Regisztráció  Belépés
kirscha.blog.xfree.hu
Az ember úgy változtathatja meg életét, hogy megváltoztatja gondolkodását. Kirsch Attila
1954.12.26
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/42 oldal   Bejegyzések száma: 415 
Szép napot mindenkinek!
  2017-12-14 09:54:38, csütörtök
 
 
Az öreg és a virág


Élt egyszer talán évszázadokkal, talán évezredekkel ezelőtt - egy boldog ember. Nem azért volt boldog, mert óriási háza meg birtoka volt, hanem azért, mert a kertje virágokkal volt tele. Gyönyörű kert volt az; jól megfért ott egymás mellett a Tavaszi gólyahír, a Réti boglárka, a Havasi gyopár és ki tudja felsorolni még, hogy hány meg hányféle virág? És a gazdag ember mindeniket nagyon szerette. Egy nap azonban szomorú dolog történt. Az ember észrevette, hogy egyik legszebb virága, amit nemrég hozatott egy távoli, mesés országból, hervadozni kezdett. Attól a perctől kezdve még több gondot fordított rá, ápolgatta, öntözgette, de a virágon mindez nem segített. Napról napra hervadt, és egykor oly pompás színeit is elveszítette. Az ember ekkor - végső kétségbeesésében - a sajtó és a TV fórumokhoz fordult. Közhírré tétette, hogy hatalmas jutalomban részesíti azt, aki meggyógyítja a hervadozót, sőt rendszeres nyugdíjpótlékot is biztosít számára.
Az eredmény nem sokáig váratott magára. Csakúgy özönlöttek a válogatottnál válogatottabb kertészlegények; Délről, Északról, Keletről, Nyugatról, a hó takarta Svájc legendás hegyei közül, a hatalmas amerikai megapoliszokból, de mindez hiábavaló volt. Gyomláltak, kapáltak, locsoltak, minden létező kertészfortélyt latba vetettek, és végül szégyenkezve - érkezésükkor oly büszkén lobogtatott hétpecsétes ajánlóleveleiket, diplomáikat jól elrejtve - távoztak. A virág pedig szép lassan elhervadt és vele együtt hervadt el gazdája boldogsága is.
Egy este azonban - amikor emberünk már teljesen lemondott a kis hervadozóról, - a virágokkal teli udvaron egy alacsony fehérszakállú öregember jelent meg, és odalépett a házigazdához.
Különös megjelenés volt ez. Nagy hasbeszélők talán még azt is ráfognák, hogy a meséből lépett elő, hisz senki nem látta megérkezni a városba, senki nem látta végigmenni az utcákon, csak úgy, ukk- mukk ott volt, és kész; bozontos szakállal, folt hátán folt nadrágban, és kikopott könyökű, naftalinszagú zakóban. Így szólt a gazdához.
- Én meggyógyítom a virágodat !
E különös bemutatkozás után, amikor látta, hogy a gazda csak áll és bámul rá hitetlenkedő szemekkel, megint megszólalt.
- Khm, khm. Én meggyógyítom a virágodat !
Emberünk kétszer is jól belecsípett a fülébe, hogy meggyőződjék, hogy nem álom- e, nem látomás- e a különös teremtmény és csak utána bólintott.
- Hát gyógyítsd... ha meg tudod.
De még csak ez hiányzott. A kisöreg megszimatolva szavai között a kételkedést, azonnal megsértődött. Csak úgy szikrázott a szeme.
- Aha, szóval nem hiszel nekem! Úgy gondolod, hogy nem vagyok képes rá! Csak azért mert torzonborz vagyok és foltos a nadrágom. Tudd meg te dölyfös ember...
Szegény emberünk ! Csak állt egyik lábáról a másikra, és nem győzte bizonygatni, hogy ő nem úgy értette, ő nem akart megbántani senkit, csak hát, annyira úrrá lett rajta a kétségbeesés, hogy már a szavaira sem tud igazán figyelni. Magában pedig így sóhajtott:
- Ha segíteni nem is tud a virágomon, ártani úgysem árthat.
Sok kérlelés és noszogatás után az öregecske végre megszólalt.
- Én meggyógyítom a virágodat, de a gyógyításnak ára van.
- Bármennyit fizetek. - szólt a gazda csak segíts !
A vendég fölnevetett.
- Ejnye, ejnye te dölyfös ember! Hát azt hiszed, hogy szükségem van a te pénzed-re ? Én egyszerre sokkal kevesebbet és sokkal többet kérek; Mondj nekem egy mesét !
- Mesét ! - csodálkozott a gazda.
- Igen, mesét.
- Hát, azt már nagyon rég nem mondtam. Talán már nem is tudok...Nem lehetne valami mást ?
- Nem, nem. Én mesét kérek ! Most vacsoráztass meg, majd vezess a vendégszobába. Így reggelig pihenhetek egy nagyot, te pedig azalatt majd kitalálsz valamit.- mondta az öreg, és elindult a ház irányába.
Így történt, hogy szegény házigazda nem aludt egy fikarcnyit sem. Törte a fejét, törte és reménykedett, hogy hátha eszébe jut valami.
Már kora reggel oda is állt vendége ajtaja elé, az azonban nem iparkodott a felkeléssel. Úgy horkolt, de úgy, hogy még a jó öreg ágynemű tartót rágcsáló szú is elhallgatott a megilletődöttségtől. Amikor pedig fölkelt, mintha szántszándékkal húzta volna az időt; hol alsónadrágját nem találta, hol a fogkeféjét, legvégül pedig egy citromos üdítőt kért, mert asszongya, hogy anélkül nem képes koncentrálni, pedig próbálja ő - Isten látja lelkét - de hát mit csináljon, ha nem megy.
Bizony, bizony már szinte dél volt, amikor a gazda nekifoghatott a mesélésnek:
- Egyszer régen - amikor még hatalmas erdők borították a Földet - az emberiség sokkal vidámabb volt. Persze, nem azért volt vidám, mintha olyan nagy szakképzettsége lett volna ezen a téren, hanem azért, mert élt egy emberke, akit úgy hívtak, hogy Incifinci. Incifinci nagyon kicsi volt, törpének sem volt igazán elég. Olyan alacsonyról szemlélte a világot, mint egy hat-hétéves gyerek, és ennek köszönhetően nagyon sokat meglátott belőle. Olyasmire is felfigyelt, amit a nagyok nem szoktak észrevenni, mert valahányszor az ember magasból nézi a dolgokat, valami elhomályosítja a szemeit. Pedig csak le kellene gugolnia.
Incifinci hamar észrevette az emberek rosszkedvét. Segíteni is próbált rajtuk, de minden igyekezete hiábavaló volt; hiába hívta fel figyelmüket a virágok szépségeire, mert az emberek nem tudtak örülni a virágoknak. De nem tudtak örvendeni a napsütésnek, a melegnek, a havazásnak, sőt még egymásnak sem. És legkevésbé egymás mosolyának. Felépítették hatalmas házaikat, de csak annyi örömük volt benne, hogy esténként ott kuksolhattak színes televízióik előtt és csak néztek, néztek maguk elé.
Incifinci saját tehetetlenségét látva nagyon elkeseredett. Egyik alkalommal, amikor ezen tépelődött, sóhajtott is egy nagyot.
- Jaj, de bolondok ezek az emberek...
És ekkor eszébe jutott valami.
- Ha bolondok, hát bolondok ! Hadd bolondozzak én is nekik.
rögtön fel is mászott egy közeli fára, és ágról ágra ugrálva elindult az út mentén. Bizony, az elején el- elvétette az ugrást, le-lepottyant, nyekkent is nagyokat, de célját máris elérte: Az emberek amikor meglátták, nevetni kezdtek, mert az emberek - Isten tudja, hogy miért - de mindig a mások esetlenségein, különcködésein nevetnek a legjobban. Most is úgy hahotáztak, hogy rengett belé a hasuk.
