Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Baranyi Ferenc
  2016-01-07 20:00:22, csütörtök
 
 




BARANYI FERENC


Baranyi Ferenc (írói álneve: Francesco del Sarto) (Pilis, 1937. január 24. -) Kossuth- és József Attila-díjas magyar költő, író, műfordító.

1954-től publikál. Verseit csaknem valamennyi európai nyelvre lefordították, folyóiratokban, antológiákban jelentek meg. Számos verse, írása jelent meg a legkülönfélébb antológiákban 1960 és 2014 között.

A Kossuth-díjas Baranyi Ferenc hatvan évvel ezelőtt, tizenhét esztendős korában láthatta először kinyomtatva a nevét egy rövid prózai írás alatt a Pest megyei Népújság 1954. július 11-i számában. Még ugyanebben az évben költőként is debütált az Evangélikus Élet hasábjain. S noha pályafutásának hat évtizede alatt számos prózai, színpadi és tudományos munkája, valamint műfordításkötete is megjelent, fő profilja mindvégig a líra maradt.








AKÁRHOVÁ JUTOK


Behintve már veled az egész Magyarország:
nincs ösvény, mit kecses lábad nem illetett,
akárhová jutok - már voltam ott veled,
a lombok mindenütt a te neved susogják.

Mi sem könnyebb nekem, mint eltalálni hozzád:
bezárok gondosan mindent magam megett
s bármerre indulok, minden út elvezet
oda, hol víztükör, sugár csillantja orcád.

Hozzád kívánkozom - nem több ma már a honvágy,
szeretlek téged - és ez hazaszeretet,
irányodban amit érzek: erdők, hegyek,

mezők, falvak, vizek, városok százszorozzák.
S ha ebből bármit is bárkire átruház
szeszélyem ihlete: az hazaárulás.







AKI A NAPBA NÉZETT


Aki a napba nézett:
nem látja már a rétet,
s kontúrjai a kútnak
arany folttá fakulnak,

a karcsú háztetők sem
intenek neki rőten,
tündökletes szegény lett
aki a napba nézett.

Mértéke egy maradt ím:
az összefolyt aranyszín,
megveti már a fű zöld
homályát, ahol hűsölt,

és megveti az alkony
barna csöndjét a parton,
megveti a bogárhát
fekete roppanását,

és megveti a tücskök
ezüst szavát a fű közt,
szemébe nem világít
a pitypangsárga pázsit,

aki a napba nézett:
tündökletes szegény lett,
tarkító színe nincsen,
csak fénylik, mint az isten,

aki a napba nézett:
végzete fény-igézet,
egyetlen nagy sugárban
ragyog aranysiváran.

(1965)







AKKOR?


Akkor mi lesz a szerelemből,
ha öröklétünk hite megdől
és kiderül, hogy nyári esték
szeszélye csak a végtelenség?

Mi több: ha testet ölt a látszat
s a hitté dermedt öncsalásnak
vádaskodása maga ment föl -
mi lesz akkor a szerelemből?







ALÁZATOS KÉRELEM


Szeressétek a szeretőmet,
hogy kicsit lenne néki könnyebb,
lenne könnyebb viselni engem
az egyenlőtlen szerelemben.
Mérjétek rá a szombat esték
szétosztható társas kegyelmét,
virággal keltsétek vasárnap,
amikor szirma hull az árnynak.
Azt hiszem, nincsen nála drágább,
miattam szokta meg a pártát,
amelyben glóriát csodál a
tűz és a vas szelíd fonákja.
Megtettem őt legasszonyabbnak,
sorsomba börtönzött szabadnak,
nevét úgy hirdetem susogva,
hogy a mindenség visszhangozza.
Szerettem volna nőni benne
költői rangom latba vetve -
s most kételyem növel, ha súlyom
pitypangpihéit szertefújom.
Hogy ne ijesszenek a mércék:
lássátok rám az ő erényét
és bennem is őt szeressétek
amíg csak él - amíg csak élek.







ALKONYATI ZSOLTÁR


Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja,
ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?

Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat,
fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.

Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom,
fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.

Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged,
rabbá mégsem igázlak, ha ölellek.
Csak védlek.







ASSZONY


Nyugalmasabb, mint a kályhatűz benn,
viharosabb, mint a jégeső kinn,
elegánsabb, mint a társaságom,
szegényesebb, mint a szeretőim.

Kívántam nem egyszer a halálát
s szorongtam ezerszer életéért,
vagyonokat tékozol naponta
s esztendőkre osztja be az éhbért.

Átkozom a születése napját
s megáldom az anyát, aki szülte,
parthomoknál tüzesebbre izzít
s őszi sárnál hidegebbre hűt le.

Nyugalmas és viharos, kihívón
elegáns és félszegen szegényes.
Semmirevaló. Pótolhatatlan.
Áfonyafanyar. Cseresznyeédes.







ÁLDOTT LEGYEN


Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonynév nélkül is bátran asszony.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki eloldja béklyód, hogy marasszon.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit othonossá tett a hontalanság.

Áldott legyen az asszonyok között,
kinek lefokozás emeli rangját.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit a ,,törvényes" asszonynép kiátkoz.

Áldott legyen az asszonyok között,
aki csupán társaságban magányos.

Áldott legyen az asszonyok között,
kit végigmér a szállodai portás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki hol cseléd, hol istennő-hasonmás.

Áldott legyen az asszonyok között,
ki asszonyok között félénk, esetlen -

áldott legyen az asszonyok között,
áldott legyen, hogy áldássá lehessen.







CORIOLANUS


Aki csak szelet vetni bátor
s vihart aratni már erőtlen:
úgy tűnik el, akár a kámfor,
a mindent elsöprő időben.

Ki szelet vet, ügyet se vessen
cirógató, lágy fuvalomra -
nincs dolga azzal, ami lebben.
Ami sodor - azzal van dolga.

S kinek sodrás az éltetője:
nem lehet meghőkölni annak,
roppant erő feszül mögötte -
halál a hőkölése annak!

Fölötte átrobog, mi tőle
indult el egykor s eltiporja,
nélküle tör tovább előre,
minek elébb ő volt a sodra.

És eltűnik, akár a kámfor,
a mindent elsöprő időben,
aki csak szelet vetni bátor
s vihart aratni már erőtlen.







DAL


Haragszik a
kedves, itthagy engem,
állj elébe
vers, hogy el ne menjen.

Szerelme ág,
nem moccan a lombja,
légy te szellő:
hajlítsd a karomba.
Szerelme rét,
aszály-ölte pázsit,
légy te zápor
s újra kivirágzik.
Szerelme jég
holt szinén vizeknek,
légy te napfény
amitől fölenged.

Haragszik a
kedves, itthagy engem,
állj elébe
vers, hogy el ne menjen







EGYEDÜL


Az a magány: aludni térni
egyszál - pucéran olyan ágyba,
melyben néhány nappal előbb még
szeretőd válla volt a párna;
mint alma - álom, rádvirult a
lánymell, kezedbe kerekedvén,
s most gömbölyű homályt szorongatsz
az éj didergő, vézna testén.

