Regisztráció  Belépés
vorosrozsa66.blog.xfree.hu
,,Sose búcsuzz el minden új nap egy új remény.Van hogy elveszítesz mindent mégis élj a holnapért." Drót Erika
1966.11.04
Online
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
Kányádi Sándor : Néma tulipán
  2018-06-22 15:37:42, péntek
 
  Kányádi Sándor : Néma tulipán


Mondanom se kell, mert mindenki tudja, hogy a virágok az illatukkal beszélgetnek. Amelyik virágnak nincs illata, az néma.

Ilyen a tulipán is. Néma. Még suttogásnyi illata is alig van egyik-másiknak.

De nem volt ez mindig így, nem bizony. Valamikor, a kezdet kezdetén, úgy illatozott s olyan különb s különb illattal minden virág, hogy a méhek már jó hajításnyiról megérezhették, "meghallhatták", merre van a rezeda, a jácint vagy éppen a tulipán.

De volt egy kertész, egy nagyon sürgő-forgó emberke. Szakálla térdét verte a fejében fészkelő nagy bölcsességtől. Volt ennek a fura kertésznek egy csodálatosan szép virágoskertje, telides-teli mindenféle-fajta, szebbnél szebb, illatosabbnál illatosabb virággal. Örült a kertész a kertjének, művelte is tőle telhetően. Öntözte, kapálta, karózta, nyeste. Csak azzal nem volt kibékülve, hogy ahány virág, annyi illat. Bántotta az orrát az illatok sokasága. Egyedül a bazsalikom illatát szenvedhette. S elhatározta, hogy bazsalikomillatúvá varázsolja az egész kertet. Bazsalikomillatúvá minden virágot.

Megszeppentek a virágok, amikor kertészük szándékát megneszelték. Tudták, hogy amit a fejébe vesz, abból nem enged. Tűzön-vízen keresztülviszi.





De maguk a bazsalikomvirágok sem örültek.
Hogy jöhet ahhoz például holmi kis, kavicsok közt kapaszkodó puskaporvirág - vagy rágondolni is rossz - a szagos müge, hogy egyszerre csak bazsalikomillatú legyen?

Féltékenyek lettek az illatukra.

Szomorúság szállott a kertre, amikor megjelent a kertész egy hatalmas szívókával meg egy ennél is hatalmasabb illatpumpával.
Legelőször a tulipán illatát szívta ki. Majd vette a pumpát. De a tulipán ökölbe zárta a szirmait, s megrázta magát. Hiába mesterkedett a kertész, a bazsalikomillat nem fogott a tulipánon.

Dühbe jött, toporzékolt a kertész. Ollóval, késsel, sarlóval, kaszával fenyegetőzött. De hiába.
A tulipán inkább néma maradt. De nem vette föl a bazsalikom illatát.

Hanem elkezdett csodálatosabbnál csodálatosabb színekben pompázni. Illat helyett most gyönyörű színekkel mutatta az utat az elbizonytalanodó méheknek, pillangóknak és más röpdöső szorgoskodóknak.

Meghökkent a kertész. Elámult, még a száját is tátva felejtette a nagy álmélkodástól. A megmaradt illatú virágok pedig valóságos illatzivatart zúdítottak rá. Tikogni sem volt ideje a kertésznek. Úgy maradt, ahogy volt, ámultában. Most is ott áll, kertitörpévé zsugorodva. A tulipánok gyönyörűbbnél gyönyörűbb színekben pompázva némán mosolyognak össze a feje fölött.
 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Illatok királya
  2018-05-09 18:49:34, szerda
 
 




"Kellemes, és édes illatuk miatt az "illatok királya" címet adományozták e virágnak. A leggyönyörűbb, legkívánatosabb nők illatát "orchidea illatú"-nak nevezték. Egy-egy különlegesebb színű virágért Kínában mindig óriási összegeket áldoztak a gyűjtők. A régi forrásokban gyakorta az igazi barát, a tökéletes jellemmel rendelkezők jelképei voltak. Az évszakok közül a tavaszt szimbolizálja. Az "orchidea-szoba" a fiatal lányok lakrészének neve volt.
Leggyakrabban a szépséghez, a nőiességhez kapcsolják, erre utal az is, hogy az orchidea jelentésű lan írásjegy kizárólag női utónévként jelenhet meg. A vázában ábrázolt orchidea az egyetértés, harmónia jelképe."

