Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Dücső Csaba: Nincs kegyelem VI
  2011-03-02 18:48:51, szerda
 
 

Dücső Csaba: Nincs kegyelem VI. rész


XI. FEJEZET.

A csíkszeredai vérbosszú híre bejárta a legeldugottabb falvakat is.
Az emberek borzongva mesélték, adták tovább,
hogy
Torday Levente miképp tartott ítéletet Csíkszereda hóhérain.

És szájról-szájra szállt a rettenetes jelszó: ,,Nincs kegyelem!"...

Torday Levente pedig hazautazott a faluba. Hazautazott, hogy megpihenjen legalább egy napra. Pihenni akart, mert végtelen fáradtság kerítette hatalmába. A bosszú, a véres bosszú irtózatos súllyal nehezedett a lelkére. Tudta, érezte, hogy igaza volt! Tudta, hogy helyesen cselekedett, mert minden csepp kiontott magyar vér bosszúért kiáltott! Azért a bosszúért, amit ő hajtott végre! És mégis, félt saját magától! Állandóan maga előtt látta a kivégzettek felbukó véres tetemeit! Néha felmerült előtte egy-egy oláh baka, amint könyörögve nyújtja feléje összekulcsolt kezét. És ő nem kegyelmezett meg!... Hát ennyire vérszomjas lett! Hát ennyire kivetkőzött emberi mivoltából? És nyugodtan, szemrebbenés nélkül adta ki a parancsot a gyilkolásra!...

Leventét kétség gyötörte. Talán nem is volt igaza!? Talán nem is volt joga annyi emberéletet elvenni!... De viszont ők is elvettek ártatlan székely életeket! Magyar életeket!...

Bosszúsan hesegette el bántó gondolatait. ,,Eh mit! Tettem, amit tettem! Megérdemelték!"

...Odaért a kocsma elé. Egészen felvidult az ismerős ház láttára. Az ajtóban egy fegyveres székely legény állt. Levente megismerte. Balogh Pista volt az, az ő egyik leghívebb katonája.

A legény is megismerte parancsnokát. Keményen tisztelgett, azután nagyot rikkantott. ,,Éljen Torday Levente, a mi vezérünk!"

Levente mosolygott. ,,Hát hogy vagyunk Pistái Látom, tudjátok nélkülözni a falu rendjének kiváló őreit, akik voltak olyan szerencsések, hogy oláhnak születtek!"

,,Alássan jelentem, kifüstöltük őket!"

,,Azt bizony jól tettétek!" --- nevetett Levente, azután bement a kocsma ajtaján, összeütközött Ürmösi Péterrel, aki éppen ki akart rohanni Balogh Pista nagy kiabálására.

,,Hopp! Hová siet annyira csapos uram?!" --- szólt rá Levente a heves legényre.

,,Tyűh az áldóját! Valóban Torday Levente az!... Szervusz Levente!" Péter barátja nyakába borult. Megölelték egymást.

A viszontlátás első örömei és Péter legalább száz tudakozódó kérdése után nagynehezen Levente is szóhoz jutott. ,,Most azután te mesélj nekem! Mondd el, hogyan adtátok Vasirescu barátunk értésére a nagy változást?..."

Péter megvakarta a fejét, azután elnevette magát.

,,Hát az úgy volt, hogy... hogy... szóval a kitűzött napon körülkerítettük a helyőrséget. Mikor Vasirescu meglátta, hogy miről van szó, azonnal megadta magát! Sőt! Az egyik katonája ránk akart lőni. Vasirescu erre odaugrott hozzá, elkapta annak a puskáját és kétségbeesetten ordított rá, hogy jöjjön meg az esze és ne döntse magát is, őt is és a többit is romlásba! Hahha... haha..."

,,És mi történt azután?" --- kérdezte Levente.

,,Azután?..." Péter arca elkomorodott.

,,Nos?"

