Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Alföldi Géza
  2016-03-03 22:30:13, csütörtök
 
 




Alföldi Géza


In Memoriam Alföldi Géza (1908 - 1991)

Link








AMÍG ÁLMODUNK


Ne keltsétek fel az álmodókat,
amíg álmodnak, addig boldogok.
Foltozott
gúnyájuk királyi palást,
aranykalászt
ringat meg-sincs földjük.
Fölgyűlt
könnyük gyémánttá válik.
Az égig szikrázik
a földöntúli fény,
s az arany nagyot játszik
a kék ég ívén.
Robotos testünk
a szépség szobra,
ellopott lelkünk
a jóság csokra.
Füsttől mart hangjuk
orgonabúgás,
s márvány palotájukban
a rabszolgatartó
rongyos koldusként
száraz kenyérért kopog -
Ne keltsétek fel az álmodókat -
amíg álmodnak, addig boldogok!













Alföldi Géza: ÁLDÁS! BÉKE! HÚGOMASSZOMY!


Áldás! Béke! Húgomasszony!
Hallom, hogy az éjjel,
Sákok népe gazdagabb lett
Egy kis csemetével.

Szomorú, hogy istállóban
Szakadt rád az este,
Sákok népét Ata-Tenünk
Nagyon megkereste.

Én magam is véred vagyok,
Szolga itt e házban,
Eljöttem, hogy kis porontyod
Elsők között lássam.

Megkéstem bár, a pásztorok
Előttem itt jártak,
Hadd kívánjak sok szerencsét
Ennek a családnak.

Áldás legyen kisfiadon,
Áldás legyen rajtad,
Legyen néktek boldogság és
Öröm ez a magzat!

Aranyozza napjaitok,
Nevelgesse nagyra
Csöndben alvó kicsi testét
Anyja óvó karja.

Mutassad már, öreg Ond-úr,
A zsidónál pásztor,
Reggeltájban könnyes szemmel
Beszélt e csodáról.

Azt mondta, hogy születését
Csillag jelentette,
Ôsi jóslat szerint hát a
Szabadítónk lenne.

Jaj, de édes, kicsi keze,
Milyen kicsi lába,
Csak hogy öreg, könnyes szemem
Mosolygását látta.

Van egy öreg, kopott bundám,
Hull a szőr is róla,
Elhoztam, hogy legyen egy jó
Meleg takarója.

Nincs egyebem, egy kis túrót,
Egy kis tejfölt hoztam,
Fogyassza el, húgomasszony,
Egészséggel nyomban.

Addig én majd totojgatom,
Mintha enyém volna,
Adja ide, édes lelkem,
Szúvas vén karomba.

Hogy idejött, nem is sírt fel,
Hogy nevet a szentem!
Azt mondja, hogy: Sákok népe,
Szebb jövőd jelentem.

Ô lesz biz a szabadítónk,
Ô az, akit várunk,
Hogy segítsen, Ata-Tenhez
Szent szavú tolmácsunk.

Szegény fiam, ha te tudnád,
Mi sors vár még arra,
Aki itt e földön ma az
Igazat akarja!?

Megszülettél, Tenünk küldött,
Legyen érte áldott,
Váltsd meg ezt a bűnben úszó
Megrothadt világot.

Legyen lelked világosság,
Szavad bátran zengjen,
A Te szódra vár ma minden
Földön és a mennyben.

Dicsőség a nagy Ős-tennek,
Hogy elküldött végre,
Sákok népe s minden népek
Örök dicsősége.

Teising, 1955. XII. 18.







ÁTOK


Verje meg az Isten, két kezével bőven,
azt, aki miatt én lázongani jöttem
erre a tájra és ehhez a néphez,
búzakalászon csillogó napfényhez !
Árnyakat mesélni, bánatokat szólni,
hogy halál a sorsunk, dermedten dobolni.
Mért nem maradhattam vidám nótaszónak,
tulipános-szúrós víg kuruckodónak,
mért kell nekem átok, ha testvérhez szólok,
s lassan az égtől is, jaj, miért húzódok ?
Mért bújunk el rögtön, ha idegent látunk ?
Verje meg az Isten, ki miatt bezárunk
kiskaput és ajtót, senki be ne lépjen,
muskátlis ablakon még csak be se nézzen !
Élünk dúvadakként, testvértelen, árván,
nem vadul a lelkünk a gólyhír láttán,
virágnak, gyereknek nincs többé varázsa :
verje meg az Isten, ki sírunk megássa !







CSAK A GYÖKÉR KITARTSON


Kint a szőlőnkben, emlékszem rája
Deszkakunyhónk előtt állott
Öregapám diófája.

Ha vihar támadt - szőlőkötözéskor
Dörgött az ég, csattant a villám,
Füstölt az úton a felpaskolt por,
Ahogy végigverte a dörgő esőostor,
Bebújtunk a kunyhóba. Onnan néztem,
Miként robognak a felhők az égen.