Hősünk ekkor, kezdeti sikerein felbuzdulva elhatározta, hogy körbejárja a Földet. Először a szépséges Erdélyország vidékeit járta be, majd Ázsián keresztül Indiába, és Japánba is megérkezett. Persze Afrikáról, Amerikáról és Ausztráliáról sem feledkezett meg. Sőt ! Néhány bátor sarkkutató ,még hasukat fogó, gyanúsan hahotázó jegesmedvékről is jelentést tett ! Ki tudja, talán oda is eljutott volna?
Incifinci tehát fáról fára ugrált, és a jókedv lassan elterjedt az egész Földön. Aki csak látta őt, nevetni kezdett. Az emberek jókedvűen mentek óvodába, jókedvvel mentek iskolába, munkába, és az őszinte nevetés nevetést csalt a mások arcára is. Ő pedig boldog volt- vidámnak látta az embereket, és úgy érezte, hogy soha nem fárad el.
Persze, nem így történt. Évszázadok, évezredek teltek el, és ezalatt egyre több lett az ember és egyre kevesebb lett a fa. A kis törpe egyre nehezebben tudott átugrani az egyikről a másikra, és egy-egy ugrás után már sokkal többet kellett pihennie. Az emberek pedig egyre ritkábban láthatták őt, és így szép lassan minden visszatért a régi kerékvágásba. Ezért van az, hogy ma már alig akad jókedvű boldog ember és ha ideig- óráig akad is egy- egy...
Itt a házigazda elhallgatott. Bizonyára arról szeretett volna beszélni, hogy egyetlen virág halála mennyire elszomoríthat egy embert, szavak helyett azonban csak egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Néhány percnyi csönd után a kisöreg megszólalt.
- Én egy mesét kértem tőled és te mese helyett a valóságot mondtad el. Na, de elfogadom. Elfogadom, mert látom, hogy szomorú vagy és különben is itt az ebéd ideje és én éhes vagyok. Igazán hozhatnál egy kis harapnivalót.
A házigazdának mit volt mit tennie? Már megszokta az öreg különleges viselkedését, hát ugrott és készítette is az ebédet. Tejfölös gombalevessel, tartármártásos rigófüttyel és madártejben pácolt ananásztortával kínálta a vendéget, az pedig alaposan belakmározott. úgy nyelte a finomságokat, mintha már egy hete nem evett volna.
A gazda ezalatt látszólag türelmesen várakozott. Azért mondom, hogy látszólag, mert szíve mélyén már nagyon aggódott virágjáért. Ki-kiszaladt, meg-megnézte és szomorúan látta, hogy az már teljesen földre ejtette fejét. Miközben ott állt mellette, lassan megszűnt számára a környező világ és beszélni kezdett.
- Látod te virág, hogy milyen különösek az emberek ? Már nem hisznek a szeretetben...Nem tudják azt, hogy a szeretetnek az a jó, ha szerethet, ha figyelhet a másikra, ha gondoskodhatik róla. A tegnap is idejött ez a torzonborz kisöreg, azt mondta, hogy segít rajtad, majd arra kért, hogy mondjak neki egy mesét. Vajon mi értelme volt ennek a hókusz-pókusznak ? Én enélkül is megvacsoráztattam volna. Ágyat is vetettem volna neki !
És a gazda csak beszélt, beszélt, úgy áradt belőle a szomorúság, mint egy megállíthatatlan folyó. Észre sem vette a melléje telepedő öreget, de még arra sem figyelt fel, hogy miközben beszél hozzá a virág kissé felemeli a fejét.
- Tudod - folytatta - az emberek csak akkor veszik észre, hogy mennyire szerettek valakit, amikor végre elveszítették...
Ekkor szólalt meg az öreg. A lehanyatló nap széppé varázsolta ráncos arcát és hangja sem a megszokott érces, kellemetlen hang volt, hanem meleggel és jósággal teli.
Egyszer régen - kezdte - amikor az Úristen még csak nagy dolgokkal foglalkozott, mert az apróságokban nem lelte örömét, hatalmas lényeket teremtett a Világmindenségben. Leginkább a mai emberekre hasonlítottak, hiszen kezük, lábuk és arcuk is volt, a különbség csak annyiban állt, hogy szabadon mozoghattak az egész világürben. Tudtak álmodni, örülni, nevetni és tudtak sírni és bánkódni is.
Egy idő után azonban szomorú dologra figyelt fel az Úr; teremtményei kezdtek eltunyulni. Megfeledkeztek tanácsairól, parancsairól és nem csináltak semmi mást, csak dorbézoltak reggeltől estig: ettek-ittak, szórakoztak és egyre kevésbé figyeltek egymásra. Az Úristen ekkor elhatározta, hogy megbünteti őket. Az volt a büntetésük, hogy szétszórta őket az egész világmindenségben, majd elvette kezüket és lábukat, hogy ne juthassanak el egymáshoz és szárnyaikat is kitépte, hogy repülni se tudjanak.
Nagy csend lett ekkor a világegyetemben - Hallgatott Isten, hallgattak a lények is és különös érzés lett úrrá rajtuk. Kezdték egyedül érezni magukat. Teltek a hetek, a hónapok és ők egyre jobban vágyódtak társaik után. Szerették volna megérinteni a többiek arcát, szerették volna megsimogatni a többiek fejét, de nem lehetett hiszen olyan messze voltak egymástól... Csak most döbbentek rá, hogy mennyire szerették társaikat. Mosolyogni próbáltak hát egymásnak. Át a Mindenségen, át a Világegyetemen. Mosolyogni ! És ahogy gyűlt bennük a szeretet, ahogy gyűlt bennük a többiek utáni vágy, arcuk halványan világítani kezdett. És minél jobban vágytak társaik után, minél több szeretet halmozódott fel szívükben, annál szebben ragyogott arcuk. Így születtek meg a csillagok.
Miközben a kisöreg mesélt, a házigazda arca lassan elváltozott. Döbbenten nézett a virágra, amely a mese alatt szép lassan kiegyenesedett és visszanyerte ragyogó színeit.
- De hát mi ez, mi történik itt ? - kérdi a gazda.
- Semmi különös - felelte az öreg zavartan - csak meséltem...a virágodnak. Mert vannak olyan virágok, amelyeknek nem elég ha öntözöd, ha kapálod őket, arra is szükségük van, hogy mesélj nekik. A tied már akkor emelgetni kezdte a fejét, miközben beszéltél hozzá. A te szavaid hatására kezdett éledezni, én csak segítettem egy kicsit. Mert tudod, olyan jó mesét mondani...a VILÁGNAK.
Az utolsó szavakat a gazda már alig hallotta. Kiszaladt az utcára, bekocogtatott az ablakokon, megállította a járókelőket és szünet nélkül egyetlen mondatot kiáltozott:
- Meggyógyult a virágom ! Emberek meggyógyult a virágom! Jó tíz perc is eltelt, mire eszébe jutott, hogy köszönetet kellen mondania a kisöregnek. Ekkor azonnal hazaindult de az udvaron már senkit nem talált. Beszaladt a házba, de az is üres volt és az utcai járókelők sem tudtak segíteni, hiszen ilyen öreget nemcsak most, de soha nem látott senki.
Igaz, hogy az eperfán fészkelő verébpár éppen egy kócos szakállú öregemberjéről beszélt, aki fáról fára ugrálva indult az erdő irányába, de hát ilyen csak a mesékben van.





