Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Bartalis János
  2016-01-07 11:00:33, csütörtök
 
 




Bartalis János

Bartalis János (Apáca, 1893. július 29. - Kolozsvár, 1976. december 18.) erdélyi magyar költő.

"Nincs kezdete az én dalomnak,
és nincs vége se,
egy darab a világból,
vagy talán maga az egész világ"

(Ó, szép tavaszi nap!)







CSEND VAN

Ó, hogy elhalt a világnak zaja.
Az emberek pihenni tértek.
Panaszuk a csendet nem zavarja.
S mint valami szép leányszemek,
a sötétben úgy csillog a házak ablaka.
Csak távolból hallszik szomorúan
egy-egy csikasz vakkantás és a vonat zúgása.
Különben - egy elkeseredett lényen kívül
mindenki pihen, mindenki nyugszik.
Az úr nevében énekelj el egy zsoltárt
és pihenj el te is -
térj nyugovóra te is -
megátkozott lélek - örökre.

1914. március







EZ OLYAN IDŐ

Uram, ím gyötrődöm a földön.
Magamban kínt kínra halmozok.
Vad késsel hasogatom szívem
S magamon ejtek égő sebeket.

Mert hiába a földön minden:
igézet, mosolygás, mennyderű.
Csalóka álom mindegész.
Fekete fájdalom s vak terű.

Ím, nézd, kitárom fekete karom.
Ím, lásd, az én végtelen golgota-utam.
Nincs eleje és nincs soha vége.
Ezerszer feszülök fel a keresztre.

Ez olyan idő, hogy százszor kell
Meghalni.
Eszményért, hitért, életért
Ezerszer meg kell lakolni.

Ez olyan idő, hogy lehullunk,
Mint csillag az égről.
És a földön sírunk, sírunk.
S a fényes magasba fel
Talán sose jutunk.







VERS: FÁJÓ SZÉPSÉG

Rovom naponta -
nekikezdve és megállva,
rovom a kusza sorokat,

suttogom az éjbe,
hogy megszülessék a Vers,
az egyetlen, a nagy.

de látom -
csak álom, vágy, akarat marad,
megfoghatatlan,
eloszló tündérzene.

Keresem a mezők csendjében,
keresem a gyárak zajában,
a Kedves szemében.

Megpeng egy hang a lelkemben,
s aztán elszáll messze,
ki tudja: hová?

Ki tudja: merre?
Mint gyermekláncfű
ezernyi légi gömbje,
ha kegyetlenül rátör a szél.

Ó, Vers! örök nagy Csoda!
Fájó szépség a lelkemben.
Akiért meghalok naponta,
elvérzek véres tüskén.

Kereslek, futok utánad.
Feltűnsz, megcsillansz.
,,Már megvagy!" - kiáltom.
Nyújtom a kezem ujjongva.
De csak a halvány párát
öleli karom.

...Sárból és égi fényből szőtt alak: Vers!
Vajon nem foglak meg?
Nem érlek be soha?







FEHÉR RÓZSATŐ VIRÁGA


Szívem sír utánad szüntelen,
szemem könnytől ázott,
óh, hogy te nem látod ezt.
Arcom halovány és bús, mint a hold,
És sírok szüntelen.
Szememnek tüze nem éget már,
ajakam hamuszín és vértelen,
Mert te, kedvesem, távol vagy tőlem.
A nap nem süt, szomorú az idő.
És én mégis rólad gondolkozom.
Temetkeznek a fák. Ezer színben
feküsznek a levelek. És te
nem látod ezt, nem vagy itt mellettem.
Mindjárt elzarándokol a rózsa is.
Mindenki elhagy engem.
Mint ahogy te is elhagytál engem
Fehér rózsatő virága.







KÉSŐ ESTI DAL

Ma rád gondolok, s hallgatom az éjt:
Az alvóváros dobogó neszét -
Érzem az utcák lágy leheletét -
titkokra vágyom, csendesem megállok,
Megtudni végre, mit súgnak az álmok.

Az utcák: fényes, lármás áradat -
Ruhák suhognak esti láz alatt,
Nézem a neont: mint szórja a fényt,
A fáradt öreget, ki csorbára lép,
S leválik árnyáról, ha odvához ért.