Elküldtelek - s én érzek úgy, mint
akinek az útját kiadták,
ujjaim teli kosarából
elgurultak az aranyalmák,
füled kelyhébe összegyűjtve
elvitted felforrt suttogásom,
formád nyomának mélyedése
hűsen ásít a szalmazsákon.

Voltál test - méretű valóság -
hiányod mindenségnyi semmi,
köröttem bizsereg a csönd már,
mellemet kiáltás repeszti,
kiáltozom, de visszalengő
illatod éri felszakadt szám,
s csitulok, mint aki magában
dúdol, ha kopognak az ajtón.

Ne fordulj meg, nem lenne úgysem
megoldás már a visszatérted,
csak úgy maradok meg neked, ha
nem hallod, hogy kiáltok érted,
máskor bennem csodát csodáló
szemed kihűlne most, ha látna,
megfosztva gőgöm mákonyától
visszatérésed megalázna.







EGY PERCCEL HAMARABB


Sosem a búcsúlevelek,
nem a szakítás, nem a könnyek
jelentik azt, hogy elköszöntek
örökre a szerelmesek,
de a strandon a tétován
más combra áttévedt tekintet,
a türelmetlenül leintett
hálálkodás a nász után,
ha nincs folytatni gusztusod
a kedvesed-harapta almát
vagy mikor gyönge diadalmát
meghagyni színleg sem tudod
mikor először áll meg úgy
pillantásod a kedves arcán,
hogy nem vidámodsz fel nyugalmán
s nem leszel tőle szomorúbb,
mikor szúrás nyomán a vér
egy perccel hamarább megalvad
és mikor csók közben magad vagy -
szerelmed véget akkor ér.







EGY PILLANATRA


A pillanatot kell csupán kibírni,
amikor egy véletlen mozdulatból
kiderül, amit szüntelen gyanítasz,
de míg gyanítod, addig nem gyanakszol,
a pillanatot kell csupán kibírni,
amely egy önhitt szárnyalást keresztez,
mikor gyönyörű ívű szerepéből
egy pillanatra kiesik a kedves,
a pillanatot kell csupán kibírni,
mikor egy elszólása tudtul adja,
hogy szerelmedért teljes életével
adózik bár, de csak felére tartja,
a pillanatot kell csupán kibírni:
az átmeneti örökkévalóság
döbbenetét, mit a tábornok érez
ha kételyei percre lefokozzák -
a pillanatot kell csupán kibírni!

Aztán beérni azzal a csekéllyel,
mi megmarad a pillanat után is.

És oly csekély, hogy egy élettel ér fel







EGYSZER MAJD MINDEN ÖSSZEKÖT


Ölelésünkben összeér:
talán a szív, talán a vér.

Az éjszakában összeköt:
talán a fény, talán a köd.

Mi hát - mi egybetart - a lánc?


Talán szeretsz. Tán csak kívánsz.

Mindegy, most hozzám tartozol.
S enyém leszel valamikor.

Egyszer majd minden összeköt:
a szív, a fény, a vér, a köd.







EGYSZERŰ


Oly egyszerű ez: ha elvesztelek
belepusztulok. Bármi lesz veled:
autó üt el, cserép zuhan le rád,
vagy ravatalod lesz a betegány -
én utánad halok, nincs más utam.

A sorsomat kezelni egymagam
már túlontúl önállótlan vagyok,
élek, ha élsz - s ha meghalsz, meghalok.

Oly egyszerű ez. Semmi komplikált
nincs abban, hogy csakis harmóniát
fog fel a fülem, hangom is puszta csend,
ha nincs másik hang, mellyel összecseng.

Megirták mások már, mi vagy nekem:
lányom, anyám, húgom,parasztnak a föld,
prófétának ige, mely testet ölt,
te vagy a fény az éjszakában--oly
banális mindez s mégis oly komoly.

Nekem te vagy a velem-futó magam:
kétágú útnak egy iránya van
s ágaink párhuzama oly szoros,
hogy a tekintet szinte összemos.

Értsd meg tehát, hisz olyan egyszerű:
mikor magadhoz - hozzám vagy te hű,
magaddal azonos csakis velem
lehetsz mindig már.

Ez a szerelem.







AZ ELHAGYOTT ROMÁNCA


Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,

hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,

lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,

mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,

szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,

ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,

a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,

ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,

mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,

már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,

mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,

munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,

s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?

Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,

lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,

mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,

ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.







ELMENTÉL TŐLEM...


Elmentél tőlem kedves,
S én csak hagytam, hogy menj is csak el.
Hiába lett volna minden,
Ki menni akar... - hagyni kell.
Ha megkérdezné tőlem most valaki,
Hogy mit jelentsz nekem,
Egy pillanatra zavarba jönnék,
S nem tudnék szólni hirtelen.
Csak nagy sokára mondanám,
Hogy semmiség...egy múló szerelem.
S nem is vennék észre rajtam,
Hogy könnyes lett mind a két szemem.

Elmegyünk majd egymás mellett,
Szemed ha rám nevet,
Kacagva köszöntelek én is,
De hangom megremeg.
Mosolygok majd az utcasarokig,
De aztán ha befordulok,
Fáradtan szememhez nyúlok,
S egy könnycseppet szétmorzsolok.
Ha megkérdeznéd most tőlem,
Hogy mit jelentsz nekem,
Azt mondanám...: semmiség, elmúlt szerelem.







ELMONDHATATLAN VALLOMÁS


Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.

Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.

Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.

elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .

A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.

Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!

Félelmed rongyod - óva koldul -
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.

Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.

Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.

Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.







ELŐLED IS HOZZÁD


Előled is Hozzád
Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik,
S múltadból érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.
Mielőtt megismertelek,
Már szakítottam rég Veled,
Nem is tudtad, hogy létezem,
És szakítottál rég velem.
Elváltunk végleg, mielőtt
Megjelentünk egymás előtt,
Én jobbra el - Te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.
Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
Te érted ezt? A távozó
Nem el, de feltűnik. Hahó,
Hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!
Isten hozott! Isten Veled!
Isten Veled! Isten hozott!
Futok Tőled, s Hozzád futok,
S Te tőlem énhozzám szaladsz,
Előlem is hozzám szaladsz -
Ki érti ezt? Ki érti azt?
Megfoghatatlan. Képtelen.
Szerelem ez? Alighanem.







AZ ÉBRENLÉT A BÁTORSÁG


Éjfélkor a sötét belém lát,
ilyenkor vallanak a némák,
és a süketek dobhártyája
beleremeg az éjszakába.
Nem könnyű a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól,
ha ilyen éjszakán elalszol!

Az ébrenlét a bátorság itt:
lehurrogni lelked, ha ámít,
rágondolni, amire nem mersz,
akármilyen nehéz, keserves,
büntetni magad röstellt könnyel,
társ-nélküli, szegetlen csönddel,
nézni, midőn a képre fény száll,
amit az éj tükre eléd tár.

