Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Tompa Mihály
  2016-02-12 21:45:23, péntek
 
 







TOMPA MIHÁLY


Tompa Mihály (Rimaszombat, 1817. szeptember 28. - Hanva, 1868. július 30.) magyar költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője, református lelkész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja (1858), Petőfivel és Arannyal a költőtriász harmadik tagja..


Tompa Mihály összes költeménye

Link



,,Szívet cseréljen az, aki hazát cserél!" - Tompa Mihály kettős évfordulójára

Link



Tompa Mihály versek

Link























ADÓS, FIZESS!


A dülőben és a mezőn
A magvető jár csüggedőn,
Oda amit vetett, kapált;
Elverte a jég a határt!

Munka olcsó, kenyér drága,
Nagy a szegény szorultsága!
Magának sincs, ki adna tán,
Zörget gazdag s pap ajtaján
Dologra, újra venne fel,
Kevés, ki most megemberel
Gyámoltalant, szegénykedőt...
Okúl vetvén a szűk időt.
De a szomszéd mégis csak ad,
S bár egy után négy a kamat:
Valamicskét könnyít fején
Ez a gyilkos jótétemény.

Hanem, már nem birván sehogy,
Terhével a szegény lerogy!
Ágyba esik, halálra vál...
Ejh, milyen jó az a halál!
Mely nehezűl az emberen:
Gondot, tehert az elveszen.
De inkább élj kelletlenűl,
Mint állják kórágyad körűl
Bús özvegyed, sok magzatod,
Akikre a nyomort hagyod!
Szegény beteg, beh érzi ezt...!
S ímé, hogy napja szállni kezd:
- Dele sem volt nagyon kies, -
Jön a szomszéd: adós, fizess!
Fizet is ő, - de nem neki, -
Halál zsoldját lefizeti!

Elment a holt, gondot nem oszt,
Eddig csak megvoltak, de most...!
Támasz nélkűl bedől a ház;
Inség, bánat kit elgyaláz:
Az özvegy kis cselédivel
Busong, jajong, mást sem mivel.
Orcája még könytől vizes,
S jön a szomszéd: adós, fizess!
Fizetne is, de hol vegye!?
Gyász élténél nincs egyebe, -
Rúdon a holt avultja lóg,
Megették a sajnálkozók
Mi még maradt, a kenyeret,
- Ahol nincs, ott Isten vehet!

Adósa bár távol lakik:
A jó szomszéd nem nyughatik,
S midőn mindent az éj övez
Mint egy setét, hideg burok:
A sírhoz megy s bottal veri
Végig... végig... csak úgy pufog...
Orcája már szintén tüzes,
Hogy üt s beszél: adós, fizess!

Bolond vagy, jó ember, hiszen
Vagyont a sírba ki viszen?
Nagy lecke szól arról nekünk:
Mezítelen jövünk, megyünk!
Kincsünk gyakran a sírba' van;
Hanem az nem ezüst, arany!

És folyvást döng a sírhalom:
,No csak fizess, mert nem hagyom!
Cselédem lesz az özvegyed,
Kiveszem a gyermekeden,
Kit mindennap megcsókolál:
Én mindennap ütöm, verem!
Bizony, - pénzem ha odavész, -
Az ebnek is jobb sorsa lész!'

Megmozdúl az atyai sziv,
Felmelegűl mely volt hideg;
Ah, a sziv lenn is fáj, repes
Sorsán kedves övéinek!
Megnyílik a csukott ajak,
S szavai felhallatszanak:

«Jól van,...! ha már nem várhatod
Az Istentől a fizetést,
A határnál a fűz tövén
Nagy kincset rejt a sík fövény,
Hanem ezt jól elmédbe vésd:
Csak annyit végy, mennyit adál, -
Nehogy aztán megkeserűld...!»
Hall a szomszéd, s nem vár sokat,
Kit a kincs-vágy űz, csalogat,
Mint a szag a saskeselyűt.

A fa körűl sivár homok,
Hol egykét szál fű nyomorog,
Zöld pázsitnak nincs televény...
És a szomszéd ás hevenyén,
S midőn nem is gondolta még:
Kibukkan a nagy érc fazék.
Rég állhat ott, felette át-
Nőttek a fa gyökerei;
Midőn a szél a fűzre csap,
S kezd a levél s galy rengeni:
Olyan, minő egy vén fukar,
A kinccsel tölt edény felett,
Mit szétterpedt ujjaival
Reszketve tart, s tiltón befed.

Az ember kész elvinni mind,
De bántják a holt szavai;
És felsóhajt nagy keserűn:
,No már ezt is megtiltani!
Hejh, a kedves szomszéd uram
Rosz ember volt, rosz csakugyan!'
Kiveszi hát mi az övé,
S földet tipor az üst fölé.

Van pénze már, de nyugta nincs,
A kincsre súg mindig füle;
Hogy akkor el nem hozta mind...
Mikép is volt olyan hüle?!
Magára vet, később pedig
Ösvényt tapos, közeledik:
,Egy tű nem sok, s ha tán hamis
Uton szerzéd, nagy bűn az is!
De ha azt elhozom, mit árt?
Miatta nem vall senki kárt!
Sőt tőlem ép az lenne bűn:
Ha ott hagynám nagy együgyűn.

Itt jót tehet, ott veszte lész,
Megeszi a föld, a penész;
Hiába is beszél a holt,
Mert elhozom, - s kivált ha sok: -
Az özvegynek s árváinak
Valamicskét majd juttatok!'

S a jó szomszéd felgazdagul,
Gulya telik tulkaibul;
Nyáján selyem gyapjú terem;
Bőven megyen vermébe szem.
S amely el nem fogyott taval:
Megrokkan sok hosszú kazal!
Pásztor, cseléd egész sereg,
Kik mind őtőle függenek.

Egyszer megindul a csapás,
Csür és asztag földig leég;
Üszögöt kap a búzafő,
A rét kisül - s még nem elég!
Rakásra hull ménes, gulya,
Selyemnyájnak nem kell akol;
Azután a sürű halál
Szolgát, munkást megharmadol:
S mikor már elvész annyija:
A gazda is halál-fia!

Most látja: a kincs mit hozott?
Most érti: mit tett a beszéd?
És sok jóval halmozza el
Rögtön a holt bús özvegyét;
De, - bár kapkod mindenfelé,
Hogy életét megváltaná: -
Az ő állát is felkötik,
S lefektetik a föld alá.

S hozzá, az első éjszakán,
Általszól a sír közfalán,
Kinek lakás már rég e hely:
"Mondtam, szomszéd! nem hitted el!"







ALKONYATKOR


Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;

Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?

És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.






















ÁROKHÁTI LŐRINC


Ali pasát a dicsőség szomja bántja.
Árokháti Szécsén-várnak kapitánya;
Ali pasa Szécsén ellen
Tör felette!
Vérszemet kap, minap Drégelt hogy bevette.

Este van már, forró napra enyhe alkony,
Ali népe vágy pihenni gyenge hanton;
Este van már. - ,Fel, fel Agák!
Lóra, Bégek!
Tornyot, bástyát romban látni szinte égek!'

Török tábor, mint a tenger, mozdul lomhán,
De vész Ali, s jobban, jobban korbácsolván:
Szécsénnek dől, mint dagály dől
A szigetnek:
Melegök lesz, akik ott ma bennrekedtek!

A pusztulást üstök, ágyuk öble ontva:
Mint a zápor, nagy cseppekben hull a bomba;
Lobban, dördűl, - reszket a lég,
Törik a fal;
Még az ég is háborog a dúló haddal!

Jön a válasz vár falárul, hajh de késve!
S bár hárommal ér fel aztán egy lövése:
Gyérül, lassul, - majd elhallgat
Hajnal-tájon;
Török vezér cselt gyanít e hallgatáson.

Szerecsen rab csúsz a falhoz macska módra...
,Szécsén-várán kapu, ajtó nyitva volna ...?'
Bámul Ali, hirt vevén a
Kém szavában...
,Eh, ha zárva, majd kinyílik, - csak utánam '

A törökség rendben ér a kapubóltig,
Nyitva biz az! s rajta több-több bélopódzik...
De meghökken: - fenn a bástyán,
S lenn a téren
Csatarendben feketűlő nagy sok népen.

Fontolgatni nincs idő s kedv, - ropog a cső;
De mint a fal, ott áll a sor, vissza nem lő...!
Tüzet ad majd Ali népe
Csapatostul, -
Megint lőnek, - ezren lőnek: s meg se mozdul

Ali dulfúl, hűledez a babonás nép,...
S még talán a tréfa vége lenne máskép:
De a hajnal lemosolyg a
Vár terére...
Törököknek boszujára, szégyenére.

A hős várnép, amely ellen ugy puskáztak:
Dárdanyél, rúd, - öltöztetve ronda váznak;
Sehol senki! - az ördög lőtt
A falakról...?
- Egy levél im felszegezve, - s Alinak szól:

«Egészséggel, ozmanoknak hős pasája!
Mit ma tettél, ország-világ megcsudálja...
Meg ne öless valakit e
Bátor hadbul...
Küldd uradnak, soh-se látott ilyet Stambul!

Mert az éjjel ez volt az én hadi népem,
Védve Szécsént ezreidnek ellenében;
(Bölcsen hallgat: hogy megszöktek katonái.)
Szécsén-várnak kapitánya Árokháti!»

,Hah, utána!' - ordít Ali, - fel- s levágtat,
Bősz dühének, mint a tigris nézve tárgyat;
De körűlte gúnyos vázak,
Csóva, rongyok...
Még lova is megvadulva tüsszög, hortyog.
















BASA KÚTJA

A török ur fenn Egerben. -
Sok deli lány van Gömörben,
S halmok alatt forr sok kútfő,
Az hevítő, ez meghűtő.

Egri törökség vezére
Szomjas a hegyköz vizére;
Hejha, de jobban lányára!
Akinek édes szép szája.

Birja is, amit megkivánt,
Van, ki vizet hoz s rabol lányt,
Népe, hatalma tengernyi...
Egri basának jó lenni!

Egyszer ezenben forgódik,
S két Aga jő a Sajóig,
Hanvai erdőn vár, lappang,
Merre utalná jel, vagy hang?

Tetszik a hajnal, harmat hull,
Hallgatag erdő megzajdul,
Forr, bugyog a víz gyorsabban,
A deli bimbó megcsattan.

Rengedez a völgy bajboncsa,
Rajta-esik, hogy megbontsa,
Gyenge fuvallat, mely támadt,
Üzni segitvén éjt, álmat.

Míg a hiúz-faj vár lesben,
Hószinű kendő meglebben,
Szép hajadon jő korsóval,
S ajkain a dal megszólal:

Rózsa virít a kertembe',
Viola is van mellette,
Barna legény, a süveged
Hejh, beh virág nélkül viseled!

