Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
A propagandaa jövő háborújában
  2011-03-17 22:25:13, csütörtök
 
 
Wilhelm von Kries: Az angol háborús propaganda stratégiája és taktikája I. rész

Elősző

Alig történt meg Ausztriának a Németbirodalomhoz való csatlakozása néhány hét múlva máris teljes erővel indultak meg az angol háborús előkészületek. Ezen a téren kivált a legközelebbi konfliktusban kifejtésre kerülő propaganda előkészítése történt nagy gonddal és alapossággal. Mivel pedig Anglia ezt a konfliktust csak Németország elleni háborúnak tudta elképzelni, a propaganda feladata és céljai már eleve adva voltak. Az angol készülődés komolyságára mi sem vet jellemzőbb fényt, mint az a könyvsorozat, mely az ismert angol katonai szakíró, Liddell Hart szerkesztésében ,,A jövő háborúja" összefoglaló címen jelent meg. A hadvezetés minden ágát felölelő és valóban szakavatott írók tollából kikerülő sorozatból Sidney Rogerson könyve,

,,A propaganda a jövő háborújában"

a legjelentősebb. Bár ezzel a tárgykörrel az angol sajtó, az angol folyóiratok és könyvek egész sora közvetlenül vagy közvetve ismételten foglalkozott, az idevonatkozó megnyilatkozások közül mégis csak Rogerson könyve érdemli meg a legtöbb figyelmet. Igaz ugyan, hogy megjelenése óta már több mint két év telt el, de mégis érdemesnek tartottuk, hogy tárgyalásunk középpontjába állítsuk. Az olvasó így saját maga alkothat magának képet arról, hogy milyen elgondolások vezették az angol propagandát a háború előtt, és milyen elképzelések irányítják a háború megindulása óta. Az egyes alapelvek gyakorlati alkalmazása természetesen esetről-esetre változik, Rogerson könyve azonban még így is az érdekes, hasznos és még ma is figyelmet érdemlő útmutatások valóságos tárháza. A könyv manapság is időszerű részét a maga teljes egészében tárjuk olvasóink elé.

Rövid összefoglalásokat csak ott tartottunk helyénvalónak, ahol a szerző saját honfitársaival száll vitába, vagy pedig a belföldön és a nem hadviselő országokban kifejtendő propagandával foglalkozik, végül pedig legfőképpen ott, ahol a szerző nézetei már elavultak. Ezzel szemben kiegészítésképpen részleteket közlünk az angol háborús propaganda tényleges gyakorlatából. Ezzel munkánk közvetlen kapcsolatba kerül a való eseményekkel. Főrésze azonban mégis csak Rogerson munkájának ismertetése marad.

Meg kell még említenünk, hogy a kiszemelt részletek fordítása kapcsán sajátságos nehézség merült fel: Rogerson angol, és a legközelebbi háború propagandamódszereiről írt könyve magától értetődőleg maga is angol propaganda. Az idegen olvasó azonban legtöbbször nincsen arra felvértezve, hogy ezt azonnal észrevegye. Helyénvalónak láttuk tehát, hogy egyes esetekben a szükségesnek mutatkozó megjegyzéseket közbeiktassuk. Az olvasó ezt nem veheti tőlünk rossz néven. Nem szorul ugyanis bővebb magyarázatra, hogy Rogersont könyve megírásában nem az a szándék vezette, hogy a háború esetén működésbe lépő angol propagandaszervezet munkáját megnehezítse, hanem éppen ellenkezőleg az, hogy az angol propaganda útját egyengesse.

Az éremnek van azonban másik oldala is. Rogersonnak természetesen számolnia kellett azzal, hogy Németország a maga részéről viszont Angliában fog propagandatevékenységet kifejteni, és a tárgy feldolgozásának teljessége kedvéért nem zárkózhatott el az elől, hogy a várható német propaganda hatástalanítására a receptek egész sorát ne közölje. A kiadó figyelmét nyilván elkerülte, hogy ennek a kérdésnek nyílt tárgyalása az angol olvasók táborában nemkívánatos visszahatást is eredményezhet. Vagy ha gondolt is erre, a veszélyt mindenesetre túl kevésre becsülte. Ő is az angol felső tízezer tagja ugyanis, azé a társadalmi rétegé, mely szilárdan meg van győződve arról, hogy az angol életben elfoglalt vezetőhelyét kívülről jövő támadás nem rendítheti meg.