 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép napot mindenkinek!
  2017-11-01 08:41:36, szerda
 
 







Nekünk nem halloweenünk van, hanem halottak napja!
Ez a legtöbbet hangoztatott érv, ami komoly tévedés. Naptárilag kb. olyan, mint a szentestét összekeverni a karácsonnyal. A halloween október 31-e éjszakája. A mindenszentek vagy mindenszentek napja az üdvözült lelkek emléknapja, melyet a katolikus világ november 1-jén ünnepel. A halottak napja a szenvedő Egyház ünnepe, a Mindenszentek főünnepet követő ünnepnap. A katolikusok november 2-án tartják.





A töklámpás eredetileg nem is tök volt, hanem egy répaféle. Egy ír legenda szerint nevét - Jack O'Lantern - egy részeges kovácsról kapta. A legenda szerint egy szép napon odament a részeges Jackhez az ördög és hívta a pokolba, de előtte felajánlotta, hogy igyanak még meg egy italt. Jack azonban nem akart vele tartani, ezért hát furfangos cselt eszelt ki inkább és ravasz módon megkérte, hogy válasszon egy almát az almafájáról, mire az ördög felmászott a fára. Jack tudta, hogy mitől fél az ördög és a fa oldalára egy keresztet rajzolt. Az ördög nagyon megrettent a kereszttől és nem is mert lemászni, kénytelen volt a fa ágán kucorogni. Az ördög addig-addig egyezkedett a furfangos kováccsal, hogy ígéretet tett arra, hogy soha többé nem fogja kísérteni a lelkét, ha végre leengedi őt. Jack ekkor megengedte az ördögnek hogy lemásszon a fáról, aki abban a pillanatban el is tűnt. Azonban amikor Jack meghalt, lelke a menny és a pokol között rekedt, mert a mennybe nem engedték be, mivel élete során sokat részegeskedett és bűnös módon élt, de az ördög sem akarta a pokolba befogadni, mert nagyon haragudott Jackre a régi csínye miatt. Jack arra kérte az ördögöt, hogy legalább egy kis fényt adjon neki, hogy megtalálja a visszautat az élők világába. Végül az ördög megszánta és egy izzó fadarabot dobott Jacknek a pokol katlana alatt lobogó tűz parazsából, az örökké izzó parazsat Jack egy kivájt takarmányrépa belsejébe tette, amit a nyugtalan lelkének szánt, világító lámpásnak. Azóta Jack lelke ennek a takarmányrépa lámpácskának a fényénél keresi a megnyugvását.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Szép estét kívánok mindenkinek!
  2017-09-27 19:37:37, szerda
 
  Az Idő ajándéka

Egyszer volt, hol nem volt, még a... na, jó, az Óperenciás tenger azért mérföldekkel odébb nyaldosta a homokfövenyeket, de mégis valahol a régvolt messzeségben élt egyszer egy királylány.

Ez a királylány egy csodálatos légvárban lakott. Képzelete teremtette-festette színesre, csillogóra a környezetet. A palota parkjában dzsungelszerű növényzet burjánzott, a fák magnóliavirágoktól illatoztak, s egzotikus gyümölcsöktől roskadoztak az ágak.
A szeszélyesen futó patakocskákon kisebb-nagyobb fahidak íveltek át, a bokrok között őzek, pávák sétálgattak, kerti törpék idétlenkedtek és olykor még rózsaszín egyszarvúk is legelésztek.
A kastély minden szobája puha volt és hívogató, kényelmes fotelekkel, plazmatévékkel és jakuzzikkal felszerelve. Az asztalokra az étkezés alkalmával finomabbnál finomabb, válogatott falatok kerültek, messzi földön híres szakácsok készítették a pecsenyéket, képzőművészi tehetséggel megáldott cukrászok cifrázták az édességeket.

A királylány egy ideig békésen elvolt ebben a cukormázas álomvilágban, de ahogy betöltötte a bűvös tizenötödik életévét, más élmények, más izgalmak után vágyakozott.
Épp egy mandarinfa alatt ücsörgött bánatosan, unalmában a kavicsokat rugdosta méretre készült, lábára varrott Jimmy Choo szandáljában, mikor felbukkant előtte az Idő.
Egyáltalán nem úgy nézett ki, mint ahogy azt a lány képzelte - és valljuk be, nem is nagyon képzelgett róla, elég volt neki az álomszép világát folyamatosan álmodni, abba pedig ilyen rémisztő dolgok, mint Halál, Elmúlás, Tévedés, Hiba, Idő nem kaptak helyet.

