk a délután.
Ennyit otthon is tud a Jenő!







PAJZÁN LIMERIKEK III.


Strandra ment a szemérmes Balázs,
s nevette a nudista bagázs
mókás ,,ruházatát":
ugyanis zokniját
farkára húzta: minő blamázs!

*

Nagy étvágyú nő volt Tamara,
annál nagyobb tán csak a fara!
S ha olykor a férfi,
nem vágyta kefélni,
így szólt: eridj, Bálám szamara!

*

A férfit hogy vezette Helén?
Nem orránál! Dehogy! A nyelén!
Bőszen megragadta,
s lám, az istenadta
már benn is volt rendre a helyén!







PAJZÁN LIMERIKEK IV.


Ritka csúf volt a szegény Tánya,
csúfabb, mint a szén, meg a bánya.
A szájtáti Jóska
este csábította...
a másnap reggelt ma is bánja.

*

Rémület ült az ifjú arán,
eltűnt férje a nászéjszakán!
Minő balszerencse,
keze minden kincse.
Könnyek között könnyített magán.

*

Az egyszeri lány úgy járt megint,
új szeretőre kérdőn tekint:
- azt hittem, betetted...
Raknám én helyetted,
de biz' nem látom, se bent, se kint.










 
 
0 komment , kategória:  Sárhelyi Erika   
Sárhelyi Erika versei
  2016-02-16 22:15:11, kedd
 
 







SÁRHELYI ERIKA VERSEI


Netelke Sárhelyi Erika /Budapest, 1965 szeptember 19 - /
Versei hétköznapi gondokat, örömöket, vágyakat tükröznek: a természet és az ember szeretetét, a valóság hol csillogó, hol árnyékos oldalát, a szerelmet és a magányt, vívódásokat, szenvedélyt és elszánt akaratot.


"Születtem hatvanöt őszén,
apró, elsőszülött leány.
Szemem, hajam mint a kőszén,
hogy szép voltam, nem mondanám.

Gyermekkorom, mint a másé:
hinta, a tér és a Sziget,
iskolák, majd - ócska klisé,
de tanultam az ,,életet".

A munkát, mert kell a kenyér,
és az értelmét a tettnek.
Hogy ad és elvesz a tenyér...
s közben kísértek a versek.

Tanultam szeretni lázban,
és hogy vannak örök dolgok,
hogy ország és határ 'száz' van,
de ,,otthon"-t csak itthon mondok.

És még mindig csak tanulom,
hogy nincsenek véletlenek,
s hogy bármi van vállamon,
cipelni kell a terheket.

S okítom fiam a szépre,
míg ő tanít hinni a mesét,
hogy lehet jó is a vége,
s hogy valamit valamiért.

...

Az élet, akár a vers, szól
hozzám, és ma már figyelek.
Lehet túl messze a távol,
ma értem jönnek a hegyek. "


"Számomra az írás kétirányú örömforrás. Egyrészt az alkotási folyamat csodája, ahogy az önmagukban dadogó szavak gondolatokká, míg a gondolatok verssé állnak össze. Másrészt az adni tudás öröme. Számomra az írás kétirányú örömforrás. Egyrészt az alkotási folyamat csodája, ahogy az önmagukban dadogó szavak gondolatokká, míg a gondolatok verssé állnak össze. Másrészt az adni tudás öröme."


/Sárhelyi Erika/


Link


Link

Link







ADD A KEZED


Ha a tavasz későn jön és keserűn,
ha minden dal hamis a hegedűn -
add a kezed!

Ha rövid és szomorú lesz a nyár,
ha a tél is leszegett fejjel jár -
add a kezed!

Ha csak tükröm mondja az igazat,
minden más csupán olcsó kirakat -
add a kezed!

Ha utamon túl sok a mély gödör,
ha kiköp a sors, aztán feltöröl -
add a kezed!

[...]

Ha félnék, hogy elsodor az élet,
mielőtt még elveszítenélek -
add a kezed!







ÁLOM


Olykor az álom,
akár egy lábnyom,
átbotlik életen-halálon,
hogy nálad vagy
nálam magára
találjon.
Hiszen a való
pont arra való,
hogy legyen
benne jó,
valami apró
szeretnivaló.
Mint a napfény
télnek idején,
vagy egy csillag
az éj köldökén,
egy út, egy cél,
arcodon a szél,
a pillanat,
ahogy lelkedhez ér,
a mágia,
a hét és a három,
vagy csupán
egy álom,
mi átlebeg
életen, s halálon.







AZ ÁLMOK VISSZATÉRNEK


Tudod, az álmok mind visszatérnek,
s nemcsak a békés, idilli álmok.
Őriz a szív és őriz a lélek
virágot is és fájó bogáncsot.

Az a szempár még ezerszer rád néz,
s hangja is elér a felhőkön át.
Minden nap hosszú, minden éj nehéz,
füledben hallod a szíved zaját.

S ha azok az álmok visszatérnek,
én itt vagyok, hogy vigasztaljalak.
Ha beléd marnak az emlékképek,
csak sírj, kedves, erősen tartalak.

S majd tartasz te is, ha én álmodom
istenverte, gyötrelmes álmokat.
Mert engem is elér egyszer, tudom...
ki elment egykor, még meglátogat.







ÁRNYÉK LÉTEM


Olyan vagyok ma, mint a szél,
szaladni vágyom szüntelen.
Könnyű testtel, láthatatlan,
csak futnék át az életen.

Nézném fentről nemtörődöm,
a lét folyam mint kavarog.
Nem zavarna semmit bánat,
csak lennék, mint az angyalok.

S mi vagyok? Csak halk lélegzet,
mondat végén a három pont.
Semmi vagyok, mégis látszom,
mint szép ruhán egy konok folt.

Semmi vagyok, szürke árnyék,
falhoz lapulva, csöndesen.
Szárnyam sincs, így nem repülök,
csak a szél sodorja életem.







BELÉD HÍMEZEM MAGAM


Beléd hímezem magam
nem menekülsz
ma végleg belém csókoltalak
itt vagy minden érzékemben
elsimulsz a bőröm alatt
ágálhatsz
vagy elfuthatsz
akár meg is tagadhatsz
minden téglát mit széjjelhordtam
újra s újra fölrakhatsz
építhetsz hegymagas falakat
melyeken méternyi a vakolat
bástyádra ?
mégis ?
minden éjjel
én tűzöm ki zászlómat
belehímeztem magam
s ha
letéped is győztesen lobogok
hasadozott vászon-szívem
évek során semmit sem kopott
szívós vagyok mint a gránit
skorpióként élem túl az atomvillanást
de ha megölellek én vagyok
a legfinomabb hermelin palást
hagyd hát hogy kérgesült
szíved puha gyolcsba csavarjam
zászlómról nevemet
újra életedbe varrjam
most már mindörökre -
eltéphetetlenül







BELŐLED KIÁLTOK


Ölelj meg! Ne is ölelj -
Fogadj magadba, mintha
Részed lennék az idők kezdete óta,
Mintha kettőnkben egyazon
Gyönyörű szív dobogna.
Magadból adj ennem,
S kiszáradt torkomra te légy
Az éltető nedű,
Édes gyümölcs légy nekem,
Hisz a világ oly' hitvány-keserű.
Belőled kiáltok, véreddé váltam,
Hogy áradjak benned izzón, mint a láva,
S egy szívünk majd egyszerre szakad meg,
Hogy ne kelljen élnünk egymás nélkül
- hiába.







