Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Eszterhás István: A gébic 4.r
  2011-03-17 22:31:58, csütörtök
 
 
Eszterhás István: A gébic IV. rész

VII.

Az üzletbe bederengett a kéklő, csendes utca alkonya.
Öblös árnyékköpenyek borítottak sötétségzúgokat a tejeskannák közé.
Fantasztikus árnyékot rajzolt a hatalmas almáskosár,
a krumpliszsák göröngyei tarajos gerincet vetettek, a tejfölös köcsög karcsú minarett,
kandian nyújtóztatta magát a foszforeszkáló üvegek között.

Már dél óta várt. A báró ifiúr, Gábor Marci ígérte délutánra jövetelét. A kis üzletben, ahol a kis város estéli visszhangos bágyadtsága zsongott, először fel-alá járkált, azután megállt és kibámult az utcára. Ezt is megunta. Nagynéha vevő botlott be, olyankor behívta Édest, aki az üzletajtó mögött varrogatott. Lassan megnőttek az árnyak, sötét foltok alapozták a besurranó estét és már nem is bánta volna, ha nem jön Gábor Marcell, ha az egész estét végigülheti itt, ebben a zengő csendben. Az üveges üzletajtón kilátott a városkára, napnyugta volt, a hússzínű, lilásan dagadt felhőrongyokat széthúzta a dudorászó kortinavonó, a szél, a függönyök mögött vörös bíborban búcsúzott a narancssárga nap. Messze a felhőkön túl különös csillogással zöld skálában játszott az égbolt. Bent búgott a varrógép. Zakatoló zuborgását ollócsattogás szakította meg néha-néha. Édes dolgozik, mosolygott. Édes a reménykedő szent asszony. A függönyön átszóródó lámpafényben meglibben, kendős fejének sziluettje. Édes... aki nem is sejti, milyen nagy árulással szereti őt. Péteres szeretettel. Péteres szeretettel, ahogy tegnap megtagadta gyengén, gonoszul. Péteres szeretettel, kakaskurításos árulással. Lobogó szénvedélytüzek égtek tegnap az Ítélet, a Vallomás hajnalán. Mikor a tépelődés és bátortalanság éjszakája után ítélet történt a szeretetről. És Ő a szenvedélytüzektől nem akart elmenni. Ragaszkodott kínlódó vágyakozással, kint kétségbeesés volt, didergető éjszaka és a szenvedély tüzénél tagadni kellett háromszoros nagy szeretettel. És akkor a háromszoros nagy szeretettel háromszoros nagy szeretetszegés történt. Kakaskukorításos éjfélkor...

Felkapta a kabátját. Édes csodálkozva kérdezte:

--- Nem várod meg a báró úrfit?

Amint az asszony eszébe jutott tegnapi este emlékével, fojtott csókjaival, megbújó ölelkezésével, könnyes kacagásaival, elhagyta türelme.

--- Nem. Ha jön, hagyjon üzenetet. Kezét csókolom.

Boldogan surrant végig az alkonyi árnyékban ellaposodott földszintes házak ablaksorai előtt. A hó lila árnyalatokban tündöklött a falak alatt, kint az utca közepén még kék volt, derülten kék. A pusztákról a holnapi hetipiacra kocsisorok jöttek. Pusztai vontatott beszéd röpködött az alkonyi derengésben, a hidegben tompán révültek el a szavak, halkan estek az árnyékokba, a kacagások csengése elrekedt a tömzsi falak között. Itt-ott botosban, bundában a kocsi mellett futottak toppontgatva, hosszú ostoraikat vállukra vetve. Az utca fölött megezüstösödve bukkant ki a szürke égből a hold szarva.

A tanár villaszerű épülete most, ezen az estén különösen másnak, zárkózottnak tetszett a többi kis féltelkes házak között. Sötétbarnára fakult tetőzete alatt nagy ablakok égtek, széles, biztos szabású volt a ház, a jómód kiütött a ház falain és a látszólagos boldogság patináját verte ki rajta. Egy ilyen villaszerű ház, benne egy édes kackiás menyecske, derűs, nyugodt öreg szülék, nyugalom ez volt mindég vágyainak superlativusa.

Az előszobába mormogó férfihang zsongott ki. Fonyó itthon van --- öltött eszébe. Egy kis izgalmat érzett. Kellemes volt, néha verekedés előtt érzett ilyen borzongást, mikor üvöltő részeg sereggel kerültek szembe a szerenádozó jogászok. Az izgalom és öröm együtt lúdbőrzött ilyenkor végig rajtuk...