,,Hát... hát... Vasirescut agyonlőttük! Kivégeztük!" Péter kényelmetlenül feszengett. ,,Tudod, sok volt a rovásán! Nagyon sok!... Most legutóbb az öreg Berezel is... Tudod!"

Levente barátja vállára csapott: ,,Igazad volt Péter! Nyugodjál meg!... Még mindig az oláhok maradtak adósak! Adósak maradtak egy magyar élettel, az öreg Berezel életével! Mert ha öreg ember is volt már, de magyar volt! Vasirescu pedig csak egy közönséges oláh volt!... Nyugodjál meg..."

,,Igen... igen..., de mégis csak bánt egy kicsit --- morogta Péter.

,,Na látom már, hogy te is olyan szamár vagy, mint én!... Sohase bántson a dolog! Megérdemelte Vasirescu a sorsát! Nem te ítélted őt halálra, hanem ő maga ítélte halálra saját magát a saját tetteivel! Érted?! Az embert a tettei mentik meg, vagy veszítik el!... Te csak végrehajtottad azt az ítéletet, amit a tettei szabtak ki rá!"

,,Az bizonyos, hogy a büntetést megérdemelte!" --- vágta rá Péter.

,,És mi lett az oláh bakákkal?" --- kédezősködött tovább Levente.

,,Azokat lefegyvereztük és becsuktuk a helyőrség épületébe. Foglyok! Most is ott elmélkednek a világ dicsőségének elmúlásáról!" --- felelte Péter széles vigyorgással.

,,Jól van! Minden dicséretet megérdemeltek! Te is, meg a legényeid is! Most már csak arra vigyázzatok, hogy a hágón keresztül ne hatolhassanak be oláh csapatok Moldvából Erdélybe! Védjétek a hágót, mert a hágók a Székelyföld kulcsai!"

,,Ne félj! Megvédjük! Ha kell, életünk árán is!"

Levente elmerengett egy pillanatra. Azután hirtelen megkérdezte: ,,Hol találhatom meg most Piroskát?"

,,Az új Berezel házban!" --- válaszolta Péter. ,,Két hete már, hogy az épület elkészült és Piroska azonnal beleköltözött!"

,,Akkor megyek és meglátogatom őt!" --- mondta Levente.

,,Hát az bizony nagyon jó lesz! Piroska igen fog örülni!" Péter nem tartóztatta a barátját, aki sietős léptekkel elhagyta a kocsmát.

Levente odaért az új házhoz. Meglepetve állt meg. Bizony az épület még szebb volt így valóságban, mint ahogy ő azt papíron megtervezte. A négy apró torony, a szív alakúan kiképzett bejárat olyan meseszerűvé varázsolták az egész házat, mintha csak a ,,Ezeregy éjszaka" lapjairól vágták volna ki.

A fiatalember fölment a lépcsőkön és bezörgetett az ajtón. Kopogó lépések, a kulcs fordulása és az ajtó hirtelen kitárult.

,,Levente!... Oh!..."

,,Piroska!"

A lány örömteljes sikoltással borult a fiatalember nyakába. Levente szelíden átölelte a lányt és hosszas csókot nyomott az ajkára. Piroska behúzta Leventét és becsukta az ajtót. A fiatalembert bevezette az egyszerűen bútorozott ebédlőbe és leültette. Maga is mellé telepedett és hozzásimult. A kérdések özönét zúdította Leventére. ,,Mikor érkeztél? Hogy vagy? Mi újság?..."

,,Először te mondj el mindent Édes!" --- kötötte meg magát Levente.

És Piroska mesélni kezdett. Kedvesen elcsacsogta, hogy mint lett kész a ház, hogyan költözött ő bele. Milyen kedvesek voltak Ürmösiek, akik bútort adtak neki, hiszen az övék mind elégett a házzal együtt... És milyen érdekes volt a felkelés napja! És Péter milyen ügyes volt! Elfogta az oláhokat...és... és... és...