G Vali




 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
A Havasi gyopár meséje
  2018-04-20 11:09:44, péntek
 
 




A Havasi gyopár meséje


A virágok teremtésének kezdetén itt-ott már nyíltak a kertekben a nemes és egyszerűbb virágok. Az erdőkben, mezőkön, réteken pedig vadvirágokat ringatott a szél. De volt egy egyszerű sárgás-fehér kis virág, aki saját maga álmodta meg létének célját. Ezért ő társainál jóval később kereste fel a jó Istent, hogy jelölje ki élőhelyét.
Amikor odaért, tisztelettel meghajolt előtte és úgy szólt:
- Teremtőm! Nem tudom hova szántál engem?
De te belelátsz a szívembe, és tudod, hogy én olyan helyen szeretnék élni, ahol közelebb lehetnék hozzád, mint virágtársaim.
A jó Isten meghatódott e szavakra és mosolyogva válaszolt:
- Legyen a szíved szerint... Mivel te kész vagy elhagyni a földet az égi dicsőségért, otthonod a magas hegyeken - a havasokon - lesz. S ezt a nemes, bájos kis virágot elnevezte havasi gyopárnak.
- Köszönöm Teremtőm, hogy meghallgattál - válaszolta a kis virág és elfoglalta helyét a szédítő magasságban.
A havasi gyopár pedig ma is fent nyílik a havasokon, ott, ahova vágyott réges-régen. Jól érzi magát Erdélyben is, fenn a Hargitán, ott távol él a világ zajától, és közel van - az égi magasságban - a jó Istenhez.
Rácz Irén
 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Krúdy Gyula: A cseresznyevirág
  2018-04-13 19:40:14, péntek
 
 




Krúdy Gyula: A cseresznyevirág

Japánországban, a Sárga-tenger messzi szigetén az édes anya azt mondja fiának:

- Én cseresznyevirágom!

És a gyermek, mikor a legkedvesebben válaszol az édes anyjának, azt feleli:

- Én cseresznyevirágom!

A japánok a legszebb virágnak a cseresznyevirágot tartják.

Mindenütt van cseresznyefa az országban és tavasszal, mikor előbujnak a cseresznyefa
virágai, még a tenger is tele van viráglevéllel, amelyet a szél seper bele.

Volt itt Pesten egy Taku nevü japán fiú, aki birkózni tanította a fiatalságot.
A japánok a legügyesebb birkózók és Taku,

Szemere Miklós, a magyar ifjúság jó barátja költségén hajózott hozzánk a Sárga-tengerről.
Pesten is Szemere Miklós adott neki lakást és ellátást. Még tanítványokról is gondoskodott
a számára.
A japán fiatalember mindig nyájasan mosolygott, sohasem szomorkodott és olyan ügyes
birkózó volt, hogy a legerősebb pesti embereket is könnyü szerrel a földhöz vágta.

"Dzsiu-dzsicu"-nak hívják japánul a birkózást. És ez valami olyan fortélyos dolog, hogy a leggyengébb emberből a legerősebb ember lesz nyomban, amint a japánok birkózását jól megtanulta. Egyetlen kézfogással mozdulásra képtelenné lehet tenni a legbátrabb
embereket is. Taku csupán a hüvelykujját fogta meg a leghíresebb magyar birkózónak és
az egyetlen izmát sem tudta többé mozdítani.

Fortélyos fogások gyűjteménye a japán birkózás, amelyet évszázadok óta tanul a japán
ifjúság és most már szinte tökéletes.

Taku, aki mindig mosolygott és mindenkit legyőzött a birkózásban, egy napon szomorúan kopogtatott be gazdájához, Szemere Miklóshoz:

- Nagy jó uram, - mondta japánul, mert a japánok nagyon udvariasak a beszédben, -
engedje meg nekem, hogy szomoru legyek.

- Mi bajod van, Taku? - kérdé a gazda.

- Az a bajom, hogy Japánban tavasz van most, itt pedig tél van.
Érzem szülőföldem tavaszát és az ablakon át olyan nagy havat látok, amilyen csupán a
legnagyobb hegyeken szokott lenni Japánban.

Szemere megcsóválta a fejét:

- Egy-két hónap múlva elmúlik Magyarországon is a téli idő, itt is tavasz lesz.

- Nem bírom én azt kivárni. Ha nem láthatom az anyámat, az apámat, a szülőhazámat
tavaszkor, a cseresznyefa virágzásakor, amikor minden japán odahaza szokott lenni,
nagyon szomorú leszek.
A cseresznyevirág nyílása éppen olyan ünnepe a japánoknak,
mint a keresztényeknek a karácsony. A japán hajósok visszatérnek tavaszkor a messzi
tengerekről, ahol gyöngy után halásztak és az egész országban ünnep van.
Mindenki örvendez, hogy újra kivirítottak Japánban a cseresznyefák.

Szemere vállat vont.

- Egy-két hónap múlva Magyarországon is kinyílnak a virágok.
Várja meg, Taku, türelmesen. Addig csak tanítsa birkózni fiatal barátaimat.

Taku engedelmesen meghajolt.

A tokiói egyetemen az engedelmességre is megtanítják a fiatalembereket.

De akármilyen szorgalmasan teljesítette is kötelességét Taku, napról-napra halványabb
lett az arca. A szeme bánatosan mosolygott és valami mondhatatlan vágyódás ült az arcán.
Napokig szótlanul járkált és néha már birkózni sem volt kedve.
Egyszer aztán ágynak esett. A legjobb orvosokat hivatta el a beteghez Szemere Miklós.
Az orvosok a fejüket csóválták.

