Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." P Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
Arthur Rimbaud: Ifjú házasok
  2015-10-21 07:13:02, szerda
 
  Arthur Rimbaud:
Ifjú házasok

Sötétkék égre tárva a szoba.
Szemernyi hely sincs: ládák, kosarak!
Kint farkasalma lepi a falat,
s villog zöldjében a manók foga.

Bizony koboldok cselszövénye mind
e rendetlenség és e kiadások!
Egy bájoló boszorka keze hint
szedret itt s vet ott a sarkokba hálót.

Mások meg, zsörtös nénék, fénybe bújva
turkálnak a szekrény mélyeiben,
s megülnek ott! az ifjú pár ki tudja,
hol kószál, s nem történik semmi sem.

Az álnok szél, míg odajár szegény,
csalja-lopja egész nap itt a férjet.
Fürödni a benyíló égövén
még ártó vízi villik is betérnek.

Az éjszaka, a drága, ó! a méz hold
arat ajkukon mosolyt s a nyomán
száz réz szalagot lobogtat az égbolt.
Patkánnyal vívnak harcot ezután.

- Ha este lesz, bárcsak ne jönne sápadt
lidérc, akár ha puskák tüze gyullad.
- Ó, szent, fehérlő betlehemi árnyak,
ti bűvöljétek kékjét ablakuknak!

Fordította: Rónay György
 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Arthur Rimbaud: A részeg hajó
  2011-08-13 10:09:49, szombat
 
  Arthur Rimbaud: A részeg hajó


Hogy jöttem lefelé egykedvű, vén vizeknek
Folyásán, vontatóim már nem jöttek velem:
Lármás rézbőrű raj közt céltáblául sziszegtek
Bepingált cölöpökhöz nyilazva meztelen.

De hogy mi sorsra jutnak, mindegy volt nékem ez,
S hogy búzám belga búza, vagy hogy gyapotom angol, -
Alighogy véget ért a parti, furcsa hecc,
Vizek szabadja lettem, ki vígan elcsatangol.

És tél jött, szörnyű zaj közt s engem, kiben siket
Csend hallgatott tunyán, mint a gyermekagyakban,
Felvett az ár: s ha süllyed egy málló félsziget,
Nem szállhat a habokba dicsőbben és vadabban!

Kegyes volt a vihar: a tengerig vetődve
Tíz éjen át lebegtem vidám parafaként
A mélyen, mely a romlás örök hömpölygetője,
S nem néztem: vaksi lámpás vet-é utamra fényt?

Fenyő-dúcos begyembe zöld víz lágy íze folyt,
Mint almák hűvös húsa csúszik a gyermek-torkon;
S hányások s bornyomok, sok kékes lomha folt
Letisztult rólam és levált a kormány s horgony.

Azóta egyre fürdök a roppant tengerek
Költészetében, melybe csillog csorog és béke
S nyelem e zöld azúrt, hol fulladt emberek
Lebegnek olykor mélán s mintegy gyönyörben égve,

Mert kékes színüket átfesti drága mámor
S ringatja enyhe rengés a réz-szín nap alatt,
S nincs alkohol, csitítóbb, se dal, mely ily puhán szól,
A rőt s rosszízű vágyak ettől megalszanak!

S villám-tépett eget s tölcsért, mit a vihar hajt,
S a mélységek hintáit s kanyargó áramát
Láttam s az alkonyt s hajnalt: ez izgatott galambrajt,
S olyast is, mit az ember, ha sejt is, sohse lát.

Láttam süllyedt napot, vad titkokkal befolyva,
Míg alvadt messzeségek violája ragyog
S hallottam, mintha antik tragédiát dalolna,
Messzire elhörgő zajt s mely reszket és gagyog.

S vakító hó-csucsokról álmodtam zöldszin éjen,
Míg messze tengerszemhez rejtelmes útra kelt
Az óceánok csókja: ízes áram a mélyben
S mentem vele s a sárga s kék foszfor énekelt.

És át sok hónapon, mint ha dagály robog
A sziklahátak ellen: holdkóros vízi csorda,
Rohantam, nem törődve, hogy szentszüzes fokok
Ragyogó lába zúz és orrom elsodorja.

S találtam tengeren túl s alul a horizonton
Párduc-szem fényű és virágos szigetek
Kék és furcsa raját, hol ostorként kibomlón
A pőre nép fölött szivárvány libegett.