Így dalol a lány s megy folyvást,
Éri azontúl a forrást,
S hogy tele lész a korsója;
Kapja török kéz gyors lóra.

Ló rohan, a vas szikrát hány,
Két Aga örvend: van víz s lány;
Mert ugyan izzadt a félsz-en,
Hogy feje nélkül el-lészen.

Délre hogy érik Szarvaskőt,
- Hol csupa erdő s bérc a föld -
Téve lovok nagy gyors útat:
Két török ottan megfúvat.

Szép hajadon sir, - s könyjére
Reng a hozott víz, testvére...
És az edény forr színiglen,
S összetörik hogy felbillen.

Két Aga sápad: hah, nincs víz!
Ülj fel Omár s menj amint bírsz!
Ha haza nem visz napszállat:
Port söpör úgy a szakálad!

Messze Gömörben a forrás,
A Basa-urnak nem kell más!
És ital és lány egyszerre...
Vétni ez ellen ki merne!?

Fordul az árnyék keletnek,
Jó nap, ugyan tán kergetnek!?
Itt van az est, már itt éjfél...
Vessz el Omár, beh megkéstél!

Átver a holdfény a lombon, -
Szendereg a lány, - fátyolt von
Bús szeme- s fájó szívére
A kies éjnek tündére.

Átver a hold... az őr látja...
(Vékony ugyan, mint a hártya
Nála a holnap reménye...)
Gyúl szeme vágyó, hő fényre.

Múlik az éjjel nagy lomhán;
Megjön Omár is káromván:
(Ménje kidőlött alóla.)
Eb vize, már hát itt volna!

S mennek, - egy a ló előtt jár, -
Hasztalan! úgy is késő már, -
Szembe velök nép s hírnök jön:
A Basa szörnyet halt rögtön!

Két Aga könnyen lélekzik...
S hallgat ugyan még mindegyik;
Terve, szemében és arcán;
'Hadd nekem a lányt! - szól Arszlán -

Ugy se lehet, látd kettőnké!...'
- S közben a kaftánt leölté, -
S monda Omár: «én fáradtam...!»
,A vizet idd meg miattam!'

,Mégis, ez a ló s handzsárom,
Toldja az osztályt nem bánom!'
"Kocka! ki jót vet, hadd kapja..."
,Kocka vitéznél a szablya!'

Két török ekkor kardot ránt,
Vágja fejéért a turbánt,
Sebheti egymást szép rendin...
Fenn tusakodván a semmin...

Mert tova nyargalt már a mén,
S a menekült lány ül nyergén,
Ajh, de mi jó sors a tarnak:
Van legalább víz, - mosdhatnak!

Kedvese, anyja kit vára:
Visszamegy a lány Hanvára;
Hol maig is még szól, élvén
A rege a kút mellékén.







BETELTEM...


Beteltem e lármás világgal,
Fénye s zaja unalmat ad;
Olcsó örömpohara nem kell!
Megkeseríté ajkamat...
Mint a vándort az erdő hűse,
Más, szebb napok varázsa von, -
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Az én lelkem gazdátlan hárfa,
Hurozva van, mégsem zeneg;
Ah, mert hiányzik a szelíd kéz,
Mely nyájasan pendítse meg!
S mint a gyöngy a tengerhomokban,
Igy elvész annyi szép dalom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Egy lelkes, jó nőt adj nekem csak,
Nem kérek, oh sors! egyebet,
Egy lelkes szép nőt; és ölébe
Két szöszke, csacska gyermeket!
Ah...! e kép úgy ringatja lelkem:
Mint madárt szellő a galyon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Én lennék a vihartűrő cser,
Ifjú repkény szép hitvesem;
Rám-folyna hűsége - s karával,
S minő kéj lenne: védenem!


Nincs senkim most az emberek közt,
Ő lenne nő, barát, rokon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

Nyájas kandallóm, kis szobámban
Világot áraszt s meleget;
Világ- s meleggel töltené be
Szerető lelke lelkemet!
S lenne két szép fehér galambunk;
Megelégedés, nyúgalom...
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

S a két szép gyermek! kis fiammal
Futosva fűzfa-paripán:
Játszván a bábuzó leánnyal,
Kiáltoznék: apám, apám!
Majd vesszőcskét törvén kezökbe:
Futnék - hogy űzzenek nyomon;
Csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!

S mennyit regélnék este! s álom
Nyomván el anyjok kebelén;
A felpirult forró kis ajkat
Csókomban megföröszteném.
Ah, nyájas, messze képek...! búsan
Ülök most az esthajnalon;
S csendes, boldog családi élet,
Feléd, feléd sóhajtozom!







BOLDOGSÁG


Hol vagy, hol vagy életünknek
Szép tündére, boldogság?!
Karjaidban kik pihennek?
Ajkaid kik csókdossák?
Fényes orczád néha, néha,
Szemünk előtt megjelen;
Vagy csak a szív álma képzel
Kétes ködben, fellegen?

Széles ország-út az élet,
És mi rajta vándorok;
Elfáradunk, elepedünk,
Vérző lábunk tántorog;
S boldogságért esdekelvén,
Míg előre jár szemünk:
Csendes kunyhó vagy keresztfa
Közelébe érkezünk.

De a vándor a kis kunyhót
Elmellőzi botorul;
Öntagadás, türelemnek
Keresztjéhez sem borul;
A csalképet űzve, annyi
Fáradalmat elvisel;
S meglepvén az éj sietve:
Az útfelen alszik el.

Voltam ábránd! völgyeidben,
Hol szellő s lomb enyeleg;
Jártam oh vágy! szirttetődön,
Melly szédítő s meredek.
Hű csók mézét szítta ajkam,
Koszorus volt homlokom...
S ha valék-e boldog akkor?
Ne kérdjétek, nem tudom!



Szív, oh szív! ha boldog vagy már,
Ha több kéj nem fér beléd:
Mi remegtet, mi nyom mint a
Fa harmatos levelét?
Ah, miért kell a boldogságban
Öntudatlan érezni:
Hogy azt egy szempillantásban
El is lehet veszíteni?

Mért van, hogy ha szíved álma
Megvalósul, s a tied:
A szép bálványt összetörni
Maga a szív úgy siet!?
Csábít, vonz a fátyolos kép
Melly távolról int felénk,
Hogy megrontsa a kicsinylés,
Amit küzdve megnyerénk.

Zaklat a vágy, s űzve szívünk
Ösmeretlen tájakig:
Nem boldog ha kéjt nem ízlel,
Nem, ha azzal jól-lakik.
A bánatban örömet kér,
Az örömben bánatot;
Csendességből zajba vágyik,
S csendbe hogy ha zaklatott.

S míg az élet, mint az égbolt,
Hol borongós hol derűlt;
És megkóstol a halandó
Édeset és keserűt:
A végóra elközelget,
És szemét, hogy béfogják,
Életén átnézve kérdi:
Mi volt hát a boldogság?!







BOLDOG SZIGET


Bolondság! de úgy képzelem;
Ha volna a nagy tengeren
Egy darab föld, melyet soha
Nem illetett ember nyoma:
S keze szennye a szűz, szabad
Természeten még nem maradt:
Hány lenne, ki oda siet?
- Ez volna a boldog sziget!

Tenger hűst hord az enyhe szél,
Együtt dal és visszhang beszél,
Illatos a föld keble; -
Zamattal és lével tele
Narancs, füge a csaliton...
Ez a földi paradicsom!
Kizöldül a fa - kész a ház -
Odújában méhraj tanyáz; -
Melyek szépen megállanak:
Galóczáktól pezsg a patak.
Rád nem kiált völgy és lapály:
Gyere fiam, szánts, vess, kapálj!

Ne kíméljed a tenyered,
Ha szereted a kenyeret!
Ad azt a föld - nem kell dolog!
Venyigékből színbor csorog,
Parázsba hull a gesztenye,
Jól jár, ha van, ki megegye!
Madár kezes, vad nem ijed...
- Ez volna a boldog sziget!

S nem ennyi, mellyel bír vala,
Hiszen még most jön a java!
Nincs ott e négy: - s ki rajta kap -
Ügyvéd, orvos, katona, pap.
Nincs zálogház, csőd, uzsora;
Cseléd, ki a maga ura;
Ki kocsin jár, nincs naplopó;
Sovány tudós, kövér kopó.
Nagy úr, kit - bár mázsán nehéz -
A kis Jordán zsebébe tész.
Ott nem küzd az enyém, tied...
- Ez volna a boldog sziget!

Az nem nevel nagyságokat,
Kikből nagy rész főz, mosogat;
Ott a szajkó, mely csak fecseg,
Banka s kakukk nem becsesek!
Ott csak hordón, átalagon,
Itt máson is abroncs vagyon.
Nem látni ott vén ifiat,
Bolondot a sok ész miatt,
Fogatlan szájt foggal tele,
Fehér hajat, mely fekete;
Aurórát, ki csak Lizet...
- Ez volna a boldog sziget!

Nincs ott, ki ír s szerkeszt lapot,
Nyolc személyre tizenhatot,
S rajta tör az emberfián,
Köti, tolja, mint a cigány.
Melytől nap, s élet rövidül:
Naptár nem jön ki senkitül,
Tudván, mi a parancsolat:
Szeresd felebarátodat!
Hogy a világból is kifuss:
Nincs poéta, sem kritikus,
Nem kész egymást a sok zseni
Keresztfára feszíteni;
Akit szabály nem zaboláz:
Nincs virtuóz, nincs zongorász:
S mely undokabb mindannyinál:
Nem akad, ki politizál...
Nincsenek ott bölcs rendszerek,
Melyeken a könnyed pereg.
Nem dicsérnek, hogy elpirulj;
Nem gyaláznak, hogy felvidulj,
Nem adják ki arcképedet...
- Ez volna a boldog sziget!

Boldog bizony! kincseire
Szinte fáj az ember foga;
De én talán amije nincs:
Azért mennék inkább oda!
Ily boldog föld, hisz volna csak,
És szállhatnék, mint szállanak
A darvak és a vadlibák:
Fényes világ, művelt világ!
Itt hagynálak - azt elhiheted!
- Az volna a boldog sziget!







BÚCSÚ AZ Ó ÉVTŐL


Hogy már egyszer valahára
Neked is végbúcsút mondunk!
Elmehetsz Isten hírével,
Nincs egymással semmi dolgunk!
Sok csínyt tettél, szökve mégy el,
Meg sem várva a viradtát,
Csak condráid hagyva rajtunk:
Emléked, - s az ócska naptárt.

A tavasz szép volt te benned:
Felszökkent a bunda ára;
A rózsának ajka éjjel
Ráfagyott a violára;
Annyi volt a sánta gólya,
Ki elhullt a sima jégen!
A sírásó - meg a papnak
Nem volt annyi pénze régen.