Az Idő állandóan változtatta alakját, hol elragadtatott másodpercekként, hol pedig csigalassan vánszorgó évekként mutatkozott előtte. Érdekes volt, hogy bár külsőségeiben folyamatosan átalakult, az arca mozdulatlannak és érzelemmentesnek tetszett. Valahogy szép volt, sugárzó és... igen, időtlen. Letelepedett a lány mellé a padra, de nem szólt. Csak kíváncsian méregették egymást, mindent tudó pillantásában a lány önmagát vélte felfedezni. Elmosolyodott. Az Idő biccentett viszonzásképpen, majd egy ütött-kopott fadobozt nyújtott át a királylánynak, s semmivé (mindenné?) foszlott.

A királylány felnyitotta az ajándék fedelét: mesés színekben pompázó, csillogóra csiszolt, ördögi ügyességgel vésett kristályok ragyogtak benne.
Nem érintette meg őket, csak a nap sugarai felé fordította a dobozt, és nézte, hogyan játszadozik a fény a színekkel, hogyan simít végig rajtuk, és figyelte, ahogy a kövek feleltek a nap érintésére. Fogalma sem volt, mi ez az ajándék, de mivel a királylányt is női anyagból gyúrták, örült minden fényes, márkás vagy drágának tűnő cuccnak.
Egyedül a dobozzal nem tudott megbékélni, nem értette, hogy kerülhetnek ilyen üde szépségek egy ilyen öreg csúfság fogságába, de hiába keresett bársonnyal bélelt, selyemmel bevont, arannyal átszőtt tartókat a kincseinek, valahogy egyikbe sem illettek igazán, és végül mindig a fadobozban kötöttek ki.

Egyszer csak, egy hómentes decemberi délutánon egy királyfi tévedt a birodalomba. Mikor az őrök feltartóztatták, váltig állította, hogy véletlenül keveredett a kertbe, mert meghibásodott a lova GPS-e, ám a királylány remélte, hogy valamilyen úton-módon mégiscsak ő vonzotta be ezt a magas, jó képű idegent. Bár az elektromos eszközök mágikus rontásához semmit sem konyított, de lelke legmélyén érezte, hogy holmi félreértésnél komolyabb dolgok vannak készülőben... A fiatalember egy távoli birodalom szultánja volt, de abban az időben, egy kis mellékes reményében igricként is tevékenykedett.
A fiatalok, a Nagy Sorsforgatókönyv betűit szóról szóra követve egymásba szerettek. Majdnem holtomig tartó dínom-dánom kerekedett belőle, mígnem egy végzetes napon...

...a királyfi elkunyerált egy drágakövet az Idő ajándékai közül.
A királylány az ifjonti heves szerelem nevű halálos vírus által megfertőzve, kinyitotta a doboz fedelét, és az ifjúra bízta a választást. Az nagyítólencse alá tartotta a köveket, sőt még egy királyi értékbecsüst is hívatott. Végül a legnagyobb, legszebb vörös kővel, egy burmai nága-rubinnal a markában távozott. Örökre.

A királylány sírt-rítt, búslakodott, de bánata csak a következő herceg felbukkanásáig tartott. Vele is romantikus lányregénybe illően indult minden, a királylány kivirult, giccses naplemente-háttér és Hollywood felírat elé képzelte magát az ifjú oldalán. A kijózanodás jóval rövidebb ideig tartott, a fiatalember kevésbé volt válogatós, ő az első, keze ügyébe akadó fekete gyémánttal lépett le a porondról.

Messze földről, távoli birodalmakból újabb kérők érkeztek, ám minden lángolásnak fájdalmas búcsú, és egy-egy újabb hiányzó kristály lett a vége. Fogyatkozott a doboz tartalma, a felhőkék akvamarin, a lángsárga topáz, a júniusi-rét-zöld smaragd mellett az apróbb kövek is el-eltünedeztek.
Ekkor egy újabb lovag bukkant fel, magát varázslónak mondta. El is bűvölte a királylányt alaposan. Ő végül nem sokat teketóriázott, erszényébe rázta a doboz alján marad drágaköveket, majd angolosan távozott, pedig született skót-felföldi volt.

Na, most esett le igazán a tantusz (ami mint tudjuk, egy pihekönnyű pénzféle) a királylánynál. Elpazarolta az Idő ajándékait...
A királylány érett barack-rózsaszín szobája közepén ücsörgött a földön (nem törődött a kiszakadt Calzedonia harisnyájával sem), és a drágakövek hűlt helyét bámulta.
Tudta, hogy ezeket a kincseket már sosem szerezheti vissza. Kétségbeesésében amolyan királylányosan hüppögött (nehogy elmázolja tökéletesre sikeredett MAC sminkjét), mikor udvariasan kopogtattak az ajtón. Az inasa látogatót jelentett, és átnyújtott egy mindenféle díszítést mellőző fekete-fehér névjegykártyát.
Idő közben is változatlan Idő tért vissza hozzá. Elmagyarázta a lánynak, hogy kár siratni az elmúlt időt - hiszen ő mindig jelen van. Inkább arra biztatta, hogy mozduljon ki végre komfortos, ám unalmas palotájából és fedezze fel a kinti, sokkal izgalmasabb, realisztikusabb és élettel telibb világot. "Fogd a dobozt, és töltsd meg a saját kincseiddel."

Végül még egy igazán hasznos tanáccsal is ellátta a kényelmes farmerbe, túracipőbe és hátizsákba bújt, indulásra kész, lelkes királylányt: "Legközelebb olyan királyfit keress, aki legalább annyira szeret téged, mint magamagát. Akkor nincs szüksége a drágaköveidre. Vagy tudod mit, egy ördöghajszállal még annál is jobban szeressen. Mert ezek az igazi értékek!"