Láttam maró mocsárt, hol mint egy szörnyű hálón
A sás közé akadt Rém poklos teste reng,
És vizeket rohadni örök szélcsendben állón,
S örvényt, mely tág kerékben az égaljig kereng.

Gleccsert, ezüst napot, gyöngyházhabot, parázs
Eget, sok reves roncsot, mik barna öblön úsznak,
Hol szörnykígyókat kínoz az élősdi marás
S enyhülni bús szagú vén görbe fákra kúsznak.

S a gyermekeknek én beh szívesen mutatnék
Halat, minőt találtam, aranyból s énekelt,
S züllött utamra olykor rózsát sodort a tajték
S olykor hizelkedőműl édes szél lengve kelt.

S olykor a minden tájak unottja, pólusok
Bús kószája: a tenger, míg ringatott panaszlón,
Beszórt árnyék-virággal, mely kén-szájjal susog
S térden e vak virág közt merengtem, mint egy asszony.

S ringtam, kóbor sziget, és szennyükkel bekentek
Szőke szemű sirályok, csetepatés család,
Ringtam s némely tetem tört testemen pihent meg,
Majd elhagyott süllyedve: aludni még alább...

Imé, ez vagyok én! züllött hajó, hínáros,
Kit elvitt a vihar élőtlen étherig,
S zord flotta s békés bárka ki nem halássza már most
Részeg roncsom, mely a vizekkel megtelik,

Ím, bátran, párát fújva, mely rajtam ködként kékül,
Utam kaput az ég izzó falába fúrt,
S zsákmányul téptem onnan, finom poéta-étkül,
Ízes nap-cafatot s szakadt, nyúlós azúrt!

Bitang deszkám belepte a villamos medúza,
S nyaranta apró szörnyek tintás raja lapúlt
Reám, midőn a hőség tűzvesszejétől zúzva
A reszkető bíbor lég izzó tölcsérbe nyúlt.

Oh én, ki immár ötven mérföldnek távolából
Hallottam reszketőn a Poklot, mint üvölt,
S kit újra s újra vár a kék és merev távol,
Megvetlek Európa, únt gátú, ócska föld!

Im én! kit túl az égen várt csillagos sziget,
Hol már a mámoros menny örök kapúja nyitva,
S hol végtelen mély éjben arany fénnyel piheg
Alvó madárseregként a boldog Jövők titka!

- De mégis, sokat sírtam: testem hajnal gyötörte,
S kegyetlen volt a hold és keserű a nap,
Már lázas derekam gyötrelmes görcstől görbe:
Bár megszakadna már s benyelné már a hab!

Oh ha van Európában öböl még, melyre halkan
Vágy vonna: kicsi víz az, egy vak tócsa, hideg,
Hol bús fiúcska guggol az ámbrás alkonyatban
S papírhajót ereszt el, mely lepkeként libeg...

Mert kit megfürdetett minden vizeknek búja,
Nem szállhat révbe többé kalmárhajók után,
S jelzászlók és tüzek hivalgó gőgjét unja,
S hogy hidak vad szeme bámuljon rá bután...

(ford.: Tóth Árpád)
 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
A völgy alvója
  2011-07-19 07:45:32, kedd
 
 

Arthur Rimbaud: A VÖLGY ALVÓJA

Zöld, keskeny szakadék, mélyén patak dorombol,
És eszelősen minden fűszálat teletűz
Ezüst rongydarabokkal, míg a kevély oromról
A nap süt: a kis völgyben pezseg az enyhe tűz.

Egy ifjú katona, nyílt szájjal és fedetlen
Fővel, míg nyaka fürdik kék vadparaj hűsén,
Alszik, hanyatt a fűben s arany felhő lebeg fenn
S ő zöld ágyán oly halvány, pedig zuhog a fény!

Lába a sásszirom közt; alszik s mosolyg az ajka,
Mint beteg gyermeké s álom mosolyog rajta, -
Oh Természet! melengesd szegény fázó fiút!

És száll az édes illat s cimpája fel nem érez,
A nap süt s keze csöndben simul csöndes szívéhez,
Alszik. S jobb oldalán két kármin szájú lyuk.

(Fordította: Tóth Árpád)
 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Pékműhely előtt
  2011-07-19 07:29:18, kedd
 
 
Arthur Rimbaud: PÉKMŰHELY ELŐTT

A hóban és ködben, setéten,
kidülledt farral, pince-résen,
mely fénybe ég,

öt aprószent vigyázza térden,
hogy sül a szőke, nagy kenyér benn,
süti a pék.