BUDAPEST...


Budapest az én városom.
Imádom, ahogy átoson
a Lánc-hídon este
a Hold fénylő teste,
majd kucorog a rakparton,

csak úgy múlatva az időt.
Szeretem a Tabán mögött
a varázsos alkonyt,
amint színt színre bont
a Budai hegyek fölött.

S mikor az éjszaka leszáll,
minden álmom hazatalál
a macskaköveken,
és szembe jön velem
egy elfeledett utcabál.

A Tangó, a Blaha, a Vár,
a Nyugatinál a bazár -
rám tetovált rajzok.
Bármerre is vagyok,
itt minden szeglet hazavár.







CSAK KICSIT SZERESS!


Csak kicsit szeress!
Csak úgy, hogy érezzem,
nem hiába lélegzem,
nem hiába kel fel a nap
(látod, a tavasz is elmarad).
Lássam szemedben a régi lángot
(hogy lobogott!), s benne
magam, s azt az örök álmot,
hogy majd mi megmutatjuk,
meg a világnak, együtt leszünk
míg hajnalok az égre hágnak,
míg lüktet bennünk ez a
konok élet, míg csak fájni
tud itt bent a lélek.
Csak kicsit szeress,
hisz látod, félek: egyszer
az átkos mindennapok
majd elrabolnak tőlem,
eltűnsz, és majd magamat
sem lelem ebben a
zűrzavaros, szerelmetlen
világban.

Csak kicsit szeress,
csak annyira, hogy kettőnket
egyszívünkben lássam.







A CSEND ÍZE


Hallgat a vers.
Nem szól hozzám se rím, se
dallam, ritmust is csak a
szívem ver halkan,
épp csak, hogy tudjam: élek.
Finom a csönd, íze van.
Mint a csöppenő dinnyének.
Ritka pillanat, mikor
a lélek szinte kézzel fogható,
kevés a betű és méltatlan a szó,
tán még az idő is megállt,
oly' szokatlanul néma a világ.
Ma hallgat a vers.
Vár, mint táj a hajnal
hasadtára, mikor az ég
éjsötét vásznára vöröslő
csíkot húz a virradat.
Vár, mint vihar előtt a madarak
puha fészkük ölén,
vár' mint harmatcsepp a Napot,
éj az esthajnalcsillagot,
betű a papírt, éjfél a holnapot.
Vár, akár földben a mag,
álmok mélyén az elfojtott gondolat.
S mint borban a zamat,
a szó tán megérik az
elsuhanó idővel.







CSENDPERCEK


mint márványban a finom erezet
úgy lopakszik át szívemen a csönd
elringat karján az emlékezet
s a béke mint gondosan vetett föld
lassú-szépen virágzik ki bennem
beborítva a gondok erdejét
csupa illat íz és fény a lelkem
a csend rám lopja könnyű köntösét







CSÖNDESEN...


Csöndesen szeretlek.
Magamban. Nem, mint a csitrik,
Kik még világba kiáltják
Szívük határtalan örömét.
Az én szerelmem csak
Benned élve láttatja az erejét.
Álmodban szeretlek,
Nézve vonásaid jól ismert rajzait,
Mit rejthetnek vajon még
El nem mondott, éjben rejlő álmaid?
Szeretlek ébredőn, morcosan,
Szeretlek frissen és szakállas-kócosan.
És szeretlek téged munkába indulón,
Sietve adott csókoddal a számon,
S szeretem, ahogy tested nyomát
Elsimíthatom az összekuszált ágyon.
Én csöndesen szeretlek,
Csak annyira, hogyha múlna,
Majd nekem is fájjon...







ELMONDANÁM


Elmondanám, amit érzek
elmondanám, mert nem látsz a szívembe
elmondanám, ha elhinnéd
de csak ülsz a semmibe meredve
talán ha bordáim közül
kiemelném, s két kezedbe
tenném lüktető életem
észrevennéd, mennyi benne
a magam emésztő félelem
hétköznapokba fúlt érzéseink
közt tűnik a szenvedély
túl messzi a magas és
veszélyes a meredély
pedig bejárnám veled a
távoli szirteket, s a pokol tüze
se égetne jobban, mint a félsz
hogy a szerelem elvész
s nem marad más életünk romjain
csak néhány üszkösödött emlék
de én még égni akarok
lobogó fáklya lennék
két kezed között
mit tegyek, ha belőled a vágy
messzire költözött
félek, elrabol egyszer tőled
egy szépnek tűnő szerelem
ne hagyd, ne engedd
fogd erősen a két kezem
elmondanám, ha hagynád
elmondanám,ha értenéd
még feléd nyúlok, kedves
most még csak tefeléd







ELTÉKOZOLT ÓRÁK


Ahogy múlnak fölöttem az évek,
s lassan tonnányi emléket vonszol
magával a szívem, egyre többször
keresem az eltékozolt órák,
bénult évek porlepte nyomait.
Mint ki elvesztett valamit, s csak a
hiányt érzi, fülében a semmi
őrjítő hangja szól rezzenetlen
fogadom, hogy a mogorva idő
sután, karját széttárva válaszol.
Pedig de jó lenne kézen fogni
várakozások süket perceit,
mikor a vágy gondolatban messze
vitt, mikor annyi volt még bennem a
hit, hogy nem számított a "meddig", ha
a "miért" megválthatta álmait.
De jó lenne visszahívni minden
ki nem mondott szót, meg nem írt verset
Vagy inkább játszani a vakot, és
fittyet hányni arra, ahogy reszket
a hiába-napok kínkeserve,
s falhoz vágni valamit a múltból
aztán nézni, ahogy a feledés
durván rátapos a cserepekre.







EMBERSÉG


E lfordulunk, mintha szégyenünk lenne,
M enekülünk, de ott vannak mindenütt.
B ármerre is megyünk, ők jönnek szembe,
E lér minket égre néző tenyerük.
R ongyos cipőben és kifakult szívvel
S orsát a szegénység ránk kiabálja.
É bredő lelkünk felismerést érlel,
G yávaságunkat emberségre váltva.







