Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
Weöres Sándor - ABC
  2016-07-14 18:00:24, csütörtök
 
 




Weöres Sándor - ABC




A


Alma alva ring az ágon,
alma álma áhitat,
se érzés, se gondolat,
tiszta fény az alma-álom.







Benn a belső boltozatban,
bánatban és borulatban
születik a szerelem,
hogy egy s kettő: sok legyen.







A gyerek cinkosa cukor,
a lány csábítója csokor.
Mai gyerek fanyart kíván,
ál-kincstől kábul mai lány.







Jól szólni dísz, derék dolog,
de a dísztelen csak dadog.
Ámbár dadogni dísztelen,
olykor dicsőbb, mint díszesen.







Ez éppen elme-
séli, hogy elme-
gyünk végül elme-
rülni. Nagy elme!







Mai fickó fanyart kíván,
ál-fényhez fordul mai lány:
fehérség és feketeség
felcserélve, fordítva ég.






Gége, gúnár-gége,
honnan a gőgöd?
Fennen gőgicsélve
a gyászt legyőzöd.







Hogyha hó hull,
havas a hegy s a ház.
Huhog a hegy s a ház:
tanul hóul.








Itt és így: egyenes,
igazi és istenes.
Ott és úgy: kanyarul,
igen könnyen mélybe hull.







Jajgatás és jutalom:
míly kétféle jel!
Jég játéka az úton:
hoz, visz, dönt, emel.







Kétely kelti a tudást,
kétely űzi a hitet.
Kételyt kelt a gondolat,
kételyt űz a szeretet.







Áll a láb a lomha földön,
leng a madár a felhőben,
peng a lant a levegőben,
száll a lehellet örökkön.







Mikor vízbefúlót mentek,
ha ti más mezőre mentek,
nem vagytok közönytől mentek,
mind csak afféle jött-mentek.







Az N a Név, az N a Nem,
az állítás, a tagadás,
semmiben villám-hasadás,
a férfinem s a nőinem.







Ó!
Oltalmazó, áldást osztó!
Ölelő, övező!
Oldó, oltó!







Próféta, pythia, poéta
a titok nyitját megleli.
Pojáca, praktikus, pocséta
a titok nyitját elnyeli.







Queretaróban lövés durran,
a Quarneróban cápa surran,
s a vészről szelíd álmodó
ír éles gúnydalt: Quevedo.







Rázd a rongyot, míg ropogás
repeszt, ront, villám-ropogás!
Rontsd a rezet, zöld rozsda rágja,
a rózsa ritkább ragyogás.







Születik a szerelem,
hogy egy s kettő: sok legyen,
szerte kígyó-sziszegésben,
sebes sirály-szárnyverésben.







Tőr a tüske, a tövis,
és te is.
Tested teljes tömlöcében
tálat és tányért teríts.







Út, ütés: kanyarul,
igen könnyen bajba ful.
Úgy utazz az úton,
ne uraljon unalom.







A világ, a virág
világít és virít,
valameddig vakít,
valamikor veszít.







A szomszéd házban X lakik.
Falak veszik körül.
Most lámpát gyújt. Nem alhatik.
Szenved-e vagy örül?






Az Ypszilon a szerelem
és alázat a magyar nyelvben:
a G, az L, a T, az N
megkéri, hogy mögötte menjen.






Zúgj, zivatar!
Zengés, zene!
De a lét minden kelleme
távolról: zárka, zűrzavar.


















 
 
0 komment , kategória:  Weöres Sándor   
Weöres Sándor versei
  2016-07-12 19:00:07, kedd
 
 










WEÖRES SÁNDOR VERSEI


Budakeszi Weöres Sándor (Szombathely, 1913. június 22. -- Budapest, 1989. január 22.) Kossuth és Baumgarten-díjas magyar költő, író, műfordító, irodalomtudós. Felesége, Károlyi Amy költő.

Vitathatatlanul a 20. század egyik legkiemelkedőbb hatású magyar költője. Életműve a magyar kultúrkincs szerves részévé vált.

Weöres Sándor terjedelmes életművének egyik szép darabja költői hitvallása. A költő a művészetben keresi a lét értelmét, a kiutat a világ zűrzavarából. Weöres a világot egységes egésznek látta - ezért írt számos költeményt a lét mesterséges felosztása, részekre bontása ellen. Számára a művészet volt az egyetlen eszköz, melynek segítségével az ember valóban megismerhette önmagát.



Weöres Sándor néhány szép verse + összes verse

Link

Link
Link












ARS POETICA


Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat.
Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget:
bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked?
Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat
s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.

Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged.
Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti:
vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet,
szolgálj a géniusznak, add néki emberséged,
mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.

Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket:
táplálnak, melengetnek valahány világévet
s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak,
a sorsuk örök élet, mint sorsod örök élet,
társukként megölelnek és megint messze szállnak.







ADAGIO

Szállnak a vadlibák, szállnak,
a gyermekláncfü kelyhe becsukódik,
bugyrot cipel a nénike,
édesem messzire ment.
Megkérdezzem a nénikétől:
hova ment az édesem, hova ment?
Csak a vadlibák láthatják meg őt -
csak a gyermekláncfü szólhatna róla.
A csókod festi kékre az eget,
szemed szinétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
Multkor a kertembe egy fiu jött,
gyümölcsöt hozott a kosarában.
Kék ruhában jött, mint a napsugár,
kék ruhád eszembe jutott.
Csupasz volt a nyaka íve...
mosolygott... nézett hosszasan...
Gyümölcsöt hozott. Mind fanyar volt,
a madaraktól kérdezd, hova lett.
A csókod festi kékre az eget,
szemed szinétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.
De rég nem láttam két szemedet!
s hogy fölébredtem egyszer éjjel,
a bokorról két mérges bogyó
bámult rám, sötét a sötétből.
De boldog voltam én veled!
s egy kövér ember jött szembe az uton,
bő volt nekem a köpenye,
bő volt neki a bánatom.

A csókod festi kékre az eget,
szemed szinétől zöldülnek a fák.
Nélküled üres minden képkeret
és világtalan az egész világ.







AKIK MEGTALÁLNAK


Én keresem a célomat:
célom engem majd megtalál.

Én keresem a hitemet:
a hitem is majd megtalál.

Én keresem a szívemet:
a szívem is majd megtalál.

Keresem azt, aki enyém:
ő is keres majd. Megtalál.

Én önmagamat keresem:
egyetlen lesz, ki nem talál.

Én keresem az életem:
életem egyetlen halál.

Én keresem halálomat
és életem majd megtalál


Akik megtalálnak... /Zene:Ghost /

Link











ANYÁMNAK


Termő ékes ág, te,
jó anya,
életemnek első
asszonya,

nagy meleg virágágy,
párna-hely,
hajnal harmatával
telt kehely,

benned kaptam első
fészkemet,
szívem a szíveddel
lüktetett,

én s nem -én közt nem volt
mesgye-hegy,
benned a világgal
voltam egy.