A tészta lágy, seszin csomója
billen, a rőt sütőbe tolja
a pőre kar.

A jó kenyér pattogva sül benn,
dunnyog a pék száján derülten
egy régi dal.

Ők csak gugolnak, egy se moccan,
anyás meleggel és pirossan
süt ki a fény.

S ha holmi dús éjféli torra
kisül a friss csipócska sorra
a láng ölén

s a jószágban zengnek a füstös
vén gerendák alatt a tücskök
s a kenyerek,

e fült odu nekik az élet,
s rossz rongyaik alatt a lélek
föl-fölremeg,

boldogok ők itt újra, vásott
toprongyosok és zuzmarások,
kis Jézusok,

a rácsra képpel rátapadnak
s rózsálló, pötty szájuk az ablak
résén susog

révült imát - s ugy leborulnak
a pincelyukra, hol az Urnak
tűz-mennye süt,

hogy kireped nadrágjaik alja,
s a téli szél cibálja-falja
kis pendelyük.

(Fordította: Kardos László)

 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
A meghökkentek
  2011-07-19 07:27:12, kedd
 
 
A MEGHÖKKENTEK


Feketéllőn hóban, homályban,
a pince fénylő ablakában,
faruk kerek,

öt kicsi térden leskelődve
nézi, hogy készít a Pék szőke,
nagy kenyeret.

Látják nagy, fehér karját, éppen
szakít egyet a szürke pépen
s láng-lukba tol.

Hallják, hogy sül a jó kenyér ki.
A kövér mosolyú Pék régi
nótát dudol.

Az ölmeleg, piros luk mellett
kuporognak, hol száll a szellet,
egy se mozog.

Majd mikor lakomára készen
cipót kiveszik a résen
s a füstfogott

gerendák alatt a befröcskölt
cipók fölzengenek s a prücskök
a padlaton,

hogy életet leheli e langy luk -
lelküket elbűvölik rongyuk
alatt nagyon.

Úgy érzik, igen-igen élnek,
a zúzos Jézuskák, szegények,
mind, amikor

bedörmögnek a résen s rózsás
állat-orrocskájuk a vasrács
rudjára forr,

midőn úgy sírnak, mint a barmok
s úgy görnyednek a megnyilt csarnok
fényeinél,

hogy mindnek szétreped nadrágja
s kilógó ingüket babrálja
a téli szél.

(Fordította: József Attila)
 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Arthur Rimbaud: VIRÁGOK
  2011-06-27 05:25:41, hétfő
 
 



Arthur Rimbaud: VIRÁGOK

Egy arany lépcsőzeten - selyemzsinórok, szürke fátylak, zöld bársonyok és kristálycsészék között, amelyek úgy setétlenek, mint a bronz a napban - látom a gyűszűvirágot, amint kinyílik egy terítőn, egy ezüstsodronyos, szemekkel és hajfürtökkel ékes szőnyegen.

Agátra hintett sárga aranydarabok, smaragdkupolát tartó mahagóni oszlopok, fehér atlaszcsokrok és finom rubinrudacskák veszik körül a vízirózsát.

Mint egy isten, akinek óriás kék szeme és hóból gyúrt tagjai vannak, a tenger és a menny duzzadó, fiatal rózsák csapatát csalja a márványteraszokra.

(Kardos László fordítása)

 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Arthur Rimbaud: A KENYÉR-LESŐK
  2011-05-31 20:18:51, kedd
 
 

Arthur Rimbaud: A KENYÉR-LESŐK


A téli hóba, téli ködbe
a széles pincelyukra dőlve
áll öt gyerek.

Feszült inakkal lesve, térden
bámulják, hogy süti a pék benn
a kenyeret...

Erős, fehér nagyizmú karja
a tűzre rakja, magcsavarja.
Láng ég alól.

Hallják pattogni a kenyérkét,
aztán a mosolygós, kövér pék
egy dalt dalol.

Mind kuksol ottan, egy se moccan
és a pirosló lyukra hosszan
néznek kivül.

S ha holmi gazdag dáridóra
a szőke, illatos cipócska
végre kisül;

s a füstlepett gerenda alján
dalolni kezd a drága, halvány
kenyér-darab;

és száll a tűz-ajtón az élet,
bús, árva lelkük is feléled
a rongy alatt.

