Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Eszterhás István: A gébic 3.r
  2011-03-17 22:20:29, csütörtök
 
 
Eszterhás István: A gébic III. rész


Másnap nem jött Gica asszony az üzletbe.
Lélektelen, unalmas délelőtt után még álmosabb délután ígérkezett.
Öltözött és indult.
Az ajtóban Vargha Bandival ütközött össze.

Visszafordultak és leültek a meleg konyhában.

A vastűzhelyen vacsora füllött, az öreg Vera Péter vacsorája,
a szúvadt faágy lábára vértet kovácsolt a tűz kieső, rőt fénye.

--- Örömhírrel jövök --- kezdte Bandi, amint leült. Az ipartestület a jegyző választásra két embert engedett Glauber-Gábor Marcell bárót, meg téged.

--- Tel?

--- Igen, igen.

--- Édes! --- kiáltott ki az üzletbe.

Vera néni bejött.

--- Jelöltek a jegyzőválasztásra. A báró, Marcit, meg engem. Édes, most már kettőnk között választanak. Bizony Édes, bizony.

--- Igaz Bandi úrfi?

--- Igaz Vera néni, igaz!

Tétova öröm simította ki Vera néni arcát. Mosolygott az ő nagy fiára, aki jegyző lesz. És megkínzott öreg szeméből lassan, megállás nélkül csoronkáltak a könnyek.

Anyának orvoshoz kell menni --- gondolta Vera. Mindég rosszabb lesz a szeme. Majd ha túl lesz a testületi választáson, majd akkor elhívja Szigethy Laci doktort.

--- Még nem mondtam el mindent --- folytatta Vargha, amint Vera nénit kiszólította az üzletbe a csengő --- tudod-e ki volt a protektorod?

--- Nem én!

--- Fonyó Flórián. Gábor báró, meg Zsigmondy László voltak a legnagyobb reménnyel startolok. De Flórián makacsul kitartott melletted. És mivel a pugrisok közt nagy tekintélye van a tanár úr elnöknek, hát az ő akarata lett az irányadó. Szeretik Flóriánt. No így volt. Te, meg a Gábor Marci. Gábor sokat járt a múlt héten Fonyóékhoz, őt nem csodálom. Kikó Ákos olyan handa-bandázást vitt végbe a ,,Közösség"-ben mellette, mintha a bárói família eredetét bolygatta volna meg valaki.

--- Sokat járt Fonyóékhoz Gábor Marci?

--- Sokat. Minden este. Tőle tudom. Már azt is mesélgetik, hogy az öreg Fonyó jóindulatát sub papucs akarja megnyerni.

--- Gondolod, nekem is illenék megköszönni Fonyónak.

Elmenni hozzá.

--- Megtehetjük.

Bandi szeme rászúrt Vera Pistára.

--- No, nem lepődsz meg?

--- Min? --- csodálkozott Vera Pista.

--- Azon, hogy melléd állok. Hogy ketten fogunk elmenni Fonyóékhoz.

--- Sőt! Örülök, Meg is köszönöm, ha eljössz.

Amint kiléptek az utcára, Verát szédület fogta el. Az alkony már kékes fátyolt borított az utcára, a hó fehére szelíden révült bele az utca távoli sötétjébe. A Toldy-utcai vendéglő meredek lépcsői fölött az ajtóban állott a szakállas korcsmáros, az öreg Steiter Nándor. A korcsmából tiszta derűvel sugárzott ki az ivó világos lámpafénye. A cimbalmos hangolása, pöngetése kizengett a nyitott ajtón és végigszállt a sötétség puha bársonyával befödött utcán. Nem messze, a tanonciskolában hatot harangoztak, a csenden átszűrődött a felszabadult inashad boldog lármája. Ugrálva, nyers, darabos futással száguldottak elő a sötétből. Az öregebbek topogva, dobogva jöttek, egy-kettőre összekapott egy pár, összeakaszkodtak, belehuppantak a puha hóba, a többi körülállta, hahotázott valamennyi, míg egyik bele nem verte fejét a kemény fagyott rögbe, bőgve felbugyborékolt egy káromkodás a pórul-jártból, azután ismét elöntött mindent az egészséges hahota.

--- Látod! --- fakadt ki Vera --- ezek boldogok.

--- Ugyan! --- legyintett Vargha.

--- Igen! Dolgoznak, kezükben a munka, az élet. Nem olyan hangulat-emberek, remegő ideg-szövevények, mint mi. Ha jóllaknak, kipihenik napi fáradtságukat, a kielégültség kitör belőlük egy-egy vaskos tréfában, boldogok. Vasárnap Gaubek tánciskolájában táncolnak charlestont és tangót, táncosnőjüknek úgy öszönnek: Kisztihand és úgy érzik finomak, urak voltak és vágyuk más nincs is.