Nyárban, a harmat hiányát
Dérrel pótlá Árva, Zólyom;
Mózes nélkül, száraz lábbal
Jártunk tengeren, folyókon;
Kiment az eső divatból,
S fútt a szél két hétig néha,
Igaz, nem lett búza s áldás:
De lett üszög és - poéta.

A gyümölcs-szedés bajától,
Őszre megmentett a hernyó;
A regényes cserebogár
Ette azt is, ami nem jó;
Vig szüret volt, kádra szürtük.
Annyi volt a drága lőre, -
Hej csak téged, aki adtad,
Tarthatnálak jól belőle!

S az év végre megbolondult,
Vénségére lett szerelmes:
Hó s fagy kellett volna, s a tél
Vala nyájas engedelmes.
Az elkínzott földnek akkor
Hozott nyíló szép virágot; -
Rámosolyoghatsz az emberre,
Ha elébb jól pofon vágod!

És a bölcsre rossz idő járt,
Ott veszett a könyv a polcon,
Ritkán jött egy jámbor lélek,
Kinek egyet oda sózzon;
Folt hátán folt a kabátja,
De ő azért elél holtig;
Hírrel gyújt be a kályhába,
S dicsőséggel takaródzik.

A bolondot a szerencse
Elfogadta gyámfiának;
Szemérmesnek szeme koppant,
A henyének szakja támadt.
S hány szegénynek a fejét nem
Törte bé a szent igazság!
Megengedvén, hogy ha tetszik,
Tűröm - fűvel borogassák.

S mint a gyermek süvegével
Üldöz és fog tarka lepkét:
Sok embernél, a reményre
Történt a vadászat ekképp, -
S a fogottat elbocsátá,
Más után mohón szaladva...
S annyi haszna van belőle:
Hogy rongyos lett a kalapja.

No de semmi! itt az új év,
Jobb lesz tán ez? Majd megválik!
Nincs mit válogatni bennük,
Egyik olyan, mint a másik:
Új nevével hoz fejünkre
Régi küzdést, régi gondot;
S kiknek mindig, minden jól van:
Azok a bölcsek s bolondok!







ELSŐ SZERELEM


Emlékszem még, emlékszem reája,
Ifjuságom boldog szép korára!
Fényes napja és könnyü fellegével,
Azt az időt hogy felejteném el?

Rengő habján játszva vitt az élet,
Azt sem tudtam: melyik partra nézzek?
Vigan mentem, mint a könnyü csolnak,
- Örvény és szirt eltakarva voltak.

Suttogó lomb, csattogó madárdal
Boldogságnak adta lelkem által:
Éjjelenként édes, nyájas álmak
Nyilt, virágos téren hordozának.

Mikor csendes nyári szürkületben
Üldögéltünk a lugasba' ketten:
Hogy átölelt lágy fehér kezével...
Azt az órát hogy felejteném el?

És nem láttam őtet én azóta,


Két felé vált életünknek úta:
Élsz-e, hol vagy, jó leányka? bánat
Szép orcádra nem borít-e árnyat?

Bár örömre, búra hitt az élet:
Én megőrzöm mindörökre képed!
S hű ölén a házi boldogságnak,
Emlékeim közt gyönyörködve látlak!

Mint mikor már messze tünt a sajka
S nem látszik csak a vitorla rajta:
Messziről a múltnak képe lebben,
S mosolyg szám a szép emlékezetben.

És gyakorta gondolok reája,
Ifjuságom s szerelmem korára:
Fényes napja s tiszta kék egével,
Azt az időt hogy felejteném el!?







AZ ERDEI LAK


Völgy felett, a bérc alatt, középen,
A behorpadt hegynek oldalában:
- Hallgatózva, néma csend körűle, -
Nádkötésű kis lak áll magában.

A kis csermelyt rácsos ajtajánál
Át sem kell röpűlni a madárnak:
Habtalan fut, szótalan fut, benne
Tarka pintyek lépegetve járnak.

Görcsös águ bükkel a sötét szilt,
- Mely a házat vészek ellen ójja: -
Udvarába eleven sövénnyel
Foglalá be régi jó lakója.

A vadszőlő gazdag levelével,
Mely magát a vért-telekre fonta:
Sátort képez, és a gazda déli
Álmot alszik árnyában naponta.

Míg fiát a fatetőkre csalja
A piros tojásu vércse-fészek:
Vagy kiáltja gondtalan kedéllyel:
Hé, kakuk, kakuk! szólj: meddig élek?

Zúg az élet, zúg vásári népe,
S nem hat a bérc egyszerű lakáig:
Néha hallik elhaló harangszó,
Szép idő ha gyors esésre válik.

Itt a hajnalt nem kakas kiáltja,
Van dalos madárja minden ágnak:
A rigófütty, gerlicék bugása
S csattogány-dal szépen összevágnak.

Fenn, kivágott cserfa törzsökéhez
Kötve ing a vízmosás bürűje:
És a törzsök zúgva ki- s bejáró
Kék darázsok mézetlen köpűje.

Lenn a mélyben, szirt s fatorladék közt
Elvesz a bérc harsogó patakja:
Rejtekét a szirt s fatorladéknak
Smaragdszínű gyíkok népe lakja.

Hallgatás ül a bércen, omladékon...
Meg-megrendül a vakand turása...
S hallik itt-ott, vén cser oldalárul,
Tarka harkály gyors kopácsolása.

Meg-megdördül csendes alkonyatban
Gyilkos csője a leső vadásznak:
Fel-fellobban bérctetőkön a tűz,
Ahol a szénégetők tanyáznak.

Tengeren csend és vihar. Hazája
Mérhetetlen tenger a szigetnek.
Rengetegben csend s vihar. Szigetje
E kicsiny lak a nagy rengetegnek.

Vadregényes erdőség vidéke!
Majd ha a tél fagy-bilincsbe zára:
Távol nézek hótakarta kunyhód
Felgomolygó kék füstoszlopára.

És ha éjjel a lak ablakából
Mécskanócok fényt lövelve égnek:
Azt hiszem, hogy mindez lüktetése
A megdermedt jégvidék szivének.

És lelkemben nyugtató hit éled:
Nem halt meg, csak alszik itt az élet!
















A FOGOLY


Bezárva mély, sötét üregbe,
Ül a fogoly hős, láncra vetve,

S hogy a világból mitse lásson:
Vas feketlik a szűk nyiláson.

Szemét titokban rajta hordja
A porkoláb s őrök csoportja,

Várván, hogy majd esd éghez, földhöz,
Vagy vergődvén dühöng, üvöltöz...

De hasztalan! a zord üregben
A rab nyugalma rendületlen...

Majd láncait hosszan-bocsátván,
Csufolják és ingerlik gyáván;

S mint az oroszlánnal, - ha fogva, -
Mulatnak félve, szívdobogva;

Szegény, e rút békót ki hordod:
Kelj fel, vedd vissza régi sorsod!

Tépd el láncod, mint Sámson, könnyen!
- S a hősön a békó se csörren. -

Csak várjatok! ha zendűl a szó,
Az élők sírjaig lehangzó,

Melynek tábor s vitorlás gályák,
Hatalom s csel utját nem állják;

Mely megcselekszi, hogy mi álom:
Valósággá lesz a világon;

Hogy ami fekszik porban, romban:
Felépül, újul dísszel, gyorsan,

És nem lesz holnap, ami van ma...
Ha zeng a szó s munkál hatalma:

Oh várjatok csak! akkor felkél,
S tudtúl lesz Isten- s embereknél...!










FÖRDŐBEN


Az erdő utain
Járkálok egyedűl:
Szememben a könyű
Váratlan egybegyűl.
A hullt szirmot, mit a
Multban felszedeget,
Lábaimhoz hinti a
Játszó emlékezet.

Minden mint egykoron:
Táj, lomb, virág...de nem!...
Akkor kezed fogám,
Most nem vagy itt velem!
Nincs a varázs, mely a
Zöld fák árnyába vont,
S fénnyel boríta be
Romot, csermelyt s pagonyt.

Nézem, hová drága
Neved véstem vala:
Kiforrta, elveszté
A bükknek oldala:
De szívem, bár sebe
Lassúdan béhegedt,
Örökre megtartja
Imádott képedet!










A GÓLYÁHOZ


Megenyhült a lég, vidul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsugár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megutálni is kénytelen legyen!







HAJNALKOR


"Kis fülmile! ki hí dalolni,
Ha kezd pirúlni napkelet?
Öröm vagy bú szokott-e csalni
Ajkidra édes éneket?" -

,A természet szent templomában
Legyek bár én kicsiny madár -
A nagyszerű harmóniában
Az égbe száll ez énekár.'







HALOTTAK EMLÉKEZETE
1856


Hull a levél... a tarlott őszi tájak
Szebb napjaikra nézni intenek;
Szeretetben kik vélünk egy valának:
Feledjük-e, midőn már nincsenek?!
Jertek, jertek! s hulló lomb közepett
Üljünk meg a bús emlék-ünnepet!

Ugy elmerül szivünk a földiekben...!
Hű lenni a méltó búhoz nem ért;
Oh, a fátyol mi könnyen hátralebben,
Melyet köténk az elveszettekért!
Hogy sirjokon mécs, szemükben köny ég
Legyen ez a nap az övék... övék...!

Mienk is ez! emlékben, fájdalomban
Ugyan mienk! kik élvén hányatunk!
- Csak addig zúg a lomb, mig a galyon van, -
A holtaknál nincs a mi bánatunk!
De jól van így...! a búban, könyeken:
Kiért bú s köny van, nekünk megjelen!

Itt a szülő, hű karjai kitárvák,
A szeretett férj haza látogat!
Ne sirjatok, szegény rongyfedte árvák!
Ifjú özvegy, vetkezd le gyászodat!
Kis magzatim! hát visszatértetek...?
Oh mint vérzett, fájt szívem értetek!

A hős ifjú koszorúval, sebekkel,
A test-halomból délcegen kilép;
Jön a testvér, barát s a mátka; felkel
Ki elveszett, s nem tudni hol? mikép?
Meghalni a sors akit hova vitt:
Föld és tenger kiadja holtait.

Körülfognak vigasztaló beszéddel:
A cél, az út mind egymáshoz vezet!
Nem foszlik még az ábránd rajza széjjel,
S erős hit ver szivünkben gyökeret.
Mint a virág kelyhébe' titkosan,
Illat s szirom közt a gyümölcs fogan.

S enyhűl a bú, szivünk nem nyomja kétség,
Mi jól értünk az elhunytak felől!
Az örömért, mely vélök érte végét:
Örökségünk remény, remény te löl!
A téli napnak, - távol szertelen, -
Melege megfogy, tündöklése nem!

A hűségnek nem veszhet el jutalma,
S szivnek, kit a sors összevissza-zúz;
Pálmánkért a hit menny felé utalva:
Nem lenne csak sirunkig kalauz?
A vágy jobbat lel, mert jobbat keres;
Még ez a köny is szebb létért kezes!