- Valami ázsiai betegsége van a japánnak, amelyet mi nem tudunk meggyógyítani, -
mondta végre az egyik orvos.

Taku nem felelt, csak mosolygott, mint mindig. Egy napon aztán beköszöntött a tavasz Magyarországba.

Kizöldültek a fák.

Kinyíltak a cseresznyefa apró virágai.

Szemere Miklós a kertjéből egy virágos cseresznyeágat hozatott és személyesen vitte el
a beteg japán ifju betegágyához.

A nagybeteg Taku, amint meglátta a gyöngéd virágokat, egyszerre felült ágyában.

- Hála Istennek, megint egészséges vagyok! - kiáltott föl és szívéhez szorította a cseresznyevirágokat.

- Hogy történt ez, Taku?

A japán ifjú boldogan mosolygott:

- A cseresznyevirág azt jelenti nekem, hogy azok mind élnek, akiket én szeretek.
Életben van és boldog az anyám Japánban. Az én édes anyám, - az én cseresznyevirágom.

Néhány nap múlva elhagyta Taku a kórházat.




 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Gárdonyi Géza A hóvirág... a tavasz szenvedője
  2018-03-25 16:27:08, vasárnap
 
 




Gárdonyi Géza
A hóvirág... a tavasz szenvedője.


A föld meg füvetlen, barna, szomorú. Dombok szakadékaiban, az árkokban, a bokrok között még ott hevernek a zülledező tél fehér rongyai.
Az erdő mintha a mesebeli szörnyetegek holt országa volna. Álló halottak vázai. Egy bükk, mint egy átváltozott kéményseprő, aki az égnek terjeszti óriás girbe-görbe karjait, s mintha minden hajaszála egy-egy galyacskává meredt volna, valami gyilkos borzalomtól, amit soha meg nem tud senki. Egy bokor meg valami éktelen nagy sündisznó lehetett. Egy cserfa meg valami óriás aggember, aki mielőtt meghalt volna, föl az égbe fohászkodott, - és úgy maradt. Óriás halottak!
Mintha a Halál sokallta volna, hogy egyenkint vágja le őket, csak feléjök lehelt...
Sehol egy bogár, sehol egy lepke, sehol semmi élet. Kietlen halotti letaroltság minden felé. Csak a varjak élnek és kerengnek a holt világ fölött, s kiáltják olykor gyászosan:
- Kár, kár! S tovaszállanak.
A fák között csend marad. Imitt-amott lomha szél kószál, és megfordít olykor az avar tetején egy-egy elszáradt falevelet.
S ím ebben a csöndes holt világban egy csoport apró fehér virágot pillantok meg egy kis földsüppedék oldalán. Egy csoport friss virágot, amint üde-fehéren állanak kis kétleveles zöld ruhájokban, egy fahéjszínű öklömnyi rög mellett.Hóvirágok! A föld első szülöttei!
Szinte megdöbbenek, hogy őket meglátom.
- Hát van mégis élet? van remény a földben? Van már aki elhiszi, hogy tavaszodik!
Én szép kicsi gyönge virágaim, mért jöttetek elő ilyen korán? A nap még érőtelen. A fák még holt vázak. A bogarak még dermedten alszanak a mélyben. A gólya még bizalmatlanul nézi túl a tengeren a napot. Nincs még ibolya, nincs madárének, csak a szél botorkál a holt virágok kórói között.
Elgondolkodva nézem a bájos kis virágcsoportot.
Milyen különös, hogy van élet öntudat nélkül és van vágyakozás érzékek nélkül! Mert mi más erő, ha nem a vágy készti a kis hóvirágokat, hogy fölemeljék a fejükre nehezedő rögét és kibújjanak a szabadba, a tündöklő kék égboltozat alá. Mi más, ha nem a vágy, hogy melengetődzenek a verőfényben, mint ahogy az ember, a beteg ember, aki egész télen át a szobában feküdt.A virág meg az ember. Milyen különböző teremtései az Istennek! És az érzésük egy.
Ki tudja micsoda türelmetlenség van már mindenfelé a föld alatt, ahol a tél hidegétől elgyötörten milliárd különféle élet bágyadoz. Talán a virágok, meg a bogarak is úgy vannak odalenn, mint az ember a szobában. Amint elzajlottak a januári hóförgetegek s beáll a hóolvadás csöndje, odalenn a föld alatt is egyre sóhajtják:
- Jöjj el jöjj meleg napsugár, bújjatok elő füvek, falevelek! Gyertek haza ti komoly szép gólyák, ti vidám szép fecskék! Legyen újra napfény, élet, dal, pompa és szerelem mindenfelé az ég alatt.De a tavasz nem jön madárszárnyon. Valami szünet van a tél meg a tavasz között, valami szünet, aminek neve nincsen.
Mintha gondolkodna a tél, hogy engedjen-e, vagy hogy örök ura maradjon a világnak? Mintha gondolkodna a tavasz, hogy érdemes-e újra teleszórni virággal a földet.Vagy talán a mindenség ura gondolkodik? Tehát szünet van.
A trombitás angyal az Úr előtt áll a trombitájával. Szünet van, s a szünetben templomi csönd és aggodalom. Minden érzi, hogy már nincs tél, és hogy még nincs tavasz. S talán minden arra gondol, hogy hátha megállott az idő, s nem mozdul többé soha.
Csak a kis hóvirág, ez a kis fehér teremtés nem bírja már tovább várni a tavaszt a föld alatt. Csak ez az egy bízik, reménykedik.
S már előre künn várja a tavaszt, várja dideregve.
A kis virágcsoport olyan nekem, mintha csupa anyátlan kisgyerek volna, - a fekete föld kisgyerekei. Hiszen az emberfaj szülöttei is mind ilyen öntudatlanul jönnek a világra.
- Élni és élni! Ez az egyetlen törekvés.
- Miért?
Nem kérdi azt a világra érkezett. Az az erő, amely életre fakasztotta őt, csak fejlődni kíván, fejlődni akárhogyan is! Mohón szívja magába a meleget, meg a táplálékot.- Csak élni, és élni ahogyan lehet!
De íme mindenütt dermedt érzéketlenség: kietlen pusztaság a földön. Hideg részvétlenség a kéklő magasságban.Csak nézem, nézem az öt kis hóvirágot, amint sápadtan, elhagyottan, lecsüggedt fővel állanak az érzéketlen rög mellett. Ahogy a szél át-átsuhan rajtok, föl-fölremegnek, és fázó fehér arcukat mintha be akarnák takarni kis zöld köntösükkel.