--- Hagyd el.

--- És ma urak. Ökölbe izmosodott munka valamennyi.
És szombaton, mikor a heti keresetét az asztalra kirakja,
a szemedbe vághatja ha az öcséd, hogy ingyenélő vagy.
És igaza van.

--- Bolond vagy.

--- Lehet. --- De nézz csak körül. Csinálj statisztikát. A velünk érettségizettekből jogásznak ment három kivételével mind. Mi lesz belőlünk? Ebben a megfojtott országban?

--- Bízd rájuk. A mi országunk jogász-ország. A jogtalanság nyomorában az ezeresztendős jog papjai lesznek.

--- Lesznek díjnokok, napidíjasok, hivatalszolgák. Most még törtető jogász, jogászvér valamennyi. Ma még hivatásod van. Ma még hirdeted, hogy jogász vagy, az egyedüli, akinek

életkérdés integra Hungária, ma még hirdeted, nálad nem frázis, nálad kenyérkérdés. Ma még ilyenek vagyunk, virtuskodók, a jog, az ezeresztendős magyar jog prédikálói. Mi Werbőczy késői elnyomorodott utódai.

--- Ne litániázz, hagyd abbal

--- Először harcolsz. Először éhezel. Bíró leszek --- mondod. Ügyvéd leszek, hivatásom van. Két-három évet -- nyomorogva átkoplalsz. Mint mindenki, aki ebben az országban élethivatását akarja követni és abból akar megélni. Azután jön a megalkuvás. Apostol akarsz lenni? Itt? Igazsághirdető? Alkudj! Add el magad az igazságtalanságnak és az leszel. Tribün akarsz lenni? Országos vétóval osztályharcot szüntetni, fajához, nemzetéhez, vallásához visszatéríteni azokat, akiket onnan kiloptak a kétségbeesés éjszakáján besurrant tolvajok: Alkudj! Add el magad a tőke őnemzetköziségének és aranyszájú, vaskezű tribün leszel. Művész akarsz lenni? Szűrő szemű, aki csak a szépet látja meg... Alkudj! Mintázd meg az emberiség alfelét és az leszel...

--- Mi közöm ehhez, Bíró és ügyvéd csak jogász.

--- Azok hát. Igen komám, ügyvéd is, bíró is jogász. De nem mind a mi magyar jogászvérünkből, hanem az ő fajukból, a Glauber-Gábor fajából, abból a fajból, akik ha kell, negyvennapos és négyszázpróbás lelki sivárságon is keresztül vándorolnak a húsosfazék után. Akik keresztül-kasul csúsztak a történelmet, mert mindég Kánaán kellett nekik. És ők ma is itt vannak/de ott vannak Kolozsvárott is, Eperjesen és Pozsonyban is, mert nekik mindegy, hogy a víznek milyen az íze, csak hal legyen benne sok. De mi már nem mehetünk Kolozsvárra, Pozsonyba, mi itt maradunk, a megszűkült országban, a levegőtlenségben megfúlunk, lassan elveszítünk hitet, mindent. Ha a gyomrodba beléáll a nyomor csömöre, ha már meguntad a korgást, alkudsz. Azt mondod: jogász vagyok, mindenhol tudnak használni. Beülsz egy kis hivatalba. Filiszter leszel. Ilyenkor még lázad a jogászvér benned. A tervek, amik önmagadnak adott szent fogadásszámba mentek, most még kísértenek. A majd megmutatomos búsulások visszajönnek még egyszer-kétszer. Végül azok is elkopnak. És eggyel kevesebben leszünk. Ezután teneked már csak lefelé van stáció. Ezután már mindent megtehetsz, csodálkozni senki sem fog rajtad. Rád mondják: jogászka, gébic... Te is az lennél, ha a Kócos-puszta nem várna rád. Én az leszek. A többi is. Az egyik előbb, a másik két év múltán. Az egyik a penészesért, a másik mézeskalácsért... Jobbágy leszel, koponyádra igát rak a nyomor, lassan belebutulsz más szellempiramisához való gondolat hurcolásba és rádborul az ázsiai nemtörődömség. Elvesztél.

--- Ha ez a sorsunk! --- mondta nyugodt, mély hangján a másik. De az ő szeme előtt is különös képek játszottak, A sok elpusztult föld, a régi, nagy puszták. Karcsú, büszke nyakán végigborzongott egy szó --- jobbágy...

--- Sorsunk --- vagy vétkünk!? Melyik?

A kora téli estén hófergeteg rikácsolta tovább a kérdést. A megriadt utcában mélyen lesüllyedtek a házak és a két megnőtt árnyék kimagaslott a városból...

