Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Somogyvári Gyula
  2016-02-10 21:30:18, szerda
 
 










SOMOGYVÁRI GYULA VERSEI


Vitéz Somogyváry Gyula, 1929-ig Freissberger Gyula (írói nevén Gyula diák) (Füles, 1895. április 21. - Budapest mellett, 1953. február 12.) író, újságíró, országgyűlési képviselő.

Az első világháború alatt 3 évet szolgált az orosz, román és olasz fronton. A háború végén tartalékos főhadnagy volt, 1918-ban betegség miatt tért haza. Ez követően részt vett az ellenforradalmi szervezkedésben. Ebben az időben irredenta versei jelentek meg. Érdemeiért 1929-ben vitézzé avatták. Gyula diák néven verseket, később történelmi és világháborús regényeket, színműveket írt, némi németellenes éllel. Náciellenes megnyilvánulásai miatt két nappal Magyarország német megszállása után, 1944. március 21-én a németek letartóztatták és a mauthauseni koncentrációs táborba vitték. 1945-ben hazatért, de a kommunista rendszer nem vette tudomásul érdemeit, humanista szellemiségét. Nyugdíját megvonták, személyét teljesen elszigetelték, eltiltották minden publikációs lehetőségtől. Időközben leányát koholt vádak alapján tíz esztendeig tartó Gulag-rabságra ítélték, fiát hadifogolyként a Szovjetunióban tartották. 1950-ben budai lakásán az ÁVO lefogta és Kistarcsára internálta. A kistarcsai táborból a fővárosba szállítás közben szívroham következtében halt meg 1953-ban.








BIZÁNCZ ALATT


Dalok bárdjával - mondtad Istenem -
üssem a rést Bizáncz kapuján.
Gyönge Botond én! Erőtlen kardom
rozsdás pántjain kicsorbul talán.

Hiszen próbáltak előttem százan
és nálam jobb, nagyobb Botondok!
S alvó magyarok szíve - kapuján
az ütésük még karcolást sem rontott.

És én... és én: a másvérű magyar,
hogy gondolod, hogy átalvágom?
Az én nótám még pöröly sohse volt,
csak döngő méh a terhes virágon...

De megpróbálom! ( Én az álmodó,
- Mohács után is hívő - szent bolond.)
Hej! Bús Bizáncz, hol a vén vaskapud?
Dal - bárddal jön a legkisebb Botond!







A BOLDOG SZUNNYADÓKHOZ

Aludjatok, Ti áldott hőseink,
Pihenj Te néma hadsereg!
Ringasson békén a távoli rög,
S ne bántson könny, mely értetek pereg.

Apák, fiúk, szerelmes vőlegények,
Kik porladoztok mily sok éve már,
Kik elé dörgő ágyúszóval,
Véres mezőkön toppant a halál.

Aludjatok csak Don menti holtak,
Folyó mentén szunnyadó bakák,
Aludjatok ott messze idegenben,
Magyar testvéreink, fiúk és apák.

Aludjatok néma szent hadak,
Pihenni édes, pihenni jó,
Nyugtasson a Donnak halk zúgása,
Mint a Tisza folyó.

De jó tinéktek, elkísért az
Utolsó gondolat, hogy bárki győz,
E véres dáridóban a magyar nép
Él és földje megmarad.

Hozzátok el ne érjen
Itthonról sóhaj, jajgatás,
Mert ajándéktok szent:
A csendes szunnyadás...

Ezt Isten adja halott katonának,
Ki hűséges volt, bátor és derék,
Ki könnyű szívvel vitte áldozatul,
Piros vérét és drága életét.

De csitulj panasz! Nyugalmuk
Legyen mindörökre mély.
S utolsó kincsüket ne
Rabolja el földi szenvedély.

Ne zúgjon harangszó, sem ágyuk orgonája,
Csak egy könnycsepp, síró anyaszó.
Nyílaljon be a porladó szívekbe,
Mit megérez fia, a boldog szunnyadó.
Ezért hát, csitt... csak fojtva, lopva fájjon,
Hogy azóta nincs nálunk árvább a világon,
Mióta ők messze földeken, némán fekszenek,
Keresztjük korhadt, vagy sírjuk már jeltelen.

