Belépés
kirscha.blog.xfree.hu
Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja gondolkodását. Kirsch Attila
1954.12.26
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/43 oldal   Bejegyzések száma: 423 
Történet
  2018-10-16 20:38:41, kedd
 
  Élt egyszer egy király

Egyszer régen élt egy bölcs és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt:
"Kiválasztom az ország legbecsületesebb gyermekét és örökbe fogadom." Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihirdette:
- Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom!
A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni.
"Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az édesanyjához fordult segítségért.
- Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte.
- Talán másik földbe kellene átültetned őket - tanácsolta anyja.
Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek. Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán.
Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Szon Ilt, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút:
- Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle.
Szon Il hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek.
A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta:
- Ez az én becsületes kisfiam!
Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett:
- Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel?
A király ekkor így szólt:
- Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük.
Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyellték magukat hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2018-10-16 20:28:50, kedd
 
  A FIÚ, AKINEK BÉKE VOLT A SZÍVÉBEN

A fiú, akinek béke volt a szívében, egy nagyvárosban élt. Egy szép nyári nap, ahogy lassan bandukolt az utcán, egy keservesen zokogó kisfiúra lett figyelmes.
- Hát te miért sírsz ?
- kérdezte tőle.
- Kilökték a kezemből a fagyimat - szipogta a kisfiú, és a lába elé mutatott, ahol az aszfalton egy nagy gombóc csokoládéfagylalt olvadozott a napsütésben.
- Ne sírj ! - mondta a fiú, akinek béke volt a szívében, és megsimogatta a gyerek fejét - Gyere, veszünk másikat !
Később a fiú, akinek béke volt a szívében, egy másik kisfiút is megvigasztalt, akit társai azért csúfoltak, mert szemüveget viselt.
Este moziba szeretett volna menni, de ehelyett egész éjjel egy fiatal lánnyal beszélgetett, akivel épp akkor szakított a barátja.
Másnap a fiú, akinek béke volt a szívében, megvigasztalt egy asszonyt, akinek meghalt a férje, valamint egy kislányt, akinek a cicáját elütötte egy autó. Harmadnap a munkahelyéről húsz év után elbocsátott középkorú férfit derítette jobb kedvre, meg a nagymamát, akiről megfeledkeztek az unokái.
És ez így ment tovább : jött az elsős kisfiú, aki rossz pontot vitt haza, mert beszélgetett az órán, a lány, akit nem vettek fel az egyetemre, a férfi, aki megtudta, hogy a feleségének szeretője van, a kamasz, akit gátlásossá tettek a pattanásai, az öregedő nő, akit elhagyott a férje egy fiatal lányért - mind-mind a fiúnak öntötték ki a szívüket.
Aztán egy nap a fiú, akinek béke volt a szívében, elment, ki a városból. Ment, ment, egészen addig, amíg el nem ért egy nagy hegyig. Nekirugaszkodott, felmászott egészen a tetejéig. Amikor felért, megállt, szétterpesztette a lábait, felnézett az égre, és üvölteni kezdett.
És üvöltött, és üvöltött, és üvöltött, és üvöltésétől leomlottak a sziklák, és kidőltek a fák, és megnyílt a föld. Az ég elsötétült, jégeső hullt, villámok cikáztak sisteregve, szélvihar tombolt.
És akkor a fiú abbahagyta az üvöltést. Megfordult, leereszkedett a hegyről, és elindult vissza, a városba.



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép estét kívánok mindenkinek!
  2018-07-31 20:58:34, kedd
 
  Brekibogyó:
Egyszer egy jól kereső apa úgy döntött, elviszi vidékre 7 éves
kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is
vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt,
hogy milyen szerencsés családban él.

Egy egyszerű falusi család házában szálltak meg, ahol egy napot és egy
éjszakát töltöttek. Amikor a vidéki út végén tartottak, az apa
megkérdezte fiát.

-Nos, mit gondolsz erről az útról?
-Nagyon jó volt apa!
-Láttad, hogy némelyek milyen szükségben és szegénységben élnek?
-Igen.
-És mit láttál meg mind ebből?
-Azt, Apa, hogy nekünk egy kutyánk van, nekik négy. Nekünk egy medencénk
van otthon, ők meg egy tó partján laknak. A mi kertünket lámpák
árasztják el fénnyel, az övékére pedig csillagok világítanak. A mi
udvarunk a kerítésig tart, az övéké addig amíg a szem ellát. És végül
láttam, hogy nekik van idejük beszélgetni egymással, és hogy boldog
családként élnek. Te és Anyu viszont egész nap dolgoztok, és alig
látlak titeket.
Az apa csak fogta a kormányt, vezetett csöndben, mire a kisfiú hozzátette:
-Köszönöm Apa, hogy megmutattad, milyen gazdagok is lehetnénk.