Álmom öbleidbe ujra
visszatér -
álmom öbleidbe ujra
visszatér!

Alabástrom bálvány,
jó anya,
életem hatalmas
asszonya.



Énekem, ládd, néked áldoz,
félve lép.
Hajad: Pallas bronz-sisakja,
színe ép,

csak arcodon lett keményebb
minden árny,
mint a délutáni égen
vércse-szárny.

Első szép játékom,
jó anya,
gyermekségem gazdag
asszonya.

A kamaszkor tőled
elkuszált,
szemem a szemedbe
nem talált.

Így tűnődtem: "Mért szült,
mért szeret,
ha örökre élni
nem lehet?

Énmiattam annyi mindent
öl, temet!
mért nem tett a hóba inkább
engemet!"

A kamaszkor tőled
elkuszált,
férfi-szívem ujra
rád-talált,

férfi-szívem a szívedre
rátalált,
megköszön most percet, évet
és halált.

Álmom karjaidba
visszatér,
álmom karjaidba
visszatér...

Erős ház, szép zászló,
jó anya,
sorsomnak nyugalmas
asszonya.

Majd ha cseppig átfolyt rajtam
mind e lét,
úgy halok az ős-egészbe,
mint beléd.


Weöres Sándor: Anyámnak

Link








ÁLMODTAD HOGY NINCS TESTEM


Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,
álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.







BALLADA A HÁROM FALEVÉLRŐL


Lehullott három falevél
észrevétlen az őszi ágról.
És jött a szél, a messzi szél,
egy messzi, másik, új világból -
Elröpült három falevél.

Az egyik magasba vágyott:
talált a felhők közt új világot,
emelte, emelte a szél.
A másik rohanni vágyott:
magasba hágott és mélybe szállott,
sodorta, sodorta a szél.


Harmadik szédülni vágyott:
szemét lehúnyta, semmit se látott,
kavarta, kavarta a szél.
Lobogott három falevél.

Lehullott három falevél
tehetetlenül a világból.
Ott lenn a sár, fekete, mély -
ki emel fel az őszi sárból,
ti szegény három falevél?


Halász Judit - Ballada három falevélről

Link








BARANGOLÓK


Gyöngy az idő, vándoroljunk,
nincs szekerünk, bandukoljunk,
lassú folyó ága mellett
járjuk a halk fűzfa-berket.

Este a láb gyönge, fáradt,
lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
száll a világ lepke-szárnyon.
















BOLDOGSÁG


'A férfi'

Szeretem ernyős szemedet,
etető puha kezedet,
mellém simuló testedet,
csókolnám minden részedet.

Ha minket földbe letesznek,
Ott is majd téged szeretlek,
őszi záporral mosdatlak,
vadszőlő-lombbal csókollak.

'A nő'

Hidd el, ha egyszer meghalunk,
föl a felhőbe suhanunk.
Vének leszünk és ráncosak,
de szívünkben virágosak.

Nagy felhő-hintánk csupa láng,
alattunk sürög a világ,
gurul a labda, sül a fánk,
mosolyog hetven unokánk.


Weöres Sándor: Boldogság - Elmodja: Temessy Hédi és Mádi Szabó Gábor

Link











BUBA ÉNEKE


Ó, ha cinke volnék,
útra kelnék,
hömpölygő sugárban
énekelnék --
minden este
morzsára, buzára
visszaszállnék
anyám ablakára.

Ó, ha szellő volnék,
mindig fújnék,
minden bő kabátba
belebújnék --
nyári éjen,
fehér holdsütésben
elcsitulnék
jó anyám ölében.

Ó, ha csillag volnék
kerek égen,
csorogna a földre
sárga fényem --
jaj, de onnan
vissza sose járnék,
anyám nélkül
mindig sírdogálnék.







CANZONE - FELESÉGEMNEK


Még nem tudom, hogy mennyi vagy nekem,
ó, hallgat még felőled benn a lélek,
mely fátylat von köréd, szerelmesem,
s még nem tudom hogy néked mennyit érek,
jósorsodat hozom, vagy tán halálom
arany s gyémánt díszét, még nem tudom:
új, mézes fájdalom
indái közt nehéz utat találnom.

Csak azt tudom, hogy társra sose várt
az én szívem s lettél egyszerre társa,
elvéve tőle életet s halált,
hogy visszaadd másféle ragyogásra;
hol bennem erdő volt: dúvad- s madár-had
hazátlan csörtet villámtűz elől;
és kunyhóm összedől,
ha benne otthonod meg nem találtad.

Csak azt tudom, hogy hajlós testeden
szinte öröktől ismerős a testem,
fejemnek fészke ott a kebleden,
s nem szégyen, ha előtted könnybe estem,
semmit se titkolok s ős-ismerősen
jársz vad, töretlen Tibet-tájamon,
imbolygó szánalom,
vagy éji égen csillagkérdező szem.

A megtépett ideg, e rossz kuvik,
szemed nyugodt kék mécsét megtalálja;
kicsinyke úrnő, térdedhez búvik
s elszunnyad az érzékiség kutyája;
és benn a Fénykirály, az örök ember,
még hallgat, tán nem tudja szép neved,
s nem mond ítéletet,
így vár piros ruhában, szerelemben.


Weöres Sándor: Canzone /Előadja: Schmidt Andi - Zene: Love in the Time of Cholera - Soundtrack /

Link








CSIRIBIRI


Csiribiri csiribiri
zabszalma --
négy csillag közt
alszom ma.
Csiribiri csiribiri
bojtorján --
lélek lép a
lajtorján.
Csiribiri csiribiri
szellő-lány
szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
fült katlan --
szárnyatlan szállj,
sült kappan!
Csiribiri csiribiri
lágy paplan --
ágyad forró,
lázad van.
Csiribiri csiribiri
zabszalma --
még mellettem
alszol ma.







CSUPA FEHÉR


Reggel süt a pék, süt a pék
gezemice-lángost.
Rakodó nagyanyó
beveti a vánkost.

Reggel nagy a hó, nagy a jég,
belepi a várost.
Taligán tol a pék
gezemice-lángost.







AZ ÉRZELGÉSRŐL


Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.

Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.

Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget. Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomoruságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.

A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.

Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel, erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.

Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.







FAGYOS SZENTEK


Baljós tavasz! Virágtalan
fa-vázakon száraz hideg.
Bozótokban bozontosan
ólálkodó kísértetek.

Mindent bevon a dermedés
zománca. Kel félénk zene
a máz alól, a csüggedés,
virágtalanság üteme.







A FEHÉR LÁNY


Mikor esti fény gyúl
a domb hajlatán,
kinn kószál a réten
a fehér leány.

Száll a puha pára,
áll a könnyü köd,
hervadoz a napfény
a mező fölött.

Hazahajt a pásztor,
haza, mindahány...
lassacskán megindul
a fehér leány.

Villogó bokáját
harmat fürdeti,
haja hosszu szárnyát
szél lebegteti.

Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.