Ruhájukat a dér befújta,
de ég szemük, és élnek újra.
S csak néznek ők.

Rózsás orruk a rácsra nyomják,
s dalolnak látva ezt a pompát,
bús fény-lesők.

Imát dalolnak epedezve
s úgy lehajolnak a kemence
szent fényinél,

hogy szétreped rajtuk a nadrág,
s elkapja lengő ingök alját
a téli szél...

(Fordította: Kosztolányi Dezső)

 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Arthur Rimbaud: Könny
  2011-04-20 10:13:37, szerda
 
 

Arthur Rimbaud: Könny

Madaraktól, nyájaktól, falusiaktól messze,
ott ittam, valami pusztában, térdre esve
a mogyoró-cserjék gyöngéd vesszei közt,
a délutáni zöld s langyos ködökbe veszve.

Mit is ihattam én ez ifjú Oise-ból
- virágtalan gyep, morc ég, nagy szilfák, szótlanok.
Mit ihattam a kontyvirág-kulacsból?
Unott arany-nedűt, amelytől izzadok.

Útszéli fogadó hitvány cégére voltam.
Estig kavarta később a vihar az eget.
Szálfák, tavak, setét táj egy-gomolyban,
kék éjben pályaudvar egy oszlopsor megett.

A pagonyok vize eltűnt a szűz homokban.
Az égből szórt a szél a tócsákra jeget...
S mint aki aranyat s kagylót les a habokban,
eszembe sem jutott, hogy inni is lehet!

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA
 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Szegények a templomban
  2011-04-20 10:11:09, szerda
 
 

Arthur Rimbaud: Szegények a templomban (Háromféle fordításban)
Szegények a templomban

A tölgypadok között, a templomi zugokban
szorongnak, hol lehük langy bűze fül, setét
szemük a dús-arany Karon csügg, mely zubogva
húsz torkon dörgeti malasztos énekét.

Szívják viasz szagát, mint illatát kenyérnek,
boldogok és sunyik, akár a vert ebek;
Istenhez, szenthez és királyhoz a szegények
komikus és konok imája így lebeg.

Az asszonyok... Padot koptatni nékik oly jó,
hat setét napon át verte őket az Ur!
Itt ring porontyuk is: a furcsa és gomolygó
prém-rongyok közt zokog szakadtig és vadul.

Úgy élnek, levesen... Mellük kilóg aszottan,
s bár imát egy se mond, szemükben áhitat;
szúrósan nézik: a szétzüllött kalapokban
hogy parádéz ki-be a nyegle csitrihad.

Kinn egy boros bitang s az éhség és a fagy vár,
itt jó! Sok néma kín után! Egy óra még!
Körültük egy csapat pusmogva, nyögve zagyvál.
A leffegő tokás, szipogó nénikék.

S a rémült bamba itt az epilepsziással -
elfordultunk minap, mikor a sarkon állt,
és orrukat a vén misekönyvekbe ásva,
vakok, kiket ebük visz udvarokon át.

S hitét köpködve mind, a koldusat, a bárgyút.
Jézusnak végtelen keserveket darál,
ki sáppadt ablakok tüzén merengve sárgul,
távol sovány s kövér gonosztól egyaránt,

távol-távol a hús- s a redves ruha-szagtól:
bús, tört komédia, riasztó gesztusok;
s a szentbeszéd virul az elegáns szavaktól,
s a misztikus ige lüktetve felbuzog,

s a templom naptalan hajóiban a furcsa-
zöld mosolyú finom, májbajos és avitt
selymű bús dáma-had - ó, Jézus - csókra nyujtja
a szenteltvíz felé nagy sárga ujjait.

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA



Szegények a templomban

A tölgypadokban, a templom zugán, ahol bús
lehük langy doha száll, meresztve mind szemét
a csillogó arany karzatra, hol a kórus
pofázza húsz pofán ájtatos énekét,

a gyertyabűzt, akár kenyérszagot, beszíva,
boldogan és sunyin, mint a megvert kutyák,
Istenhez, aki úr s oltalmazó, taszítja
a sok szegény makacs, groteszk orémuszát.

Padot csiszolni, az asszonyoknak be jó itt
hat hosszú nap után, mit Isten átkul ad!
karjukon furcsa, torz rongyokban ringva ordít
vakarék kisdedük, hogy majd belészakad.