--- Melyik? Mond melyik? Mert ez a nagy problémánk ma. Sorsunk beteljesedése ez, vagy csak vezekelünk és még lesz holnapunk?! Ma már háromnapos a sir és már a tanítványok sem hisznek Lázár feltámadásában. Sem itt, sem a szuronyerdőkön túl, a babiloni vizeknél senyvedő magyarok.

Vétkünk? Igen, hiszen már akkor is, mikor a Szent Király hittérítői a csillagos pusztán szembeszálltak Mén Marót lovasaival és átverekedve a sok ősi babonán, a mély mocsarakba süppedt várak falai közt megmentették a végtelen napú szeretetben a penészes dölyföt és gőgöt, igen, hiszen már akkor is, mikor az Agg Király előtt térdre hullott az orgyilkos, mert a láthatatlan szem stigmát égetett homlokára, igen, már akkor is vetkeztünk, sötét decembriuson ólmot öntöttünk Vazul fülébe és kitoltuk szemeit. Igen és akkor, mikor már állták a márványtemplomok és az estébe révülő hegyeken kolostorok tornya emelte az örök szenvedés keresztjét a falvak fölé, mikor az Úr segítségével országokat döntött és épített karunk, akkor hálából testvér-vért ontottunk az oltáron és csecsemőt vakítottunk. Ez mind vétkünk. Ez az éjszaka is az? Vagy ez a bűnhődésünk? Mert szemeink már hozzávakultak, hiszen évtizedes lesz. Az arcunk sem a régi bízó, büszke. Az apám megrokkant, kórság nyüveszt engem.

--- Közülünk milliók kerültek rabságba, tornyaikból ellopják még a harangot is, az elrablott országrészek nagy, dicsőítő ajkai, a templomok begyöpösödnek, csak elrekedt zokogás száll felénk. Nyelvünk elcsonkítják, ólmot öntenek fülükbe. Sorsunk volt minden vétkünk, sorsunk szenvedésünk; de ez örökké is tarthat?

--- Mennyit vezekeltünk! Volt sok nehéz napunk, mikor özvegyek jajveszékelése és vészharang kongása szállt határról határra. Rabtestvéreink végig járták a világot. És mindben feltámadt az odahaza arca, a mosolygó, melegtüzű szoba, a zsalus ablak... Héttoronyban Török Bálint erős szeme is látta eltitkolt könnyein keresztül... a bécsújhelyi börtönben Frangepán kacagó, kék szemét is ez borította el... Rodostó hepehupás partjain csendes őrületbe az utolsó bujdosót, elszáradt Mikes diákot, ez kergette, vezekelt az üvöltő szerezsánok véresre vert, ismeretlen rabmagyarja, Szibériába került Pöltenberg huszárjai, Rodostó végzetével birkózó Kossuth... a nagy világégés magyar bakái, ma milliók és milliók összetört, halálraszült húszévesek, akiket megrúghat akárki, akiket nem kérdez senki, nem segít, nem véd senki, csak talán félt egyetlen egy anyánk, aki nélkül mindenre felelő csábítás a zuhanás züllésbe, vagy halálba --- mindegy.

Elhallgatott, megállottak egymással szemben. Az egyik Vera István, --- nagy, csontos arcán Dózsa végzete komorult --- az örök tépelődés, ungorkodás garabonciása, nagy nyomorúságok utóda, akinek; idegeiben fajának minden szenvedése bent zsibong. A másik Vargha Bandi nyugodt, fölényes mosolyú arcú fiú, karcsú, sudár termetén párducbőrös ősök izmos hajlékonysága öröklődött, de homlokának ideges ráncolódásán már a huszadik századig elért utód fáradtsága árkolódik. Egy fajnak két, pompás példánya, az egyik tudós; kuruzsló jobbágyok, népbolondító bocskoros nemesek véresszájú hitújító prédikátorok vére, a másik az utolsó tag földjét hidegen elveszítő allonge parókás, testőrkapitányt, vasakaratú, cinikus labancfőurat, egy évtized múltán honvédtábornokot adó famíliának a gyermeke. Az egyik mindég siránkozó lázadozó,.de a legnagyobb nyomorúságot is, átélő, a másik nyugodt, csendes, de a fénnyel legtöbbször bukó magyar. A sötét kisvárosi mellékutcán valami megmarja őket, talán a múlt, talán a holnap, szemük kitágul, rekedt beszéd zagyvái belőlük, a mai megrontott élet ráfekszik ifjúságukra és a húszévesek fáradtsága tragikusabb, az ötvenéveseknél. Pedig ők nagyon fáradtak voltak. Vera István tudta. Vargha Bandi nem. Benne tudat alatt nőtt, a fáradtság csüngött rajta, mint egy, rút fekély a mit sem sejtő emberen, aki, egyszerre fog leverni a felismerés.