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2018-03-26 07:51:44, hétfő
 
  A Nap és a Hold találkozása

Egy régesrégi nyári éjszakán szerelmes lett a Napba a Hold. Még sohasem látta a Napot, csak a melegét érezte, s a meleget kísérő furcsa illatot. Szerette volna közelebbről is látni azt, aki a meleget és az illatot maga után hagyja, de bármilyen korán indult is útjára, sohasem olyan korán, hogy találkozhatott volna vele. Hosszú éjjeli sétáin, miközben lassan végigjárta az eget, százféleképpen is elképzelte a Napot: hol ragyogónak és kedvesnek, hol kacérnak és kegyetlennek, hol pedig szelídnek, csöndesnek.

Akkoriban még nem voltak csillagok, a Hold nem tudott szólni senkihez, s őt sem vigasztalta senki. Olykor bősz szelek érkeztek hozzá, de őket a Hold nem szólította meg. A szelek ezért gőgösnek tartották a Holdat, s nem meséltek neki sem a Napról, aki mindig mosolyogva fogadja őket, sem a folyókról és tengerekről, melyeknek ők fodrozzák vizeiket. A Hold a virágokról sem hallott soha. Nem látott még mást, csak a nagy és fekete éjszakát, nem érzett még mást, csak azt a meleget és azt az illatot, amely oly különös módon borzongatta meg, és amelyről azt sem tudta, mi lehet. Éjfélkor, amikor a legmagasabban járt, megállt egy pillanatra, körülnézett, de onnan sem láthatta a Napot. Ekkorra már a levegő is lehűlt körülötte, ő pedig szomorúan járta be égi útjának hátralévő részét, hogy hajnalban nyugovóra térjen, s ebben a pillanatban az ég másik oldalán útjára induljon a Nap.

Az a Nap, aki sohasem gondolt a Holdra, csupán sietett eloszlatni az utána maradt hideget, sietett fölmelegíteni a levegőt. Szikrázott, forgott az égen, tréfált a felhőkkel, játszadozott a széllel, azok pedig elmesélték neki, hol jártak, mit láttak. Üzenetet hoztak az erdőktől, a földektől, s a Nap addig nyújtózkodott, míg fel nem melegítette a legrejtettebb zugokat is, meg nem talált minden élőlényt. Sosem volt szomorú, sosem volt fáradt, és sosem gondolt arra, hogy mi lesz vele, ha egyszer majd megöregszik. A Holdat ő sem látta soha, eszébe sem jutott neki, hogy mi történik a világban éjszaka, ki világít az égen, ha ő nincsen ott.

Sok-sok éve így volt ez már: Nap és Hold váltogatták egymást, rendben, ahogy kellett, mikor egy éjszaka minden megváltozott.
Ezen az éjszakán a Hold megállt az égen s elhatározta, hogy nem
mozdul el onnan, míg el nem jön hozzá a Nap.

Néhány héttel azelőtt egy öreg sas röpült el mellette, a Hold megszólította, és elbeszélgetett vele. A sas mesélt neki a Napról is, elmesélte, hogyan táncolja át reggeltől-estig az eget, hogyan szórja szerteszét sugarait.
A Hold még kíváncsibb lett rá, s minél jobban fázott éjszaka, annál jobban vágyta a Napot. Azért is állt meg azon az éjjelen, hogy magához ölelje végre.

A Nap a megszokott időben ébredt, frissen nekivágott az égnek, ám néhány lépés után megtorpant, nehezen tudta kiegyenesíteni sugarait. Egyszer-egyszer vissza is csúszott, és egyre halványabb lett, egyre erőtlenebb. De újra és újra nekilódult, próbált az égen magasabbra jutni.

A Hold szilárdan állt a helyén, az ég legmagasán, és akkor sem
mozdult, amikor már elviselhetetlen hőség vette őt körül.

Ekkor a Nap már majdnem félúton járt, s igen közel került a Holdhoz. Közelétől a Hold kibillent egyensúlyából és sebesen zuhanni kezdett felé, húzta magához a Nap ereje.

A Nap nagyon megijedt a feléje tartó hatalmas korongtól, de már nem tudta elkerülni a találkozást. Abban a pillanatban, amikor egymáshoz ért a két test, hatalmas robbanás rázta meg a világot, és szétszóródott az égen sok ezer apró, fényes darab.

Többé nem találkozott a Nap és a Hold, s így van ez jól, mert ha megint találkoznak, egyikük biztosan elpusztul.

Ez volt a legszebb szerelem, ami eddig a világon létezett, mert ebből a szerelemből születtek meg és kerültek föl az égre az első csillagok.



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2018-03-07 10:19:12, szerda
 
  Radnóti Miklós: Március

Lúdbőrzik nézd a tócsa, vad,
vidám, kamaszfiús
Szellőkkel jár a fák alatt
S zajong a március.
A fázós rügy nem bújt ki még,
hálót se sző pók,
De futnak már a kiscsibék,
Sárgás aranygolyók.