Koszos mellük kilóg, sovány levest zabálók,
imátlan élve bár imában ég szemük,
s nézik botránkozón, egy raj süldőleány hogy
páváskodik - kopott kalapjuk szine nyűtt.

Kinn az éhség, meg a hideg, s a férfi ittas.
Itt jó. Egy óra még. Aztán, ezernyi gond!
- Köröttük ezalatt táskás szemü, ittas
vénasszony-gyűjtemény nyög, suttog és zsibong.

Itt vannak a hülyék s a nyavalyatörősek,
kikről a minap is elfordult a szemed,
s orrával túrva a vénséges imakönyvet
a vak, kit udvarok során az eb vezet.

S nyáladzva bárgyu és koldus hitük, hadarnak
véghetetlen panaszt Jézushoz, aki fent,
távol sovány s kövér bitangokból, az ablak
sápadt fényei közt fakósárgán mereng;

s lenn, messze tőle, hús s fülledt rongy szaga pállik,
kifacsart fintorú, ájult komédia;
a szentbeszéd szines szóképeket virágzik,
s már-már szorongató e tikkadt misztika,

midőn a tág, ködös hajóból, selymesen, zöld
mosollyal ajkukon nyujtják a kerület
hölgyei csókra - ó Jézus! - a májbeteg nők,
a szenteltvíz felé nagy, sárga kezüket.

RÓNAY GYÖRGY FORDÍTÁSA



A szegények a templomban

A tölgypadok között s kis zugokba szorultan,
hol pállott szájszaguk templombűzzé avul,
s a míves és arany kórust bámulva túlnan,
hol kegyes éneket húsz torok ont vadul,

s örülve, mint kenyér-szagnak, a gyertyafüstnek,
boldogan és sunyin, mint megrúgott ebek,
a Szegények király- és gazda-istenüknek
nevetséges, makacs zsolozsmát zengenek.

Nincs a pad-koptatás, csak asszonyok javára.
Az Úr hat csúf napig mér rájuk kínokat.
Dajkálnak itt is, és rossz prémbe bagyulálva
visít a sok kölök, hogy majd' belészakad.

Étkük lötty volt, leves... Szutykos csecsük kifittyed,
képük kegyes, de a fohászt nem ismerik,
úgy nézik, gonoszul, hogy csitri fityfirittyek
gyűrt kalapú hada grasszál, pípeskedik.

Kint mind éhség, hideg s kocsmázó férfi várja.
Itt jobb. Egy óra még. S jön új gond, új robot.
És fújják idebent kántálva, kornyikálva
lebernyeges nyakú, csúf öregasszonyok.

Itt van a sok banya, sok eskóros lotyója,
kit a sarkon került, aki kerülhetett,
s a vakok, orrukat imakönyvükbe nyomva,
kiket koldulni az udvarba eb vezet.

Nyála mindnek fröcsög a koldús, kába hitben,
Jézusnak úgy darál véghetetlen panaszt,
ki - sárgán a fakó üvegtől - álmodik fenn,
s nem néz aszott gonoszt vagy potrohos ravaszt,

Hisz' messze van a hús- s a nyirkos-ruha-szagtól,
óh, komor színlelés és sok rút mozdulat;
s pezseg a szentbeszéd a keresett szavaktól,
s a misztikus igék mind nagyobb hanguak.

S a hajóban, hová nap se süt, zöld mosollyal
az úri negyedek gyűrt selymű, májbeteg
Hölgyei - Óh, egek! -, ők nyújtják horgas ujjal
a szenteltvíz felé nagy sárga kezüket.

TELLÉR GYULA FORDÍTÁSA
 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
Arthur Rimbaud: Napfény és hús
  2011-04-20 09:45:25, szerda
 
 

Arthur Rimbaud: Napfény és hús

1.