Ó én tudom: a gyöngeségem
legláthatóbb a tükör-éjben,
s én látom legjobban, hisz éjjel
magam vagyok rossz számizével.
Nincs kínzóbb a felismerésnél:
hazugnak látni, mit beszéltél,
mondandónak, mit elhallgattál,
adandónak, amit nem adtál.

Magam vagyok magam fegyence,
bíráim legkegyetlenebbje,
s még az lehet csak, akin látszik,
hogy éjszakákat áttusázik,
aki velem éber az éjben:
legyen bírám s ha kell, pribékem,
de megítélni hogy merészel,
aki nyugodtan alszik éjjel?!

Legyen a bírám talpig ember,
magát-vizsgáló becsülettel,
s ítéljen el, egyazon szinten,
mint embert ember, istent isten,
mint ön-legyőző ön-legyőzőt,
miként legyőzöttet legyőzött,
de sárga törpék tű-sisakban
ne mocorogjanak alattam.

Ha számon kérő éjben alszol:
jaj, gyáva vagy, megfutsz magadtól!
Bár nehéz a magunkba-nézés,
ítélőszékhez önidézés,
de áldozzunk ennyit magunknak,
kiéjszakázott igazunknak,
s azoknak, akik tisztelettel
úgy neveznek minket, hogy ember.







FELHÍVÁS


Valaki jöjjön és szeressen,
mert megfullaszt a tavasz engem,
korai volna szenesednem
másoknak gyújtott őrtüzekben,
most még nekem gyúljon ki menten


minden, ami másnak éghetetlen,
didergek perzselő szelekben-
valaki jöjjön és szeressen!








FESTŐI KÉRDÉSEK


Hova, hova tűntek a színek a nyárból?
Hol a ragyogás a mosoly aranyából?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Olyan sötét lett
hirtelen,
kopog a jég
a szívemen,
amit kimondok:
magam se vallom,
amit dalolnék:
magam se hallom,
áttetszők lettünk -
üveg a vízben,
fakult vagy úgy is,
nincs színem így sem.
Hol a rőt kihívás, hol a kék igézés?
Hol a csók narancsa, hol van a zöld féltés?
Titkok tarkasága hol van a szemedből?

Hova, hova tűnt a fény a szerelemből?







FIGYELJ RÁM!


Figyelj rám egy kicsit,
S ne bújj előlem el,
Ilyenkor önmagad
elől is rejtezel...

Vedd észre, hogy vagyok
Vedd észre s adj jelet...
Beszélj, vagy legalább
rebbenjen a szemed...

Érezd meg, hogy nekünk
nem nyugtató a csönd,
felgyűlik mint a sár,
s mindkettőnket elönt.

Közöld magaddal is
Mitől engem kímélsz,
Szólalj meg akkor is,
Ha ellenem beszélsz.

Ne bújj előlem el!
Figyelj rám egy kicsit,
mondj, súgj, ints vagy jelezz:
Valamit, valamit...







FOGADALOM


Kíméletlenségemmel becsüllek én
- olykor gyilkol a simogatás.

Fogadom, hogy bántani mindig igazságtalanul igyekezlek,
mert "igazságos bántást" nem ismer az őszinteség,
fogadom: úgy ütlek meg én, hogy fájjon erősen,
mert szép missziója az ütésnek, hogy fájdalmat okozzon.
Fogadom: gátat nem vetek én az agyamba rohanó vérnek,
midőn szoknyát lebbentve a szél lányok felé lök,
nehogy a nosztalgiává sokasodó apró lemondások
alattomos bujtogatásaival ellened fordítson a visszafogottság.
Fogadom, hogy sorsod plüssébe rajzszöget csempészek én,
hogy minden lélekhájasító ernyedésből felhessentselek,
s a konszolidáltság marasztalóan kellemes sírboltjából
kemény életre trombitáljalak.
Fogadom, hogy gyűlölni is foglak,
fogadom, hogy határtalan önzéssel tüntetlek ki,
mert csak a nagy szerelem bírja el az önzést,
fogadom, hogy csúnyán hagylak el majd,
mert szépen búcsúzni csak ismerőssé hűlt szeretők
egykedvűsége képes,
és fogadom: legigazabb vágyam, hogy sose hagyjalak el,
hogy veled végre magammá lehessek,
és nem fogadom, hogy iszonyúan szeretlek.

Csak szeretlek.







GYÖNYÖRŰ DRÁMA


Most melletted vagyok
Eláll a szavam,
Mintha templomban
Érezném magam.
Keresztet nem vetek
Mégis aratok,
Ezért egy kicsit
még maradok.
A konyhában
Édesen zokogva,
Halálosan
Egymásért mozogva
Kitört belőlünk
Az ősi hajlam,
Az eszünkre káros,
a testünkre balzsam
Az érzés visszatért,
Vele én is.
Máshol kéne lennem,
Itt vagyok mégis.
Iszonyú élmény,
Gyönyörű dráma,
Megfizetünk érte,
Meg van az ára.
A kimerüléstől
A kifulladásig
A látszat nem csal,
Ez nagyon is látszik.
Csak egymásért,
Bár egymással szemben,
Ha hasad a hajnal
újra kezdem.
A múltunk már a múlt,
Jelen van még a jelen,
A jövőnket olvassák,
Ha nyújtom a kezem.
De én lazán átverem
A jósokat,
Hisz tenyerembe
Magam vésem
A sorsomat...







HÁZI FELADAT


Jaj, istenem, hogyan szeressem?
Egy mód marad csupán: nagyon.
Egymásnak tőr vagyunk mi ketten
és egyedüli oltalom.

Nem lesz könnyű vele az élet,
de nélküle nem élhető,
ha összeadsz két gyöngeséget -
kijöhet abból egy erő.

Ilyen a matematikája
a szerelemnek - logika nincs benne.
Egyetlen akadálya:
osztással kell szoroznia.

E feles számrendszer - mi bölcsre
s balgára végzetes lehet -
saját dugába dől, ha össze
nem osztható az egy meg egy.

Tudom, ha nem is hiszek benne:
ő velem összeosztható.
Oldjuk meg együtt. Ez a lecke.
S majd jegynek jó lesz rá a jó.







HÉTKÖZNAPI ISTENHOZZÁD


Nincs mit mondanom -
nincs mit mondanod.
Szemed jégvirág borítja -
már mögé nem láthatok.

Nincs mit mondanod -
nincs mit mondanom.
Párosan viselt magányunk
súlya nem megosztva nyom:
egészben a válladon,
egészben a vállamon.

Ne értsd félre, ha kereslek:
rád találnom nem öröm,
tűnt ölelés emlékétől
unt öleléshez szököm.

Varázsod szét így töröm.

Válni kell.
Önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.