--- Tanultunk másfél évtizedig. Belehajszoltak az első nagy látszatba, az érettségibe. Az önképzőkör gombákat tenyésztett bennünk a tehetségképzelést, ambíciókat, terveket. író akartam lenni, majd beléőrültem Petőfi életrajzába. Miért tanultam én ezt meg? Azért, hogy tudjam, hogy volt egy ember, aki mert koplalni, aki hitt saját magában? Hiszen én akarok lenni. Nekem is fájnak meséim, amiket nem tudok elmesélni. Hidd el, olyan az, mint az el nem sírt könny. Eget, mar, minden gondolatot megmérgez, végül! meggyilkol. De éhezni ha tudnék is, éheztetni nem tudok. A család első rajvonalába vagyunk mi dobva és don Quijot-szerű harc ma a közönyös életet felrázni ordításommal, mikor mellettem hangszórók és gyárszirénák ordítják a megrémült és ítélőképességét veszített tömeg fülébe harsogó refrénjeiket, ezért kockáztatni nem szabad. Mit tehetek mást, filiszter leszek, tudom, egyetemet sem végzek, lemaradok, de csak vén esték szűkölő, halálváró perceiben búcsúztatom majd az addig féltő simogatással őrizgetett terveket. Mert hej! Bandi, ha egyszer itt nyugalom, boldogság és jólét lenne ebben az országban. Kolozsvártól Kassáig, Kassától Nyitráig, Nyitrától Zágrábig az lenne, ami volt munka, élet, boldogulás. De sok egész ember kerülne elő közülünk. Talán ma, ma kellene azt mondanom... nem kell, vigyétek, hivatásom van...

Vargha nem beszélt. Szeme előtt a puszta feküdt nyargaló lovasokkal, a kastélyban kacagó tisztek jártak, igen, huszártisztek. Szégyenlős kívánással gondolt mindég apja mentéjére. Katona szeretett volna lenni. Gyermekkorában az ő pusztájukon játszottak le egy ütközetet. Gyermekszeme pontos meglátással szít fel mindent. És soha senkinek sem vallotta be a vágyát. Most is hallgatott. Mindég a testőrös jutott ilyenkor eszébe, a vértanúvá lett honvédtábornok, a háborút járt apa. És hallgatott. De a hallgatás nehéz volt és ilyenkor benne remegett ebben a hallgatásban a vágyaiból kivert ember indulata.

--- De hátha nincs tehetségem? --- trémáztak a másikban a kétségek. --- Ha igazuk van azoknak, akik ezen az úton mennek, akik alkudnak, önmagukat hazudjak le. Ha azoknak van igazuk?

Varghát elundorította a sok kétség. Ezek a tusák, amik már nem egyszer rohanták meg őt is, kibeszélve más szájáról kétszeresen fájtak.

--- Hallgass! --- szólt rekedten.

--- Igazad van. Hallgatni kell. Belefulladni a szóba, de nem beszélni, Vargha már nevetni is tudott.

--- Azt nem. De másról beszélni. Szép asszonyhoz megyünk. Hát annak valót.

Vera nem felelt. Táguló szemmel bámult a kristályosán csillogó hóra és úgy érezte fojtja, fojtja fulladásig fojtja valami. Az élete, húszéves élete sok-sok követelő vágya, terve.

A tanár villaszerű házának középső nagy ablakán kisugárzott a szoba fénye az udvarra, a lépcsőkre. A gazos, elhanyagolt udvaron hallgatagon mentek végig. Szobalány nyitott ajtót:

--- A nagyságos úr nincs idehaza.

Az ajtóban megjelent az asszony.

--- Jé, fiúk! Ez igazán szép maguktól. No, beljebb, beljebb! Flóri nincs idehaza. Konferenciázik.

Bent Vera Pista rátért az ipartestületi jegyzőségre.

--- Szegény Gábor Marci, sajnálnám, ha kibukna, pedig valószínű, maga nagyon erős versenytárs Pista. Úgy látszik már készül is a választásra a báró, mert eddig minden este átjött. De úgy érzem, maguk már is feledtették. Nagyszerű kárpótlás. Vargha Bandi, Vera Pista. Az egyik ezüst vonójú, a másik aranyszájú.

--- Nagyságos asszonyom, ne szégyenítsen meg.

Bandi a kották közt lapozott.

--- Sokat zongorázik? --- kérdezte Vera a pillanatnyi csend után.

--- Mostanában igen keveset. Nagyritkán.

--- Akkor is csak egyet:

,,Kint a mezőn minden virág."