Ismeri a környék
a fehér leányt:
szereti mindenki,
mert senkit se bánt.

A kis fürge bojtár,
ha nyulat dobott,
a legjobb falatját
neki hagyja ott.

A vén csősz, ha érzi,
hogy jön a halál,
furulyáján végsőt
neki muzsikál.

Voltam pásztor én is,
voltam, hajdanán...
tudtam, merre kószál
a fehér leány.



Hát elbujtam egyszer
csalitos lesen
és hajnalig lestem
szűz-szerelmesen.

Szállt a puha pára,
állt könnyü köd,
csillag-sátor széledt
a mező fölött.

Messze, hol az érre
lila fény szitált,
láttam imbolyogni
a fehér leányt.

Mint esti harangszó,
tiszta, testtelen,
mint a rezgő fűszál,
fázós, meztelen.

Ott volt, mégse volt ott,
árnyat se vetett,
fehér ragyogása
földig remegett.

Lestem én éjfélig,
meg éjfél után,
hogy táncol, hogy táncol
a fehér leány.

Távolodott egyre,
míg a hajnali
fény kagylója ketté
kezdett nyílani.

Ott láttam a bomló
hajnal távoli
gyöngyház-fénye árján
messze szállani.

Amikor megszólalt
az első kolomp,
csak eltünt az erdőn,
beitta a lomb.







FÉRFIAK TÁNCA


Valaha, valaha
gyermekek voltunk.
Körülguggoltuk a tüzet,
hol kukorica pattogott.
Ágakon lógtunk fejjel lefelé.
Anyánkkal aludtunk.

Valaha, valaha
gonoszok voltunk.
Megrángattuk a cica farkát,
kihúztuk a bogarak lábát,
marokkal téptük a virágot.
Ma már csak akkor gyilkolunk, ha kell.

Valaha, valaha
tiszták voltunk.
És egy napon
tündért láttunk a hegy felett,
meztelen volt és nevetett
és két kitárt lába között
a Nap, a Nap emelkedett!

Lestük estig,
akkor szétszállt fekete köddé.
Mikor hazamentünk,
anyánk zokogott,
hogy nincs fia többé.







FURULYASZÓ


Mi fáj?
Mi volt
és elszökött,
emléke leng
a táj fölött.

A vándor-út,
a zsák,
a bot,
meg nem becsültem
s elhagyott.







GALAGONYA


Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.







GYÖNGE ÁGAM


Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?
Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szívedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.
Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,
ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
minek is bántottalak?


Pila Acoustic Solo - GYÖNGE ÁGAM // Music:KALÁKA // Poem:Weöres Sándor

Link








HAJNALI ÁHÍTAT


Szűz rózsákkal kél a hajnal...
Égő szívvel, dalos ajkkal
üdvözöllek, Alkotóm!
Mint az anyjából a gyermek,
ím a dolgok is kikelnek
durva, mély árny-burkaikból,
hogy színnel köszöntsenek.

Égi hűség! gyönyörűség!
Te legtisztább célszerűség!
Te egyetlen bizonyos!
Nem szerencsét s üdvösséget
kérek Tőled: bölcsességed
tudja, mért teremtett és ha
tűzre vetsz is, áldalak.

Fönntartóm, add, hogy ne kelljen
elrúgnom, mi aljas bennem,
magamat csonkítanom:
virradatnak ékessége,
oldd föl bennem éjszakámnak
áldatlan salakjait.

Piros ajkkal, énekekkel,
szép orcával jő a reggel.
Szentlélek, köszöntelek!
Hadd legyek Kezedbe csésze,
melynek kemény, tiszta széle
visszfénnyel köszönti reggel
ős- szülőjét, a Napot.







HA NÉZEM A VILÁGOT


Ha nézem a világot,
A világ visszanéz,
Azt mondom, összevisszaság,
Ő feleli, teljes egész.

Azt mondom, csupa valótlan,
A semmiség ragyog,
Ő feleli, nézz meg jobban,
A valóság én vagyok.

Azt mondom, merő idegenség,
Sok átsuhanó tünemény,
Ő feleli, nézz a tükörbe,
Amit ott látsz, az vagyok én










HA KÉRDIK, KI VAGY


Ha kérdik ki vagy, ezt mondd:
egynemű vagyok a széllel,
folyó sodrával,
esőcsepp hullásával,
madár röptével,
fapadlón járó facipős ember lába zajával.
Levegő-e a szél?
Víz-e a folyás és a csöppenés?
A röpülés madár-e
és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?
Megszűnik a szél,
a levegő nem szűnik meg,
de szél nélkül halott.
Elhullt a madár,
a teste új mezbe öltözött,
száz új alakba szétívódott -
de a röpte nem maradt meg
és el se veszett.
Többet nem is tudok magamról
és mire tudnék,
már több leszek annál,
hogysem tudhatnék bármit is.
Még nem vagyok egész
és mire az lehetnék,
már több leszek annál,
hogysem magamban lehessek egész.
Még nem is élek,
nem is fogok élni:
életnél teljesebb
leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.







HAZATÉRÉS


Anyám szemében kapzsi féltés.
Apám szemében görbe vád --
hogy megjöttem, fölhozta mégis
a legvénebb üveg borát.

Kutyánk bőrbeteg és öreg már,
csupa csont... nézni siralom.
Nemsokára, tudom, elássák
a lucernás domboldalon.

Vacsorázunk. Pár szó -- és csönd lesz.
És az a csönd úgy kiabál.
Mintha az étel sótlan volna,
mikor pupozva van a tál.

Rámnéz anyám, rámnéz apám is:
Nem az van itt már, aki volt?
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.

Annyit játszottunk a kutyánkkal
együtt, mind vad imposztorok!
Most, hogyha fejét megsimítom,
végigvonaglik és morog.

Miért nem tudunk már örülni,
ha étel és bor oly remek?
Miért vagyunk mi mind a Földön
olyan örök idegenek?

Miért nem tudok sírni, bőgni,
hogy megvénül anyám-apám
anélkül, hogy megsimogatnám
az arcukat, mint hajdanán?

Három holt idegent takar majd
a borostyános kriptabolt.
És fönn az égen, úgy mint régen,
rostokol a nagybajszu Hold.







HINDU DAL


Add el nekem a szemedet:
adok türkiszt helyette.
Vigyáz rád, mint nyugalmas ég
a táncoló füvekre.

Add el nekem az ajkadat:
rubint kínálok érte.
Őrködni fog, mint vad tövis
a gyönge sarjú-rétre.

Add el nekem a fogadat:
gyöngysort nyújtok cserébe.
Ügyelni fog rád, mint az árny
a vándor napsütésre.

Add el nekem a szívedet:
legyen tiéd a kertem.
Lombjával csókol, hogy soha
ne vágyj elhagyni engem.







HÓPIHE


Mint a fehér rózsa szirma
Lágyan hullok, lebegek
Pihe-puha fehérséggel
Én pólyálom a telet.

