Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Arany-Tóth Katalin
  2016-03-05 19:00:13, szombat
 
 










ARANY-TÓTH KATALIN




Arany-Tóth Katalin /Hódmezővásárhely, 1966. május 9 - /. Azóta is szülővárosában él. Nyomtatásban már több kötete is megjelent. Megjelent kötetei: A lélek magányossága (2005), Kitárt karokkal (2007), Álom és Tenger (2010), a Csöndszekér pedig előkészületben


"Írásaim mindannyiunkat érintő gondolatok és érzelmek kivetülései, a saját prizmámon keresztül... Az én belső erőm arra ösztönöz, hogy az írásaimon keresztül átadjak valami számomra fontosat az embereknek. A versek különleges varázsába merülve egy olyan világ mutatja meg magát, amit csak alázattal lehet megérinteni. Írásaim hitvallásként üzennek azoknak, akik meghallják a szót. Hiszek a szeretet, az egymásra figyelés és kitartás mindent elbíró, összetartó erejében, s hiszem, hogy a tiszta, őszinte szavak olyan hidakat építhetnek az emberek között, melyek képesek minden nehézségen átsegíteni bennünket."

Arany-Tóth Katalin


Link



Versek, prózák

Link








PROLÓGUS


Csak apró villanás a létem
- bevallom, valami mást reméltem.
Szeszélye egyszer karcolt,
máskor dúdolt szívemen,
s hogy mégis szép volt
- néha elhiszem.
Az élet így múlik
születéstől a halálig
szüntelen.
Ami jó, s rossz volt,
emlékét egyszer mind
magammal viszem.







ANGYALVÁRÁS


Már nem számíttok vágyak,
soha el nem jött csodák.
Tűröm a hallgatásnak
reám tapadt bánatát.

Már nem kelletek álmok.
Ne hazudjatok tovább!
Hunyjatok ki ős-lángok!
Minden fény csak délibáb.

És nem kelletek könnyek,
ti örök bú-szemfedők!
Mosoly se marjon többet
kő-arcomba új redőt!

Már nem akarom látni,
miként a hűlt vágy vacog.
Csak behunyt szemmel várni...
Jöjjetek hát, Angyalok!







AZ ÉN HAZÁM


Nekem a Haza az a város, hol anyám megszült
egy esős, csöndes hajnalon. Május volt. Az égen
szivárvány jelezte: születni áldott oltalom.

*

Évtizedek óta már, hogy levél-dús ágakon
engem is köszönt trillázó füttyével a madár,
a Nap nekem is érleli nyár-édes gyümölcsét,
és a téli szomorúság engem is megtalál.

Amerre csak jártam, becsültem báját a tájnak:
ritkás erdők szélén kószáló vadak, kis tavak,
mezőkön illatozó, szép vadvirágok láttak...
Falvak, és városok, idegen vánkosok adtak
helyet, s vetették álmaimnak a puha ágyat,
Hazám kavicsai mégis, mindig visszavártak.

Törékeny tervekkel, sóvárgó, csöndes vágyakkal
indultam egykor a mindig ismeretlen mának.
Előttem - mögöttem lépteket őrző angyalok,
kétségeket ébresztő, bűvös démonok jártak.
Most terhekkel és könnyekkel gyötrődve fordítom
arcom ennek a haldokló, védtelen Világnak.

Göröngyös utam - mint esélytelen versenyfutam -
kóbor szeretetté kövült szegénysoron járom
és keserű lét-képekben keresem sosem volt
(vagy csupán szétmorzsolt), irgalmas gondtalanságom.
Áttéphetetlen korlátaim között építem
konok hitembe kövült, mennyei szolgaságom.

Ha tehetném, e szükségben vétekké vetkőzném
kötelék-zubbonyom, és hűségem hátra hagyva
elrejtőznék az utak örök, titkos rejtekén,
s elindulnék innen bátran, olyan messzi tájra,
ahol nem bánt már a Világ zaja, s ahol a lét
sóhaja a biztonságot lépteimbe zárja.

De lábam alatt fel-felsikoltanak a kövek,
poros kirakatok, kátyúk kiáltják a nevem.
Amerre csak nézek, tátongó terek, s üzletek...
a rongyos hirdető oszlopról plakát-könny pereg.
Mint száműzött idegen, az elvek és érdekek
fitogtató harcát csöndben magamba temetem.

*

Lassan elsötétül minden, amiben csak hittem.
Elfogynak szavaim is, és elmerülök ebben
a megszűnni nem akaró, könyörtelen hitben:
Nekem a Haza ez a város, ahol születtem.







ÁLDOTT VAGY


Békességed mellé elszegődni volna jó!
Bársonyodba bújva lennék újra csillogó.
Adni, adni, újra adni mindent, kedvesen!
Szeretni és szeretve lenni, ó, mondd, milyen?

Áldott vagy te az áldott ártatlanok között.
Általad minden szívbe szeretet költözött.
Csöndes bölcsességgel átmosolygod életed,
amikor csak látlak, benned újjászületek.







ÁLMAIMBAN


Álmaimban visszatérek
elfeledni bánatom,
oda, hol egy patak csobban,
messzi-messzi tájakon.

Hűs vizének tisztasága
lelkem mossa - nem bánom.
Elsodorja minden könnyem,
s terhet könnyít vállamon.

Elvisznek a lassú léptek,
át az erdőn, tisztáson;
keskeny ösvény avarában
léptem puha - álmodom.

Kelő Napnak fénye ragyog,
hajnal színét számolom.
Ezer pompa ragyog reám:
messze űzi bús dalom.

Boldog ének kél szívemben,
száll a dallam, s dúdolom...
halkan, szinte észrevétlen...
el ne űzzem - ringatom.







BEZÁRT A CSEND


Bezárt a csend,
s Te bölcsen
hallgatsz idebent,
Uram...
Behunyt szemmel
követlek - keresem
Utam,
de léptem még
bizonytalan...

Egy kósza vágy,
mint lágy érintés
a testen,
még mellém szegül
szárnyát szegetten.

Ölbe veszem,
s ölelem, mint árvát,
kinek gyarló Sorsa
csak egy ábránd,
s mert fázik, mint
magányos lélek
az idegen testben,
ki még keresi helyét
az ismeretlenben...
Ölbe veszem hát,
legyen még
védelemben.

Válaszút
ez az alagút,
mely most még
sötétlik előttem,
ám messziről,
valami Fény dereng
a csendben,
s várja, hogy gyarló
kívánságaim
útjukra engedjem.

Voltam makacs
és engedetlen,
törekvő, ,,most" -ban élő,
örök érthetetlen;
voltam bánatnak
párja és könnyeknek
sebes árja...
- sosem feledem,
mikor még kúsztam
véres térdeimen...
(nem volt lépteimnek
párja, mert láncot vert
bokámra
az Út szűk csapása)

S lettem e ,,most"-ban,
olykor a semmibe
merengő,
kérdésre a választ
már csak magamban
kereső,
lettem egy eszmének
hűséges szolgája,
melynek lelkemben
épült fel imaháza.

Lettem mosolynak
cselédje,
kinek szívében a béke,
s kinek a vágy
már csak vendége,
mégis kimondhatom:

Bár bezárt a csend,
s Te csak hallgatsz
bölcsen, idebent,
s még léptem bizonytalan,
de behunyt szemmel is
követlek - kereslek,
Uram!

2006. december 20.







BEZÁRTALAK


Tükröm vagy: konokságom mása.
Bezártalak a hallgatásba,
s e csöndbörtön a csontomig fáj.
Szavainkból úgy tűnt el a báj,
mint szemeink szép csillogása.

Kereslek. Önmagam hiánya
simul rá mozdulatlan szádra,
s a félre néző tekintetek
fókuszát keresve rejtelek
egy rég álmodott valóságba.