A Nap - az élet és gyöngédség anyja - ontja
a lángoló gyönyört mámoros földgolyónkra,
megérzi, aki lenn a völgy füvére dőlt,
hogy vérrel bugyborog és nászra vár a föld,
s az óriási mell, melyben zihál a lélek,
merő asszonyi hús, merő mennyei kéjek,
s a nedvektől nehéz, lángokkal terhes öl
bozsgó-nyüzsgő csirák hevében tündököl.
És minden nől! dagad!
Ó, Venus, égi asszony!
Az antik ifjuság napját hadd megsiratnom,
buja faunt, vad szatírt, istent, ki idelenn
a fák kérgébe mart a vágytól részegen,
s a tavirózsa közt csókolt egy szőke nimfát;
be fáj a messzi mult, mikor a zöldselyem fák
rózsálló vére s a folyam s a földi nedv
Pán ereiben egy világot épitett;
s nyögte a zöld talaj az isten kecske-talpát;
és Pán a tiszta síp ajkára nyomva ajkát,
zengte az ég alatt szerelmi himnuszát;
vagy állt a sík mezőn s a Mindenség kuszált
válaszát leste, mely hívó szavára zsongna;
füttyös csízt ringatott a tölgyek néma lombja
s embert a föld öle - s istenben szeretett
az állatfajta mind s a kéklő tengerek.
Be fáj nekem a nagy Kübele régi napja,
fény-városokon át surrant nagy érc-fogatja,
és fennen tündökölt gigászi szép feje.
Melle kettős csucsán ömlött a Lét teje
s eláradt ragyogón a roppant végtelenben.
Áldott-jó emleit szítta a boldog Ember,
játékos kisdedül megülve térdeit:
akkor az ember is erős volt, szűz s szelíd.
S szegény, azt mondja most: - Jaj, én mindent tudok már -
és csukott szemmel és dugult füllel botorkál.
Nincs-nincs már istene, az isten maga lett!
Király és Isten! Ő! És hol a Szeretet?
Emlődre most szegény be boldogan tapadna,
Kübele, istenek s emberek gazdag anyja!
Ha Astartét soha nem hagyta volna el,
ki kék habok közül bukkant a légbe fel,
virág-husán a hab illata szállt a széllel,
lágy tajték havazott rózsálló köldökére,
megvillantotta nagy szeme éj-csillagát,
s rigó dalolt a fán s a szív mélyén a vágy.

2.

Csak benned hiszek én, Aphrodité, szerelmes,
habszülte, szép anyánk! - Jaj, útunk oly keserves,
mióta itt az új isten keresztje húz.
Benned hiszek: Virág, Venus márványa, Hús!
A roppant ég alatt oly rút és bús az Ember;
nem tiszta már s ezért mezítlen járni nem mer,
isteni melle, ládd, merő szenny, ronda por,
mennyei teste is satnyul a szolgasor
mocskában, mint a tűz lángján a gyenge bálvány!
S még a halálban is élni szeretne halvány
vázként, gúnyolva azt a Szépet, aki volt!
S a Nő, akit kegyed szűz kellemmel beszórt,
s akiben sárvalónk oly istenszerüvé lett,
hogy sugarak között lengjen az árva lélek,
halkan suhantva föl hő vágya szárnyait
rög-börtöne fölött a tündöklő napig,
a Nő nem érti már a hús vidám kalandját!
- Pompás komédia! S az emberek kacagják,
kacagják, Venusom, mézízü, szent neved!

3.

Ó, ha a tűnt idő megtérne még veled!...
Mert minden szerepét eljátszotta az Ember,
s a bálványok sorát ha eldöntötte egyszer,
s nem lesz már istene, fölserken a merész,
s ahonnan származott, az ég szemébe néz.
S hős eszme és örök gondolat mindahány van,
s ami csak isteni esendő hús-porában,
fölleng és föllobog a homloka alatt.
S ha látod majd, amint a mennyek közt kutat,
s nem félve semmitől, vén jármát zúzza széjjel,
megváltod akkor őt, megváltod szent segéllyel.
Az óceán ölén fénytested meglobog,
sugárzik, tündököl, s végtelen mosolyod
végtelen vágyat ont az irdatlan világra;
a Mindenség remeg, mint óriási hárfa,
egy óriási Csók borzama rázza meg...
- Kéjszomjas a világ: s te megelégited
...... ........... ........... ........... ........... ........... ......
(Büszke, szabad fejét fölemelte az ember!
S a hús oltárain az isten félelemmel
vonaglik meg a Szép váratlan sugarán!
Az új perctől derűs, múlt kíntól halovány
ember kutat s tanul! A Gondolat, e fáradt
és századokon át elnyomott kényes állat
kipattan homlokán! S a Miért-re felel!
Mily szabadon szökell! Ó, Ember, bízni kell!
- Miért a néma ég s az űr ezer csodája?
S az arany csillagok nyüzsgő csillámpalája?
S ha folyton fölfelé szállunk, mit látni fenn?
Egy pásztor tereli a szörnyű tereken
mozgó világokat egy óriási nyájban?
S remegnek egy örök hang dallamviharában
az éter karja közt e bolygórendszerek?
- S az Ember láthat-é? S mondhatja-é: Hiszek?
A szóló gondolat több-é hát, mint az álom?
S az ember, aki lesz, hogy tüstént sírba szálljon,
honnan jő? Embriók, Csírák között libeg
az óceán ölén, óriás Tégelyek
alján, s az Ős-Anya ott kelti föl, a mélyen,
hogy lélegezzen és hogy serkenjen s hogy éljen,
hogy növő búzaszár legyen, s vágyó virág?...
Semmit se tudhatunk! - fullasztó babonák
s tudatlanság nehéz köpenye húzza vállunk!
Embermajmok, anyánk hüvelyéről leválunk,
s rejti fakó eszünk tőlünk a végtelent!
Néznénk: - s a büntető Kétely madara leng
fölébünk, zord madár, hozzánk csap szörnyü szárnya...
S mintha a horizon örökre messzi szállna!
...... ........... ........... ........... ........... ........... ............
Tárva-nyitva a menny! S az új Ember előtt,
ki a roppant világ dús fényeibe nőtt
s összefont karral áll, halottak már a titkok!
Dalol... s vele a fák, s a folyók vize suttog
új-boldog dalt, amely száll, száll s a napba vág!...
- A Megváltás dalol! a szerelem! a vágy!...
...... ........... ........... ........... ........... ........... .............