Nyáron nagy dunnában alszom
Télen útnak eredek
Cukorfényű lepedőbe
Én pólyálom a telet.







IMA


Köszöntelek a folyók zúgásával,
a felhő-arcú hegyekkel, a hegy forma fellegekkel,
a gong-alakú csillagokkal,
köszöntelek a szivárvánnyal, az éj minden tüzével,
és végül az ámulatos nap-ragyogással:
mind a tiéd! valamennyiben itt vagy,
akkor is, ha szenderegsz és úgy is, ha leszállsz hozzánk váratlanul
s a teremtmények seregének megvilágítod újra meg újra
kerek pajzsaidat, eleven mezőkön és rideg mérföldköveken heverőket,
egyszerűségük örök titkában, nyíltságuk rejtelmében,
miket állandó ittlétük miatt
oly könnyen, szüntelenül feledünk.







JÁSZOLBAN A SZALMÁN...


Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy,
Itt fekszik kis Jézus, lássa a világ!
Boldogan figyelnek égi fényjelek
Széna-szalma ágyat, alvó kisdedet.
Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy,
Itt fekszik kis Jézus, lássa a világ!

Rongyos istállóban pislákol a mécs,
A gyermek fölébred, nem sír, egyre néz.
Tekints le az égből, mert szeretlek én,
Tarts fölém kezecskéd védőn, könnyedén!
Rongyos istállóban pislákol a mécs,
A gyermek fölébred, nem sír, egyre néz.

Légy közelebb hozzám, ahogy csak lehetsz,
Most és mindörökké, imádságom ez.
Az aprókat áldd meg itt és mindenütt,
Élhessenek égben teveled együtt!
Légy közelebb hozzám, ahogy csak lehetsz,
Most és mindörökké, imádságom ez.


Jászolban a szalmán

Link

Link








A JÓSÁGRÓL


Káromkodj, ha jónak látod,
szidd az embert és a világot,
ha szitkod szép: élvezem.
De hogy itt, e földi honba
bárkinek hibája volna:
senkinek el nem hiszem.

Száz törvény közt botlódsz, kapkodsz
s mindig hű vagy önmagadhoz,
mást akarva sem tehetsz.
Akármit téssz, akármint téssz,
azt teszed, mit legjobbnak vélsz -
mi a jóság, ha nem ez









KÁNIKULA


Szikrázó
az égbolt,
aranyfüst a lég,
eltörpül
láng-űrben
a tarka vidék.

Olvadtan
a tarló
hullámzik, remeg,
domb fölött
utaznak
izzó gyöngyszemek.

Ragyogó
kékségen
sötét pihe-szál:
óriás
magányban
egy pacsirta száll.










A KÉT NEM


- A nő: tetőtől talpig élet.
A férfi: nagyképű kísértet.

A nőé: mind, mely élő és halott,
úgy, amint két-kézzel megfogadhatod:
A férfié: mindenről egy csomó
kétes bölcsesség, nagy könyv, zagyva szó.

A férfi-akár bölcs, vagy csizmavarga -
a világot dolgokká széthabarja,
s míg zúg körötte az egy-örök áram,
címkék között jár, mint egy patikában.
Hiába száll be földet és eget,
mindég semmiségen át üget,
mert hol egység van, részeket teremt,
és névvel illeti a végtelent.
Lehet kis - ember, lehet nagy-vezér,
alkot s rombol, de igazán nem él
s csak akkor él - vagy tán csak élni látszik -
ha nők szeméből rá élet sugárzik.

A nő: minden nap pajtás, eleven
csak az aprózó észnek idegen.
A tétlen vizsgálótól összefagy:
mozogj és mozgasd s már királya vagy:
ő lágy sóvárgás, helyzeti erő,
oly férfit vár, kitől mozgásba jő.
Alakja, bőre hívást énekel,
minden hajtása életet lehel,
mint menny a záport, bőven osztogatva:
de hogyha bárki kétkedően fogadja,
tovább - libeg s a legény vérig sértve
letottyan címkéinek bűvkörébe.
Valóság, eszme, álom és mese
úgy fér hozzá, ha az ő köntöse:
mindent, mit párja bölcsességbe ránt,
ő úgy visel, mint cinkos pongyolát.
A világot, mely észnek idegenség,
bármeddig hántod: mind önéki fátyla:
és végső, királynői díszruhája a meztelenség.










KI MINEK GONDOL, AZ VAGYOK ANNAK...


Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
Te vagy magad, ki e jelet vonja.

S vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
Mert fénye-árnya terád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
Rajtam látsz törvényt saját magadról.

Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
Ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
Mint tükröd, vagyok leghűbb barátod









KI MIRE GONDOL


Ki minek gondol, az vagyok annak. . .
Miért gondolsz különc rokontalannak?
Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad, ki e jelet vonja s vigyázz,
hogy fénybe vagy árnyékba játszik,
mert fénye, árnya tereád sugárzik.
Ítélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt saját magadról.
Okosnak nézel? Hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? Csörög a sapkám.
ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz.
Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd vagyok, leghűbb barátod







KISMADARAK


Nyitottad az ablakot:
szállj be, napsugár!
Hogy csivogott-csattogott
rengeteg madár:

aranymálinkó, pirók,
feketerigó,
sármány, vörösbegy, kukó,
csíz, tavaszhivó,

pinty, királyka, őszapó,
volt vagy milliom,
elsorolni nevüket
én nem is birom.

Azt tudom csak: valahány
téged szeretett,
mikor szobád ablakát
nyitotta kezed,

behajolt egy lombos ág,
bimbós, eleven:
mind ott ültek gallyain,
aztán kezeden.

Fuvolázták nevedet
a kismadarak,
mind másként! Hát nem tudom,
hogy is hívjalak?







KOCSI ÉS VONAT


Megy a kocsi, fut a kocsi:
patkó-dobogás.
Megy a vonat, fut a vonat:
zúgó robogás.
Vajjon hova fut a kocsi?
Három falun át!
Vajjon hova fut a vonat?
Völgyön, hegyen át!

Zim, zim, megy a gép, megy a gép,
fut a sínen a kerék,
forog a kerék.
Zum, zum, nagy az út, nagy az út,
fekete az alagút,
a masina fut.







KODÁLY ZOLTÁN


Örvendj, Pannonia, szökkenj virágba:
ezentúl én vagyok a te mosolygó lelked,
én állok kicsinyeid ágya mellett,
lépteiket az én dalom fogadja
és csalogatja folyton magasabbra
mint a sziklán vérnyom a vadászt. Ki engem
hallgat már bölcsőjében és tovább:
szándéka ellen is színig telik
szándékommal, s nem ád okot haragra.
Itt minden szívet én vettem magamra,
kezem között melengetem, és rátapad
nem-földi asszonyillat bélyege.
Itt minden lépést én vettem magamra,
alájagördül vérem szőnyege.
Árát megadtam. �--rvendj, szökj virágba:
a kóbor széltől elragadtalak,
hogy tiszta szálból szőjjem a jövődet.
Sorsod vagyok, és sorsod az enyém.