Anglia háborús céljai

1939 szeptember 3-án az angol ultimátum ismét lángba borította Európát.
Ha az utolsó száz év történetét a világtörténelem nagy összefüggéseinek távlatából nézzük, megállapíthatjuk, hogy az új háború nagyarányú vállalkozás az angol nimbusz,
az angol tekintély, a világot uraló angol elvek megmentésére.
A világtörténelemben példa nélkül áll, hogy egy államalakulat
oly mértékben támaszkodjék a propagandára, mint az angol világbirodalom.
A történelem gyakran vádló szavának és
a tények tanúbizonyságának leplezésére a világ egyik nemzete sem tudta a propagandát
oly művészi tökélyre emelni, mint az angol.
Angliában még maga az igazság is a hírverés szolgálatában áll.
Az angol politikai tehetség legsajátosabb kifejeződési formája az a képesség,
hogy a látható és a láthatatlan világ minden jelenségét teljesen öntudatlanul és magától értetődő természetességgel a saját érdekeinek és saját életformáinak megvilágításában tudja nézni.
Minthogy pedig történelmének újkori szakaszában
Anglia ezzel a módszerrel évről-évre nagyobb sikereket ért el,
az utolsó 50---60 év folyamán minden angolban kialakult az a meggyőződés, hogy az angol gondolkozásmód és világszemlélet már csak azért is a lehető legtökéletesebb és utolérhetetlen,
mivel egy európai nemzet sem tudta gondolkozásmódját ily mértékben
az egész világon érvényre juttatni.

A világ teljes szellemi meghódításának nagy akadályozói Németország és vele együtt természetesen az úgynevezett diktatórikus és totalitárius államok voltak. Az angol kormány egy ideig békés propagandamódszerekhez folyamodott, hogy a német szellem térhódításának útját vágja és az egyenjogúság kivívásában megakadályozza, mikor azonban látta, hogy ezen az úton nem ér célt, fegyverhez nyúlt. A világháború balsikere után a cél immár a német nép végleges megtörése volt. A megvalósítás lehetőségére jó példával szolgáltak az ,,angol hatalom megtört ellenfelei". Közöttük első helyen áll Franciaország, de ebbe az összefüggésbe tartozik Hollandia, Spanyolország és nem utolsó sorban az Egyesült Államok is. Anglia mindezekben az országokban fegyverei erejének kézzelfogható bizonyítékait látja. Márpedig ezek a fegyverek mindig a totális háború eszközei voltak. --- Minthogy az angolok az angol történelem tanulságaképpen azt a következtetést vonták le, hogy világnézetük Istennek tetsző, Isten azt megáldotta és végtelen gazdagsággal jutalmazta, az angol életfelfogás terjesztése előttük mintegy az evangélium hirdetésével és egy olyan paradicsom ígéretével jelent egyet, melyben a gondviselés őket szemelte ki az uralkodásra. Az angol ember a bibliai hasonlat alól, mely szerint könnyebb a tevének a tű fokán átmennie, mint a gazdagnak a mennyek országába jutni, kivételnek érzi magát. Az angol tevék könnyűszerrel mennek át a tű fokán.

Ám mondanivalónkat, mint már említettük, Rogerson könyvéhez akarjuk fűzni. Foglalkozzunk tehát mindenekelőtt Rogerson munkájával. Rogerson külföldi olvasója bizonyára csodálkozva állapítja meg, hogy a szerző angol létére milyen nyíltan tárgyalja a háború utáni angol politika belső ellentmondásait, tévedéseit, baklövéseit és mulasztásait. Ez azonban nem azért történik, mintha az efféle kritikának, még ha a maga idejében hangzott volna is el, valaha is a legkisebb reménye lehetne a meghallgattatásra, hanem azért, hogy az olvasót, különösen pedig a német olvasót tőrbe ejtse. Maga a könyv természetesen elsősorban az angol honfitársaknak akar útmutatással szolgálni. Rogerson minden angolban született angol ügynököt lát, akinek természetadta feladata, hogy közreműködjék a német hatalmi szervezet rábeszélés útján való felbomlasztásában. Angol felfogás szerint Németországban ezzel a módszerrel lehet legkönnyebben felkelést és forradalmat szítani. De engedjük szóhoz jutni magukat az angolokat. Liddel Hart, az ismert katonai író Rogerson könyvét a következő szavakkal vezeti be:

,,A modern háború hatásai túl messze terjednek ahhoz, hogy módszereit titokként kezelhessük.
Vezessék bár államférfiak, hadműveleteit irányítsák bár tábornokok,
tengernagyok és repülőtábornokok,
valójában minden polgárnak szükségképpen részt kell benne vennie, akár férfi, akár nő.
Minél többet tud róla a nép, annál több reményünk lehet a kedvező kimenetelre.
Könyvsorozatunk célja,
hogy jól tájékozott közönséget képezzünk ki, olyant,
amely minden téren tisztában van a jövő háborújának legvalószínűbb formáival.