Ébred a természet - Filmetűd - Medve-tó - Szováta
Legendák
A szovátai Medve-tó és a Fekete-tó keletkezését a következőképpen meséli el egy legenda:

Fenn a fenyvesek koszorúzta zordon hegyek közt lakott egy gyönyörűséges tündérasszony. Nagy varázsereje volt, de a szerelem hatalma őt is leigázta. Történt, hogy a havasi legelőn meglátott egy sudár pásztorlegényt, amint a nyáját legelteti. Menten belé szerelmesedett, de úgy, hogy nem volt se éjjele, se nappala.

Örökkétig csak a pásztorlegényt leste, s hallgatta a szívet melengető szép furulyája játékát. Hát, ahogy leskelődik utána, észreveszi, amit a Juhod partján ölelgeti, csókolgatja szép szeretőjét, aki nem más, mint a szomszéd esztena pásztorának a leánya. A tündérasszony rettentő haragra gerjedt, s megátkozta súlyos átokkal a legényt is, meg a leányt is. Abban a szempillantásban a juhnyáj, az esztena, a leány, s a pásztorfiú kővé változtak. Aki arra jár ma is láthatja kőberbécseket a juhod völgyében. De a szép tündérasszony nem tudta feledni szerelemét.

Csak bolyongott, kóborolt a hegyek között, az erdőben. Se nem ett, se nem itt ez alatt, csoda, hogy bele nem halt. Ahogy ott bolyongott, kóborolt a tüskés ágak összeszaggatták a gyönyörű ruháját, letépték fehér fátylát, s ahova a fátyol darabjai leestek, ott mind sóvirágok fakadtak, s alattuk sóhegyek.

Zavarodott elmével került haza hosszú napok múlva. Megállott az üres ház előtt, bent a tűzhelyen még parázslott a zsarátnok. Nézte, nézte elborul szemekkel a házát, s azt is megátkozta. A ház nagy robajjal mindenestől elsüllyedt a föld alá. Helyén egy tó keletkezett, melynek vizét még most is melegíti tűzhelyének melege. Tovább vándorolt a szomorú szívű tündérasszony, fel azon egész a hegytetejéig, s az óta is ott sír éjszakákon át. Ha figyelmesen hallgatózol, meghalhatod, ahogy sóhajtozik, nyög bánatában. Szemeiből patakzik a könny, s összegyűlik lenn az aljban. Úgy nevezik ezt a helyet most: Fekete-tó.
Link









Oly jó szeretni Téged,
lengsz, mint illatos rétek,
hajad nagy, barna alkony,
engedd, hogy betakarjon.
Tebenned mindig nyár van,
forrásom vagy e tájban,
szemed két fényes ablak,
engedd, hogy benned lakjak.

( Szabó Béla: Tiszta szerelem)

Link
 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2018-02-13 10:51:52, kedd
 
  Sajnos vannak olyan "honfitársaink", akiknek nem számít az, ha idős, beteg embereket kell kifosztani. Lelkiismeret-furdalás nélkül megteszik, és nem foglalkoznak azzal, hogy milyen visszafordíthatatlan károkat okoznak embertársaiknak.

A lényeg, hogy hozzájussanak a könnyen szerzett pénzhez, amiért mások keservesen megdolgoztak!

Az alábbi történet jól bemutatja azt az emberi érzéketlenséget, amellyel ezek az embernek egyáltalán nem nevezhető véglények próbálják kifosztani, becsapni, megkárosítani az idős embereket.

Tanuljunk belőle, és ez alapján tanácsokkal lássuk el idősebb szeretteinket, ismerőseinket.

Íme, a történet:

Elképesztő dolog történt: idős, beteg anyámat felhívta a vonalas telefonon egy hang a huszonéves unokája nevében. Miszerint bajba keveredett, fogva tartják, kínozzák, és ha nem fizet néhány milliót, megölik.

Zokogva kérte, hogy a Nagyi adjon pénzt, mert már nem bírja, kiugrik inkább a harmadik emeletről, ha nem segít.

Nagyi gyanakodott:" Más a hangod...." mire azt mondta a fiatalember, szétverték az álkapcsát..

Mama persze kétségbe esett, de okosan mondta az igazat: neki a kis nyugdíján kívül nincs egy vasa sem, de a család többi tagját felhívja segítségért, kölcsönért. Eszébe se jusson, mondta az "áldozat" mert akkor neki vége.


Győzködte a Mamát: "van neked pénzed": ez lett igazán gyanús, mert az igazi unoka tudja, hogy Mamának nincsenek milliói. Miután ezt kifejtette, a zsaroló elunta a dolgot, és lerakta.

Felhívta az unokát, és hallva, hogy jól van - végre megnyugodhatott. No meg néhány szívgyógyszer árán...