Válni kell.
A szív nem nézi, mit cipel,
csak éppen már nem bírja el.







HIÁBA MOSOLYOG AZ AJKAD


Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed fáradt, fénytelen.
Hiába hazudsz jókedvet, boldogságot -
mást tán be tudsz csapni,
ám engem nem.

Figyeled a tréfás, badar beszédet,
s együtt nevetsz a többivel,
én tudom csak, hogy ez nem érdekel téged,
mikor pillantásod a távolba réved el.

Hiába mosolyog az ajkad,
ha szemed zokog könnytelen.
Bántó torzképpé változik az arcod,
mely oly kedves nekem.
Szép, szép az álom,
hogy ezentúl mosolyogni fogsz
az egész világon,
de ezt nem érted soha meg,
mert hűtlen társad elárul:
a szemed.

Hiába mosolyog az ajkad,
ha elfojtott könnyeid
visszafolynak fájó szívedig,
hogy még jobban fájjon...
Jaj, csak a szemedből
bánatod hírnöke
nehogy kitaláljon!










HÓ-ÁLMAIM


És hó esett a tiszta víztükörre,
a pelyheket nagy hullám kapta ölbe,
és vízzé vált a hó ott mindörökre.
Nem volt remény, hogy a hó megmaradjon
nem volt fehér a táj, csupán a parton,
a víz színén fehérlőn nem maradt nyom
Ha jéggé fagysz, a rád hullt drága pelyhek
nem növelik, csak terhelik a lelked,
és eltakarják szépségét színednek.

Hó-álmaim örvényeidbe hullnak,
s örvényeid havamtól gazdagulnak,
midőn ijesztő messzeségbe futnak.
Az életem csak benned folytatódhat,
ez sorsa rég - ha vízre hullt - a hónak,
beléd halok, hogy éljek, mint futó hab.
Kergetőztek az örvények pörögve,
rohant az ár a végtelen ködökbe
és hó esett az örvénylő gyönyörre.







IDŐ ELŐTT


Valami volt a hó alatt,
ami megállt a sarjadásban,
mert korán jött napsugarak
csaptak meg minket, mint az áram,
hökkenve engedett a hó,
s amit takart, az égre tárta,
pedig csak lassan oldható a fagy,
korántsem egy csapásra.
Nem volt egyéb a ragyogás,
mely pórusainkból kiserkedt,
mint elhibázott ráadás,
hisz előlegben érkezett meg,
sietős áldását a fény
áldatlanul ránk záporozta,
s kifeslett a szirmos remény,
mielőtt szárba szökkent volna.







KÉK MADÁR - ZÖLD FÁK


A mesebeli madarat
elfogjuk olykor, hogy utána
úgy dönthessünk: legyen szabad.
S szorosan az ablakhoz állva
eresztjük el a messzi ég
felé, mely húzza ismerősen -
s akkor a madár színe kék.
Csak akkor. Mindig eltűnőben.
Nincs más, csak ez a pillanat,
mely tollait kékkel befújja,
hiszen pihéin átszalad
a sugárzó mennybolt azúrja
és hiteti, hogy élni szép:
van Kék Madár, mely visszaszállhat!
S engedek én is kicsikét
az illúzió igazának,
hisz ez a szárnyalás visz el
a boldogsághoz, mert iránya
cikcakkos, tört íveivel
ráröpteti szemünk a fákra,
s meglátjuk végre a csodát,
mit addig is kínált az ablak:
zöldellnek, zöldellnek a fák!







KÉT VALLOMÁS


1. Az esküvő napján

Mint a fák a harmatot,
mint a ló az abrakot,
mint fekély a balzsamot -
úgy szeretlek, higgy nekem,
én szerelmesem!

Mint gyopár a sziklakőbe,
mint kullancs a birkabőrbe,
mint kisborjú teli tőgybe -
úgy fogóddz egy életen
át belém szívem!

Mint a hold a sugarával,
rózsaág a bimbajával
s mint a bor a zamatával -
úgy legyél te egy velem,
én egyetlenem!


2. Húsz év múlva

Mint a fák a balzsamot,
mint a ló a harmatot,
mint fekély az abrakot -
úgy.

Mint gyopár a teli tőgybe,
mint kullancs a sziklakőbe,
mint kisborjú birkabőrbe -
úgy.







KIELO URÁNAK ÁRNYA


Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,

hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,

lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,

mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,

szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,

ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,

a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,

ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,

mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,

már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,

mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,

munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,

s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?

Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,

lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,

mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,

ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.







KI DALLÁ LESZ


Ki dallá lesz, az már örökre
az igazsággal csendül össze,
bármily hamisan intonálnák
azok is, akik kitalálták.

Ki dallá lesz, az nem csak dallam-
íveket jelent, öt vonalban
rögzített halk melódiákat,
melyek szelíden szerteszállnak,

hanem jelenti a reménység
törvényerőre emelését,
amelytől nem tágít a nemzet,
amíg fiai énekelnek.

Ki dallá lesz, fölzeng az égre,
elnémul minden földi vétke,
még a becsületére száradt
szeplők is hangjegyekké válnak...

Ki dallá lett, immár legyen dal,
meghalhat - ámde el sosem hal,
az Úristen füléig harsan
a valóságnál igazabban.







KI ÉRTI EZT?


Szeretni foglak tegnapig.
Jövőd múltamba érkezik,
S múltadból érkezik jövőm.
Csak tegnapig szeress, de hőn.

Mielőtt megismertelek,
Már szakítottam rég Veled,
Nem is tudtad, hogy létezem,
És szakítottál rég velem.

Elváltunk végleg, mielőtt
Megjelentünk egymás előtt,
Én jobbra el - Te balra át.
S most jobb a ballal egybevág.

Kiadtad utamat s utad
kiadtam én is. Menj. Maradj.
Te érted ezt? A távozó
Nem el, de feltűnik. Hahó,

Hahó! Csak erre! Jöjj! Eredj!
Isten hozott! Isten Veled!
Isten Veled! Isten hozott!
Futok Tőled, s Hozzád futok,

S Te tőlem énhozzám szaladsz,
Előlem is hozzám szaladsz -
Ki érti ezt? Ki érti azt?







KIHÍVÓAN SUGÁRZÓ


1. Tegnap a mennyben

Sosem felejtem el a hajnalokat, mikor a lánytól jövet
kíváncsi szomszédok húzták szét körben a függönyöket,
rámnyílt az ébredő telepnek ezernyi ablak szeme
s kihívón sugárzó vétkemet káprázva leplezte le,
én úsztam a leleplezésben s hazáig hivalkodón
szerelmes nótákat fütyültem halkan a villamoson.

Nem intett senki csöndre, hisz lassan a fütty
felszállt a fővezetékbe, amelynek árama üt,
s immár a fütty volt az áram: az ócska motorkocsit
túlvitte végállomásán, szinte a fellegekig,
nem volt már pálya alattunk, szálltunk, mint csilingelés-
oly egyszerű, tiszta és annyira köznapi volt az egész!