 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Micsoda gondolatból alkothatta...
  2018-03-23 23:45:39, péntek
 
 




Micsoda gondolatból alkothatta Isten a virágot? Hiszen ha csak bezöldíteni akarta a földet, csupa fűvel is bezöldíthette volna. De mennyi szép virágot vegyített a fű közé! A pirinkó nefelejcstől mind a rózsáig mennyi ezer és ezerféle alakú és színű virág nyílik mindenütt, ahol emberi láb nem tapossa el! A rózsa talán mégis a legszebb. De a liliom meg csupa rejtelem. Honnan veszi a liliom azt a csodás tisztaságú fehérségét? A földből? A föld fekete. És miért szeret elrejtőzötten élni? Ha útfélre ültetik, soványka marad, fejletlen. Ha félreültetik a kert zugába, nemes, szép formában magasra növekedik. Levele szélesebb, zöldebb, virága nagyobb. Miért? És nappal zárva van az illata. Mintha titkolná a keble kincseit. Közel kell hajolni hozzá, közeles-közel, hogy valamit érezhessünk a leheletéből. Ám éjjel, sötétben, a csillagok csöndességében ébren van az az egy virág. A fehérsége szinte fénylik a sötétben, és édes-finom illattal árasztja el a kertet. Mért titkolódzik nappal? Miért illatozik éjjelen? Mért fehérebb? illatosabb más virágoknál?
Gárdonyi Géza
 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Jókai Mór: A sárga Rózsa
  2018-03-23 23:17:43, péntek
 
 




Jókai Mór: A sárga Rózsa

(Részlet)

Még akkoriban nem szelte keresztül a Hortobágyot a vasút; még nem is volt az Alföldön semmiféle vasút. A Hortobágy vize sem volt lecsapolva: a kétkerekű malom vígan kelepelt a kis folyamon, a nádasban jó dolga volt a vidrának.

A legelső hajnalhasadásnál egy lovas legény poroszkál a sík Zámi pusztán, mely "túl" esik a Hortobágy vizén. (Debrecent véve a világ közepének.) Honnan jön, hová tart, azt nem lehet kitalálni, a pusztán nincs ösvény, kocsinyomot, patkónyomot menten benő a fű. A végtelen láthatárig nincs más, csak fű; egy élőfa, egy kútágas, egy kunyhó nem zavarja meg a fenséges zöld sivatag országát. A ló megy az ösztöne után. A lovasa alszik, bóbiskol a nyeregben, hajladozik hol erre, hol arra, de azért a lába ki nem esik a kengyelből.

Gulyásbojtárnak kell neki lenni, mert az ingujja elöl össze van kötve: a lobogós ingujj a szarvas állatok közt akadékos volna. Kék a mellénye, fekete a gombos rajthuzlija, fekete a szűre is, selyemvirágokkal kivarrva, csatos szíjon lóg le a félválláról. Bal kezében a lazán eresztett kantárt fogja, jobb keze csuklójára akasztva a karikás ostor, nyeregkápájába dugva a hosszú ólmos fütykös.

Széles, feltűrt karimájú süvege mellé tűzve egy sárga rózsa.