Fonyó szíveskedve, parolázással, vállveregetéssel fogadta. A fiú első szava köszönet volt. Fonyó Flórián kacagva, nagyhangon utasította vissza,

--- Téged szerettelek legjobban --- szavalta nagy hanggal a szoba közepén. --- Te más voltál, mint a többiek. Az a stylus, ahogyan te már hatodikban írtál! Minden alkalommal megmondtam a kollégáknak: Vera Istvánra figyeljetek, az még sokra viszi. Mikor az első novelláid megjelentek, már csak bólogattak a tanáriban. És én mondom, azért, hogy most bekerülsz a Testületbe, ez nem jelenti azt, hogy filiszter leszel. Úgy-e Gicus? Lásd, én is. Húzom az igát. A tudomány napszámosa, a közélet zsellére vagyok. És lásd, még művészmunkára is ráérek.

Verát kellemes, kedves elfogódottság öntötte el. Újra fellobbant benne a régi, diákos, huncut szeretet. Az, amit az egész osztály érzett Fonyó Flóriánnal szemben. Látta Fonyót, amint a szürke, kopott katedrán színészies pózokkal szaval Petőit hazafias és családköltészetéről. Új kép ugrott a szeme elé. A hetedikben tanév elején beteg lett Fonyó. Sokáig feküdt kórházban. A fiúk, akik szerették ezt a szép, mulatós embert, akinek legnagyobb tekintélye volt kint, az iskolán kívül, aki táncvizsgáikon velük együtt mulatott Vargha Bandi hegedűje mellett, aki megcsókolta a gimnázium majálisán Hiller Zsuzsi lába nyomát:--- a fiúk őszinte szeretettel fogadták, mikor megjött, Vera mondotta az "üdvözlő beszédet." A napsugár elöntötte Fonyó megsápadt, lesoványodott arcát és belőle meleg simogató szavak törtek ki...

--- Nagyon-nagyon köszönöm tanár úr jóakaratát. Nem tudom, érdemes lestek-e jóindulatára. Hisz a mostani élet nem enged gondolkozni afölött, vajon hivatásom-e?. Ha az" Ipartestület választmánya engem tesz jegyzővé.

--- Ne papolj Vera. Olyan unalmas ez-a te szádról. Te leszel a jegyző, punktum. Ha én,mondom, így lesz, Glauber Marcell majd talál máshol egy íróasztalt. Mit akar egy zsidó báró az ipartestületben? Igaz? Ugy-e Gicus? Mi-i-i ?... Hogy, azért nem szabad elítélni valakit?

--- Hagyja már Flóri a báróékat. Még utóbb bosszúra gondolnak. Nem tudom mire való ez a felesleges bárózás... Flórián megütötten állott még a szoba közepén. Elpirult. Erőszakoltan szelíd lett az arca. Megindult. Fel és alá járt a szobában. A válla már görnyedt, állapította meg Pista. A haja ezüstös, lompos, az arca mállott korhelyarc. A sok mulatozás kirajzolta rajt idő előtt az öregséget. Fekete ráncvéső volt a krétája és ugyancsak megdolgozta. A szemei azok még, most is égnek, azzal a könnyelműen lelkesedő tűzzel; csak szemekörül futnak gúnyos hálóba a ráncok.

--- Isten veled Vera Pista!

Nagyot durrant az ajtó. Vera ámult, bámult. Mi ez? Mi történt? Csodálkozva feleletkérően nézett az asszonyra. Az mélyen lehajtotta a fejét. Szikrázva, csillogva megrezzent valami a szeme alatt.

--- Gica, mi az? Mi történt.

--- Megkapta az asszony kezét:

--- Miattam?

Az asszony szelíden ingatta a fejét.

--- Akkor miért... Ne sírjon!

Gica felállott. Átment a dohányzóba. Leült a mély bőr karszékbe. A dohányzó illatos sötétségében lassan elkezdte tört, csonka mondatokban:

--- Tegnap, maga elment. Hazajön Flóri azzal, hogy Gábor bárónő meghívott estére bennünket. Menjünk át. Nem mentem, van valami közöttünk, mióta Marci olyan sokat átjárt. Félreértés, kellemetlen és én nem tudok hamarosan megbékülni. Nincs cigánytermészetem. Hát egyedül ment át Flóri.