Aludjatok, hát Isten katonái,
Aludjatok Ti boldog pihenők!
Ringasson szelíden, mint az álom,
Idegen földek, távoli temetők!







ANYAÖLBEN (1930.)


A kisfiam mondja

Édesanyám, már este van,
piros golyó a Nap.
Elfáradt játékaiban
parányi kisfiad.
Most végy öledbe, mondj mesét,
vidámat, hímeset
s kócos hajamat túrja szét
simító, jó kezed.

Te olyan jó vagy s oly erős,
nem fáradsz el soha.
Mondjad, mitől oly nagy és hős
minden szelíd anya?
S hogy el nem fáradsz sohasem,
mondd meg, miként lehet?
Úgye, ha kell, csodát teszen
varázsló jobb kezed?

Száz bajnak gyógyszerét tudod,
pedig doktor se vagy,
mondjad meg, mikor tanulod
nagy okosságodat.
Hány átvirrasztott éjszakád
volt ágyacskám felett,
de meggyógyított halk danád
és gyógyító kezed.

Te tudod, hány csillag az ég
és azt, hogy ott az Úr,
hogy angyal zengi énekét
ott szakadatlanul.
Tudsz minden imát és utat,
mely mennyekbe vezet
s mindig csak jó-útra mutat
imádságos kezed!

Apánknak fáradt homlokán
hogy elsimul a gond,
ha megsimítod, jó anyám,
ezt hol tanultad, mondd?
Mért illatos a kenyerünk,
amikor megszeged,
be jó, hogy itt van mivelünk
kenyérszelő kezed!

Ha nagy leszek, aranykocsit
veszek neked: úgy ám
s viszlek, hogy lássák mindenütt:
mily szép az én anyám.
Akarom majd, hogy büszke légy
és én is az leszek
és áldja meg a föld s az ég
győzelmes, szent kezed!







CSILLAGOK ALATT


Lenéznek rám az égi csillagok.

Ők látnak téged. Csendes ablakod
üvegjén át most mosolyogva néznek
s tudom: becéznek.

Milyen jó a csillagoknak!

A lelkembe is beragyognak
s elhozzák nékem a te képed
-áthidalják a messzeséget-
s homályán át az éjszakának
látlak.







CSÜGGEDÉS


Immár negyedszer jött el a tavasz,
s megint benéz a börtön ablakán,
s látja, hogy láncán gunnyaszt a magyar,
ajkán elfáradt mar a régi jaj
s az arca, hej! még jobban halovány.

Immár negyedszer jött el a tavasz
s hiába hozza zöldülő rügyét;
minálunk mindent fagyos hó takar;
hiába sirnak: átok, könny s a dal,
minálunk mégsem olvad el a jég!

Immár negyedszer jött el a tavasz,
virágot hajt az áldott napsugár
s nekünk, ó jaj beh zuzmarás a lelkünk.
Nagy Isten! milyen legutolsók lettünk
s csak álmodunk, pedig az óra jár...

Bárcsak lehetnék kürtje uj csatáknak,
ha volna bennem hang, amely sikolt,
hogy hallanák a bölcsős csecsemők,
az ifjak es a sirjukba menők
es föltámadna föld alatt a holt!

Az lenne hej, az uj, a szent tavasz -
de hát... mit ér, az álmodás mit ér?
Rekedt torokkal, törpén, könnyesen
csak nézem, nézem lassan, hogy veszen
a nép, e drága ezredéves vér...







EGY KIDŐLT FATÖRZS ELŐTT


Vénülő fűz az istenadta.
Úgy állt napfényben, zivatarban,
mint akinek már úgyis mindegy,
hogy könny pillangók keringnek
körötte, vagy a hópihék.

Számba se vette él-e még
Vénülő fűz az istenadta
s a Duna zúg, oson alatta
nagy idő óta, zajtalan.

A vén fűz meg csak ráhajolva
- mint hogyha titkon hallgatózna -
merengve nézi. Így suhan,
áramlik, s vissza sohse jő,
Isten szolgája az Idő.