MAJOMORSZÁG




Hej de messze majomország,
ott terem majomkenyér,
majomablak majomrácsán
majomnótát ráz a szél.

Majomtéren, majomréten
majomhősök küzdenek,
majomszanatóriumban
sírnak majombetegek.

Majomtanártól majomlány
majomábécét tanul,
gaz majom a majombörtönt
rúgja irgalmatlanul.

Megépül a majommalom,
lesz sok majommajonéz,
győzve győz a győzhetetlen
győzedelmes majomész.

Majompóznán majomkirály
majomnyelven szónokol
egyiké majommennyország
másiké majompokol.

Makákó, gorilla, csimpánz,
pávián, orángután,
mind majomújságot olvas
majomvacsora után.

Majomvacsora emléktől
zúg a majom reterát,
majombakák menetelnek,
jobbra át és balra át.

Rémületes majomarcot
vágnak majomkatonák,
majomkézben majomfegyver,
a majmoké a világ










MARASZTALÁS




Ó ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!
Ne menj, várj még,
mert e tájék
sötétben marad.

Ág nem himbál,
fecske nem száll,
béres nem arat.
�" ne vidd el
két szemeddel
a napsugarat!







A MEDVE TÖPRENGÉSE


Jön a tavasz, megy a tél,
barna medve üldögél:
- Kibújás, vagy bebújás?
Ez a gondom óriás!

Ha kibújok, vacogok,
ha bebújok, hortyogok:
ha kibújok, jót eszem,
ha bebújok, éhezem.

Barlangból kinézzek-e?
fák közt szétfürkésszek-e?
lesz-e málna, odu-méz?
ez a kérdés de nehéz!













MOSOLY AZ ARCODON


Szeretném látni a mosolyt az arcodon,
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:
Szeretném látni a boldog szemeket,
Melyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,
Mely mindig őszinte és békés.
Hallani, ahogy a jót dicséri szád,
S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,
Hogy hiteddel a rosszat leigázod.
Felülkerekedsz a súlyos bánaton,
Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,
Ha válaszút előtt botladozol.
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.
S ehhez legyen az a hely a templomod,
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesedne,
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.
Ha a szíved ezáltal teljesen felszabadulna,
A fénysugár lelkedig lehatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,
A bánatodban is szívesen osztoznék.
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, ha akár könnyeid árán is,
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.
Egy kőhajításnyira van az igaz szeretet,
De a követ neked kell a földről felemelned.







NŐL A DÉR, ÁLOM JÁR


Nől a dér, álom jár,
hó kering az ág közt.
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.

Én is, ládd, én is, ládd,
hóban lépegetnék,
ha a jeges táj fölött
karácsony lehetnék.

Hó fölött, ég alatt
nagy könyvből dalolnék
fehér ingben, mezítláb,
ha karácsony volnék.

Viasz-szín, kén-sárga
mennybolt alatt járnék,
körülvenne kék-eres
halvány téli árnyék.

Kis ágat öntöznék
fönn a messze Holdban.
Fagyott cinkék helyébe
lefeküdnék holtan.

Csak sírnék, csak rínék,
ha karácsony volnék,
vagy legalább utolsó
fia-lánya volnék.







ÖREGEK - Kodály Zoltán mesternek


Oly árvák ők mind, az öregek.
Az ablakból néha elnézem őket,
hogy vacogó szélben, gallyal hátukon
mint cipekednek hazafelé -
vagy tikkadt nyárban, a tornácon
hogy üldögélnek a napsugárban -
vagy téli estén, kályha mellett
hogyan alusznak jóízűen -
nyújtott tenyérrel a templom előtt
úgy állanak búsan, csüggeteg,
mint hervadt őszi levelek
a sárga porban.
És ha az utcán bottal bandukolnak,
idegenül néz a napsugár is
és oly furcsán mondja minden ember:
"Jó napot, bácsi."
A nyári Nap,
a téli hó, őszi levél,
tavaszi friss virág
mind azt dalolja az ő fülükbe:
"Élet-katlanban régi étek,
élet-szekéren régi szalma,
élet-gyertyán lefolyt viasz:
téed megettek,
téged leszórtak,
te már elégtél:
mehetsz aludni..."
Olyanok ők,
mint ki utazni készül
és már csomagol.
És néha, hogyha agg kezük
játszik egy szőke gyerekfejen,
tán fáj, ha érzik,
hogy e két kézre
dolgos kezekre,
áldó kezekre
senkinek sincsen szüksége többé.
És rabok ők már,
egykedvű, álmos leláncolt rabok:
hetven nehéz év a békó karjukon,
hetven év bűne, baja, bánata -
hetven nehéz évtől leláncolva várják
egy jóságos kéz,
rettenetes kéz,
ellentmondást nem tűrő kéz
parancsszavát:
"No gyere, tedd le."







ÖRÖKLÉT


A Föld, hol az élet terem,
a mindent elnyelő sírverem
a síkság, hegy, tenger, folyó
öröknek látszik és múló.

Világűr és mennyboltozat
sok forgó égi kapcsolat
a milliárdnyi tűzgolyó
öröknek látszik és múló.

Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület mely elpörög
Múlónak látszik és örök

Mert ami egyszer végbement
azon nem másít semmi rend,
se Isten, se az ördögök:
múlónak látszik és örök.







ŐSZI ÉJJEL


Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.
Zúg a tüske,
szél szalad ide-oda,
reszket a galagonya
magába.
Hogyha a Hold rá
fátylat ereszt:
lánnyá válik,
sírni kezd.
Őszi éjjel
izzik a galagonya
izzik a galagonya
ruhája.







RAPSZÓDIA A KIVÍVOTT SZABADSÁGRÓL
/A költő ismeretlen 56-os verse/


Lehet-e, hogy nem áll az óra?
és hogy rabságunk ideje lejárt?
Csodálkozva nézzük karunkon
az elpattant bilincs gennyes nyomát.

Mi eddig nyűgként hangzott: a szabadság,
most nem mint szólam, közöttünk lebeg,
sorsunkat a kezünkbe vesszük
és zsarnokaink tűnjenek.

Az én szavam még hősöket
sose dicsérhetett
korunk pöcegödrében.
Köszöntelek, szabadsághősök:
Világos után százhét évre
harcotok végre győzött!

Vívtatok szinte csupasz mellel,
a fegyveres cár és Paskievics ellen!
(Népek és lelkek elnyomóját
Marx követőjének nevezzem?)

Szibéria vett körül minket,
fagyos, ködös, szűk gorizont,
hol lefagy minden terv virága
és bilincsben csörög a csont.

A tundra a torkunkra lépett,
így tengődtünk több mint tíz évet,
a sztyeppe részeg félnomádja
nyakunk markolva magyarázta,
mi a műveltség és a tudás,
az élenjáró haladás.

Rabtábor volt az egész ország,
határait jól őrizték,
benn tipródott kétféle szerzet:
hajszolt munkás, hajtó pribék.