Pihenjetek hát hívek, jók, szerettek!
S kiknek a föld keservvel fizete;
Hull a levél... de az emlékezetnek
Örök-zölden mosolyog ligete.
Hull a levél... alvó félben az élet...
Boldog, boldog... ki tudja, még se félhet!
S a halál és pusztulás közepett:
Uj életnek szentelhet ünnepet!







HOZZÁ


Mért nem kötök füzért a nevednek?
Dalomban mért nem emlegetlek?

Fa vagyok én: te kis folyócska,
Szerelmeddel reám fonódva:

S mellyel az ég engem megáldott:
Nem ejtek rád egy-két virágot!

Hívem, ne szólj, midőn utánad
Láttál bujdosni, mint árnyat,

Midőn e szív alig remélte:
Sajátjának mondhatni végre,

Dalomba voltál szőve, mind csak
Reád utalt virág, hab, csillag:

Örvénnyel küzdve, partra szállva:
Te voltál, csak te, lelkem álma!

Mit mondjak most? elég, ha érzem
Hű karjaid közt üdvösségem'!

Mért tudna még epedni vágyam?
Hisz benned mindent feltaláltam!

Ajkam hű csókja homlokodra,
Egy pillantás szemedbe lopva:

Mindent elmond, - mindent megértet
A boldogságról vélem, - véled!







AZ IBOLYA ÁLMAI


Ah, én boldogtalan kicsiny virág!
Ki élek búsan, észrevétlenűl:
Nem jön énhozzám szellő, napsugár
A pillangó is rajtam átrepül:
Csak néha látom a kéklő eget,
Ki szeretettel adta színemet,
Fölé kinyúlnak a sötét gallyak:
Elém irigy, rút füvek állanak,
Még a szép világot sem láthatom:
Ah, én boldogtalan vagyok nagyon!

Szép tavasz-estén a kis ibolya
Sorsa felett imígy panaszola,
S irigylő gondolattal átfutott
Szegfűt, violát, rózsát s liljomot.
A hold fölebb fölebb, majd délre hág,
S még ébren van a merengő virág:
A lágy szellőben ingó bokrokon
Reszketve omlik szét az éji fény,
Végre elaludt e gondolaton:
Ah, bár vadrózsa tudnék lenni én!

Beteljesült. Álmában rózsa lőn,
Vadrózsa, nyílt s szellős halomtetőn:
Üdvözletére lepkék jöttenek,
Fejét ringatták dalló lágy szelek.
Előtte délibábos messzeség,
Felette a menny, nyájas, tiszta kék,
Az ég kék földjén arany súgarak,
Melyek reá, ragyogva omlanak.
Örült, hogy hintázhatta a szabad
Légben a karcsú, ékes ágakat.

Boldog volt a virág s szólt csendesen
Látván virágit, lombját, tövisét,
"Virág, lomb ékesít: a tüske véd,
Szépség, ifjúság, hatalom velem!"
De nemsokára a vidék felett,
Tornyosúltak setétlő fellegek:
A sebes zápor gyorsan megered,
Leverve róla szirmot, levelet.
Majd zúgó szél üvölt, - vadrózsa árva
Fejét a föld szennyes porába mártva.


S mig álmodnék kevélyen, boldogan:
Ifjúság, szépség, veszve, veszve van!
Ő puszta kóró, él, de halva van már,
Reá undok pók hálót kötni jár:
De íme látja, hogy csak álmodott...
Oh, - felsóhajt: vadrózsa nem vagyok!

És ujra csendes, holdas este lett,
És ujra mély ábrándba mélyedett:
Ah, a mező olyan vad, néptelen!
Belől a kertben jobb volna nekem:
Holott hű gond s szorgalmatos kezek,
Ápolgassanak és növeljenek.
A hajnalkának boldog élte van:
A gyámvesszőre felfut magasan,
Ha rút szél jön, megkapaszkodik...
S elszenderűlvén ígyen álmodik:

Hajnalka volt. Virággal teljesen,
Sugár szil ágait ölelte fenn,
Amelynek erős, lombos alkata
Zugó szelekkel zugva dacola.
És boldog ő! midőn virága hull:
Utána fájó szivvel nem sóhajt,
Eljő a hajnal, visszadaja majd...
S egy elvesztettért tízzel gazdagul.

De megdördűl az ég nagy hirtelen,
Villám cikázik bús felhőiben:
Egy pillanat...s az égi tűz lesújt,
Csapása tör, ront, - izzó lángja gyújt...
A büszke szilfa forgács és szilánk, -
Ledönté, meggyújtá az égi láng:
Szegény virág! indája fonnyad, ég...
De íme látja: hogy csak álmodék,
És hosszú, halk lélekzetet veszen:
Ah, jó, hogy nem vagyok hajnalka sem!

És harmadizben száll alá az est:
Ábrándba mélyed ismét örömest
Bokor tövében a kis ibolya,
S most a fehérliljomra gondola.
Ah, oly magasan nem jó állani!
Oda járnak az ég villámai,
Melyeket a fenség magára von...
Legyek én, legyek fehérliliom!

S meglőn. Álmában úgy látá magát:
Mint a kert karcsú fehérliljomát,
Magasan nem állott mások felett,
De látott napsugárt, kéklő eget.
S ő, ez átváltozásnak általa
Igen kevély, igen boldog vala!
Mert minden illat s bűbáj, ami csak
Kebledben rejlik, oh jó anyaföld!
S mit a napsugár szirmaikba szőtt
A tavasz ifjú szép viráginak:
Mindaz egy-magán egyesűlve van!
És a liljom áll büszkén, boldogan.

A kertbe három ifjú lány jöve,
Telvén a sok virágba öröme,
S megszólal az egyik ékes hajadon:
Ah! milyen bájos ez a liliom!
Ugyan törjük le...! s szörnyű félelem
Fogá el a hallott beszédeken:
Szorongásban telt az élete...
Ha nyílt az ajtó: ő már reszkete.

A kertbe majd egy gyászos nő belép,
Könnyek borítván bánatos szemét,
Málvát, rozmarint, szegfűt szaggata,
És - letörve volt a kert liljoma...!
Gyászos terítőn, benn halvány halott,
Halvány kis leányka nyúgodott, -
Ennek merev kezébe adta őt,
Hol irtózata s kínja egyre nőtt.
Keskeny koporsót hoztak azután,
Belezáratván a virág s leány:
Rögtön setét lőn...ő a holttal...ah!
- Hullván a hajnal hűvös harmata,
Felébredt, és szólt a virág, szegény:
Hála, hogy vagyok kis ibolya én!

Jobb nékem itt a bokrok enyhiben
Szerényen élni s észrevétlenűl:
Hol szaggató kéz és zápor nem ér,
És a vihar bántatlan átrepül.
Fedezz el, lágy fű leveles bokor!
Folyjon kis éltem, amikép folya:
Ne legyek én rózsa, vagy liliom:
Legyek illatos szerény ibolya!







ITTHON VAGYOK


Itthon vagyok...! haza jöttem valahára,
Lelkem ezt az édes órát alig várta;
Megpihenni csendes élet, hű öledben:
Jöttem, mint a siető hab, hogy jöhettem.

Haza felé még csak e táj halma kéklett,
Forró vágyam ölelé a messzeséget;
Fel se tűnt még házam tája, s már előre
Megcsapott a boldogságnak lágy szellője!

Kinyilt a völgy... a falucska ott van, ott van!
Dobogott a vándor szive hangosabban;
Mig csókod forrt a belépő ajakára...
Itthon vagyok, haza jöttem valahára!

Házi üszköm melegítő lángja mellett,
Keblemen a szomorú fagy ugy felenged!
Csordultig van az én szivem, annyit érzek,
Örömében olyan boldog, olyan részeg!

S nem is tudom: félig alva, félig ébren
Pihenek a szeretetnek hiv ölében;
Két karomon ami kedves, kis családom;
Mi reményem, vágyam van még a világon?

Kis fiamat az ölembe teszi anyja,
S hosszan nyugszik mindkettőnkön pillanatja...
Nem tudok én mit mondani, nem tud ő sem, -
De beszél a mosolygó ajk s könnyező szem.

Majd ha lelkem szomorítják ujra gondok,
Vagy élettel és világgal meghasonlok:
Akkor nyájas, kibékitő gondolattal,
Ez a könyű, ez a mosoly megvigasztal.

Zárd magadba, lelkem! ezt a boldogságot,
Mely ez édes szép órában rád szivárog;
Mint a cseppet a világnak kelyhe szokta,
Tartogatván hév napokra, bus napokra.

1853







KEDVESEMHEZ


Emlékjelűl: hogy hívedet
Feledni nem fogod,
Háromszinű selyemszalag,
Lánykám! ajándokod;

És bárha tőlem messze vagy,
A kis szalag velem, -
Amelyen, édesem! rokon-
Vonásidat lelem.

Ártatlanságod szűz havát
Jelenti a fehér,
Amellyel a föld csillogó
Gyémántja föl nem ér; -

És a piros szerelmedet,
A lángolót, a hűt;
Borús egemre ez mosolyg
Vidám tavasz-derűt. -

Oh! e kebel mi kész a zöld
Felett reményleni:
Hogy birtokod csak engemet
Fog boldogítani.

Lánykám, hazám! jelszínetek
Mert nem különbözik,
Szivem nektek nagy és örök


Hüséget esküszik.

Hozzátok ennek lángoló
Szerelme végtelen;
S csak benne ég, mert mondani
Az ajk erőtelen.

Az alkonyat ha elmosolyg
S az új korány ha kél,
Ebben csak a kedves leány
S a hon szerelme él;

S mig más az oltár zsámolyán
Imádja Istenét:
Oh! én csak egy imát tudok:
A hon s leány nevét,

Övék mert minden érzemény,
Mely szűmben felfakad,
Csak értök fáj, remél, dobog,
Amíg meg nem szakad. -

Oh kedves lányka, akkor is
Te fogd be bús szemem;
Nyugalmat a sír álmain,
Hazám, te adj nekem!







KERTÉSZLEÁNY


Fejlő virágait,
Napkeltekor, nap alkonyán
Hű gonddal öntözé
Csergő patakbul a leány.

Rózsái díszlenek,
Élet mosolyg virágirúl;
S a lány arcúlatán
A legszebb rózsapár virúl.

Elmúlik a tavasz,
Forró nap járja az eget;
Ujító csepp után
Sok hervatag virág eped.

S eljő a hű leány,
Szép arca, mint a hó, fehér,
Bágyadt virágitól
Az ismerős csermelyhez ér.

S eltűnt a csörgeteg ...!
Helyén forró, halvány homok;
A part is szintelen ...
- Kertészleány úgy mosolyog!

Hideg az a mosoly ...!
Esthajnal-fény a fellegen;
A halvány arc beszél,
S a szívben a bús sejtelem.