Nagyapám a fát leste.
Vajon elbír-e a széllelő
Recsegett, ropogott öreg teste,
A szél a gallyakat csomósan tépte,
Hullott a zöld dió áldott termése,
Mozgott a föld is, ahogy a vihar rázta,

De győzte a vihart öregapám konok,
Törzsekopott diófája.

Csak a gyökér kitartson!...

Még ma is hallom - motyogott nagyapám:
Nem lesz baj, gyerek!

Dió lehullhat,
Új tavasszal terem az ág újat,
Ág is nő a letépett helyére,
De ha a gyökér nem bírná tovább,
A diófának, kisunokám, vége.

Most is vihar, szél tépi, rázza
De állja a vihart Árpád vezér
Ezeréves, öreg diófája.

Kárpátoktól az Adriáig nyúlnak a gyökerek
Tapadnak a földre, hogy termés legyen
Az örök magyar szőlőhegyen,
Hogy élni tudjon: dió, levél, ágak ...
- Adj! Uram, elég erőt a harcos diófának!

Lehull ezer dió, millió lesz holnap,
Letörhet száz ág, ezer nő helyére
S ha csupán a csonka törzs marad,
Ha új tavasz zsendül, kifakad!

Uram, csak Te lássad,
Hogy ezen a véres, küzdelmes harcon
A gyökér kitartson.
A gyökér kitartson!

(1943)


CSAK A GYÖKÉR KITARTSON - ALFÖLDI GÉZA - KISS F.- MIHI

Link








ÉBREDJ, MAGYAR!


Országodon kufárok osztozódnak,
rabtartóid leszármazottjai,
s kik raboltak, öltek, véredet vették,
ma mástól rabolt palotákban élnek.

Szétterelnének száz apróka pártba,
hogy szavazatod feldarabolódjon,
s egy kisebbség, fölzárkózva keményen,
uralkodhasson a többség felett.

Gyermekeid lelkéből már kiöltek
tisztességet, Istent és Hazát.
Volt kínzólegények demokráciára
tanítják ma az unokát.

Szabadságról rikácsol a lopó,
a fosztogató igazságról fecseg,
s aki kifosztott, ma igazságról kesereg.







ÉN TOVÁBB NEM HAZUDOK!


Ülök a magyar éjszakában,
Fölöttem fénylő csillagok.
A hold fényében túl a réten
Ezernyi virágszín ragyog.
Balzsamos szellő táncol a réten,
Lelkem az égen andalog.
Nincs boldogabb nép a világon,
Mint mink vagyunk, a magyarok!

Előttünk gazdag, szép jövő áll,
A múltunk büszke óriás,
Az életünkre Isten lelke,
Óva, féltve jól vigyáz!
Pihenj csak népem, áldott az álmod,
Te érted, véled szép a lét,
Tiéd az égen minden csillag,
S csak neked szép ott fent az ég...

Nem! Tovább nem folytatom!
Nem ámítom magam és másokat
De beleordítom a hallgató éjbe
A sötétségbe, a feketeségbe,
Hogy hazugság minden csend és béke,
A kertek alatt a halál leskel.
Álmodnék, jaj, de nem tudok.
Ha elátkoznak, megölnek érte,
Felordítom a magas égre:
- Én tovább nem hazudok!

Nem festem rózsaszínnel a jövőt,
Mert fekete és gondokkal tele.
És nem szellő száll a magyar réten,
De az elmúlás lehelete!
Nem virágillat, amit érzek,
De felbomló testek bűze kísért az éjben,
Látom az égő házak lángját,
Megölt magyarok tenger hulláját
A gyilkos csizmák feltúrta réten,
Látom a nyomort, ami ránk szakad,
Hogy nem lesz magyar, csak szolga, vágott,
Hogy megölnek a mérgezett álmok,
Hogy beér a halál, hiába futok,
Ha nem ébredünk, mindennek vége,
S ha megöltök is, eluztök érte
Beleordítom a magyar éjbe:
- Én tovább nem hazudok!

Nincsenek fölöttünk fénylő csillagok,
De fekete felhők szántják az eget,
Nem hold fénylik az égről a rétre,
De égő házak, városok fénye
Vetődik fel a felleges égre
S táncol lidércként a fejünk felett.
Nem vár ránk boldog, szent jövő,
De küzdelem lesz, nyomor és átok,
Hontalan százezreket látok,
Bilincset, börtönt, bitót, korbácsot,
Síró anyákat, árva gyereket,
Hogy gyűlölet a megjátszott szeretet,
Hogy hazug, álnok rablók a barátok,
Hogy csalás az imát mormoló kegyelet,
Nem igaz, hogy a fellegek felett
Isten szeme vigyázza léptünk,
Hogy harcol a Jog, az Igazság értünk.
Halálra ítéltek! Ez amit tudok.
Emberek, magyarok, árva népem,
Ébredj a hazug, hallgatag éjben,
A végzet leskel ránk, tudom, érzem!
S minden hiába, amiért éltem.
- Én tovább nem hazudok!