Podonyi Hédinek- köszönöm, hogy megírta ezt a tanulságos mesét.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-07-25 23:15:33, kedd
 
  ZEN TÖRTÉNET: A szerzetes és a kapa története

"Élt egyszer egy gazda, aki szántott, vetett, művelete földjét évről évre. A munka nehéz volt, de bőséges az aratás. Mégis egy nap elgondolkodott: miért kell nekem gürcölnöm egész évben? Az életnek nincs értelme és unalmas... Vajon mi az én életem célja?
Egy nap eljött hozzá egy szerzetes és alamizsnát kért. A szeme boldogan csillogott, tekintetéből azt a szabadságot látta meg a gazda, amit mindig is szeretett volna. Elgondolkozott: milyen jó dolog így teher nélkül élni! Elhatározta, hogy szerzetesnek áll.
Amint azonban elhagyta a házát, egyszerre furcsa érzés hasított belé, úgy érezte, hogy üres a keze. Éveken át soha nem járt üres kézzel, mindig ott volt nála a kapája, így kissé elveszettnek érezte magát. Visszament hát a kapáért. Szép kapa, éles, finom kapa, kár lenne, ha ellopnák! Elrejtette hát egy biztos helyre a házában, mielőtt újra elindult a kolostor felé.
Az egykori gazda mindent megtett, hogy jó szerzetes lehessen. Azonban a gondolatai néha elkalandoztak, ha egy rizsföld szélén járt, eszébe jutott a kapa. Haza is szaladt párszor, hogy megsimogassa a kapája nyelét - ez megnyugtatta.
Teltek az évek, de a szerzetesként sem lelte meg a békéjét. Csalódottan gondolkozott: valami mégiscsak hiányzik az életemből... Miért nem teljesült az álmom? Mi nem engedi, hogy boldog legyek? Rájött, hogy mi az, ami visszatartja. A kapa! Rájött, hogy el kell engednie. Rohant haza, elővette a kapát és beledobta a tóba. Nyertem! - kiáltotta boldogan, és örömében elsírta magát.
Arra ment egy király a győztes háborúból hazafelé és meghallotta a szerzetes örömét. Mit nyertél? - kérdezte, mitől vagy ennyire vidám? - Legyőztem a belső démonomat, letettem a terhem - felelte a gazdából lett szerzetes.
A király elgondolkodott: legyőztem az ellenséget, meghódítottam száz országot, hatalmas kincsekkel rakott szekereim vannak, mégsem én vagyok az igazi győztes, hanem ő, aki saját magát tudta legyőzni. Cheng Yen


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-07-25 22:56:14, kedd
 
  Lelkes Miklós: Kismalacos történet

Öreg néne éldegélt erdőszéli házikójában. Sok háziállata nem volt, csak egy kutya, macska, kakas, tyúk, meg malacka. Hát ez nem sok, de a semminél azért mégiscsak több.

A kutya tudott ugatni, a cica nyávogni és egeret fogni, a kakas kukorékolni, a tyúk kotkodálni és tojást tojni, a malacka pedig röfögni. Azt mondjátok, hogy egyikük tudománya sem volt valami nagy? Hát ez igaz, de azért a semminél több. Sőt! Lengő kendő, ennyi elegendő.

A kismalac jó darabig az óljában röfögött, de később ott találta magát egy zsákban. A zsák meg ott találta magát az erdőben. Egy ember is ott találta magát az erdőben, de ő a malacot, ami a zsákban volt, nem az erdőben találta, hanem az öreg nénitől lopta. Hű, azt a kutyafáját!

A lopós embernek volt egy kulacsa, abban jóféle borocska. Megitta az ember a borocskát. Jó kedve kerekedett. Előbb danolászott, később elálmosodott. Leheveredett egy fa alá, elaludt. A zsákot maga mellé tette. A malac nem aludt el a zsákban, hanem addig bökdöste tömpe orrával a zsák bekötött száját, amíg az kioldódott.

Kiugrott a malacka a zsákból, elfutott az erdőben. Találkozott egy szajkóval. A fecsegő, kíváncsi madár megkérdezte tőle.
- Milyen vadmalac vagy te, ha nem vagy csíkos?

A malacka erre nem tudott válaszolni, csak annyit röfögött:
- Röf-röf! Röf-röf vagyok!

A szajkó kinevette.
- Te csíkok nélküli vadmalac! A többi vadmalac is röf-röf, - de rajtuk csíkok is vannak!

Reggel a néni felébredt erdőszéli házikójában. Ijedten látta: eltűnt egyetlen, kedves kis malackája.

A kakas megsajnálta gazdasszonyát, azt mondta a nénének:
- Kivágok hét kukurikút! Meghozza a kurta farkút!

Ki is eresztett a csőrén hét kukurikút, de a kiskakas egyik kukurikúra sem jött meg.

A tyúk is vigasztalta a nénét:
- Kot-kot-kot! Én kárálok! Erre itt lesz, meglátod!

Kotkodácsolt is, - de erre sem jelent meg a kismalac.

A cica így nyávogott:
- Fogok neki egeret! Ha megjön, abból ehet. Farkon fogott egerem vele meg is felezem! Ha nem jön meg: pocakja egérhusit nem kap ma!

A kutya kedvelte a malackát, még a szagát is szerette. Azt mondta a nénének:
- Röfink után megyek én! Tán az erdő közepén kismalacunk meglelem. Néne, te gyere velem!

Elöl ment a kutya, utána a néne. Ám a többi állat sem maradt otthon. Őket követte a cica, a kakas, meg a tyúk.

Útközben a cica fogott egy erdei egeret. A kakas meg egy erdei gilisztát, amit megfelezett feleségével, a tyúkkal.

Jó darabig mentek, de, szerencsére, jó nyomon is, - utóbbi a kutyus érdeme volt.

Egyszer csak mit látnak? Fut feléjük a malacka. Kiderült: jó füle van, meghallotta a kakas kukorékolását, elindult a hang irányába, de nehéz volt itt-ott átbújnia a fák közötti bozóton.

A néne kicsit vissza is fiatalodott nagy boldogságában, hogy meglett a malacka. A kutya, cica, kakas, tyúk is örült, ha nem is annyira, mint a néne.

Mi lett a lopós emberrel?

Hát ez az ember később felébredt. Meglepődött: nincs a zsákban malac? Hová lett?

Arra gondolt: csak egy dolog történhetett, - amíg ő aludt, ellopták tőle a malacát.

Arra viszont nem gondolt: a malac nem is volt az övé. Arra sem: meg is szökhetett tőle.

Mérges lett, csudamód. Hű! Ha hallottátok volna, hogy mint szidta a világ összes malaclopó tolvaját!

Arra nem gondolt: ő is köztük van, - és, amikor utóbbiakat szidja, egyúttal önmagát is.

Vigasztalta volna magát jó borocskával, - de a kulacsa is üres volt már, nem csak a zsákja.