ÉJI MONOLÓG


Van, hogy csak úgy teleszalad a szívem.
Veled, a világgal..., még ismeretlenekkel is.
Talán ezt teszi ez a furcsa, zaklatott
április.... - vagy, hogy az éjben
hirtelen magamra maradtam.
Pedig odaát ütemesen szuszog a párna,
a paplan, a kis szobában gyermekálmot
dajkál az éjsötét. Talán meg kéne fognom
csöppnyi kis kezét, s számhoz szorítva
belesírnom, mennyire szeretem - vagy
Melléd bújni odaadón és szenvedélyesen.
De túl sok, amit most érzek. Úgysem
értenéd meg, hogy úgy vagyok most, mint a
részeg, kinek bódult agyában ezernyi
kép pörög, hol sír, hol szélesen röhög,
s bár reggelre felejti ködös mámorát,
most még táncot jár fejében a gondolat.
Talán ilyenkor kéne odaadnom magamat,
mikor az érzés így zuhog belőlem,
hogy zokognom kéne, és őrjöngve
szeretnem... de valami furcsa szemérem
most is visszatart.

És látom álmodat, látok egy könnyű, nyári
zivatart, nevetést, hegyeket és sok-sok
színpompás virágot. Nem, nem szakítom meg az
álmod, csak csöndben beleálmodom
magam. A kezem, a szívem, a hajam,
a betűket, a verset, a múlt nyarat, s azt is
mi most jön, itt vár a kapu alatt,
s beleálmodom az éjszakák furcsa ízét,
mikor a kicsinek csak fognám a kezét,
s mikor melléd kéne bújnom, vagy Beléd
egészen - de csak ülök itt magamban,
mint lobogó pipacs az árokszélen.
Itt belül szaggat a szél és tűz a Nap,
a szívem el is hamvad, ahogy lángra kap,
és én csöndben perzselt szirmaimra hullok.

Az órán a kismutató fásultan kullog
az öccse után, s lassan felőrli
előttem a mából maradt perceket.
Kezeim közül a tegnap gyöngye kipereg,
s meglassul ereimben a zajgó lüktetés.
Az ütemes lélegzés végül álomra szólít,
s hátadhoz görbülve ringatom tovább
összeforrt, egymásba nőtt vágyaink.







AZ ÉN CSENDEM


Az én csendem nehéz, mint az árvák könnye,
vádol, majd könyörög, úgy zuhan a földre,
hideg és kőkemény, mint késben a szándék,
legforróbb szavad is megdermedt ajándék.

Az én csendem konok, mint ránc a homlokon,
s úgy telepszik reád, mint nem kívánt rokon,
szívós és kitartó, akár földben a mag,
gyökeret ereszt, mint a felszított harag.

De a csendem lágy is, mint az alkonyi kék,
mint éjben a neszek, mint ringató mesék,
végtelen és áldott, mint templomok csendje,
mintha némák lelke együtt énekelne.

Az én csendem szelíd, akár a hajnalok,
mikor az égre az első fény fellobog,
s ha fáj neked olykor ezerarcú csendem,
hagyj kicsit magamra, és megszólalsz bennem.







ÉJ A TENYEREMBEN


Elteszem emlékbe ezt a május estét.
Vásznam a gondolat, s a szó rajta a festék.
Elteszem magamnak téli éjszakákra,
mikor majd havazik, és bánat ül a fákra.

Most még csodás az alkony, lilába hajlik,
az ég pereméről a mélybíbor lefoszlik,
elfolyik a zöld, a narancs és a sárga,
árnyakat terelget az ósdi utcalámpa.

Hunyt szemmel hallgatom: zakatol egy vonat.
Szétfutnak a sínek a szempilláim alatt.
S míg a kertkapuban szédeleg a sötét,
az est vállamra borítja hűvös köntösét.

Csöndben szétgurul a fák között az éjjel,
fekete gyöngy szalad a fűben szerteszéjjel.
Fölkapok egyet és tenyerembe zárom.
Szorítom reggelig - s lám, eltűnt mint egy álom.







FÉLTÉS


Látod, kedves, lassan alkonyul az év,
bíbort, lilát vesznek magukra a fák,
s a lobogó nyár mint üdezöld repkény
futja be homlokunk gyöngyfényű falát.

Csípősek már az álmatag reggelek,
ólmos hétfőket mutat csak a naptár,
most jobban kell, mint máskor, a két kezed,
s minden szó melegít, mit valaha mondtál.

Tudom, az ősz nem más, mint múlékony heg
az esztendő festetlen, tiszta arcán.
Kezem a kezedben mégis megremeg...
egyszer elvisz tőlem korán... túl korán.







FÉLÚTON


Valahogy mindig félúton vagyok.
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
valami jót mindig magammal viszek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mondják: az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.







FŰSZERES ÉJ


Hűvös csókkal, gyöngéd
Érintéssel ér el hozzám az éj,
Illata mint frissen őrölt,
Finoman pergő, lágy fahéj.
Belémkarol, kikísér a kertbe,
Lábamról lehúzza az ósdi papucsot,
Leültet az öreg fenyő alá,
Talpam alatt megzizzennek a tobozok.
Furcsa, reszkető árnyak nőnek,
Lila brokátba bújik a kert,
Eggyéolvad lassan a mélykék
Odafönt és az opálos idelent.
Súg-búg a mélyülő sötétség,
Az éj neszezve jár köröttem,
Megborzongok, ahogy egy ág
Tompán megreccsen fölöttem.
Fogva tart a pillanat varázsa,
Fűszeres illatával marasztal az éj,
Tűnődésemből rebbenve ébreszt
A pajkos kedvű augusztusi szél.







GONDOLJ RÁM


Gondolj rám, a hűvös hajnalokon,
Mikor szitáló eső kopog az ablakodon.
Gondolj rám egy nyári délutánon,
Mikor a forróság ül az arcodon.
Gondolj rám az őszülő fák alatt,
Mikor puha lépted, felkavarja a rőt avart.

Gondolj rám a langyos esti szélben,
Mikor a telihold fénye, köszönt rád éppen.
Gondolj rám a téli zord időben,
Mikor kezed fázón didereg zsebedben.
Gondolj rám a tavaszi zsongásban,
Mikor szerelmek illata tart fogságban.

Gondolj rám az év minden szakában,
A nappalokban és az éjszakákban.
Gondolj úgy, hogy szinte érezzem,
Ahogy szíved ütemére lélegzem...







GYENGÉLKEDVE


Szelíden ölelj, ahogy nyári réten
Összehajolnak a pipacsok.
Súgva-búgva, lelkemhez bújva érints,
Ma oly gyönge, s erőtlen vagyok.

Csak halkan szólj, mint szél susog a fák közt
Tavaszi áradás idején,
Hangod is gyógyít, ahogy szeretettel,
Óvón, törődve fordulsz felém.

Tedd hűs kezedet izzó homlokomra,
Csillapítsd a lázas lobogást.
Fülembe mesét súgva adj álmomnak
Enyhülést hozó, szép szárnyalást.







GYÖNGY...


Homokszem vagyok egy kagyló belsejében,
Ám gyöngy életről ritkán álmodom.
Tajtékos vizeken sodródom az árral,
Míg elragad a mélykék nyugalom.

