Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Szabolcsi Erzsébet
  2016-02-13 21:00:22, szombat
 
 







SZABOLCSI ERZSÉBET


Szabolcsi Erzsébet /Sátoraljaújhely, 1954. április 12 - 2015. október 19-ről 20-ra virradó éjjelen váratlanul elhunyt/

Magyart és latint tanított a Kunszentmiklósi Református Kollégiumban. Gyermekkorától kezdve érdekelte az irodalom, a zene és minden, ami a művészethez /természetfotózás/ közel áll. Versei a Kláris és az Art'húr c. amatőr irodalmi lapokban és a Kláris antológiákban jelentek meg.

Lyukas zsebű senki vagyok,
de virágokból szőtt álmok közt terelgetem
hétköznapjaim bárányfelhőit.

Zengő zivatarban barlangba búvok,
napsugaras nyárban friss forrásvízzel hűtöm forró homlokom.
Kapkodok szálló hópihék után,
s pillangószárnyon csapongnak gondolataim...

Szeretem megörökíteni azt, ami tetszik nekem,
képpel, hanggal, verssel.
Talán néha sikerül... ilyenkor jó élni..."


/Szabolcsi Erzsébet /







ADJ, KÉRLEK...


árvalétünket elfeledni
hársillatú nyárban
lépegető virágok közt
holdas vagy csillagtalan éjeken
sugaras nappalok zengő szavai között
fényt varázsolni elfeledett sötét zugokban
rejtőző halk harangok lélekhangjaival feloldva
telet, őszt, hamut és parazsat, kiszáradt gallyakat
tördelve térdelve göröngyökön és síró patakok partján
útra találni, menni, menni, kezet fogva, kapaszkodva szavakba,
fekete-fehér igenekbe és piros nemekbe, lázas lüktető erekbe képzelni
álmot, csendet, békét,
új napok fényességét,
lázat és lobbanó
lángot, pipacsokat,
hűs hársat,
társat,
kezet,
holdat,
napot...
éjt,
adj
esélyt...







ÁDVENTI HÁZ


Ádventi házunk van, sokablakos.
Minden este nyitunk egy ablakot.
Benn melegen kis fehér gyertya lángol,
és árad a fény minden ablakából.
Kis ablakokkal versenyt fénylenek
csodába bámuló gyermekszemek.
Ablaktábláin biztató írás:
eljő a mennyekből a Messiás.
S a nevét nevezik Csodálatosnak.
És fölemeli, akit megtaposnak.
És a békesség Fejedelme lesz:
szabadulást hoz, életet szerez.
Telnek a percek, múlnak a napok,
sorra kinyílnak mind az ablakok.
Ahány kis ablak, annyi szent ígéret.
Hívnak, biztatnak, csudákat beszélnek.
Mi áhítattal álljuk mind körül.
A ház sugárzik, és a szív örül.
Fehér falára festve sok gyerek.
Mind Betlehem felé igyekszenek.
Havas fenyő közt, ki gyalog, ki szánon,
kéz a kézbe', hogy kis kezük ne fázzon.
Sietve mennek mint a pásztorok.
Piros orcájuk bízva mosolyog.
De én egy másikat is ismerek.
Nem ilyen derűs, nem ilyen meleg.
Van-e gondom sok sötét ablakára?
Hiszen itt a karácsony nemsokára.
Nyitom-e sorra mindenegy napon
Krisztusra váró lélekablakom?
Mert az a lelkem is: ádventi ház.
És ha elalszik, hogyha nem vigyáz,
olyan sötét lesz majd karácsony-estén,
a fényt, vigaszt hiába is keresném.
Ha majd minden szem, minden szív ragyog,
akkor siratnám, hogy sötét vagyok.
Sötét lelkemen sötét ablakok,
táruljatok, örömre nyíljatok!
Ne legyen egy se zord, ne egy se zárva.
Ragyogjon mind a Messiásra várva!
Sötét ádventi ház, sokablakos!
Minden este nyíljék egy ablakod!