 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-07-18 10:50:30, kedd
 
  Ivár dalnok volt, méghozzá a legjobb, aki valaha Izland földjén született; és ha ez a megállapítás túlzásnak tűnik, az csak azért van, mert minden dalnok a legkiválóbb, amikor róla szól a történet. Egyik mesemondó tisztelje a másikat.
Szóval Ivár dalnok volt; meglehetősen fiatal még, amikor útra kelt, hogy világot lásson, és végül a norvég király udvarában kötött ki. A király nagyon szerette az énekeit és a történeteit; Ivárnak jól ment a sora, szépen lassan kisebb vagyonra tett szert. Egy napon a bátyja, Thorfinn meglátogatta; bár a két testvér sok mindenben különbözött egymástól, Ivár mégis szívesne fogadta őt, vendégül látta sok-sok napon át, és amikor végül hazaindult, megkérte egy szívességre: keressen meg Izlandon egy bizonyos Oddni nevű lányt, és mondja meg neki, hogy a dalnok szívből szereti őt, sokat gondol rá, és ha hazatér, feleségül kéri majd. Thorfinn visszahajózott a szülőföldjére, megkereste Odnnit; de a lány annyira megtetszett neki, hogy inkább a maga számára kérte feleségül, és megtartották az esküvőt.
A hír hamarosan Ivár fülébe is eljutott; és attól a naptól kezdve eltűnt a lelkéből a zene. Kedvetlenül pengette a lantot, alig-alig énekelt; hamarosan a királynak is feltűnt, hogy kedvenc dalnoka mennyire kedvetlen és levert. Az egyik lakoma után magához hívatta őt.
- Mi lelt téged, kedves dalnokom? Látom rajtad, hogy szomorú vagy, de az okát nem árultad el senkinek. Kevésled talán a pénzt, amit a dalaidért fizetünk? Adhatok többet.
- Nem, felség - felelte Ivár - nincs szükségem több aranyra.
- Akkor talán honvágyad van? Idegennek érzed magad a földemen? Adhatok neked házat és birtokot...
- Nem, felség, nem erről van szó.
A király sorra próbálkozott mindenféle ajándékkal, ami csak az eszébe jutott; Ivár pedig sorra elutasított rangot, hajót, kincseket. A király végül halk hangon így szólt.
- Fiatal vagy, és azt hiszem, sejtem már, mi bánt. Mondd meg nekem a lány nevét, és ígérem, ha a szülei az utatokba állnak...
- Semmi szükség rá, felség - mondta Ivár - már férjhez ment. A bátyámhoz.
A király gondolkodott egy darabig.
- Mégiscsak adok neked egy farmot, fiam. Ha egész nap dolgozol...
-... csak Oddni járna a fejemben.
- Akkor adok pénzt. Utazd be a világot.
- Mindenhová magammal vinném az emlékeimet.
- De mégis, utaznod kéne. Talán megismersz majd egy lányt...
-... Onndira emlékeztetne akármelyik.
A király megint kifogyott az ötletekből. Hallgatott egy darabig.
- Van még egy dolog, amit felajánlhatok, bár azt hiszem, semmiségnek fog tűnni mindahhoz képest, amit királyként adhatnék neked. Mondd, Ivár, elfogadnád-e tőlem, hogy minden nap végighallgatlak, amíg Oddniról mesélsz? Ez az egy javaslatom maradt.
És Ivár beleegyezet. Nap mint nap, hosszú heteken át, leült esténként a király trónja mellé, és mesélt neki a lányról, akit szeretett. Elmondta, hogy nézett ki, milyen volt a haja, a szeme, hogyan járt, hogyan nevetett; újra és újra felemlegette, mennyire hiányzik neki, és mennyire fáj a szíve, hogy Thorfinnt választotta férjéül. És ahogy múltak a hetek és a hónapok, Ivár szomorúsága halványodni kezdett; újra zenélt, és újra énekelt, és egy nap végre elnevette magát. A király pedig elégedetten nevetett vele.
Nem sokkal később Ivár, immár gazdag és híres dalnokként, visszatért a szülőföldjére. Találkozott egy fiatal lánnyal, egymásba szerettek, összeházasodtak, és sok gyermekük született.
Ivár pedig sohasem felejtette el az ajándékot, amit a királytól kapott.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-07-11 17:31:49, kedd
 
  47 ezer forintos történet. Olvassátok el!

47.000 Ft nyugdíja pár nap alatt elfogyott. Kifizette a boltban a tartozásait kamatostól, a postán hatezer forintot hagyott a villanyszámlára, elküldött a fiának ötezer forintot a főváros egyik hajléktalanszállójára, végül az önkormányzatnál a kutyaoltás elmaradt összegét fizette be.
Tervezte, hogy tüzelőt is vesz, de a pénztárcájában csak három darab ezres maradt egész hónapra. Vett a boltban fél kiló kenyeret és egy fél liter tejet is és lassan totyogott hazafelé a sáros úton. Az utat nézte mereven, nehogy elcsússzon.
A szőke boltosnő ingerült volt, miután kilépett ajtón, mert megint szellőztetnie kellett a szerinte rossz szagú öregasszony után.
Sejtette, hogy talán érezni rajta a kihagyott tisztálkodásokat, azt, hogy nem fürdött hetek óta, de azért mégis azt gondolta, hogy tisztán tartja magát. Gondolni sem mert arra, hogy utána szellőztetni kell a boltban. Volt a házban fürdőszobája, de azt már nem tudta felfűteni, meleg vizet is csak a gázon melegített, ha mosakodott. A bojlert már régen kikötötték. Nem sokkal azután, hogy férje hazafelé jövet a munkából összeesett a buszon és vele már csak annyit közöltek, hogy egyedül maradt.

Félretett pénzük egy része a temetésre és a sírkőre ment el, a maradékot, néhány tízezer forintot fiának a kezébe nyomta, aki lejött hozzá, de a gyerekkori haverok közt nem akart segélyes ingyenélő lenni, ezért visszament a fővárosba segélyes ingyenélőnek. Persze dolgozott volna a Sanyi, de nem kellett évek óta sehova. Erős volt, két kőműves keze alá dolgozott, attól sem ijedt meg, ha neki kellett a kőműves vagy a burkoló helyére állnia. Bármit elvállalt, mégsem kellett sehova.
A menyére is mérges volt. Addig kellett neki a fia, amíg dolgozott Pesten, küldte a pénzt.
Amikor nehéz helyzetbe került, akkor elzavarta otthonról és maga mellé fogadott egy fiatalabb férfit, akivel kiköltöztek a távoli angol fővárosba és még az egyetlen unokáját is magukkal vitték. Hónapok óta semmit sem hallott felőlük. Eleinte még telefonált néhányszor Sanyika, hónapokig csak miatta tartotta meg a telefon előfizetését, de aztán már nem csörrent meg a piros készülék.
Sokat szomorkodott, bosszankodott.
Félt attól, hogy ott abban a távoli nagyvárosban talán történt velük valami, sokáig csak azért nézte a híradót, hátha megtud valamit, hátha meglátja véletlenül egy híradásban az unokáját.
Aztán egy napon a TV nagy durranással megadta magát. A szerelőt kihívta, de nem volt nyolcezer forintja a javításra.
Néhányszor megpróbált érdeklődni nászasszonyától, hogy mi van a volt menyével, unokájával, de az csak kapuban állva fogadta, nem hívta be, mint régen. Nem is mondott semmit, csak foghegyről annyit, hogy megvannak, ne aggodalmaskodjon, meg azt is hozzátette, hogy jelentkeznek majd, ha van velük valami.

