Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
Áprily Lajos
  2016-02-27 10:00:26, szombat
 
 







Áprily Lajos


Áprily Lajos, született Jékely Lajos (Brassó, 1887. november 14. - Budapest, 1967. augusztus 6.) József Attila-díjas (1954) költő, műfordító.

"Ember voltam, remegő, daloló" - így foglalja össze életét Áprily Lajos (1887-1967) Költőcímű versében. Brassóban született, tanár, lapszerkesztő és kiváló műfordító volt. 1929-ben költözött Budapestre, de lelkébe örökre bevésődtek az elhagyott erdélyi táj fenyvesei, hegyormai, a havasok hegy-csodái. Költészetére a hagyományőrzés, a gazdag formaművészet és a modern hangulatlíra finom zeneisége egyaránt jellemző. Az irodalomtörténet Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, Tóth Árpád mellé állítja életművét.

Verseinek témája a múlt és a jelen, a bánat, a magány és a meg-megújuló életöröm. Életének utolsó szakaszában a Visegrád melletti Szentgyörgypusztán telepedett le. Ma Áprily-völgynek nevezik ezt a szép vidéket. A nyugalmat, lelkének békéjét itt, a természet szépségeit csodálva találta meg a költő.









Áprily Lajos összes versei

Link



Áprily Lajos saját versét mondja (Kalács, keddi kalács)
/Anyja emlékére/

Link








AJÁNLÁS


Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák,
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.







ÁMULNI MÉG


Ámulni még, ameddig még lehet,
amíg a szíved jó ütemre dobban,
megőrizni a táguló szemet,
mellyel csodálkoztál gyerekkorodban.

Elálmélkodni megszokottakon:
az andezitre plántált ősi váron,
virágokon, felhőkön, patakon,
az azúrban kerengő vadmadáron,

a csillagon, ha végtelen terek
hajítják át a késő-nyári égen.
S ámulva szólni: Most voltam gyerek.
S vén volnék már - s itt volna már a végem?







BIZTATÓ VERS...


Tudom, hogy hull a Nap
örömök szállanak
kedves fők hullanak
sírdombok mállanak.
Egy-egy kéz, drága kéz
mindegyre elereszt
mindennap vereség
mindennap új kereszt.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis: ne remegj
nem maradsz egyedül.

Ködödben csillag ég
gondodból fény terem
vers-lelkek lengenek
nyomodban ezeren.
Zászlós és halk csapat
elszánt és bús-szelid
vers-lelkek, viharos
vadkorban tetteid.

S szűkülő kör mögött
halkuló ház körül
mélyülő bú felett
hűség áll őrödül.
Jó lelkek, annyian
árvák és elesők
szépséget szomjazók
kútfődet keresők.
Szédülni nem szabad
zuhannod nem lehet:
szirten is rózsaág
vigyázza lelkedet.

Tudom, hogy két kezem
nem part és nem erő:
maholnap aszú ág
szélvert és remegő.
Mentésre ingatag
tartásnak nem elég
síkon át, hegyen át
kinyujtom tefeléd.

Örömök szállanak
kedves fők hullanak
vén sírok mállanak
estébe hull a Nap.
Szem mögött, szó mögött
gondárnyék feketül.
És mégis - ne remegj:
lélek van teveled
nem maradsz egyedül.







ESŐCSEPPEK


Vártunk, tavaszi langyos permeteg.
Várt a cseresznyebimbó-rengeteg.
Vártak növésre szomjazó füvek,
cserjék is, szikkadó gyökerűek.
Vártak a kankalinos oldalak.
S ti drága cseppek, én is vártalak,
hogy tegyetek csodát, ha még lehet:
zsendítsétek meg puszta lelkemet.







FELHŐT SZERETTEM NÉZNI


Felhőt szerettem nézni, mint a pásztor,
ki tekintetét fenn legelteti,
míg nyáját rablótól, farkas-marástól
éber kutyája lenn őrizgeti.

Örült, hogy égi formákat figyelhet,
kék réteken vonuló nyájakat,
havas hegyet, hullámot, női mellet,
s vihart, ha jött a felleg-áradat.

De egyszer vert sereg zúdult a tájra,
s az űző harc az esztenákig ért.
Azóta nem csábítja ég csodája:
vért lát a csapzott fűben, csupa vért.







FELLEGEK JÁTÉKA


Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék uton,
gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyü vagy...

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,

s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.







FÉLELEM NÉLKÜL


Én Istenem, mi lett velem:
nincs bennem többé félelem.

Szólítgatom, de nem felel, -
Istenem, hol vesztettem el?

Mert megvolt bennem, meg, nagyon.
Ő volt riasztó nagy bajom.

Szorítottam anyám kezét,
ha hallgattam a rémmesét.