ÁLMOKKAL ÉBREDEK


Néha álmokkal ébredek:
holdas távolokat képzelek
kinyújtott kezem közelébe,
játszom felhőtlen eget,
sűrű napsütésben ragyogó mosolyt.
Játéka vagyok rejtőző vágynak,
s tarka álmaim csalfán vágynak
új erek lüktető örömére,
új dalok szenvedélyes ritmusára.
Játszik velem tünékeny pillanat,
s mire visszamosolyognék,
összetört babaként fájok
lázálmok poros polcain...







BOCSÁSS MEG...


Bocsáss meg,
látod, az idő kevés.
elfolynak kezemből a percek.
Bocsáss meg,
tudod, a jövő nehéz,
nem is tudom, mit is merjek.

Bocsáss meg,
hisz lelkem néha
hiányok, árnyak után lohol.
Bocsáss meg,
ha a tél napjaimban
minden álmot letarol.

Bocsáss meg,
ha úgy érezted,
ajándékom hiába várod.
Bocsáss meg,
ha nem érezted
szavaimban a Te világod.

Bocsáss meg,
lásd, titkaimmal
feléd fordulok hitért.
Bocsáss meg -
csak ennyit kérek-
el nem követett bűneimért.







CSAK...


Csak füst vagy.
Elillanó, szétfoszló lebegés
Csak mosoly vagy.
Emlékképeken néma nevetés.
Csak dal vagy.
Néhány ütemnyi megható zene.
Csak könny vagy.
Az emlék fájdalmas üzenete.
Csak álom vagy.
Álmaimban élsz és én is élek.
Csak nem vagy.
Nem élsz, csak kitaláltalak téged







CSAK ÁLMODUNK...


Tenyerembe bújtak illatok,
lüktetnek velem pillanatok,
holdfényt vágyik a harcom,
jöjj, érintse fénye arcom;
új álmokat súgjon a szél,
hajolj közel, halld, mit mesél,
halld szívem szapora ritmusát,
táncot vágyó ősi rítusát,
hallgasd a percek énekét,
lüktető-bongó lélekét;
s csak álmodunk, csak ébredünk,
csak kéz a kézben éledünk,
zihál a hold a hárs fölött,
a tölgy is díszbe öltözött,
pillangó vágy csiklandja szívem,
s szikrát pattint hűs tenyerem..







DÚDOLVA


Szerettem, szerettem,
dalolva lebegtem,
estéken, reggelen
vágyódva remegtem,
mikor szavaimat
mind-mind elfeledtem,
dalaimat immár
dúdolni sem mertem...







EGYETLEN...


Csillagfényes úton járhatsz
régi álmok erdejében,
tegnapok és holnapok közt
baktathatsz a mélykék éjben.
Szél dúdolja ágak között
ősi vágyak dallamát,
patak csobogja a lélek
nem feledett sóhaját.
Remény és reménytelenség,
valóság és álmodás...
Utak mennek, utak nyílnak
napról napra másra más.
Minden úton minden álom,
minden való csak te vagy.
Minden óra, minden sóhaj
egyetlen útra mutat.







EMLÉKSZEM...


Titokzatos éjszaka volt,
a hold az árnyakra hajolt,
harmatot ittak a levelek,
szerelmet súgott a rengeteg,
éledtek erdők ág-bogán
rigók, cinke és csalogány,
szerenádot hozott a szél,
fű közt millió tücsök zenél...
hallgattuk az édes dallamot,
amit a természet suttogott,
a túlpart fái közt kelt a nap,
ébredő lelkekben tűz fakadt,
eljött a reggel, s fényeivel
felragyogott szemünkben a jel,
kéz a kézben, ma is érzem én
túl ezer álom hűlt helyén,
túl száz meg száz megélt csodán,
csalódás, öröm ág-bogán...
hull az idő, a napra éj,
emlékek hálója tűnt szeszély,
rejtélyek rejtik útjaink,
kóborló ősi vágyaink,
s titokzatos-bús éjeken
a csillag, a hold ma is üzen.







ÉRINTÉSEK


Negativ

Tegnap elszakadt egy fonál,
melyen még lengett életem.
Tegnap elhallgatott egy szó,
melyet dalolt még énekem.
Tegnap eltörött egy pohár,
melyet tartott még két kezem.
Tegnap kettétört egy lélek,
s azóta csak emlékezem...