Piroska elakadt. Hirtelen elhúzódott Levente mellől és rémülten meredt a fiúra.

,,És...?" --- kérdezte Levente csodálkozva. ,,Mitől ijedtél meg úgy Édes?"

A lány elpirult és lesütötte a szemét. ,,És... Péter kivégeztette Vasirescut!..."

,,Igaza volt!" --- vágta rá keményen Levente.

,,De... de... mégsem lett volna szabad azt tennie!..." --- suttogta Piroska.

Levente elámult. ,,Nem?... Miért nem? --- Hát nem ölte meg a te apádat is? És nem tört ellened is?... Hát nem érdemelte meg a végzetét?!"

,,Igen... de mi emberek vagyunk és nekünk nem szabad azt az életet elvenni, amit Isten adott másnak!... A bosszú nem ránk tartozik, hanem Istenre!... Tudod, Jézus Krisztus is a megbocsátást hirdette... és ő is megbocsátott az ellene vétkezőknek... hát éppen mi emberek ne bocsássunk meg az ellenünk vétkezőknek?... Mi emberek legyünk olyan kegyetlenek, irgalmatlanok?"

Levente felugrott, mintha vipera csípte volna meg. Megragadta a lányt. ,,Szóval... szóval engem is elítélsz Piroska? Elítélsz Csíkszeredáért?"

A lány nagy barna szemét szomorúan emelte a fiúra. ,,Nem ítéllek el Levente... Mi emberek nem ítélhetünk egymás tettei fölött!... De... neked sem lett volna szabad azt csinálnod! Nem lett volna szabad!" Piroska felsikoltott és szeme tele lett könnyel. ,,Miért voltál olyan kegyetlen Levente?! Miért keményítetted meg a szívedet?... Miért nyomtad el a lelkiismeretedet?!... Miért? Miért?... Én tudom, hogy elnyomtad! Tudom, mert nagyon jól ismerem a te érzékeny, megbocsátó szívedet! Ismerem..." a lány sírni kezdett.

Levente elengedte Piroskát és keserűen felkacagott. ,,Ismered az én érzékeny, megbocsátó szívemet?... Nem! Nem Piroska!... Csak ismerted! Ismerted, mert az a szív meghalt! Meghalt! Érted?! Meghalt örökre!... Nincs szívem! Nincs szívem!... Új szívet szereztem! Egy kemény acélszívet! Hideg fémszívet, amelyik nem ismer irgalmat, nem ismer kegyelmet és nem ismer megbocsátást!... És ebbe a szívbe belevéstem azt a mondatot, amit belevésettem a kardomba is. Nincs kegyelem!... Szép mondat, úgy-e?! Az acélszívhez csak ez illik!..."

Piroska kinyújtotta karját a fiú felé." Miért kell neked az acélszív? Miért kell neked ez az irgalmatlan szív? Miért?... Miért akarsz magadból minden áron véreskezű zsarnokot csinálni Levente?..."

,,Én akarok magamból véreskezű zsarnokot csinálni? Én?... Tévedsz Piroska! Belőlem azt csináltak! Azok, akik először rendeztek vérfürdőt!... Én csak bosszút álltam! Bosszút a kiömlött magyar vérért!"

,,Istené a bosszú!" --- mondta a leány.

,,Istené a bosszú?" horkant föl Levente. ,,Hát jól van, övé a bosszú, de én hajtom végre, mert valakinek végre kell hajtani!"

,,Aki végrehajtja az az Isten!"

,,Hát én várjak az Istenre? Várjak? Meddig várjak?... A végtelenségig? Az ítéletnapig?!"

,,Igen! Várni kell!"