Palackba zárt álmok úsznak el fölöttem,
Egy nap tán partot ér a legszebb.
Kitép egy hullám az éjsötét közegből,
S kiszabadulva fénylő gyöngy leszek.







HADD LEGYEK...


Hadd legyek bódító álmod,
Éjjeledben izzó , boldogító vágy,
Ha csikorgó hideg tépi elgyötört tested,
Hadd legyek kandallós, fűtött kis szobád.

Hadd legyek csók szomjazó szádon,
Válladon könnyű, vigasztaló kéz,
Mikor szétesni látod épített világod,
Hadd legyek én a megmaradó rész.

Hadd legyek erős, ha gyengül a karod,
Hadd legyek Nap, ha eged felhőbe fúl,
Hadd legyek édes, gyógyító balzsam,
Ha szívedre sötét árnyék borul.

Hadd legyek ölelő, kéklő oázis,
Hadd legyek illatos fűszer neked,
Ha süllyed a hajó, s reményed sincs már,
Én legyek az, aki úszik veled.







HÉTKÖZNAPI JÓZANSÁG...


Csak apró vágyakkal él az ember.
Beéri azzal, ha ágyát megvetik,
ha az éjre ráköszön a reggel,
s ha ősszel eső, télen a hó esik.

Mert mivégre az ezernyi álom,
hogyha újra és újra ébredni kell?
Hiába lépne át minden határon,
kivel a sorsa egyre felesel.

Megtanul hát örülni a fénynek,
a nyugvó Napot két szemébe zárja,
tenyerében még érintések égnek
emlékezve néhány régi nyárra.

Megérti, mit susognak a hársak,
s miről zakatolnak messzi vonatok,
hinni tud tükre szelíd mosolyának,
s nem bánja meg sosem a tegnapot.

Míg apró vágyakkal él az ember,
s nem feszítik az elérhetetlenek,
egy esőcseppben elférhet a tenger,
és egy ébredésből álom is lehet...







A HOLD ÁGYÁBAN...


A Hold ágyában ágyazz meg nekem,
két karod legyen egy-egy holdsugár,
ha tekintetem kérőn rád vetem,
ránk zuhog majd szikrázó csillagár.

Fekete selyembe burkol az ég,
vágyunk szerteszórja a végtelen,
egy nap nem lesz más, csak egy emlék,
hogy Te,
én,
a hold
és a szerelem.







HOLDFÉNY


Leszáll az éj, sötét palástját
Borítja a hűs, kora őszi tájra
Csillagok gyúlnak, ezernyi lámpás
Ragyogva érzéki táncát járja
Ablakomba bebújik a holdsugár
Csiklandva jár a bútorok között
Kíváncsi karjait nyújtogatva
Eltűnik az ódon tükör mögött
Felnézek, már a csilláron táncol
Átbucskáz a cifra gyertyaív alatt
Rám nevet, majd kacsint egy ledért
S elsuhan, mint egy kósza pillanat.







HOMOKSZEM A RÓNÁN

Onnan jöttem, hol hideg az éjjel,
s a napkorong beleég a tájba.
Ott, hol a föld összeér az éggel,
egyszerű a mindenség ruhája.

Szél kapott ölébe és dédelgetett,
napfény csókolt, majd eső áztatott,
utaztam felhők és tornyok felett,
bíztam jövőt és hagytam tegnapot.

Földre hulltam, porral keveredtem,
vándor bakancsán róttam az utat.
Most magyar tájnak kedvese lettem,
hol az öröm is könnyek közt mulat.

Estefelé, ha megnő a sötét,
a föld itt is összeér az éggel.
Holdfény őrzi a pásztorok tüzét,
s az éjszaka ábrándokat érlel.

Tudom, a szél egyszer újra felkap,
viharok várnak és hűs tengerek,
hullámok hátán lovagol a nap,
míg én a mélyben fénylő gyöngy leszek.







INTÉS - MAGAMHOZ


Ha már nem ihlet meg a tél hidege se,
s nem találod szavaid a jégbordák között,
ha minden gondolat messzire költözött,
lásd be: szép volt, de véget ért a mese.

Képzelgés volt az írás, puszta ábránd...
Talán a toll éppen kezed ügyébe akadt,
hogy ledöntsd a benned épült, régi falakat,
s tudd, milyen, mikor a vers magába ránt.

De ne légy játékát vesztett kisgyerek,
ha vége, hát vége. Ne sirasd - engedd el.
Már nem tudsz bánni a visszatérő csendekkel.
Lépj tovább bolond, az ég legyen veled!







JÁTSZD EL NEKEM...


Játszd el nekem, hogy hajt a vágy,
játszd el, ha épp nem is kellek.
Legyél kemény vagy legyél lágy,
bennem tüzek énekelnek.

Hazudjon kezed, ha kérem,
higgyem a tegnap gyönyörét.
Igázz le, vagy vedd a vérem,
oldozd fel testem börtönét.

Játssz rajtam, akár egy zenész,
ölem adja az ütemet.
Játszd el, hogy kapuig kísérsz,
s nézz, míg a mennyekig megyek.

Nem baj, ha hamisan játszol,
ha bőröd a bőrömbe ég.
Ha ujjad testemen táncol,
hát legyen: szakadjon az ég!







KERESLEK


Kereslek szavakban, kereslek időben, tájban,
Kereslek a tegnapban és a télillatú mában.
Rejtezel, mint fatörzsben az elköszönő évek,
Titok vagy, de én magamnak megfejtenélek.

Kereslek a csillagoknak tündöklő fényében,
Kutatlak a mondatoknak mélyebb értelmében.
Kitárulkozol, akár a partnak futó tenger,
Belédmerülnék, de a kezem soha nem ér el.

Kereslek színekben, kereslek csöndben és zajban,
Kereslek egy reményteli, szédítő holnapban.
Ha engednéd, burkodból, mint gyöngyöt, kibontanálak,
Itt vagy velem most is, és látod, mégsem talállak.







KISFIAMHOZ


Ahogy forró napokra rázuhan a hűsítő eső,
S a tikkadt földbe visszatér az éltető erő,
Úgy indul meg ereimben a lüktető élet,
Ha csöndes napjaimon szívemre ölellek téged,
Én egyetlenem, én drága aprócska fiam.

Hajad illata, bőröd bársonya szívembe égett,
Neked adnám a földön mindazt az ezernyi szépet,
Mit láttam, éreztem, kaptam és adhattam,
S ha a világ még ma vadul megindulna alattam,
Akkor is teutánad kapna vigyázó kezem.

Mosolyodtól, hangod varázsától felderül a napom,
Apró, vesztett álmaimat rendre visszakapom,
Ha csöppnyi kezed két kezembe fogva,
Szavaid, s kacajod szedem magamnak csokorba,
S szerető szívemre tűzve örökkön viselem.