Bármekkora volt is a hírverés szerepe a világháborúban, sok jel mutat arra, hogy a jövő háborúban a propaganda még fontosabb szerepet fog játszani. Hogy a jelenleg békés eszközökkel folyó háborúról ne is beszéljünk, a mandzsúriai, abesszíniai, spanyol és kínai háború elég bizonyítékkal szolgál a propaganda jelentőségének megnövekedése mellett. Eszközei megsokszorozódtak és a hatalomra törőket, vagy azokat, akik hatalmukat gyarapítani akarják, sokszor éppen a propaganda erejének tudata irányítja célkitűzéseikben. A propaganda mágikus erejébe vetett bizalommal azonban mégsem tartott lépést az a szakértelem, amely hatásos alkalmazásának elengedhetetlen alapfeltétele. Nem egyszer előfordul, hogy az új fegyver harcosai a finomművű fegyvert botként használják: túl sokat akarnak elérni és ezzel élét eltompítják.

Ha valaki, úgy Sidney Rogerson kapitány minden képesség birtokában van, hogy a mérleget egyensúlyba hozhassa és a propaganda jövőjét, feladatait meg lehetőségeit biztos kézzel körvonalazhassa. Alkalmazásában nemcsak gyakorlott szakember, amennyiben Anglia, sőt talán a világ legnagyobb vállalatának hosszú éveken át volt propagandafőnöke (egyúttal pedig a háború tudományának szorgalmas kutatómunkása is, akinek kiváló világháborús teljesítmények szolgáltatnak gyakorlati anyagot elméleti tételei megalapozásához), hanem irodalmát már eddig is két, személyes tapasztalatokra támaszkodó, általános jelentőségű tanulmánnyal gyarapította. Az egyikben szinte a legérzékenyebb fényképező lemez hűségével rajzolja meg egy csatának a benyomásokra fogékony lélekre gyakorolt hatását. Mindkettőnek közös értéke az ábrázolás ereje: szinte magunk is átéljük mindazt, ami a harcoló csapatok lelkében végbement. Rogerson tehát azok közé tartozik, akiknek elég találkozásuk volt a valósággal ahhoz, hogy a propaganda durvább, felszínesebb hatásai alól ki tudják magukat vonni, a nélkül azonban, hogy a propaganda iránti érzéküket, melynek egyaránt kell az ösztönre és tapasztalatokra támaszkodnia, elvesztették volna. Könyvének egyes fejezetei szemléletesen mutatják, mint válik a könnyen befolyásolható lélek a szuggesztió áramlatának áldozatává, hogyan és mely ponton oldódik fel benne.

Néha ellentmondásokat vált ki ugyan, azonban minden esetben gondolatébresztő. A nagy ismeretgazdagság, az ábrázolás szemléletessége, a sok, éles szemre valló lélektani megfigyelés még akkor is élvezetes olvasmánnyá teszi, ha az olvasó itt-ott nem is tud egészen egyetérteni vele. Azok számára, akik e félelmes fegyver kezelésével foglalkoznak, minden bizonnyal nagy értékű útmutató.

A könyv nyomán különben azon is elgondolkozhatunk, hogy a propaganda napjainkban mutatkozó elburjánzása milyen távolabbi hatásokkal járhat világunk jövőjére. Bár az a propaganda a leghatásosabb, mely az igazsághoz a legközelebb áll, az igazság keresésétől mégis alapvető különbség választja el. Célja a meggyőzés, a tudományos ténymegállapításhoz nincs köze. Bármily értékes eszköze is a hadviselésnek, az emberi előrehaladás kivívásában mégis csak veszedelmes szövetséges."



A főellenség Németország

Ezzel adjuk már át szót magának Sidney Rogersonnak. Az első fejezetben megindokolja, hogy Anglia akkor, másfél évvel a mostani angol-német háború kitörése előtt, miért Németországban látta főellenségét, majd néhány szóban vázolja munkája célját. Ez a rész itt nem érdekel minket, tehát elhagyjuk és közvetlenül a lényegre térünk át:

,,Minden valószínűség szerint Németország a főellenség. Ezért a jövő háborús propagandájának kérdéseiben elsősorban Németországra leszek tekintettel, Olaszországot és Japánt csak alkalmilag érintem. A logikus sorrend megteremtése céljából szükségesnek látom, hogy először is azt az örökséget tárgyaljam, melyet a világháborús propaganda hagyott ránk. Ennek keretében elsősorban a propagandának 1918 után alkalmazott gyakorlatával kívánok foglalkozni, nemkülönben ennek manapság is érezhető visszahatásaival. Majd rátérek a propaganda technikájának kérdésére, különbséget téve a szerint, hogy otthon vagy külföldön kerül-e alkalmazásra, végül pedig ismertetem eszközeit."