Estefelé a temető
nyugtalan volt s remegtető.

Ha hívtak felleges hegyek,
rémmel kísért a rengeteg.

Párisban is, fiatalon,
gyötört halálos izgalom.

Ó, férfi-kedv, hős mámorú -
Elszántságom be szomorú.

Különös járni egyedül,
sírnál is félelmetlenül.

Meglátni józan éjeken:
az élet volt a félelem.

S ahogy erőt apadva veszt,
a félelem is veszni kezd.

S ha a halál szót vált velem,
felelni rezzenéstelen.







FOGYÓ IDŐ


Valamikor így mértem: évek, évek,
egy idő óta így: napok, napok.
S tán nemsokára napokkal se mérek,
azt mondom: percek és pillanatok.








HOVÁ LETTEK...


Vajon hová szökdöstek csókjaink?
A vér-erdő pajkos tündérei,
kik ott bujkáltak sűrüsége közt,
hol trópus-hő fütötte kedvüket
s erős virágszagok kábítanak,
félig bürök-szag, félig rózsa-szag,
s ha kirajzottak zsongó sűrüből,
ajkunk dombjára jöttek játszani
s játékuk pajzán volt és mámoros.

Hová szökdöstek, hol maradtak el?
Egy nap finom szimatjuk felfigyelt,
megérezték a hervadás szagát,
a szellőt, mely hűs áramlást hozott
a megritkuló sűrüség felé,
és elsurrantak rejtve, nesztelen
új vér-erdők s virág-szagok felé,
ahol még ifjan zsong a sűrüség,
a fülledt hőből szomjúság fakad,
s friss ajkakon pajkos játékukat
új mámorokban folytatják tovább...







ÍGY KELLETT VOLNA


Így kellett volna: meg-megállni,
virágaidat megcsodálni.

Kezed többször kezembe fogni,
mosolygásodra mosolyogni.

Súlytalan szívvel útrakelni,
erdőn madarakat figyelni.

Patakos réteken derülni,
sárkányok útját kikerülni.

A vadméhekkel kóborolni,
s dalolni, mindig csak dalolni...

Jaj, örömet ritkán fogantam,
ágyásaidon átrohantam.

Életednek vihara voltam,
íriszeidet eltiportam.

Játékaidat összetörtem,
dal-csecsemőimet megöltem.

Fekete gondok közt tanyáztam,
feltört kezemmel kútat ástam.

A sárkányokkal viaskodtam,
királylányig sosem jutottam.

Ha roskadoztam, vizet adtál,
szelídségeddel megitattál.

S ha te sem tudtál csendet adni,
a fényességes nagykapun
sötéten fogok átrohanni.







IMÁDKOZOM: LEGYEK VIDÁM


Én Istenem, legyek vidám,
hogy házamat vidítni tudjam.
Mosolyogjak, ha bántanak
és senkire se haragudjam.

Arcom ne lássa senki sem
bánkódni gondon és hiányon.
Legyen szelíd vasárnapom,
ha mosolyog a kisleányom.

Én Istenem, legyek vidám,
ma minden gondot tűzre vessek.
Nyújtsam ki kincstelen kezem
s szegényen is nagyon szeressek.

Tudom, sokat bűvölt a gyász,
a hollós téli bút daloltam.
A bátrakkal hadd mondom el:
panaszkodtam, mert balga voltam.

Én Istenem, legyek vidám,
ujjongjon újra puszta lelkem,
mint rég, mikor falum felett
az első forrásvízre leltem.

Ködökbe csillanó sugár,
víg fecskeszó bolond viharban,
tudatlan gyermekhang legyek
a jajgató világzavarban.








KARÁCSONY EST


Angyal zenéje, gyertyafény -
kincses kezem hogy lett szegény?

Nem adhattam ma semmi mást,
csak jó, meleg simogatást.

Mi győzött érdességemen?
Mitől csókolhat úgy kezem?

Simogatást mitől tanult?
Erembe Krisztus vére hullt?

Szemembe Krisztus-könny szökött? -
kinyúló kézzel kérdezem.

Áldott vagy a kezek között,
karácsonyi koldus-kezem.













A KERTBE MENT


Uram, én nem tudom, milyen a kerted,
a virágosod és a pázsitod,
Én nem tudom, virágok ültetését,
ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve
júniusi vasárnap hajnalán,
beteg lábával és beteg szívével
bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,
sokszor riasztó árnyék lepte meg,
de szigony-eres, érdes két kezével
még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,
s most elgondolni nem tudom, hogy ül.
Virágosodban könyörülj meg rajta,
hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,
virágaid közé vegyíts gyomot,
hogy anyám keze gyomlálhassa kerted,
asphodelosod és liliomod.







KÉRÉS AZ ÖREGSÉGHEZ


Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.

Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a ,,Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.


Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Link








A KOR FALÁRA


Itt éltem én is. Rabkoszton, vizen.
Itt lázadoztam, itt zúzódtam össze.
Egy vak poroszló szárnyam és tüzem
e zord idő-cellába börtönözte.
De néha túl a rácsozott időn
csillagmezőket lobbantott a távol.
Szél jött és megtelt hervadó tüdőm
a végtelenség fenyves-illatával.
Olyankor ráztam gúzsos szárnyamat,
kitörtem volna óriás terekre.
S ősökre néztem, gazdag és szabad,
aranyformáló
régi mesterekre.
S gondoltam rá, ki jő száz év után,
arcába tűz az új világ sugára.
S szent szánalommal néz majd vissza rám,
kortól kifosztott, koldus dédapára.







KOROMSZEM


Valami rossz tündér játszik velem:
kószálgatok a régi dombsoron
s a völgyek régi arcát nem lelem.
Valami rossz tündér játszik velem:
kitárul túl a régi hegyvilág
s nem küld felém futárt a végtelen.

Szememre fátyol szállott és homály,
s hiába csillog: bennem fáj a táj,
a mosolygása bennem fénytelen.
Valami rossz tündér játszik velem.

Tudom már. - Zúgó páncél-táltoson
vágtattam egyszer Vorarlbergen át.
Alattam mélység és patak rohant,
felettem kőszirt és lavina-gát.

A rhododendronos hegyoldalak
hajnal-sugártól lettek fényesek:
hó-hálósipkás óriás fiúk,
akkor keltek ködből az Alpesek.

Amint mellettünk némán elsuhant,
mese-országot ringatott a tó,
s valami súgta: "Szépség... drága perc...
ünnep, mely vissza nem fordítható..."

A napkirály parancsszavára fenn
a szűz magasság bíborosra gyúlt.
S a mozdony-füstből egy alattomos,
apró koromszem a szemembe hullt.

Szememre fátyol szállott és homály
s káprázhatott már, bennem fájt a táj,
bús lett a hajnal, mint az alkonyat,
s vitt, messze vitt a vágtató vonat.

Kószálgatok a régi dombsoron,
a völgyek régi arca nem nevet:
halálomig szememben hordozom
a vorarlbergi kis koromszemet.










KÖDÖS ÉVSZAK ELŐTT


Most gyűjtsd a fényt. Magas hegyekre menj,
ahol kékebb és ragyogóbb a menny.

A lelkedet csűr-szélességre tárd
és kéve-számra szedd a napsugárt.

Azt is, amit a nap búcsúzva ont,
ha arany küllőt vet a horizont,

s ott is, hol késő délutánokon
még megragyog fémsárga lombokon.

Sietni kell. Egy nap leszáll a köd
és szűkre fogja szemhatár-köröd.

S egy éj is jön, mely csillagfényt sem ad,
s évmilliókig nem lesz sugarad.










KÖSZÖNET A NAPSUGÁRNAK


Tavaszodik. Holt tavaszok
fáradt szívembe visszajárnak.
S fáradtan is köszönni kell,
köszönni kell a napsugárnak.

Köszönöm, hogy hervadva is
tavaszi halk mámorba estem.
Köszönöm, hogy új fény ragyog
a főtéri aranykereszten.

Köszönöm, hogy kisgyermekek
mezítláb malomkerekeznek.
Ásott tövű vén almafák
fiatalos kedvvel rügyeznek.

Köszönöm a szél jóízét,


aromáját a barka-szagnak.
Köszönöm, hogy hegyoldalon
ibolyászó lányok kacagnak.

Köszönöm, hogy napos gyepen
fehér fénnyel vakít a vászon.
Köszönöm, hogy friss fák alatt
szelíd szívvel megint halászom.

Habos felhők fejem felett
vitorlásan feszülve szállnak.
Üzekedő játékait
köszönöm életnek, halálnak.











MADARAK


Hó esett. A tar hegy orma
habfehéren integet.
Erdőkből a hó leűzött
őszapókat, pintyeket.
Almafánk és csipkebokrunk
madarak tanyája lett...
Walther von der Vogelweide
lelke száll a kert felett.
Titkos erdőn, vadcsapáson,
babonás ösvényeken
ez a nyugtalan madár-raj
hányszor volt kísértetem.
Mennyi füttyös és bolondos,
vígan cserregő barát...
Megetetem Walther von der
Vogelweide madarát.

Most a ködből méla hangok
hullanak, mint halk rímek.
Bús pirók-jel. Csak varázsló
és poéta érti meg.
Pinty felel rá. Cinkeszó. - Most
szállingózni kezd a hó.

S Walther von der Vogelweide
megölel a múlton át, mint
mesebeli nagyapó.