KISZAKÍTVA


fellobbansz bennem
mint kialvóban lévő kanóc
mit megsimogat
egy apró
váratlan fuvalom
szememben táncolsz
majd könnyű csókod
hagyod meztelen
reszkető vállamon
édes vágy ébred
ölemben
mint csöppenő méz
olvadok gyöngyöző
tested köré
s a vágy ereje
kiszakít a térből
valahová a










A KÖRÚTTÓL BELJEBB


A körúttól beljebb, ócska tereken,
hová az ünnep fénye már nem ér el,
összevackol két reszkető idegen,
s olcsó bor mellé kegyelmet ebédel.

A körúttól beljebb, hol vadabb a tél,
vékony a kabát, s nem melegít a hit,
a képzelet meleg szobákról mesél,
s megkopott, fénytelen diákat vetít.

A körúttól beljebb ajándék a Nap,
ahogy áttör a ködszürke reggelen,
a nyomor álmában kalácsba harap,
majd felriad, hogy holnapra eltegyen.

A körúttól beljebb nincs gyantaillat,
csak olcsó gyertya és konok tövisek,
másnapos mámor, mi vágyakat ringat,
s kitép a létezésből egy keveset.










LENNÉK


lennék konok télben
felhők mögött bújó
sápadt napkorong
lennék neked a hit
hogy a föld holnap is
ugyanígy forog

lennék foszló avar
mélyén szunnyadó
fűszagú élet
lennék zúgó árban
messze-messzehangzó
angyali ének

lennék gyönge testben
zakatoló dacos
reményteli szív
lennék döbbent csendben
határozott hang
mi életre hív

lennék csöppnyi béke
két durva szó között
egy halk bocsánat
lennék a szerelem
mi melegen tartja
a hitvesi ágyat

lennék a halálban
szelíd elbocsátó
elengedő kéz
s lennék az életben
az örökké való
megmaradó rész







A LÉLEK DALLAMA


Lelked törékeny hangszer,
melyre igen vigyáznod kell.
Kényeztesd, óvd, szeresd,
hisz' tőle szebb az életed.
Játssz rajta lágy harmóniát,
dúdold el velem a lélek dalát.
Engedd szárnyalni messze,
a távoli lélek-szigetekre,
ahol lélek lélekkel randevúzik,
szó a szóval összebújik.
Szimfóniában olvadnak egybe,
s kéz simul a tenyeredbe.
Áramlik a dallam, át a lelkeken,
megérintve szívedet, kedvesem.







MAGAMAT SEM LELEM...

Csak kicsit szeress!
Csak úgy, hogy érezzem,
nem hiába lélegzem,
nem hiába kel fel a nap
(látod, a tavasz is elmarad).
Lássam szemedben a régi lángot
(hogy lobogott!), s benne
magam, s azt az örök álmot,
hogy majd mi megmutatjuk,
meg a világnak, együtt leszünk
míg hajnalok az égre hágnak,
míg lüktet bennünk ez a
konok élet, míg csak fájni
tud itt bent a lélek.
Csak kicsit szeress,
hisz látod, félek: egyszer
az átkos mindennapok
majd elrabolnak tőlem,
eltűnsz, és majd magamat
sem lelem ebben a
zűrzavaros, szerelmetlen
világban.

Csak kicsit szeress,
csak annyira, hogy kettőnket
egy szívünkben lássam.







MAJD AKKOR...


Ó, hányszor köszönt már el úgy a nap,
hogy mást nem, csak aludni kívántam,
elbújva valami örök lázban,
mint ki néma és minden rosszra vak.

És hányszor átkoztam az ébredést,
mi rám kiabálta a tegnapot.
Pedig az is csak szépet álmodott,
nem bajt és bánatot, mi felemészt.

Ma, ha rám tör a ,,mindennek vége",
tollat ragad bennem a képzelet.
Mikor más nem, a betűk értenek,
velük nem riaszt a holnap réme.

Majd ha az ajtót magamra zárom,
ahogy silány verset a fiókba,
és már se rút, se szép nem bír szóra,
majd akkor huny ki az én világom.










MÁGLYÁK ÉS PATAKOK


Két szemed két lobogó máglya,
két kezed két hűs vizű patak.
Felperzsel tekinteted lángja,
s körém úsznak csiklandó halak.

Te vagy a tűz, és te vagy a víz,
tombolnak benned az elemek,
bár volna még kezed tízszer tíz,
s lobbanna rám százezer szemed!

Ha egyszer majd messze kell mennem,
szemedből lángnyelvet lopok,
s hogy kezedet sose feledjem,
megölelek minden patakot.







MÁR AKKOR IS

mikor csak gondolat voltál
majd szüntelen lázas akarat
mikor még nem tudhattam
hallom-e valaha hangodat
már akkor is

mikor édes bizonyság lettél,
aprócska ugyan de igaz
mikor szívem alatt magad
voltál minden napban a vigasz
már akkor is

mikor testem átformáltad
kedved s akaratod szerint
mikor még nem tudhattad
milyen lesz neked majd idekint
már akkor is

mikor akaratlan osztoztál
velem örömben, bánatban
mikor elindultál felém
egy nap várva várt váratlan
már akkor is

már akkor is
nagyon
szerettelek.







MEGMERÍTKEZEM


Olyan vagy nekem, mint
Hegyek között megbúvó tiszta tükrű tó.
Fölédhajolva magam látom benned,
S mind, mi életemben szeretnivaló.
Van, hogy csak leheverek melléd,
S elnézem gyöngéd hullámaidat,
Mélyedre tekintve megpillantom
Elveszettnek hitt, rég feledett álmaimat.
Megmerítkezem benned,
S te hűs habjaiddal lágyan átölelsz,
Megsimítod gond szőtte homlokom,
S érintésedre a bánat semmivé lesz.
Ölelj át víztiszta, gyönyörű szíveddel,
Hagyd, hogy békédben hosszan elmerüljek.
Ne engedd, hogy óvó hullámaidtól
Valaha is messze kerüljek.










NAPOD LESZEK...


Magamra veszem a kelő Nap fényét,
szívembe rejtem, hogy aztán neked adjam.
Az éj sötétjéből indulok eléd,
engem láss örökké a lobbanó Napban.

Engem láss mindig téli hajnalokon,
mikor fázósan bújnak egymáshoz a fák.
Engem láss, ha csak dereng az ég alja,
s a tegnap tenyerén hozza elénk a mát.

Ott leszek majd az első napsugárban,
a horizont széléről küldöm mosolyom.
Ablakodra a dér virágot csókol,
én ott leszek, s szádra szívemet csókolom.







NÁRCISZOK


Ha nevetsz,
olyankor bennem kitavaszodik.
Hisz' úgy szeretem ezt a szarkalábat itt,
és ezt a szétfutó ráncot is,
közvetlenül az orrnyerged felett...
Ha nevetsz,
felőlem tél vagy akár ősz lehet,
szárba szökken földre simult,
láng-palánta kedvem.
Igen, a nevetésedet szeretem.
Attól mindig
kinyílnak bennem
a nárciszok.