A sáros úton hazafelé totyogva sok gondolat kavargott a fejében, sok oka volt a szomorúságra, de ő vitte a sok terhet, amit az élet rárakott. Amióta elment a férje, azóta minden nehéz lett, elviselhetetlenül nehéz, de senkinek sem panaszkodott.
Otthon gyorsan nyitotta az ajtót, rámordult a macskára, amiért az csak lassan ment be utána a konyhába. Vigyázott, hogy ne hűljön ki a lakás.
A tűzhelyre tejet tett melegedni, vízzel felhígította, kenyeret aprított bele, de még mielőtt rendesen megmelegedhetett volna, ellobbant a láng. Először a macska edényébe rakott, majd vitt a hátsó udvaron fagyoskodó kutyához is. Sok nem maradt a lábas alján, de neki annyi is elég volt. Elgémberedett keze nem engedett fel.
A langyos tej miatt felmelegedett a szájában a levegő és lehelete meglátszott a konyhában.
Nagyon hideg volt a lakás minden pontján.
Sem indulás, sem megérkezés, csak a mélyülő sötétség...

A kutya két napon és éjszakán át vonyított a hátsó udvarban.
A szomszéd ház évek óta üres volt, szemben már le is bontotta az önkormányzat a szétmálló vályogházat.
A falugondnok, aki hétfőn az ebédet hozta, nem találta a kapun az üres ételhordót.
Bekiabált, álldogált egy darabig, aztán félve belépett az udvarba, hangosan nyugtatva a szinte megbolondult kutyát.
Amikor a konyha kilincsét lenyomta, tudta, hogy mivel fogja szembetalálni magát.
A lassan kinyitott ajtón keresztül a macska rémülten szaladt ki az udvarra.
Nem lépett be, az ajtót szélesre tárva fényt, téli meleg fényt engedett a konyhába. A sarokban lévő ágyon, félig kitakart, mozdulatlan test feküdt, lehunyt szemmel, arcán egyértelmű mosollyal.
Édeskés illat lengett a levegőben, egy kanál és egy alumínium edény volt a konyha közepén a cementlapon, biztosan a macska verte le az asztalról.
Nem volt szükség önkormányzati temetésre.
Az iratok közt minden költséget fedező pénzköteget találtak.
Nem volt ráírva, hogy a temetésre lett félrerakva, de mindenki tudta, hogy csak azért lehetett ott.
Fiát két napos keresés után találták meg. Közömbös hangon fogadta a hírt, de még aznap este hazaindult. Az éjszakai vonattal azonban nem jutott messzire. A fővárostól alig negyven kilométernyire leszállították a vonatról és minden kérlelés dacára fogdába zárták. Kihallgatása másnap délután kezdődött, pontosan akkor, amikor anyját utolsó útjára indítottak.
Mindössze hárman álltak a felbontott sír előtt, ahová férje után most a feleség is megérkezett.
Miután a betonlapot visszahelyezték, a polgármester a fejét csóválva lerakta a sírra a magával hozott virágot. Minden kész volt, már csak az évszám hiányzott az asszonynév mellől.
A sírköves néhány nappal később fáradtan véste fel a 2013-es évszámot.
Lekapcsolta a villanyt, kabátját a szék karjára tette, bebújt a paplan alá. A macska a lábához gömbölyödött. Nem tudott elaludni. A paplan alatt sem érezte, hogy átmelegedne.

Fát kellene szerezzen, arra is gondolt, hogy kivágatja a nagy almafát, de az is pénzbe kerül, a gázpalack is.
Összerándult a gyomra, mert eszébe jutott, hogy milyen kevés maradt a pénztárcájában.
Eszébe jutott a fia, aki azon a kegyetlen helyen kell lakjon, az unokája, aki biztosan szomorú ott a messzeségben.
Még kihajolt az ágyból a pohárért, a víz jéghidegen folyt le a torkán.
Amikor végre elaludt, akkor is nagyon fázott.
Arra gondolt, hogy holnap talán kisüt a nap és egy kicsit majd átmelegíti magát a teraszon. Szinte érezte a téli nap kellemes melegét a bőrén, látta a fényességet a lehunyt szempilláján keresztül.
Szép álomba szenderült, együtt volt végre mindenki, akit szeretett.
Furcsa volt, mégsem szólt egy szót sem. A jót ő pont úgy fogadta, mint a rosszat. Mosolygós beletörődéssel.
Egyedül a férje miatt bosszankodott, amiért a buszról nem egyenesen hazafelé jött, hanem belépett a kocsmába egy pohár sörre.
Aztán a szikrázó tavaszi napsütést lassan felváltotta a szürkület, egyre sötétebb lett és az utcai világítást sem kapcsolták fel. Áramszünet megint, csóválta a fejét álmában, aztán lassan elborított mindent a sötétség.
Nem történt semmi különös.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-06-06 11:59:13, kedd
 
  A földi paradicsom titka
A régi bölcsek szerint létezik egy hely, ahol az ég és a föld találkozik. Tibeti és mongol lámák ősidők óta emlegetik az úgynevezett Sambhalát. A modern kutatók véleménye megoszlik arról, hogy a valósságban létezik-e ez a hely, ami maga a földi paradicsom. Egy tibeti legenda foglalja össze mindazt, amit a helyről tudunk. Eszerint Sambhala, Tibettől északra található. A legenda szerint Buddhát itt avatták be a kálacsakra, jelentése szerint, az Idő Kereke tanaiba, melyek asztronómiát, asztrológiát és egyéb kozmikus elméleteket tartalmaznak.
Azt beszélik ez a rejtélyes hely egy völgy mélyén búvik meg és óriási hófödte hegyek ölelik át. Megközelítését egy kiszáradt tómeder nehezíti, csupán egy keskeny hágón vagy barlangon keresztül vezet oda út. A lámák szentül állítják, hogy ide nem juthat el minden vándor, csak az, aki meghívást kapott. A hagyomány szerint Sambhala lakói maguk gyógyították minden betegségüket, olvasni tudtak mások gondolataiban, megjósolták a jövőt és akár száz évig is éltek.
Ma talán hajlamosak vagyunk megmosolyogni a régmúlt meséit, mondván, azok csak mítoszok és babonák, de létük bizonyíték arra, hogy elődeink megpróbáltak szembeszállni az ismeretlennel és a félelmeikkel.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-06-05 22:44:30, hétfő
 
  Jókai Anna: Ne féljetek!