,,Hát én nem várok!" --- kiabálta most már Levente magából kikelten." Én nem várok! Mert mindig az én fajtám, az én nemzetem vérzik! Mindig! Magyar vér omlott végig az egész történelmen és magyar vér hull most is!... Én nem várok a bosszúval! Nem várok!... Ki fogok irtani minden utamba kerülő oláhot! Mindegyiket kiirtom! Nem lesz kegyelem! Úgy, ahogy nem volt kegyelem a magyaroknak Hóra és Kloska idejében és ahogy most sincs számukra kegyelem! Úgy nem lesz az oláh számára sem! Én mondom ezt, én Torday Levente!... Azt fogom csinálni, amit ők csináltak! Éjjel fölgyújtatom az oláh falvakat! Kardélre hányatom az egész lakosságot! Megmérgezem a kutakat! És meg fogom ölni a csecsemőket, mint ahogy Hóráék is kaszákkal agyonszurkálták a zsenge magyar életeket! Magjukban fogom kiirtani ezt a bitang, rabló népséget. Nem lesz kegyelem! Senkinek! Se gyereknek, se áldott állapotban levő anyának! Nem lesz kegyelem a számukra, mert ők sem ismertek kegyelmet. Bosszút állok a magyar történelem minden oláh vérengzéséért! Bosszút! Kegyetlen, irgalmatlan bosszút!... Majd csinálok én nemzetiségi politikát! Nem a magyar fog vérezni és az oláh nyugodtan élni és poloska módjára szaporodni! Nem bizony! Kiirtok minden oláhot és akkor majd Erdélyben is egy nemzetiség lesz, a magyar! Az én fajtám! Az én vérem! Az én nemzetem!... Kiskorukban fogom ártalmatlanná tenni az új Hórákat és Kloskákat! Nem lesz kegyelem!"

Piroska szenvedelmesen közbekiáltott: ,,Ne mondj ilyeneket Levente!... Gondolj csak a lelkiismeretedre!"

,,A lelkiismeretemre?... Hát én arra gondolok most Piroska! Az én lelkiismeretem csak az én hazám, az én fajtám körül mozog! Semmi más nem érinti az én lelkiismeretemet! Nekem egy célom van: a nagy Magyar Birodalom és az ötvenmilliós magyar nemzeti ötven millió magyar lélek, ötven millió megelégedett magyar élet!... Igen! Csak ez érdekel és én helyet fogok csinálni a jövő nemzedékének, az elkövetkező század ötven millió magyarjának. Helyet! Ősi magyar földön helyet az ezer éves fajnak! A magyar fajnak! A többinek pusztulni kell!... Vagy kivándorolnak, vagy meghalnak, vagy én pusztítom ki őket!"

,,Gondolj az Istenre! Gondolj a túlvilágra, ahol majd minden tettért felelni kell! Gondolj erre Levente!" ---sikoltotta Piroska.

,,Gondolok erre is! Nyugodtan, emelt fővel fogok az Isten elé állni és ha számon kéri tőlem, akkor csak egy feleletem lesz: A fajtámért tettem! Nem fogom mentegetni magam. És ha örök szenvedésre kárhozom, akkor is boldog leszek, mert tudni fogom, hogy az én népem megelégedetten él a hazájában! Tudni fogom, hogy a magyart nem fogják többé melengetett kígyók megmarni és nem fogják az ősi földet orvul elrabolni a befogadottak! Nem fognak békés magyar családokat éjnek idején legyilkolni, mert én a gyilkosokkal már előre leszámoltam! Nekem fogják köszönhetni a békés fejlődést! És engem ez a tudat boldoggá fog tenni... Inkább égek a pokolban, csakhogy a magyar milliók boldogok legyenek!... Odafönt csak egy ország van, az is mennyország és nem Magyarország! És én ezért a Magyarországért szívesen elkárhozom!"