--- Hát ezt honnan tudja ? --- Csudálkozott az asszony.

--- És?

--- És? --- hajolt közelebb Vera.

Édesen kacagott Gica asszony a fiú kérdésén.

--- Találja ki.

--- Nem, nem tudom.

--- Mi az? --- lépett közelebb Bandi is.

--- Nem, nem mondom meg --- védekezett hátradőlve az asszony.

Egy pillanatra kellemetlen csend hullott a szobára, a kacagás furcsán kísértett még a gondolatokban. Az arcok elkomolyodtak. Vera felállott, a szék zörgése megtörte a csendet.

--- Kezét csókolom --- hajolt meg Bandi.

--- Ugyan! --- riadt fel Gica asszony --- csak nem mennek?

Bandi sápadt konokul nézte a szőnyeget.

--- A tanár úr --- kérdezte --- mikor jön haza?

--- Még nem vacsorázott. Jöjjenek el még ma este.

Vera meghökkenve bámult Varghára. Az mozdulatlan állott az ajtó mellett.
Az arca csapott, megnyúlt. Az asszony is zavart.

--- Ha nem háborgatjuk nagyságos asszonyomat.

--- Ugyan Pista. Kellemes estét szereznek két öreg embernek.

--- Kezétcsókolom --- hajolt meg Vargha.

Még látta amint Bandi szőke feje ráhajolt az asszony kezére, ezután az ő kezébe siklott az asszony puha keze. Újból feldöbbent benne az a búbánatos, kedves, megnyugtató csendesség...

Egy pillanatig látta, amint a dohányzóból kiáradó fény körülözönlötte, a lány becsapta az ajtót és ők kint ballagtak a téli estében. A rácsos kapu nagyot csattant mögöttük.

--- Miről beszéltetek? --- kérdezte Bandi. --- Miért hagytátok abba, mikor odaléptem.

--- Értelmetlenség volt --- magyarázkodott Vera. Belekezdett egy mondatba, de nem folytatta.
Hiába kértem.

Gyorsan hozzátette:

--- Arról volt szó, hogy kilestük a múltkor, mit játszott.

Arra kérdezte: És? ...És én nem tudtán eltalálni mit kérdezett. Ez volt. Erre mondta: Nem mondom meg.

Varga Bandi nem felelt vissza egy szóval sem. Lassan tépelődve mert. Nem volt olyan fölényes, mint tegnap este. Viszont most Vera Pista látott mindent csodálatosan szépnek, kedvesnek. Szeme előtt vibrált az asszony beszédes, mosolyos arca, fülébe harangozott a kacagása. Az új örömre visszavetette sugarát a másik öröm, a délutáni. Édes könnyező mosolygása. A két asszony mosolygása egymásra rajzolódott, rokon lett az ő boldogságán. Bántotta Vargha Bandi búsulása.

--- Mi bajod komám? Ne búsulj! Talán még mindig az előbbi beszéden búsulsz? Hagyd el. Te mondtad sorunk. Felejtsük.

A másik csak hallgatott. Már, már újból ráakart szólni, mikor megállott. A kihalt, néptelen Eggert-utcában álltak, a villanylámpák a hóra sárga csíkokat föstöttek, a csíkok végig recézték a sötét utcát. Balfelől az Üllői-út világosságában szánok suhantak a mély csendben vidáman csilingelve. A hangok tompán ütödtek a havas ereszek alá és erőtlenül sikkadtak el a puha hóburokban. A fejük felett lámpa égett, világa fehéren csörgött el Herbacsek faraktárának feketére vénült deszkafalán.

--- Pista --- szólalt meg Vargha Bandi. --- Hirtelen fiú vagyok, de jó komád. Nekem megmondhatod: szereted ezt az asszonyt?

Verát meghökkentette a kérdés. Hosszú hallgatás után megszólalt.

--- Szeretem --- felelte. Forróság öntötte el, --- Te is szereted? --- adta vissza a kérdést.

--- És ő tudja?

--- Mit?

--- Ne tetesd magad. Tudja ő?

--- Miért akarod ezt tudni?

--- Szeretném tudni.

Lassan megindultak. Azután Vera megállott.

--- Muszáj neked ezt tudni?

--- Muszáj...

--- Nohát jó komámnak megmondom. Tudja. Bandi megtorpant.
Rábámult Vera Pistára. Most vette észre Vera mennyire sápadt a fiú.

--- És ? --- kérdezte Vargha most már éles, színtelen hangon.

--- És?!

--- És történt valami köztetek.

Csendben lépkedtek egymásmelleit. Vera előreszegezte fejét.

--- Komolyan kérdezted ezt?

--- Nem tréfálokI

--- Úgy?