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2018-01-16 16:58:05, kedd
 
  Victoria Caroline Haltom budoár fotózásra szakosodott fényképészt tavaly felkereste egy a negyvenes éveinek derekán járó hölgy, hogy készítsen róla egy ízléses fotókönyvet. "A hölgy egy istennőre hasonlított, nagyon jól nézett ki - ám mint a legtöbb nőnek, neki is volt egy kérése: odalépett hozzám, egyenesen a szemembe nézett, és azt mondta, hogy retusáljam ki a képekről a narancsbőrét, a vöröses terhességi csíkokat, a csúnya zsírpárnácskákat, és az összes ráncot. Legalább egyszer lehessen igazán szép." -mondta Haltom.
Másfél órán át pózolt a hölgy a fényképezőgép előtt, majd Haltom az utómunkálatok során elvégezte az összes kért műveletet, eltávolította a ,,tökéletlenségeket" az asszony kérésének megfelelően. A hölgy ugyanis a fotókönyvet férjének szánta karácsonyra. Három nappal az ajándékozás után alábbi levelet kapta az asszony férjétől:

"Kedves Victoria!

Én a [az asszony neve] férje, [férj neve] vagyok. Azért írok önnek, mert a napokban kaptam a feleségemtől egy fotókönyvet, amiben az ön által készített fényképek vannak. Előre szólok, hogy nem vagyok mérges, nem haragszom önre, de szeretném, ha elgondolkozna alábbiakon.

Feleségemmel 18 éves korunk óta vagyunk együtt, s van két gyönyörű gyerekünk. Az évek során sok jót és sok rosszat éltünk meg, és úgy vélem - sőt, tudom -, hogy a feleségem azért készíttette ezeket a fotókat, hogy kicsit feldobja a házasságunkat. Néha kifakad, hogy már valószínűleg nem is tetszik nekem, és nem is hibáztatna, ha találnék magamnak valaki fiatalabbat.

Amikor belelapoztam az albumba, amit kaptam tőle, elszomorodtam. Ezeken a képeken - igaz, nagyon szépek, és ön valóban egy nagyon tehetséges fotós - nem a feleségem van. Minden egyes ,,hibáját" eltüntette - s bár biztos vagyok benne, hogy ez a feleségem kérésére történt, ezzel együtt eltűnt minden, ami az életünk, a múltunk része.

Amikor kiretusálta a terhességi csíkokat, eltüntette a gyermekeim nyomát. Amikor kiretusálta a ráncait, elvette a több mint két évtizednyi érzelmek nyomait. Amikor kiretusálta a zsírpárnácskáit, elvette a feleségem sütés-főzés iránti szeretetét, azt a sok finomságot, amit az évek alatt együtt, közösen ettünk.

Mindezt nem azért írom le önnek, hogy rosszul érezze magát, hiszen csak a munkáját végezte, s ezt én megértem. Sőt, meg szeretném köszönni a fáradozásait. A képeket nézegetve eszembe jutott, hogy milyen ritkán mondtam a feleségemnek, hogy mennyire szeretem őt, és mennyire imádom olyannak, és úgy, amilyen. Olyan ritkán hallotta tőlem a kedves, bíztató szavakat, hogy valószínűleg azt gondolta, azt szeretném, ha úgy nézne ki, mint ezeken a retusált képeken.

Jobban kell igyekeznem, és a hátralévő éveimben a ,,tökéletlenségében" fogom ünnepelni a feleségem. Köszönöm az emlékeztetőt!

Üdvözlettel,
[a férj neve]"

S mi ebből a tanulság? "Hölgyeim, szinte bármit ki tudok retusálni, de kérem, kétszer is gondolják meg, mennyit "változtassunk". Szeretteink úgy kedvelnek minket és úgy rajonganak értünk, amilyenek vagyunk!"


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2017-12-30 08:43:16, szombat
 
  PRÓZA - MESE

A cinke meg a szél

Tölgyfa ágán üldögélt a cinke. Tollát borzolgatta a szél. Fázott.

- Hú, de hideg vagy - mondta a szélnek -, bizony fújhatnál melegebbet is!
- Elég meleget fújtam a nyáron - felelte a szél. - Most tél van, hideget kell fújnom.
- Ne mérgelődj - mondta a cinege. Az a bajod, hogy mindig mérgelődsz, aztán megöregszel időnap előtt. Úgy jársz, mint a héja, aki a hegytetőn lakik.

- Hogyan járt a héja? - kérdezte a szél, és suttogóra fogta a hangját, hogy jobban hallhassa a cinege meséjét.

- Úgy járt, ahogy mondom. Mindig csak mérgelődött, vijjogott, s egy szép napon megártott neki a sok méreg, kihullott a tolla, megöregedett. Most ott gubbaszt a hegy tetején. Nem tud felrepülni, mert a szárnya tollát is elhullatta.

A kánya mesélte, ő látta. Sajnálta is szegényt. Háromszor is elkiáltotta, milyen kár érte: "Kár, kár, kár!"

- Milyen ostobaság - süvöltötte a szél. - Tudnivaló, hogy én nem szorulok semmiféle tollakra, ha repülni akarok!
- Másképpen is pórul járhat az ember a méregtől. Nem hallottad a vakond esetét?
- Nem hallottam. Meséld csak el! - kérte a szél. S most már egészen elhallgatott, úgy figyelt a cinke meséjére.
- Itt lakott vadrózsabokor tövében. Véletlenül vájta az alagútját a bokor töve alá.

