Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Eszterhás István: A gébic 2.r
  2011-03-17 22:15:38, csütörtök
 
 
Eszterhás István: A gébic II. rész

III.

A konyha köves, félhomályba süllyedt. Az olajfestékes falakon vékony erekben csurgóit a konyhagőz.

--- Kezétcsókolom!

--- Szervusz. --- Kettőzött vissza a köszönés az asztaltól.

Az édesapja nagy szőkebajuszú zömök, vállas ember, a szeme unalmasán kék volt, mint régi festmények üveges szemei. Édesanyja gyenge, megtört derekú, nagy fejkendős asszony, szemei fáradt pírban égnek.

A vacsoránál ültek, szótlan fáradtság csendesült az asztal körül. Vera letelepedett az asztalhoz. Elébe tették a gőzölgő ételt. Ettek tovább némán, a két öreg álmosan, a jogász zengő fejjel. Édesanyja a hosszú csendben elaludt. Apja, aki egy konzervgyárban dolgozta végig az egész napot, sokáig bámult a lámpába, azután neki is álomra csuklóit a feje.

A tűzhelyen nedves fahasábok hegedülték zümmögő, utolsó nótáikat. A mennyezet füstös homályából rézkereszt nézett le az asztalra. Szűkös, ködszerűen nedves volt minden, a bútorokat a szegénység izzadtsága festette foltosra, csíkosra.

Ilyenkor összemart foggal ült összezsugorodva az asztal előtt. Maholnap három éve, hogy leérettségizett. Akkor végtelen örömmel töltötte el a premeturusz bizonyítvány, itthon is nagy öröm volt az érett fiú, akit először vetett ki magából az egyszerű fuvaros család úrnak.

És azóta a megszűkült magyar élet kínos éveiben hónapok mentek hónapok után és a változatlan ingyenélés napjaiban belefáradt a munkakeresés reménytelen hajszájába. Azóta minden este így múlott el, itt a munkában összetört két ember mellett, mikor kisebesedtek a régi tervek, vágyak, orvos szeretett volna lenni, jogász lett, mert a jog mellett még hivatalba is járhatott volna. Esténként hallotta a direktor búcsúbeszédét... ,,belőled még büszkesége lesz ennek az intézetnek"... az ősz Petényi még ma is komolyan hiszi és ő már tudja, hogy a legcsúfabb életet éli végig, a dologtalan heréét.

Voltak esték, mikor kitört belőle is a jogászvér. Kába, bolond esték, mikor hárman-négyen összebuktak egy-egy gazdátlan üveg bor fölött és ittak dühös ungorkodással. Mikor a borgőzön át ellenség volt mindenki, az egész világ, az apjuk, mindenkijük. Ilyenkor bárgyún botladozó szavakban úgy érezték, az apáknak, az öregeknek kell megérteni őket, az ő legénykedő úriaskodásukat, ami mögött tulajdonképpen az apák kérgesre, bütykösre dolgozott tenyereiből kicsikart pénz csengett. Később a józanodás visszaokádta eléjük ezeket a gondolatokat s ilyenkor gyűlölködéssel, undorodással érezték mennyire suta, mámorközi a gondolkozásuk.

És mindinkább szaporodtak ezek az esték. Vargha Bandi bírta pénzzel, ők meg mentek utána szörnyű letargiába süllyedve, amiből ébredés lelt volna a gondolkozás. Ma este hazaverte valami ide az opálosan színt játszó konyhába. Talán az a másik asszony, aki annyi közönséges kaland után belehasított az első tiszta csókkal a léha felszínesség alá és felgyújtotta a benne üszkösödő tépelődéseket.

--- Miért nem ébresztettél fel! --- riadt fel Veráné. Két vérbeborult szemét szerető simogatással emelte a fiúra.

--- Olyan jól aludt Édes.

--- Voltál az ipartestületben? Beszéltél Fonyó tanár úrral?

--- Voltam, beszéltem --- hazudta. --- Még nincs újság.

A kérvényeket most veszi át a bizottság. Az kijelöli, azután kerül választásra a sor.