Mikor egyszer-egyszer felkapja a ló a fejét, a sallangos csótárt megrázva, a bóbiskoló legény is felneszel egy pillanatra. Első mozdulata az, hogy a kalapjához kap: megtapintja a rózsát, nem veszett-e el? Aztán leveszi a fejéről a kalapot, megszagolja a sárga rózsát nagy gyönyörűséggel (pedig annak nincs is rózsaillata), aztán megint féloldalra nyomja a süvegét a fejébe, s hátraveti a nyakát. Azt hiszi, hogy akkor meg fogja látni a kalapján azt a rózsát.

Aztán dúdolni kezdi a kedvenc nótáját (tán az ébren tartja):

Ez a csárda olyan közel ne lenne!
Olyan jó bort csak ne mérnének benne:
Arany icce, réz e messző;
Azér' járok olyan késő,
Angyalom, kicsikém, tehozzád.
 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Móra Ferenc: Csengő barack
  2018-03-23 00:16:12, péntek
 
 





Móra Ferenc: Csengő barack



Máig se tudom, mért hívtuk gyermekkoromban a szőlőszomszédunkat Gilice bácsinak. Annyi erővel Vércse bácsinak is hívhattuk volna. Én legalább sose hallottam turbékolni szegény jámbort, hanem a sivalkodása még most is hasogatja a fülemet. Nincs az az éhes vércse, amelyiknél különben nem értette volna ezt a mesterséget.
Vékony, keszeg ember volt az öreg, nem is tudom, hová fért el benne a nagy mérgesség. Azt hiszem, a nagy báránybőr sapkájában tartogathatta, azért nem merte levenni a fejéről még nyár derekán se. Elég volt neki, ha az árnyékunk odavetődött a kunyhója elejbe.
- Hi-i-i, szedte-vette rossz kölöncei! Megálljatok csak, hadd kötöm szorosabbra a nyakravaló­tokat!
De hiszen úgy elhordtuk mi onnan a nyakravalót, hogy lóháton se lehetett volna bennünket utolérni! Hanem azért nem telt bele egy almamegevésnyi idő, már akkor megint körül üvöltö­zött bennünket Gilice bácsi:
- Hi-i-i szél hordta népei! Várjatok csak, hadd járatom el veletek a kutyakopogóst!
Sehogy se tudott bennünket szívelni. Ha akkora gyereket látott is, mint az öklöm, mindjárt úgy tátogatta rá a száját, mint a harcsa. Azt gondolta volna az ember, mindjárt elnyeli.
- Hi-i-i, a gyereknél nincs rosszabb portéka a világon! Az még a cserebogárnál is gonoszabb szerzet! Mert a cserebogár csak a levelét eszi le a fának, de a gyerek a gyümölcsöt herdálja el.
Sose bántotta pedig a Gilice bácsi fáit senki se. Bizonyosan még a cserebogarak is féltek tőle: hát mi hogyne féltünk volna!
Határos volt a szőlője a mienkkel; egyszer a nagy tüköralmafája éppen a lábam elé hullajtotta le a legszebb termését. Azóta se láttam olyan mosolygó almát, mégse jutott eszembe beleharapni. Bizonyosan megakadt volna a torkomon. Félve fogtam a két ujjam közé, hogy meg ne égessen, s áthajítottam a mezsgyén. Abban a percben hallatszott a félelmes süvöltés:
- Hi-i-i, még ilyen gyereket se láttam, mióta a világon vagyok!
A tenyerembe szedtem a lábamat, de Gilice bácsi megkapta az ingem ujját.
- Hi-i-i, öcskös, el nem eresztelek addig, míg meg nem jutalmazlak. Tudja Gilice bácsi, mi a becsület!
Akkor jártam először a Gilice bácsi szőlőjében, s akkor is azt gondoltam, valami mesebeli kertben járok. Nem tudom, mit csinálhatott az öreg a fáinak, de azt ki nem lehetne mondani, milyen volt azokon a termés. A szilva akkora, mint minálunk az alma, az almák olyanok, mintha négyből nőtt volna egy, a gyönyörű aranyszínű körtéknek minden ágát külön-külön fel kellett támogatni.
- Ide nézz, öccse! - csapott a vállamra Gilice bácsi, s rámutatott egy őszibarackfára. Nem volt azon barack, csak egyetlen darab, hanem olyanban nem vásik még tán a tündérek foga sem. Akkora, mint az öklöm, az egyik oldala piros bársony, a másik oldala sárga bársony.
- Hi-i-i, ez az a híres csengő barack, amiért fél világot bejárt az egyszeri királyfi. Ezt nem lehet ám elvinni, mert ez egyszerre megcsendül, ha hozzányúl valaki.