Pozitív

Holnap újra lesz egy fonál,
melyen lenghet majd életem.
Holnap újra szólal egy szó,
s ismét dalolhat énekem.
Holnap újra lesz egy pohár,
melyet tarthat majd két kezem.
Holnap összeforr egy lélek,
s utána éltem élhetem.







FELÉD...


Hangod hangom felé,
hangom hangod felé...
kapaszkodunk szavakba,
reményekbe, hitekbe;
lángod parazsam felé,
szikrám lángod felé...
testetlen lélekkel lobogunk
hitetlen is bizakodva;
hiányokkal kövezett úton,
úttalan rögökön,
napok sötétjében,
éjek sugarában,
könnyes ragyogásban,
harmatos álmok közt,
hajnali ábrándok
félszeg mosolyában,
emlékek illatában
botorkálva tova;
kezem kezed felé,
lelked lelkem felé.







FORRÁS LEGYÉL!


Forrás legyél.
Tiszta, átlátszó, kristályszépségű cseppekből fakadó
Hideg és jóízű éltető víz.
Csörgedezz alá magas hegyek sziklái közül,
Kelj át méteres köveken, konok útvesztőkön,
Friss levegőjű hegyi réteken.
Patak legyél.
Lágyan aláomló, hűvös érintésű;
Hideg selymes vizedtől kapjanak erőre
A szomjas vadak. Kanyarogj kövek között,
fodrozódó bárányfelhők kék ege alatt,
zöld pázsit és őszi avar keretezzen,
míg tovagördülsz kavicsokat mosva,
S lomha folyóvá terebélyesedsz.
Folyó legyél.
Hatalmas hullámfodrokkal tovahömpölygő áradat,
Mely mindent megragad,
magával sodor, míg meg nem érkezik
AZ tó is elnyelő végtelen tenger sírjába.
Tenger legyél.
Nyugodtan hullámzó beláthatatlan síkság.
Kiszámíthatatlanul változó,
tajtékokat dobáló, vihartól felkorbácsolt
Szilaj erő, hullámsír,
Vagy elcsendesült sima víztükör.
�"ceán legyél.
Széles és határtalan.
Kincseket rejtő, ringató mély bölcső.
Vég nélküli korlátlan lehetőség.
Pusztító, tomboló őserő, roncsokat temető
Kiismerhetetlen végtelenség.
Legyél víz, életet adó őselem,
legyél tűz, vízzel is legyőzhetetlen,
legyél levegő, mindent beborító láthatatlan,
legyél szikla, szilárd, megingathatatlan,
legyél forrás, patak vagy tenger,
legyél te magad, legyél EMBER!







GOMOLYGÓ


Gomolygó köd szitál,
felhők közt állok,
sűrű homály zihál,
s tavaszra várok.
Csillagom nem látom,
hold sem világol,
gyertyafény villanás
valahol távol.
Erdőben, tisztáson,
ködbe fúlt ének,
sziklák közt bolyongó
eltévedt lélek,
megbúvok fák között,
sötétben félek,
felzengő tavasszal
majd újra élek







HAIKUK


Gyönyörű dallam,
ha lelked a lelkemmel
egy húron pendül.

Könnyeim hullnak:
gyöngybezárt emlékeim
hová gurulnak?

Sosem láttalak.
Arcod mégis ott ragyog
szemem tükrében.

Nem hallottalak.
Hangod mégis ott zenél
lelkem mélyében.

Hömpölygő folyó
papírhajón sodorja
emlékeimet...

Asszonyok sorsa:
életet adni, fájni,
hervadva halni.

Halk hárfafutam:
behunyt szemeim mögött
lepereg múltam.

Boldogan mennék
hozzád, ha te várnál rám
boldogtalanul.

Kölcsönkértem a
kabátod, hogy közelebb
legyek bőrödhöz.

Hiányzik nekem,
hogy én is hiányozzak
egyvalakinek.

Csordogáló csend.
Csak cseppecskék csillannak
csillagtalanul.