Még egy hő nap foly el,
S jövén az est: borúl az ég,
Éled halom, mező
A hűs csepptől, mit szomjazék.

És a virágsereg
Mosolygva ég felé tekint,
Cseregve jön, szalad
Az enyhadó patak megint.

De kiterítve már,
S alszik a szép kertészlány,
Kedves virágiból
Koszorú van a homlokán.







A LIDÉRC


Nagy a Természet! Tartja benne
Két dús világ egymást ölelve:
Ez feltűnő képben, alakban:
Az légszerű és láthatatlan.

Hegy-völgynek, barlang- és folyamnak
Saját szellemlakói vannak;
A természet kültárgya, műve
Lényekkel van megnépesűlve.

Csengő kiáltást tész az ércbűl,
Zöld lombot hajt az ágra ékűl;
A kőből szikrakép kipattan,
A tűzben éget, fojt a habban.

A fínom, tiszta légvilágnak
Tág birtokán lebegve járnak;
A magas mennytől messze földig
Kinyúló hézagot betöltik.

Az ember nem lehet magában
Mellette titkos társaság van:
A szellemeknek társasága
S ki jó az emberhez, ki bántja.

Melléd ülnek, lépted kísérik,
Látják dolgod, hallják beszédid:
Még éjjel is feletted állnak,
Rád hajlanak s intézik álmad.

Ne kívánd, hogy bár pillanatra
Légy e társaktól elhagyatva:
Ki mellett ők nem állnak őrül,
Elzsibbad a lelke, - és megőrjül.

Nagy a természet titka... benne
Két világ áll egymást ölelve:
Az feltűnő képben, alakban;
Ez légszerű és láthatatlan.

A gyémánttermő föld ölében
Ül a kincsszellem zord-sötéten:
Előtte dús kincs- és aranynak
Felhalmozott rakási vannak.

És mond: 'e bús üregbe zárva
Tart engemet sorsomnak átka!
Álmatlanúl hogy őre légyek
Fényes rög és por rejtekének.

Kincsem hideg csillámit, ah mért
Nem adhatom hő napsugárért!
Előttem e gyémántrakásnál
Kedvesebb volna egy virágszál!

Az ember gazdagságra vágyik,
Gyötörve gondja mind halálig;
Adok... s megkérdezem: mi végett
Imádja úgy e semmiséget?'

S felette ím, távol morajt hall...
Három kincsásó vágja bajjal,
S arannyal álmodó reményben,
A földet és sziklát keményen.

S örültek, a várt kincset érvén,
De jobban a szellem beszédén:
'Itt van...! s ha elfogy, jertek újra,
S két ennyivel bocsátlak útra!'

Mohón rakodván mind a hárman,
Gondolta szellem magában:
Megkérdezem, ha visszatérnek,
Mi hasznát vették mindez ércnek?

És midőn még ingyen se várta,
Megjött az első nemsokára;
De dörgő szót hallott legottan:
'Mondd el, hová tevéd, amit adtam!?'

Hatalmas szellem! - amit adtál,
Megvan!... nehéz závár alatt áll;
Ah...! ha egy kis fillért apadna,
Örűltség szállna meg miatta;

Testemen szétszakadt az öltöny,
Éhen, szomjan s riadva töltöm
A nappalt és az éjszakákat,
Miként az üldözött vadállat.

A nyomort szembehunyva nézem,
Előttem roskad öszve éhen
A fonnyadt képü özvegy, árva...
S előtte kincsem zárva... zárva...!

Melyben anyámat eltemettem,
Más vette a zsúpot helyettem;
Fiam rabszolga tengeren túl,
Hátán a hús korbács alatt húll...

De nem váltom ki...! amit adtál,
Megvan...! oh adj még többet annál!
Hisz ép ugy el van rejtve nálam,
Mint itt e hegy mély padlanában!

'Hah! esztelen fukar! ki éhen
Kopároz e bőség ölében,
S panaszát vérnek és nyomornak
Nem hallja; - menj! mert eltiporlak!'

Szólt, s a süket barlang haragja
Szavát dörögve visszaadja;
S felhalmozott kincsének ormán
Megül megint sötét-mogorván.

És most a második belépe.
S kit a kincs olthatatlan éhe
A mélységes barlangba fáraszt,
Imígy ad a kérdésre választ:

Hatalmas szellem! átkozottul
Kifogytam dús ajándokodbul!
De van láttatja, Istenemre!
Minden fillér átkot teremve.

A földön oly sokat mesélnek
Mivoltáról a szép erénynek;
Mondják: van hűség s férfi-jellem,
Szilárd minden kisértetekben.

S hogy mindez látszó búborék csak,
- S miként a gyenge búboréknak
Szines tojása szerte pattan -
Én, kincseimmel megmutattam.

Az emberek szemét aranyba
Mártott kezekkel bétakarva:
Az ártatlant gázolta lábam,
Az igaz embert függni láttam.

Kit a pénzvágy vásárra hajtott,
Vevén az embert, mint a barmot:
Önkényt arany-jármamba búván:
Jártam rajtok nagy vétkek útán.

Akartam, s a testvér kezére
Loccsant a testvér drága vére
És a fiú, hatalmas szellem!
Hamis tanú lőn apja ellen.

A szűz erény elé s utába,
A fényes maszlagot kihányva:
Elkábultan ölembe dőle...
Vagy - eladta saját szülője.

Ki fennhordá fejét kevélyen,
A jellem büszke érzetében:
Kincset s vétket köték nyakába,
Hogy szemlesütve hordja lába.

Volt, ki szent lázban tépte mellét,
Szólván az Isten s hon szerelmét;
Azután, a kincsnek miatta,
Istenét és honát eladta.

Tapostam a család nyugalmán;
Rontásra ingerelt, ha hallám,
Hogy két szivet gyémánt-kapoccsal,
Hűség s barátság egybefoglal.

S midőn már sok ösmert régi vétek,
- Immár nyakig jóllakva vélek -
Mulatságot nem szerze nálam:
Új, cifra bűnöket csináltam.

S e tenger vétek, bűn s galádság:
Talán hogy síromat megássák?
Vagy sütve homlokomra bélyeg:
Hogy azt nyilván mutatni féljek...?

Oh nem! de-sőt naggyá tevének
Sáfári a közvéleménynek;
A világ engem nagy szavakkal
Tisztel, becsűl, fél és magasztal!

Kincset hát, szellem! kincset nékem!
Mert nem lehet már visszalépnem!
Csak kincset többet! és meglátod:
Mivé teszem még a világot!«

'Hah, nyomorúlt! kiált a szellem
Haragjában a bús üregben:
El-el! szemem többé ne lásson,
Légy átkozott, mindkét világon!'

Szólt, s a süket barlang haragja
Szavát dörögve visszaadja;
S felhalmozott kincsének ormán
Megül megint sötét-mogorván.

Midőn a harmadik leszálla,
A szellem így rivalga rája:
'El, vissza, kába nép! sohsem nyer
Kincset tőlem többé az ember!'

Nem is kell szellem! - mond ez bátran,
S mely súlyosan feküdt nyakában:
Terhét földhöz csapá legottan, -
Nem kérek én kincset, de hoztam!

Ez megmaradt abból, mit adtál;
- Egy fillért sem hagytam magamnál, -
Vedd vissza! ah, gyötrelmim átka
Ragadjon rozsdakép reája!

Nyugodt, boldog valék szegényen,
A kincsek közt zaklatva éltem:
S kiről szivemben jó hit állott:
Megútáltam embert, világot!

Irtsd a gonoszt, a jót neveld, védd!
Szent célon függjön szíved, elméd!
Gyógyítgasd mély sebét fajodnak,
Küzdj, - törj, - áldozz - s követni fognak!

Így hittem én! de ah gyalázat!
Az ember, mint a bősz vadállat,
Még azt is összetépi, marja,
Ki hőn buzog segítni rajta!

Midőn egykor kiléptem innen:
Dús voltam a kincs-, dús a hitben;
Örűltem, elgondolva mennyi
Jót fogok én ezzel mívelni!

Csalatkozám! most visszatértem
Megtörve és hitben szegényen;
Ah, mert jótéteim nyomában
Hálátlanságot járni láttam.

Letörlém, amelyek folyának,
Könyűit a bánat fiának;
És amelyet sajtolt az inség,
Nyögést, sohajt elcsendesíték.

És alighogy magához tére,
Az inség elcsigázott népe:
Nyelvét öltötte rám, s a hála
Fejében, sár- s kővel dobála.

Csecsemőt találtam kitéve:
Apja lettem apja helyébe;
S midőn emberkort ére, fogta:
Mérget kevert titkon boromba.

Gazdagságom sok száza, ezre
Ment közhasznú intézetekre;
Felboldogítám a világot:
S a világ bolondnak kiáltott.

Ha kértek a közjó nevében:
Ontám a pénzt, számát se néztem;
S kínpadra voncoltak legottan,
Hogy azt a pénzt, bárhol, de loptam.

Tüzes fogókkal összetépve,
Félholtan dobtak a szemétre:
A kórház, melyet én emeltem,
Be nem fogadta csonka testem.

Végre, egy özvegyasszony által,
Kit én tarték hetedmagával,
Templomrablás vádjába jöttem,
S kötélhalált mondtak fölöttem...

'Elég, elég! - dörögve vága
Az ingerült szellem szavába;
Az ember gaz s őrült; ne légyen
Kincsem tűz és gyilok kezében!'

Ezt mondván, a sötét üregnek
Sziklái ingadozni kezdtek...
És barlang, szellem, kincs, ahogy van,
Lesülyedt a más pillanatban.

S mélyen, mélyen a föld ölében
Ül a szellem zordan, sötéten;
Előtte dús kincs- és aranynak,
Felhalmozott rakási vannak.

S szolgái, a bolygó lidércek
A föld szinére feljövének;
Hogy a kincsásót, aki látja,
Becsalják mélység- és mocsárba.







A LILIOMOK HARCA


Szép fehér liliom! a gondos természet,
Hóditó kecsekkel mért áldott meg téged?!
Ha te nem oly pompás diszköntösben járnál,
S nem volnál bájolóbb minden más virágnál;
Ha bűvillatodtól a méhe és lepke
Lábadhoz nem hullna, kéjtől részegedve:
Ellened az irígy féltékeny virágok,
Szép fehér liliom, nem ütnének pártot!

A szép virág ellen összeesküvének
Másféle liljomok: sárgák, tarkák, kékek;
E kevély teremtés egy nemzetség velünk!
Vagy mi nem liliom névvel neveztetünk?
És ő uralkodjék felettünk kevélyen...!?
Jertek, alázzuk meg! - igy zúgnak az éjben.

E pártos felkelést, a sárgák és tarkák,
Irígy mivoltokban leginkább akarták;
A szelíd kék pedig, vonva, rábeszélve
Elegyült a gyászos összeesküvésbe.
A sárgákból egyet választván vezérnek:
A fehérliljomra haddal ütni készek.

