Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Eszterhás István: A gébic 7.r
  2011-03-19 14:30:23, szombat
 
 
Eszterhás István: A gébic VII. rész

XIII.

Reggel megdöbbenve hallotta Édestől, hogy ezután még kevesebb fizetést hoz apja haza, mint eddig. Úgy érezte, láthatatlan hurok szorul össze, nem tud odébb siklani, nem tudja védő öklét az asszony fölé kinyújtani. Édes körülötte motozott egész nap, hallani szerette volna, hogyan áll az ő fia a jegyzőséggel, de a jogászban Fonyó Flórián szavainak katzenjammerje égett, azon rágódott, nem vette észre Édes kérdező nézését.

Most érezte: égető vád Fonyó minden egyes mondása. Hideglelős gondolatok trémáztak benne a mindent kiölő szerelemről, az örök szerelemről. Most, hogy nem látta Gicát, nagyon gonosznak, rossznak érezte ezt a szerelmet, magát, amiért belopózott két ember közé. Most, hogy látta Fonyó szemében a reménytelen vágyakozást villogni, józan, jogot tisztelő lelkében szégyenkező megbánás bontogatta szárnyait. Az asszony csókjai ebben a nappali, egyenes sugarú gondolkozásban megforrósultak és újból kezdtek égni. A halott csókok feltámadása, perzselése kínzóan különös volt, undora a régieknek és a régiek ízéből fakadt új csókkívánás.

--- És úgy is tegyél mindent, mindenkor --- csetlettek-botlottak Fonyó szavai értelmén keresztül. És ma Édes már egészen mást jelentett, mint tegnap. Ma nem érezte nevetségesnek gondolatait míg Édesnél időztek. Ma kívánó, lebírhatatlan vonzódással hullottak gondolatai az Édes felé. --- És szeresd őket! litániázott gondolataiba Fonyó borszagú beszéde. --- Szeresd őket!...

De a szorongó szeretet, az új, fájdalmas elömléssel áradó fiúi gondolatok mögött is ott suhant az asszony, a másik asszony, aki mindennek, kétségek, gondolatizzások, gondórák okozója. Akit most sötét fiús gyűlölködéssel kezdett szeretni. Aki belépett a földhöz ragadt nyomorúságába és karnevált rendezett. És vajon meddig tarthat ebben a nyomorúságban a dőzsölő, csókszóró, öleléstzáporzó farsang, a felszínes karnevál? Ahol egymásután jön a Meglátás, a Zavar, a Vágy, a Teljesülés, a Sírás, Megbánás.

A karnevál, ahol a tomboló kettő mellett, akik farsangolnak, az élet nyomorékjai, a betegek, az erkölcsi inaszakadtak, a társadalmi bélpoklosok várják sóvárgó jogossággal a karnevál végét, hogy a kettőt szétválasszák és magukkal vigyék a magukét, az egyiket a kettő közül, akihez joguk van, mert úgy kell annak lenni, hogy minden inaszakadtnak és bélpoklosnak meg legyen a maga erőse, aki vezeti, aki viszi az ő keresztjét. És a karnevál végén mindenkit visszahúznak a gyengék, akik addig voltak erősek, míg az ö gyengesége gyámolításra szorult.

--- Az apádat pedig szeresd Vera, Vera István!....

Valamikor esküdött volna rá, hogy más célja nincs életének, mint ez a két öreg ember. Valamikor estéken át, mintha hűvös hajójú templomokban misézett volna --- úgy gondolt az öreg Vera Péterre. De az egyetemi évek, az élet, a nagy cinikus, aki csak gúnyolódni, kárörvendni, könyökölni tanít tudat alá nyomta, szégyenkező gondolatok mögé bújtatta, hogy az apád pedig szeresd Vera.

--- Az apádat pedig szeresd Vera, Vera István!...

Az apja az ö inaszakadtja, az apja, aki csípős szagú istállók mélyén nőtt fel, az apja, ez a pompás, vállas fuvaros ember, az anyja, Édes, a családi irtózatok közepett felnőtt parasztlány, akiket a sors úgy dobott össze, mint két kopott útszéli verebet, akik mögött országos tagok állanak, amiket az ősapák kezei szántottak és akik mögött világhalmok méreteznek, amiket az ősapák fuvarai hordtak össze, akik őbenne akarnak pihenést találni, akiknek erre joguk van, a verejték tenger joga.

Ő karnevált jár és a benne felcsukló ősi vágy, a pihenésre kitárult kívánás letaglózva hull vissza a munkába tört szülékre.

Elborult már benne a vidám péteres szeretet, ami eddig összekötötte az asszonyt Édessel. A lemondás kísértett, nehéz kétségek töltötték meg fáradtsággal és úgy vágyott valamit tenni, valamit cselekedni, hogy e kétség eloszolva a rásúlyosodó csüggedtségtől megszabaduljon. Azonban a cselekvés mindég gondolatláncokon vonszolódik és benne a gondolatláncok mindég meg-megszakadtak...