Elvesztünk valahol a fényben.
A lassú kéznyújtások tétlen
pihennek megkopott ruhánkon.
Vágyadban vergődik világom,
s már nincs, mi ringassa reményem.







BILINCS


Ne tépd tovább a szívem!
E szeretetlen csöndben
darabokra hullok szét.
Könyörtelen vágyakon
értetlenül hallgatom
a gyűlölet halk neszét.
Sziszegve zizzen a rés,
s eláraszt a rettegés
míg Pilinszky-t olvasom.
Vicces összeesküvés
liheg keskeny ajkadon,
de lelkem nyitva hagyom,
hátha mégis beosonsz.
,,Te buta" - szólsz, s átkarolsz.
Ha méltatnál a szóra!
De kőszíved oly fukar,
hogy súlyával betakar.
Szavaktól menekülve
bújsz büszke, fájó csöndbe,
örvényed forog-forog,
s lelkedbe belecsorog.
Semmivé porlasztja
szentélyed. Bilincs tartja
fogva tudatod alatt
árván vajúdó vétked:
telet, tavaszt és nyarat.
Az ősz meghinti hajad,
de nyugtod még sem leled.
Hová veszett el tered?!
Falaid közt keresd.
Mikor a vér vért tagad,
szeretni mégis szabad
azt, ki kezét nyújtaná.
Te a létet bünteted.
Ölni tud tekinteted.
Mondd, mi lakik szívedben?
S maradt-e még annyi jó,
ami visszahozható?
Ha nem jön vissza semmi,
nem is volt jelen soha.
Két húr feszül. Mostoha
álmok, mostoha jelen.
Egymáshoz mind idegen.







CSAK LEHESS...


Vágyak és remények
suhannak át az éjben
- a legtündöklőbb kép vagy
egy ismeretlen holnap
homályos tükrében;
maroknyi létem érted
tapossa kövezetlen útját;
betemettem az évek
felhalmozott búját,
s most itt állok védtelen
- azt hinnék, tán' esztelen -
ám semmiből termett erőm
gigászi célokért küzdeni
veled, s érted kénytelen
csak lehess mindig velem.







CSILLAGVÁRÓ


Szaladjatok fellegek,
hadd lássam a kék eget!
Ragyogjatok csillagok!
Álmaimnak adjatok
puha fészket, pamlagot,
ringó bölcsőt, jó nagyot!
Abban elrejtőzhetek.
Többé ne keressetek.







CSÖNDSZEKÉR


légző gyökéren
kúszom elébed
hajnalig félem
csillagnyi léted

Naphoz emellek
fényhez kötözlek
csöndnyi szekéren
éjbe ölellek

őrizlek ócska
elszakadt könyvben
álmod vigyázza
léleknyi vértem

karcos emlékem
zizzen a fákon
minden tükörben
sorsodat látom

így vagyok csonka
gondolat benned
minden soromba
beletemetlek







EGYMÁSNAK DŐLVE


Én csak a szirénákat hallgatom
már napok óta az utcazajban.
Számolhatnám tűnő konvojukat,
de nincs távolság, mit bejárhatna
a szív és elme - nincs pontos adat,
hol ölel az igazság kegyelme,
s meddig feszíthető meg a hit.

Én csak véres fotókon tűnődöm,
s bennük a jelent látom. Láttatják
velem. Még sincs, aki választ adna:
hová rejthetne ennyi félelem.
Kenyérért dolgozom, és az ágyam
tehermentes falak között altat,
de ismerem, mit jelent a nincs.

Mulandóságát jelzi a béke,
pedig csendjébe beleszülettem.
Már egymásnak dőlt a világ összes
görbetükre, s torzított mind, ki még
benne igaznak vallhatná magát.
Üvöltünk csorda-százezrekre,

s hangunkban szirénák dúlt félelme
jelzi, hogy az egész csak árulás:
bábok vagyunk a világ színpadán.
Röhögve hullajtják rongy-fejünket
sáros rögökre, s befogad a föld,
bárhol is lel testünk új hazát.







EGYSZER CSAK...


Egyszer csak elmaradt az ölelés.
Azóta fájnak a semmibe tűnt szavak.
Vajon mit takarhat a feledés,
ha csöndjeink üszkös magányba omlanak?

Egyszer talán elmarad a csönd is.
Most még ránk szórja reményét a virradat,
de hiábavaló minden égisz,
ha megtört lelkünkből csak a közöny fakad.







ELÁGAZÓ ÖSVÉNYEK KERTJE


Az életem felén túlcsorduló bánat
rég megkövült a csipkefüggönyön.
csipke fuggonyLemoshatnám könnyel, mint zápor a fákat,
de már a könnyekhez sincs sok közöm.

Álmaim bújnak, miként régi ruhákat
elrejtő szekrényekben a sötét,
de úgy dalol lelkem az alvó világnak,
mint némafilmbe képzelt "nyitnikék".

Tudom, hogy sokáig alvajáró voltam,
s vigasztalan - de újrakezdeném,
hogy a lélek földjét oly magokkal szórjam,
melyekből nem kél más, csak tiszta fény.

Magamat szólítgatom: ,,Felelj, mi fájhat?!
Hisz hányszor talpra állított a hit!
Képzeletedben megleled a csodákat,
ha hunyt szemed majd látni megtanít."

Virágzó kertbe visz láthatatlan léptem,
bódító illatok bája mesél...
A közelben pillangók szűz tánca rebben,
szárnyaik porával játszik a szél.

Fűszálak ölelkeznek egy halastóval,
rajta híd, s a parton vízinövény.
A víz fodráról felszökken egy bogárraj,
s tenyérnyi sziklákra karcol a fény.

Rések közül kúsznak a mosolygó színek:
zöld levél közt sárga és kék szirom,
némelyiken éhes méhek döngicsélnek
- láthatom, ameddig én akarom.

A fűben kicsinyke százszorszépek nyílnak,
s közöttük több keskeny ösvény vezet.
Elindulhatok bármelyik úton, bátran.
Békémben megtart az emlékezet.

Így sétálok előre, s ha kedvem tartja
vissza - hol tudok minden zegzugot.
Oly szabad vagyok, mint a pacsirta hangja.
Kertemben korlátok nélkül szállhatok.







ELFELEDTÜK MÁR


Isten gyermekeként élünk mindannyian e Földön,
és van, aki szemével, ám van, aki szívével lát;
bármerre sodorhat az élet, lelkeket érinthetsz,
s általuk Te is megláthatsz számtalan, apró csodát.
Nem kell, hogy vagyonok árán vásárolj drága kincset,
csak tárd szíved, s fogadd be léted minden mozzanatát.







ELMÚLÁS


Csak néhány pillanat,
míg magával ragad
a sötét nyugalom,
s elmúlik bánatom
kővé dermedt arcomon

Csak percnyi szenvedés
- egy élethez képest
oly kevés...

Csak néhány mozdulat,
mi képekbe hasad,
s az öröklétbe majd
bús mementót farag
- talán valami megmarad







ERESZ ALATT


Eresz alatt feszül a csend
- szinte beleremeg a lélek.
Hogy értsem a hiába valót,
s lássam kiútját a ,,mély"-nek,
e szürke némaságba lépek,
s elfojtott hangok lázadó
kiáltását keresem.
Nem szól senki,
se kinn, se benn.

Tudatalattinkban tövist
növesztenek a megkövült álmok.
Hangtalan zokognak az ajtók
mögötti konok magányok,
s alázatra térdeplő, gyűrött
gyarlóságok gyászolják
a tovatűnt dicseket.
Mit hajszoltunk,
mind elveszett.