Idők partján állt, s vénült egyre,
lombot nevelt, meg levetette,
s kérgesedett az istenadta.
Csodát ugyan ki látna abban,

hogy vénülünk - itt ez a rendje -
csak a víz jár a végtelenbe
meg az Idő. Mert mind elmúlunk,
a gyökerünkből kifordulunk;

mi termő volt mibennünk itten,
magához hívja majd az Isten,
s a régi fa avarrá vál.
Egyszerre csak jön egy őszi szél
és kettéroppant majd a tél,
az utolsó szál vén gyökér
s a fa kidől, és tovahordják
és szétkorhasztják a habok.

A fűz már belenyugodott.
S akkor, egyszerre, más vihar
hajtott föl villámaival,
bömbölt, zúgott, mint ördögátok

s gyilkolta, zúzta a világot -
hagyjuk! A gondolat is fáj,
az ember szinte nem talál
pontot e meggyötört világon,
hol, mint madár a tarlott ágon,
csak percre is nyugvást találjon.

És lám, a fűz, az istenadta,
törten és csonkig hasogatva
- mikor úgy vélted, vége már -
egy szál gyökérből újra hajt
s lerázva kínt, ezernyi bajt
új gallyra törtet, s fényre vár!

Én Uram Isten! Hát e vén
még élni kíván S ölremén
az életért S új harcba kezd
Hát hányszor kell megölni ezt,
hogy magát végül is megadja

Megrendülten és áhítatba
nézem e kérges bajnokot.
S ámulva látom, hogy amott
tovább is hajt egy másik ág,
nem, nem ez nem hagyja magát

Talán csak egyetlen gyökér,
az utolsó, de él, de él
s míg él hitében verhetetlen!

Hát hajtja, egyre vérmesebben,
a nap felé új sarjait!
S én röstelkedve állok itt
hát ez a vénség, ez tanít
új reménységre engemet,

akit már szinte eltemet
a kín s a gond nehéz avarja,
hogy nincs halál, nincs elmúlás
- amíg azt Isten nem akarja!

Nézem ez újból sarjadót
és elordítom harcosan
halljátok meg ti korhadók
- kik úgy hittétek, vége van -
bénák, roncsok és összetörtek,
kiégettek és meggyötörtek!

Nincs még halál! Nincs még enyészet!
Még nem végzett velünk a végzet!
S legyen bár hegynyi omladék,
mely ránk zuhant kivájja még
győzelmes útját minden águnk,
s hajtunk, sarjadunk, kivirágzunk,
mert istenáldott dacban égünk
és csakazértis százszor élünk!







ERDÉLYI INDULÓ


Elhangzott a szó, zeng az induló!
Győztesek megint: régi zászlaink.
Nézd a gúnyhatár széttiporva már!
Várnak újra mind, ősi bérceink!

Édes Erdély itt vagyunk!
Érted élünk és halunk.
Győz a szittya fergeteg:
A rohanó sereg.

Édes Erdély itt vagyunk!
Érted élünk és halunk.
Győz a szittya förgeteg:
A rohanó sereg.

Lépteink nyomán, fönn a Hargitán,
Völgyeinkben lent tornyok hangja zeng.
Már semerre sincs: az átkozott bilincs.
Énekeljetek, völgyek és hegyek:

Édes Erdély itt vagyunk!
Érted élünk és halunk.
Győz a szittya fergeteg:
A rohanó sereg.

Édes Erdély itt vagyunk!
Érted élünk és halunk.
Győz a szittya fergeteg:
A rohanó sereg.


Erdély induló

Link

Link







ÉGI MAGYAROK VÁNDOROLNAK


( A társtalan ember felkönyökölt véres aléltságából és társait kereste.
De nem talált senkit, csak az ég madarait.
És akkor azokhoz jajdult mély fájdalommal.)

,,Hová repültök ujjongó fecskék,
Részeg örömmel, sűrű rajokban?"
- Megyünk, rohanunk Erdélyországba,
A fészkünk vár ott, a fészkünk ott van.

,,Ne menjetek, az nem Magyarország,
Másoknak ítélték vad gőgös urak."
- Dehogy ítélték, bús, bolond ember,
Míg Isten nem szól: - az magyar marad!