MARASZTALNÁLAK, MÁJUSOM


Azúr szemed, látom, már messze néz,
sziromhavas lábad indulni kész.

Völgyünk csodája, tündér lányalak,
év gyönyörűje, hogy marasszalak?

Mi tudna késleltetve hatni rád?
Iszalagokkal kötném meg bokád.

A fáknak szólnék: sűrűsödjenek,
útrekesztő bozóttá nőjenek.

Szövetkezném a völgy rigóival,
legyen daluk kötő varázsú dal.

Szarvasokat vennék rá, hogy csapat
állja el agancsokkal utadat.

Tél-nyűtte testemet vetném eléd,
hogy lefogjam lábad lendületét.

Marasztalnálak, mert nem tudhatom:
találkozunk még, tündér hónapom?







MÁRCIUS


A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejű cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szíved?










MENNÉK ELÉD


Mennék eléd, mert itt vagy már közel.
A déli oldalon leselkedel.
Gyökerek hallják könnyű léptedet,
átküldesz egy-egy halk leheletet,
mely szűzies még és illattalan,
de sejtető, jó langyossága van.
Csak arcom érzi még, nem sejti más,
varázs van benne, keltető varázs.
Ahol jársz, néma éberség fogad,
keresed a rügyes sombokrokat,
hogy langyosságoddal rájuk lehelj
s kipattanjon a sárga kis kehely.
Feljössz az élre, melyet hó erez,
íj válladon, a hátadon tegez,
benne az arany nyilakat hozod,
melyekkel a telet megnyilazod.
Mennék eléd, s mint fényváró anyám,
még utoljára elkiáltanám
nevedet, melyből napfény sugaraz:
Tavasz, tavasz! Tavasz, tavasz, tavasz!







MOSTOHA MÁJUS


Hideg esö kisért, viharszelek,
Dunánk pusztító árvizet hozott.
Tavaly még tündérnek neveztelek,
s a tündér boszorkánnyá változott.

1965. május







NAPLEMENTE


Ne menj tovább. Hull már a harmat,
fejünk felett a végtelen kék;
lent zúg a víz és sír a fecske:
várjuk meg itt a naplementét.

Egy szót se szólj. Csak nézz a napba,
míg én a fejemet lehajtom.
Két mozdulatlan kőszoborra,
így hulljon ránk a nyári alkony.

A vándor lent a sziklavölgyben
megérzi tán, mily bús, milyen szép:
két ifjú fent a sziklaélen,
ki várja már a naplementét.










OKTÓBERI SÉTA


Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot füzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.


Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje

Link








ÓRÁK


Szívem felett a zsebben,
nagyon sok éve már,
szívemnél vérmesebben
egy régi óra jár.

Alatta, lomha inga,
szívem lustán dobog,
zihálva néha, mint a
kifáradt vándorok.

Feleselö növérek,
két furcsa gépezet,
itt versenyezve mérnek
idöt és életet.

S midön az óra tik-ja
nagynéha nem zenél,
a szív megállapítja:
az óra most nem él.

S ha majd - nem is sokára -
a szív nem muzsikál,
az óra konstatálja:
A szív rugója áll.










ÖRÖKSÉG...


Fehér virágok, könnyes álmok
dalos leánya volt anyám.
Tavaszi napfényért rajongott
s megsiratta a hulló lombot
késő szeptember alkonyán.
Meleg sugár, vonuló felhő
szívébe mind nyomot hagyott,
könnyeket csalt vagy dalt fakasztott -
Apám kacagott, kacagott.

Anyám rajongó lelke hitte,
hogy vannak bűbájos csodák,
hitt babonában, szellemekben,
Istenben és álomképekben
és hitte, hogy van túlvilág.
Ha egy-egy rejtelmes jelenség
lelkére aggasztón hatott,
ajkán imával, úgy aludt el -
Apám kacagott, kacagott.

Bolyongok búsan a világban
kettőjük béna fia, én,
itt-ott magát szívembe lopja
a dalvarázs, az őszi fény.
Az élet véres ostorától
imám már szinte fölfakad,
anyám dala, anyám imája -
s apám kacag, kacag.










ŐSZ


Most már a barna, dérütötte rónán
mulandóságról mond mesét a csend.
Most már szobádba halkan elvonulhatsz
s hallgathatod az álmodó Chopint.

Most már a kályhatűz víg ritmusára
merenghetsz szálló életed dalán,
míg bús ködökből búcsút int az erdő,
mint egy vöröshajú tündérleány.







ŐSZI TÜKÖR

A bükkösnek már rozsdafoltja van,
rozsdállik már a fű a réteken.
Nézem az őszi tükörben magam:
jaj, csupa rozsdafolt az életem.