--- Jó lenne Pista, ha már keresnél valamit --- tétovázott Édes hangja --- Bezárhatnám az üzletet és minden este korán lefekhetnénk.

Verát megrázta a beszéd. Szótlanul bólintott.

--- Apád is mindig kevesebbet hoz haza. Meg panaszkodik.

Az ősz Vera csendes békében aludt. Olyan együgyű, sima volt bajuszos arca, mintha kis gyermek álmát aludna újból.

--- Ma is összeveszett az egyik munkavezetővel. Félek még kárt tesz valakiben. Tudod, hogy mindjárt üt!

Erős fájás lüktetett mellében, torkában, halántékában, szemeiben. Ajkán mosolygörcse rángott. Apja még mindig a régi virtuskodó ember, aki valamikor egyszerű, helyke hencegéssel írta háborús lapján: Kedves hitvesem, Teréz! Köszönöm a kérdésed, jól vagyok, csak három szerbet lelőttem a patrúllba, oszt az egyik belelőtt a mejjembe... És még most is legénykedik, pedig hol hagyta már az ő híres daliságát.

--- Hiszen azon vagyok Édes.

--- Tudom. Csak megsegítene az Isten.

Hajlott árnyéka fel és alá imbolygott a konyha izzad falain. Édesapja is felébredt...

Lefeküdt. Sokáig küzködött a szoba hideg sötétjében. A hold kusza arabeszkeket foltozott a függönyön át a kopott meszelésű falra. Nem talál kiutat. Csak vigasztalást. Hogy a többiek is így vannak, Misángyi Laci, Bakó Jancsi, Laska Laci mind-mind. Elálmosult fejében nehéz gondolatok úsztak, lüktettek. Ügynöki állás után kellene nézni. Vádaskodó düh rohanta meg, törni, zúzni szerette volna vágyait, álmait, de azok a távolban foszforeszkáló vágycsúcsok éltek és égették küzködő agyát...

Kedves napos reggel kacagott be a fehérfüggönyös szobába. Énekelve kelt. Eszébe jutott, hogy Fonyóné ilyenkor jön az üzletbe vásárolni. Ha hazakísérné!?

A tegnapi este elhunyt rossz álomnak tetszett előtte. Hiszen majd csak kap állást valahol.

Kilesett az üzletbe. A sugárzó téli napfény ismerős foltokat festett a kopott ecetes korsóra, a tejcseppes márványtáblára, a gondosan tisztított mérlegtányérok, mint fantasztikus nagy aranypénzek égtek, libegtek a festett állvány árnyékos kék homályában.

Megzavarodott.

A boltban kedves, csendes hang zsizsikélt. Megszínesedett az arca. A reggelíjét is félretolta.

Az asszony, Fonyóné hangos, közvetlen csere-berélt az árúk között. Minden második szava: Édes néni... Veráné öregasszonyos gyámkodással biztatta.

Ügyetlenül köszönt be.

--- Ejnye de lusta. Jó reggelt. Orrára süt ám a nap.

--- Csak szidja meg jól, drága tekintetes tanárné asszony, szapulja csak meg.

--- Lusta a jogász mind --- intett az asszony, --- lusta vér a jogász vér.

--- De ha megindul!

--- Nono! --- fenyegette meg az asszony. --- nem szabad.

Itt a mama.

--- Hát máskor szabad? --- Kíváncsi oldalpillantással vág rá nézése az asszonyra. Az hamis szomorkásan csóválja a fejét.

--- Így megszégyeníteni egy öreg asszonyt.

Fizetett. A jogász kabátért futott.

--- Ha megengedi --- mondta egy kissé bizonytalan hangon --- a moziig együtt megyünk.

--- Micsoda gavallér! csodálkozott kacagva az asszony.

Amint a fehér, havas úton egymás mellett haladtak és a vakító napfény körülsugározta őket, megzavarodott. Valami szépet, sokat jelentőt akart mondani. Valami áhitatosat, erőset és nem botlott ki semmi a száján. Esetlennek találta minden mozdulatát.