Emberevő bálvány előtt
kellett mormolnunk monoton imánk,
hátunkon korbács csattogott,
csúszkálhattunk: Oh, bölcs atyánk!

Plakát, brosura harsogott,
hogy épülünk, hogy haladunk
s zengnünk kellett: de szép, de jó!
míg elhordták a kenyerünk,
míg megmérgezték a borunk.

A köd már foszlik. Visszanézve
az ember csodálkozni kezd:
szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,
hogy tíz évig kibírtuk ezt?

Fúró szavak, vagy mik vezettek,
hogy bimbóban ölték a jót
s díjazták a puha gerincet,
az apja ellen besúgót?

Itt lakájokat tenyésztettek
özönével tíz év alatt,
érdem volt a jellemtelenség:
hogy győzzük most a jó utat?

[A vers nincs befejezve, másik variánsának részlete]:

A köd eloszlott, s visszanézve
az ember csodálkozni kezd:
szalamandrák, vagy mik vagyunk mi,
hogy tíz évig kibírtuk ezt?

E tíz év a javunkra válik,
ha kijártuk az iskolát:
zsarnokot többé ne növesszünk,
akármilyen ígérgetéssel
húzza nyakunkra az igát.

Ha nem talál testvéreit
eláruló hajcsárokat:
hiába ordít szakadatlan,
hatalma, mint hólyag, kipukkan,
látszat-ereje szétszakad.

Az én dalom még hősöket
sose köszönthetett
korunk sivatagában.
Üdv nektek, ti szabadsághősök,
akik emberi életünkért
vívtatok szinte csupasz mellel,
fegyver nélkül fegyver ellen!

Szavam, szívem
ott harcolt a ti sorotokban,
testem megbújt a rejtekhelyen.
S ha megint ránktör bármilyen tirannus:
vén testtel, mely fegyvert még nem fogott,
én is ott harcolok,
mégegy rabságban élni nem fogok!

(1956)







RONGYSZŐNYEG


Álmodtad hogy nincs testem, se lelkem,
csak te magad gondoltál ki engem,
kép vagyok csak és tiéd örökre,
magad varrtál fehér függönyödre.

Jó lenne a sorsot félrevetni,

álmod pelyhén újra megszületni.
Ha álmodban újra-élni tudnék,
kicsit sírnék
hogy csicsígass,
kicsit rínék
hogy babusgass,
aztán csöndben megint elaludnék.







RÓZSA, RÓZSA, RENGETEG


Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.

Lángoló menny, alkonyat,
csupa vér az ajakad,
csupa vér az ajakad,
ha csókollak, védd magad.

Minden árad, fut, remeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
rádnéz, aztán ellebeg,
csak az Isten érti meg.

Messze libben a hajad,
nevetésed ittmarad,
nevetésed ittmarad,
mint kendőd a szék alatt.

Rózsa, rózsa, rengeteg,
lányok, lepkék, fellegek,
lányok, lepkék, fellegek,
illanó könny, permeteg.







SORSOM


Sorsom immár sorsodhoz kötődik.
Látod? Már létem léted része lett.
Mosolyom napfényként beléd szövődik,
s te ragyogsz rám a csillagok felett.

Szavad zenéje incselkedik velem,
s csengő kacagásom kísért, ha alszol.
Öledben hálok minden éjjelen,
mert akkor is vágylak, ha haragszol.

Lelked derűje a fénylő napom,
s szívem békéje az éjed csendje.
Öleljen lágyan szerelmes dalom,
hogy életed sebeit befedje!

Sorsom keresztezte az utadat,
lényed beivódott az életembe.
Hiába keresel ebből kiutat
mindig találkozunk a végtelenbe.










SUTTOG A FENYVES


Suttog a fenyves, zöld erdő,
Télapó is már eljő.
Csendül a fürge száncsengő,
Véget ér az esztendő.

Tél szele hóval, faggyal jő,
Elkel most a nagykendő.
Libben a tarka nagykendő ,
Húzza-rázza hűsszellő.

Suttog a fenyves, zöld er dő,
Rászitál a hófelhő.
Végire jár az esztendő,
Cseng a fürge száncsengő







SZÁNCSENGŐ


Éj-mélyből fölzengő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling -
tél öblén halkan ring.

Feldobban két nagy ló
- kop-kop-kop - nyolc patkó.
Nyolc patkó - kop-kop-kop -
csönd-zsákból hangot lop.

Szétmálló hangerdő
- csing-ling-ling - száncsengő.
Száncsengő -csing-ling-ling -
tél öblén távol ring.







SZÁZ PONTON ZÖRGET A KEZEM


Száz ponton zörget a kezem
s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.

A Van: szivárvány. Színeit
nem tagolják határok.
A Nincs: egynemű, színtelen
és feneketlen árok.

Mi létező: bizonytalan.
Gomolygó füst a kincsem.
Nem biztos, hogy van, ami Van,
de biztos nincs: a Nincsen.

Egyetlen bog a jó s a rossz.
Kecske-bőrű a "lenni".
Nem biztos, hogy van valami,
de biztos nincs: a semmi.

Száz ponton zörget a kezem
s megakad egy kilincsen:
a Van mindig bizonytalan,
csak egy biztos: a Nincsen.







SZÉP A FENYŐ


Szép a fenyő télen-nyáron,
sose lepi dermedt álom:
míg az ágán jég szikrázik,
üde zöldje csak pompázik.

Nagykarácsony immár eljő,
érkezik az újesztendő.
Míg a mező dermed, fázik,
a zöld fenyves csak pompázik







A TAVASZ JÁTÉKAI


A tavaszi játszadozás
a partokon, a réteken!
Szerelmet hajszol a legény,
lányban szunnyad a szerelem.
Ó röpke labda, lenge tánc,
a tavasz gyilkos bársonyán
rosszul alszik a szerelem,
mocorog, ébredni kíván.

Lányban szunnyad a szerelem,
gomolygó hajfürtjeiben
melyekről pattogzik a fény
ahogy üllőn parázs terem,
ravasz varázs-lepleiben
miket cifrára fest a fény;
álomi tarkaság a lány,
mögötte árnyék a legény.

Lányban szunnyad a szerelem,
szénserpenyő szemeiben
hol felgyúl és kihúny a tűz
de mindig rejtve kényesen;
lányban szunnyad az ölelés,
ringatózó karjaiban
hol a toll-bábú üldögél,
hol a halál bilincse van.

Magányos éjek tőrei
vér-erek dörgő dobjai
két külön tűzvész kanyarog
egymást akarja oltani,
két szerelem egymás felé
kígyózik mint a gyűlölet
s az ősökkel telt temető
susogva bíztat, integet.

Ó a hináros férfi-szem
ó a homályos nő-sikoly
mikor tavasz indái közt
két test először összeforr,
ott a fehér kút angyala
vonaglik, meghal csöndesen
s jövendő koporsók hada
nyüzsög, sötéten, férgesen.