Csak a koldus hajtja fejét
ma is ugyanott álmára,
s riad szűkös sorsára
ugyanott a holnap ingoványa.
Sem létében, sem holtában
nem szolgált imára,
csak mert mosdatlan,
bűzös ruhája szégyen
e dicső hazára.
Mily könnyen feledjük,
hogy számkivetett
szolgaként Ő létünk
rongya és kapcája...

Mint hegyről leomló hó
tömbbé fagyott lavinája,
úgy zúdul a gond
e koldusbot-világra,
s a "nincs" semmivé
tapossa, tiporja e népet,
ki túlélésre születvén
harcolt, de mindig csak
vezényszóra lépett.
(Bukott rendben,
torz törvények.)

Így élünk már régóta,
ifjak és vének.
Hol jobbról, hol balról
szól biztató, vagy vádló
ének. S hiába hirdették
előttünk már annyian:
bölcsek, próféták,
hatalmas hírességek,
hogy csak nemes hittel
karöltve válhat szentté a szó,
s hogy tövisből akár még
virág is fakasztható...

Csak ámítás a jobb jövő!
A felnövő nemzedékeken
egyre több ocsú terem.
Mint feloldozó mentséget,
bebábozódva várjuk
az önmagunkról
leomló felelősséget.

Csak káprázat az,
mi tétlenséget éltet.
Cselekvő, tiszta szándék
szükségében, sorsunk
a tegnap jelenébe
minduntalan
holtan ébred.

2009. május 1.







EST


Karba' hál,
s éjbe zár
a boldogság.

Csöndje vár:
múlt csodák
alusznak, s pár

csillagon
ott hagyom
a sóhajom.

Homlokom
arcodon,
s a válladon.

Körbe ér,
mit remél
megannyi cél!

Hófehér
messzeség
az égig ér,

szívemen
két ütem
neked üzen,

s kedvesen
elpihen
az életem.







ÉJI DAL


Dallamot dúdol az éj,
csillagok kék ege mély
tengerekkel összeér.

Ábrándos éji percek
lelkemnek énekelnek.
Víg ünnep ez szivemnek.

Csókokat táncol a szél,
s hajnalig nekem zenél.
Vallomása fényt remél.







ÉN VAGYOK CSAK


Én vagyok csak,
én... én...
senki sincs velem.
Ez a magány
oly végtelen.

Éljetek csak!
Fény... fény...
világíts nekem!
Éltem soká,
múltam leteszem.

Nincs többé csak
lét... lét...
egy örök éteren,
halált hagyó,
lebegő tengeren.







FALAK MÖGÖTT


És elfáradtál...
és ott maradt egy nagy lyuk,
ami folyton fáj.
De már nincs erőd...
sem hited...
sem elég szíved...
hogy merj szeretni...
Ezért inkább falakat építesz...
ahonnan kilátsz ugyan,
de be nem jöhetnek







FÁZOM


Rozsdaszínű kabátban ül
az ősz-illat a fákon.
Utcák zajába csendesül
mosdatlan magányom.

Esőt hozz rám, tisztíts, Uram!


A szenny egészen átfon.
Éj borítja sáros utam,
s nehéz a léptem. Fázom.







FÉLELEM

vágyakban keresem
lánctalan tudatom
nincstelen utakon
bilincsbe zártan

húsomba szögezem
átkozott szigonyom
vértelen homlokom
s béna a lábam

csönd-lepel fojtogat
hátamra hajtogat
fuldokló álmokat

hasztalan küzdelmen
liheg a védtelen
lidérces végtelen







HAJNAL


Hajnali fénylő napsugár
ezüstport hint a tájra,
teríti az ősz asztalát
ködpára bársony fátyla.

Reggeli friss harmatvarázs
tükröt állít az égnek,
csillognak benne tompán
az ébredező fények.

Lassan oszlik a ködfoszlány,
álmot bont a pirkadat,
simítja fáradt sóhaját
az ősz színű pillanat.







HAZÁM


Szívemben szilánkos erek,
lábamban ősi gyökerek.
Elkopott, kifosztott vágyak
vér-örvény táncot lejtenek.

Fáradtan is téged áldlak.
A beléd vetett torz közöny
magját konokul tagadva,
Sorsom földedbe öntözöm.

Pokolból felnyúló kezek
vadásznak rám, füstös terek
fojtják még lélegző tüdőm.
Kiáltok, de ledöntenek.

Tévelygő koldusod vagyok,
átkoktól szenvedő Hazám.
Hányan elpusztítanának!
De mégsem tudnak igazán.

Félelmes csöndek intenek,
elém álló idegenek
gáncsolnak, s gúnyolják erőm:
- Nézz magadba, vézna gyerek!

Anyám vagy, s én vigasztalan;
imába űzöl kedvesen:
a sorvadó pusztulásban,
s bűnben is, Istent keresem.

E parázs-létből új tüzek
gyúlnak, s új erők fűtenek.
Vad szeleket csitítgatva,
kövekbe zárva védelek.

Szabadság álarca mögé
bújnék ifjan és boldogan!
Könnyű léptekkel kísérném
örök útjaid, gondtalan.

Ég-kabátodra fényt viszek,
s álmodó, hű fiad leszek.
Önző kívánságaim közt
már nincsenek nagy égiszek.

Űzve, s fonódva, jó híved
maradok; téged szolgálva
várom az utolsó napot,
hogy majd befogadj, vajúdva.

Hozzám láncolt sziklás hegyek
őrzik örök emlékedet,
s kik elhagytak egykor téged,
tudom, ők sem felejtenek.







HÍVTALAK


Ki tudja, hányszor hívtalak.
Kutatva kérges híd alatt,
magamhoz öleltem kidőlt
fák földes, roncsolt törzseit.

A magány erdeit jártam,
s már térdig vérzik a lábam.
Hiányba hajló legelők
sóhaja rajtam nem segít.

Helyettem is sírnak a fák,
arcod helyettem kutatják.
Ó, melengess meg, mielőtt
a sötét végleg megvakít.







IDILLI


Nyáresti csöndet
hallgatva, vágytam, hogy szeress.
Együtt feküdtünk a fűben,
fölöttünk két lepke táncolt,
s pille szárnyakkal szállt a szó.
Kedves és vágyban mosolygó
rebbenést röpített a szél.
Vártam, kezünk majd összeér.

Álmodtam veled.







ISTENHEZ


Uram, teljesítsd a vágyat itt e Földön,
mi elcsukló hangjainkban is messze cseng.
Görnyedő vállunkra hulljon puha ködmön!
Hallgasd meg imánkat: létünkért sír a csend.

Uram, gyógyítsd meg a kínban szenvedőket!
Gyújts bennük reményt az élhető holnapért!
A kétséget áldott hittel fűszerezd meg,
s egy tál ételt adj annak, ki ma enni kért.

Uram, csillapítsd a hiány fájó sebét,
a bánatra adj megváltó vigasztalást!
Egy életnyi útra szabott Sorsunk a tét:
Te magad légy árva lelkünknek a palást.

Uram, bocsásd meg a gyarló vétkeinket:
az önzést, a bűnt, az átkos megalkuvást.
Háborgó szívünk, mind kegyelmet kéreget,
mert még élni szeretnénk. ÉLNI! - semmi mást.







ITT ÉLSZ BENNEM


Még hallom hangod selymes bársonyát,
ahogy kimondod nevem, szerelmesen
és gyönyörködsz, ahogy az ablakon át
beszűrődő holdvilág sejtelmesen
simogatja testem árnyalt zegzugát.

Még érzem édes vágyam hevében
ölelésed bénító mozdulatát,
ahogy átkarol két karod az estben,
mint a fűre kapaszkodó folyondár
az öreg szülőház melletti kertben.

Még őrzöm kezeid mozdulatát,
behunyt szemmel is látlak. Itt élsz bennem.
Álmok sem űzték el a bódulatát
csókjaidnak. Hangok harsognak fennen.
Csak az est szállt le csendben már odaát...