NOVEMBER


Szürke köpenyét vállára vetve
Útnak indul a tél,
Nyirkos léptei nyomában járva
Kíséri őt a szél.

Zúzmarát hintve járnak útjukon
Dércsípte hajnalon,
Ködfüggöny lebeg fázón mögöttük
Falun és városon.

A sápadt nap borzongva bújik el
Felhőpaplanába,
Láttára rémisztőt kacag a tél -
Tát fekete szája.

Elnyeli a várost és a hegyet,
Mind az embereket,
A szél csúfondárosan megkerget
Egy árva falevelet.







A NŐ, HA ÖTVEN...


A nő, ha ötven, már borrá érett
benne sok-sok leszüretelt pillanat,
nem fut el, ha szembejön az élet,
megéli még, ami eddig kimaradt.

Nem lázad már mindig, mindenáron,
de karbantartja fakuló szárnyait,
s ha menni kell, megy át száz határon,
hisz' még ma is merészeket álmodik.

Olykor persze dühös és zaklatott,
mert fogynak a percek, s élni úgy szeret!
Tizenkilencre is húz új lapot,
s a sorstól a küzdőtérre vesz jegyet.

Helyét tudja, s tudja, mi helytelen,
ám szigora bölcs lett, félrenéz, ha kell,
akár kapitány a fedélzeten,
hallgat, meghallgat, s dönt - de már nem perel.

Mert időt vesztegetni nincs idő,
a tervek, álmok a sarkára hágnak.
Aznap, amikor ötven lesz a nő,
csak egyszerűen nekimegy a mának.







ÖLELJ MEG, NEM KELL MOST A SZÓ...


Ölelj meg, nem kell most a szó,
Jó ez a csend, olyan megnyugtató.
Hunyd le szemed, csitt, ne beszélj,
Ne szavakkal, a testeddel mesélj.

Hallgasd, ahogy ver a szívem,
Ereimben mint fut a vér,
Érezd bőröm rebbenését,
Mikor vállad az enyémhez ér.

Ölelj át, oly szép az este,
A Hold az eget birtokba vette.
A csend hangja lágyan dalol,
S lelked lelkemmel összehajol.







ÖSSZEBÚJVA


Ölelj meg, nem kell most a szó,
Jó ez a csend, olyan megnyugtató.
Hunyd le szemed, csitt, ne beszélj,
Ne szavakkal, a testeddel mesélj.
Hallgasd, ahogy ver a szívem,
Ereimben mint fut a vér,
Érezd bőröm rebbenését,
Mikor vállad az enyémhez ér.
Ölelj át,


oly szép az este,
A Hold az eget birtokba vette.
A csend hangja lágyan dalol,
S lelked lelkemmel összehajol.







ÖSSZERAKTALAK ÚJRA MAGAMNAK


Összeraktalak újra magamnak.
Nem vagy te más, csak néha
Megtörnek a fények a szemedben,
S olyankor elveszetten lötyögök
Tátongó, kongó szívedben.
De az érintés gyógyít, már tudom,
S többé már nem hazudom
Magamnak, hogy baj van velünk.
Ha kéz a kézben ébredünk,
S lemossuk arcunkról a bánat nyomait,
Elűzhetjük még életünk vicsorgó árnyait.
Összeraktalak magamnak megint.
Ujjaid nyomából, csókod párájából
Építettelek újra, hogy legyünk, mint rég,
Mi ketten, a kezdet és a vég,
Hogy ne legyen hátha és talán,
Mindig csak nagyon és igazán,

S ha könny gyűlik néha a szemembe,
Fejem tehessem az öledbe.
Hisz' te vagy a váram, otthonom,
Szerelmem, szeretőm, rokonom,
Mindenem te vagy, jól tudod...
S minden miénk, ha akarod.










ŐSZI KÉRDÉS


Mondd, hová rejtsem a még fel-felbukkanó
Nap sugarában rejtőző meleget?
Hová menjek érte, ha elér majd a hó -
hiszen az ősz is oly korán meglepett.

Bőrömről lassan elpereg a nyár minden
íze, illata záporokba fullad,
fogason lóg már kedvenc, napszítta ingem,
s a naptárlapok lábam elé hullnak.

Az augusztusi csillagok hamvait is
rég messze fújta a szeptemberi szél,
csak áltat a fény, az ég kékje is hamis -
léptem az avarban októbert beszél.

Mondd, hová rejtsem hát a nyári éjeket,
a narancsszínben játszó hajnalokat?
Hová tegyem el, míg tavaszra ébredek,
míg majd világom a télből kiszakad?







RÁ(D)OLVASÁS


Tejben-mézben hempergetlek,
éles késsel becézgetlek,
úgy akarlak, elkergetlek,
hogyha mennél, nem engedlek.

Kanál vízben fojtogatlak,
jókedvemben megharaplak,
mikor vége van a napnak,
téged teszlek vánkosomnak.

Úgy szeretlek, majd megeszlek,
kerék alá éknek teszlek,
porrá zúzlak, összetörlek,
gyűlölöm, hogy így szeretlek.


(2006. december)







REJTŐZKÖDŐ


Mennyi október suhant már el fölöttem,
és hány strófa őrzi a múlás utánozhatatlan jeleit.
Mint őszi erdőt a fák - némán és röghöz kötötten -,
bennem a szavak a hétköznapot színezik.
Ilyenkor, túl a nyári, harsogó zöldeken,
fáradt sárgák és okkerek gyúlnak ujjam hegyén,
bíbort és narancsot kanyarít a kezem,
míg elnézem: az alkonyi ég milyen koravén.
Fakó rímek és törődött képek közt motoz a szívem,
esők jönnek, szavaimat elnyomja egy bolond szélvihar.
Felém tart a november - fájón és acélhidegen,
de engem vers, mint puha avar, óvón betakar.







RÉVÜLT REGGELEK


Szeretem a reggeli szenvedély furcsa
mohóságát, mikor még rest a test,
ám magát a vágynak úgy adja át, ahogy
nyugvó föveny a hullámot fogadja.
Álom s ébrenlét határán simul az
ismerős mozdulatba, míg a dévaj
gondolat izzó valóságra ébred.

S én szeretlek ilyenkor szeretni Téged,
mikor úgy találsz rám, mint a legelső
napon, tékozlón, vadul és kapkodón,
akár ha a szökevény időt féltenéd.
Ha lehetne, bőrömbe égetném ujjaid
parázsló helyét, hogy e reggelek
révületét mindöröknek tudjam.










SEVELEDSENÉLKÜLED


Tudod, drágám, amikor éppen seveled,
akkor hátamra kapnám a fél ingatlant,
meg némi ingót - néhány könyvet, egy paplant -,
és persze, nem hagynám nálad a gyereket.