Ébredjetek, tanyák és városok,
Istállók és apró kis műhelyek,
Hivatalok, gyárak, tanyák, üzemek,
Itt az éjben a szörnyű üzenet,
Hogy jaj a magyarnak, végünk, végünk,
Ha tovább álmodunk, ha alszik a vérünk,
Ha nem látjuk, hogy mi fenyeget,
Ha nem védjük a magyar gyerekek,
A magyar anyák, és mi férfiak
Csak vicsorgunk egymásra semmiség miatt!
Ha nem találjuk meg egymás kezét,
Nem holnap, nem holnap, de ma még,
S nem állunk a gátra testtel, vérrel,
Ősök, hősök alkotó hitével,
Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,
Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!
Végünk! Végünk! Úgy írtanak ki aljas gazok,
Álcázott barátok, álcázott magyarok,
Hogy az Isten se leli egyetlen porunk,
Ha tovább alszunk, ha tovább álmodunk!
Mert részünkre az égben csak pusztulás jutott,
Ébredjetek, tanyák és városok!
Felébredtem, tovább nem álmodok.
De minden álmodót, szívből átkozok.
Ordítok, ahogy csak tudok:
Hallgassatok rám! Árva népem,
Halál les ránk e szörnyű éjben,
Háztól házig jajgatva futok!
Itt a vég! Itt a végzet!
Lássátok, hogy mit rejt az élet!
Az igazat mondom, ifjúnak, vénnek:
- Én tovább nem hazudok!







FAJTÁM...

Fajtám, te könnyes, űzött, árva,
mi vagy te, mondd meg énnekem,
hogy csak terólad szól sírva, vágyva,
szídva, imádva minden énekem !

Érted minden sírás, könnyek,
teérted szent a fájdalom,
érted a kín is, látod, könnyebb,
s a keresztet is vígan vállalom !

Mi vagy te ?...Ködös képzelet ?
- Mert meg nem foghat ember agy,
sosem láttak s még meg nem mértek,
mert csak lélek, hit, cél és eszme vagy !

Száz mikroszkóp ki nem mutathat,
nics vegyszer, ami rád talál,
és mégis-mégis minden te vagy,
hegy, völgy, ég, föld, száz élet s száz halál.

Semmi sem vagy és mégis minden,
sosem születsz és mégis élsz,
mint láthatatlan, örök Isten
a földből nősz ki és az égig érsz !

Ezrek halnak kínhalált érted.
Egyik sem tudja, hej, miért !...
Csak ködös vággyal űz a végzet,
de nem is férfi, aki nem így élt !

Koldusok lesznek és boldogok,
az utcaseprők hercegek,
mert szívünkben lánggal fellobog,
fajtám, te űzött, az áldott neved !

Otthagynak asszonyt, kis családot,
mindent, ami szép, jó és vagyon,
s büszkén hordják érted a láncot,
vagy úgy hullanak el a vérpadon !

S bár egy jó szót sem kapnak érte,
de te vagy mégis mindenük !
S inkább a poklok fenekére,
mint az égbe, ha ott nem vagy velük !

Mi vagy fajtám ?...Hit ?...Vagy őrület ?
Átok ?...Vagy égi szerelem ?...
Mindegy !...S hozzon bármit a jövő :
csak tied vagyok !... Rendelkezz velem !







A HALOTTAKÉRT ÉRDEMES


Engem az emberek csaltak csak meg,
de sohasem a sírok!
- Letörlik égő, felfénylő szemem,
ha keservesen sírok.

Az emberek sötét gazemberek,
tiszták csak a holtak,
- Égi fényben felragyog a lelkem
ha vállamra hajolnak.

Csak az emberek hazudnak. Már csak a
holtaknak hiszek
A sírdombok tartják bennem ébren
az égig érő vak hitet.

Az emberekért bolondság küzdeni,
csak a halottakért érdemes.
A holtak védnek egyedül, hogy
a tenger szennyen kétségbe ess!

A múltat ők jelentik, ők, a jelen,
is az övék csupán,
ők a jövő, a hajnal fénye,
a rémísztő sötét után.

Ők adnak még erőt küzdeni,
Süppedő sírjuk kötelez
s véremben haláluk kínja, mint
az égő láva csörgedez.

S ha elhagyna mindenegy magyar,
áldj meg Uram, élükre állok,
s visszahódítom a halott fiúkkal,
a szennybe fúló Magyarországot!