A Ne féljetek! egy érdekes regény életről és halálról. Sorsokról, öregedésről. Arról, amiről nem beszélünk. Mire is gondolok? Csak nem túl sok olyan dolog jutott eszünkbe, amiről nem beszélünk?
Belelátunk néhány kapcsolatba úgy, ahogy nem szoktunk mások életébe látni; nem csak félinformációkkal, nem csak látszólagos képekkel, hanem egészében, mindkét fél minden apró megnyilvánulásának megismerésével, és közben a leghátsóbb gondolataikkal is szembesülve.
Az elején nehezményeztem, hogy fogalmam sincs, ki kicsoda, ki kinek a kije, és kinek ki volt az ex. Nehézkes kibogozni, persze aztán kitisztul a kép, de megsuhintott hirtelen a Katalin utca emléke, ott voltak zűrzavaros családi viszonyok az elején - már úgy értve, hogy jól jött volna egy családfa.
Az első pár oldalon azt hittem Mária és Márió ugyanaz a személy, csak kettébontja a szerző, és rajtuk mutatja be az öregedést férfi és női szemszögből is. Tévedtem is, mert nem ugyanazok, meg nem is, mert végső soron igen, képet kapunk tőlük, de belátható hogy egy idő után nem is ad akkora különbséget a nemek különbözősége, sokkal inkább az életút határozza meg a véget.


"Vannak rózsa-nők, akik csak bimbóban mutatnak, a szegfű-nő később teljesedik ki, de ő kardvirág-féle: ahogy elhervad egy-egy alsó virág, mindig újat bont felette."

A könyv nehéz, lélektani boncolgatás. Nem tűnik rágósnak elsőre, sőt, talán másodjára sem, az ember - vagy legalábbis én - csak a második harmad után kezdi észrevenni, hogy milyen nyomasztó is, pedig állítólag nem akar az lenni. Depresszív, lehangoló, és teljesen leszívott. Nem azt mondom, hogy az embernek nincs kedve élni se, ha ezt olvassa, de nincs kedve belegondolni, hogy mennyivel lesz még rosszabb az egészsége vagy az emberi kapcsolatai, és bár végül élni támadt kedvem a könyvtől, nem szerettem a világában bolyongani, és a "máshogy élni" vágya jött elő többször is.
Én például nem akarok ilyen keserűen magamban tartott dolgokkal a sírba menni. Hogy öregedni nem akarok, az nonszensz, hiszen fogok, de meghülyülni, na azt nem akarok. Mássá lenni sem akarok, hogy idegennek érezzenek a hozzám közel állók. Ezt a keserű szájízt nem akarom érezni, amit a regény hagyott bennem, hiába a felolvasó rózsás-nagymamás hangja és gyengéd hangsúlyozása (mek hangoskönyvtár).

Kismilliószor elhangzik a könyvben a legyünk objektívek és a ne legyünk szubjektívek szófordulat, amitől már a hajamat téptem, most mégis, hogy ennyire magam felé fordítottam a bejegyzést, eszembe jutott, legyünk objektívek, kanyarodjunk vissza rólam a könyvhöz.

A narráció érdekes volt, mert ahogy korábban írtam, kívül-belül megismerjük a lejátszódó szituációkat. A narrátor tolmácsolja mi történik, és szökkenünk egyik elbeszélőtől a másikig, akinek halljuk kimondott és kimondatlan gondolatait is. Őszintén szólva tényleg kicsit Szomszédok beütése lesz a dolognak ettől, főleg ha hangoskönyvben hallgatjuk, mintha csak odafordulna Nemcsák Károly a kamerához a végén, és a tüürü-rürürürürü-támtámtám-türürürürüüü.... zenéjére elújságolja: drágul a kenyér. és a tej is. semmi sem a régi. aztán ugrás Jutkára, Etára és Julcsira, snitt, snitt, snitt.
A négy főszereplő szájából hallott gondolatok akár fel is darabolhatnák az egész történetet, mégsem érződik ez a szétesés, inkább csak érdekes, hogy ennyit ugrál, és mégis kerek egészet ad, annak ellenére, hogy az elbeszélők közül vannak akik nem is ismerték egymást... egymás életének részesei így is.





Értékelés:
Jókai Annát olvasni, viszont ezt, ezt az egyet azt hiszem el fogom még egyszer olvasni. Mert ezt valahogy el kell olvasni öregen is. Fiatalon is el lehet, de végre egy olyan könyv, amire én is nyugodtan rámondom: mást ad, ha idősebb vagy - mert egyébként nem szívelem az ilyen jellegű felcímkézést. De lehet hogy akkor, később olvasva még fájóbb lesz. Ha megérem, hogy öreg legyek, és eszembe jut majd, előveszem újra.


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
Történet
  2017-05-23 20:41:32, kedd
 
  A házasságuk első napján az újdonsült feleség és a férj megbeszélték, hogy senkinek nem nyitnak ajtót.
Hamarosan azonban csengettek, megérkeztek a férj szülei látogatóba.
A férj és a feleség egymásra néztek, a férj ki akarta nyitni az ajtót, de mivel megállapodtak, nem tette meg, így a szülei elmentek.
Kicsit később, ugyanezen a napon a feleség szülei jöttek, a feleség és a férj egymásra néztek, és bár volt köztük egy megállapodás, a feleség könnyes szemmel suttogta: "Nem tudom ezt tenni a szüleimmel" - és kinyitotta az ajtót. A férj nem szólt semmit.
Teltek az évek és született négy fiuk, ötödiknek pedig egy kislányuk.
Az apa egy nagy partit rendezett az újszülött kislány érkezésének örömére.
A feleség megkérdezte tőle, miért volt ez a nagy ünneplés ennek a babának, mikor az első négyet nem ünnepelték meg?
A férj egyszerűen válaszolt: "Mert Ő az, aki mindig ki fogja nekem nyitni az ajtót


 
 
0 komment , kategória:  Történetek  
     1/42 oldal   Bejegyzések száma: 415 
2017.11 2017. December 2018.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 1 db bejegyzés
e hónap: 131 db bejegyzés
e év: 2549 db bejegyzés
Összes: 12923 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1759
  • e Hét: 8047
  • e Hónap: 21167
  • e Év: 497712
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.