Csended betakar.
Gyönyörűség halk dala
pendül az éjben.







HELYETTED A CSEND


"Ne szólj, szól helyetted a csend.
Ne nézz, hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj, hívnak az álmaink.
Ne keress, hisz úgyis ott vagyok."
Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.







KÖNNYCSEPPEK AZ ELMÚLÁSÉRT


Sárgászöld színek, összeolvadó tarkaság,
aranyra érett levelek, kopárodó őszi ág.
Ködön áttűnő halvány fények,
ködös virágok illata,
habos felhők, száradó pázsitok,
barna csend, s madarak halk dala.
Áll az idő, állok az időben én.
Csend van, csak a szellő susog.
Felhőt növeszt fölém a csend,
s aprószemű eső csurog.







KÖRFORGÁS


Szikra voltam,
lánggá lettem,
fellobogva
lángra leltem,
lángnyelvekkel
ölelkeztem,
ellobbanva
hamu lettem.

Hamu voltam,
füstté válok,
füstként felhők
közé szállok.
felhőhabként
messze futok,
esőcseppként
hozzád hullok.

Eső cseppje,
ennyi voltam,
amíg hozzád
eljutottam.
Arcod, tested
megismertem,
a talpadnál
földdé lettem.

Hideg földre
mikor fekszel,
nem tudod még,
mit cselekszel -
Szerelmesen
hozzád bújva
lobbanok fel:
szikra újra.







LENNÉL-E...?


Lennél-e kedvemért felhő, kapkodó szél?
Lennél-e kedvemért széllel szálló levél?
Lennél-e értem pitypangbóbita,
ha én lennék az ősz hűvös sóhaja?

Ha Te lennél a tél hideg lehelete,
lennék kedvedért hullongó hópihe.
Lennék kedvedért hófúvás vihara,
vagy lennék miattad csipkés zúzmara.







LÉLEKÁLOM


Lelkemmel álomba
álmomban hozzád
álomból ébredve
itt a valóság
várok és álmodok
emlékek kerengnek
veled és nélküled
egyedül képzelgek
szavak és színek
és jönnek az álmok
sóhajok elszállnak
és újra vágyok
maradok magamnak
magamba zárva
lelkemmel álmommal
jajtalan árva







A NEHÉZ


... mert nem vagy,
ma nehéz a szó is.
Süket álmokat termett az éj.
Holdat képzelek csillagtalan égre,
s hallgatok. Csak a tükör mesél.
Tükrömbe bújtál. Visszamosolyogsz,
ha fáradtan, könnyes szemmel nézlek.
Nyújtanád kezed, s tudod, a szilánkok
mindkettőnket véresre sebeznének...







MESENYÁR


Hársillatot hoz a szél,
miközben a fűz mesél.
Hallgatja a telihold:
Egyszer volt és hol nem volt...
A tóparti fűz alatt
kilested a titkomat,
álomszárnyon szállt az éj,
fellobbant a szenvedély...
Ezer csillag lebegett,
a tó és a hegy felett,
felhők közé bújt a hold,
óvó árnyék ránk hajolt.
Óhajok és sóhajok,
táncot járó csillagok,
víztükörbe hullt a hold -
egyszer volt és hol nem volt










MÉGIS...


Ne szólj,
szól helyetted a csend.
Ne nézz,
hunyt pillád mögött vagyok.
Ne hívj,
hívnak az álmaink.
Ne keress,
hisz úgyis ott vagyok.

Szólj,
fújja hangod felém a szél!
Nézz,
szemed tükrében ragyogok.
Hívj,
érezzem, hogy lobogva vársz.
Keress,
szeress, lásd melletted vagyok.







MIT IS ADHATNÉK?


Nem verset adok, csak szavakat,
nem komoly mondandót,
csak néhány pihe-puha lágy szót,
kedvest és bársonyost,
mely csapongó lepke szárnyán feléd repül.
Nem dalt hoztam, csak hangokat,
nem zengő melódiát,
csak néhány eldúdolt foszlányt sodor feléd
a hulló leveleket gördítő szél.
Nem szerelmet adok, csak lángokat,
vágyakat és álmokat,
melyek simogató szavaimmal,
lelket érintő eldúdolt dallamaimmal
feléd szállnak,
rád találnak,
s óvó tenyeredbe bújnak.
Adnék verset, ha kérnél.
Adnék zenét, ha hallgatnád.
Adnék szerelmet, ha szeretnél.