Lányban szunnyad a méz, a tej,
övé lesz konyha, kamara,
cukorral, dísszel telt fenyő,
fosztja férj, gyermek, unoka.
Lányban dereng az éjszaka
minden hulláma, csillaga,
csípője urna-íve közt
a virrasztó halál maga.

Ó a közös kétféle vágy
vakon egymás felé szalad
egyetlen cérnaszál-hidon
és a híd mindig leszakad!
Ó tavaszi játszadozás,
egy érintés a lomb alatt,
belőle mennyi könny fakad
és nem lehet és nem szabad!







TAVASZKÖSZÖNTŐ


Sándor napján megszakad a tél,
József napján eltűnik a szél,
Zsákban Benedek
Hoz majd meleget,
Nincs több fázás, boldog, aki él.



Már közhírré szétdoboltatik:
Minden kislány férjhez adatik,
Szőkék legelébb,
Aztán feketék,
Végül barnák és a maradék.







TAVASZVÁRÓK


Megládd, megint futunk a berken át,
feledve tél jegét.
A záros kert-ajtón s a kerten át,
ha felszikkadt a rét.
Most hűs estére hűsebb éjszakát
borít fehér sötét.
De majd megint futunk a berken át
s fogjuk köröskörűl az almafát,
feledve tél jegét,
ha felszikkadt a rét.







TÁJKÉP


Ködbe-hanyatlott régi vidék -
Könnyez a felhő, szürke az ég...

Alszik a ködben a csonka határ -
Délen a tájrul a nyári madár...

Messzire néznek a szürke hegyek -
Állnak az égen a hóseregek...

Ködbe-takartan alszik a táj -
Alszik az őszben...tél-fele jár...

Házak a tájban gondtalanul -
Ködteli földre az ősz szava hull...

Barna a tájék, sárga a fa -
Nyikkan a csöndben a tél fogata...

Csörren a csermely, dermed a tó -
Halkan a tájra hullik a hó...

Elmegy a sárga, jő a fehér -
Hóba takarva nyargal a szél...

Cukros a házak rőt fedele -
Halva vonaglik az ősz ereje...

Nyargal a tájon a hóval a szél -
Elmegy az ősz és itten a tél...

Halkan a tájék télbe borul -
Mindig a régi...mindig az új...







TE ÉGI GYEREK


Te égi gyerek, hogy nyomra lelek
s meglátlak a földön végre:
sose hittem én, hisz e táj szegény,
síkos, becsapós a reménye.

Idők elején álmodtalak én
virág-ölű mennyei kútnál,
fény sávjai közt, tűz ágai közt
féltő szívemben aludtál.

S egy Hölgy, akinek fejéke a Hold
s négy szörny a ruhája fodra:
áldó-szelíden szemedre hajolt
és megcsókolt mosolyogva.

Ó mennyi öröm az égi körön!
véltem, nem lesz soha vége!
Most sorsom a föld, hol a vágy üvölt,
s tajtékzik a kínok mérge.

Te égi gyerek, te angyali-jó,
mért jöttél szökve utánam?
Óvd lépteimet, mert sűllyedek, ó,
sűllyedek az éjszakában.







A TELJESSÉG FELÉ - A JÓSÁGRÓL


Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.
Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre
egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és
melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid,
mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint
a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.







A TELJESSÉG FELÉ - AZ ÉRZELGÉSRŐL


Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden előtte-levőre.

Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget. Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomoruságosabb. Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik; vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad belőle.

A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.

Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel, erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.

Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan emberi mértéket összezavarta.







TÉLI DAL


Zivatar, hóvihar,
megjöttél,
szép idő, jó idő,
megszöktél.
A bokor csontváztenyér,
a hold rosszul kelt kenyér,
élesztőtlen, sápatag,
a mező hósivatag.
December, rossz ember,
csontunk fáj,
január, jaguár,
ne ugrálj.
Bármi balul ver a tél,
szegény jobb kéz mégis él,
forró levest kanalaz,
forralt bort is poharaz.
Zivatar, hóvihar,
távozzál,
döngető csúf idő,
változzál!










TÍZ LÉPCSŐ


Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Szórd szét kincseid - a gazdagság legyél te magad.
Nyűdd szét díszeid - a szépség legyél te magad.
Feledd el mulatságaid - a vígság legyél te magad.
Égesd el könyveid - a bölcsesség legyél te magad.
Pazarold el izmaid - az erő legyél te magad.
Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.
Űzd el szánalmaid - a jóság legyél te magad.
Dúld fel hiedelmeid - a hit legyél te magad.
Törd át gátjaid - a világ legyél te magad.
Vedd egybe életed-halálod - a teljesség legyél te magad.

Androgün: Weöres Sándor - A tíz lépcső / Ars poetica (Instrumentális, mobil verzió)

Link








TOCCATA


Ahogy öregszem,
érezem:
mint forr a multba
életem,

lentebbre váj a
gyökerem,
a történelmet
viselem.

Gyerekkorom:
tündér, manó;
nem volt tévé,
se rádió,

kocogott sok-száz
ló, csacsi,
ritkaság volt a
gépkocsi,

mögötte gyors
kölyök-csapat
csodálkozón
loholt-szaladt.

Az ég üres volt,
kék mező,
még nem csíkozta
repülő.

Vasút, vagy villany:
távoli
kis állomások
lángjai.

Félszáz évem
merül tovább:
a nagyapát,
a dédapát

mendemondából
hámozom,
emlékeimből
toldozom,

Klapkát, Perczelt
rég ösmerém,
úgy szólítám:
uramöcsém,

mert már Rákóczi
vagy Drugeth
öreg koldusnak
nézhetett.

Oly vén vagyok hogy
borzalom!
Láthatott volna
már Platon,

de voltam fura
figura
s ő pislogott szebb
fiúra.

Amikor még
ember se volt,
páfrány-bokor
fölém hajolt,

apónak hívott
a bokor.
Mikor születtem?
Semmikor.
Két jó marék port
könnyedén
a teremtésből
hoztam én

kóválygó senki,
a nevem
Majtréja, Ámor,
Szerelem,

ős-kezdet óta
itt vagyok,
de a lepkével
meghalok.

Weöres Sándor -- Toccata (elmondja: Törőcsik Mari)

Link








TÜNDÉRKERT


Tündérkertben jártam, körülveszi bodza,
kerítése kristály, mint jég behavazva,
egy napi járóföld minden szélte-hossza,
nem is tudom kié, nincsen benne gazda.

Bent magas fenyőfák gyantát illatoznak,
sővények, bozótok szépen virágoznak,
nagy fűben fácánok, őzek játszadoznak,
fölöttük madarak égen sátoroznak.

Közepében fakad forrás tiszta habja,
árjának sudarát négyfelé fölcsapja,
majd tizenkét ágra bomlik áradatja,
mely az egész kertet harmattal itatja.

Bizony nem is tudom, hogy kerültem ide,
hol minden napsütött, mégis habtól üde,
hol ijedtség nélkül sétálgat a csibe,
kár hogy el kell mennem a föld közepibe.