Későn vette észre, hogy a gyökerek útját állják. De ettől úgy megmérgesedett, hogy csak azért is ott akart lakni, ahol a rózsabokor. Addig erősködött, míg dühében befúrta a fejét két ikergyökér közé, de visszahúzni már alig tudta, a gyökerek ráfonódtak a nyakára, és csak nehezen menekült meg.

- A mezei pocoktól hallottam a történetet. Ugye milyen elszomorító?
- Ostobának elég ostoba történet - visította a szél. - Rám egy cseppet sem vonatkozik. Hiszen nem lakom a föld alatt.

- Hohó! - kiáltott a cinege - te is befújkálsz minden lyukba. Ha nem is a föld alá, de minden ág közé bebújsz. Szeretném tudni, mi örömet találsz az ilyen gyerekes bújócskában?

Te, aki olyan hatalmas vagy, hogy a legmagasabb sziklára is játszva fölléphetsz, akár egy óriás! Mégis itt töltöd a kedvedet ezen az alacsony tölgyfán. Félek, hogy máris megöregedtél, és nem futja az erődből magasabb kirándulásokra.

Node erre már a szelet is elfutotta a méreg.

- Sajnálom, hogy szóba álltam veled, kis ostoba. De minek is hallgattam itt unalmas és semmitmondó meséidet? Át kell ugranom a Kárpátokba, vár rám az északi szél. Még majd elkésem miattad!

S ezzel süvítve elszáguldott. Nyomában olyan csendesség támadt, hogy még a levegő is megenyhült kicsikét.

A kicsi cinege éppen csak erre várt. Összerendezte szétborzolt tollacskáit, szárnya alá dugta a fejét. Aludni készült, mert közben egészen besötétedett.

- Szél nélkül valahogy csak kibírom ezt a hideg téli éjszakát - suttogta vidáman.

(Szerk.: Vojtek Márta)
Forrás: mesekukac









Link
 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2017-12-14 09:54:38, csütörtök
 