Megállott.

--- Szervusz!

Vargha rábámult.

--- Különben, Tőlem mehetsz. Ez többet mond, mintha feleltél volna.
Nem hittem volna! Szégyelld magad!

Vera eléje lépett.

--- Magad montad jó komám vagy. Mit sértegetsz?

--- Voltam. De most látom te is Glauber-féle vagy.

Te is az asszonnyal...

Legyintett. Vera úgy érezte, nehéz, nyúlós köd jön feléje. Abban a ködben egy mosoly. A két asszony egymásra rajzolódott mosolya.

A másik alakja távolodott. A lámpák elhúzták fölötte az árnyékot és mindég nyúlósabbá tették, míg végül megszakad az árnyék.

Felrezzent. Gépiesen megindult ő is. Nem értette Vargha Bandit.



VI.

Amint betette a léckaput, harmonikaszó csapta meg a fülét. Az udvar sötétjéből kirívó foltban csapódott fel a konyhaajtó. Édesanyja ment a kerekes kútra, kanna csörömpölt a kezében.

--- Kezétcsókolom --- köszönt rá.

Belépett a konyhába. Apja nekipirosodott arccal ült a konyha közepén. Régi, szakadozott, pusztai nótákat harmonikázott ki emlékezetéből. Szakadozottan, toldva-foldva húzódtak a nóták, egyszer-egyszer megcsendült egy egész futami

--- Szervusz --- köszönt vissza az apja. Abbahagyta a harmonikálást. Az arca nyugodt, csendes és valami megelégedettség sugárzik róla. Tétován meg-megriadó mosoly botlik végig az arcán.

--- Hát jegyző úr leszel?

Megnyomta az urat.

A fiú ránézett, mintha álomból költötték volna.

--- Az.

Fanyar volt a hangja, de engedelmesen gyors. Az öreg Vera megérezte a kelletlenséget benne. Meghökkent. Arcán megállt a sugárzás. Végigszipogtatta a harmonikát. Elcsendesedett. Révedezett.

--- Nem eresztenek téged jegyzőnek --- bökte ki végül.

És rábámult a fiúra. Várta, hogy az megnyugtassa. De a fiúban sokkalta több volt a kétség, semmint megvigasztalhatta volna. Hosszú csendben ültek, kerülték egymás szemét, sötét árnyú zugolyokba merült nézésük. Veráné benyitott. Súlyosan huppant a vizeskanna a fapadon. A köre laposan tócsa loccsant a kannából.

--- Hajaj! --- sóhajtotta Vera Péter. Összenyomta harmonikáját.
Csendesen felállt, eltopogott a szobaajtóig, bebizonytalankodott a sötét szobába,
nyikkant a harmonika, amint letette.

--- A báró úrfi keresett --- mondta halkan Édes. --- Vacsorázol? --- kérdezte.

Az öreg visszasettenkedett a helyére. Pista úgy érezte a csend belenyúl fejébe, megmarkolja agyát. Bandi szavait is megértette most, amint a bárót említette Édes. Hogy is mondta Varga Bandi: sub papucs akarja megszerezni Glauber Marcell a jegyzőséget...

Igen és most ő? Róla gondolná Bandi. Bandi, aki úgy látszik szereti Gicát.. Találkozott nézése Édes kutató szemével. Idehaza még a fuldokló szegénység rémületével féltik, ami meg, sincsen. --- Szégyelld magad ! viszhangzott Vargha szava.

--- Hajaj! --- sóhajtott apja. Kitapogatta sapkáját a fogason. Kint a tornácot végigcsöszögte nehézkes járása.

--- Valami baj van talán? --- kérdezte most Édes. Meggörnyedve, állt a mosogatódézsa előtt, a cink tejeskannák fölé hajolva. A felcsapó gőz véresre marta szemeit.

--- Nem, nincs semmi baj.

Zörögni kezdtek a kannák.

--- Hajaj ! --- bukott ki az asszony száján a sóhaj.

Menekült. Csak el, el hazulról. Az udvar közepén édesapja állt. Játszott a láncos kutyával. A bundás ugrálva táncolta körül.

--- Bodri... Bodri --- gügyögte Vera Péter.

Elsurran az előrecsúszott eresz alatt. Amint a kaput becsukta, maga mögött a fehér havas udvaron felfelészegett fejjel állt az apja. Figyelt utána. Ahogy a kapu becsukódott, a kutyához fordult.