Mentek szótlanul. A csend köréje csavarodott, nem tudta lerázni. Az asszony megérezte a fiúban vajúdó gondolatokat, megértette és örült, hogy nem vesznek el hétköznapi szavakban.

Megállottak. Csendes kis utcában voltak. Az asszony hazaérkezett.

--- Nagyságos asszonyom!

Szürkén, ostobán hangzott a beszéde. De amint rányílott az asszony szeme komoly várakozón, megszínesedett a hangja,

--- Azóta...

Fonyóné lehajtotta a fejét. Ahogy felpillantott, pirulás sugárzott az arcáról.

--- Azóta --- hebegte a jogász --- nem találom a nyugtom.

--- Ne beszéljen arról! --- ijedt fel az asszony.

Vera megriadt. Nedves, mély csillogás fénylett az asszony szemében. Mintha könnyek izzottak volna ebben a csillogásban. A fiú zavara tetőfokra hágott. Megkapta a kezét. Tétován rácsókolt a kesztyűre.

Bocsásson meg!

--- Pista --- simogatta az asszony hangja. --- Meglátják!

--- Szeretem --- botlik ki a fiún nehéz, zokogásszerűen.

Felegyenesedik. Sápadt. Az asszony arca is tejfehér. De a szeme szikrázva ég. A fiú nézése beleremeg ebbe a kigyúlt, táguló asszonyszembe. Megrázkódik, megemeli puha, gyűrött kalapját, haját meglóbálja a szél, szemébe csapja. Az asszony befordul a kapun. Bezárja a kaput. Ráfekteti fejét a vasrácsra. Nézi a megmerevedett fiút.

--- Csacsi! --- tör ki belőle.

És szomorkás, bánatosan rámosolyog a fiúra.

IV.

Felfrissült. Súlyos lelki konc zuhant le róla és ő fent úszott a felszínes boldog gondolatok árján. Az asszonyé lett minden gondolata. Odahaza mosolygós jókedvvel járt, meleg, jóleső izgalom fűtötte.

Este, lámpagyújtás után elindult kószálni az utcákon. Máskor egy lépést sem tett egyedül, most végtelenül jó volt az egyedüllét, a csend, a hó szaga. A csillagok úgy sziporkáztak a tiszta égen, mint az asszony szemében bujkáló tüzek. Álmodozó füttyszava elsurrant messze az utcában az alacsony törpe fák búsa rajzú, fagyott ágai között. Mindenütt csend volt, csak bent, bent kopott bundája alatt volt cécós, nagy vigadás. Eddig ő mulatott végig üres szívvel, kirakatos jókedv mutogatással, mámoros éjszakákat, kakasvisításos, szűkre hajnalokat, mikor azután egyedül húzott hazafelé kihalt utcákon; unos-untalan kopogó, léptei önmagába süppesztették. Eddig ő volt az örömcsárdában a saját magát emésztő lélek, mulatás, kedv, ma benne ébredt fel a lélek, jókedv, ma ö az örömcsárda, ma benne van hejehujás nagy tánc.

--- Szervusz! --- köszönt rá valaki.

--- Szervusz ! --- rezzent fel. Vargha volt.

--- Kerestelek. Gondoltam, hogy erre leszel.

--- Gondoltad? Miből?

--- Ugyan.

Nevetett, Rámutatott egy ablakra. Az ablak nagyon ismerős volt. A lámpa ernyője árnyékosán zöld. Igen. Elvörösödött. Egész este itt csavargott Fonyóék utcájában. Bosszús lett.

--- Lehet, hogy tévedsz. De nem fontos.

--- Igazad van. Mellékes!...

Mosolygott.

--- Jól van Pista. Nem tudsz te titkot tartani. Csak egyet ajánlok. Ne engedd, hogy kinevessen az asszony, Jószívből ajánlom. Ismerem őt. Úgy beszélj, úgy tégy vele, hogy soha nevetséges ne légy. Mert kikacag. Ez nála igen fontos. No meg minden asszonynál. Prakszisból mondom, Prakszisból és tárgyilagosan.