Még érzem, hogy mosolyod szelíden
lebontja arcomnak rőt bánat-fátylát
és csendes boldogság árad szívemben.
Összefonódott ujjainkat látják
a csillagok, s ragyognak ránk fényesen.







ITT MARADTÁL


Már közönyt üvölt bennem hiányod.
Elmúlásba szendereg az élet.
A létem - láthatod - szavakká lett,
csak a múlt vet rám árnyék-világot.

Téged suttognak a homokszemek.
A barkaág bársonya téged hív.
Vérző maszk bennem e pumpáló szív:
küzd, ráng - s én mindig hozzád tévedek.

Itt maradtál - virtuális üreg
a hétköznapok poros peremén.
Nincs vakolat, mivel betemetném
szemed. S ezt más sosem értheti meg.







JELENKOR


Mi végre is lázadhatna a lélek, mikor
céltalanságba hanyatlott a lét-idő?
A mázas pátoszokba csomagolt
mocsok oly erős gúzsban tart,
hogy e szorítás Sorsodra nő.
Vágyaiddal telt zsákod
a markodban tartod.
Azt hiszed, ma még
megmondhatod:
nem jó ez így!
De nézz körül,
és lásd a káoszt,
melyben annyi szent
érdek egymásnak feszül!
Te mindig a körön kívül álló
maradsz, s nézd, mennyi fukar
áll ott, belül! Csak a koplalásból
kivetkőzött, és köpdösve követelőző
rosszindulat tapadhat rád. De ne feledd:
e föld az, melynek mélye vár. Ez a Hazád.







KARÁCSONY KÜSZÖBÉN


Karácsonyi fények
ragyognak az éjnek,
meghitt csöndet takar
az égi csillagkoszorú.

Szeretetre vágyó
szívedbe fáj a jó:
hív az ünnep hangja,
de lelked mégis szomorú.

Elmúltak az évek.
Gondjaid temérdek
súlya alatt fanyar
a mosoly - elnyomja a bú.

Kis Jézuska, jászol,
tömjén illat... s fázol.
Reménységed félted,
hisz jövőd vesztett háború.

Karácsonyi fények
vigyázzák a lépted.
Gombnyomásnyi álmok
tündöklése méz-mámorú,

de Sorsod megéget:
eltűnt büszkeséged,
szeretetlenséged,
fáradt-árvalányhajú

nyomor kapujában
álldogál magában.
Az ünnep elsimul,
s kabátodon a szél átfú'.







KESERGŐ


Hol hitvány a minta, ott üres a cél.
A bűnösök ellen még megküzdenél,
de tiszta és nemes csak belül maradsz.
A törtetők torkán ma úgy fennakadsz,
mint ragadós mócsing az ujjak hegyén.
Ne keress oltalmat, csak igyál, s egyél!

Hirdetnéd hited, de már nincsen kinek.
A népek, mint fertőzött hústetemek.
Se jobbra, se balra már nem visz az út,
kifordult kabátodon átfut a cúg.
E mérgezett honban a lét kesereg,
de csöndre intenek a süket fülek.







KISFIAM


Szemedben huncut csillogás,
mosolyod szelíd ragyogás;
Szótlan lelked gyöngye
néma szíved könnye
- mit felém adsz tovább...

Kezedben erős szorítás,
léptedben ösztönös futás;
Belső csended kincse
bezárt elméd tükre
- félelmed, hű barát.

Álmodban olyan a világ,
amelyben vágyad megtalál:
zengő dallam lenget,
messze röpít, kerget
- míg haza nem találsz...

Röptödben Isten dob reád
mindentől megóvó talárt;
Röpülj kicsim, lelkem,
veszély - látod - nincsen
- a szívem hazavár...

Álmodban lelked rám talál,
s szívemben táncot jár tovább;
Hogyha fáradsz, ébredj!
Anyán is pihenhetsz
- ülj ölembe hát...

Ringatlak karomban soká,
ébren is álmodhatsz csodát;
Míg itt vagyok, nézlek,
s kérve kérem Istent
- adjon néked hazát...

Küldjön köréd száz angyalkát,
kik örökké vigyáznak rád,
addig, míg én téged
távolból szeretlek
- s nem ölelhetlek át...

2005







KITEKINTŐ


Keserű magány ólomszárnyait
varrta reám az Élet
Szótlanul nézem múltam ráncait

Mozdulatlan képek

Nyári hulló csillagok vágyait
eltaposták az évek
Könnyekbe törlöm létem lépteit

Többé nem remélek

Eljövő boldog pillanat álmait
széjjelszórom a Fénynek
Ragyogja boldogító kincseit

Az ábrándos reménynek







KÖSZÖNLEK, ANYÁM


Nézlek, ahogy fáradtan
mozdul törékeny tested...
Gyengülő erőd titkolva,
válladon pihen kereszted.

Nézlek, ahogy sápadtan
a múlt terhét vonszolod;
reményed könnyekbe rejted,
s csak szótlanul hordozod.

Nézlek, ahogy álmatlan
éjed ül egy hajnalon
- szemed alatt szarkalábot
mélyít az aggodalom.

Nézlek, ahogy szeretve
vársz, vagy éppen jössz felém:
ősi ösztön hajtja lépted
- áldott úton Fény kísér.

Nézlek, ahogy keresve
felém nyúlnak karjaid...
Ölelésbe fojtott könnyek
sírják Sorsunk harcait.

Nézlek, ahogy magad
áldozva vigyázol rám...
Óvjon meg Téged az Isten
és tudd: szeretlek, Anyám.

2007.







KÜZDJ!


Küzdj a máért, a holnapért
a szürke egymásutánért

Ásd ki magad a sárból
a halál sötét torkából

Folyó vize el ne nyeljen
ússz, ússz az árral is szemben

Bújj elő a romok alól
tépd ki magad a lángokból

Kitartásod messze érjen
ösztönöddel útra kéljen

Víz áztatta, szél tépázta
vándor lelked leigázva

Mégis mindig talpra állva
becsület rendjét szolgálva

Ha kell, hát szomjan és éhen
vagy pusztító betegségben

Izzasztó, véres verejtékkel
küzdj! Hisz míg élsz, küzdeni kell!







LEGYEN...


Emlékem
szívedbe karcolódva
nyugtázza létezésem
eleven nyomát.

Beléd vésett
érintésem
lelkednek súgja
altató dalát.

Legyen
békesség,
legyen
kegyelem.
Legyen áldás
szíveden.







LÉLEKNYI


Mosolyodba bújó csöndem
elidőz egy érintésen...
Ma csókod csenném, reszketeg,
s te vágyaimat kergeted.
Fut az idő: kéz a kézben,
fény remeg az éjek ében
tengerén. Mély tükrű szemek
léleknyi szikrája leszek -
mosolyodba bújó csöndben
megidéz az érintésem,
s míg elfutok veled,
az álmaimba rejtelek.







MAGÁNY


Nem jön senki.
Nem hív senki.
Vagy csak én zártam ki
a világot magamból?

Nem vár senki.
Nem szól senki.
A csend uralkodik.
Vagy csak én hallgatok?

Nem érdekel,
Mi lesz velem.
Ó, Istenem!
Már magamtól

Észre sem veszem:
Az élet itt ragyog
színesen,
körülöttem...







MEMENTÓ - 1956


Magyarország,
ahol egykor kínt szült a valóság,
ahol száműzött börtönöd volt otthonod,
ahol Te magad takartad el a Napot...

Amikor a sötétségben
nem láttad a fényeket,
s a szürkeségben
kerested a színeket;
amikor a vágyad visszhangozta,
mit nem mondhattál ki már régóta...

Amikor egy mozdulatban
nem vibrált a lendület,
s az elfojtott félelemben
az arcokra fagyott a rémület...