Gondolom, igen, félóra múlva már jött is... Olvastam. De láttam rajta, hogy dühös. Nem kérdeztem. Először csak járt, kelt, végül kitört belőle. Mindinkább indulatba jött, kikiabált mindent...

Elakadt a hangja.

--- Ne haragudjon rám Pista... De olyan zavaros... olyan csúnya ez a história... én tudom, hogy maga Pista nem... El kell éppen azért magának mondani... Mégis, hadd tudja... hogy úgy tehessen, amint illik. Ne haragudjon rám, úgy-e kedves, nem...

Átengedte kezét a fiú lázas szorításának.

--- Az a vénasszony báróné megtudott valamit... Azt mondta Flóri, hogy előbb kedveskedve fogadta, hízelgett, kérte alázatosan, Marcellkét juttassa be a jegyzőségbe. Flóri, hiszen ismerheti, cseppet sem ravasz, az első rohamra kivallotta, hogy magát segíti és így Marcellkét kénytelen a maga sorsára hagyni. A báróné elvesztette nyugalmát, igyekezett Flórit megváltozott véleményre bírni. Flóri kényelmetlen helyzetében azzal vágta ki magát az ostrom alól, hogy valakinek, aki nagyon kedves előtte, megígérte, hogy maga lesz a jegyző. Erre azután a báróné hidegen, fagyosan bólintott, hogy ő mindent tud és sajnálja Flórit, hogy olyan rövidlátó. Ezt már Flóri sem tűrte, erősebb hangot használt és...

--- És? --- kérdezte Vera sápadt arccal. Úgy érezte, nagy csend ülepedik le benne és a nagy csenden át látta Vargha Bandi arcát. Riadt félelemmel csókolta meg az asszony kezét. Szerette volna a most elkövetkezők, az előre sejtett, ostoba, gyötrő szavak elől az asszony ölébe fúrni fejét, hideg homlokát beborítani az asszony meleg, a sötétből fehéren kivirágzó kezével.

--- És --- tágult az asszony szeme a sötétbe, míg torkán riadt-rekedten sötét szavak botlottak ki --- azt vágta Flóri fejéhez, hogy a legjobb helyről tudja, hogy maga Pista velem akarja megszereztetni a jegyzőséget...

Vera Pista megdermedt. Csúnyán, kímélet nélkül vágták a szemébe azt amit várt ugyan, de amit eddig sajátmagának sem mert hangosan elismételni. Görcsösen szorongatta az asszony kezét. Úgy örült ennek a meleg simaságnak. És most elveszítse ostoba, kisvárosi pletyka miatt. Nem, nem --- rémüldöztek a gondolatai. Akármit beszéljenek nem teszi. Az övé, az övé az asszony, nem engedi.

...De valahonnan, messziről, a régmúltból, a hetedikből Fonyó Flóri ábrándos, könnyen lelkesedő szeme csillogott szomorúan. Az övé?!... A nap szépen süt, az osztály feszülten figyel, neki meghatottság remeg a torkában. Fonyó Flóri tanár úr betegségtől megöregedett, sovány arcát elönti a szikrázva betóduló napsugár...

--- Nem, nem szabad, ezt ne mondja Gica!

--- Pista! --- susogta az asszony. Átfogta a fiú két vállát. --- Pista, ez a mostani élet olyan erkölcstelen... Néha magamat sem ismerem, magamtól is félek. Pista, biztosan tudja maga, hogy... hogy... biztosan érzi, igazat beszélt tegnap este?

--- Gica!

--- Pista! --- hízelkedett az asszony muzsikáló hangja. A két karja ráfonódott a fiú nyakára. Édes, mámorító illata megrohanta a fiút. Ajkában feltámadt az asszony csókjainak emléke, a harmatos, remegő asszonyajak tegnapesti csókjai izzottak a száján. --- Pista! én nem hiszem! Olyan szép és olyan utolsó ez az álom, hogy ebben csalódni nem szabad.

És Vera Pista felejtett mindent. Fonyó Flóriánt, a hetediket, Édest, Vera Pétert, aki három szerbeket lelőtt patrullba... Az asszony két puha kezébe kapta vergődő, nagy fejét, két boszorkány, érzéklámpás szemében eltemetett régi tüzek uirázták a lángot, az ifjúságot.

--- Csak engem, kis kegyed, ugye csak értem!?

Azután kacagtak boldog, megkönnyebbült nevetéssel.



VIII.