De már akkor úgy nézett rám Gilice bácsi, mint aki nagyon szeretne már nem látni. Hurcolkodtam is kifelé sebesen, de még egy hét múlva is a csengő barackkal álmodtam, amit jutalomképpen mutatott meg Gilice bácsi. Tudta ő, mi a becsület!
Hát még a következő nyáron mennyit eszembe jutott a csengő barack! Rossz esztendő volt; még levelet se termettek a fák, nemhogy gyümölcsöt termettek volna. Hat határban híre-hamva se volt körtének, almának. Örültünk, ha csicsókát kaptunk, mikor nagyon megbecsültük magunkat.
Annál nagyobb híre volt a Gilice bácsi csengő barackjának. Azt most is megáldotta az Isten: éppen száz darab volt rajta. Száz aranyat ért ez ebben az ínséges időben.
Nincs is az a gyémánt, amit úgy őriznének, mint Gilice a fáját. Egész nap ott süvöltözött körülötte, s mikor zsendülni kezdett a gyümölcs, még hálni is odajárt a fa alá. S nem volt bizodalma még magában sem. Azt mondta a szőlőcsősznek, Kis borus Sós Imrének:
- Imre öcsém, két szemed legyen erre a fára, mert ha egy darab híja lesz a száznak, akkor elmehetsz oda, ahol a part szakad. Ha rajtakapsz valakit: se irgalom, se kegyelem neki, még ha tulajdon magam lennék is.
Kis borus Sós Imre csak annyit mondott, hogy:
- Ne féljen, gazduram, ott leszek akkor én is!
Az pedig nagy szó volt, mert Kis borus Sós Imre akkora darab ember volt, hogy nyárfának beillett volna a dűlő végére.
Hanem azért harmadnap reggelre mégiscsak elveszett a száz barackból egy, a legszebb, a legérettebb csengő barack.
Gilice bácsi akkorát süvöltött, hogy valahány fecskéje volt a szőlőhegynek, az mind elvándorolt a másik hegybe. Azt gondolták, itt akarnak országgyűlést tartani a vércsék.
- Jaj neked, Kis borus Sós Imre! - csikorgatta a fogát Gilice bácsi. - Jaj neked, szőlőcsősz, ha elő nem adod a tettest!
Valahol a harmadik szőlőben lakott a csősz, de olyan hamar ott termett Gilice bácsi a füstös csősz kunyhó előtt, mint a jeges eső.
Nagy csendesség volt, csak a kukoricalevelek zizegtek a szélben. Gilice bácsi tölcsért csinált a tenyeréből, s elrikkantotta magát:
- Hej, Imre, szőlőcsősz Imre!
Szőlőcsősz Imre nem mutatkozott, hanem a kukorica közt egyre erősödött a zörgés. Alighanem hörcsög motoszkál itt. Gilice bácsi széthajtotta a leveleket, s hirtelen visszakapta a fejét.
Sápadt, beteg szemű kisgyerek csúszott-mászott a földre terített gyékényponyván. Nagyon meglátszott az istenadtán az ínséges idő. Ahogy meglátta a haragos bácsit, mosolygósra csücsörítette össze maszatos kis száját, és dicsekedve tartotta elejbe vézna kis kacsóját.
- Bajack, bajack!
Az volt biz az, barack. Mégpedig az aranyhúsú csengő barack. A századik, a legbársonyosabb, legérettebb.
Gilice bácsi lehajolt a gyerekhez, mikor egyszerre rá vetődött a Kis borus Sós Imre hosszú árnyéka. A nagy szál ember úgy lehorgasztotta a fejét, mint elszáradt csúcsát a nyárfa, s alig bírt egy-két szót nyöszörögni:
- Itt vagyok.
Gilice bácsi hirtelen fölkapta a fejét, és elkezdte a száját tátogatni. Nagyon szeretett volna üvöltözni, de hiába: nem bírt sehogy sem. Ahelyett a köhögés vette elő, el-elakasztotta a szavát.
- Hát... izé... nini, te vagy az, Kis borus Sós Imre? Hát... izé... no... mit is akarok mondani teneked... hát... izé... hallod-e, Imre fiam, míg a barackban tart, mindennap hozz egyet ennek a beteg porontynak e! Hallod-e, érted-e, tudod-e? Nono!
Gilice bácsi réges-régen nem üvöltözik már. Idegen kézre került a szőlő, megöregedett a csengő barackfája is, ritka rajta a levél, mint öregember fején a hajszál. De azért, mikor elmegyek mellette, mindig úgy hallom, mintha sok-sok angyalka csilingelne rajta édes szavú ezüstcsengőcskékkel.