,,Hová repültök szótlan darvak?
Északi földre hiába szálltok."
- Visszahúzott az ősi magyar föld,
még ma elérjük este a Vágot.

"Maradjatok, az nem Magyarország,
Rablóknak adtak ott minden rögöt."
- Dehogy is adták, bús, bolond ember
csak Isten ítél élők fölött!

"Hová repültök gólyák és gémek
a szárnyatok messze kitárva?"
- Magyar szél hátán úszunk sietve
a Tisza mellé az Alibunárra.

"Megálljatok, az nem Magyarország
eltépték tőlünk azt vén gonoszok!"
- Dehogy is tépték bús, bolond ember,
ott fönt az Isten csak mosolyog....-

"Hová repültök dacos keselyűk,
Magyar keselyűk, arra nincs már út!"
- Szállunk, robogunk, lecsapunk Nyugatra,
hogy gőgös Párizs szemét kivájjuk! -

1920 február.







AZ ÉN TÜZEM


Most csak parázs még, de majd erőre kap,
éhes, mohó láng, gerjedve éled.
Kormot kerget a csillagokra
és mégis szent és mégis: élet.

És egyszer, forrón, mindent elborít,
szikrázva ég a csonka, kis ország
és lángot vet majd édes Erdély
s meggyujtja fönn a Tátra ormát!

Aztán lecsap az Aldunáig futva
és puszít, mint egy újtüzű pokol
de az igazság és az érték
s minden magyar szív összeforr.

S minden, mi bűn és szenny és új gyalázat,
az benne ég és hamvába hamvába roskad.
Nem volt még ily áldott tűzvésze
soha, soha a magyaroknak!

Most kis parázs még, de majd erőre kap,
csak élesszétek, míg lángra éled,
hajtson kormot a csillagokra,
mert nékünk: szent, minékünk: élet!

1920.







FECSKE - VÁRÁS


Fecskék! Én most is visszavárlak,
pedig a fészek szertedúlva.
Fecskék, ha megint visszajöttök:
lesz- e itt nálunk kedvetek újra?

Jaj nem mi tettük - magyar madárkák -
hiszen minékünk szent a fészek!
De más hadak dúlták e földet
s porig égettek vörös tűzvészek!

Elvittek minden kis szalmaszálat
s tán még majd lomb se nő az ágon.
Jaj, kicsi fecskék, miből raktok majd
új puha fészket, Magyarországon?

1920. március.







JAJJ!

("A magyar nemzetgyűlés ratifikálta a trianoni szerződést...")


Most már aztán csehek lesztek kutyák
és még nagyobb úr lesz a kancsuka.
A gőgös, keshedt, vén turulmadár
nem száll már többet e rögre soha.
A föld húsa, mit ekétek kifordít,
Arany-Prágának ont majd gabonát
s csehek lesztek vagy megfeszültök,
kutyák!

Hallod-e székely? Európa ítélt.
Hívhatod már a poklot és eget!
Holnap a pópa oláh Miatyánkra
bottal tanítja hetyke kölykedet.
Hajlongó szolga lesz az unokád már
s oláh fejfával borít majd a hant
s kitépjük a szíved, ha magyar,
bitang!

Hej, Bácska népe, húzzad az igát,
mi "győztesek" majd addig dőzsölünk.
Nemes bocskorunk a nyakadra lépett
és Szent-Páris most paroláz velünk.
Meg ne zavarja Nagyszerbia álmát
magyar szóval a nyikkanó poronty,
mert feltámad Heródes újra,
te rongy!







HALOTT MAGYAROK SZÁJÁVAL SZÓLOK


Ez a föld: egy. És örökké magyar.
S aki egy marék rögéről lemond:
az pusztuljon, az nem való közénk,
az rongy!

Ki elfelejti köztünk álmosan,
hogy vállunkon a Jövő keresztje,
annak legyen a legszebb perce a
veszte!

Ki nem lát be a sírok mélyibe
s nem hallja, hogy ott nyögnek az apák:
az menjen, jaj, az menjen innen el
tovább!