HAZÁTLANOK


Hazátlanok ! Akiket kitagad az otthon,
pár véresszájú, véragyú alak,
testvér, engedd, hogy ma titokban
a szívemre szorítsalak !
Átöleljem fáradt válladat,
letöröljem fénylő homlokod,
s beleégessem kínlódó szívedbe,
leszünk mi még, pajtás, boldogok !
A Hortobágy, az sohasem tagad meg,
ránk gondolnak az alföldi fák,
s rólunk beszélnek ott fenn az égen
a délnek szálló vándor vadludak.
Mert előttünk szent ma is az a vétek,
hogy tenni mertünk félelmes nagyot,
s hogy nem akartunk rabszolga lenni,
de százszor inkább vagy hős, vagy halott !
Hallod ?...A szél dúdolja vígan
véres harcok áldott jelszavát :
a magyar elhull, meghal egy szálig,
de még idáig meg nem adta magát !
A magyar Isten a csillagos égen
tudja, hohy mindent miért tettünk,
s hogy folt ne essék a magyar lelken,
félholtan is csatára keltünk.
S ti véreskezű sötét bitangok,
mi vagyunk itt az igaz magyarok,
kitagadott, és vérző szívű harcos,
ki őszül, ki fáradt és hazátlan csavarog.
Kiket nem csal haza jó hírrel levél,
hogy áll a ház, s van, amit csak akar,
ha hazamegyünk, megyünk, mert haza hív
orvul megölt százezer magyar.
Nem a bútor érdekel, merre,...
s ki rabolta ki az ősi, drága házat :
de hová tűnt egy milljó jó magyar,
hamis sáfárok, lássuk a számadást csak !
Megtört testű, megtépett anyák,
valakinek egyszer még felelni kell,
aki visszaélt otthon a föld,
a templom és az Isten nevivel !
Idegen földek fáradt bolyongója,
hallod-e, mit zúg az éjen át ?...
Százezrek dalolják a föld alól,
hogy hazavárnak!...Várnak!...S Tereád!...
Mert te vagy a magyar, kidobott fiú,
az atyai házban idegen az úr !
Disznókkal esznek jó testvéreid,
s ha jön az új úr, tán mind meglapul !
De titokban már ők is álmot szőnek,
megbűnhődött, nagyszájú fiúk,
mert ez a sors, hős vagy halott,
a rabszolgasors nem magyar kiút !
Ne sírj, testvér, hogy már oly soká,
mert eljön egyszer a boldog pillanat,
s hazamegyünk, a mámor reggele
vidám szívünkre ha gőggel rászakad !
S akkor döngjön a föld, zengjen a dal,
zúgja az égig, ki most csavarog,
hogy ősi, szent, nagy, jogos számadásra
hazaindultak a hazátlan magyarok !







HERÓDESÉK NEM VÁLTOZNAK


Akkor Heródesnek hívták,
Máma talán Pálnak, Jóbnak,
Csak a nevek cserélődtek,
Valójában nem változtak!

Akkor karddal gyilkoltattak,
Megfizetett bérenc-mással,
Rágalommal ölnek máma,
Halomszámra: hazugsággal.

Ülnek a hatalom örvén
Bársonyfedett arany trónra.
Akkor kardra támaszkodtak,
Ma bombára, lángszórókra.

Vágyuk:arany, hírnév, jólét,
Hatalom és örök élet.
S hiába a házuk körül
Ezerszám az őrök: félnek

Akkor Jehovát idézték,
Ma Istenre hivatkoznak.
S egy istenük van, az arany!
Az volt tegnap, s az lesz holnap.

Rettegnek az igazságtól,
Egyszer valaki csak támad,


S halkan mosolygó szavával
Véget vet a hazugságnak.

Ölnek, lopnak, csalnak, csennek,
Szeretetnek nincs hely bennük.
A jóságról nem hallottak.
Nincs szépségük, nincsen lelkük.

Hazudnak ma épp, mint tegnap,
S holnapután: reggel, este...
S mézes-mázos törvényszóval
Tőrt vetnek a szeretetre.

Ártatlanok vére csorran.
Hullák piramisa épül.
Sátánt raknak az oltárra
Báránybőrbe mintaképül.

Éjszakáik: mámor, kéjek,
Csalót náluk mirtusz fogad:
Akkor késsel, ma mesékkel
Megölik a Krisztusokat.

Minden másul, szebbül, jobbul
Elsöpri a mát egy holnap.
Változik a föld, az ég csak:
Heródesék nem változnak!

Liebenau, 1949 XII.25







HŐSÖK NAPJÁN


Május végi napfényes vasárnap,
régen ilyenkor Hősök Napja volt.
Az ég is fonta aranykoszorúját,
s a nap tisztelgő fejjel meghajolt.
Millió magyar szív dobbanását vitte
Árpád lábához, a szent emlék elé.
Díszjelet fújtak fent a szelek,
s a szeretet szállt a hőseink felé.
Ma tilos az ünnep! Könny és az öröm!
A becsület ma száz bilincsbe rab.
Nincs Hősök Napja-koszorú,beszéd-
az emlékezés űzött,s nem szabad!
Az áruló, a gyáva lett a hős ma,
Pest fölött a vérbaj szobra áll!
Embert áldoznak új Moloch előtt,
s hűségre a bitók sorja vár!
S kik életüket a Hazáért adták,
úgy porladnak szerte jeltelen,
míg sakálok a hős mezében járnak,
s a patkány úr a vérző szíveken.
A jóság bűn lett,átkos,üldözött,
a hősiesség gúnyolt őrület,
a hit koldus a kéjtanyák előtt,
szeméten a férfibecsület!
Szabadító lett a börtönőr,
a rút rabság nagy felszabadulás,
s az ima hangját táncolva gúnyolja
a poklokról jött ezer vad dudás!
Ki lázadjon? Jaj nincs elég erő!
A könny is titkon csordul csak alá,
s a néma imát fent az égi Úr
mintha nem is hallaná!