Levente elhallgatott egy pillanatra, azután odalépett a lányhoz. Gyengéden megsimogatta az arcát. ,,Hidd el kicsi Piroska, hogy igazam van! Talán egy kicsit szívtelennek látszom, talán egy kicsit kegyetlen vagyok, de az élet tett azzá. Ez a bús, szomorú magyar élet!... Én magyar akarok lenni! Igazi magyar! Nem leszek olyan, mint elődeink voltak, akik csak küszködtek ezért a földért és közben átengedték az igazi, az alattomosan kúszó ellenségnek Én is fogok küszködni, verekedni, vérezni ezért a földért, de nem fogom közbe átengedni az oláhságnak! Kegyetlen leszek a magyarság érdekében!... Megértesz-e, Édesem? Megértesz-e te drága, aranyos kislány?"

Piroska odalépett Leventéhez. Fölágaskodott és úgy mondta. ,,Talán!..." És csókra nyújtotta az ajkát...

Később együtt sétáltak az országúton Putna felé. Levente a putnai vasútállomásra igyekezett, hogy visszamenjen Gyergyószentmiklósra. Piroska kikísérte a falu határába.

Összesimulva mentek. A jövőről álmodozva, beszélgetve elfelejtkeztek mindenről,
a forradalomról, Csíkszeredáról.

Az úton valami hintó robogott szembe velük. Két tüzesvérű mén volt a kocsiba fogva.

Levente hirtelen élesen felkiáltott, kirántotta karját Piroskáéból és vágtató lovak elé ugrott. Piroska kétségbeesetten, ijedten felsikoltott. A hintó kocsisa nagyot káromkodott.

Levente azonban nem habozott és elkapta az egyik ló kötőfékjét. A ló megtorpant és felágaskodott. Levente félreugrott, hogy a mén meg ne rúgja. Egyik kezével, a kötőféknél fogva lehúzta a ló fejét, másik kezével a hevedert fogta meg keményen, irtóztató erővel. A hintó csikorogva megállt.

A kocsis szitkozódva ugrott le a bakról, hogy megleckéztesse a vakmerő fiatalembert. Meglátta azonban Leventét és bámulatában eltátotta a száját. Káromkodás helyett a csodálkozás felkiáltása tört ki belőle.

,,Torday Levente!"

Levente megtörölte zsebkendőjével kipirult és megizzadt arcát. Nevetett.

,,Min csodálkozik Boborczy uram?"

,,Hogy... lehet... ilyen... vakmerőséget csinálni?" --- dadogta az még mindig elbámulva.

Levente intett, azután visszafelé ment vagy két lépést. A földre mutatott. És íme az út porában, az egyik útszéli fa kihajló lombja alatt, egy fekete, sárból, ágacskákból összetapasztott fészek hevert. Benne pedig egy apró, alig pelyhedző tollú madárfióka pihegett. Levente lehajolt és fölemelte a fészket. �"vatosan megsimogatta a rémült kis madaracska fejét.

,,Nem akartam, hogy a lovak eltapossák!" --- mondta egyszerűen.

Boborczy egészen elbámult. ,,Hát ezért a kis dögért tette a fiatalúr kockára az életét?... Ezért?!"

,,Ezért!"

Boborczy nem értette. A fejét csóválva fordult az odafutó Piroskához. ,,Piroska, kisasszony miért nem vigyáz jobban a fiatalúrra? Nézze csak, majdnem agyontapostatta magát a lovakkal, csakhogy ne a madarat gázolják el azok!"

Piroska ránézett Leventére, aki mosolyogva tartotta kezében a fészket, mintha semmi sem történt volna.

,,Levente! Levente!... Hogy tehettél ilyent." A lány zokogva borult a fiatalember vállára.

Levente megsimogatta Piroska haját az egyik kezével, azután szelíden magyarázta. ,,Nem hagyhattam el a kis árva fiókát, aki fészkével együtt leesett erről a fáról! Nézd, hogyan sír az anyja most is utána". Rámutatott a fa kihajló ágára, ahol egy madár csipogott kétségbeesetten. ,,És mi lett volna, ha a lovak eltapossák! Az anyja szíve is megrepedt volna utána. Es akkor most két apró dalos élettel kevesebb volna!"