Ezt követőleg vizsgálat tárgyává teszi Rogerson, hogy háború esetén miképpen lehetséges a főellenséget a propaganda fegyverével megtámadni, milyen propagandát kell a szövetséges és a semleges országokban kifejteni, végül pedig, hogy milyen eszközök szükségesek a belső front megvédelmezésére, az angol lakosság harckészségének és háborús erkölcsének biztosítására. Legvégül pedig felveti a kérdést, milyen szervezet alkalmas e különböző célok elérésére és miképpen történik ennek felállítása.

A munka két utóbbi fejezetét az események természetesen már időszerűtlenné tették. Ami azonban a többieket illeti, nemcsak tartalmuk, hanem már magában a kifejtés módja is elég érdekes ahhoz, hogy immár magát az angol szerzőt szólaltassuk meg.



I. Mi a propaganda?


Northcliffe lord hagyatéka

Rogerson mindenekelőtt arra a kérdésre ad feleletet, hogy mi a propaganda. ,,A propagandát legkönnyebben mint elvek és alaptételek terjesztését határozhatjuk meg, vagy még pontosabban, mint egy bizonyos kívánatosnak tartott felfogás, esetleg a közkeletű nézetek egész sorának kialakítását, mégpedig a véleménynyilvánítás mindazon eszközeinek felhasználásával, amelyek a közönségre hatással lehetnek, aminők a sajtó, rövid tanulmányok vagy röpiratok, a szószék, a színpad, a film, a rádió, végül pedig a szájról-szájra adott szóbeszéd".

Ezután a szerző rámutat, hogy az angol közélet minden megnyilvánulási formája, a nagy sportesemények, a koronázás, az angol vidék szokásaival egyetemben, akár maga a Westminster-apátság is, a rendőrség és sok más egyéb, mindez az angol propaganda hordozója. Majd így folytatja:

,,Míg a propaganda béke idején csak a rendes kormányzati tevékenység természetes kiegészítője, háború esetén elsőrendű fontosságú üggyé válik. Még civilizálatlan népektől sem lehet ésszerűen elvárni, hogy olyan ellenfél ellen harcoljanak, melyben nem látnak gálád ellenséget. Előbb minden efféle érzelmet meg kell tömi, különben a valóságban sohasem lehet háborús hangulatról szó. Hogy a népnek kedve legyen háborúba menni, meg kell vele az ellenséget gyűlöltetni. Ezenkívül szükség van még az ügy jogosságába és a vezetőségbe vetett bizalomra is. Egyidejűleg az ellenség megfélemlítésére és háborús erkölcsének megrendítésére is mindent meg kell kísérelni." Néhány történeti visszaemlékezés következik most, melyek során a világháború is szóba kerül. Ennek kapcsán Northcliffe lordról a következő érdekes megemlékezést olvashatjuk:

,,A háború már négy éve folyt, mikor az angol propagandában nagy fordulat következett be. Az angol propaganda e fordulat nyomán lett azzá a félelmes fegyverré, amilyennek ma ismerjük. 1918-ban lett hirtelen ténnyé, hogy propagandát a következetesség gondos szemmel tartásával, megszervezett egységes vezetés alatt, határozott célkitűzéssel és intenzíven is lehet folytatni. Ezzel a háború fegyvertára a ,,tankon" kívül újabb, tisztán angol találmányú fegyverrel gyarapodott. Csatába vetése az újonnan alakult propagandaminisztérium irányítása alatt történt, melyet vezetője, a zseniális Northcliffe lord szervezett meg.