A RAGYOGÓ MADÁR

Kerested erdőn, bérceken,
fiatalságtól részegen.
Álmodtad és tudtad, hogy él,
különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt,
smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag,
begytollán bíboros szalag,
a kék csókánál kékje szebb,
a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég,
egyetlenegy gyönyörűség.
S míg mohón űzte két szemed,
futott, futott az életed...

S mikor fejedre hó szitál
s szemed téveszti már a színt
s a fényt nem bírja már
s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint,
s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti
a ragyogó madár!







RAPSONNÉ ERDEJÉBEN (részlet)


"Pünkösd másodnapján
gyönyörű a hajnal,
hangos pünkösdölők
indulnak a dallal:

"A pünkösdi rózsa
kihajlott az útra,
gyere bé, viloja,
szakassz egyet róla..."

Megindultunk mi is
frissen, kora reggel,
csilingelő szavú,
cifra gyermekekkel.

Százszor mondják a dalt,
soha el se vétik,
elkísértek vele
a falu végéig."







A RÉGI HÚR


Ez a te szép ábrándországod...
Nem hallod-é a mult dalát?
Körűl a régi ismerősök,
ágas-bogas nagy almafák.

Ez a te szép ábrándországod.
Itt sírtad első könnyeid',
szíved szerelmes szavaimra
ó, hányszor reszketett meg itt!

Ez a te szép ábrándországod,
az út az almafák alatt,
ahol vérgyújtó júliusban
először átkaroltalak.

Ez a te szép ábrándországod.
Szellő, sugár arról mesél:
az első forró csók emléke
meg nem halhat, örökkön él!

Ez a mi szép ábrándországunk.
Nem hallod a jövő dalát?
Nem érzed még jövendő nászunk
fejgyújtó, nyári sugarát?










SZEPTEMBER FÁK


Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.







SZONETT...


Ez még nem ősz. A táncoló sugárban,
Mely e mosolygó hervadáson reszket
Bearanyozva sírhantot, keresztet,
Ó, annyi élet, annyi ifjúság van.

Úgy érzi lelkem: lüktet itt a nyár még
E fénypompától tündöklő színekben,
Csak haldokolva, egyre csöndesebben -
És én is mintha még csókokra várnék.

És holnap, holnap minden ködbe vész el,
A nyárvarázs, mely itt él még a tájon,
Mint ijedt nymphák, rebben szerte-széjjel.

Szívemre száll a csöndes őszi álom,
S az ősz esője néma könnyezéssel
Siratja el szerelmem, ifjúságom.









SZŐKÜL A FŰZ...


Még barna bokrok közt bujkál a tél.
A szélben hangos varju varjut űz.
Vörösbegyünk még koldulgatva él.
De lám: szőkül a patakparti fűz.

Kórságot s kínt hozott a február
s beteg testnek még jó a kályhatűz.
Sok volt a köd, kevés a napsugár.
S mégis szőkül a patakparti fűz.

A fán bolyongtatom tekintetem
s a futó fény is éppen arra tűz.
Te szőke folt, adj gyógyulást nekem,
te sárga-szőke patakparti fűz.







TALÁLKOZÁSOM FARKAS GABRIELLEL


Repkényes kőfal, csorgó kút, kis utca,
estére váró francia falucska.
Haladtam halkan és nagyon magamban
a hulló napból csillanó aranyban,
s mint végtelen sétákon, otthon, ősszel,
itt sem találkozhattam ismerőssel.
Csak a halál ... a dombokról leszállna,
az utca-fordulónál rám találna...
S fogyott a fény és messze volt a párom,
s a Mont-Blanc s a halál a láthatáron.

Kis templom-térre értem. Rajta árván
friss oszlop állt: aranyírású márvány,
fölötte két sötét sas-szárny ível:
,,Morts por la France", nevek, Jean ... Jacques ... Pierre ...
s közöttük egy név: Farkas Gabriel.

Az ismeretlen arcu holt,
találgatom, vajon ki volt?
Határán túl szakadt magyart
milyen szeszélyü sors zavart
hullatni távol drága vért
e más hullámu halmokért?
Mogorva sas nem válaszolt.

S ahol az árnyék óriásra nőtt,
leültem a szomszéd kis bár előtt
és nemsokára édes aromát
kínálgatott a hűvös citronád.

Harangcsendítő, langyos este lett,
szellő indult a templomtér felett,
s az arcán semmi túlvilági jel,
halkan mellém ült Farkas Gabriel.

Fejünk felett kiváncsi csillag égett,
úgy kezdtünk csendes esti párbeszédet.
A Mont-Blancról, melynek hideg fehére
hóval mosolygott kurta életére.
Az ősről, aki - mig hadak bomoltak -
burgundi ég alatt maradt fogolynak.
Magáról és a vágyról, mely hiába
csalogatta az ősi pátriába.