 
Az öreg és a virág


Élt egyszer talán évszázadokkal, talán évezredekkel ezelőtt - egy boldog ember. Nem azért volt boldog, mert óriási háza meg birtoka volt, hanem azért, mert a kertje virágokkal volt tele. Gyönyörű kert volt az; jól megfért ott egymás mellett a Tavaszi gólyahír, a Réti boglárka, a Havasi gyopár és ki tudja felsorolni még, hogy hány meg hányféle virág? És a gazdag ember mindeniket nagyon szerette. Egy nap azonban szomorú dolog történt. Az ember észrevette, hogy egyik legszebb virága, amit nemrég hozatott egy távoli, mesés országból, hervadozni kezdett. Attól a perctől kezdve még több gondot fordított rá, ápolgatta, öntözgette, de a virágon mindez nem segített. Napról napra hervadt, és egykor oly pompás színeit is elveszítette. Az ember ekkor - végső kétségbeesésében - a sajtó és a TV fórumokhoz fordult. Közhírré tétette, hogy hatalmas jutalomban részesíti azt, aki meggyógyítja a hervadozót, sőt rendszeres nyugdíjpótlékot is biztosít számára.
Az eredmény nem sokáig váratott magára. Csakúgy özönlöttek a válogatottnál válogatottabb kertészlegények; Délről, Északról, Keletről, Nyugatról, a hó takarta Svájc legendás hegyei közül, a hatalmas amerikai megapoliszokból, de mindez hiábavaló volt. Gyomláltak, kapáltak, locsoltak, minden létező kertészfortélyt latba vetettek, és végül szégyenkezve - érkezésükkor oly büszkén lobogtatott hétpecsétes ajánlóleveleiket, diplomáikat jól elrejtve - távoztak. A virág pedig szép lassan elhervadt és vele együtt hervadt el gazdája boldogsága is.
Egy este azonban - amikor emberünk már teljesen lemondott a kis hervadozóról, - a virágokkal teli udvaron egy alacsony fehérszakállú öregember jelent meg, és odalépett a házigazdához.
Különös megjelenés volt ez. Nagy hasbeszélők talán még azt is ráfognák, hogy a meséből lépett elő, hisz senki nem látta megérkezni a városba, senki nem látta végigmenni az utcákon, csak úgy, ukk- mukk ott volt, és kész; bozontos szakállal, folt hátán folt nadrágban, és kikopott könyökű, naftalinszagú zakóban. Így szólt a gazdához.
- Én meggyógyítom a virágodat !
E különös bemutatkozás után, amikor látta, hogy a gazda csak áll és bámul rá hitetlenkedő szemekkel, megint megszólalt.
- Khm, khm. Én meggyógyítom a virágodat !
Emberünk kétszer is jól belecsípett a fülébe, hogy meggyőződjék, hogy nem álom- e, nem látomás- e a különös teremtmény és csak utána bólintott.
- Hát gyógyítsd... ha meg tudod.
De még csak ez hiányzott. A kisöreg megszimatolva szavai között a kételkedést, azonnal megsértődött. Csak úgy szikrázott a szeme.
- Aha, szóval nem hiszel nekem! Úgy gondolod, hogy nem vagyok képes rá! Csak azért mert torzonborz vagyok és foltos a nadrágom. Tudd meg te dölyfös ember...
Szegény emberünk ! Csak állt egyik lábáról a másikra, és nem győzte bizonygatni, hogy ő nem úgy értette, ő nem akart megbántani senkit, csak hát, annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy már a szavaira sem tud igazán figyelni. Magában pedig így sóhajtott:
- Ha segíteni nem is tud a virágomon, ártani úgysem árthat.
Sok kérlelés és noszogatás után az öregecske végre megszólalt.
- Én meggyógyítom a virágodat, de a gyógyításnak ára van.
- Bármennyit fizetek. - szólt a gazda csak segíts !
A vendég fölnevetett.
- Ejnye, ejnye te dölyfös ember! Hát azt hiszed, hogy szükségem van a te pénzed-re ? Én egyszerre sokkal kevesebbet és sokkal többet kérek; Mondj nekem egy mesét !
- Mesét ! - csodálkozott a gazda.
- Igen, mesét.
- Hát, azt már nagyon rég nem mondtam. Talán már nem is tudok...Nem lehetne valami mást ?
- Nem, nem. Én mesét kérek ! Most vacsoráztass meg, majd vezess a vendégszobába. Így reggelig pihenhetek egy nagyot, te pedig azalatt majd kitalálsz valamit.- mondta az öreg, és elindult a ház irányába.
Így történt, hogy szegény házigazda nem aludt egy fikarcnyit sem. Törte a fejét, törte és reménykedett, hogy hátha eszébe jut valami.
Már kora reggel oda is állt vendége ajtaja elé, az azonban nem iparkodott a felkeléssel. Úgy horkolt, de úgy, hogy még a jó öreg ágynemű tartót rágcsáló szú is elhallgatott a megilletődöttségtől. Amikor pedig fölkelt, mintha szántszándékkal húzta volna az időt; hol alsónadrágját nem találta, hol a fogkeféjét, legvégül pedig egy citromos üdítőt kért, mert asszongya, hogy anélkül nem képes koncentrálni, pedig próbálja ő - Isten látja lelkét - de hát mit csináljon, ha nem megy.
Bizony, bizony már szinte dél volt, amikor a gazda nekifoghatott a mesélésnek:
- Egyszer régen - amikor még hatalmas erdők borították a Földet - az emberiség sokkal vidámabb volt. Persze, nem azért volt vidám, mintha olyan nagy szakképzettsége lett volna ezen a téren, hanem azért, mert élt egy emberke, akit úgy hívtak, hogy Incifinci. Incifinci nagyon kicsi volt, törpének sem volt igazán elég. Olyan alacsonyról szemlélte a világot, mint egy hat-hétéves gyerek, és ennek köszönhetően nagyon sokat meglátott belőle. Olyasmire is felfigyelt, amit a nagyok nem szoktak észrevenni, mert valahányszor az ember magasból nézi a dolgokat, valami elhomályosítja a szemeit. Pedig csak le kellene gugolnia.
Incifinci hamar észrevette az emberek rosszkedvét. Segíteni is próbált rajtuk, de minden igyekezete hiábavaló volt; hiába hívta fel figyelmüket a virágok szépségeire, mert az emberek nem tudtak örülni a virágoknak. De nem tudtak örvendeni a napsütésnek, a melegnek, a havazásnak, sőt még egymásnak sem. És legkevésbé egymás mosolyának. Felépítették hatalmas házaikat, de csak annyi örömük volt benne, hogy esténként ott kuksolhattak színes televízióik előtt és csak néztek, néztek maguk elé.
Incifinci saját tehetetlenségét látva nagyon elkeseredett. Egyik alkalommal, amikor ezen tépelődött, sóhajtott is egy nagyot.
- Jaj, de bolondok ezek az emberek...
És ekkor eszébe jutott valami.
- Ha bolondok, hát bolondok ! Hadd bolondozzak én is nekik.
rögtön fel is mászott egy közeli fára, és ágról ágra ugrálva elindult az út mentén. Bizony, az elején el- elvétette az ugrást, le-lepottyant, nyekkent is nagyokat, de célját máris elérte: Az emberek amikor meglátták, nevetni kezdtek, mert az emberek - Isten tudja, hogy miért - de mindig a mások esetlenségein, különcködésein nevetnek a legjobban. Most is úgy hahotáztak, hogy rengett belé a hasuk.