Piroska könnyes szemmel nézett a fiúra. Hát ez lenne az a híres, kegyetlen Torday Levente? Az a vérengző Torday Levente, aki kockára teszi életét egy madárért? A kegyetlen Torday Levente!

Boborczy megszólalt. ,,Isten velük! Én megyek tovább!"

,,Vigye haza Boborczy uram Piroskát is!" --- kérte Levente a székelyt.

,,Nagyon szívesen! Üljön csak be a kisasszony a kocsiba!"

Levente és Piroska elbúcsúztak. Megcsókolták egymást.

,,A viszontlátásra!"

,,A viszontlátásra, Piroska!"

A kocsi elindult. Egy kis idő múlva Piroska kihajolt a hintóból és látta, hogy Levente föltornássza magát a fára és valamit óvatosan elhelyez az ágak között. A fészket!

Piroska keblére szorította a kezét. ,,Mégsem acélszív dobog neki itt!" --- suttogta --- ,,Nem is lehet, mert az acélszív nem tud szeretni!... És ő pedig szeret engem!!"...




XII. FEJEZET.


,,...A temesvári székely hadtest dél felé nyomulva elfoglalta Széphelyt, Csákot, Gátalját, Várboksánt!...

A gyulafehérvári felkelő hadsereg balszárnya a Maros mentén vonulva megszállta Szászvárost, Piskitelepet és hatalmába kerítette Déva városát. A sereg jobb szárnya bevonult Vízaknán keresztül Nagyszebenbe. Egy század kiválva a seregtestből, erőltetett menetben elérte a Vöröstorony szorost! ...

A marosvásárhelyi haderő dél felé haladva elérte Dicsőszentmárton és Segesvár városokat...

A Háromszék megyei fölkelő csapatok három irányból érték el Brassót. Az oláh katonaságot rövid tűzharc után kiszorították a városból! A csapatok üldözése még tart..."

Levente összefont karokkal hallgatta a tiszt jelentéseit

A tiszt egy középmagasságú sovány férfiú volt. Fekete haját hátra fésülve viselte. Széles, előreugró homloka mély értelemről tanúskodott. Orrán nagy fekete keretű pápaszem nyugodott, amelynek szárai a füle mögött a hajban tűntek el. Mereven, feszesen állt Levente előtt és egy papírlapról olvasta tovább a jelentéseket:

,,...Csapataink északon is mindenütt előrenyomulnak és fokozatosan hatalmukba kerítik a régi magyar területeket... Ellenállás alig van! Csupán egyes helyőrségek szállnak szembe egy-két órára a fölkelő székelyekkel... A lakosság mindenütt felszabadítóként fogadja hadseregeinket...

A dési haderő kelet felé nyomul. Már elérte Beszterce városát....

A szatmárnémeti és nagybányai csapatok bevonultak Máramarosszigetre..."

,,Szóval?..." --- kérdezte Levente.

A tiszt odament az íróasztalhoz és letelte a papírlapot. Azután szemüvegén keresztül ránézett Leventére és büszkén mosolyogva csak annyit mondott:

,,Győzünk mindenütt!".

Levente ránézett a tisztre, azután maga is elmosolyodva megszólalt: ,,Ez természetes! Ennek így kell lenni! Ez nem is lehet másképpen! Ne felejtse el százados úr, hogy magyar katona még soha nem vesztett egy ütközetet sem! A magyar katonát megölhetik, de le nem győzhetik! A magyar katona mindig győzött! Győzött Bánhidánál, győzött a Lajtánál, győzött a francia mezőkön, a német hegyek között és győzött Bizáncnál, s győzött Mohácsnál, Muhinál is. Győzött a magyar katona, mert nem hátrált meg, hanem inkább véresen, holtan, de mégis ott maradt. Nem hátrált meg az ellenség elől! Inkább meghalt, inkább föláldozta életét, minthogy föláldozza katonai becsületét! Mi is azért győzünk, mert magyarok vagyunk és ezért fognak győzni az unokáink is. A magyar nemzet az uralkodó mongol fajtának legszebb hajtása, amely csak dicsőségre, diadalra termett! Bennünk Attila, Árpád és Dzsingisz khán vére lobog, amely hajt minket a győzelem felé! Mi a fehér lovas Hadúr vitézei vagyunk! Katonái a legszebb, a legkeményebb küzdelemnek, a magyar életnek!"