2. Ma megint a földön



Valaki jöjjön és szeressen,
mert megfullaszt a tavasz engem,
korai volna szenesednem
másokért gyújtott őrtüzekben,
most csak nekem gyúljon ki menten
minden, mi később éghetetlen,
didergek perzselő szelekben -

valaki jöjjön és szeressen!







KI SZÁMOL EL?


Mit ér a legszentebb erény, ha
bűnnek láthatja bárki azt?

Ki sziklával rombol-mit ér, ha
belőle vizet is fakaszt?

Ki szabja meg a lét határát
s halált erénnyé ki avat?

Ki számol úgy el a világgal,
hogy adós sehol nem marad?

Ki? Mit? Miért? Mivégre? Meddig?
A kérdések mentsége véd,

hogy ki ne egyezzen az ember
saját magával semmikép.







KÜSZÖBÖN


Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt -
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magánya megszűnt.
.... Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas expressz,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter
- amit utamból visszaadtál -
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi - pálya
amivel megrövidítetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek.







LÁNY A KÚTNÁL


A lány leült a kútnál
és szép volt, mint a kút,
melynek mélysége lentről
fel, az arcára hullt,
a kőalak mögötte
majd megveszett, hiszen
rangban hozzákövülni
nem volt reménye sem,
a lány leült a kútnál
és elmosolyodott,
az örökkévalóság
percekre tört legott,
felkaptam egy darabját
s elfutottam vele,
nehogy egy moccanás, egy
zörej visszavegye.
Csak nékem rendeződött
így össze ez a kép.
S immár kimerevített
tökély a töredék :
az elcsent pillanat már
örökös programom.

A lány leült a kútnál.
Azóta szomjazom.







LÁNY A PARTON




Káprázzatok, hullámok, leányka áll a parton,
hajára friss madárdal-parfümöt hint az alkony.
Úgy, trilla-illatúan néz a hajók után s aszél
ritmusára pördül szoknyája lenge tánca.
Madárdal-illatú lány, kit víz és ég lefoglal,
mondd csak: meddig kacérkodsz a sudár Balatonnal?
Mi lesz, ha mohó vággyal mellére ránt a mélység
s nagy kékségbe zárja szemed picinyke kékjét?







LEVÉL


Így lettél több, hogy hirtelen
más földre szálltam, mint sebes szél,
azóta minden vagy nekem:
honvágy és vágy egysége lettél.
Szigorú messzeség tanít
- mérföldeket szivemre számol -
felmérni: hogyan gazdagít
szerelmet lényeggé a távol.
Ott csak részemmé tettelek,
mert jó és remekbe szabott vagy,
itt lettél mindenem: veled
már a hazám is összeolvadt,
fölerősödve ver szived:


akár falum harangja, úgy döng,
a jászkunsági ég meleg
szemedbe gyűjtve csöpp azúrgömb,
a halk budai lombokat
már hangodon hallom susogni,
egész országnyi hangulat,
mit soraidból olvasok ki,
válaszutak keresztjein
sorsom-megváltó feszülésed
üdvösség már, a sejtjeim
szivébe hintett örökélet.
El nem vehet se fény, se árny -
a hiányod már hontalanság.

Ó lányalakba-gyűlt hazám
enyém vagy - s így enyém az ország.

Royan, 1961







MAGYARSÁGVIZSGA


I.

Ki itt a jó magyar?
A szájtépő, a másságot leszóló,
a mellverő, de vész elől kilógó -
az lenne jó magyar?
Ki udvaroncból szökkent népvezérré,
de "honféltése" népét sem kímélné -
az lenne jó magyar?
Ki eladná az országot egy lóért
s a lovat, nemzetének, milliókért -
az lenne jó magyar?
Ki Európát falná fel, de régi
ázsiai voltát se jól emészti -
az lenne jó magyar?
Kinek az őslakó is rusnya jöttment,
ha átkokat nem szittya dühhel öklend -
az lenne jó magyar?

II.

Apai ágon áldás eleimre,
hogy magyar vért pumpáltak ereimbe,
ezért itt élni s tartozni e néphez
vérség szerint lehetek illetékes.
De önmagában ez mit sem határoz,
csupán elindulás a vállaláshoz,
ahonnan már csak a lélek s ész irányít
munkálni a világból egy hazányit.
Anyám ágán is áldom minden ősöm,
fejfáiknál emlékezőn időzöm,
mind-mind e hont ápolta tiszta szívvel,
lett légyen délszláv, felvidéki cipszer.
Tót sarj Petőfi, német ősű Erkel
példázza: mitől jó magyar az ember,
nekik tudom be, nem a vér szavának,
hogy épeszűen szolgálom hazámat.







MARADT MÉG?


Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék- a búzamag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.







MEGBOCSÁTOM


Neked még azt is megbocsátom,
hogy nincs mit megbocsátanom,
kegyetlenül jó vagy te hozzám,
a jóságod már fájdalom.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy vak gyanúsításaim
miatt én bűnhődöm, felőröl
a magam-fabrikálta kín.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy szüntelen kedvembe jársz
s már nem tudom, mi ejt karomba:
odaadás, vagy megadás.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy már e csöpp kétség miatt
még selymes szóval simogatni
rendelt sorom is vádirat.
Neked még azt is megbocsátom,
hogy tiszta vagy, mint ... Nem tudom.
Csak azt tudom, hogy tisztaságod
csak úgy hiszem, ha piszkolom,
mert égi már e tisztaság, s hogy
földibb legyen - szennyezni kell.







MIATTATOK


Maradt még bennem valami,
ami szerethető?
Vagy lelkemnek jobbik felét
megette az idő,
és mára már csak az maradt,
mi kőkemény, rideg,
amit az idő sem bolond
rágatlan enni meg?

Ha így van, nem büntethetem
magammal azt, aki
tűrhetőbb változatomat
sem könnyen bírta ki,
egén felhő miért legyen,
ki nap-féléje volt?
Tűzben a gyémánt szén leszen,
akármilyen csiszolt.

S versekkel tudhatok-e így
táplálni másokat?
Kipergett zsákomból - amit
adnék - a búza mag.
De esküszöm: miattatok
megkeresem, ha van
lelkemnek olyan szeglete,
mely még árnyéktalan.