Hősünk ekkor, kezdeti sikerein felbuzdulva elhatározta, hogy körbejárja a Földet. Először a szépséges Erdélyország vidékeit járta be, majd Ázsián keresztül Indiába, és Japánba is megérkezett. Persze Afrikáról, Amerikáról és Ausztráliáról sem feledkezett meg. Sőt ! Néhány bátor sarkkutató ,még hasukat fogó, gyanúsan hahotázó jegesmedvékről is jelentést tett ! Ki tudja, talán oda is eljutott volna?
Incifinci tehát fáról fára ugrált, és a jókedv lassan elterjedt az egész Földön. Aki csak látta őt, nevetni kezdett. Az emberek jókedvűen mentek óvodába, jókedvvel mentek iskolába, munkába, és az őszinte nevetés nevetést csalt a mások arcára is. Ő pedig boldog volt- vidámnak látta az embereket, és úgy érezte, hogy soha nem fárad el.
Persze, nem így történt. Évszázadok, évezredek teltek el, és ezalatt egyre több lett az ember és egyre kevesebb lett a fa. A kis törpe egyre nehezebben tudott átugrani az egyikről a másikra, és egy-egy ugrás után már sokkal többet kellett pihennie. Az emberek pedig egyre ritkábban láthatták őt, és így szép lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Ezért van az, hogy ma már alig akad jókedvű boldog ember és ha ideig- óráig akad is egy- egy...
Itt a házigazda elhallgatott. Bizonyára arról szeretett volna beszélni, hogy egyetlen virág halála mennyire elszomoríthat egy embert, szavak helyett azonban csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Néhány percnyi csönd után a kisöreg megszólalt.
- Én egy mesét kértem tőled és te mese helyett a valóságot mondtad el. Na, de elfogadom. Elfogadom, mert látom, hogy szomorú vagy és különben is itt az ebéd ideje és én éhes vagyok. Igazán hozhatnál egy kis harapnivalót.
A házigazdának mit volt mit tennie? Már megszokta az öreg különleges viselkedését, hát ugrott és készítette is az ebédet. Tejfölös gombalevessel, tartármártásos rigófüttyel és madártejben pácolt ananásztortával kínálta a vendéget, az pedig alaposan belakmározott. úgy nyelte a finomságokat, mintha már egy hete nem evett volna.
A gazda ezalatt látszólag türelmesen várakozott. Azért mondom, hogy látszólag, mert szíve mélyén már nagyon aggódott virágjáért. Ki-kiszaladt, meg-megnézte és szomorúan látta, hogy az már teljesen földre ejtette fejét. Miközben ott állt mellette, lassan megszűnt számára a környező világ és beszélni kezdett.
- Látod te virág, hogy milyen különösek az emberek ? Már nem hisznek a szeretetben...Nem tudják azt, hogy a szeretetnek az a jó, ha szerethet, ha figyelhet a másikra, ha gondoskodhatik róla. A tegnap is idejött ez a torzonborz kisöreg, azt mondta, hogy segít rajtad, majd arra kért, hogy mondjak neki egy mesét. Vajon mi értelme volt ennek a hókusz-pókusznak ? Én enélkül is megvacsoráztattam volna. Ágyat is vetettem volna neki !
És a gazda csak beszélt, beszélt, úgy áradt belőle a szomorúság, mint egy megállíthatatlan folyó. Észre sem vette a melléje telepedő öreget, de még arra sem figyelt fel, hogy miközben beszél hozzá a virág kissé felemeli a fejét.
- Tudod - folytatta - az emberek csak akkor veszik észre, hogy mennyire szerettek valakit, amikor végre elveszítették...
Ekkor szólalt meg az öreg. A lehanyatló nap széppé varázsolta ráncos arcát és hangja sem a megszokott érces, kellemetlen hang volt, hanem meleggel és jósággal teli.
Egyszer régen - kezdte - amikor az Úristen még csak nagy dolgokkal foglalkozott, mert az apróságokban nem lelte örömét, hatalmas lényeket teremtett a Világmindenségben. Leginkább a mai emberekre hasonlítottak, hiszen kezük, lábuk és arcuk is volt, a különbség csak annyiban állt, hogy szabadon mozoghattak az egész világürben. Tudtak álmodni, örülni, nevetni és tudtak sírni és bánkódni is.
Egy idő után azonban szomorú dologra figyelt fel az Úr; teremtményei kezdtek eltunyulni. Megfeledkeztek tanácsairól, parancsairól és nem csináltak semmi mást, csak dorbézoltak reggeltől estig: ettek-ittak, szórakoztak és egyre kevésbé figyeltek egymásra. Az Úristen ekkor elhatározta, hogy megbünteti őket. Az volt a büntetésük, hogy szétszórta őket az egész világmindenségben, majd elvette kezüket és lábukat, hogy ne juthassanak el egymáshoz és szárnyaikat is kitépte, hogy repülni se tudjanak.
Nagy csend lett ekkor a világegyetemben - Hallgatott Isten, hallgattak a lények is és különös érzés lett úrrá rajtuk. Kezdték egyedül érezni magukat. Teltek a hetek, a hónapok és ők egyre jobban vágyódtak társaik után. Szerették volna megérinteni a többiek arcát, szerették volna megsimogatni a többiek fejét, de nem lehetett hiszen olyan messze voltak egymástól... Csak most döbbentek rá, hogy mennyire szerették társaikat. Mosolyogni próbáltak hát egymásnak. Át a Mindenségen, át a Világegyetemen. Mosolyogni ! És ahogy gyűlt bennük a szeretet, ahogy gyűlt bennük a többiek utáni vágy, arcuk halványan világítani kezdett. És minél jobban vágytak társaik után, minél több szeretet halmozódott fel szívükben, annál szebben ragyogott arcuk. Így születtek meg a csillagok.
Miközben a kisöreg mesélt, a házigazda arca lassan elváltozott. Döbbenten nézett a virágra, amely a mese alatt szép lassan kiegyenesedett és visszanyerte ragyogó színeit.
- De hát mi ez, mi történik itt ? - kérdi a gazda.
- Semmi különös - felelte az öreg zavartan - csak meséltem...a virágodnak. Mert vannak olyan virágok, amelyeknek nem elég ha öntözöd, ha kapálod őket, arra is szükségük van, hogy mesélj nekik. A tied már akkor emelgetni kezdte a fejét, miközben beszéltél hozzá. A te szavaid hatására kezdett éledezni, én csak segítettem egy kicsit. Mert tudod, olyan jó mesét mondani...a VILÁGNAK.
Az utolsó szavakat a gazda már alig hallotta. Kiszaladt az utcára, bekocogtatott az ablakokon, megállította a járókelőket és szünet nélkül egyetlen mondatot kiáltozott:
- Meggyógyult a virágom ! Emberek meggyógyult a virágom! Jó tíz perc is eltelt, mire eszébe jutott, hogy köszönetet kellen mondania a kisöregnek. Ekkor azonnal hazaindult de az udvaron már senkit nem talált. Beszaladt a házba, de az is üres volt és az utcai járókelők sem tudtak segíteni, hiszen ilyen öreget nemcsak most, de soha nem látott senki.
Igaz, hogy az eperfán fészkelő verébpár éppen egy kócos szakállú öregemberjéről beszélt, aki fáról fára ugrálva indult az erdő irányába, de hát ilyen csak a mesékben van.