Elcsendesült a föld, közel volt az éjfél, -
Négy szótalan tábor mozog a holdfénynél:
Buzogány-fejét a tarja fennen tartja,
Kivonva a sárgák sásalaku kardja.

És igy közelegnek, harctúl égve bátran,
Remegés van csak a kékek táborában;
A fehérek hada, mint egy hószin fátyol,
Melyet szellő ingat a mezőben távol:
Bája fegyverével hullámzik előre;
Legkevesebb számra, de legtöbb erőre.
Arcok tiszta fénye és a hold világa:
Bűvös fehér ködben olvadnak egymásba;
És tűkörében az éji délibábnak,
Mint egy szellemtábor, - s magasulva állnak.

És a fehérektől íme követ mégyen,
Hószinű zászlócskát tartván a kezében;
Csendet, békét, ajánl a pártos feleknek,
Elmondván: mily szégyen, hogy így ellenkednek!
S hogy okot nem adott soha nemzetsége,
Sem szóval, sem tettel a gyűlölkedésre;
De ezek: kard-ki-kard! nem is várják végig
A követ beszédét, - s a csata kezdődik

Előre nyomul a sárgák zászló-alja
S erősen ví, de a szerencse megcsalja;
Mert aki most kemény rohanással támad:
Nagy ijedség között fordít gyorsan hátat,
S rendetlen futásban egy tónak nyomatik,
Hol a mély iszapba sülyedve hónalig,
Nád és gyékény közűl többé ki nem lábal,
S ott marad a vezér egész táborával.

És a másik csapat, a kékek csapatja,
Magát a győzőnek szivesen megadja;
Kedve ellen vett részt s a gyász ütközetben,
S ha el nem csábitják, rábeszélve ketten:
Fehérliljom ellen fegyvert ő nem is von;
Ah! hisz abba régen szerelmes már titkon.
Most megadja magát, sorsával kibékül:
Édes a halál is a kedves kezétül!
S midőn már a győzők lábánál hevernek,
Bevallva a vétket, megbánást, szerelmet:
Ölelő karok közt fogadja melegen,
A bűnt: bocsánat; a szerelmet: szerelem!

Már csupán egy tábor áll a pártos részrűl,
Mely a fehérekkel megmérkőzni készül;
Tábora a tarka tigris-liljomoknak,
Kik győzni, vagy esni, de futni nem fognak.
Szerencse s elszánás küzdik a két pártnál,
Egymásfelé nyomúl és egyik sem hátrál;
De im kelet felől hűs szellő támada,
Mely által a fehér liljomok illata
Rá-foly s verődik a tarkák seregére,
Mint egy bűvös árviz... s a csatának vége!
Az erős illattól mert megrészegűlten,
Alélva dőlnek el a harmatos fűben.
És lefegyverezve, foglyaul esének
A bűvös hatalmú győzők seregének.

S a fehérliliom, kit a jó természet,
Csudálatos bájjal oly dúsan tetézett:
Hogy csak szégyenülten állhat más mellette,
- Megirígyelt helyét ismét visszavette.
A méh és a lepe, bűvös illatátul
Részegülten, most is lábaihoz kábul.

Nem irígyek többé reá a virágok,
S nincsen oly vakmerő, aki ütne pártot.
A tarka liliom azóta szolgája,
Járván tisztelettel s szerényen utána;
A sárgák családja, hova hajdanában
Lesülyedt, ott maradt a tó- és mocsárban;
De hő kebeléhez a szelíd kék liliom
Szerelemmel simul csendes esthajnalon.







MÁJUSBAN


Zöld a mező, foly a patak,
Hűs árnyakon madár-zene;
Van-e, ki benned, oh tavasz!
Édes gyönyört nem érzene?

Kinek csak egy virága volt,
S benned föl nem virulhat az:
Mindegy, akár kihajt az ág,
Akár a zordon tél havaz!







MIT KÉREK...


Mit kérek tőled sors, találd ki!
Tán gazdaságot, kincseket?
Oh nem biz én! megél az ember,
Megél aztán ahogy lehet.
És ámbár pénzem nagy ritkán akad:
Fel nem kötöm miatta magamat.

Pedig hallod sors, te vén zsugori!
Ha tán feltörnéd kedvemért
A sziklazáru bérceket,
Ez órjás kincs-szekrényeket,
Hová még emberkéz nem ért;
S a bérc ezüstjét, aranyát
Mind lábaimhoz ontanád,
És kérdenéd:
Ha kell-e még?
Nem mondanám: elég!

Mit kérek tőled, sors! talán
Hosszú élet kivánatom?
Adj egy kedvem-szerinti órát, -
S száz meddő évért nem adom!
S ha kérni kell, azt kérem én:
Haljak meg annak idején;
Ha erőm s lelkem végkép kiapad:
Ne legyek az élet lába alatt;
S ha nincsen már e földön szerepem:
Kár volna csúfra itt ténfergenem.

Mert nagy baj, ha az ember élete
Rövidebb, vagy hosszabb, mint kellene;
A vackornak is ilyen sorsa van:
Zölden nem jó, még rosszabb szotykosan.
A vén ember zsibvásárra kerül,
Hol olcsó, olcsó lesz kegyetlenül!

Nem kérek én siromra szobrot,
Melynek magasló ormirul,
Hirem, nevem fényes sugára
Az utókorra átpirul.
Kóró, vagy emlék áll sirom felett,
Örök felejtés, hű emlékezet
Árnyék- vagy sugár-képivel:
Az engem nem sujt, nem emel.

Nem kérek tőled sors, hatalmat!
Ne add kezembe pallosát,
Mert amit én azzal mivelnék,
Magad is megsokallanád;
Mint a haragvó menny villáma:
Kezemben az gyilkolva járna.

Az emberfaj beteg, - szörnyű beteg:
S ki lészen néki orvosa?
Ti, kórvilágnak halvány bölcsei!
Ti gyógyitjátok meg?... soha!
Hitvány kuruzslók! népek, századok
Millióinak vak vezérei!
Feleljetek, ha kezetek között
Megszünt-e az jajgatni, vérzeni?
Betüt szültők, hogy abban, mint a féreg
Saját mocskába', megteremjetek!
Az elv-, a rendszerért élet-halálra
Marjátok egymást, mint a bősz ebek.
És meddő elv-vitátok mellett
Az emberiség romlik, szenved.

Kiáltotok, ti szemtelen faj:
Mi földi istenek!
Mi vagyunk sáfári az észnek,
Sötét éjben fénylő szövétnek,
Minket kövessetek!
S utánok sok század óta
Az emberi nem milliója
Bukdácsol, tévelyeg.
Mutassátok meg a sükert bár!
Az ember most se jobb: maradt a régi,
Hajdan nyers bőrben, ma bársonyban,
Egymást mint a vadállat marja, tépi!
S mig akkor körme s agyara
Volt csupán, mellyel másnak ártott:
Ma ki ösmerné fegyverét,
A százrétű cselt s álnokságot?

A fenés tagot le kell metszened!
Nem használ annak balzsam és kenet;
A megveszett föld tüzzel, vassal
Gyógyúl meg egykor, vagy soha; -
- Nem jó volna az én kezembe
A hatalomnak pallosa!

Nem kérek én hirt és hatalmat,
A hosszu élet mit sem adhat;
Nem kapok kincseken;
Csak egy ohajtásom van, oh sors!
Azt teljesitsd nekem:

Szeretnék én meghalni, - s ujra
Feltámadni sok század mulva;
Az éveknek sorát,
Melyek most életemre néznek,
Majd akkor élni át.

Szeretném látni önfajom,
Hogy ennyi köny-, vér- és jajon
Magának mit veszen?
Mi vége lesz ezen
Veszett küzdés és hányatásnak?
Minő arca lesz a világnak
Tul egy évezreden...?!

1850







NÁLAD NÉLKÜL


Örömet nem nyújt az élet,
Csak tenálad, csak tevéled!
Mint buborék széjjelpattan,
Ha osztályos nem vagy abban!
Az ég és föld bús, kietlen,
S ami rá van rakva ékül:
A boldogság gyötrő álom
Lenne nékem nálad nélkül!

Ha szememnek könyje csordul:
Elveszesz te bánatombul!
Megkönnyíted a keresztet,
Melyet a sors rám eresztett!
És lelkemre nyugalom száll,
Az élettel úgy kibékül,
De hánykódó, zivataros
Tenger lenne nálad nélkül!

Ne is hagyjuk el mi ketten
Soha egymást az életben!
S egymás hű karjába dőlve
Menjünk el a temetőbe!
Mert nem lelnék üdvöt ott fenn,
S visszavágynék én az égbül,
A sírban sem lenne nyugtom
Nálad nélkül, - nálad nélkül!







NYÁRI ESTÉN


Nyugszik a nap. - A lugasban
Kettecskén beszélgetünk;
Lábainknál, a homokban
Játszadoz kis gyermekünk.
Borul a táj, ködlik a tó
S a part, melyet habja mos;
Csak a magas jegenyefák
Sudara még aranyos.

A zöld halmot, szürke bércet
Mély sötétség zárja már;
Szűkebb szűkebb udvarával
Összefut a láthatár.
E lugas a nagy világból
Mindaz, amit láthatunk;
Egész világ ez minékünk:
- Mind a hárman itt vagyunk!

Megenyhült a nap hősége,
A lég könnyű, lágy-meleg:
Hull a harmat, illat árad,
Virágbimbók feslenek.
Mint a csendes éji szellő
A virágos bokrokat,
Mely a lelket hajtogatja:
Szelíd, szent a gondolat.

A nyugvó föld alkot, éltet,
Keble rózsákkal tele,
Mint anyának álma közt is
Emlőin függ kisdede.
Oda-fenn a csillagos menny, -
Oh azok a csillagok...!
Lelkünk e szép nyári estén
Rajtok úgy elandalog!

Jer, jer! hajtsd le vállaimra,
Hajtsd le hívem, a fejed:
E tündér-szép nyári éjet
Hadd virrasszam át veled!
Szerelmednek horgonyával
- Mint hajót a tengeren, -
Lelkem álma örvényének
Bizton által - engedem!

Belefáradt játékába,
S elaludt a kis gyerek;
Kacaj támad kisded ajkán...
Most is játszik, enyeleg.
Félve állnak őrt felette
Szép reményünk, gondjaink:
- Ah, egy kisded sír felett már
Szomorú fűz lombja ing!

Ő, ki nyugszik anyja keblén
És pihegve rásimul,
Te, ki tartod karjaid közt,
S átmelegszel álmitúl;
Én, ki látlak, én ki bírlak,
És lelkem reng, mint a hab...
Ki tudná, hogy hármunk közül
Melyik már a boldogabb!?