TÜNDÉRSZERELEM


"Árnyad voltam, nedves moha közt bujdokoltam,
fölém-simuló tótükörben mindenem fájt,
sások éle összevagdalt,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,
selyem holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lángod voltam, forróságodat sírva hordtam,
kopár égen meddő szivemtől perzselődtem,
mégis fáztak a virágok,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Ott a felhő puha ágya,


bársony holdfény borul rája,
ne gyere az én szobámba."

"Lelked voltam, lelketlenek közt bandukoltam,
fakó vízben merev-szemü halakat láttam,
s fáradt bivalyt bámulni a hídról,
bocsáss be, bocsáss be!"

"Legyél újra kezem árnya,
legyél újra szemem lángja,
ne gyere az én szobámba."

"Árnyad voltam, lángod voltam, lelked voltam,
bocsáss be, bocsáss be --"







VONZÁS


Hosszú a virágfüzér,
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér.
Átléptünk a hegyen,
fogjátok a füzért
mindkét hegyoldalon.
Lejtünk a tengeren,
fogjátok a füzért
mindkét partoldalon.
Szállunk az égen át,
a csillagok között,
hosszú a virágfüzér
kéztől kézig ér,
valamennyi kézen át
kezdettől végig ér. \t







ÚJÉVI KÖSZÖNTŐ


Pulyka melle, malac körme
liba lába, csőre -
Mit kívánjak mindnyájunknak
az új esztendőre?

Tiszta ötös bizonyítványt,
tiszta nyakat, mancsot
nyárra labdát, fürdőruhát,
télre jó bakancsot.

Tavaszra sok rigófüttyöt,
hóvirág harangját,
őszre fehér új kenyeret,
diót, szőlőt, almát.

A fiúknak pléh harisnyát,
ördögbőr nadrágot,
a lányoknak tűt és cérnát,
ha mégis kivásott.

Hétköznapra erőt, munkát,
ünnepre parádét,
kéményfüstben disznósonkát,
zsebbe csokoládét.

Trombitázó, harsonázó,
gurgulázó gégét,
vedd az éneket a szádba,
ne ceruza végét.

Teljék be a kívánságunk,
mint vízzel a teknő,
mint negyvennyolc kecske lába
százkilencvenkettő. \t







ÜDVÖSSÉG


Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem,
amikor szeretni tudtam,
és szeretnek-e, nem kérdeztem.
Csak ennyi történt teljes életemben,
egyébkor szakadékba buktam.
Csak azért
az egyetlen napért
érdemes volt megszületnem.







VALSE TRISTE


Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.







VARÁZSÉNEK


Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Négy csillag közt
Alszom ma.
Csiribiri csiribiri
Bojtorján -
Lélek lép a
Lajtorján.
Csiribiri csiribiri
Szellő-lány -
Szikrát lobbant,
lángot hány.
Csiribiri csiribiri
Fült katlan -
Szárnyatlan szállj,
Sült kappan!
Csiribiri csiribiri
Lágy paplan -
Ágyad forró,
Lázad van.
Csiribiri csiribiri
Zabszalma -
Engem hívj ma
Álmodba.







VÉNÜLŐ FÉRFI


Úgy élt szegény már,
mint puszta ház,
ki szétvigyáz
magába, némán,

s fösvény a gazda,
kaput se ád,
két ablakát
papír tapasztja,

s ha látja, retten
az út s ijedten
könyökbe fut --

árva, se párja...
de várva várja
az új kaput.








IDÉZETEK


" Egyetlen parancs van, a többi, csak tanács:
igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni,
hogy mindennek javára legyél"

"Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra."

"Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt mondod: piszkos; pedig nem tapad rája más, mint annak a levesnek maradéka, melyet előbb, mint tisztát ettél. A trágya a szoba közepén mocsok, a gabonaföldön éltető-erő. Így van mindennel, ami tisztának, vagy mocskosnak tűnik; semmi sem önmagában jó, vagy rossz, csak a helyzete szerint"






































 
 
0 komment , kategória:  Weöres Sándor   
Weöres Sándor: Mosoly az arcodon
  2014-04-05 19:40:47, szombat
 
 







Weöres Sándor: Mosoly az arcodon

Szeretném látni a mosolyt az arcodon,
Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon:
Szeretném látni a boldog szemeket,
Melyekből más is erőt meríthet.

Szeretném hallani a boldog nevetést,
Mely mindig őszinte és békés.
Hallani, ahogy a jót dicséri szád,
S nem az elégedetlenség nehezedik rád.

Szeretném érezni, hogy békés a világod,
Hogy hiteddel a rosszat leigázod.
Felülkerekedsz a súlyos bánaton,
Hisz Isten veled van minden utadon.

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol,
Ha válaszút előtt botladozol.
Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja,
Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta.

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak,
De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak.
S ehhez legyen az a hely a templomod,
Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz.

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesedne,
Ha minden gondod Isten elé lenne letéve.
Ha a szíved ezáltal teljesen felszabadulna,
A fénysugár lelkedig lehatolhatna.

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék,
A bánatodban is szívesen osztoznék.
Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek,
Hitem szikrájából lángot gyújtok neked.

Szeretném, ha akár könnyeid árán is,
Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít.
Egy kőhajításnyira van az igaz szeretet,
De a követ neked kell a földről felemelned.







Nyugodalmas jó éjszakát kívánok mindenkinek!


Mosolyogj és visszanevet rád, az egész világ

Link














 
 
0 komment , kategória:  Weöres Sándor   
Weöres Sándor: Jászolban a szalmán...
  2010-12-20 15:58:57, hétfő
 
 







Weöres Sándor: Jászolban a szalmán...

Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy,
Itt fekszik kis Jézus, lássa a világ!
Boldogan figyelnek égi fényjelek
Széna-szalma ágyat, alvó kisdedet.
Jászolban a szalmán sehol sincsen ágy,
Itt fekszik kis Jézus, lássa a világ!

Rongyos istállóban pislákol a mécs,
A gyermek fölébred, nem sír, egyre néz.
Tekints le az égből, mert szeretlek én,
Tarts fölém kezecskéd védőn, könnyedén!
Rongyos istállóban pislákol a mécs,
A gyermek fölébred, nem sír, egyre néz.

Légy közelebb hozzám, ahogy csak lehetsz,
Most és mindörökké, imádságom ez.
Az aprókat áldd meg itt és mindenütt,
Élhessenek égben teveled együtt!
Légy közelebb hozzám, ahogy csak lehetsz,
Most és mindörökké, imádságom ez.







Jászolban a szalmán - eredeti

Link



Kaláka - Jászolban a szalmán (francia karácsonyi ének, ford. Weöres Sándor)

Link



Fenti két videó már nem érhető el - Sajnálom!
Helyette az alábbi Link:


Link




Mindenkinek Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Évet Kívánok!







 
 
0 komment , kategória:  Weöres Sándor   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 4 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.