 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2017-11-01 08:41:36, szerda
 
 







Nekünk nem halloweenünk van, hanem halottak napja!
Ez a legtöbbet hangoztatott érv, ami komoly tévedés. Naptárilag kb. olyan, mint a szentestét összekeverni a karácsonnyal. A halloween október 31-e éjszakája. A mindenszentek vagy mindenszentek napja az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus világ november 1-jén ünnepel. A halottak napja a szenvedő Egyház ünnepe, a Mindenszentek főünnepet követő ünnepnap. A katolikusok november 2-án tartják.





A töklámpás eredetileg nem is tök volt, hanem egy répaféle. Egy ír legenda szerint nevét - Jack O'Lantern - egy részeges kovácsról kapta. A legenda szerint egy szép napon odament a részeges Jackhez az ördög és hívta a pokolba, de előtte felajánlotta, hogy igyanak még meg egy italt. Jack azonban nem akart vele tartani, ezért hát furfangos cselt eszelt ki inkább és ravasz módon megkérte, hogy válasszon egy almát az almafájáról, mire az ördög felmászott a fára. Jack tudta, hogy mitől fél az ördög és a fa oldalára egy keresztet rajzolt. Az ördög nagyon megrettent a kereszttől és nem is mert lemászni, kénytelen volt a fa ágán kucorogni. Az ördög addig-addig egyezkedett a furfangos kováccsal, hogy ígéretet tett arra, hogy soha többé nem fogja kísérteni a lelkét, ha végre leengedi őt. Jack ekkor megengedte az ördögnek hogy lemásszon a fáról, aki abban a pillanatban el is tűnt. Azonban amikor Jack meghalt, lelke a menny és a pokol között rekedt, mert a mennybe nem engedték be, mivel élete során sokat részegeskedett és bűnös módon élt, de az ördög sem akarta a pokolba befogadni, mert nagyon haragudott Jackre a régi csínye miatt. Jack arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy kis fényt adjon neki, hogy megtalálja a visszautat az élők világába. Végül az ördög megszánta és egy izzó fadarabot dobott Jacknek a pokol katlana alatt lobogó tűz parazsából, az örökké izzó parazsat Jack egy kivájt takarmányrépa belsejébe tette, amit a nyugtalan lelkének szánt, világító lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a takarmányrépa lámpácskának a fényénél keresi a megnyugvását.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
     1/43 oldal   Bejegyzések száma: 423 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 10 db bejegyzés
e hónap: 150 db bejegyzés
e év: 2912 db bejegyzés
Összes: 15997 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 2110
  • e Hét: 9646
  • e Hónap: 33641
  • e Év: 536889
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.