Jártam a zajos világot,
Ösmerem jól csábjait;
S a természet lőn barátom,
Itt nyugodtam meg, csak itt!
Tarts sokáig, édes érzés!
Jöjj el ismét, boldog est!
S én a zajgó nagy világot
Elfelejtem örömest!







ŐRIZD MEG ...


Őrizd meg, oh lány, a virágot,
Mely fürteid közt hervad el!
Tanúd: a szép órát ha várod,
S ajakidon mosoly ha kel.

Hogy keccsel bájad még emelje:
Halántékod hűn fonja át. -
És szívesen árasztja kelyhe
Letörve is jó illatát,

A tengeren ha jel mutatja,
Hol tört hajót a bősz elem:
Éltünk egy-egy szép pillanatja
Miért muljék emléktelen!?

Jelöld meg azt! Melyet bejárunk,
A világ tarka, víg mező,
De feledés jön ott utánunk,
S mindent bepókhálóz, besző.

Ha majd a hajló kor s az élet
Komollyá tesz, gondokra hív;
Mint őszi nap borong kedélyed,
S ritkán, lanyhán hevűl a szív:

A száraz, kis virágra esve
Tekinteted véletlenűl:
Illatja ér, mint akkor estve ...
A halvány szín elevenűl.

Meglebben a bűvös fuvallat:
A táj tisztúl ... köd s pára vész.
Feltűnik a szép mult - s jutalmad
Egy édes, boldog óra lész.







ŐSSZEL


Ültem a rét zöld pázsitján,
Hol a csermely omlott tisztán;
Illatos fű, nyílt virágok...
Szemem alig nézett rájok.

Völgyek árnyán elmulattam,
Támadáskor, alkonyatban;
Lelkemhez szólt a madárdal,
Mély, de gyorsan múló bájjal!

A mennyet borongni látom,
Dér-harmat függ a faágon;
Fogy az élet észrevétlen,
Lassúbb, lassúbb érütésben!

Rétek halvány kis virága!
Hulló lombja a bereknek!
Némuló dal, mért szeretlek?
Elveszítlek nem sokára!











ŐSZI TÁJNAK


Őszi tájnak hervadása!
Őszi napfény ragyogása!
Hervadásból, fényből támad
Lelkemen e kedves bánat.

Omlik a lomb, hallgat a dal;
Visszatérek gondolattal
A tavaszra,... ah de annál
Betegebbnek tetszik a táj!

Ez a rét volt olyan ékes?
Ez a határ olyan népes?
Ez a halom, völgy és tájék...
Mintha a sirkertben járnék!

Lemegy a nap nem sokára...
Haldoklásnak szent országa!


Olyan édes forró vággyal
Ölel téged lelkem által!

Az elmulás bája rajtad,
Lelkemen vesz mély hatalmat;
S bár meghalni kéne véled:
Mégis, mégis szeretnélek!

Néma a táj, arca sápadt,
Rá derengő napfény árad;
Ah, mi vonzó szép halál van
E mosolygó hervadásban!

Édes terhed, édes álom
Szinte érzem szempillámom;
Hogy lehajtsam, szinte vonja
Fejem a fák hulló lombja.

A fák lombja csendesen hull!...
Nem küzdéstül, fájdalomtul;
Itt a végharc ösmeretlen:
Lehet-e meghalni szebben...?!

Nem ilyen az ember élte!
Ah csak annak volna vége:
Őszi napfény ragyogása,
Őszi tájnak hervadása!*










SÁMSON


Mely vak-szeszélyesen roszat, jót osztogat
Az örök végzetet te nem vádolhatod!
Nem volt hozzád fukar, adott sokat, sokat...
Bátor nemes szivet, daliás alakot;
S mely sátorként fedi a vállat s büszke főt:
Hajadban hordod a szépséget és erőt.

Rajtad mentek gyakran felbőszült ellenid,
Kőfal közé csaltak, s rád csukták a rekeszt,
De te földhöz veréd azoknak ezreit,
Kapustól, pántostól magaddal vitted ezt.
Erő s csel ellened mily sok gonoszt mivelt,
S letiprád az erőt, - átléptél annyi cselt.

De, aki karjaid nyers gúzsát, kötelét
Mulatva tépted szét ellenségid között,
Te, ki puszta kézzel elnyomtad, megöléd
Az erős oroszlánt, amely utadba jött:
Vigyázz! veszélyben vagy, - nincs rettentőbb veszély
A csábitó asszony lágy ölelésinél.

Eléd büvös karját terjeszti Délila,
Mosolyog, hiteget, lágyan keblére von,
Szived felé repűl szó és mosoly nyila...
De halált rejt a csók ajkáról ajkadon;
Hajadban jár keze! hah, vond el a fejed...!
Újjai közt éles, gyors ollót rejteget.

Oh, erőt ne végyen rajtad a gyengeség!
Mutasd meg, hogy ki vagy - itt a nagy pillanat!
Hajfonadékidba erő s kincs rejteték,
Nyitva legyen szemed és zárva ajakad!
Nehogy megbélyegző s gyászos inségre juss,
S malmába fogjon a ravasz Filiszteus.







A SELYEMBOGÁR - Részlet


Hullámzik a zöld rét tenger gyanánt,
Piros virágok felhányt gyöngyei:
Meleg sugárban mosdik a patak,
Szárnyát enyelgő szellő lengeti

Gyönyörrel néz el a vidék felett,
A kikeletnek tündérasszonya,
Ki a virágok díszét alkotá,
Ki a berekre zöld lombot fona...







SÍREMLÉK


Pihenj, fiam! nem áll ugyan
Kevély márvány álmad felett;
De bús anyád, fájdalmival,
Sirodnak élő szobra lett.

Szivemre írva fel neved
A vesztés gyászbetűivel;


A vándornak, ki alszik itt?
Sirkő helyett én mondom el!

És elvirasztva napjaim:
Veled majd együtt pihenek;
Hol nincs gyermektelen szüle,
Hol nincs árván maradt gyerek!







SZERELEM


Hogy lángra gyúlt én szívem általad:
Érzém mindenható hatalmadat!
Csüggvén hölgyem hő ajkain:
Több kéjt szivem nem bíra már...
Csak boldogságod volt velem,
Fényes sugár, meleg sugár!
Fényes sugár, meleg sugár!

Forró, forró miként a nyár dele,
S villámontó volt a lány kebele!
E szív egén el-elborult,
Fel-felderűlt a láthatár...


Adtál a kéjhez kínokat,
Kétes sugár, csalárd sugár!
Kétes sugár, csalárd sugár!

S mindez hová lőn? Évek tűnve el:
Fagyos nyugalmat érez e kebel!
Fényed, mikép az őszi nap,
Tőlem mind távolabbra jár;
S e szívre több hatalma nincs,
Halvány sugár, hideg sugár!
Halvány sugár, hideg sugár!







SZERETLEK!


Szeretlek, mint a lelkemet! te vagy
Világom, életem!
S annyi édes jel, hogy viszont szeretsz
Nem hagyja kétlenem!

A légben multunk szép viráginak
Kisér még balzsama;
S az érzelem, minő felgyultakor,
Oly hév, oly tiszta ma!

Mosolygasz ...! tudom, mit tesz e mosoly:
Mily szép, gyöngéd szavak!
S szived nem érti, mint fér össze, hogy
Szeretlek - s kínzalak!

Hogy egymástól, forró érzelmivel
Szivünk nem távolog:
Mégis borongunk, mégis nem vagyunk
Egészen boldogok!

Ne mondd, kedves! - mi boldogok vagyunk?
Mert mi a szerelem?
Gyötrelmet és kéjt virító bokor
Egy s azon gyökeren.

A szív, a szív játszik szeszélyesen
Magával és velünk;
Meg-meghasonlik, - ködlik, mint a hegy,
Búján kéjelgve csüng.

S nem kérsz-e váltva: zajt, csendet; napot
S éjet, bár fekete?
E habzásban az élet üdve van
S az üdvnek élete!

Testvér öröm s bú, - midőn ajakad
Édesden fölnevet:
Szemedbe érzed rögtön szökni az
Óvó könycseppeket.

A fény vakít s lezárni ösztönöz
Setét pilláidat ...
Nem vagyunk gyakran boldogok, maga
A boldogság miatt!

A szív rejtély! - a tó mélységeit
Mért föl-buvárlanunk?
Elég, ha ringató hullámain
Vigan jár csolnakunk!

Törőld le hát könyűd, és arcodat
Emeld fel nyájasan!
S ne hidd, hogy faggató kínjával is
A szív boldogtalan!

Az illatos rózsának életét
Szépnek nem tartanád?
- S a rózsa is saját tüskéiben
Szaggatja meg magát!










TANÁCS


Tanuld meg e leckét, barátom:
Nem lenni de látszani csak!
És boldog lészesz e világon,
Uralkodol királyilag!
Im: nyegleség, mely mitsem átall -
És fénye mellett hasznai...
Gúny és nyomor, valódisággal:
Válassz! - könnyű választani!

Szép élni békében, homályban,
Nem lenni nagy próbák alatt;
Szebb és legszebb: felkelni bátran,
Gazt verni, védni igazat;
De legjobb így zajongni: jellem
S szilárdság mindenek felett!
És nagy bölcsen mindig szél ellen
Forgatni a köpenyeget.

Ez a világ egy nagy beteg-ház,
Hol annyi ember képzeleg,
Hőst, dúst s irót csinál az agyláz,
Vannak itt grófok, hercegek;
Rögeszméjénél fogd az embert,
Mint ártó műszert a nyelén,
S vezetheted, - ha addig nem ment,
Orránál fogva könnyedén.

Csak légy törvényes: azt ki kérdi,
Igazságos vagy-é vajon?
A bölcs ő dolgát tudja s érti:
Más otthon, más a piacon;
Sok ember lett gyors fordulóban
Rosz, jó, meg' rosz, amint szorult...
Hisz a világ nem ad méltóan
Sem pelengért, sem koszorút.



Ha költő vagy: csak tüszkölj, tombolj,
És légy üres, - hangzó az űr;
Széppel, szabállyal mitse gondolj!
Nem is szellem, féket ha tűr...
A patak is csekély vizével
Malmot hajt és nagy zajt csinál,
Mig a tengerszem mélységével
Csendes a bérc szikláinál.

Mint pap, csak ezt mondd mindig: oh! oh!
S forgasd az égre a szemed,
Sohajts hosszúkat, mint a fúvó...
S a hívek lelkét megveszed!
Csak szót, szót, lengőt, pengőt, cifrát...
Csak füstöt, nem zsarátnakot;
S meglelted a hiresség nyitját
S a nyegleséget áldhatod.

Bár ki s mi légy: csinálj tolongást,
Dobszó mellett áruld magad!
És drágán fogsz elkelni, meglásd...
Mert vak s bolond mindig akad.
Közöld jól a vágást, hogy átjuss
A nyaktörő uton, tetőn:
Derék ember maradt Pilátus,
Mig a szent felfeszítve lőn.