De másnap fejbeütötten, rosszkedvvel ébredt. Az asztalon boríték várta, Gábor Marci báró jólismert írásával. Nem bontotta fel. Kint csodálatos, szép téli reggelt bontogattak a napsugarak. Húzta kifelé a napsugár. A kis város néptelen utcáin gondolat nélkül ment ki a kőbányai erdőbe. Fürge cinkeraj surrant a tar ágakon, valahonnan az erdőntúli vasútállomás felöl füttyszó repesett a csendben.

Itt kint akart mégegyszer végigeszmélni a tegnapi estén. Odahaza a kényszerítő szükség szorította. Odahaza nem volt szabad azon gondolkozni, hogy melyik utat válassza. Az asszony felé, vagy a kenyér felé. Odahaza csak egy út volt szabad. A másik mélyre vezet, koplalások, züllesztő nélkülözések mélyébe. Odahaza a kis udvari szobában, ahová húsvétra íróasztalt akar venni Édes, ahol megfakult bútorok őrizték a gondot, nem volt szabad a tegnapi szent, szerelmes estét előidézni.

Itt úgy érezte, nincs joga kipellengérezni az asszonyt azzal, hogy elfogadja a jegyzőséget. És Flóriánt sem, a gyermekszemű, megőszült jó fiút. Feldúlni a csendes fészket a villában. Bebocsátaní a szennyes, kisvárosi plelykát a hűvös dohányzóba. A báróné arca nőtt, növekedett, félelmetes hatalom lett. A báróné mögött feltűnt a szenzációéhes korzó, Karkisné trafikja, Krausz vendéglője, ahol mindenütt Gica neve fog röpködni, feltűntek a gúnyos, piszkosán diszkrét mosolyok... Igen, nincs joga az asszonyt sárral meghajigáltatni. Vagy... vagy el kell hagyni az asszonyt. Soha nem látni, el nem menni hozzájuk, azt sem tudni róla, hogy él. De nem akart erre gondolni sem. Ez meghaladná erejét. És azután --- védekezett, hogy elfeledtesse a saját gyengeségét --- vajon elhallgatna-e a báróné, ha ő jegyző lenne? Ez még inkább növelné elkeseredését. Le kell mondani. Lemondani arról a lehetőségről, hogy végül állásba kerüljön. Arról, hogy kora reggel fiatal, ruganyos léptekkel siessen végig a Fő-utcán, arról, hogy boldogabb, nyugodtabb életet teremtsen odahaza, lemondani egy íróasztalról, ahol ö az úr. És Édes! nyilallott eszébe és Apa!...

De olyan gyerekesen erőltetettnek találta most ezt a gondolkozást, hogy szégyenkező, türelmetlen volt az a pár pillanat, míg a két öreg szülénél időztek gondolatai, ők úgysem tudják, miért nem lett jegyző. Apja már most sem hiszi, hogy lehetséges. Újra a tegnap esti Vera Pista lett, akit örömmel töltött el az a gondolat, hogy szereti Édest, de péteres szeretettel.

Az asszony hófehér, karcsú teste ráfeküdt egészséges, józanul kötelességszerető koponyájára. Szemérmetlenül fehér, bársonyos bőréből pórusain, a millió vérvörös kráterből szállt a mámor, az ösztönök elnyomták a gondolatokat, a bolond, legényveszítő április forralta a vért, az asszonyanya fölött győzött a leányasszony, az élet komoly párkai eltűntek és ködös álomképek lidércezték az utat.

Süketen, vakon indult haza. A februári nap erősen tűzött. Dél volt. A boltokból ki-kicsapott az utcára az élet. A fodrászüzlet ajtaja megnyílt, az üzletből pomádés, fehérköpenyeges, bőbeszédű borbélysegéd bújt ki, mintha ő is hozzátartozna éhez a csalóka tavaszi színjátékhoz.

--- Á'szolgea! --- kellemeskedett, lehető legmélyebb hangján.

Belépett a borbélyhoz. A segéd megkülönböztetett tisztelettel bánt vele. A hab patyolatfehéren tajtékzott az állán, mikor belépett a mester, Vitéz Kálmán, alacsony, vidám, ugri-bugri ember, akit nyelve félelmetes emberré tett a városkában.

--- Majd én --- intette félre a segédet.