A víz felett, a hídon fény-fűzér
Riaszt elbomlott vágyakat, üzér
A mély, susogva kér. ne félj, ne félj!
Időmre várok, árnyamtól elválok,
Megfognám kezed, ne menj el! - hívnálak.

Rád gondolok és hallgatom az éjt,
Érzem a város lüktető szívét,
A régi utcák langy leheletét,
Most nem zavar füst és züllött szürkeség,
Már jól vagyok, ne félj, közel van az ég -

Tikkadtan várlak, karom kitárom,
A holdfényben égő vízpartot bejárom,
Mindenütt kereslek, vágyamban kiáltok,
Titkoddá válok, mert őrzöm a szemed -
Tündérszép álmomat elteszem neked.







ISTEN KEZÉBEN

Jött villámcsapás, jött fegyver.
Jött fergeteg.
Jött ember hálátlansága.
Jött kegyetlenség, jött bűn.
Jött éhség és szomorúság.
Jött megalázás.
Jött üldözés és megprobáltatás.
Jött bujdosás lélek-pusztában
és nem volt honá lehajtani fejet.
Jött kínszenvedés, Krisztus hét szenvedése.
Jött korbácsütés testen és lelken.
Jött börtön...
Nagy bajomban mindig csak azt mondtam:
"Isten kezében vagyunk
és ott vagyunk a legjobb helyen."

Mikor fellegek feltornyosultak
és a hullámok összecsaptak fejünk felett.
Mikor a templomok leomlottak
és meghasadot a hegy.
Mikor sötétség borult a világra,
végtelen sötétség
és az égre nem jöttek fel a csillagok,
- mikor a Halál örvényénél álltunk...
Mikor az utolsó kiáltás is elhangzott
Krisztus ajkáról - függve a keresztván,
utolsót lehelve lelke:
"Éli, Éli! Lama sabaktani!"
Ó, népem, drága népem!
e szörnyű ítéletben,
ez elveszejtő nehéz időben
mindig hitted:
“Isten kezében vagyunk
És ott vagyunk a legbiztosabb helyen."

Mikor Ég-Föld megszakadt,
Folyók-Tengerek kiöntöttek,
végig nyargalván sós hullámaikkal
a veszett világon,
mikor megpecsételtetett minden
teremtett állatoknak sorsa µ
Ó, Uram!
mi: árva néped,
árva magyar néped
"Tebenned biztunk eleitől fogva."


Bartalis János: Ima mindenkiért (1940)

Link








MAJD HA TAVASZ JÖN...

Majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.
Járok a domboldalon,
hol virágzik a kökény
s fakad a sok bimbó.
Friss ruhát ölt a föld,
csupa-zöldet,
akárcsak Nemzetem.
Testem-lelkem újul,
kedvem vígasságba hajt -
majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

A mező csupa fakadás.
Az erdő csupa rügy.
Egy szép Ország élniakarás.
Erdélyország hozza bársonyát,
míg kint vérben fürdik a világ.
Kétely, ámítás, kicsinység
Lelkemben kiég.
Az élet él!
A remény él!
Kiált! -
majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

Felborzolódik a fák koronája.
A szél aranycsókokat dob az erdők
kontyába.
A patak partját kihímezi,
elállja a csermely futását,
az alvót felkölti,
a házat felgyújtja,
a vadat kiűzi,
parazsat rak a holtak markába,
a falevelet megrezzenti -
majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

Tüzet, lázt éleszt.
Romlást, bajt hoz a szívekbe.
Keljetek, emberek!
Ébredjetek!
Áll már az őrült tánc, bál!
A zene őrjöng.
Egész föld a bálterem.
Nézni sem merem.
Veszettek a zenészek -
Majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

Kő megolvad, föld megcsúszik,
vizek feláradnak,
láng perzsel a sziklaodúból.
Hegyek megrendülnek.
Erdők megzendülnek.
Bokrok alján elrejtve,
virágok közt dalol a madár.
Dala tűz, dala vér, halálos mámor,
hivogatás -
Majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

Éled a szőlő is, zuhog a lég.
A vincellér is kiáll, kapára kél.
Indul a munka: metszés, karikazas.
A szőlő fejénél állítják a fejfát.
Rajta az írás: olvassátok még!
A pap is megjelent,
vállán szürke palást,
karó hegyén forradalmat kiált:
>Nyitni kék! Nyitni kék!<
A föld ere indul -
Majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

Én is kiállók a hegyre, tetőre.
Dalolva megyek, szent borzadással
a vészben előre.
A Sátán kísért.
Várost itt hagyok,
házat, embereket.
Könyveket, írást, őrületet.
A szent bércekre hágok,
tiszta havasokra -
Virágzó kertek közt megyek.
Testem-lelkem újul,
kedvem vad vígasságba hajt.
Megtelek bő nedvvel, szent borral.
S a szemem ég túlvilági fénnyel - - -

Majd ha tavasz jön
esővel és meleg napsütéssel.