--- Tárgyilagosan! --- hümmögött Vera, Ezt nem értem?

... ---Tárgyilagosan azért, mert lehet, hogy te olyasmit gondolsz, hogy ez csapni akarja a szelet az asszonynak és én láb alatt vagyok. Ne gondold. Mikor szombaton elkértem tőled az asszonyt úgy bámultál rám, olyan bornyú szemekkel

--- Ittam! rándított a vállán.

Vargha cigarettát kotort elő. Megkínálta.

--- Különben! --- és intett egyet. Mikor rágyújtott, egy pillanatra megvilágosodott az arca. Nagyon gúnyos, nagyon fölényes volt. --- Csak annyit mondok Pista, ne nyújtózz. Ne nyújtózz hiába Pista.

Verából kitört a türelmetlenség.

--- Te bizonyára sikeresen nyújtóztál. Engem ne félts.

Nem erőltetem meg magam. Attól se félj, hogy én sikeresebben nyújtózkodok.

Egy pillanatig mereven bámultak egymás arcába, Vera lehiggadt. Csendes, gunyoros hangon folytatta.

--- Miért nem mégy be? Mit strázsálsz itt kint?

Ostoba! --- fölényeskedett Vargha, Nem értsz az asszonyokhoz.

--- Tudom.

A világosan égő ablak mögött valaki leütött egy-két hangot a zongorán, önkéntelen megállottak.

Gyors, viharzó futam szakadt fel a zongorából. Azután csendes, búsuló egyszerűséggel szövődött a futamokra a nóta.

,,Kint-a mezőn minden virág most bontogat szárnyat

Azt mesélik esküvődtől alig van már pár-nap..."

Verának fájt a síró nóta. Az ablak egy közönyös, világos lapján egy pillanatra átsuhant az asszony karcsú, fekete árnya, mint áruló gondolat, világos, közömbös, homlokon.

--- A nótám! --- mélázott a másik.

--- Micsoda! --- hörkent fel Vera.

--- Az én nótám I --- hencegett Vargha.

Tudta; hogy hazudik, mégis fájt.

--- Igen?

--- Igen. Sokszor játszottam neki. Játszottuk együtt is. Ő zongorán, én hegedűn. Szép esték voltak. A végén összecsókolt.

Megmélyült a hangja.

--- Minden este összecsókolt. Nem sejtette, hogy már ég bennem a tűz. Vagy nem is égett, csak ő gyújtotta fel. Nem aludtam el előbb. Míg meg nem csókolt. Addig nyűgösködtem.

Rekedten nevetett.

--- Hogy tud csókolni...

Vera komoly, hitetlen csóválta fejét.

--- Ne mond. Tud?

Komédiázott:

--- Meséld csak!

A másik, Vargha elvesztette a talajt. Hitetlenkedve vizsgálta Vera arcát. De az olyan bárgyú képet vágott, hogy ráállott, mesélt tovább.

Hazudik, hazudik gondolta Vera. És anélkül, hogy észrevette volna, eltűnt belőle az az áhitatos örömujjongás, először csak a gondolatok árnyékaiban, azután félgondolatokban, feltűnt újból a bizonytalanság, elkedvetlenedés. Hazudsz, susogta, míg Vargha összeszedte minden erejét és beszélt, beszélt, összehasonlította más nőkkel, akiket eddig megismertek. És mikor elváltak, úgy érezte, lerombolt benne Bandi mindent.

* * *

Amint hazafelé tartott, az asszony kimenekült a gondolataiból, pedig kapaszkodott belé, mint egy jóleső álomba. Már nagyon messziről, elhalványodva hallotta Gica hangját. Azt remélte pedig, hogy az asszony megfesti gondolatait s nem veszi majd észre a kopott, füstös meszelést, az izzadtság-cseppeket apja szénporos homlokán. De az asszony eltűnt, elfutott gondolataiból és mikor belökte a korhadt léckaput, máris belesüllyedt szorongó gondolataiba. Nem mehet így tovább hajtogatta, mikor óvatosan feltárta az ajtót --- nem mehet. Anya megvakul, Úristen, nem mehet így tovább.