Ahol a nemzet zászlajára
idegen címert helyeztek,
s katonák idegen nyelven
ártatlan nőket követeltek...

Adj egy percet magadnak,
s ne feledd!

Emlékezz,
hogy volt egy ország,
ahol az igazságot
két marokkal fojtogatták;

ahol kétségbe esésed
- mint malom a gabonát -
homokká formált
minden viselt formát.

Mikor már nem volt veled
- érted nem, csak ellened -
barátod, társad, kedvesed,
szülőd, testvéred,
vagy éppen gyermeked...

Amikor egy félszeg pillantásban
meglapult a kérdés:
,,Vajon honnan ered
a gyűlölet, s ekkora önzés?!"

Amikor egy ágyúszóval
romba dőlt az élet
és rátok hullottak
a felépített évek...

Adj egy percet magadnak,
s emlékezz!

Ne feledd,
hogy ára volt a szenvedésnek:
híja állatnak, bő termésnek.
Elhurcoltak éhező szájából
jajszó kiáltott a verőlegénynek.

Súlya volt itt minden fordulatnak.
Valamit elvettek - ám valamit mégis adtak.
Felálltak közülünk az áldott hősök,
kik nem féltek, csak véltek
hinni abban, hogy felelősök.

Érted... értem... - egy nemzetért,
egy élhetőbb életért...
Életük árán is visszaadták a reményt,
egy születendő gyermekért,
egy megálmodott holnapért.

Ők azok, kik ellenálltak
a hatalom szabta rabigának.
Nem futottak a határnak,
nem tántorították el őket a vádak.

Míg az elvtársak tapostak
népet, hitet, s porig aláztak,
Ők a szabadságért,
a hazáért szolgáltak!

Adj hát egy percet magadnak,
s emlékezz!

Csak egy percnyi tisztelgés a múltnak,
mely nélkül jelened nem lehetne
- még ha az emlékek meg is fakultak.
S hogy hittel, becsülettel élhess!

Értük, miattuk, rájuk emlékezz!

A mártírokért, kik hősi halált haltak.
A túlélőkért, kik halottakat sirattak.

A hazáért, mely nem akart többé
elnyomó hatalmat szolgálni!

A nemzetért, mely csak életek árán
tudott újra talpra állni.







MARADOK OSZTHATATLAN


Tévhitbe bújtattam magam,
s Te jóváhagytad
balgaságom bűneit.
Egyetlen szánalmas
intelem-áramlat sem
özönlött át véremen,
mely leszűrte volna
vérereimbe rakodott
láp-mocsarak szennyeit.
Átkos ártatlanságom
siratom, s hazudom,
hogy minden szépségben
csak igaz rejlik;
de érzem: itt már régóta
más igazság sejlik.

Vermedben vergődöm
- még mindig nem odaát -
e mocsokká szennyezett
szent Földön tengődöm.
Irigység, hatalom
bódító mámorában,
csalók, hazugok,
gyilkosok fertő-otthonában.
Köztük nem lelem hazám.

Az igazak oly kevesen már.
Elsodor lassan mindenkit az ár...
Mondd, meddig visz
e rút közöny?
Falakba ütközöm.
Rebbenő reményem
színtelenné temettem
- gyermekként még
a dús rét
szarkaláb-csokrába öleltem.

Megvető sóhaj
simítja indulataimon
a döbbenet ráncait.
Adni, szeretni jöttem én,
s koncként húzzák szét
alázatom csonkjait!
Így járom, szolgaként bicegve,
- olykor lábaid elé esve -
alvadt vérrel jelölt utam
szűkülő csapásait.
Tántoríthatatlanul.

Ne segíts!
Bár buknék el
halálban hörögve,
hazug árulóknak
az életért nyájasan
könyörögve...
De nem!
Nem ez hitelem.
Adni, szeretni jöttem!
- s megbocsátani.

Átokkal vagyok én kövezve
- a halállal övezve.
Arcomon fáj már a mosoly
- önmagammal vértezve
vezeklem a világ bűneit.
Szétszaggat
az elém tartott tükör;
fojtogat, majd lassan megöl.

De dögként is kúszom,
elevenen!
S bár még halmozok
hibára újabb hibát,
sodródva a sötét poklon
át - látom mennyed
hívogató kapuját.
Maradok oszthatatlan,
s toborzom szavak,
tettek igazát.

Verhet Sorsom átkokkal,
zúzhatja konok életem.
Sem vakító fényesség
álnok csapdája,
sem bomlasztó hazugság
tömlöcének rácsa
nem bír el velem!

Sem eléd,
sem mögéd állva,
el nem veszítem
stigmaként hordozott
Hitem!

2006.







MERRE VISZI A SZÉL...


Vajon e hang
mely engem
szóra késztet
lehet-e híd
köztem s közted
- vagy a végtelenbe száll
mint keserves sóhaj
mi célt sosem talál...

Vajon látod-e
szavaimon túl
azt az idegekbe
vésett képet
mit én láttam
mikor a múlt
a jelenbe visszalépett:

Sötét folyosókon
százezrek meneteltek
s az égiek feléjük
megváltó
jeleket üzentek

Vajon látod-e még
emlékük
fekete függönyét
mely mögött
megtört arcukra
torzult a lét
miközben sírva
könyörögtek
a megváltó
kegyelemért

Vajon hallod-e
szótlan kiáltásukat
mit azóta is hord a szél
(a meg nem kapott
irgalom sóhaja
a halálból is visszatér)

Bár elmondhatnám
- ha tudnám -
Vajon emléküket
merre viszi most a szél...

2007. április 27.







MERT


mert veled ébred fel
értelmem
s mert veled kél a szó
énvelem
fut versenyt a csönded
s énhozzám
vagy konok haragvó
énreám
simul tiszta kezed
és értem
vagy örök változó
én vagyok
léted és végzeted
életem
tehozzád így való







NE KÖVESS...


Ne kövess csalót, hazug álnokot!
Ne rabolj mástól pénzt, se birtokot!
Küzdelmedben kitartást rejt Sorsod,
Élj, s túlélj - nincs más dolgod.
S ha majd az út véget ért,
mondj egy imát az eltévedtekért.

Mosolyod legyen bölcs és hallgatag.
Ne gúnyolj, és ne üldözz másokat!
Ne hivalkodj azzal, mit más adott,
tartsd szem előtt az alázatot.
Dolgozz! Küzdj a mindennapokért,
s fáradt estéken sóhajts álmokért.

Egy nap majd úgyis minden véget ér.
Nem lesz már fontos se rang, se bér.
Magaddal tovább csak azt viszed,
mi lelkedben él - talán... szeretet.







NEM VÁGYTAM


Én nem vágytam soha márványkádra,
se arannyal burkolt budoárra.
A megalománia maradjon kívülem,
láthatom épp eleget a puccos tereken.

Nem vágyom birtokra, gazdagságra.
Az uralkodást is hagyom másra.
A bőség ne ejtsen zavarba soha engem.
Maradnék töretlen ember, igaz hitemben.

De jaj, ha engem is megfertőzne már
a bűzös mocsárból szivárgó sár.
Békétlenül, Uram, én nem akarok élni.
Segíts hinni magamban! Tisztességem kéri.