Kinek nyugodt a szíve és álma,
akár mert bolond, vagy akár mert bölcs:
az hulljon le, mint fáról a rohadt
gyümölcs

Ez a föld: egy. És örökké magyar.
S aki egy marok rögéről lemond:
az járjon úgy, mint a hét gyászmagyar:
az rongy!







HITETLENEKHEZ SZÓLOK


Ne féljetek. A tűz még nem aludt el.
Csak hamut szórtak az izzó parázsra.
Ne féljetek! Olcsó, krajcáros hittel
ne gondoljatok temetésre, gyászra.

Ne féljetek, ti elcsüggedt Tamások
és ne nézzetek könnyesen a ködbe!
Hát elhagytak már mind az álmodások
s azt hiszitek, hogy így lesz mindörökre?

Ne féljetek, ti rémült istenadták,
a történet még nincs készen mivélünk!
A torkunk évszázadok fojtogatták
s mi mégis, most is: élünk, mindig élünk!

Ne féljetek! - Nem temetőbe vittek.
Csak börtön ez, mit nékünk sírul szántak.
S van még súlya a bilincses ökölnek
és van szárnya a hörgő Miatyánknak!

Ne féljetek, ti gyötrött, árva lelkek,
nem halt még meg a magyar: csak kifáradt.
Nem állt a szív meg, csak egy percre dermedt,
de már dobog, s a vére újra árad.

Ne gondoljatok temetésre, gyászra
S ne sírjatok, hitetlen gyáva hittel!
Csak hamu szállott az izzó parázsra...

Ne féljetek! A tűz még nem aludt el!







KIÁLTÁS A VÉGEKRE


Kiálts még egyszer! Kiálts még százszor!
(Halkan, igaz - de halljuk szavad.)
Hahó Végvári, új magyar kakas
a rikoltásod máris riogat!
Vagytok-e még, vagy elsüllyedtetek,
tiprott sírokban, szürkén, névtelen
vagytok-e még rajongó harcosok
a Végeken, a Végeken?

Kiálts át újra, üss fekélyeket
korbács - hanggal az alvó táboron
s mi: gyöngeszavú, rekedt kakasok,
e sápadt, csüggedt, ködös hajnalon,
megfeszülve s dülledt szemekkel,
veled zengünk, borzongva, éberen...
Rikolts még egyszer, virrasztó magyar
a Végeken, a Végeken!

Kiálts át újra! Hasadjon a köd
ha vértengerből kél is ez a nap.
Hahó Végvári: hallod-e szavunk?
Nyissad ércesre hangos torkodat.
Kiálts! S ne hagyd, hogy fojtogassanak.
Ki vagy? - hahó! Én féltve féltelek...
De azért szólj és gyújtsd fel százszor is
A Végeket, a Végeket...!










MAGYAR MIATYÁNK 1919-BEN


Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? - Kínok imája! -
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar
szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk,
ki vagy a mennyekbe'!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk -
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!

Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!...
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen Te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába... ?!

Voltunk a véres védőbástyád
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a Te akaratod!

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre
S legyen gondod a barmainkra...!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,


s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha Te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk...!

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt, bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! Istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket...!

Minket megvertél magyar-Isten
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apái vétkét
- sok számolatlan számadásunk -
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek...

Torkunk rekedt a rimánkodástól...
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj!
Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája
és ne vigy minket a kísértésbe!

A tenyereden, Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!

Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni...tüzekbe nézni...
tilinkószónál... mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól!!!

Ámen

Magyar Miatyánk 1919-ben

Link








NE FÉLJ SZÍVEM!


Ne félj szívem,

most mégis csak kivirrad
és fény-ruhában jönnek a napok.
Ne félj szívem, most már csak hazaérünk
mi ketten: szelíd, csókos vándorok,
mi ketten: éjben vakoskodó vakok.

Ne félj, szívem! Lesz nékünk hajnalunk
s ölelnek pajkos napfény-gyerekek,
járunk mi még pacsirtás utakon
s köröttünk boldog, új pipacs-fejek
bókolnak mélyen s vígan intenek...

Ne félj szívem, csak bátran lépj az úton
s kihajt bennünk még száz tavaszi ének.
Ifjú szájjal és égő, szép szemekkel
megyünk egyenest az élet ölének
mi ketten: boldog, mesebeli lények...