Liebenau,1948.V.9







JÖN A FELTÁMADÁS!


Állok a ködös
ősi rögön őszi útszélen,
mint a Krisztus-kereszt,
áldóan és keményen.
A kereszt szára
kitárult ölelő karom,
s Krisztusként függ rajtam
bajban megcsúfolt fajom.
Megsüvegelnek
elballagó népek,
s én megtöltöm szívük
az örök szép remények
s Húsvét hitével,
hogy hiába köd, rontó varázs,
minden Nagypéntekre
jön, jön a Feltámadás!...







KRISZTUS PILÁTUS ELŐTT


A helytartói tanácsházban
átkot üvöltő, röhögő tömeg.
A betlehemi ács lázadó fiát
ma ítéli el a római követ.

Bársony trónusán Pilátus székel.
Ma bírói terem az oszlopos csarnok,
hol zene szólt, tánc volt, dévaj mulatás
tegnap, mert mulatott az idegen zsarnok.

Körötte állig fegyveres katonák.
Idegen hatalom gyűlölt népe.
De ma boldog a gyáva, leigazolt tömeg,
mert halál vár Krisztus koronás fejére.

Ki értük küzdött, a nyomorultakért,
a nyomorultak ma halálra várnak.
Csapzotthajú, piszkos söpredék
zengi kórusban a tenger hazug vádat.

"Isten fiának vallotta magát!"
Hogy megváltani jött, ma vádak vádja!
S hogy az elesett szegényekért szólott,
ezért keresik őrjöngve halálra.

Fehér köntösét szennyes kezek tépik.
Töviskorona áldott homlokára,
s ki a legtisztább ész,
ma vörösen reáterül a bolondok palástja.

Pilátus ül. Krisztus ott áll szemben.
Szelíd arca a végtelenbe réved.
A szenny, a bosszú aljas rohamán
nem ér fel hozzá a bűn s a vétek.

Tiszta és szent, de vesznie kell mégis,
mert így kívánja garázda gyűlölet.
Kint őrjöngve készítik százan a keresztet,
kötelet, dárdát, követ.

S a tömeggel ordít, aki tegnap hitte:
ki tegnap még várta, érte fázott,
-mert jól mocskolnak, jól szennyeznek
az írástudók és Kajafások.

Krisztus csak áll. Ha halk szava szólal,
az örök rendelés rezdül meg benne,
s mint keselyűk közt a sasmadár,
szárnyal az égig tisztán a lelke.

Pilátus szólal: "Én mit is csináljak
a te néped vádjai ellenében!?"
- "Az én atyám az égben lakik,
s ez a nép itt, nem az én népem!"

"Istenkáromló" - Hördül fel a tömeg!
"Fajtáját tagadja!... Halálra vele!
A messzi nagy úr s önnépe ellen tör,
szennyez szava, piszkol tekintete!"

Pilátus ítélt: "Kezetekbe adom!"
Ezer arcon a bosszú lángja lobog.
Júdás, a Kufár s az írástudó győzött.
De Krisztus csak áll, s megértőn mosolyog!

Uram! Ha maga az Isten állna itt,
kiben hiszel, a mennyei Atyád,
kár a szóért, az sem tudná ma itt
elhitetni a szavai igazát!

Itt vér kell, Krisztus, a Te véred, Uram;
a halálod kell, húsod, harci lelked,
mert egy kufár csaló sem feledte el,
hogy a templomból egyszer korbáccsal kiverted!

S köszönöm Uram, hogy nem rimánkodtál,
Krisztus voltál, jobban, mint előbb.
S hogy Isten Fia vagy, most láttam igazán,
mikor ott állottal Pilátus előtt!







MAGYARNAK LENNI


Magyarnak lenni: nem a szó,
a név, az ősök, az élet,
magyarrá csak a szív tesz
és a lélek!