MINDKETTŐ EMBERÜL


Szeretlek. Tőlem el ne várd
szokott módját a széptevésnek,
téged aláznának meg a
bókká butított esküvések,
mért mondjam: csodaszép a szád,
mikor csak oly szép, mint az átlag,
te is tudod: az úgyse vagy,
akinek vágyra gyúlva látlak.
Egérfogáshoz épp elég
egy csöpp szalonna - macska sem kell,
cincogó lányokat szokás
lábról levenni közhelyekkel,
az ő receptjük ismerős:
célzás ruhára, hajra, gyengéd
figyelmességek közt néhány
jól időzített szemtelenség -
ez csapda csak s nem taktika,
nem bámulat, de szánalom kél
az áldozat iránt, kiért
fölös hűhó a macskafortély,
mikor csak bársony bőrödért,
s csodás ívű szádért dicsérlek:
arcod ne fesse hálapír,
Inkább harag piros önérzet.
Tedd, hogy remek melled mögött
bonyolult szívedig találjak,
s ha szíved méltónak ítél,
fizesse értem meg az árat,
nászunk legyen ellenfelek
vívás utáni kézfogása,
egymás próbáját miután
mindkettő emberül kiállta,
amikor már nem érdekes
ki nyert, vesztett, hol több a sebfolt,

amikor csak egy lelkesít:
kettőnkhöz méltó küzdelem volt.







MULASZTÁS


Nem csókoltalak szájon. Még át se fogtalak.
Kezed se volt kezemben. S jártunk a fák alatt.
Vártad, hogy én, a férfi, derékon kaplak és
magad megadni késztet a férfiölelés.
A támadásra vártál, hogy megadhasd magad.
De mindhiába vártál. Meg nem támadtalak.

Én nem tudom, de nékem oly szép az út a csókig!
Mikor csípődre még csak a képzelet fonódik,
mikor számban csupán még jövendő íz zamatja
édesíti a nyálat, indít meleg szavakra!
Jobb az ajándék-várás, mint maga az ajándék.
Majd holnap megcsókollak. Majd holnap este. Várj még!

Aztán nem láttalak. Nem jöttek csókos esték.
Téged az ágyba döntött a szigorú betegség,
keményen ágyba döntött, aztán a sírba vitt,
s elvitte veled együtt testednek titkait.
És vége, vége, vége. Elmentél csókolatlan.
A csók örök adósság. Míg adhattam, nem adtam.

Ó elszalasztott éjjel, ó bölcsnek hitt lemondás!
Hol már a szád, a melled? A tested puszta csontváz,
tested, mit érintetlen átadtam a talajnak,
a föld ölelt először, rög csókolta az ajkad,
elhódított a vén föld és én azóta folyvást
siratom kora véged s a csóktalan bolyongást.







NE HIDD A FÉNYT ÖRÖKNEK


Várj meg, én kedvesem, sötétedik már -
és nélküled csak rettegés az alkony.
Jaj, nem tudok egyedül lenni immár,
mert félek s fázom itt a puszta parton!
Pedig szép volt az erdő és a nádas -
hittük, hogy másnak is, nemcsak minékünk,
nem fájt a bántás, enyhült itt a bánat,
még az sem fájt, hogy sokszor kőre léptünk,
megtévesztett a sugárzás az égen,
aranya hullt a kőre, vízre, fára,
izzott a lomb, nem volt sötét a bérc sem -
s lám, árny maradt, csak árny maradt utána!
Sohase hidd a zengő fényt öröknek,
mivel a néma éjsötét örök csak.

A hold úgy ékesíti ezt a csöndet,
mint tigris karmait egy csepp körömlakk.










NEM SZABAD...


Nem szabad soha visszanézni
Visszahozni eltűnt arcokat
A múlt emlékét felidézni
S visszanézni nem szabad.

Maradjon emlék, ami emlék
Fakuljon meg, hogy elfeledjék
Nem szabad soha visszavárni
Azt, aki elment, itt hagyott

Kergetni futócsillagot.
Új boldogság kell, nem a régi.
Nem szabad soha visszanézni.







NÉZNI


Itt már a szavak mit sem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.

Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.

Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.

Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbanni a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.

Itt már a szavak mit sem érnek,
ne szólj száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor már beszélni nem kell.







NINCS


Nincs kényelmetlenebb
az elhagyott barátnál,
emléke lándzsahegy:
naponta többször átjár,
szavait csavarod,
igazát tagadod,
elutasítod magadból,
amit ő elfogadott

Nincs kényesebb dolog
az önigazolásnál,
naponta meginog,
akár szélfútta nádszál,
hajlik a víz felé,
hajlik a part felé,
nyugtatása reszketeg, mint
vízben úszó fellegé.

Nincsen magányosabb
a lelkiismeretnél,
nem falkában harap,
nem sokszorozza testvér,
mégis ezer felől
érzed, hogy meggyötör,
ezerszer húsodba tép, de
meg nem öl, jaj, meg nem öl!







ŐRANGYAL


Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda,
Mert én vagyok az Őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra és ismét felém haladj.
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed
És az egész világot oda ozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.


Baranyi Ferenc Őrangyal

Link








PORVERS


Akit egyszer porig aláztak:
porig kell azért lehajolni,
a méltósága-vesztett sorshoz
méltóság-vesztve igazodni.

Előtted ember ráng a porban?
Megértem: belerúgni könnyebb.
Még emberibb átlépni rajta
könnyed sikkjével a közönynek.

Mentséged is van, ha lelked
bátortalan feddése rád vall:
másokért őrzött tisztaságod
nem szennyezheted más porával.

Ha lehajolsz, még orra bukhatsz,
és hát derekad roppanó is,
ápolt tüdődet is belepné
a talajmenti szilikózis,
hát nem hajolsz porig, ha porból
akármi hív: kincs, ócska holmi ...

Pedig akit porig aláztak -
porig kell azért lehajolni.







A ROMANTIKA ELÉGIÁJA


A szűk sikátorok romantikája
- mely otthonosan mozgott Óbudán -
új házak közt helyét már nem találja
s egy ósdi komppal átkel a Dunán.
A szűk sikátorok romantikája
a Józsefvárosban keres hazát,
de nem kacsint szerencse ott se rája,
mert ott is egyre tágul a világ.
A szűk sikátorok romantikája
otthontalan bolyong ma Pest-Budán,
az ajtaját előtte kulcsra zárja
kertváros-Zugló és parkos Tabán.
Angyalföld is felszedte már alóla
a dalkoptatta macskaköveket,
a járdákat betonburokba vonta,
amin nem sétál senki, csak siet.
S a szűk sikátorok romantikája
megadóan bólint és mit tesz, ím?

Beköltözik egy földlszintes lakásba
a Krúdy-könyvek sárgult lapjain.







ROSKADÓ ALÁZAT


Az apró hallgatások csönddé hatalmasultak,
csak te lehetsz a vétkes, ha majd talán megúnlak,
hol már az a hiú láz, mi színes-lenni sarkallt?
Elmaradtak a csokrok, a sarki málnafagylalt,
nem várod el te sem már, mit úgyis elfelejtek:
a semmiség csodáit, a kéretlen figyelmet.