Ne félj szívem!







SZÁMADÁS


(Íródott, mikor elmúlott rólunk a csapások esztendeje: 1919 )

Uram, hát eljöttünk a számadásra,
Most, hogy itt az esztendőnek vége.
Mi: sáfáraid és pásztoraid
Lahajtott fejjel, de becsülettel
Állunk Uram a színed elébe.

Amit kezünkre bíztál Pusztaszernél:
Az ősi jószág, a szép, a drága,
Hát biz...akárhogy csűrjük - csavarjuk
- meg aztán nem csak mirajtunk múlott -
Farkasok jártak Uram a nyájra!

De szép is volt az! Hogy örült a lelkünk
S milyen örömest őrizgettük!
Te tudod Uram, ezer Ujévkor
Híven számolt a számadónk mindig
S nem volt egy szikra hiba se bennük!

Most meg ládd - számadónk sem volt egy évig
S mindjárt nagy hiba esett a nyájba.
Pedig őriztük szent becsülettel
- ébren volt mind a soros virrasztó! -
de hát... farkasok lopództak rája...

Nagy híjja van! Haj, szörnyű nagy a híjja...!
Hogy is mondjam meg Uram teneked?
Hogy is kezdjem már...miképpen mondjam?
Hát nézd Uram: a drága kis bárány,
a Felföld bizony...bizony elveszett....

Éjszaka volt. A pásztortüzünk égett,
felleg födte a Gönczöl szekerét,
a soros bojtár pipázott csöndben
s ihol: egyszer csak farkas riasztja
északnyugatról a jószág elejét!

Kurjant a bojtár - ugrottunk is gyorsan
S rohantunk Uram - bízvást hiheted! -
Csattant a bot s a karikás ostor
De akkor ...immár ezernyi farkas
Rohant a nyájra s körbe kerített...!

Kevesen voltunk...segélyért kiáltánk,
Hogy jöjjön hát már a többi pásztor.
És nem jött senki! S mi vérbe rogyva ,
Hörögve néztük, hogyan prédálnak
A dúvadak az ősi nyájból....

Uram, nem vétkes a pásztorod ebbe'
Hűség, becsület volt bennünk látod,
- igyekezetbe' se m volt hiányunk -
És mégis vitték jaj rác farkasok
A szelíd Bácskát, gyönge Bánátot....!

Aztán hogy mondjam... hát ezt, hogy mondjam meg?
- én: ezeréves kivénült szolgád -
jaj! ősz fejemnek...Uram elvitték
a legszebbet és a legdrágábbat
a szemünk fényét: Erdélyt elrabolták...!

Nagy híjja van a nyájnak, szörnyű híjja!
S e számadásom kínzóbb a tűznél.
Öreg szívemben jajdul a bánat
s hidd el Uram, hogy az se fájna így,
ha megtaposnál, és messze űznél!

Most tégy Uram, hát tégy te igazságot!
- hiszen én csak egy vén szolgád vagyok. -
Adjál közénk egy nagy bölcs számadót
S azután mond meg, hogy hát mit tegyünk,
mi: ezeréves magyar pásztorok?

Mondd: hogy szerezzük vissza a miénket
- amihez jussod csak neked vagyon -
mondd: hogy öljünk meg minden dúvadat
S meglásd- megtesszük nagy becsülettel,
A fütykösünkkel verjük mind agyon!

Uram! Hát ez volt a mi számadásunk,
most, hogy itt az esztendőnek vége.
Mi: - sáfáraid és pásztoraid -
Lehajtott fejjel, de becsülettel
Állunk Uram színed elébe....







A TURÁNI TESTVÉREKHEZ


Kik elszakadtunk Ázsia szívéről
s kiket nyugatra hajtott a vérünk,
kik idefolytunk Kelet sátorából
és akik most holnapot remélünk,
értsük meg egymást, újra, még csak egyszer,
- míg vastalpával megtipor az élet -
hej! ott északon, hej! ott délen
figyeljetek testvérek!