MÉG ÉL A FAJ


Október 6. A gyásznak ünnepe.
Bitófák árnya, kínja lengi át.
Az én lelkemre mégis sohasem
Borulnak, hullnak gyászdrapériák.
Gondolatban fehérbe öltözöm,
A gyásznak ősi, büszke szép jelébe,
Fölgyújtom hitem ezüst csillárját,
S felemelt fővel felnézek az égre:
Uram, magyarok Öregistene!
Köszönő szóm ma Hozzád emelem.
Kései fiad esett imáját,
Hitet és hálát, fogadd kedvesen!
Köszönöm Neked, csordultig szívvel,
Hogy Árpád vezért csak mi nékünk adtál,
S kacagányos hősök tízezerjét;
Kik hont szereztek a Duna folyamnál.
Köszönöm Néked, hogy Vajk István lett,
Szent László bárdja rendeket vágott,
S hogy Kapisztrán Jánosról csak én, a
Magyar szőhetek színes szép álmot.
Baljában kereszt, jobbjában kard,
Szent lett, mert pap volt, és hős lett, mert harcos.
S hogy Hunyadi János emlékét csak
Én, a magyar, szoríthatom magamhoz....
...Nyúlós hajnali aradi ködben,
Mintha csak Isten szavát értené,
Legényes gőggel mentek bátran
Istenhez hajló elmúlás felé.
Mintha csak ünnepre mentek volna,
A szemük fénye nyugodtan hogy ragyog,
Mentek, bemutatni egy kis népért
A legszentebb áldozatot.
S ez a tiszta arc, ez mindig örök,
Évezredek óta mindig ilyen,
A hősök arca, mártírok arca,
Akikben nékünk az Isten izen,
Üzeni, hogy különb vagy, mint mások,
Éhezett, űzött, kit sokszor rongy fedez,
De benned teszen a hős csodákat,
Kit e világ gúnnyal magyarnak nevez.
Láttad a holtak arcát a Donnál?
És láttad Buda romjai alatt?
Láttad hóban rögesre fagyva,
Míg rajta át még tank talpa szalad?
Széttépve aknán, véresen, roncsan,
Hogy vér glóriázza kihűlő fejét.....?
Vagy láttad, kötél fonódik torkán,
De arcán az Úr keze szentelt jelét?
Az Úr fiai ők, valamennyi.
Leborulok szent emlékük előtt.
Uram, áldj meg, hogy ne legyünk gyávább,
Mint ezrek, ők, az előttünk-menők!
Mutasd, Uram, hogy merre visz az út,
Méltónak lenni hozzájuk boldogan!
Vezess, Uram, hősi szent csatákra,
És oltsd belénk vérünk, hogy tudjuk, hogyan!
Fájó mosollyal le ne nézzenek,
Mert gyávák lettünk, bitangok talán,
S nem merjük az ősi utat járni
A "szent szabadság áldott hajnalán"
Ne félj, Uram, jöhet még száz Arad,
Nem rettent kín, se könny, se a vér, a baj!
Még lesznek vidám arcú harcosok,
Mert még él, még él a Hit, és él a: F A J !







A PATKÁNYOK DALA


Éljen a halál! Éljen a pusztulás!
Éljen a szenny, a mocsok, a szemét!
Piszokról, bűzről zengjen most dalunk,
Mert mi vagyunk a kiválasztott nép:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Ahol rothad, erjed, gennyed, ami szép,
S csatornákban szennyvíz possadoz,-
Vidám dalunkkal odarohanunk,
Hol dögöket az ár hulláma hoz:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Megrágjuk mi az élőt is, hogyha rab,
Ha védelemre nincs már ereje.
A rothadásnak hű színt mi adunk,
Mert mi vagyunk a vége s kezdete:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Hogyha új hajót épít a szorgalom,
Ki elsőnek ver benne új tanyát,
Mi vagyunk! Mi! Mind rája rohanunk,
S a korhadásig szétrágjuk falát:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

S ha málló roncs, mert szétrágta fogunk,
A süllyedést mi tudjuk legelébb,
El is hagyjuk, haj, futva rohanunk,
- míg életet remél a kerge nép,-
- mert mi a híres patkányok vagyunk!

Ahová egyszer betettük a lábunk,
Minden szépet és jót szétrombolunk,-
Erre rendelt a sors, Dicső Fajunk!-
Nincs, amit szét nem rág fogunk:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Szétrágunk mi Istent, templomot, hazát,
Családot és a szent becsületet,
Szennyes a bőrünk, szagunk és szavunk,-
Mégis urak e nagy világ felett:-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Átkoz, sároz, mocskol, hej a balga nép,
Kiirtana, de ki nem irtható.
Csak gyarapszunk, de ki nem halhatunk,
- A tisztaság is hiábavaló,-
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

S míg a világ világ, mi csak leszünk!
Rombolunk, irtunk, rágunk, szennyezünk.
Mindig a világ réme maradunk,
Mert a sátán, a bűn, a szenny velünk,
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Te hülye, ki szebb jövőről álmodol,
Vedd le előttünk gyűrött kalapod,
Tedd Istenné rút, utált alakunk,
S tőlünk a hírt, a fényt is megkapod,
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

Mert Isten nélkül felépülhet a világ,
De patkány nélkül nem élet a lét,
S mi kegyelmet az égnek sem adunk,
Dalold hát hittel fajunk szent nevét:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!