Szeretlek. Biztos így van, mert félek néha tőled,
hogy elveszíted egyszer mindent-bíró erődet,
hogy felbőszít a vakság, mely téged meg se látva
űz nálad haloványabb heveny-nők mámorába,
és lázadón ragyogsz fel, mert fájni fog, megértem,
nagy fények birtokában - maradni észrevétlen.
Mert szép vagy, mint a vadvíz színéről gyűrűző nesz,
melyből a partra érve nyugalmas esti csönd lesz,
mely fel sem fogható már, még sóhaját se hallod,
csak titkos lebbenését érzékelik a partok.
Szép vagy, akár a csöndben a rezzenéstelenség,
és mint borús szemekben a könnybe-bújt meleg-kék,
és szép, akár a lelkem legmélyében fakadt dal,
amit magam se hallok és mégis megvígasztal.
De hallgattál az első csokor-elmaradásnál,
és hallgattál az első kijózanult varázsnál,
nem kérdeztél, ha kérdést olvastam a szemedből,
csak hallgattál szorongva. Féltél a felelettől.
S törődött hallgatásod csönddé hatalmasult már,
Jaj, nem lehet szerelmünk korán ősszé fakult nyár!

Vívj ellenemre harcot, ahol megküzdve érted,
vér-áldozásaimból derül ki: mennyit érek,
hidd el: téged silányít a roskadó alázat,
tüzeiddel gyötörj meg, mint sorvadót a lázak,
a lappangó bajoknál tisztább a látható kór:

jobban küzd gyógyulásért, ki sír a fájdalomtól







RÓZSA


"Ha valaki szeret egy virágot, amely csak
egyetlen példányban létezik a csillag-
milliókon: ez épp elég neki, hogy boldog
legyen, ha a csillagokra pillant."

(Saint-Exupéry: A kis herceg)

Egy példány van csupán a csillagmilliókon
belőle is, aki az én egyetlenem,
tüskéit önmaguk próbájától megóvom,
hogy sose tudja meg, mennyire védtelen,

tépné csokorkötő, legelné báva bárány
s tiporná tigris is, de ő nem sejti ezt,
tüskéi - úgy hiszi - túltesznek harci lándzsán
s hogy sebzetten fut el, kibe tövist ereszt.

Így jó. A ráleső veszélyeket kivédem
és holtig meghagyom önáltató hitében,
hogy bármilyen csapást elhárít nélkülem.

Mikor szúrása ér, szisszenek, mintha fájna,
serkedő véremet ejtem sziromzatára,
hogy boldog bíbora még lobbanóbb legyen.







STACCATO


Amíg csupán lopjuk magunknak egymást:
csak lopott holmi lesz, mi rég miénk
vezekelünk a rég megérdemelt nász
visszaeső kis bűnözőiként
akié vagy, elvesz naponta tőlem
s ha néha visszakaplak egy napig:
megint sután, csak félig-ismerősen
puhatolom felejtett titkaid.
Heteken át, míg várom folytatását
egy-két lopott órának, meglopok
minden varázst, mit új találkozás ád
mert úgy kezdjük mi egyre újra,
hogy már messze vagy, mikor megérkezel.
Karomba kaplak s mégsem érlek el.







SZERETNÉK


Szeretnék:
kimenni messze, a víz partjára
s a lemenő nappal szembenézve
nekidőlni egy fának.
Hetenként többször.
A fejemet is hátravetve
hallgatni a halk szúnyogdongást,
meg a zsongó, csobogó vizet,
mikor beszél a Csenddel.
Úgy maradni,
míg feljönnek a csillagok
és simogató ezüst fényüket
fejemre hintik.
...Először egy napig maradni ott
azután két napig,
azután három napig,
azután mindig...







TÉLI DŰLŐN


Baktatok hóbefútta dűlőn,
a hideget fogammal szűröm,
ízlelgetem: tömény-e még?
Csökönyös, néma pusztaságban,
márványfehér szobortanyákban
oldódik vajon már a jég?

Törhetném csizmasarokkal össze,
de félek, hogy eleven rögbe
hasít sebet a durva láb.
Inkább tavasz melege jöjjön
és öntse szét a fagyos földön
természetét: a sugarát.

A föld, páncélba börtönözve,
léptemre rezzen, rezzen össze,
mint sima szóra a paraszt.
S megyek tovább. Reng minden ablak,
nyög a jég,
nyög a hó,
nyög a parlag,
melyből a léptem vért fakaszt.

Ha kell, hát törni-zúzni jöttem!
S kezét vállamra téve, bölcsen
korhol, csitít a türelem:
meleget hozz, ne csizmasarkat,
olvaszd s ne törd jegét a fagynak,
úgy győzhetsz konok teleken!







TOMPAZÖLD


Bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.
Most hiába vártok tőlem szívderítő songokat:
bolond kedvem dunántúli árnyas erdőben maradt.

Reményem is tompazöld már, mint az erdei moha,
megremeg az éjszakában, mint a szélcibálta fa,
megremeg az éjszakában és hív minden éjszaka.

Mit kiáltottál felém? Jaj, nem tudom már, kedvesem!
Kár, hogy a hatalmas erdő oly parányi volt nekem.

Mondd, mi történt, őzek őze, mért futottál messzire?
És mi történt énvelem, hogy nem várok már semmire?
Tollal sebzem szívemet csak, folyton verset vérzek én,
ahelyett, hogy erdőt járnék húshagyó kedd éjjelén,
nem tudom, hogy merre mentél, hol vadászod önmagad?

Szívemben a szomorúság úgy világít, mint a nap.







VALAMI MINDIG KÖZBEJÖN


Valami mindig közbejön: távolban tengő vén apádnak
sós parlaggá szikesedett magánya fehérlik utánad,
futnál hozzája bűntudattal, autóbuszon vagy gőzösön,
futnál hozzája szüntelen, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: mosolyognál az elesettre
s nem lelné arcodon helyét a köznapok csip-csup keserve,
a csüggedőkre bíztatón, a lányokra ingerkedőn
mosolyognál szíved szerint, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: lehetne felbujtó az álom
s nem csillapító szunnyadás koncul kapott, kényelmes ágyon,
álmodhatnál egy igazit vetetlen, parttalan mezőn,
álmodhatnál, mert volna mit, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: forró igazra nyílna ajkad,
de mielőtt kimondanád, engedsz a langyos féligaznak,
hisz a gyereknek bunda kell, meg kiscipő is télidőn,
lehetnél hős, nemcsak derék, de valami mindig közbejön.

Valami mindig közbejön: létfontosságú semmiségek
miatt halasztjuk mindig azt, mi életté tenné a létet,
pedig adódna még idő kifogni az adott időn,
igen, adódna még idő, de valami mindig közbejön.