1930.







A MEZŐK ÁLDÁSA

Búzakoszorús,
kukoricacsöves,
nagyfüves Mező!
Áldlak! Áldlak!

És áldjon meg téged az Úr,
miképpen én is megáldottalak.

Könnyeimmel öntöztelek,
verejték-cseppjeimmel
szenteltelek.

Ó, küzdő,
verejték-cseppes,
drága Mező!

Szántottalak,
rögödet törtem
és szent lettem.

Most szentek koszorúja fejemen.
Véreim nehéz terhe szívemen.
A bús földön megyek, megyek,
siratnak fénylő fellegek.







MONDD EL ...

Minden nap,
minden órában,
minden évszakban -
mondd el.

Mondd el
a növő vetésben,
amely lobog.
Mondd el
a virágzó fában,
amely felett
nászindulóját zengi
egy méhe-család.
Mondd el
a kicsi forrásban,
amely a tengerek felé siet.

Mondd el
a szélben, az esőben, a viharban,
amely fákat dönt
és hegyeket omlaszt.

Mondd el
a napsugárban,
amely rozsot és búzát érlel
és kenyeret ád az emberek
asztalára.
Mondd el a pacsirta dalában,
amely végig kísér
az úton.

Mondd el
a hajnal fényében,
amely felcsap,
mint tűzcsóva
a hegyek csipkéjén.

Mondd el
a reggelben,
mondd el
az estében,
mondd el
az éjszakában,
levelek álmában,
mondd el
a csillagok milliárdjai közt,
mondd el
a vizek zúgásában.

Mondd el
szíved verésében,
szavad ritmusában.
Mondd el
a győzelemben,
mondd el
a letörésben,
mondd el
a le nem törő
emberi erőben,
a kicsi fűszálban,
a hó alatt alvó csírában -
Mindenben mondd el.

A kasza húzásában,
a gépek kattogásában,
a sarló nyisszenésében,
a gyárak dudájában -
mondd el.
A gyalu harsogásában,
a kalapács csengésében,
a toll botladozásában
- napi munkádban -
mindenben mondd el.

Mondd el,
ami oly egyszerű,
oly magától értetődő,
oly természetes,
mint a virág,
mint a kőszikla,
mint a fa,
mint a madárhang,
mint az emberi beszéd
és mégis,
mégis oly nehezen
kimondható.

Mondd el,
Te ember! Emberek embere:
a világ szépségét,
az élet örömét,
amelyre annyiszor borul a bánat.

Mondd el,
mondd el már egyszer -
az örök kimondhatatlant.







REMENYIK SÁNDOR RAVATALÁNÁL

Halottas kamra, koszorúk, bús Erdély!
Őszi megtört lombok.
Keserű, vad fájdalom.
Itt fekszik Reményik Sándor!
Élő Lélek és halott test.
Élő Erdély és halott Költő.
Fájó föld, meghasadott szív...
Érckoporsó a ravatalon.
Hideg fény vibrál körötte.
Fejénél izzik a villany,
és csillog a kereszt.
Valami fojt, sikolt,
mint halotti gyertya füstje.
Fojt, kiabál, tüzel.
Árva Erdély kiált!
Árva ország kiált!
Árva város kiált!
Keresi fiát.
Hol van fia?
Hol van gyermeke?
Fáradt, megtört fia?
Anyaföldbe vágyó, meghasadott szíve?
Itt van, itt van fia-gyermeke!
Nyugszik az érckoporsóban.
Ó, Isten!
Kint zúgnak össze-vissza a bomlott harangok.
Kint lengnek kavarogva az őszi szélben a gyászlobogók.
Kolozsvár vérző szíve lüktet.
Odamegyek az érckoporsóhoz.
Mily békés, csendes, nyugodalmas a koporsó,
mint bárka, hajó.
Mily hideg, fenséges.
Mily megrázó, döbbenetes.
Áll egyhelyben, mozdulatlan
és mégis remegve,
mint indulásra kész hajó.
Az öröklét felé induló hajó.
Fekete tengeren fekete koporsó.
Áll egyhelyben,
némán.
Majd megindul
s úszik csendben.
Átvág hegyeken, völgyeken,
utcákon, tereken,
ismerős házakon,
elsüllyedt kicsi falukon,
vérző határokon,
túl az erdélyi gránicon,
hol Atlantisz harangoz a mélyben -
s megy az örökélet s végtelenség felé.
Viszi utasát.
Rejti ölelve magába fejedelmi kincsét.
Egy ország bujdosó fénye volt.
Árva Erdély lelke.
Árva Kolozsváré.