Northcliffe, akinek illetékessége csak az ellenséges országok ellen irányuló propagandára terjeszkedett ki, mely a belföldön és a semleges országokban űzött propagandától lényegesen különbözött, a propaganda hatásosságát illetőleg két főkövetelményt jelölt meg. A propagandának először is az igazság látszatát kell keltenie, másodszor pedig mindig világos politikai irányvonalat kell követnie, sőt ha lehetséges, ezt az irányvonalat elő kell készítenie. Northcliffe lord egy pillanatot sem késlekedett --- olvassuk továbbá ---, ha az ellenség befeketítéséről vagy rosszindulatú híresztelésről volt szó. Elsősorban és kizárólag a hírszolgálatot tartotta feladatának. Történelmi visszapillantások nem érdekelték, a törvény, emberiesség vagy az erkölcs szempontjai nem foglalkoztatták. Hideg és tárgyilagos szemmel próbálta kitapasztalni az ellenfél morális és politikai állásainak gyenge pontját. Ha egyszer azután ezt csakugyan megtalálta, a híreknek valóságos bombazáporát zúdította rá, hogy a rést még jobban megtágítsa. Az Osztrák-Magyar Monarchiát például, melynek 1918-ban a központi hatalmak arcvonalának egyik szakaszát nagyon kényelmetlen helyzetben kellet tartania, gyenge lábon álló tákolmánynak tartotta s ezért ellene, alighogy minisztériuma vezetését átvette, azonnal támadásra indult.

Az elnyomott népek, úgymint a lengyelek, oláhok, horvátok és szlovákok jórészt nemcsak a háborúba fáradtak bele, hanem, mint köztudomású volt, a nemzeti gyűlölet és a becsvágy is fűtötte őket. Northcliffe közvetlenül ezekre az érzelmekre alapította támadási taktikáját. A szlovákoktól nem követelte, hogy lázadjanak fel, arra sem szólította fel őket, hogy a szabadság és emberiesség nevében tagadják meg zászlóikat, ellenben az angol kormánynál lépett fel azzal a követeléssel, hogy nyilvánítsa ki a szövetségesek abbeli szándékait, miszerint győzelmük esetén a szlovákoknak az önkormányzatot illető reményeit meg fogják valósítani. Végül sikerült is kivívnia, hogy a szövetséges hatalmak felelős államférfiai félreérthetetlen formában megtegyék a kívánt nyilatkozatot. Ezzel megkapta azt, amire szüksége volt: olyan hírt, amely minden öntudatos szlovákot legéletbevágóbb érdekeiben érintett. Most már elemében volt. A propaganda minden eszközét harcba vetette, hogy erről az ígéretről minden egyes szlovák tudomást szerezzen, aki csak a német hatalmak hadseregeiben katonáskodott.

Mindez kézzelfogható módon mutatja, mi a különbség a régi és az új módszer között. A propagandát már nem lehetett többé a kortesek üres lármájával összehasonlítani. Világossá lett, hogy határozott mondanivaló nélkül, vagy ha ez azokat, akikre hatni akarunk, személyesen nem érdekli, céltalan minden szó. Mihelyt gyakrabban érkeztek hírek arról, hogy az ellenséges országokban éhség és nélkülözés ütötte fel fejét, Northcliffe minden erejét latba vetette, hogy az ottani lakosság szemei elé csábító képeket varázsoljon a szövetségesek hadállásai mögött elterülő tejjel és mézzel folyó Kánaánról, ahol még a hadifoglyok is megelégedettségben és jólétben dúskálnak. A kételyre hajlamos lelkek meggyőzésére pontosan megnevezett hadifoglyok fényképeit és az ellenség bánásmódját magasztaló kézírásos tudósításait terjesztette. Ha a háborúba való belefáradás jelei mutatkoztak, az ellenség napról-napra hallhatott a szövetségesek erejének növekedéséről és segélyforrásainak gyarapodásáról. Ebben az összefüggésben természetesen a hatás fokozására az amerikai csapat- és hadianyag-szállítmányok érkezése is kellő nyilvánossághoz jutott. Ha pedig arról érkeztek jelentések, hogy a német hadikikötőkben egyes tengeralattjárók hazatérésének elmaradása miatt lehangoltság lett úrrá, gondoskodás történt, hogy különféle rejtélyes utakon forgalomba kerüljenek a tengernagyi hivatal lehető legpontosabban összeállított listái, részletes adatokkal az elsüllyesztett tengeralattjárókról és fogságba ejtett legénységükről.

Northcliffe módszere tehát, mint láthatjuk, a következő volt: lehetőleg konkrét híreket terjesztett, mégpedig a valóságnak megfelelő beállításban, nagyobb fontosságú döntések alkalmával pedig mindenekelőtt a politikai irányvonalak hivatalos bejelentését harcolta ki, hogy ezeket a nyilatkozatokat propagandacélokra kiaknázhassa."