S szelid szavából úgy áradt a béke
- csillagvilág az elcsitult vidékre -
hogy én sem féltem, leljen rám akárhol,
a mindenütt-jelenlevő haláltól.
Csak hallgattam, fakó ajkát figyelve,
sírból kiszállt Farkas Gabrielre,
amig a hang lágyan símult a csendbe:
,,Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe."










TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN
Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének


A tavasz jött a parttalan időben
s megállt a házsongárdi temetőben.

Én tört kövön és porladó kereszten
Aletta van der Maet nevét kerestem.

Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom,
s tudtam, elmúlt nevét már nem találom.

De a vasárnap délutáni csendben
nagyon dalolt a név zenéje bennem.

S amíg dalolt, a századokba néztem
s a holt professzor szellemét idéztem,

akinek egyszer meleg lett a vére
Aletta van der Maet meleg nevére.

Ha jött a harcok lázadó sötétje,
fénnyel dalolt a név, hogy féltve védje.

S a dallamot karral kisérve halkan,
napsugaras nyugat dalolt a dalban,

hol a sötétség tenger-árja ellen
ragyogó gátat épített a szellem.

Aletta van der Maet nevét susogta,
mikor a béke bús szemét lefogta.

S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,

míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.

Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.

Gyámoltalan nő - szól a régi fáma -
urát keresve, sírba ment utána...

A fényben, fenn a házsongárdi csendben
tovább dalolt a név zenéje bennem.

S nagyon szeretném, hogyha volna könnyem,
egyetlen könny, hogy azt a dallamot
Aletta van der Maet-nak megköszönjem.


TAVASZ A HÁZSONGÁRDI TEMETŐBEN ÁPRILY LAJOS MIHI 2014

Link








TÉLI PANASZ


Miért örüljek, tél, neked?
Nem hív havad, nem hív jeged.

Valamikor, fagyok, havak,
hogy vártalak, szomjaztalak.

Minden csicsonkát délcegen
kihúztam utca-széleken.

Íveltem pengő korcsolyán,
és társam volt egy régi lány.

Kezét meleg muff-oduban
fogtam, szorítva boldogan...

Hol a fiú, a víg s vitéz?
Hol az a jég? Hol az a kéz?

- Vigyázz, kerüld a sík jeget -
mondják. Örüljek, tél, neked?







TÚL ÖTVEN ERDŐN


Fogy az ösvény, fogy a napfény,
hideg árnyék hull a hegyre.
Áll mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.
Torkomig ver csorba szívem,
tűz a talpam, seb a térdem.
Annyi rémtől megfutottam,
míg a ritkulásig értem.
Seb a szívem, seb az arcom,
vadtövistől vér az ingem.
Aki erdő-járni küldött,
az ha megismerne engem.
Sűrűségen átfutottam,
avarának vért is adtam,
ami bennem fiatal volt,
rohanásban elhullattam.
Szívem szárnya, szemem fénye,
kurjantásos fiú-kedvem,
férfi-sorsom mély zenéje
elveszett a rengetegben.
Csudaváró esti lázban
fekszem itt a ritkulásban
meglazulva, szerteesve,
s nincsen, aki megkeresne.
Járna értem, mint a hangya,
mint a Lemminkejnen anyja:
addig járna, felkutatna,
kicsi méhvel írt hozatna,
varázsszókkal összerakna,
úgy siratna, úgy szeretne...
Fekszem itt a szürkületben,
túl a rétnek nagy a csendje.
S zúg mögöttem ötven erdő,
ötven évem rengetegje.








ÚJ TAVASZ


Állsz s visszanézel szűkülő körödből:
Maholnap hatvan. Több is lesz talán?
Nagy érc-ököllel új idő dörömböl
egyéniséged sziklavár-falán.

Emlékeid? Riadt nyáj, szerteszéled.
Aki barátod volt, meghalt. Család?
Miatta volt és érte volt az élet -
ma terhe vagy, ha töprenkedni lát.

Borzalmakat, vért, csendedből kivetve,
többet láttál, mint őseid sora.
Irtóztál még a vértől s vén szivedre
lesújtott a sors ólmos ostora.

Nézd, a mezőkön friss vizek fakadnak,
puhul a föld az irtó tél után.
Jó sűrű fák közt áss odút magadnak
és tűnj el innen, zordon puritán.







ÚTRAVALÓ


A lélek,
mikor búcsúzva bontja szárnyait,
visz magával a földről valamit.

Eszmét, melyet világra ő hozott,
virágot, melyet ő virágoztatott.

Én Istenem, én mit vigyek neked?
Nem vihetek én mást, csak verseket.

Kiválasztok pár utamra valót,
a többinél tisztábban dalolót.