Állok egyedül.
Nincs senki, senki e korai órában.
Üres a kápolna.
Milyen jó így találni Őt!
(Később megindul zúgó emberáradat.)
Most csend van, mély csend.
Egyedül fekszik a Költő a csendben.
Egyedül az életben, egyedül a halálban.
Csak egy nő motoz a ravatal másik oldalán,
mintha a világ túlsó partján állana.
Nem tudom, ki Ő,
nem ismerem.
Ő az ismeretlen.
Virágot rendez?
Olvasót morzsol? - Ki tudja?
Arcát fehérre mosta
a könnyek liliomvizében.
Most már nem sír, csak áll tétován
a ravatal másik oldalán.
Mint kihunyt világ,
kitombolt vihar,
ledőlt, fehér szobor.
Áll és nézi a Költőt,
akit már nem láthat.
Már takarja nehéz vaskoporsó.
Nézi a vaskoporsót,
lyukat fúr bele szemével,
szinte ablakot éget a vasfedelen,
hogy lássa mégegyszer földi valójában
a Költőt.
A Költőt!
Csak néz és áll mozdulatlan.
Ajka remeg, mondani szeretne valamit.
Mondani valamit, kiáltani!
a világnak,
a Halottnak,
magának.
De nincs szó!
Gyenge a szó!
Meghalt a szó!

Kint bongnak a harangok.
Kavarognak a szélben a zászlórongyok.
Sír az Ég.
Őszi permete hull a fákról.
Kolozsvár ébred!
Végvár-Kolozsvár most alél fel.
Zúgva, sajogva fájdalmában sikolt.
Emberek, halljátok?!

Ma temetik Reményik Sándort!

Erdélyi Helikon, 1940. december







SÖTÉTSÉG VAN


Sötétség van, nagy irdatlan
fekete sötétség.
De halljátok, micsoda
muzsika peng?...
Az én szomorú vándorénekem.

Ma minden fény szörnyen kialudt.
Az ég is fejünk felett
lecsukta reménycsillagát.
De látjátok kigyúlni kicsiny faluban
énekem fénylő sugarát?...

A nap ezervárosok fölé állt.
Csend-erdőmben sűrű köd bolyong.
Sírva, leverve csapong egy madár.
Az én bús népem sötét éjjele.

Most merre menjek?
Kezem előre nyújtom.
Fejem felemelem.
Szent teremtőm, vezess!







VÁRLAK

Éjfél van, és én még nem alszom.
Hallgatom a csendes éjjeli zajt.
A mező piheg.
Fáradt csillagok bóbiskolnak
A hold lezuhant a kertek mögé!
Várlak, hogy jöjj.
Várlak, hogy egyszer besuhanj.
Hold-lábaid nesztelen röptét lesem
a bokorközön.
Szellőlengésed fehér szárnyalását.
Várlak, hogy itt légy,
hogy eljöjj és megörvendeztess.
Várom a lombzajt.
Várom a harmatcseppek
piciny csengetését.
Várom az apró füvek suttogását.
Várlak Téged!...
...szívem ős mély dobbanását
várom a csendes éjben.


Egy hasznos Link
Innen és túl. Versek az Isten-kereső emberről - Pázmány ...
www.ppek.hu/konyvek/Innen_es_tul_1.doc

Link

Link



















 
 
0 komment , kategória:  Bartalis János  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.