A következő szakasz a Northcliffe fellépése előtt elért eredményekkel foglalkozik és rámutat arra, hogy Northcliffe munkáját a körülmények kedvező összetalálkozása mennyire megkönnyítette. A szakasz végén a szerző kiemeli még, hogy a németek még ma is csodálattal adóznak Northcliffe-nak. Minthogy a dicséret legőszintébb megnyilvánulási módja az utánzás, Northcliffe bizonyára nagyon hízelgőnek tartaná magára nézve, ha láthatná, hogy a németek az általa kovácsolt fegyvert mily gonddal fejlesztették tovább. Úgy véli azonban --- folytatja ---, hogy bár a lord a német módszereket magukban véve a lehető legalaposabbaknak tartaná, azt a lélektani átütőerőt, mely saját munkájának főerőssége volt, hiába keresné bennük. Az a szisztematikus propaganda ellenben, mely a maradék Ausztriát Nagy-Németország karmaiba hajtotta, teljes tetszését elnyerné.

,,Ebben az összefüggésben Northcliffe eredeti emlékirata is megérdemel néhány szót. Miután megvizsgálta a kérdést, hogy Ausztria-Magyarországon a németpárti és németellenes elemek milyen számszerű viszonyban voltak egymással, arra az eredményre jutott, hogy az előbbiek száma 21, az utóbbiaké 31 milliót tett ki. A németpárti kisebbség uralma alatt tartotta a németellenes többséget. Northcliffe a németellenesek különválasztását ajánlotta és emlékiratát ezekkel a szavakkal fejezte be: Az ausztriai németeknek meg kellene adni azt a szabadságot, hogy a német szövetségi államhoz csatlakozhassanak. Olyan Ausztriától ugyanis, melyben már nem lennének abban a helyzetben, hogy nem-német lakosságon uralkodhassanak, mindenképpen el akarnának szakadni. --- Korunk történelmi eseményei arra vallanak, hogy Northcliffe a mai államférfiaknál előrelátóbb volt."

A következő fejezetben Rogerson magának a propagandának néhány tételével foglalkozik.



Az angol propaganda alaptételei.

,,Elüljáróban meg kell említenünk, hogy a propaganda szóhoz bizonyos mellékíz és bizalmatlanság fűződik. Az emberek nagy része valami méltatlant, szégyenletest lát benne. A közkeletű felfogás szerint a propaganda hazugságok kitalálásából és terjesztéséből áll, mely az egyik fél érdekeit szolgálja a másik fél rovására. Ami a háborús propagandát illeti, célja természetesen az ellenségnek való károkozás. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy minden propaganda annál hatásosabb, minél közelebb jár az igazsághoz. Olyan hírek terjesztése, melyekre hazug voltukat minden kétséget kizáróan rá lehet bizonyítani, vagy pedig olyan tények eltitkolása, melyekről előreláthatóan hamarosan széltében-hosszában fognak beszélni, megbosszulja magát. E fajta oktalanságok az ügynek inkább ártalmára vannak. A holttestek ipari feldolgozásáról szóló mesének és az ehhez fűződő híreknek például, melyek hivatva lettek volna bizonyítani, hogy a németek az elesettek tetemét erre a célra felállított üzemekben lőszergyártásra alkalmas zsiradékok előállítására használták fel, csekély hatása volt. (Meg kell jegyeznünk, hogy Rogerson ezen a ponton téved. E hazugságnak Európában csakugyan alig volt hatása, annál nagyobb azonban Indiában és Kínában, hol az ősök tisztelete az erkölcsi felfogásban lényeges szerepet játszik.) A propagandának némely fajtája lelkiismeretlen harci eszköz ugyan, azonban csak akkor hatékony, ha az igazság látszatával bír. A propagandista erkölcsi törvényét a következőképpen fogalmazhatnák meg: 'Légy tekintettel az igazságra, de úgy értelmezd, amint neked megfelel; ha teheted, sohase hazudjál, mert ha rád bizonyítják, hogy nem mondtál igazat, hiába minden ügyeskedés, véged van!' Northcliffe propagandamódszerét az igazság szigorú szemmel tartása jellemezte, és ez tette oly gyilkos fegyverré."