Aztán megérzem azt a csonka holnapot,
és kevés lesz az egész is, nemhogy a fél.
Éjjel lerúgnám a dunyhát, és... kellenél.
Légy velem, amikor senélküled vagyok.







SUTTOGÁSOK, ÉS SIKOLYOK


suttogod, csak suttogod
fájdalmad, bűnöd, imád
omlik benned a vér,
nincs erőd, nincs tengered,
mi viharként kiált
csak bolyongó lelked,
mi testedbe néha hazatér.
suttogod, csak suttogod
ne hallja senki, hogy mar,
hogy könnyeddel öntözöd virágod
csak feledni akarod,
csak gyorsan, csak hamar,
hogy kicsit késleltesd
a sebedre áhító keselyű-világot.
suttogod, csak suttogod
reményed, vágyad,
csak halkan...,
hogy szégyelled,
hogy vágytál, csak állsz
teljesen összezavartan.
Csak suttogod, csak suttogod...
konok az akarat, a lélek is konok
tudattal, és tudattalan,
hamvadó levélként hullanak már
az elsuttogott néma sikolyok.







SZÍVSZAKADVA


Egyszer a legvadabb
táncból is elfogy a lendület
s az akkordokban
megbotlik a lábad
kifulladsz te is
a legjobb táncos
pedig ezer fokon
szívszakadva jártad
hamis már a dallam
s tétován kutatod
emlékeidben a régvolt
szépséges harmóniát
megbicsakló térddel
görnyedsz a földre
s dúdolsz halkan
egy ismerős melódiát
nincs tűz nincs ritmus benned
a zajgó forgatagban
valahol egyszer elveszett
kopott már az egykor fénylő
körben tükör parkett
s nem fogja már senki
görcsbe rándult
erőtlen kezedet
koppan a cipőd
és roppan a hátad
s lám most szteppelhetsz
magadban
új idők jönnek
s új melódiák
te mégis azt a régit
dúdolod könnyek között
halkan






SZONETT A SZERELEMÉRT


Néha feledem, hogy időnk véges,
hogy szeretni itt a földön van jussom.
Míg ver szívem, míg érezni képes,
míg szép szívedbe magamat rajzolom,
míg tegnapom igaz holnapra ébred,
s hinni tanul bennem a kétkedés,
míg köszönni tudlak a sorsnak téged,
s mosolyod örökre elmémbe vés,
addig tudom, hiába nem éltem,
s lelket sem koloncnak adott az ég,
nem baj, ha a vég korán jön értem,
csak téged engedjen szeretni még.
Futnak a napok, s vele az évek,
most kell szeretnünk, nincs másik élet.







TANULD MEG AZ ARCOM


Tanuld meg, kedvesem, tanuld meg az arcom.
Orromnak ívét, s a pírt a járomcsonton,
ismerd meg az összes átkos szarkalábat,
homlokom ráncait, amint gondot járnak,
szemhéjam nehezét, ha leszáll az est,
s az árnyat, mit az éj szemem köré fest.
Rejtsd magadba a mosolyt ajkam szegletén,
ahogy halántékomon megbillen a fény,
állam, mint rátartin, csökönyösen tartom...
Tanuld meg, kedves, és őrizd meg az arcom.










TE, KI FÉL SZAVAKBÓL ÉRT


Védtelen vagyok ebben a se-tél se-tavaszban,
mint a rügy, mi féli, hogy túl korán kipattan,
s bomló ruháján át a dér szívéig ér.

Védtelen vagyok, ha nélkülem futnak a napok,
s én bénultan egy nem múló tegnapban maradok,
miközben minden perc taszít egyet rajtam.

Ilyenkor elbújok mélyen egy születő versben,
hogy reszkető magamat a sorok közé rejtsem,
ne bírja a világ legbensőbb harcaim.
De nem bánom, ha olykor Te, ki félszavakból ért,
lefejted rólam a strófák szép-szelíd bilincsét,
és rímes rejtekemből előcsalogatsz.







A TÉKOZLÓ


Alig volt tizenhat éppen, mikor egy részeg hajnalon
bőre alá nyomta a tűt. Ez volt az első alkalom.

Aztán csak teltek az évek, a szülői házból dőlt a lé.
Jutott anyagra, és már nem járt haza, csak reggel felé.

Szórta a pénzt, míg volt miből, aztán már kellett egy férfi.
Na jó, nem egy, néha több is, aki majd hazakíséri.

Dolgozott bárban. Énekelt. Füstös hangján jól szólt a blues.
Whiskyt rendelt, ha meghívták, s jól állt neki az égkék blúz.

Sokat nem aludt, úgy vélte, ahhoz túl rövid az élet.
Az árok a szeme alatt viszont egyre feketébb lett.

Volt szerelem is, na persze, olyan igazi halálos.
Egy nap feltűnt egy feleség. Neki meg szűk lett a város.

Továbbállt, és énekelt. És bár szexi volt a hangja,
már nem állt rajta úgy a blúz, ha csábosan nyitva hagyta.

S a szöveg se stimmelt mindig, és néha sok volt a whisky.
Aztán egy napon úgy esett, hogy nem tapsolt neki senki.

Egy józan estén felhívta az anyját - elakadt a szava.
˝Rég láttalak, kicsim.˝ S ő szólt: ˝Már úton vagyok, mama.˝







TÉLI HAJNAL


Nem köszönt a tél, csak némán
elterült a kert alvó fái közt.
Mint vendég, ki zavarni nem
akar, hangtalan-szépen beszökött.

Csak a hajnal látta jöttét,
ruháját a derengés szőtte át.
S ahogy a reggel ráköszönt,
fénybe csókolta hófehér haját.







TITKOKAT SUTTOG AZ ÉJ

Éjfélre jár, a zajgó város elpihent.
Súlyos fellegeket vonszol az éj,
s kósza csillagokhoz bújik a holdkaréj
a sötétségbe olvadt házsorok felett.

Az utolsó busz már a holnapba szalad.
Álomba ringatja késői utasát,
kinek elméjét gondok liánja fonja át,
míg testéről a mának nyűge leszakad.

A néptelen utakon csendet hord a szél.
Csak halk neszek borzolják a néma estét,
hűvös kapualjakba bámul a sötét,
s egy lépcsőház nappali titkokról mesél.

És beszél a kert, a villamos, a Tabán,
egy virágos balkon, a Dunán a hidak;
misztikum hatja át a távolságokat,
ahogy sóhajt a Szigeten egy vén platán.

Suttog a Libegő, a budai házak,
a pesti rakpart és a kandeláberek;
bár alszik minden út, s a táj is szendereg,
rejtelem színezi az éjre feszült vásznat.










TŰNŐDÉS EGY TAVASZI HAJNALON


Van-e szebb, mint a márciusi ég,
mikor a tavasz csak incselkedik még,
s bíbor foltokat mázol az égre
a kelő Nap lobbanni vágyó vére?