4.

Ó, izzó fényü hús! Eszményi fény hatalma!
Szerelmi újulás, hajnalok diadalma,
mikor a csöpp Erósz s Kallipügosz remek
lábához hajlanak hősök és istenek,
s ők ketten, míg szirom havaz fejükre, lankadt
nőket s nyomukban nyílt rózsákat simogatnak!
Könnyed a habba hull, amig a Thészeusz
fehéren villogó gályája tovahúz,
melyet a hűs vizek s a hő nap fénye fürdet -
gyermeki, gyönge szűz, kit egy éj búja tört meg,
Ariadne, csitulj! Setét bogyós, arany
szekéren Lüsziász fríg réteken rohan,
parázna tigrisek s rőt párducok ragadják,
bíborra festi kék folyamok méla habját.
A Bika-Zeusz nyakán, akár egy kisgyerek,
szép Európa ring meztelenül, kerek
karját a borzongó isten nyakára zárja;
rátévedez Zeusz tétova szeme-párja;
virágos, halovány arca a mennyei
homlokra hull, szeme lezárul, megöli
az isten csókja, lágy haját a hab lehúzza
és zsongó, aranyos tajtékkal koszorúzza.
Rózsás leander és csacsogó lótuszok
árnyán az álmatag, hév Hattyu andalog,
Lédáját öleli, hószínű, tiszta szárnnyal;
ott Küprisz jő, havas hasán lágy moha-árnnyal;
tündöklő tompora szelíden gömbölyül;
aranyló fény szitál a büszke mell körül,
különös ritka báj ragyog az égi nőben -
amott a vadverő Héraklész jár dicsően,
iszonyu tagjain oroszlánbőre reng,
rettentőn s nyájasan járja a végtelent!...
Emitt a fülleteg, holdfényes éjszakában
álmodoz meztelen, ékesen, haloványan
- nagy kék haja nehéz hullámokban lebeg -
egy driád - nézi fönn a hallgató eget...
A tisztáson a szem csillagzó, lágy mohát lát,
a sápadt Selené lengeti könnyü fátylát
s reszketve ül a szép Endümión elé,
és csókot egy fakó sugárban dob felé...
Nagymessziről zokog egy Forrás régi láza...
Egy nimfa álmodoz, mellette karcsu váza,
egy tünde ifjuról, kire a hab szakadt...
Szerelmi förgeteg dúlt itt az éj alatt...
S a szentelt ligeten, nagy fák riadt homályán
sok felséges tagú, komorló, néma márvány,
csíz-fészkes homlokú istenek figyelik
a végtelen világ s az Ember szavait.

KARDOS LÁSZLÓ FORDÍTÁSA



 
 
0 komment , kategória:  Arthur Rimbaud  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 10 
2018.11 2018. December 2019.01
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
31 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 2185 db bejegyzés
Összes: 54935 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 450
  • e Hét: 1840
  • e Hónap: 21720
  • e Év: 1116423
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.