Rogerson ezután röviden vázolja a belföldi propaganda jelentőségét a hazai háborús morál szempontjából, majd a következő szakaszban érdekesen írja:

,,Annak, aki a háborús propaganda kérdését akarja tanulmányozni, a kérdést hűvös nyugalommal kell vizsgálnia. Mentesítenie kell magát minden elfogultságtól és különös gondot kell arra fordítania, hogy ne olyan lelkiállapotban fogjon hozzá munkájához, melyben maga is még a belföldi célokra szánt propaganda hatása alatt áll. Lehetetlen, hogy egy angol ember helyesen fejtegethesse a jövő háborúban megvalósítandó propaganda kérdéseit, ha fülében még az 1914-től 1918-ig használt gramofonlemezek hangja visszhangzik. Éppen ellenkezőleg, meg kell kísérelnie, hogy a problémát a másik oldalról tudja nézni és tisztában legyen azzal, hogy ebből a szempontból tekintve a dolgot, a világháborúban az ellenség őt éppoly gonosztevőnek, szerződésszegőnek, asszony- és gyermekgyilkosnak képzelte, mint ő az ellenséget. Hiszen végül is az angol nép politikai ösztönének bizonyítékai közé tartozik az is, hogy a kontinens népeivel ellentétben nem ismer ősellenséget; így például Franciaországot sem tekinti annak, jóllehet évszázadokon keresztül háborút viselt ellene.

Mi mindig csak azt az európai nemzetet tartjuk ellenségünknek, amely véleményünk szerint legjobban veszélyezteti érdekeinket. Ha bizonyítékot akarunk, gondoljuk meg, hogy Oroszország évszázadokon át volt az indiai határ ,,mumusa", és hogy mennyire örültünk neki, mikor 1904-ben a bátor kis japánok megverték; később szövetségre lépve vele, az orosz gőzhengert ünnepeltük benne és tőle vártuk, hogy --- Japánnal ez alkalommal szövetségben --- Berlin felé megnyissa az utat. Nemsokára erre féltünk és irtóztunk a bolsevikiek országától, mely világforradalmi propagandájával birodalmunk alapjait ásta alá, ma pedig Oroszország Franciaország közvetítésével ismét szövetségesünk, ha magatartása némileg ingadozó is. Vagy gondoljunk Japánra. 1914-ben Japán a mi bátor szövetségesünk volt, a kisgyermekek országa, ahol minden gyermek kiskirály, a mikádó birodalma, a cseresznyevirág és krizantém hazája.
Óriásléptekkel haladó gazdasági és ipari fejlődése korában
Japán a brit ipari termékek kitűnő piaca volt, sőt volt idő, amikor a japán hadihajók angol hajógyárakban épültek. Az angol nép még az 1923 évi nagy tokiói földrengés idején is az egykori szövetségest sajnálta Japánban, mely még mindig elég jó üzletfél volt, habár az angol áruknak talán nem is volt már tehetetlenül kiszolgáltatva. Amikor azonban Japán azokat a gépeket és szerszámokat, melyeket gyárosaink eladtak neki, arra kezdte használni, hogy az angol kereskedőket Japánból kiszorítsa, sőt saját hazájukban tegyen náluk olcsóbb ajánlatokat, a közvéleményben ismét nagy változás állott be. A cseresznyevirágzás és krizantém feledésbe merült, helyettük sötét színekkel festett képek kerültek forgalomba az elnyomott mezőgazdasági munkásokról és a Joshiwarába eladott leányokról, akiknek ily módon kellett magukat feláldozniuk, hogy szüleiket az éhhaláltól megmenthessék. A vitéz kis japánok legendája is hajmeresztő változáson ment át. A japán mosoly vigyorrá változott, magából a japánból pedig 'sárga majom', vagy 'a Kelet porosza' lett."