Ilyenkor, este kitört Vera Péterből az állatok iránti szeretet. Míg fuvaros volt a fél éjszakát lovai mellett töltötte, azokat dédelgette. A háborúba sem kellett volna elmenni, de nem engedte, el a lovait egyedül. A rákosi réten hosszú sorban állottak az egykocsis gazdáktól elvett szekerek és azok közt az ő szekerük is. Édessel remegve lesték, mint sorjáznak minden este a kiválasztottak a pályaudvarra, vájjon köztük van-e Vera Péter? Egyik este azután megindultak a Bunkó és a Csinos, mögöttük egészséges dübörgéssel a szélestalpú fuvarosszekér, rajta Vera Péter kissé meghatottan mosolyogva. Megcsókolta őket és elment. Ködös reggel misére vitte őt Édes, a lilapalástos, csengettyűs ministránsgyereket még ma is látja, a mély templomhajóban úgy égett az oltár, mint egyetlen fáklya --- sok-sok feketekendős asszony bujt meg a templom zugolyaiban, fejkendőjük mindmegannyi madárcsőr --- kopott, remegő párjaveszett madársereg, köztük az ő szent Édese, aki azután vette át a ház felett az uralmat, aki ezután éjfélbenyúló estéken szapora betűkkel rózsaszínű tábori lapokat írt Szerbiába, Galíciába, Bukovinába Feldpost No...

Elmosolyodott. Annyi szenvedés után oly jó most végigsiklani mindezen, míg elér a másik asszonyhoz az anya örök ellenlábasához, akivel Édes az őt szeretésen keresztül találkozott. Asszonyanya és leányasszony. Megindul a harc közöttük, az asszonyanya végtelen ragaszkodással védi a fiát és érzi, hogy siklik, csúszik ki szeretetéből, amit munkával, átvirrasztott éjszakákkal tett keservesen emlékezetessé. Siklik, csúszik a másik, a lányasszony felé, aki feltámad már kamaszálmokban, a ringó csípejű, hóvállú fantóm, kibuggyan a megnevezhetetlen első borzongásból, azután nő, amint jön apró, közönséges kalandokon át, amik nem csillapítják, csak növelik a gigantikus szomjúságot, míg egyszer meg nem jelenik, rá nem lobban a hétköznapokra és olyan, mintha álomból lépett volna ki.

Ilyenkor gyúl ki a harc. Ösztönszerű, nehéz látomások hirdetik kezdetét, tiltakozások, csábító kézszorítások, kacagások, megadások tusakodnak benne.
És a végén mindég marad egy tépetten, árván --- egy asszony,
a leányasszony és asszonyanya harcából.

--- Édes és Gica --- dünnyögte. --- Két szent asszony.

Kitágult szemébe beleégett a másik asszony szeme. Lenyomta a kilincset. A vaskapu kárörvendő rikácsolással nyitott utat. Bekopogott.

Bent nesz futott az ajtóhoz. Puha, meleg fény áradt az arcába. A cselédlány merev, közömbös arca kerekedett a fényben.

--- A tanár úr? --- kérdezte az előszobában.

--- Nincs idehaza.

Megtorpant.

--- A nagyságos asszony bent van a dohányzóban --- szólt a cseléd, aki nem tudta mire vélni a tétovázást.

A dohányzóban léptek kereszteződtek, kopogós hetykén jöttek az asszony léptei az ajtó felé.

--- Vártam --- kedveskedett.

Bent ültek a dohányzóban. A sötét, vörösbe játszó barna zongorán rejtelmes homályozottan égett egy lámpa. Vele szemben, az asszony világos ruhája rajzolódott ki a félhomályból. Két szeme --- meleg csillogás zománcozta őket --- kíváncsi áhítattal csüngött a fiún. Hangja csendes.

--- Flóri idehaza volt, de el kellett mennie. Ő már ilyen.

Soha egy nyugodt estéje.

--- Nagyon sajnálom, hogy nem beszélhettem vele.

--- Olyan fontos?

--- Igen --- bólintott Vera Pista. Szögletes, nagy feje komikus árnyékot rajzolt az asztalra. Szemében lángolással kezdett égni a nézése. Nőtt a szeme, belédagadt mély szemgödreibe. Az asszony érezte, amint a nézés beléremeg, átcsap az ő szemébe. Nyugtalan, ideges lett. Elfojtotta cigarettája tüzet a dohányzókészlet megkékült ezüstjén. A meggyilkolt tűz füstje felhőben büffent fel, azután kékesen átlátszó fátyolköpenyeget sóhajtott az asztal fölé barlangosodó félhomályba.

--- Beszéljen valamit Pista. Szeretem a szép, csendes meséket. Oly különös ilyenkor hallani más gondolatait. Magáról mindég úgy beszélt Flóri, hogy az aranyszájú ezt mondta, azt írta. Láttam minden magyar dolgozatát. Emlékezem is egyre-kettőre.

--- Ugyan, nagyságos asszonyom. Megszégyenít.