 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Móra Ferenc: Az én dinnyeföldem
  2018-03-23 00:02:42, péntek
 
 






Móra Ferenc: Az én dinnyeföldem


Világéletemben sok mindent láttam már. Olyan gyereket is láttam, aki a hideg vizet nem szereti, de még olyant nem láttam, aki a dinnyét nem szereti.
Magam is éltem-haltam érte kisgyerek koromban. Mikor édesanyám mosakodni kergetett a kúthoz, akárhányszor azt mondtam neki:
- Inkább ennék dinnyét!
De nem is álltam ám meg a jó szándéknál. Ami dinnye volt a kertünkben, azt én mind kivallattam, érett-e már. Amelyik a kopogtatásra nem akart vallani, azt a csillagos nyelű kis bicskámmal vontam kérdőre. Soha minálunk dinnye meg nem érhetett, mert mind meglékeltem feleérésében.
Egyszer aztán az édesapám galléron kapott, éppen mikor a legjavában beszélgettem egy cserhajú sárgadinnyével.
- Ohó, fiamuram, maga nagyon rosszul gazdálkodik! Nem szabad mindnyájunk elől elpusztítani a dinnyét. Ami másé, nem Tamásé.
Fiamuram elszontyolodott egy kicsit, és szomorúan simogatta végig a szemével a zsendülő görögdinnyéket.
- Hát akkor mi a Tamásé?
- Ami az ő kertjében terem.
- Hát melyik a Tamás kertje?
- Ejnye, de mindent szeretnél tudni, lelkem gyermekem - nevette el magát édesapám, s kézen fogva elvezetett a kert sarkába.
- Hány esztendős vagy te most, hékám? - kérdezte tőlem.
- Hat, édesapám.
- No, hát akkor lépj hatot! Amekkorát kilépsz, akkora lesz a kerted.
Léptem olyan hatot, hogy elég lett volna tizenkettőnek. Akkor az édesapám a markomba nyomott hat szem dinnyemagot.
- Minden lépésnél ültess egyet. Hat dinnyebokor csak neked teremje a dinnyét.
Ástam hat gödröcskét, a hat dinnyemagot eltemettem, betakartam, meglocsoltam, még tán szép álmot is kívántam nekik. Annyi bizonyos, hogy én nagyon szépeket álmodtam mint dinnyésgazda. Akkora dinnyéket láttam álmomban, mint a káposztáshordók, s mindnyájának a hajába az volt belevésve: ez a Tamásé, senki másé.
Szaladtam is másnap reggel a kertembe nagy hegyesen, s visszakergettem a húgocskámat, aki kövér kis karjával belém csimpeszkedett.
- Ami Tamásé, az nem a másé! Eredj a magad kertjébe! Én nem adok a dinnyéimből. Be se bírnád őket gurítani.
No, igaz is volt, mert nem volt ott semmi gurítanivaló se. A dinnyemagok igen jóízűen aludtak, s eszük ágában se volt fölébredni. Úgy is mentem én be, mint akit orron vertek.
- Mi baj, gazduram? - nevetett rám édesapám.
- Még most se teremnek a dinnyéim - tört el a mécsesem.
- Jaj, gazduram, odább lesz az az idábbnál - csendesített édesapám. - Beletelik egy hét, mire a dinnyemagok kikelnek. De ha nagyon letemetted őket, meg se fogják.
"No, majd kivárom én azt" - gondoltam magamban. Vártam is türelemmel vagy három nap. De a negyediken már kikapartam az első dinnyemagot a fészkéből.
- Hadd nézlek, megfogtad-e?
Nagyon elszomorodtam, mert nem fogott biz az semmit se. Inkább szétrepedt egy kicsit a haja az oldalán.
- Ott bújt volna ki belőle a gyökerecskéje meg a száracskája - magyarázta az édesapám, mikor a panaszom hallotta.
Hittem is én azt, meg nem is. Hogy bizonyosabb legyek a dolog felől, másnap megint előkotortam egy dinnyemagot. Ennek már vékony kis zöld bajusza is fakadt az oldalán. Aztán mindennap kibontottam egy-egy gödröt, és egyre jobban elment a kedvem a dinnyeföldemtől. Mit ér az, ha mind a föld alatt erednek meg a dinnyemagjaim?
A hatodik dinnyemagnak nem kellett segítenem: előbújt szépen magától is. Két szív formájú levelecskéje éppen akkor nyílt szét a reggeli napsugárban, mikor odaértem.
- Ami Tamásé, nem lesz a másé! - kiáltottam el magamat, és örömömben kiszakajtottam a parányi dinnyebokrot. Szaladtam be vele édesapámhoz, és már messziről dicsekedtem neki:
- De ez már csak megfogta, ugye, édesapám?
Haragudott is, nevetett is édesapám, mikor a fejem búbjára koppantott.
- De hát minek tépted ki, te golyhó? Most már odavan az egész kerted. Már látom, sohase lesz belőled dinnyésgazda.
Azóta nem is próbáltam meg a dinnyetermesztést.
 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
Mester Györgyi: Egyetlen kívánság
  2018-03-22 23:59:45, csütörtök
 
 