Van-e jelen, mi igazabb lehet,
mikor csak érted ébred a kikelet,
mikor ághegyen ül a pillanat,
hogy szirmot bontson egy röpke perc alatt?

Van-e még titok, mely izgalmasabb,
nézni, amint a rögből élet fakad?







AZ UTAS


Már gyerekként is mindig menni akart,
szökött, ha éppen senki nem figyelte.
Ott volt a kiserdő, meg a patakpart -
és az állomás... Az jött mindig szembe.
A vasút, a sistergő, zajos vonatok,
a peron, ahol tág szemmel álldogált,
s játékból folyton dudált és tolatott,
és faggatta a baktert órákon át,
hogy honnan jönnek és merre tartanak
a spenótzöld, fénylő szemű vagonok,
s tudta: ami csak hely van a nap alatt,
neki látnia kell, mit más csak álmodott.

[...]

Évek teltek, és a vén talpfák fölött
a gyerekkor csöndesen elzakatolt.
A bakter a másvilágra költözött,
s a peronon átkenték a kispadot.
Gyakran üldögél ott, vonatra várva.
Nézi az órát, nagyokat hümmöget,
átsétál a sín másik oldalára,
bármelyik megfelel jövet vagy menet.
Újságot vesz, elszív egy cigarettát,
ha befut egy személy, kicsit integet,
aztán hazasiet a kiserdőn át -
át kell még nézni a menetrendeket.







UTOLSÓ PECSÉT


Szépen kellene majd megöregedni,
csak úgy magunkhoz ölelni az időt,
ne vegye észre rajtunk kívül senki,
hogy ott állunk már az örök tél előtt.

Mert olykor méltatlanná lesz az élet
- törődik a test és bomlik az elme -,
ha minden nap a káoszban ér véget,
már nem elég az égiek kegyelme.

Mert úgy lenne jó: ha hajlott háttal is,
de vegytiszta tudattal és merészen...
Mert úgy kellene, hogy ne legyen hamis
az utolsó pecsét az útlevélen.







UTOLSÓ VERS


Az utolsó nap, az utolsó szó jogán,
utolsó erőmmel majd még verset írok.
Arról, hogy menni kell - és persze túl korán.
S feljajdulnak a temetőben a sírok.

Hisz' nem írhatok vaskos testamentumot,
hogyha csak néhány betű minden vagyonom,
és kusza szavak és tétova mondatok,
s minden ingóságom egy toll az asztalon.

Elmémben meg nem született költemények,
úsznak mint torz, életképtelen embriók,
de míg dobog a szív és harcol a lélek,
addig adnom kell magamból valami jót.

Egy utolsó strófát. Arról, hogy a vers vér,
verejték, alázat - és végtelen öröm.
S hogy írhattam gyönyörből, kedvemér' -
az utolsó szó jogán majd megköszönöm.







ÚTON, EMBERÜL


Valahogy mindig félúton vagyok
Remélve, nem vagyok útban senkinek.
S míg ,,valahonnan" ,,bárhova" jutok,
talpam alá éles kövek görögnek.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Úton a múltból talán a most felé.
S ha elhiszem, szép jelenem élem,
hegyek zúdulnak a két lábam elé.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S néha félek, elfogy alólam az út.
Olykor elfog az a furcsa érzés,
hiába megyek - minden út körbefut.

Valahogy mindig félúton vagyok.
S azt mondják, az út a fontos, nem a cél.
Vezet hitem eltökélt-magamban,
s hogy minden lépés a csillagokig ér.

Valahogy mindig félúton vagyok.
Mint ki örökké utazni kényszerül.
Csomagom könnyű, egy szív, s egy lélek.
S próbálok úton maradni - emberül.


,,Ha e világot egy nap elhagyod,
s kis szobád falán zokog a gyertyaláng,
nem értik majd, ajkad mért' mosolyog,
s mért' simult ki arcodon a régi ránc.
Kisírt szemmel nézik majd a testet,
mi te voltál. S lám, mintha most is élnél.
Átjár a rád zuhanó szeretet...
valaki sírva bocsánatot remél.
Nem látja senki, s te sem tudod már:
könnyebb lettél, épp huszonegy grammal.
Meglopott Téged a tolvaj halál -
s kifosztottan ér a szőke hajnal.

Bármi' nehéz is neked az élet,
csak huszonegy gramm benne a lélek."







ÜNNEP


Nem bánom már, ha hallgat a líra.
Beláttam, a valóság főművét prózában írja -
egyszerű, szerény, fénytelen szavakkal.
A mindennapok elrongyolt füzetébe
csak körmöl egyre, mintha sose lenne vége,
s boldog, ha olykor születik egy dal.

Ilyenkor ünnepet ül a lét romjain.
Italába kerül sok félbe hagyott rím,
szépen csengő, jól sikerült asszonánc,
hogy e rövidke élet szikár józanságát
a vers varázsa úgy ölelje át,
mint szívet a lobbanó, tünékeny románc.










VÁGY


édes légy, mint az első
bátortalan csók, melyben
visszafojtott várakozás lobog
reszkess a vágytól, de
ne szólj semmit, már
messziről halljam, ahogy
véred ereidben robog
légy mint kitörni készülő
vulkán, csöndes, hagyd
éreznem rettentő erőd
ne érj hozzám, de szegezz
magadhoz, mint szállni
vágyó tárgyait az anyaföld
minden porcikád értem égjen
csukott szemmel is lássam
hatalmas tüzedet
ujjad végében tudjam a lángot
most nem elég a csöndes
elringató szeretet
akarj engem, mint ki öröktől akar
forró lehelet legyen minden
ki nem mondott szavad
s mikor szememből a vágy
könnycseppként kicsordul
majd akkor, csak akkor
add nekem magadat







A VILÁG VÉGE


Egyszer elmennék a világ végére.
Csak hogy tudjam végre, le tudok-e
ülni a szélére. Megnézném, milyen
onnan a kilátás, s elvész-e a kiáltás,
vagy egy másik világból megjön
rá a felelet. Elvégre meglehet,
a világ vége csak egy másik kezdet.
Talán egy híd is vezet oda át.
Már látom, ahogy sok óriásplakát
hirdeti: ,,Last minute ajánlat, vissza
nem térő alkalom, megnézheti
- most akciós áron - mi van odaát,
a másik oldalon!" Ha a hídon túl
nagy lenne a forgalom, fizetnék egy
révészt, aki átvisz. S ha sokat nem is,

de maradnék néhány röpke órára,
kipróbálnám, milyen egy másik
világból fütyülni erre a világra.







Netelka világa - "Hogyha a szavak elszabadulnak..."

Link



Netelka album - Képek

Link



Sárhelyi Erika versei

Link



Sárhelyi Erika - ...lennék... félúton...

Link



Sárhelyi Erika Te, ki félszavakból ért

Link
















 
 
0 komment , kategória:  Sárhelyi Erika   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.