NINCS


csak egy okot mondjatok
amiért érdemes élni
egy elhagyott állomás
pókhálós ablakán
tükröződik arcom
feladom minden harcom
leköpött báb vagyok
torzszülött hasonmás
nincs kiben
nincs miben
és nincs miért hinni
ha majd meghalok
csak nyűtt nyomort hagyok
ki tudja hányadik felvonás
ólomfüggönye hull le rám
a legfelsőbb csillogás
könyörtelen jogán
se múltam se jövőm
se célom se időm
hogy tanuljak remélni
nincs kitől
nincs miből
nincs itt semmi
csak a végtelen
lüktet éhesen
az egész oly képtelen
mégis igaz
megfojt a gaz
az indulat szétfeszít
nincs ami elröpít
és nincs vigasz
nincs kitől
nincs miből
nincs itt semmi
csak a félelem
kimondani sem merem
keserű fintort vág
a sosemvolt szabadság
a szeretet elveszett
s bennem lakatlan sziget
mar vérző hiányt
haldokló hitem
a semmibe kiált







OLYAN KÖZEL VAGY


Oly közel vagy, hogy szinte félek.
Ó, mondd, álmaim mit mesélnek?
S hallod-e a csalogány dalát,
Mi ékesen szól odaát?

Ó, kedves, csak ülj ide, kérlek.
Csak szoríts magadhoz, úgy félek...
Súgd halkan, hogy még mindig élek,
Akkor is, ha már nem remélek.







OLY KORBAN


Radnóti oly korban élt,
hol a halál égig ért:
gyilkosoktól bujdosott
egy kínba űzött nép.

Én oly korban sorvadok,
hol a közöny a gyilok.
Nem elég egy náció.
A létezés az ok.







A PARÁZS MELLETT


Suttogó szavaink mögött
talán még hulló csillagot is
takart a fekete éj;
kívánságba karcolt vágyakat
sodort felénk szelíden
az augusztusi szél...
Lassú táncra hívtak
a fáradt lábak,
ölelő karokba bújtak
a fojtott vágyak,
s fénykoszorút
font fölénk
a meghitt pillanat.
Az égbe szökkenő
szikrák pattogó hangja
törte csak a csendet.
A szunnyadó parázsban
ezüst-szürke pernye pergett,
mint az idő ködlő kötelén
kavargó képzelet.
Szikrák fénye szállt
a végtelenbe,
arcod tükrébe libbent
a nyár múló sejtelme,
idézve a tavasz ébredő illatát,
igézve a kora ősz sárguló avarát,
s míg lelked érintette lelkem,
a boldogság büszke ragyogássá
szelídült ölemben.

2007.







PÁR-BESZÉD
. . . . . . . . . .




- Zajtalan menedékedben hallod-e a bennem várakozó csöndet?
- Melletted élem. Magányod szívemben csönget.
- Látod-e a mindennapok küzdelmében megélt konok évődésem?
- Tétlenül nézem. Várlak, s nyújtom feléd kezem.
- Tépett lelkemben mért hagytál magamra, s mért nem lehetek egyetlened?
- Két magányt élek. A szívemben őrzöm helyed.
- Mért fontosabb nálam minden, s közönnyel, gúnnyal, haraggal miért bántasz?
- Érted haragszom. Szemem tükrében a válasz.
- Hol találom vesztett boldogságom, s enyém volt-e valaha szerelmed?
- Magadban keresd. Nem csak volt. Ma is szeretlek.







REMÉNY


Ősz van, mégis bimbódzó
álmokat kerget a szél.
Reszketeg csókban olvad
ajkamra hűvös ajkad,
s fürge röppenéssel száll
új csodákba a remény.







SEMMI


semmi vagyok
és mégis szeret a végtelen
a mindenség ha átölel
belé veszik az értelem
semmiből jöttem
s a cél is semmi lesz
ami velem volt
enyém sosem volt
és mégis körül vesz
egyszer minden elpihen
érintkezések szikrái
pattannak át a léten
fény vagyok a fényben
érezhető a láthatatlan
mégis maradok tudatlan
ha elmegyek ne keress
lelkemnek más otthona lesz
de velem marad a régi szent ima
talán itt az idő egy karnyújtásnyira
tűnődő tenni akarás
gúzsban tartó helyben topogás
mint kudarcok keserű záloga
omlik a fonnyasztó porba
semmiként sajgok
láthatatlan ölelésbe fonódva
egyszer majd meghajlok
a nincs hatalma előtt
a lélek magával visz
minden összegyűjtött érzést
mosolyt és küzdelmet
gyengeséget és erőt
míg az újrakezdés lendülete
csonttá és izommá
vérré és vízzé alakul
új otthonom ki tudja majd
mily sorssal hasonul
semmi vagyok
és mégis szeret a végtelen
lázadó hűtlenségem
virrasztja józanul
hitetlenségem hitté tornyosul
s érzem mily parány vagyok
összeroppant büszkeségem
könny-eső mossa el
kimondatlan kérdésemre
nincs aki felel
a válasz mégis bennem
s vele alszom el







SIKOLT A VILÁG


Nézd, hogy nyüszít, forrong a Világ!
Lóerőkkel sem bír vele a nemes uraság.
Lebutított, megvadult csőcselék...
Ezt akartátok?! Hát így lázad ma egy nemzedék?

Kéz kezet mos - nincs itt pardon:
apródok ülnek mindenütt, sorban a porondon,
s míg messze száll a parfüm illat,
vasalt ingek alatt szégyenné izzad
a józan hatalom-részegség:
ó, ez csak az elfajult mértéktelenség...

Míg díszletek közt rózsa hervad,
nemzet színekben vérzik a hajnali friss harmat.
Messze, kinn a rónaságon
gumicsizmák lépnek traktor járta barázdákon.
Kakasszótól napnyugtáig
ekevas mélyed, pata dobban a pajtáig.

Gyermeksírás esti csöndben,
kenyér és kés kérges ökölben,
s az egykor volt tudás, mint hatalom,
most romokban fekszik egy államnyi ravatalon.

Beteg a Világ, beteg az Ember,
s a nép mindenütt morajlik, mint a tenger,
vagy mint a forrongó Föld,
melynek rezdülése halálba, s nyomorba dönt.

Van, hol egyetlen zsarnok
mögött tömegnyi álnok akarnok
szítja az örök viszályt -
s halál vár arra, ki igazságért kiált.
S hol zúdul a törvény,
mint halálos örvény,
szorul a kötél a nyakak körül,
ám mindig volt, és lesz, ki megmenekül.

Mily undor e métely!
A gondolat csak keserű kétely,
s rettegő félelem a jövő felől:
Vajon mi hoz a Sors? Éltet vagy megöl?

Utak menti nyomor-tanyák gombnyomásra eltakarva,
hajlongunk a remény előtt szánt szándékkal, kész akarva.
S míg szó szót követ,
feslik, szakad a drága szövet,
és vadnyugati bosszút forral az indulat.
A vajúdó sikolyok szilánkká hasítják az öreg hidakat.

Nincs nyugta e sistergő, tűzforró katlannak,
míg szemünkbe hazudnak torzó hatalmak,
míg halomnyi ingyenélő, kéjes uralom
csak tanyázik az eladott magyar ugaron.

*

Mint kapzsi marokba szorított izzó aranyak,
úgy égnek lelkembe, lelkedbe a tettek, és szavak.

Nézd... nyüszít, és sikoltva sír a Világ...
Mentsd meg míg lehet: teremts új erőt, hitet, s parolát.







SÍRVA, EZERSZER


Ami nincs, azt ne keresd sehol.
Lehet, hogy csak álmaidban zakatol
halkuló, monoton ütemek között,
mint a vágy, mi titkon szívedbe szökött.

Valóságnyi pillanatvarázs,
mit mosolyba öltözve, repesve vársz,
s aztán mennyire fáj a felébredés!
Nyelved éllel forog, mint sebben a kés.

Így sebzed magad, és másokat,
miközben lelked szeretetért kutat.
Magányod nem érti senki, senki más!
Magadnak vagy a legnagyobb árulás.