--- Gica! --- suttogja maga elé. Úgy emelte fel ezt a nevet viaskodó gondolatai fölé, mint letiport gladiátor kegyelmet kérő öklét poros amfiteátrumok vérgőzös, elborult szemű életcézára felé.

Hiába.

Amint belépett a konyha kárörvendő, sunyin sötét gőze rátapadt az arcára, hervadt, mállott ujjak simították végig arcát, az asszony úgy elfutott, mint egy valószínűtlen álom.

--- Nem, nem lehet! mondotta magaigazolásképp, mikor a lámpa fénye szétfolyt a konyha falain és lapos, sárga tócsákat rajzolt itt-ott.

--- Nem lehet! --- mondta és nem tudta mit mond. Fogcsikorgatva leült az asztal elé.

--- Az arcába kellett volna csapnom. Nem mehet így tovább.

Lehajtotta fejét két karjára.

--- Bolond vagyok --- dünnyögte.--- Gondolkoznom kell!

Csendet parancsolt önmagának. Ebben a csendben figyelt befelé. Bámult a viaszos terítővel bevont asztalra. Ezt hívta gondolkozásnak.

Sokáig tartott: így ez a bámulás lélektelen révületbe esetten. Az a fáradt csönd, ami ezalatt benne zsongott, olyan jól esett. És...

És azután ezen a csenden leszűrve, egymásután bukkantak fel gondolatai. Tehet ő arról, hogy már harmadéve éli hereéletét? Miért nevelték úrnak. Úrság minden cafrang nélkül. Ha iparosnak nevelték volna, talán már lenne egy édes, kackiás menyecskéje és apja, anyja ott ülnének minden este fehérre terített asztala mellett, ahol egészséges kacagás csendülne az asztal felett, a megelégedés galambszárnya borítana enyhe szürke boltozatot a nyugtalan vágyak fölé. És a pénz, az éhes, sárga vándorördög, a garázda, amelyik felfal örömöt, kacagást, vágyat és tovaoson egy szürke hajnalon, nem kísértene oly nagy hatalommal.

De úrnak nevelték. Szlatinszky, az öreg, asztmás igazgató hajtogatta mindig az apjának: Tanítsák szomszéd, tanítsák, nagyeszű fiú. És tanítatták. Háborús, nehéz, hétszűkös esztendők fagyos, februáriusi hidegjeiben, fűtetlen konyhából indult el a gimnáziumba. Vitte nagy, buta ihlettel egyszerű paraszt koponyáját a declinatiok és conjugatiok ismeretlen világába. Vitte nagy, buta ihlettel tanulások elé, mert meg kellett tanulnia, hogy Achilles pörbeszállt a nagyhatalmú Agamemnon-nal Briseisért. Kusza, zavaros estéken, mikor a rokonfiúk, az unokatestvérek kipomádézva, kiöltözködve eljöttek, hogy kemény, életrevaló mosollyal zsebrevágják a pénzt, amit Vera Pétértől kaptak a felszabadulás örömére, --- ilyenkor ő Schillerről tanult és széptermetű Patroclus barátjáról, pedig úgy érezte nem is Achilles-szel történt igazságtalanság, hanem vele, nem Achilles-szel, hanem a sok Vera Péter fiával, akik bakanccsal járták a hetedik gimnáziumot, de járták.

Ó igen, ő bakancsban járta a hetedik klasszist. A gimnázium mellett akkor avatták a Munkásotthont. Hatalmas, ordító vöröslámpák pukkadoztak hosszú ívekben és az ívek alatt pompás szabású, sötétruhás fiatalemberek állottak, két sorban, a proletárifjak, a kizsákmányoltak, a kiszipolyozottak, várták a városka díszproletárját, a város szociáldemokrata képviselőjét. Ő megnézegette a proletárifjakat, olyikon volt csak olyan cipő amin nem volt lakkozás. De a legtöbbjén tükrösen csillogó lakktopán volt.