,,Századunk kezdetén a franciák még ellenségeink voltak: Európában, a Földközi-tengeren és Afrikában, ahol az angol csapatoknak francia csapatokkal kellett versengeni a hódításban. Nem is kell nagyon öregeknek lennünk, hogy emlékezetünkbe idézhessük, mily féktelen franciabarát propagandát kellett kifejteni annak elérésére, hogy a közvélemény támogassa az 'entente cordiale' politikáját, amikor ez a fenyegető német veszély miatt kívánatossá vált. Erre a franciabarát és németellenes politikára azóta is állandóan szükség van. Közvéleményen a névtelenek tömegeit értem. Ezeknek ugyan nem kenyerük a gondolkozás és általában keveset törődnek a politikával, tehát a propagandának nehéz dolga van velük, de véleményük végeredményben döntő jelentőségű, a tekintély elvén és a demokrata elvek alapján szervezett államokban egyaránt. Nos, meggyőződésem, hogy ezek az angol tömegek sohasem lesznek valóban franciabarátok. Sőt ellenkezőleg, amennyiben valamely külföldi nemzettel szemben egyáltalában érzelmeket táplálnak, alapjában véve valamennyien németbarátok, nem tekintve természetesen, hogy a német törtetés következtében néha türelmetlenség vesz rajtuk erőt. Még jól emlékszem, hogy a nép széles rétegeit még a legvadabb németellenes propaganda is csak alig tudta megmozgatni, legalábbis kevésbé, mint azokat, akiket a vezetőosztály szóval foglalhatunk össze. Általánosságban szólva azt mondhatnám, hogy a Tommy Atkinsok, akár hivatásos katonák voltak, akár pedig csak a háború tartamára állottak szolgálatba, egészben véve sokkal jobban megértették egymást a német hadifoglyokkal, mint a francia civilekkel. Sőt 1917-ben azt a megjegyzést is hallottam, hogy helytelen oldalon harcolunk. 'Németországgal kellett volna szövetségre lépnünk, az egész világot elvertük volna', mondta egy színész hadosztályom egyik színielőadásán. A megjegyzés tomboló tetszésnyilvánítást váltott ki, én pedig, mivel a műsor kéziratát nem tanulmányoztam át, megrovásban részesültem. A Rajna-vidéki megszálló csapatok azzal a fogadtatással szemben, melyben korábbi ellenségeik részesítették őket, az egykori szövetségesek részéről tanúsított bánásmódról a legrosszabb véleménnyel tértek haza. Ez a németbarát érzés a legénység körében általános volt, a tisztek között nem annyira. A külföldi államokkal szemben tanúsított érzelmi beállítottságunk kérdését azért tárgyaltam oly kimerítően --- írja Rogerson --- mivel baráti vagy ellenséges magatartásunk sokkal gyakrabban következménye a propagandának, mint velünk született előítéleteinknek. Érzelmeinket a propaganda táplálja, ezt pedig a nemzeti önzés irányítja. Ez minden bizonnyal helyes és rendjén való is, kívánatos azonban, hogy aki a propaganda tanulmányozásával akar foglalkozni, e dolgokban tisztán lásson."

Ezután Miss Cavell agyonlövetésének a története következik. Az ismertetés azzal a megállapítással végződik, hogy a német propaganda, mely már nem a régi vezetőosztály kezében van, az egykori hibákat nem fogja megismételni. Néhány további világháborús eset megemlítése után Rogerson rátér a fejezet tulajdonképpeni tárgyára. Mondanivalóját a csikágói Lasswell professzor kijelentéseivel vezeti be, aki ,,A propaganda technikája a világháborúban" című tanulmányában hasonló kérdésekkel foglalkozott. Ezek szerint a propaganda manapság már hivatás lett. A s jelenkori fejlődés arra vall, hogy azokból az emberekből, akiknek nincsen más dolguk, minthogy bizonyos meggyőződések megváltoztatására vagy kialakítására alkalmas eszközök és módszerek kitalálásán törjék a fejüket, egész hadtestek vannak kialakulóban. A propaganda hovatovább tudománnyá válik, gyakornokokkal, tanárokkal, professzorokkal és elméletekkel. A kormányok tanácsért és támogatásért valószínűleg mind gyakrabban fognak hivatásos szakemberekhez fordulni. Mint a történtek mutatják --- folytatja Rogerson ---, a propagandát, mely 1917 és 1920 között oly mérhetetlen jelentőségre tett szert, a háború utáni években háttérbe szorították, azon a címen, hogy kellemetlen módon emlékezetbe idézi a háború borzalmait. A propaganda ilyenképpen hanyatt-homlok zuhant le magas piedesztáljáról, azok a tehetséges közéleti szereplők pedig, akik a propagandaminisztériumot oly hűségesen szolgálták, sűrű mentegetőzések közepette visszatértek eredeti hivatásukhoz: a zoológiához, a politikához, az ügyvédséghez vagy az újsághoz és folytatták pályafutásukat az egyetemen vagy a hadseregben. Látható tehát, hogy a propaganda sikerességének nem szükségképpen feltétele, hogy hivatásos szakemberek űzzék. Anglia helyzetét azonban talán mégis gyengíti, hogy míg Németország századokba és szakaszokba beosztva nagyszámú propaganda-szakemberrel rendelkezik, Angliában alig akad a propagandának hivatásos művelője."

Végezetül Rogerson a jó propagandát a kitűnő ügyvéddel hasonlítja össze,
aki egy nehéz jogi ügy iránt a törvényszéken akkor is izzó lelkesedést tud mutatni,
ha az eset alapjában véve egyáltalában nem érdekli.

 
 
0 komment , kategória:  Wilhelm von Kries : I. rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 299
  • e Hét: 3254
  • e Hónap: 14405
  • e Év: 279620
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.