Ott északon, te harcos, drága testvér,
ki leráztad a börtönvasakat,
hallgassad meg a rabbá lett magyart,
háthogyha széthull rajtunk a lakat!
Érted-e, hogyha kopogunk a falon,
hallod-e testvér s felriadsz-e rája?
Testvér dalolj! Minékünk szent vigasz,
ha zeng a Kalevála...

És arra lent, te régi, déli szomszéd,
kivel átkozott századok során
keserű szívvel marcangoltuk egymást
s mégis: erős volt akkor ős Turán:
török testvér! Kivel most egy a sorsunk,
kopogj te is a tömlöc-falon át,
mi: örök-élők - túléljük a láncot,
börtönt és kancsukát!

1919 június







VÁLTOZÁSOK


Mikor először az utamba jöttél,
én szomorú voltam, te pedig nevettél.

Aztán nékem lett vidám kacagásom
s te méláztál a virágfakadáson.

Később mindketten oly szótlanok lettünk,
sokat hallgattunk és keveset nevettünk.

És most, hogy ha egymás szemeibe nézünk,
egyszerre van könnyünk vagy víg nevetésünk.







JÓ ÉJSZAKÁT...


Nézem az égnek legszebb csillagát
s megcsókolom a messzeségen át:
jó éjszakát!

Ha nem volna a kettőnk lelke - egy,
azt mondanád:
szellő suhant a rózsabokron át...
és sápadt arcod s lehunyt két szemed
eléje tartanád.
De mert a kettőnk lelke egy:
érzed, hogy csók ez. Titkos üzenet.

Üzenet, csók. A csillagnéző lelkem
szerelmes, vágyó, tikkadt sóhaja.
Sötétben állok. Köröttem és fölöttem
bús vakhomály a kietlen éjszaka.
De éjszakából, süket vakhomályból,
borún, ködön és fellegeken át:
nézem, csak nézem mozdulatlan szemmel,
didergő kínnal, sajgó gyötrelemmel,
s megcsókolom - szemed szép csillagát.
Jó éjszakát...









 
 
0 komment , kategória:  Somogyváry Gyula   
v. Somogyváry Gyula: Magyar Miatyánk 1919-ben
  2013-04-29 20:36:15, hétfő
 
 




vitéz Somogyváry Gyula: MAGYAR MIATYÁNK 1919-BEN


MAGYAR MIATYÁNK 1919-BEN


Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? - Kínok imája! -
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar
szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
Miatyánk, ki vagy a mennyekbe'!
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk - nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk -
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a Te neved!

Végigvertél a borzalommal
és mégis, most is széthúzunk, látod.
Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
jöjjön el végre a Te országod!...
Ugye nem szórod szét ezt a népet,
bujdosónak a nagy világba,
hiszen Te hoztad Ázsiából
s verted, de védted a pusztulástól
ezer évig! Mondd csak: hiába... ?!

Voltunk a véres védőbástyád
s voltunk villámló ostorod,
tégy velünk, ahogy megérdemeljük,
legyen meg a Te akaratod!

Küldjed szívünkbe a szerelmes békét,
s küldd az erőt a rossz karunkba!
Küldj halk esőt a földjeinkre
S legyen gondod a barmainkra...!
Önts enyhülést a lelkek tüzére,


s tudsz: szeress! Ha kell: fenyíts!
csak legyen béke, boldog megértés,
miképpen menyben, úgy a földön is.

Nézd: éhezünk, rongyokba járunk,
nincsen koldusabb néped minálunk.
Nézzed a gyermek éhező száját,
asszonyainknak bús Kálváriáját,
ha Te nem segítesz: elveszünk!
Ó, add meg hát a napi kenyerünk...!

Nagyúr! Vétekkel, igaz, megrakódtunk,
gőgösek közt, bizony elsők voltunk,
de most a házunk hamva van fejünkön
s a bűnbánat megtépte köntösünket,
Isten! Istenes szerelemmel
bocsásd meg a mi vétkeinket...!

Minket megvertél magyar-Isten
és megverted az őseinket.
De fiainknak minden más nép,
felejtse el apái vétkét
- sok számolatlan számadásunk -
miképpen mi is megbocsátunk
a mi ellenünk vétkezőknek...