Ó igen, nyolcadikos korában még az Édes varrta összes ruháit. Szabóra nem tellett. Egy öreg, vedlett kabátot kapott apja valamelyik kocsistól a gyárban, azt fordították ki. Hatalmas kék-sárgakockás kabát lett belőle. Sokat járt akkor nagybátyja menyasszonyának családjához Bibóékhoz. Akkor volt először szerelmes. Nélkülözésektől, lemondásoktól visszhangos, diákfantáziától túlfűtött lelkében robbanó erővel harsant ki valami különös, áhitatos izgalom. Pelyhedző állú diákarcán, azon a félszeg, csupaszáj arcon, megkövesült, alázatos töprengés, szorongás rajzolódott ki. Majd belebolondult a lány utáni veszettségébe. Egy kép még ma is híven kísért, a református nagytemplom idegen csendje a szenvedést, belső sírást, elmosó csengettyűszó, orgonaszó nélküli, hideg templomcsarnokban nagybátyja a szép Bibó Mariskával, mögöttük egy simakarú, elefántcsont arcú, nagy, feketeszemű leány Bibó Matild, Bibó Matyus, az első koszorúslány egy idegennel. És ők ketten Bakó Jánossal hátul a nagy, barna padok árnyékos, nyirkos ölén dideregtek. A szemében keserű könnyek égtek. Az esküvő előtt szó esett róla, ő lesz az első koszorúslány lovagja, de hamarosan lebeszélték erről a tervről nagybátyját a kockás-kabátra való tekintettel.

Pedig az esküvői menetben mégis ott volt a kockás kabát. Az öreg Vera vitte, mert az ő parádés, fekete kabátját a fiúra adták. Hadd lássák Bibóék!

Azóta hová lett az első szerelem? Mivé lett Bibó Matyus?

Ma már úgy találja, hogy az arca nem is elefántcsont színű, hogy a szeme nem is feketén zománcos, de a kockás kabát még mindig kísért.

Ezután dühös csakazértissel hordta elnyűtt ruháit. Vera Pista a gimnázium, később a Bajtársi Egyesület szónoka lehetetlen nyakkendőt hordott, gombnélküli kabátban mondotta el beszédeit. Egyszer lehúzták róla a kabátját, Szutrély Pistáét húzták rá. Közös erőszakkal...

Ez a tegnap. És a ma?

A ma olyan mint a tegnap. Egybefolynak. És a holnap?

A holnap... Amiért ma tanulnak. Amiért füstös, poros egyetemi termekben hallgatnak ékes, megbolondult stréberseggel, megvadulva, féltékeny dühhel. Az egyetemen, ahonnan kiverték a zsidókat és még mindig sokan, nagyon sokan vannak. Ahol most már egymást könyökölik. Az egyetemen, ahol a háború előtt jogásznak lenni élvezet volt, ahová csak sétálni jártak be, ezüstfogantyús sétapálcát fitogtatni, a diszkrét félhomályban ködlő aulában találkákat lebonyolítani, füstölni, uraskodni, udvarolni, egyszóval jogászkodni. Ma mást jelent a jogászkodás. Ma az egyetemeken harc folyik, keserves kínnal, ideggel maró harc tandíjmentességért, vizsgadíjmentességért, colloquiumokért, pruesentiákért, szolgákért, a tanulhatásért, nem a tanulásért.

Ez a ma...

Ez a ma délelőttje. A délutánja előkelő, neszfogó igazgatósági szobák rémült csendje, ahol dadogó mondattöredékek úsznak a félhomályban kikerekedő, az asztallámpa fényköréből unottan kibámuló koponya felé... Alázatos tisztelettel... méltóságod... kérem méltóztassék... Tudom fiam... átértem... máskor... sajnálom... nem alkalmazhatom... jó estét...

Felriadt. A rendőrség órája éjfelet kongatott. Halálos csönd ölelte körül.
 
 
0 komment , kategória:  Eszterhás István: A gébic 2.r  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 553
  • e Hét: 5891
  • e Hónap: 17042
  • e Év: 282257
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.