A szobrunk álljon minden utcasarkon,
Költő csak rólunk zengjen éneket!
Az ég üvöltse dicsérő dalunk,
Mert úr lettünk az ég s a föld felett:
Mert mi a híres patkányok vagyunk!







TANÁR ÚR EGYSZER


Tanár Úr egyszer verset írtam, -
Még volt rá mentség: 16 éves voltam.
S mert elfogott valami kemény magyar bánat,
Hogy "magyar vagyok" vadul danoltam.

Ön a sárga földig lehordott érte,
Mert azt írtam: magyar az ég, a fű, a mályva,
Magyar a szemek nézése, az állatok hangja
S magyarul kel a kenyér kovásza.

Rámolvasta, hogy a kenyér kelése
Egyszerű, szabályos vegyi folyamat
S a kovász Cegléden is, meg Amerikában
A szeszes erjedéstől egyfélekép dagad.

A kakas is egyformán kukorékol,
Mindenütt egy az ég, a fű, a mályva,
A szemek is egy törvény szerint égnek
S ugyanaz a madárdalok varázsa.

Huszonegy éve! . . . S most innen távol
Idézem s hívom Önt a multak távolából
S átordítom száz kilométereken át,
Hogy belereng az ég, a nap is lángol:

Tanár Úr! Igen is van magyar ég, fák
S magyarul virágzik a magyar virág.
Még a magyar ökör nézése is más
S mások, de mások a magyar bikák!

És más bizony az idegen kenyér,
Más a kelése, más az illata!,
S hiába van egy Göncöl Szekér,
Odahaza mégis más a csillaga.

S ha nem hiszi el, hogy minden, minden
Más odahaza: a virág, illat, avar, -
Legyen csak egyszer, mint ma én,
Hazátlan, árva, bolyongó magyar!







A TÉL


Tél. Nagyapám hogy szerette
a csillogó havat.
Gyermekkedvvel nézte.
A hó megérezte,
s hálás volt érte.

Hálás, mert egy bánatos karácsony este,
mikor a vér agyát eszméletlenre verte,
s elesett,
úgy találtam rá
a hó felett,
hogy a láb magas hó
karjába vette,
s hogy meg ne üsse
élet-marta testét,
puha párnának aláterítette
millió legszebb ezüst hópehelyke
ragyogó szemét.







TUDOM MI A BÁNAT


Tudom, mi a bánat!
Hónapokon át zokogni utánad.
Még emlékszem
Mennyit vártam rád,
Miért nem szóltál,
Hogy nem lesz folytatás?!
Hát ma lemondok rólad,
Átadlak hát neki,
S nekem nehéz
Nem gyűlölni azt a valakit.
Az a valaki elvette az álmomat,
Így most Egy Befejezetlen Könyv,
Díszíti polcomat..







ÜZENEM


Egyszer mindenért felelni kell,
egyszer minden számadásra kerül,
mert él még bennünk a törhetetlen hit,
hogy nem mindég a szemét marad felül...
Bár ma még csak káromkodni hajt is
a tehetetlen, meddő akarat,
megmozgatja a nehéz hidakat is
az ár ereje, ha gátja szakad.
Pedig egyszer ez is bekövetkezik,
elsodor megfontolást, józan okot
a megalázott szívben égiglobbant harag.
S a legény, ki eddig dallal szórakozott
a virágban terhes réteken,
a gazda, aki izzadva kapált,
az asszony, aki kenyeret dagaszt:
eljön kiosztani a megérdemelt halált!
Egyszer minden mocskos patkányra
rászakad az örök rémület,
s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok,
tudjátok meg: nincs könyörület! ...
Kérges markunk ököllé duzzad,
fáradt szemünk mintha villám volna,
s megismeri büszke úrmagunkat,
kifosztott fajtánk minden árulója.


Alföldi Géza : Üzenem!

Link








VAGYOK


Vagyok: végtelen,
mert örökké élni fogok.
Vagyok: bölcs,
százszor bölcsebb, mint ti valamennyien.
Vagyok: szép,
ezerszer szebb, mint minden asszonyok.
Vagyok: jó,
a legjobb szív az én szívem.
Vagyok végtelen: mert belerágom
minden kis csontatómomba magam, mélyen nagyon,
s fáradt porom évmilliókig is ott
fújja majd a szél a szürke útakon!
Vagyok bölcs; mert tudom, hogy itt a földön
minden hiúság és minden egy fillért sem ér!
Vagyok szép: mert már magamra semmit
sem adok;
s vagyok jó: mert nem mondom soha,
hogy a nagy teremtés, milyen megunt,
buta, gôgös, senki jószágai vagyunk!