A szoba ajtaja hirtelen kicsapódott és egy székely rontott be. Haptákba vágta magát és a futástól lihegve, kifulladva beszélni kezdett: ,,Főparancsnok úrnak alázatonan jelentem, hogy a román repülők váratlanul megjelentek Marosvásárhely felett és most bombázzák a várost..."

Levente rámeredt a hírhozóra, azután habozás nélkül odafordult tisztjéhez és kiadta a parancsot: ,,Őt perc múlva indulásra készen álljanak a repülőgépek! Mi is Marosvásárhelyre repülünk!"

...Pár perc múlva kilenc vadászgép emelkedett fel a gyergyószentmiklósi repülőtérről. Hármas ék-alakban, rettenetes búgássál repültek el a város felett. Csakhamar elhagyták a Görgényi hegység bérceit és a Mezőség fölött szálltak el. Alant föltűnt a Nyárád folyó. Nemsokára azután a távolban felbukkant homályosan Marosvásárhely városa is.

*

Levente a vezérgépben előrehajolt. ,,Igen, még ott vannak..." morogta. Apró, sebesen mozgó feketés vonaldarabkákat látott a város felett.

Odaértek a város fölé. Levente látta, hogy lent több épületből lángok csapnak elő. ,,Ezzel tehát elkéstünk!" --- állapította meg magában Levente. ,,Nos hát akkor álljunk bosszút a bombázásért. Szálljunk bele mi is a légi csatába!"

Valóban, már egy hatalmas, elkeseredett légi csata fejlődött ki a város fölött. A marosvásárhelyi felkelő repülőgépek a megsebzett vad hevességével vetették bele magukat a küzdelembe a túlerővel szemben.

Leventéék érkezése azután eldöntötte az ütközet sorsát. Az oláh gépék megfordultak és egyre magasabbra emelkedve elrepültek dél felé. Menekültek.

,,Utánuk!" --- utasította Levente rádión keresztül a többieket

A gépek őrült berregéssel vetették magukat az oláh repülők után. A távolság egyre csökkent közöttük. Egyszerre csak az egyik ellenséges raj megfordult, hogy fölvegye a küzdelmet a magyar gépekkel és ezalatt a többi megmeneküljön.

Levente felismerte a helyzetet és nem bocsátkozott velük harcba. Csak éppen egy sor lövést adott le rájuk gépfegyveréből, amint elzúgott fölöttük. Neki a többi volt fontos. A bombázó repülőgépek! Azokon akart bosszút állni!

Később azért mégis hátrafordult egy pillanatra, hogy megnézze mi lett a három oláh gépből? Már csak kettőt látott, azokat is nagyon szorongatta két magyar gép. A harmadikat úgy látszik lelőtték.

Levente utolérte az oláhokat. Lecsapott rájuk, bár egyedül volt, mert a többiek még messze elmaradtak. Megindította a tüzelést.

Az egyik óriási bombázó gép rögtön kigyulladva zuhant alá. Azután megbillent a másik is és az is eltűnt a mélyben.

Leventét körülvették az oláh vadászgépek. Nagyon nehéz helyzetbe került. Nem volt kiút, csak lefelé. Kikapcsolta a motort. Zuhant, összefolyt szeme előtt minden. Nem látott mást csak kavargó hegyeket, elmosódó sávokat. És hallotta az ellenséges gépfegyverek szaggatott kattogását.

Azután újra kapcsolt. A gép sivítva, őrjöngve ívelt fölfelé. Leventének minden vére az agyában lüktetett. Szemben vele feltűnt egy oláh gép.