Olykor megállsz. Gyónsz egy keveset.
Hazugságban az igazad keresed,
félreértésben a magyarázatot,
miközben magadat újra áltatod:

lesz - mert volt - egy élhetőbb világ!
Hiszed: csendben vár egy jó élet reád.
Hisz elcsendesül minden vihar egyszer,
s te újrakezdenéd sírva, ezerszer.







SZAVAKHOZ


Ó, szép, magyar szavak!
Ti vagytok örök támaszom.
Sorsom hullámzó ritmusát veletek táncolom:
örömbe, bánatba, sóhajba, zokogásba,
lágy, vagy kemény hangok vonagló ritmusára
- az életet a halálba
veletek vonszolom.

Ó, ti bölcs, hű szavak!
Hol vagytok, mikor válaszom
gödörben fetrengve, küzdve-keresve kutatom?
Zokogva reményből, cinikus kacagásba
- még vágynék egy ölelő, halk melódiára -
most végletek torz arcába
simítom mosolyom.

Áldott, magyar szavak!
Lelkem reátok hangolom,
s elfojtott könnyekbe fúlva, mondatba morzsolom,
(gyöngyökbe görbülő, tündöklő ragyogásba),
mit várnék egy megoldhatatlan megoldásra:
Temessetek boldogságba!
Igen... ezt akarom!

2006







SZAVAK NÉLKÜL IS


Más ez az ősz.
Szeretem, ahogy hozzám bújsz reggelente,
s a derengő fény veled együtt ölel.
Más az ébredés, mikor meghitt csöndedbe
feledkezve, szavak nélkül mondhatom el,
mennyire szeretlek.

Más ez a csönd.
A letört ágak is egymásra találnak
erdők avarának dús illatában.
Madarak magányát takarják az árnyak,
de ködpalástomból ha kibontod vállam,
szívemhez vezetlek.







SZELÍDEN


Holdfénytelen éjemben
szelíden ül a sötét.
Kiszomjazta időtlen
bolyongásom a békét.

Benne lélegző szivem
most csillagokkal pihen,
puha fészek a karod,
benne vagyok, s maradok,
míg te is így akarod.

Lehet végtelen e csönd,
nyugalma, ha így köszönt.
Ringass béke, csillag-ég!
Halkan hív a messzeség...







SZERETLEK


Szeretlek verőfényes nyári napnak
forró, izzasztó hevében,

Szeretlek a hűs zivatar
szomjat oltó jegében.

Szeretlek a lenyugvó nap
bíborvörös színében,

Szeretlek az esti tücsökzene
kedves ciripelésében.

Szeretlek a nyíló rózsa
bódító, buja illatában,

Szeretlek a szeptemberi szőlő
édes zamatában.

Szeretlek a csillagokban,
a Holdban, a Tejútban,

Szeretlek az éj sötétjében,
a hajnali ébredő Napban.

Szeretlek November sűrű ködjében,
a téli hóesés hideg fehérében.

Szeretlek a hóvihar zord szelében,
a kandallóból pattanó tűz melegében,

Szeretlek álmos téli reggeleken,
s tavaszt váró szomorú estéken.

Szeretlek a hóvirág szirmában,
az olvadó hó lucskos sarában,

Szeretlek a pacsirta dalában,
az első rügyfakadásban.

Szeretlek az újjászülető világban,
a virágzó gyümölcsfák bódulatában,

Szeretlek a málna édes ízében,
a méhek döngicsélésében.

Szeretlek a tenger sós vizében,
az erdők árnyat adó hűvösében.

Szeretlek időtlen időkig várva,
míg szíved szívem megtalálja.

Szeretlek örökkön örökké,
míg a lélegzet tüdőmet bejárja.







SZERETTELEK VOLNA


Szerettelek volna úgy szeretni Téged,
mint ahogy a szellő öleli a rétet.
Lágy fuvallatával simítja a fűszálat,
szelíd dallamával ringatja a fákat.

Szerettelek volna álmaimba vinni,
édes ábrándokkal a csodákban hinni.
Titkok italával bódultan alélni,
heves ölelésben magammal ragadni.

Valóságnak árnya szívemnek ármánya,
éles szóval ébreszt elmémnek kormánya.
Hiába a szép szó, hiába a könnyek,
lelked bánatában én vagyok a könnycsepp.

Szerettelek volna magamhoz ölelni,
messzire vagy, messze, nem tudok mit tenni.
Elhallgat a szellő, jégesőben ázom,
Vihar szele rám ront, ölelj át, úgy fázom!

Mondd, hogy elringatnál,
mondd, hogy ez nem álom!
Mondd, hogy hűvös szavad
lehetne még bársony...

Ölelj át, úgy fázom...

2005.







TAVASZFORDULÓ


Már dobban az ég szive, ébred a fénynek
hűs hajnali tájban a nyárfa liget.
Megáldja a földet az angyali ének,
hisz érkezik újra a fecske sereg.

Dús réteket őriz a pongyola pitypang,
szép, sárga virága a zöldre terül.
Vén fák tetején fú' a szélhegedű-hang,
míg törzsük ölében a gomba megül.

Már ébred a lélek is - isteni szóval
köszönti az új tavasz, illatosan.
Száz ünnepi hangra megújul a sóhaj:
rég várt születésnek a napja ma van.

2015. március 21.







TAGADÁS


vétkezel-e
ha tetteid másnak fájnak
ha bérence lettél
gennyes hazugságnak
s felmenthet-e
a cinkos hallgatás
nyugtod van-e
ha másnak ártasz
s konokul hiszed
eltakargat majd a látszat
felülír-e
a testbeszéd
leplez vagy leleplez
mit magad után hagytál
szerteszét
szavad egyszerre tagad
és hihető okot keres
de már semmi sem hiteles
mert tettedben nem maradt
semmi más
csak a gerinctelen tagadás
vétkezel-e
magad s mások ellen
ha titkod
tudtod nélkül is fellebben
féled-e
hogy lehet több
mint sejtetés
s bár hinnéd
ez oly kevés
hisz nincs (még)
mivel szembesülj
de ha a vád megül
lehet nagykabátod
konok hallgatásod
lelked a tisztulásba
hiába menekül
míg válladon zokog
csönd takarta
hamis vallomásod
felteszed-e
magadnak a kérdést
mily messzire mehet
a lelkiismeret
s feszület-e
az elhazudott szó
vagy csak hulló vakolat
mi semmire nem való







TÉGED KERESLEK


Lábaim előtt csörgő falevél,
a sápadt ősz, szép álmokról mesél.
hűvös szellő kavarja az utca porát,
betakarja testemet a meleg kabát.
Csak a lelkem fázik nem vagy velem.
Nélküled a lét, üres gyötrelem...

Az öreg téren lassan lépkedek,
jönnek velem szemben az emberek.
Téged kereslek minden szelíd mosolyban,
Téged kutatlak minden lágy mozdulatban.
Messze vagy most, nem láthatlak. Még nem
de várlak a sóhajban, a percben...

Gondjaim közt előbukkan arcod,
s egyre erősebben hallom hangod.
Átölelsz az emlékek gyöngy-varázsában,
s boldogság ébred szívemnek otthonában.
Lágyan elringat az emlékezés
Hiányod, lelkembe karcokat vés.







TALÁN ŐRÜLET


A zabolátlan világ
féktelenül zuhan le rád,
s te távolba révedve tűnődsz:
vajon mi lehet odaát...

Álomtalan éjeden
elmédbe zúg a múlt és jelen,
s ahogy mellkasodra rátapad
a fojtó, vöröslő pirkadat,
ágyadon könnyek közt fuldokolva
vergődsz, míg tüdőd bírja,
majd a mozdulatlanság rabja leszel,
s már csak fekszel,
mint kődarab
léted súlya alatt.

Alattomosan, a semmi alól
beléd kúszik egy ismeretlen,
egy láthatatlan zsinór,
s ahogy a kór terjed a testben,
szétterül minden zsigeredben,
és áttörve a csöndön,
hasítva régmúlt időkön
szólít a hang.
Tovább már nem lappang.