Ezzel azután megengedte a zsilipeket. Kellemes, fuvolaszerű hangja volt:

--- Hát meghalt Klab, a jegyző. Irigyjános volt. Úgy-e? A betegsége hozta magával. Mert betegjános volt. Tüdőjános. Úgy-e? Mindig mondtam neki, mikor a testületben kiabált, csak azt nézem, hogy betegjános, másképpen! Nohiszen én tudtam, jól tudtam, hogy beteg volt.

Ráfröccsentette a habot a hófehér tálra. Furcsa ákom-bákomokat rajzolt a borotvával Vera arca köré.

--- Hallom a múltkor, hogy szívbajos, de azért nem hagyja ott a testületet. De amellett gorombajános. Hát nem is hagyhatta ő ott a jegyzőséget. Öt gyerek, ifiúr, az mind kenyeret eszik.

--- Látja ifiúr, okosjános vagyok én. Akkoriban együtt jártunk a Hencz Irénhez. Ő a gimnazista, én a borbély. A Rikikének ö tetszett, a Hencz mamának én. A vége az lett, hogy övé lett a leány. Egymáshoz kerültek szegény fiú, szegény lány. A kettő együtt két szegény. Hja, okos szerelem, nem leszen szegénység. Tanulja meg ifiúr.

Verát megütötte az utolsó mondat.

--- Mért mondja ezt Kálmán bácsi?

--- Hogy mért? Csak úgy. Barátja az ifiúrnak az öreg Vitéz Kálmán bácsi. Ifiú, fiatal, tanulnia kell még sokat. Jó pap holtig tanul.

--- Itt volt a bárónő délelőtt, hogy szavazzak a fiára. A nemjóját! Eddig bugris voltam, eddig pesti frizér kellett. Most meg szavazzak a fiára.

--- Hát ezért mondta Kálmán bácsi. Beszélt rólam is valamit?

A mester tapintatos szívesen bólogatott.

--- Hát beszélgetett sokat. Ő azt mondja, úgy szereti ifiurat, mint a saját fiát. Meg még sok ilyesmit beszélt. Hogy az úrfit Pestre kellene vinni, mert hogy nagy tehetsége van a poétasághoz. Hogy úgysem marad itt a testületben. Mert hát a versírás úgyis elhúzza innen. Hiszen Pesten abból szépen megél. Igen kidicsérte az ifiurat.

Csend, Vera homlokán keserűség felhőzik.

--- Deiszen azért ifiúr lesz a jegyző. Tudjuk mi, hogy kicsodák a Verák!

--- Köszönöm Kálmán bácsi...

Mikor kifordult az ajtón, delet húztak a toronyban. A mester minden szava bent izzott koponyájában. Már megindult a városban a szóbeszéd. Első állomás a borbélyműhely. Nem is állomás, gócpont. Száz szállal fut szét és a csúf háló lassan rájuk borul kivédhetetlenül.

De a napsugárban bizakodó erős legénykedés borított megnyugvást ezekre a gondolatokra. Hatalmas gesztussal fog közibük csapni, A bárónénak had legyen igaza, Pestre megy, itthagyja a koncot, amit a véletlen kínál, itt hagyja ezt az ungorkodó várost. Elmegy vissza az egyetemre. De az asszony az övé marad. Tisztán, fehéren állhat a város beteges kíváncsisága előtt. A Glauber-Gábor bárónék elhervadt, sárgabélű asszonyisága előtt, a zsúrozó, donjuankodó Glauber-Gábor Marcik, a titokzatos, diszkréten indiszkrét Vitéz Kálmánok előtt. Neki pedig erő lesz, eredő törhetetlen hitforrás, kétségestéken, gondórákon, hűvös, fehér asszonytest, amire lehajthatja lázasra tüzesült homlokát. Győzelmes, triumfáló hazajöveteleken. Madonna, aki előtt mámorban fürdő hódolattal harcot bizonyít eredménnyel.

Jókedvűen köszöntött be. Feltépte Gábor Marci levelét.

--- Kedves Pista!

Kétszer kerestelek, fontos beszélnivalóm van Veled. Egyszer sem találtalak. Ma már többé nem jöhetek, holnap elutazom. így arra kérlek, keresd fel a Mamit, majd vele megbeszélitek a dolgot. Légy szíves. Holnap öt órakor vár rád Mami.

Viszontlátásra

br, Gábor Marci.

Nevetett, könnyen, szívéből.

 
 
0 komment , kategória:  Eszterhás István: A gébic 4.r   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 430
  • e Hét: 3987
  • e Hónap: 17264
  • e Év: 337296
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.