ÓVJON ÁRNYAD


Zöld lombod takarjon szemérmesen,
mesélj még mosolyoddal lombkedvesem.
Versem, dalom, mind tiéd, ha akarod,
karod helyett öleljen ág-otthonod.
Fészkünk, álmunk óvja nap sugara,
csillogjon felettünk kék éjszaka.
Mosson eső, frissítsen harmat hűse,
vágyódó lelkem szépséged fűtse.
Egymásba kapaszkodva keljünk útra,
varázsolj életre újra meg újra.







SEJTELMES LEBEGÉS


Sejtelmes lebegés,
fájdalmas mámor,
tünékeny pillanat,
tündöklő zápor.
Könnyező játék,
röpködő fények,
kavargó álmok,
éhező lélek.
A ma is nehéz volt,
s hiába a könnyek,
hiába törlöm le,
holnap sem lesz könnyebb.







SÓHAJOKBA KAPASZKODVA


...mert az élet repül velünk,
ha szárnyalunk, vagy csak megyünk,
andalogva, kézen fogva,
emlékeket felkarolva,
sóhajokba kapaszkodva,
összebújva vagy széthullva,
illatokkal, illanókkal
tele tarisznyánk a jóval,
hamuba sült fájdalommal,
friss idővel, vagy a múlttal,
ezerarcú szép titokkal...







SZAVAKRA VÁRVA


Szavakat keresek,
szavakra nem találok,
szavak sivatagában
bukdácsolva botorkálok,
minden szót sivárnak érzek,
kérdek, kérlelek, várok, féltek;
állok egyhelyben elakadva
szavak erdejében, gondolatok
elágazó szálfái között
keresgélek, találgatok,
alig élek, alig látok,
ki nem mondott tévedések
árnyékában , fába vésett
jelek erdejében; gondok
felhői közt szállok,
kapaszkodnék, bújnék,
simulnék, menekülnék,
talán megszólalnék,
ha végre magamra találok







TÁNCOLJ...


Holdfénytáncot jár a lélek,
senki mással nem cserélek,
gyere velem,
fogd a kezem,
hallgasd, nekünk szól az ének!

Táncolnak a kósza árnyak,
dal és hárfa csak ránk várnak,
fogd a kezem,
táncolj velem,
repítenek angyalszárnyak!










TÉL


...És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok.
Megroppant lábam alatt a tegnapi fű.
Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben,
csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg.
Bundámba burkolózva aggódom:

Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe!
Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja
e fekete-fehér világnak. De nem látható.
Aki szembejön velem, vajon sejti-e,
hogy őt is szeretem?

Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull.
�", boldog gyermekkor!
Szánkózások és korcsolyapályák hangjait
hozza a szél a szomszéd múlt időből...
Lesz-e még igazi telünk?

A ködből lassan felkúszik
a sápadt, erőtlen napsugár.
Cipőm talpa alatt megmozdulnak
az első kíváncsi hóvirágok...







TOVATÜNT...


Arcodon lopakodó könnycsepp
alásuhan, s gyöngyözve lehull.
A kérges talaj meglágyul,
meghajlik talpad alatt.
Bársony leplet bocsát rád az éj,
s te megbocsátod tűnő titkait.
Tündöklő álom ragyog fel a múlt
tünékeny párájából.
Párnád telesírtad, s mégsem
jött a megváltó élet.
Élsz még, kedves arc,
harcod hol tart épp?
Képek jönnek és mennek,
s az idő újabb árkokat váj
arcomra a készülő
újabb könnycseppeknek







VIRÁGOM


Álmodtam egy virágot magamnak,
éjjel-nappal óvom, ápolgatom.
Szépen viruló virágszálam
nem tudja, hogy csak én álmodom.




















 
 
0 komment , kategória:  Szabolcsi Erzsébet   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.