Mint vízözön,
mi váratlanul eljön,
csak ontja a lázító titkokat.
kígyóként tekeredő,
elmédbe törekvő,
véres markolat
szorítása alatt vajúdsz,
s félelmedben szinte megvakulsz.

Távolból intenek
homályos kezek.
Valakit hiába keresel.
Felállsz és elesel.
S bár visszahúz a láz,
te újra és újra felállsz.
Lábaidban zsibongó
hiábavalóság remeg,
elönti tested a meleg,
majd egy erő újra földre lök.
,,A szeretet örök"
- magadban mormolod,
míg kacagnak benned a démonok
s az a hang ott belül
egyre hangosabban érvel,
agyadban új ingereket ér el.
Tébolyoddal, bár erőtlenül,
de még harcba szállsz,
majd elcsendesülsz, s rád ül
az önmagad iránti gyász.

Így forog a világ veled.
Végtelen örvény
a való, s a képzelet,
mégis benned szűköl a remény,
hogy mélyebbre már nem vihet.

Talán ez,
ez lehet az őrület.







TARTALAK


Levegőért fuldoklom.
Ingerlik torkom
a ki nem mondott szavak.

Míg zúzmarás csönddé nő
bennem az idő,
csontomig fagy a harag.

Börtönödből menekül,
s mellkasomra ül.
Mégis hiszlek, s tartalak.







TÜKÖR


Ha te ülnél ott az utca kövén
rongyokba csavarva, fázva,
jutna-e jóság istenhit ölén
didergő lelked falára?

Botlana-e lábad elé ember,
ki tudja, mi a szeretet,
s kérdené-e, miféle kereszttel
tűröd nyomorult életed?

Lenne-e, ki enni, s inni adna?
Az érintések bőségéből
jutna-e neked is alamizsna?

Ne feledd soha el a kegyelmet!
A szeretet, tudd, hogy végtelen.
Ahogy magad élsz, Sorsod úgy vezet,

s elvénült tested is majd úgy pihen,
ahogyan lelkedből kiszakadt
a tetteidbe zárult figyelem.







VALÓSÁG-VÍZIÓ


Az élet szép! - mondtátok annyian,
s én merengve vártam, hogy vezessen
valaki útjain,
röpítsen boldogan!

Az élet szép - reméltem, s álmodtam:
A valóság virrasztó perceit
ringattam képekben,
s elhittem, vége van.

Nincs többé hazugság, nincs szenvedés,
se öldöklő háborúk... Vezeklő
koldusok markából
kivérző emberség

fogadott. Meghaltak a csillagok.
Sötétség ölel át, és szétszorít.
Érzem, hogy menni kell,
itt minden elromlott.

Egyedül kiáltok, s már nem tudom,
ki hallja, ki mondja, és ki tudja...
Mondjátok, hol vagyok?!
Magamat okolom.

Csak ültem egy ábrándos színpadon.
Szerepek osztódtak, s én hagytam, hogy
sodródjak tétlenül...
Börtönöm elhagyom.

Már nem látok, s nem hallok. Lebegés
tompítja könnyeim. Az álmokkal
elszálltak vágyaim.
Nincsenek kínjaim.

Az élet szép! Tárjátok titkait!
És tartsátok életben lélek-hű
utatok céljait...
Ég hasad, villámlik.

Mennydörgés üvölt a torz hiányba:
Pokolnak partjáról nincs visszaút.
Szabadíts Istenem
megtisztult világba!







VÁLLADON


Indulnék eléd, de nem lehet,
nincs aki hozzád közel vihet.

Csillagok útján Göncölszekér:
égi keréken hozzád betér.

Hajnalig ringat szép álmokat,
válladon árnyékom bólogat.

Angyalok tánca lelkedig ér,
Istened óv majd, holtig kísér.







VÁRTALAK


Vártalak. Minden szó hiába kopog,
nem tör be egyik sem ablakaidon.
Esztelen félelmem szívedre zokog.
Ha lesz figyelmed rám is, nézd, hogy oson
lábujjhegyén az idő.

Vártalak. Csönd szőtte ágyamra terül
az elfelejtett ölelés. Fák alatt
suhan el a szél, s fülembe hegedül.
Lépted helyén elhallgat a pillanat,
s hiányoddal összenő.







VAN...


Van, kinek gyermeket nem ád az Ég,
Van, ki eldobja gyáván szülöttjét.
Van, kinek hiába fogod kezét,
Van, ki veled élné le életét.
Van, ki másban keresi a hibát,
Van, ki sosem védi meg igazát.
Van, ki szerény, s ezért eltapossák,
Van, ki büszke, kihívó mutatvány.
Van, ki gazdag, de szívet nem kapott,
Van, ki szegényen él minden napot.
Van, ki kér és szégyen neki a "nincs",
Van, ki lop, miközben szégyene nincs.
Van, kinek arca szép, de lelke nincs,
Van, ki csúfságban is egy drága kincs.
Van, ki az egészségtől kicsattan,
Van, ki éltében fetreng a kínban.
Van, ki hiába néz, nem lát sokat,
Van, ki behunyt szemmel sem tapogat.
Van, ki bátran mondja a szavakat,
Van, ki bölcsen hallgat, s csak bólogat.
Van, ki vadul szórja az átkokat,
Van, ki imát mond a kereszt alatt.
Van, kinek élete csúf véget ér,
Van, kinek léte áldott, tiszta fény.







VÁSÁRHELYI UTCÁK KÖVÉN


Vásárhelyi utcák kövén
csak gyűl és gyűl a sok levél,
jobbra viszi, balra viszi
a lopakodó őszi szél.

Búcsúznak a virágszirmok,
a fű hajnalban csupa dér,
nem virít már árkok szélén
a díszes, sárga pipitér.

Megremeg a szegénység is.
Fűtetlen szobát óv a Fény,
fázó gerlék üldögélnek
füsttelen kémény tetején.

Szürke tájban, fáradt lélek
- ez vagyunk mind, s mily sok, ki fél,
hogy tavaszra, ó, lesz-e még
élelme, s felette fedél...

Vásárhelyi utcák kövén
lépked az ősz, zörget a tél.
Rozsdaszínű elmúlásból
a hit mégis jövőt remél.







VELED ÉS NÉLKÜLED


Veled és nélküled,
hozzád láncoltan élek,
távol egy másik városban,
az utcákon vontatottan lépek.

Gyötrő hiányodban, félek.

Veled és nélküled,
az éjjeli űrben széltáncot nézek,
s a rám kiáltott átkos szavak alól
gyertyafénynél feloldozást kérek.

Nem követellek - csak kérlek.

Veled és nélküled,
az illúziókból reményt tépek,
s a végtelent is felvértezve,
békét és nyugalmat remélek.

Nem harcoltam - mégis vérzek.


Olvass tovább: http://ernemagdi.webnode.hu/versek/







VEZEKLÉS


Mozdul a test
és hallgat a lélek
Elnémult világban
múlik az élet

Csend ül az ágyon
és gördül egy könnycsepp
Fájdalom szikrája
őrli a szívet

Lázad az Ember
és harcol a Fénnyel
Elgyötört kínokkal
fakó reménnyel

Végtagok görcse
egy csont sovány testben
Megváltó imával
várja az Istent.

2006.







VÉGÜL


nem marad más
csak egy kereszt

olcsó fába
vésett betűk

két évszám közt
halványodó
lét-hagyaték

az élőknek

lesz ki megáll
s némán kérdez

vajh' ki volt ez?













 
 
0 komment , kategória:  Arany-Tóth Katalin   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 504
  • e Hét: 8741
  • e Hónap: 35364
  • e Év: 172736
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.