S ahol ösvénnyel vár az égi rét,
zenét hallok majd, felséges zenét.

Barátom, aki már előre ment,
azt a zenét rég hallja odafent.

S ahogy azt a muzsikát hallgatom,
azt a keveset rendre hullatom.

Az a zene csak vallatja velem:
Süket sor... nem merem... ezt sem merem.

S amikor, Uram, hozzád érkezem,
könnyű kezem miatt szégyenkezem.

A választottakból csak egy maradt,
az, melyben elfogtam egy sugarad.

Az, amelyikben elmondtam neked,
hogyan szerettem drága földedet.

S szólok: Csak ennyit hoztam. Ó, Uram,
ne ítéld meg nagyon szigorúan.







VALLOMÁS


Tudom: én itt a sorssal nem csatáztam,
én döbbent szemmel láttam itt a vért,
és nem lengettem omló barikádon
fehér zászlót a véres emberért.

Viharokból kibomló új világért
csak álmom volt, nem lobbanó vitám.
Rohamra nem harsogtam riadókat
jövő ködökbe zúgó trombitán.

S a seb, mit rajtam vad kor ökle zúzott,
sötét heggé simult minden dalon.
De mint a monda tóba fúlt harangja,
a mélyben él az ember-fájdalom.

S én nem tudom, hogy meddig él a versem,
titánok halnak, tornyok rengenek.
Ahol világtraverzek összedűlnek,
a vers, a versem, hogyne halna meg?

Ha nem leszek, nem fogja tudni senki,
sorsomnak mennyi furcsa titka volt.
A hűlt sorok megannyi érckoporsó,
s a könyv, a könyvem, gránit kriptabolt.

De túl romon, ha perce jön csodáknak,
a mély megkondul mintha vallana
s a bolt alól harangtisztán kicsendül
s magasra száll az ember dallama.










VÉDEKEZÉS


Próbálgatom, tanulgatom,
hogy ne szeresselek nagyon.

Félelmesek a viharok,
s én romló törzsű fa vagyok.

S minden nagy érzés új gyökér,
mely földbe köt, ha mélyet ér.

Magam hullásra készítem,
gyökereimet gyengítem:

Ha a viharban dőlni kell,
fogódzás nélkül dőljek el.







VIGASZTALÓ VERS


Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis.

Új fénnyel csillogó utunk
riasztó árnyékkal nem állja,
sem orgonálva nem kisér
a bú alattomos sakálja.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Mint valami fekete várrom,
a gond komor pirámisa
elmarad a látóhatáron.

Nézd, gyöngyházfény az ablakon,
a köd csak egypár szürke foszlány,
s azt is széttépi most a nap:
sörényes, büszke hím !










VISEGRÁDI VADÁSZAT


Bronzos a bükkerdő, köd-kígyó kúszik az aljban,
gyenge novemberi fény játszik a rom-falakon.
Hallgat a sűrü - de hirtelenül hang csattan az ormon:
nyomra talált odafenn s őzeket űz a kopó.
Cseng a szilaj csaholás, nyiffantva csapódik a völgybe,
megkettőzve zaját, csendül a katlanos öl.
S - álom-e? -: megzendül az egész hegy az őszi Dunáig,
mély hangon s magasan vad kutyafalka csahol.
Izgatnak, hajráznak, uszítnak a vári pecérek,
kürtnek üzenget a kürt: rettenetes zenekar.
Néma rigó rebben, csataráz, menekülnek az őzek,
csörtet a vaddisznó, róka buvik ravaszul,
nagy, busa, barna fejét felkapja a távoli dombon
s fúva, riadva fülel társai közt a bölény.
Szarvas iramlik a hajsza elől ki a bükk-ciheresbe,
botlik a holt rönkben s tétova lesz az iram.
Jaj, ha elébe kerül a kopó, mielőtt szabadulna!
Kürtszó búg a tetőn - hallali, hallali szól?
Már ritkulnak a fák s tisztássá tágul az erdő,
s újra feszül a futás. Most! A szügyében a nyíl.
Felszökken magasan s rogyadozva a gyepre ledobban,
súlyos agancsa a dér-verte harasztra ledől.
Már odalobban a cserje közül társával az íjas,
arca hevült, csupa láz, villog a tűz a szemén,
ifju alak, de hatalmas az íj a kemény-inu kézben,
holló képe ragyog szíj-öve érclemezén.
Zúdul a bősz kutya-had, rátörne a vadra dühében,
nyalja a fűben a vért, teste körül szimatol,
ám odaérnek a szélre a fürge királyi pecérek,
van szitok, éles a fütty s szíjra kerül a kopó.
Majd az a hollós int, jelt adva a megpihenésre,
ő meg elindul a völgy: Szentgyörgypuszta felé,
óva, figyelve kíséri a sűrü bozótban a jáger,
ajzottan, hevesen száll le a telkemen át,
szép szattyán csizmáit a sár beborítja bokáig -
- Hol van a víz? - Felség, itt fut az aljban az ér. -
Díszes, aranyveretes tülkét a vizembe meríti,
felszegi büszke fejét s issza lihegve, mohón,
csurran a víz, karján hidegen leszivárog a cseppje,
s csurran a bő veriték homloka bátor ivén.
Nyakra borult haja barnavörös színt villog a fényben,
s fénylik a bükkerdő bronz-koszorúja, körül.