Tanuld meg e leckét barátom:
Nem lenni, de látszani csak,
És boldog lészesz a világon,
Uralkodol királyilag!
E tudományban nagy haszon van,
Aranyat érő szók ezek;
Kövesd, ha tetszik! - Én azonban
Nem követem, bár elveszek!







A TÉL


Felhők borongnak a magas bérc tetején;
Virágok ünnepe- s az oltárok helyén
A tél uralkodik, s törvénye oly kemény!
Aludjatok! - kiált a föld erőihez -,
Napfény, ne légy meleg! harmat, ne permetezz!
Foganást, születést irígyen ellenez.

Ibolya kis virág, szine halványlila,
Nem hozna ő tavaszt a tél pusztáira,
S ha kidugná fejét: meg kéne halnia!
Tücsökszó nem tüzes, magas pacsirtadal,
Nesz, mit nem a határ, csak a barázda hall;
Mezők órája te, hallgass el! még hamar!

Deli volt a bokor, s állt zölden, csokrosan,
- Dal s szerelem lakott keblében titkosan -
Most talpig meztelen: regény, dísz oda van!
Magas tölgy lombjait letépték a szelek,
Hogy idegen földön hányatva vesszenek...

Szegény fa, oh szegény bujdosó levelek!
Itt a halom busong, a puszta völgy amott;
De legnagyobb érte a zúgó folyamot;
A zordon tél reá
Békót önmagából készített és rakott!







ÚJ SIMEON


Térdem remeg, hajam fehérlik,
orcám redős...öreg vagyok!
S az új évet megértem ismét...
Nem vittek el bú, kor, bajok!
Az élet mintegy kérdi tőlem:
Mire vársz még? minek vagy itt?
És tol, miként a fán letolja
az ifju lomb a tavalyit.

Mégis, mit szivem váltig óhajt,
és fennhangon kér ajakam:
az, hogy csak éljek! kínosan bár,
kenyér nélkül, hajléktalan:
ha most meghalnék, el nem érve,
mit szivem oly buzgón remélt:
nem tartanám hosszabbnak éltem,
mint egy kimúló kisdedét.

S mért függök e zajos világon,
mikor csend s béke lesz amott?
Mit várhatok még életemtől?
Semmit, semmit...csak egy napot!
Melynek fénye, csábos reménye
a rég megunt földön maraszt,
s gátolja e sárház ledőltét...
Azt a napot várom, csak azt!

Szép, szép leend az! sok hasonlót
nem szülnek évek, századok:
ó, hogy e fényes, e dicső nap
mivoltáról nem szólhatok!
Pedig képét itt hordom...amint
magát lelkembe rajzolá:
ahogy velem volt alva s ébren,
ahogy kisért mindenhová.

Rá gondolék magányom csendén,
s ha örvény nyílt hajóm alatt:
rá a börtön fojtó legében,
és bujdokolva. mint a vad:
heves csatákban azt kerestem
a por- s füstben szakadt derűn,
hulló vérem- és muló napomra
miatta néztem keserűn.

Sokszor véltem, hogy messze van még,
sokszor hittem, hogy már közel!
Sugárit fellövelni láttam:
akkor fedé sűrű köd el:
elhalványult, leszállt reményem,
s megint mosolygva tűnt elő,
mint nyári esthajnal világa
lassan mindig keletre jő.

Igy folyt el éltem - s vén vagyok már,
de boldogabb, mint annyi sok,
kiknek tört hittel kelle délben
a koporsóba szállniok:
az új évet köszöntve, lelkem
a hitnek karján ringatom,
hogy e feltűnt év rejti, hozza
ama napot, az én napom!

Ó, akkor éltem megújúl!
Izmom gyors lesz, vérem meleg:
kézen fognak, kik koszorúsan
s dalolva körben lejtenek:
az életnek rozsdája: a gond,
kor, kétség, bánat egy se bánt!
E várt napon lelkem utószor
cseng, villog fényes kard gyanánt.

S ha feltárul az áldozóknak
ama szent csarnok kapuja,
s megzendül a győzelmi ének:
Halléluja! Halléluja!
Ha tömjénem javát az oltár
izzó tüzére hinthetem:
elég, elég lesz...! vén szolgádat
bocsásd el akkor, istenem!







VALLOMÁS


Holdvilág a lány szerelme!
Hallgatom, ha mondja más;
S bennünk nincsenek hiányok?
Ím, azért is, szép leányok,
Tőlem egy kis vallomás!

Lángolón tudok szeretni,
Isten látja lelkemet!
S arról aztán, hogy szerelme
Csak futó láng gerjedelme,
A bohó szív mit tehet?

Minden csínos hölgy-fejecske
Lángra lobbant hirtelen;
S hogy máskép leend, ki tudja?


Szívem mindig azt hazudja:
Hogy szerelme végtelen!

És az ajk, a szív bolondja,
Mézes-mázos ige rajt;
Szól nem érzett fájdalomról,
Üdv-, hűségről, sírhalomról,
Esküszik, könyörög, sóhajt;

S mit tagadjam, drága szépek!
Mindezeknek hinni baj!
Erről annyi szőke, barna
Tudna szólni, ha akarna,
Szól is annyi könny, sóhaj.







A VÁNDOR KÖNYVÉBE


Kit változó kép csalogat tovább,
S nagy messze földek tájain ragad,
Ki jársz hullámon, havas bérceken:
Megáldja Isten! vándor, útadat!
Eszedbe jusson, ha a vágy veled
Egy helyről másra nyugtalan siet:
Egész világé hogy mégsem lehetsz,
Egész világ nem lehet a tied!
S hogy lelked egykor lész fáradt madár,
Előtte fény s zaj: fárasztó, unott;
A zajgó körből nyugalomba vágy,
Ohajtván csak egy bizalmas zugot.
Azért hatalmas, nagy népek között,
El ne felejtsd hazád és nemzeted!
Mig a világ azoknak birtoka:
Ennek mindene az, ha szereted!
Tekintsd meg a nagyok sírszobrait,
De őseidnek hamvát ne feledd...
Ne, a fényes, dús paloták miatt:
Az egyszerű kis szalmafedelet!







A VÁNDORNAK


Kalandos útad merre hordoz?
Térj vissza a hármas halomhoz,
Világnak vándora!
Arcod látják, hogy elfeledjék ...
Idegen vagy, legtöbb, ha vendég,
Fordulj ott bárhova.

Oh mennyi van, ki jönne... jönne! ...
Vágyódás közt omolva könyje:
Gyötrődik szertelen,
S bús szíve csak remélve enyhűl ...
- Te elszakadsz e drága helytűl
Önként, keservtelen!

A gyászt hivéd itthon feledni?
Vagy jársz gyönyört, élvet keresni
A földnek távolán?
Ki sors-vésszel dacolni látszál:
Hited megtört? s mint gyenge nádszál
Földig hajolsz talán?

De, bár öröm- s fény-lakba nyithass:
A más borától lészesz ittas ...
A mámor oly rövid,
Hogy bú s árny ismét rád omoljon!
- Mi is felejtetné az otthon
Fájdalmát, örömit!

S ha férfihoz, nagy veszteségben
A bánat illő: - csüggedés nem,
Mely kór gyanánt ragad:
Reményed látva, lombot lásson
Bús, kétkedő a pusztaságon.
- Ki nem vall: az tagad!

Viraszd át a zordon, nagy éjet,
Fogjon körül gonosz kisértet
És képtelen sötét;
Hogy érezd a bűbájt egészen,
Ha gyult szövétnekkel kezében,
A hajnal kél föléd!

Vagy tán a mély s örök sebeknél,
Ama csáb-utra tévelyedtél,
Mely csillogó, - s rideg,
Ki agyrémét követve jár ott,
Szolgálni a széles világot:
Elvész övéinek.

Csak Isten napja, mely derengve
Süt milliók- s az egyetemre,
Osztván fényt, életet:
Szivünk szűk körben égő fáklya,
Hadd láttassék meg fénye, lángja,
Min oltárunk felett!

Tedd bú s örömben, tedd alant, fent,
Amit reád amaz örök, szent
Kötelesség rova ...
És útad bármily mesze hordoz.
Térj vissza a hármas halomhoz,
Világnak vándora!











 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály   
Tompa Mihály: A gólyához
  2014-09-28 19:15:02, vasárnap
 
 




Tompa Mihály: A GÓLYÁHOZ


Megenyhült a lég, vídul a határ,
S te újra itt vagy, jó gólyamadár!
Az ócska fészket megigazgatod,
Hogy ott kikölthesd pelyhes magzatod.

Csak vissza, vissza! meg ne csaljanak
Csalárd napsúgár és síró patak;
Csak vissza, vissza! nincs itt kikelet,
Az élet fagyva van, s megdermedett.

Ne járj a mezőn, temető van ott;
Ne menj a tóra, vértől áradott;
Toronytetőkön nézvén nyughelyet,
Tüzes üszökbe léphetsz, úgy lehet.

Házamról jobb, ha elhurcolkodol,
De melyiken tudsz fészket rakni, hol
Kétségbeesést ne hallanál alól,
S nem félhetnél az ég villámitól?

Csak vissza, vissza! dél szigetje vár;
Te boldogabb vagy, mint mi, jó madár.
Neked két hazát adott végzeted;
Nekünk csak egy C volt! az is elveszett!

Repülj, repülj! és délen valahol
A bujdosókkal ha találkozol:
Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk,
Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!

Sokra sír, sokra vak börtön borul,
Kik élünk, járunk búsan, szótlanul;
Van aki felkél, és sírván, megyen
Új hont keresni túl a tengeren.

A menyasszony meddőségért eped,
Szüle nem zokog holt magzat felett,
A vén lelke örömmel eltelik,
Hogy nem kell élni már sok ideig.

Beszéld el, ah! hogy ... gyalázat reánk!
Nem elég, hogy mint tölgy, kivágatánk:
A kidült fában őrlő szú lakik...
A honfi honfira vádaskodik.

Testvért testvér, apát fiú elad...
Mégis, ne szóljon erről ajakad,
Nehogy ki távol sír e nemzeten:
Megútálni is kénytelen legyen!

1850







Tompa Mihály költő, a népi-nemzeti irodalmi irányzat egyik legjelentősebb képviselője 197 éve a mai napon született /Rimaszombat, 1817. szeptember 28.

A gólyához című nagy versét az ország kéziratban olvassa, rajong érte, siratja benne a levert forradalmat. Feljelentés, a Bach-huszárok helybenjárásra ítélik, a faluját nem hagyhatja el.

Akit gyötör az élet, gyorsan öregszik.



Tompa Mihály: A gólyához... Előadja : Tímár Bence

Link



Kormorán - A Gólyához

Link






Rimaszombati szobra. Holló Barnabás alkotása (1902)



Tompa Mihály sírja Hanván


 
 
0 komment , kategória:  Tompa Mihály   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.