Kat... kat... kat...

Az oláh gép megingott és pár méter távolságban lezuhant mellette.

Levente hirtelen sötét árnyat látott maga fölött. Egy másik oláh repülő. Azután hallotta, a golyók süvítését a füle mellett. Le! Le! --- ordított benne az életösztön. Megint levágódott.

Zzz... zz... zz... zúgtak el mellette a golyók, Azután valami nekivágódott a vállának. ,,Eltaláltak!" szisszent fel Levente. A düh, az indulat hatalmába kerítette. Most már nem törődött semmivel.

Nekirontott a legközelebbi oláh gépnek. Hajszál híja volt, hogy össze ne ütköztek, olyan közel szállt el fölötte. Az oláh pilóta véresen borult a kormányra. A gép hasára fordult, majd zuhanni kezdett. ,,A vállamért!" --- lihegte Levente.

Azután egy csomó ezüstös test siklott el Levente mellett óriási dübörgéssel. Levente megismerte azokat. A magyar gépek voltak. Utolérték őt. Csakhamar összekeveredtek az oláhokkal. Egy-egy fényes piros csík --- a gépfegyverek villanásai --- jelezték a küzdelmet, ami életre halálra ment. És a magyar repülők bosszút álltak Marosvásárhely bombázásáért. Az oláh gépek egymásután zuhantak le. Az egyik kigyulladva nekirepült a másiknak és a két gép, mint összepárzott égő madár bukott lefelé...

Csak egy oláh tudott kirepülni a magyarok fojtogató gyűrűjéből. Egy vadászgép. Levente észrevette és utána vetette magát. Megkezdődött a hajsza. Az oláh gép eltűnt a felhők gomolygó tej fehérségében. Levente ide is követte. Csakhamar a felhők fölé emelkedett és ott kereste a menekülő ellenséget. Az azonban eltűnt előle.

Levente nem látta sehol sem. Mit csináljon? Kövesse? Hirtelen belehasított vállába a fájdalom. Persze ő meg is sebesült és erről megfeledkezett a harc hevében. Ránézett a vállára. Köpenyét széles nedves folt tarkította. A vére!

Már éppen vissza akart fordulni, mikor az egyik széles felhősávból előbukkant az oláh repülőgép. Levente egyszerre elfelejtett mindent. Elfelejtette a sebét, a fájdalmát. Megint hatalmába kerítette őt a vadászat izgalma.

Hajrá! Rajta, tovább! Utána!

A távolság azonban nem akart csökkenni. Pedig lassan elrepültek az Erdélyi medence fölött és alul föltűntek előbb a Persányi hegység, majd a Brassói havasok.

Azután már a Regát területe fölött repültek. Levente összeszorította a fogát. ,,Még sem fogsz megmenekülni!"

Alul föltűnt Plojest városa. Az oláh nyílegyenesen vágódott le és csakhamar sikló repüléssel leszállt a város repülőterére. Levente követte a földön guruló gépet és föléje érve elárasztotta golyókkal. Az oláh gép kigyulladva bukfencezett föl. Mégsem menekült meg!

Mire a repülőtér személyzete odafutott a repülőgéphez az már csak egy kormos, össze-vissza görbült, szárnyatörött váz volt. A kormánykereket egy szénné zsugorodott kéz szorongatta még, az oláh pilóta keze. Az egyik fekete ujjon pedig sápadtan csillogott egy sárga, arany jegygyűrű...


Valahol egy kislány várja a repülőtisztet.

Várja epedve,
szerelmes vágyakkal telve, de hiába várja.

Hiába!

Marosvásárhelyért fizetni kellett.

Fizetni vérrel és élettel, mert... mert... nincs kegyelem!

 
 
0 komment , kategória:  Dücső Csaba: Nincs kegyelem VI  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 479
  • e Hét: 2344
  • e Hónap: 13495
  • e Év: 278710
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.