Mester Györgyi: Egyetlen kívánság




Még az ősidőkben történt, amikor a bölcs öreg Természet apó úgy döntött: minden növénynek legyen zöld a szára és a levele, de a virága maradjon fehér. Úgy gondolta, ha külső formájukban változatosak, színben azonban egyformák lesznek, sohasem fognak összeveszni, nem irigykednek majd egymás szépségére.
Hosszú ideig így ment ez, mígnem egy télvégi napon a hóvirág, hogy megszabaduljon a vállán lustálkodó utolsó hópelyhektől, megrázta harang alakú fejecskéjét, és az akkorát csendült, hogy felriasztotta álmából a békésen szunyókáló fehér ibolyát.
A bonyodalmak ekkor vették kezdetüket. A szerény ibolyának ugyanis azon nyomban lelkiismeret-furdalása támadt: bizonyára elaludt, ezért egyenesen neki szánták a hangos ébresztőt. Nagy nehezen kikecmergett a még kemény hópáncél alól, hogy szétnézzen a külvilágban. Körbekémlelve azonnal rájött: ez még nem az ő ideje, vagyis odébb van még a tavasz. Fázósan húzta magára zöld leveleit, de így is majd megfagyott, nem bírta abbahagyni a didergést. A dermesztő hideg hamarosan kékre festette fehér szirmait. Mikor kissé megenyhült az idő és olvadni kezdett, a tócsák fénylő felszínén meglátta önnön tükörképét. Meglepődött nagyon, hogy milyen szépen mutatnak fagytól megkékült szirmai. Nem is bánnám, ha így maradna - szólalt meg fennhangon. Aztán magában továbbgondolta a dolgot: ha Természet apó meglátja, biztosan nem engedi, hogy megtartsam a kék szirmokat. Bárcsak megtarthatnám őket! - sóhajtotta. A pajkos szél felkapta a sóhajt, és maga előtt kergetve, űzve egészen Természet apó füléig juttatta.

Természet apó nemhiába volt öreg és bölcs, a sóhaj a szívéig hatolt, és megértette, hogy minden virág, akármilyen kicsi és szerény is, boldogan viselne szebb külsőt, hiszen a szépség iránti vágy mindenki szívében titkon ott lapul. Végül is, attól a világ is tarkább, élvezhetőbb lenne. Elhatározta hát, hogy korábbi döntését megváltoztatva, egyetlen kívánságát teljesíti minden virágnak.
Az elhatározást tett követte, s elindult, hogy sorra látogassa kedves virágait.
A hóvirág - mely kitüntetésnek érezte, hogy a hóról kapta a nevét -, teljesen meg volt elégedve a külsejével, így azt kérte, maradjon minden úgy, ahogy van.
A kis ibolya a szirmai kék színére volt büszke, ezért azt kívánta, az ne is változzon meg többé.
A földből, a melengető nap sugaraira előbúvó kankalin magatartása azonban ugyancsak meglepte Természet apót. A kis haszontalannak még ki sem simultak a hosszú, téli szunyókálásban meggyűrődött apró levelei, amikor máris megjegyzést tett a közelében viruló, új színben pompázó ibolyára. Egyeseknek lehet, másoknak meg nem, kiríni a tömegből?! Ezt meg ki engedte meg neked?! - förmedt rá az amúgy is félénk virágra.
Te is kívánhattál volna egyet, egyetlenegyet, ha nem lennél ilyen féltékeny és önző. Látom, egészen elsárgultál az irigységtől - szólalt meg Természet apó. Maradj is így, mert ez meg az én kívánságom.
Természet apó a gyöngyvirágtól is megtudakolta, mit szeretne. Ez, hogy össze ne tévesszék a harangvirággal, fehér virágcsengettyűi kelyhébe finom illatot kért.
A harangvirág - mondván fehér harangjai a gyöngyvirágnak is vannak - világos rózsaszín kívánt lenni. Meg is kapta.
Kívánság terén azonban a tulipán még a bölcs öregnek is fejtörést okozott, ugyanis nemhogy nem kívánt semmit, megszólalni se volt hajlandó, szorosan összezárta a szirmait. A többiek azonban igen kedvelték ezt a társukat. Sorra dicsérték hát kecses alakját, karcsú, hosszú szárát, formás szirmait, lándzsa alakú leveleit. Még a szél is azt susogta, ,,szép vagy, nincs miért szégyenkezned". A kis tulipán nem bírta sokáig elviselni a bókokat, egyszer csak elpirult tőlük az összes virágszirma. Ettől pedig még szebb lett, így a ki nem mondott kívánsága is teljesült: csodálatos, piros tulipánná vált, és úgy is maradt mindörökre. Természet apónak köszönhetően a többi fehér virág is színt vagy illatot kapott, ki-ki kívánsága szerint. És mivel jól és okosan tudtak kívánni, így lett általuk sokszínűen tarka, illatos és gyönyörű a világunk.

 
 
0 komment , kategória:  MESÉK ,TÖRTÉNETEK NÖVÉNYEKRŐL  
     1/2 oldal   Bejegyzések száma: 11 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 36 db bejegyzés
e hónap: 1233 db bejegyzés
e év: 8924 db bejegyzés
Összes: 12622 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 865
  • e Hét: 10186
  • e Hónap: 33550
  • e Év: 239711
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.