--- Nos. Mese-mese mákos. Asszonyokról, szép lányokról. Hallgatja egy vén tanárnéni.

--- Nem, nem szabad így beszélni... Higyje el...

Higyje el, mikor idejöttem nagyságos asszonyomhoz...

Megzavarodott. Elkapta szemét az asszonyról. Kínlódás ült az arcára.

--- Bocsásson meg. Nem kegyedhez... nem... nem így akartam mondani... a tanár úrhoz, mikor a tanár úrhoz jöttem...

Gica asszony nézte. Rejtelmes, hosszú asszonynézéssel. Gyötrelmes, nehéz volt a nézése, a fiú ökölbe szorított kezei megremegtek az asztallap alatt.

--- Kegyed ... --- mormogta az asszony. --- Milyen különösen mondta. Mesélje, mire gondolt, mikor idejött hozzám, illetőleg Fonyó tanár úrhoz?

Vera Pista felállott. Remegett az ajka, elsápadt. A beszéde hebegő lett.

--- Bocsásson meg! Nem, nem akartam megsérteni. Azt, azt gondoltam... hogy megkérem, ne haragudjon rám azért, amit tegnap mondtam... mikor hazakísértem.

Fonyóné megborzongott. A fiú most, zavarában tehetetlen, gyűlölködő, önmagára zúdult haragjában szép volt. Erős, álla, meg-megvonagló szája, aranyos fényben csillogó bajusza... félelmetesen szép volt a jogász.

--- Pista, ne legyen csacsi.

--- Nem, ne, ezt ne mondja...

--- Pedig az. Csacsi kis kegyed!

Kacagott. Lobogó, gyújtó trilla volt a kacagása. A jogász megszédült tőle. Eléje lépett. Ráemelte zavaros, lázas szemét, Kezei tétován felemelkedtek.

--- Ne nevessen ki.

Gica asszony tovább kacagott. Hátrabukott a fotölyben, karcsú fehér nyaka ingerlőén kerekedett ki a félhomályból. Ráhajolt. Táguló orrcimpáiba belenyilallt az asszony parfőmje.

--- Szeretem!

Meghalt az asszony száján a kacagás. Felemelte a fejét.

--- Hazudik!

Nyersen, határozottan mondotta. Rekedt hangon.

--- Szeretem! --- sunnyogta Vera Pista süketen, bódultan.

--- Hazudik! --- mondotta újból az asszony.

Találkozott nézése az asszonyéval. Ijedt, haragos volt.

--- Szeretem --- mondta kínlódva.

--- Hazudik --- panaszkodott az asszony hangja. Elfordult, ráfeküdt a fotöly hátára. Sírás rázta meg. Hangtalan, jajtalan, sóhajtásszerű sírás. Vera Pista megdöbbenve bámulta.

Lesiklott a földre a fotöly mögé. A puha árnyékban ajkát perzselte az asszony sóhajtása.

--- Hát szeret! --- ujjongott a hangja. --- Gica!

--- Nem, hagyjon... hagyjon. Így... felrázni... öregasszonyt... megkínozni... gondolt édesanyjára... ne... ne bántson... magának semmi, egy édes hazugság, nekem felújuló élet. És, és olyan jó nem élni...

--- Szeretem --- mormogta konokul a fiú --- és mikor idejöttem úgy éreztem, úgy gondoltam, hogy Édesnél is jobban, pedig Édest nagyon szeretem. Gica. Ne sírjon.

--- Édesnél? --- dadogta az asszony szégyenkező, botladozó nyelvvel. --- Nem szabad, így ne...

Két kezébe fogta a fiú fejét. Könnyes szemében kísértett a napsugár...

--- Kis kegyed...

És harsant is már könnytől nedves ajkán a kacagás...

Ott ültek egymással szemben a dohányzóasztalnál.
A vörösbarna zongorán titkos homályozottan égett a lámpa.
A nagy lelki megindulások utáni könnyű csönd szövögette a némaságot körülöttük.
Sokáig ültek egymással szemben szótlanul, egymásba esett nézéssel, lélekkel.
Az asszony arcán boldog, bánatos mosoly szégyenkezett.
Két keze összekulcsolva imádkozott az asztallapon.
A fiú keze rásiklott, átfonta...

Búcsúzott. A szoba kiderengő fénye kirajzolta az ajtóban lehajtott fővel álló asszony alakját.
Kint a szél hópihéket vitt rendezetlen légiókban,
láthatatlan utakon, érthetetlen célok felé.

 
 
0 komment , kategória:  Eszterhás István: A gébic 3.r  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 479
  • e Hét: 2344
  • e Hónap: 13495
  • e Év: 278710
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.