ZÚG A PATAK


Ős fenyvesek közt zúg a völgy patakja,
ezüst tajték csillámlik habjain;
amint a szirteken tovább iramlik,
futása gyors. - Így múlnak napjaim.

Nem fáj, hogy elszáll sápadt ifjuságom
örökre visszahozhatatlanul:
fenyő, örökzöld lenni nem kivántam,
elmúlt a nyár, virágom szirma hull.

Csupán csak egy fáj, fojtó vasmarokkal
egy gondolat szorítja szívemet:
hogy könnyen elfecsérelt ifjuságom
meglátogat majd egyszer engemet.

Ősszel talán, haldokló alkonyatban
emlékké váltan hozzám visszatér
és számonkéri vértelen szivemtől
mindazt, mit egykor eljátszott a vér.

Majd föltámad zsibongó méherajként
a múltamból sok fájó pillanat,
az álom, melyért dőre könnyüséggel
feláldozám a boldogságomat.

És jönni fog az emlékek sorában
sötét hajad és ábrándos szemed,
s vagy megnyugszik szivem, hogy érted éltem,
vagy gyötrő megbánástól megreped.













 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Kérés az öregséghez
  2015-12-01 21:15:12, kedd
 
 




Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Öregség, bölcs fegyelmezője vérnek,
taníts meg hogy Csendemhez csendben érjek.

Ne ingerelj panaszra vagy haragra,
hangoskodóból halkíts hallgatagra.

Ne legyek csacska fecskéhez hasonló,
ritkán hallassam hangom, mint a holló.

A közlékenység kútját tömd be bennem,
karthauzi legyek a cella-csendben.



Csak bukdácsoló patakok csevegnek,
folyók a torkolatnál csendesednek.

Ments meg zuhatag-szájú emberektől,
könyvekbe plántált szó-rengetegektől.

Csak gyökeres szót adj. S közel a véghez
egy pátosztalan, kurta szó elég lesz,

a túlsó partot látó révülésben
a ,,Készen vagy?"-ra ezt felelni: - Készen.








Áprily Lajos: Kérés az öregséghez

Link


















 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
Áprily Lajos: Szeptemberi fák
  2010-09-27 18:47:14, hétfő
 
 




Áprily Lajos: Szeptemberi fák

Bükkök smaragd színét erezve fent
az első pár vörös folt megjelent.

Állunk. Kezedben késő kék virág.
Azt mondod: Ősz. Az első őszi fák.

Én azt mondom: Vér. Vérfoltos vadon.
Elhullt a Nyár a nagy vadászaton.

Amerre vitte buggyanó sebét,
bíboros vére freccsent szerteszét.

Ahol a nyom-vesztő bozóthoz ért,
hogy tékozolta, nézd, a drága vért.

S míg vérnyomán vad szél-kopó csahol,
hörögve összeroskad valahol.







Áprily Lajos: OKTÓBERI SÉTA

Ez itt a hervadás tündér-világa.
Akartál látni szép halált velem?
A Bükkös-erdő bús elégiája
szép, mint a halál és a szerelem.

Fától fához remegve száll a sóhaj,
közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrebbent rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kímélve ejti,
holnap szél indul, döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertya-csonkok roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke, szép fejét.

A partot füzek testőrsége óvja,
a tollforgójuk ritkítottan ing.
Halkan himbál a horgom úsztatója,
nagyot csobbant a játékos balint.

Fény-pászma hull most messze, holt mezőig,
s a víz egy percre hullámos határ:
innen mosolygó partja tükröződik,
itt egy utolsót lobban még a nyár.

De túl, gyepén a ritkuló bereknek
ijedt lombok rebbennek szerteszét,
a szél felettük pókszálat lebegtet,
ezüst pókszálat és ezüst zenét.

Az ősz hárfás tündére jár a réten,
az ő húrjáról szól a halk zene.
Most át fog jönni: árnyékát sötéten
pallónak átveti a jegenye.


Gyönyörűséges őszünk / Áprily Lajos sorai - Bach zenéje

Link








 
 
0 komment , kategória:  Áprily Lajos  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.