(1972)







VALLOMÁS




Belátom, nincs menekvés. Veled kell végigélnem
- ha van még - hátralévő harminc vagy negyven évem,
s ez nem beletörődés. Törvény, mit - félredobván
hűlt viszonyok receptjét - létezésed szabott rám,
kenyérhéj vagy, mit éhes vándor szorít a zsebben:
kevés és íze-vesztett - de nélkülözhetetlen.
Miért léptél be orvul szeretteim sorába?
Szükségem úgy tapad rád, mint kisdedként anyámra,
ó, lennél már közömbös! Elválnánk, mint sokezren
teszik e kontinensnyi érzelmi jégveremben,
akadna magyarázat: a költő szárnyalását
ódon kalitba zárja kicsinyes monogámság...
Nem a közös nyomorral kiböjtölt kedves otthon
ölel panel-falával, hogy véled összefonjon,
nem kényelem bilincsel, meleg fészek-közösség,
miért a csontig ázott madár felejti röptét,
nem is hála láncol, miért esett koromban
szegődtél életemhez, amikor senki voltam,
és nem a megszokás tart, amely lázadni pattant
idegeket csitítva nem vállal már szokatlant,
s a meglevő csekélyért - mit marka bizton érez -
a többnek csöpp esélyét gyáván feladni képes.
Beléptél - mit tehetnék? - szeretteim sorába,
anyámmal és húgommal egy sorban állsz - hiába,
ezernyi összenőtt szál kötöz az életemhez,
mégsem merném mesélni olykor susogva: Kedves,
megint beleszerettem egy röpkevágyú lányba,
haja akár a tűzláng, gazellaláb a lába -
mert már az ösztönökben szavam bátortalan kong,
mert bűn ma még alázni baráti szóval asszonyt,
szokásból sem viselnéd. Mégha rosszul sem esne,
törvénysértő beszédem elmenni kötelezne,
s én meghalnék utánad. Inkább heves szerelmest
mímelek éjjelente, csak végleg el ne kergess,
hidd el: rakéta-korban a frigy még ősi, félvad.
Te nélkülözhetetlen, de kár, hogy feleség vagy!







VALLOMÁS


Van szerelem bevallhatatlan,
vállalt nyugalmad őrzöd abban,
te döntöttél ekként magadban:
titok legyen. Bevallhatatlan.
Azt dédelgeted ami gátol,
ami megóv a kimondástól,
úgy őrzöd, mint koldus a rongyát,
hogy tested pucérnak ne mondják.
Észrevétlenebb a fedettség,
a megtagadott meztelenség,
a félbenyelt döbbentő - mondat,
ára behódolt nyugalomnak.
elhessegetsz sok sas szerelmet
ha kotlós biztonság melenget,
moccanna vágyad bár: cseréld el
a meleget a repüléssel. . .
A szárny alatt a szárnyalás-vágy:
gyutacsát vesztett bamba gránát,
sorsától fél, robbanni reszket,
magát alázza játékszernek.
Élve maradt szomorú bomba,
egykedvű csirke, puha tollban,
szélárnyékban delelő koldus,
vigyázatodban egyszer fölbuksz!
Félelmed rongyod - óva koldul-
szabályos koldus. Sose fordul
senki feléd. Nincs szava, élce,
nincs tetteden meghökkenése.
Örülsz, ha rád se pillant senki,
ha nem kényszerül észrevenni,
tekintetek pergőtüzének
körében kényelmetlen élned.
Magaddal is hitetve vallod,
hogy bőröddel egy már a rongyod,
kínok nélkül letéphetetlen,
benne szíved elérhetetlen.
Miről titkon vallod: bolondság -
őrzöd, akár koldus a rongyát,
talpig beléje öltözötten
lapulsz ártalmatlan közönyben.

Van szerelem bevallhatatlan,
vágyol rá - s benned van, magadban,
ragyogását rongy alá loptad,
magad előtt is letagadtad.







UTÓSZÓ EGY SZERELEMHEZ


Nincs mit mondanom,
nincs mit mondanod,
ami régen megszakadt, az
nem folytathatod,
szemed jégvirág borítja -
már beléd nem láthatok.

Nincs mit mondanod,
nincs mit mondanom,
párosan viselt magánynak
dupla súlya nyom,
szíved hangtalan parancsát
többé meg nem hallhatom.

Én már többé nem kereslek:
rád találnom nem öröm.
Te is engem csak - kerestél.
De én azt is köszönöm.
Mért, hogy a szerelmet mindig
megalázza a közöny?

Válni kell.
Kolonc koloncot nem visel,
önvédelemből hagylak el
s fel nem cseréllek senkivel.
Válni kell.

Én nem hiszek - te nem hiszel,
a szív nem nézi mit cipel,
csak éppen már nem bírja el







ZENE, BELÜL


Parányi melegség,
mi átfut a szíven,
tétova szándék, mely
segíteni mozdul,
növő hajlandóság
más ember iránt - ez
mind muzsika bennünk.

Gyűlölet, amely csak
igazságtalanság
ellen lobban - szintén
muzsika mibennünk:
dübörgő s robosztus
zene, amely győztes
áradással önti
el a gonoszságnak
állásait lelkünk
szikkadt rejtekében.

Ezer megbicsaklott
indulat s derékba
tört álom szívsértő
éles törmeléke
alól buzog égre.
















 
 
0 komment , kategória:  Baranyi Ferenc  
Baranyi Ferenc: Őrangyal
  2013-04-26 20:32:04, péntek
 
 




Baranyi Ferenc: ŐRANGYAL


Ha könnyes szemekkel térsz éjjel nyugovóra,
Mert közelsége nélkül telt el egy újabb óra,
Ha a bánat már nagyobbra nőtt, mint a szerelem,
Ott leszek és meggyógyítom darabokra tört szívedet.

Ha az életedet veszed újra fontolóra,
És a szívedet próbálod meggyőzni, hogy végleg leteszel róla,
Mert a bánat már nagyobbá vált, mint a szeretet,
Ott leszek és megmentem összetört lelkedet.

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet hiába kutatsz,
Széttárom szárnyaimat és elrepülök veled oda,
Ahol minden egyes pillanat egy valóságos csoda.
Mert én vagyok az őrangyalod.

Ha eleged lett már a magányos éjszakákból,
És semmi jót már nem vársz a nagyvilágtól,
Összeroskadva sírsz, nem tudva mit kaphatsz még a sorstól,
Ott leszek és megvédelek a bizonytalan holnaptól.

Ha elveszted a hited, és nem tudod, merre szaladj,
Jussak eszedbe újra, és ismét felém haladj,
Mondj csak annyit, hogy társaságra vágysz,
És én ott leszek mindig, hogy szívemmel újra játssz.

Higgy nekem, nem hagyom, hogy leess!
Boldogságot adok, hogy mindig csak nevess,
A végső pillanatban fogom meg a kezed,
És az egész világot odaajándékozom neked,
Mert több, mint a barátod vagyok...

Bízz bennem, én elkaplak, ha zuhansz,
Feltárom előtted az utat, amelyet már régóta kutatsz,
Széttárom karjaim és szorosan beléjük zárlak,
Hozzám mindig futhatsz, tudod, hogy szívesen várlak.

És ha a két szemed fénye már újra boldogan ragyog,
Akkor biztosan tudni fogod, hogy én vagyok az Őrangyalod.


Baranyi Ferenc Őrangyal

Link

















 
 
0 komment , kategória:  Baranyi Ferenc  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.