VALAMI TÖRTÉNT


Ma szembenéztam önmagammal,
s révedezni láttam két szemem.
A számra ráfagyott
a mosoly, s mint ráaggatott
ránc a ruhán,
úgy mélyült el arcom húsán
barázdásan a számig a keserűség.
A szívem úgy felgyorsult, mintha ütnék,
fusson, mert valami baj van,
valami történt...
Pedig semmi sem volt az egész, vártam,
tudtam, hogy jönnie kell, hogy jönni fog,
csak a tükörben, - nem titok,
hiszen öregszem, az élet szalad, -
barázdás homlokom fölött
fölfedeztem az elsô
fehér hajszálakat.







A VEZÉR!


Vezér? Van itt, aki annak nevezi magát, annyi,
mint nyári melegben öreg istállókban a légy.
Donganak, mint éber darazsak, hirdetnek új hitet,
mint megszállt táltosok, mutatnak új utat, mint útszéli jel?

van, aki mindent örömmel elszível,
van itt megszállott, van itt kótyagos,
van, aki reggeltől estig ordít, beszél,
csak éppen nem ő a: Vezér!
Mert a vezért imádni kell,

S nem, nem az a vezér, akit önmaga emel
százak és ezrek fölé úrnak,
akit hólyaggá minden reggel újra fújnak,
akiben meglátjuk, a vétket, a tévedéseket,
akinél, úgy érezzük mi is jobban tudnánk

fűzni a szókat, tenni a tettet,
s nem az a vezér, aki hordja a keresztet,
vagy tűri a rúgást, a népemért!
Az Isten küldi a: Vezért!

Jön, honnan, nem kérdi senki,
nem érdekel, múltjában mi van,
meg az sem izgat, gyári munkás-e,
iparos-e, vagy paraszt ember!

Csak jön! Talán még furcsán is nézünk,
ahogy először előlép s beszélni kezd,
talán fakó a hangja, az arca bíbor,
s nem sztárok arca, ha kémleli a messzeséget,
de valami mégis odafigyelni késztet!

S ahogy egymáshoz hordja az igéket,
ahogy a mondatokat kiszórja szívvel,
ahogy megremegtet fel-felcsukló hangja,
ahogy lehunyt szemeit is egyre szebbnek látom,

ahogy elragad magával könnyedén és csaláson,
ahogy megmutat rútat és szépet,
ahogy valóra váltja tettel a meséket,
ahogy odaáll, küzd és vérzik,

ahogy kezet fog, ha nézik, vagy nem nézik,
ahogy megáll és azt zúgja: utánam!
ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s
ha fejjel vezet

a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek,
nem keresed, mit és miért akarhat,
csak úgy érzed, nincs más, aki
jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud,

s szentül hiszed beváltja, amit ígér,
s esküdni kezdel rá, mint Istenre, szentre,
nevével ébredsz, nevével alszol este,
nélküle nem látod a jövőt szépnek,

benne látsz Hitet, Hazát, Törvényt,
s úgy érzed, meghalni érte
a legszebb álommal felér!
Akkor, Testvér, tudd meg, ő a: Vezér!

A Nép, 1944. augusztus 17.









 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza   
Heródesék nem változnak
  2015-12-27 20:30:07, vasárnap
 
 





Alföldi Géza - HERÓDESÉK NEM VÁLTOZNAK


Akkor Heródesnek hívták,
Máma talán Pálnak, Jóbnak,
Csak a nevek cserélődtek,
Valójában nem változtak!

Akkor karddal gyilkoltattak,
Megfizetett bérenc-mással,
Rágalommal ölnek máma,
Halomszámra: hazugsággal.

Ülnek a hatalom örvén
Bársonyfedett arany trónra.
Akkor kardra támaszkodtak,
Ma bombára, lángszórókra.

Vágyuk:arany, hírnév, jólét,
Hatalom és örök élet.
S hiába a házuk körül
Ezerszám az őrök: félnek

Akkor Jehovát idézték,
Ma Istenre hivatkoznak.
S egy istenük van, az arany!
Az volt tegnap, s az lesz holnap.

Rettegnek az igazságtól,
Egyszer valaki csak támad,


S halkan mosolygó szavával
Véget vet a hazugságnak.

Ölnek, lopnak, csalnak, csennek,
Szeretetnek nincs hely bennük.
A jóságról nem hallottak.
Nincs szépségük, nincsen lelkük.

Hazudnak ma épp, mint tegnap,
S holnapután: reggel, este...
S mézes-mázos törvényszóval
Tőrt vetnek a szeretetre.

Ártatlanok vére csorran.
Hullák piramisa épül.
Sátánt raknak az oltárra
Báránybőrbe mintaképül.

Éjszakáik: mámor, kéjek,
Csalót náluk mirtusz fogad:
Akkor késsel, ma mesékkel
Megölik a Krisztusokat.

Minden másul, szebbül, jobbul
Elsöpri a mát egy holnap.
Változik a föld, az ég csak:
Heródesék nem változnak!

Liebenau, 1949 XII.25







 
 
0 komment , kategória:  Alföldi Géza   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.