Torkunk rekedt a rimánkodástól...
az ős magyar föld: merülő gálya.
Jaj! Tedd a szent kezed föléje,
oltalmazd meg, vigyázz rája
és ne vigy minket a kísértésbe!

A tenyereden, Isten-apánk
hordod az ember-milliókat.
Mi is elférünk békében ottan,
csak vesd ki köztünk az árulókat!

Nem kell minékünk más hódolása
és nem vágyik a magyar sehová sem,
csak engedj élni...tüzekbe nézni...
tilinkószónál... mesét mesézni
és szabadíts meg a gonosztól!

Ámen.







Link



GYULA DIÁK - MAGYAR MIATYÁNK 1919-ben
/Költő: Vitéz Somogyváry Gyula (Gyula diák)
Előadó művészek: Bicskei Lukács, Farkasinszky Edit, Gesztesi Károly, Moór Marianna, Székely Imre, Varga Klári, Vízy György, Wohlmuth István
Készítette: Mihályfalvi János -- ,,mihi" Készült: Svédországban/

Link









 
 
0 komment , kategória:  Somogyváry Gyula   
Márciusi zsoltár
  2013-02-07 20:15:17, csütörtök
 
 




Vitéz Somogyváry Gyula: MÁRCIUSI ZSOLTÁR

Idézlek újra, márciusi lélek!
Hol van a tűz, a költő és az ének,
Hol van a lant, a márciusi kard
S a félszázad, mely elsuhant fölöttünk?
- Elmúlt. Ne bolygasd meg a vén avart.

Idézlek újra, márciusi lélek!
Hiszen itt voltál, tüzed újra éledt,
félszázad multán, késő unokákban,
mikor világok állottak tusában.
Mikor a sziklán, kárpáti bércen,
ott, hol húzódott az ősi határ,
s lent, a Dunán, nagy messze, délen
dörömbölt csontváz-kézzel a halál.

Láttalak akkor, márciusi lélek,
a hitves, a gyermek mind-mind, semmivé lett,
vének és ifjak, fiúk és apák
testéből készült, tornyosult a gát
s népeket sodró vihar szelében
te virrasztottál mibennünk ébren.
Te adtál erőt, míg évszám folyt a vér
s egyre kisebb lett a falat kenyér...
- Aztán eltűntél s magunkra maradtunk
s most éj van, szörnyű nagy, fekete éj
s csak a sírhantok roppannak alattunk...

Idézlek sírva, márciusi lélek!
Hova tűntél és hova szállt az ének?
Hova hullott a markunkból a kard,
mikor soha még ily istenverések
nem látogatták a szegény magyart...
Soha, soha még ily mélyre nem estünk.
Imánk erőtlen, vértelen a testünk,
köröttünk egyre szűkül a világ
és nem találunk bosszúálló szentet,
avagy csodákat teremtő imát!

Hát így maradna most már véges-végig,
amíg csak el nem pusztul ez a nép itt?
Hát ami volt, az mind csak pára, köd?
Hát elmehet a kor s idő ily könnyen
egy ősi ország, ősi nép fölött?

Hát hasztalan kiált a jaj az égig
és hasztalan vergődik itt e faj?
Csak minket ér e rettentő ítélet
s köröttünk tánc van, élet és kacaj?
Akik a vérünk ömlő csapra verték,
azoknak bőség, boldogság a bére?
- Nem, nem lehet! Hisz Isten egy fiának
az igazságért folyt el drága vére!
Nem, nem lehet, és jönni kell a napnak,
mely oszt és mér, jutalmaz s megbosszul,
s aki sínylődött, felemelkedik,
s ki bűnön trónolt, az a porba hull.
Jön majd egy perc, amelyet esdve várunk,
s felérez bennünk a halott remény,
megcsendül az a márciusi dal
újult március csoda-reggelén.
Idézlek, jöjj el, márciusi lélek,
jöjjön a kard, a költő és az ének,
mely régi törzsön új hajtást fakaszt,
s hozzátok el az új magyar tavaszt!




 
 
0 komment , kategória:  Somogyváry Gyula   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 545
  • e Hét: 1348
  • e Hónap: 26303
  • e Év: 143657
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.