Egész napja magakínzással telt el. Este, amint együtt ültek a vacsoránál, olyan undorodást érzett maga iránt, hogy kifordult a szájából az étel. Érezte el fogja árulni az övéit, határozottan tudta, hogy el fogja rúgni magától a jegyzőséget az asszonyért. Szeme előtt kanalazta apja barna-fekete öklében ülő vaskanál a levest, a szegényszomorú levest, tudta, eladja, elárulja ezt a dolgos öklöt, lehunyta szemét, hogy ne lássa, mert most nem tudta semmivel sem megokolni árulását. Elköszönt. Amikor behúzta maga mögött az ajtót, a hosszú, fehér, oszloplábas ambituson megállt egy pillanatra. Nem tudta miért. Csak állt, állt és bámult a fehér, hómezős udvarra. Bent a konyhában csend némult, az udvaron körbefutó viháncolással nyargalt a lánc végén Bodri. A nagy csendben nekitámasztotta fejét az egyik fehér oszlopnak. Amint kilépett, húzta vissza valami. Míg bent volt, lökte, taszította ki, most húzta vissza. Vissza, be a két öreghez. Leülni közéjük és átfogni vállukat, mint ezelőtt, ha valamit akart kérni tőlük. És beszélni a két szülének az asszonyról, a jegyzőségről, arról, hogy Pestre akar menni, nem akar itt maradni. A terveiről, amik már nem egyszer elbuktak benne, de amiket most felráztak benne az asszony és a jegyzőség körüli harc. Pest. Alkonyba hajló délután szerkesztőségbe menni, a szerkesztőségi folyósón könnyű, megnyúló léptekkel végigsietni, ide is, oda is beköszönni és benyitni egy kicsiny cellaszerűen kis szobába, az asztalon meggyújtani a villanylámpát, fütyörészve, nyugodtan rendezni a papírlapokat és a papiros fölé hajló simogató szeretettel írni, írni...

Igen, így beszélné Édesnek és Apának. Édes és Apa pedig hallgatnák áhitatos boldogsággal egy kis fáradtsággal de rábólintanának egész biztosan. Eridj fiam, eridj. Csak vigyázz magadra nagyon... Nehogy valami baj érjen. Mert az nagy szomorúság lenne nekünk. Egy este azután búcsúzna. A nagy útikosárba becsomagolnák a sok rossz, kopott lim-lomot, amiről azt mondják, hogy az övé. Apa ünneplőbe öltözne és Édes is felvenné fekete ruháját. Édes kerülne-fordulna és itt is, ott is megállna egy pillanatra és szeméből keserű fájással kibuggyanna egy könny. De előtte mosolygós lenne az arca, de öt mosolygásaikkal simogatnák.

...Kint a pályaudvaron öten, hatan várják a pesti gyorsvonatot. Imbolyogva vasutasok visznek jelzőlámpákat a sínek között és messziről rikkantgatva, ütemes csattogással dübörög a vonat. Az egyik váróteremben megvillan egy fehér bunda, Gica, igen Gica van ott és mélyen odaköszön. Bent áll a vonat, fellép és mégegyszer visszafordul. Édes most már nem bírja tovább, elsírja magát és fentről látja lehajtott fejét, vállát, a zokogástól meg- megránduló vállát. Egy pillanatig Gicát, aki most előbbre jött és néz, néz felé szomorú, nagy, cirmos szemével.

És már kint rohan a vonat, kint a pályán az éjszakából váratlanul házak ugranak elő és merev vigyázzban tisztelegnek a vonatnak. Némelyik világos ablak szeme sokáig bámul a vonat után. Szomorkodó, rosszalló nézések ezek és ő egészen úgy érezné magát, mint most. Szeretne leszállni és szépen visszamenni, a két öregnek segíteni. Leülni közéjük, átfogni vállukat, amint a néma házban ülnek szótlan szomorkodással. Leülni közéjük, látjátok visszajöttem.

Játék volt az egész, rossz, gonosz játék. Itt vagyok, ne szomorkodjatok, itt is maradok. Mindent, mindent elvitt a vonat. A sok lehetetlen tervet, vágyat, de én visszajöttem és olyan vagyok, mint voltam régen, nagyon régen, senkit sem várok, semmit sem kívánok. Többé nem hagylak itt benneteket. Igen, holnap Édes bezárja az üzletet. Apa itthon marad. Én fogok dolgozni. Meglátjátok. És csend lesz és pihentek és a fáradtság lassan elszáll szemetekből, nevető lesz a nézésetek és bizakodó, régi az arcotok. Igen, elmentek az esztelen vágyak, elvitte a vonat. És a nagy, boldog csend beköltözne a házba, csak benne égne mindig zsarátnokos lázzal, éjszakánként hánykolódó vergődéssel álmatlan-álmokban a letagadott, meggyilkolt én. De abba bele lehet törődni. És a munka utáni fáradtság lebéklyózza azt is mély, örvénylő alvással.

Filiszter lesz? Ez a filiszterség? És ő is olyan lesz egyszer, mint Fonyó Flórián?

Bodri ugatása riasztotta fel Valaki a kapunál motozott. Gépiesen indult el megnézni.

--- Szervusz! --- köszönt rá Kikó.

--- Szervusz! --- hökkent meg. Nem nyújtott kezet. Kitárta a kaput. --- Parancsolj beljebb.

--- Nem, nem! --- tiltakozott Kikó. --- Sétáljunk egyet.

Valami fontosat akarok mondani és jobb lesz itt kint az utcán.

Behúzta a kaput és elindultak. Kikó nem beszélt, a csendben táncolva hópihék repkedtek körülöttük. Vera végül rászólt Kikóra.

--- Mit akarsz szerkesztő úr?

Belül ordítva tombolva sejtette, mit akar Kikó. Úgy érezte belé kellene rúgni. De sikerült csendesnek, nyugodtnak maradnia.

--- Hát kérlek Pista, baj van veled!

--- Tudom! És?

Kikó maghökkent. Megállt. Egymásba meredt nézésük.

Megijedt Kikó a fiú sápadt arcától. Megzavarodott.

--- Hát kérlek, hogy lehet ilyesmit csak így mondani.

Tudom! És?.. Szinte meg sem érdemled, hogy az ember törődjön veled.

Hosszú csend állott be. Verában zubogva, forrva nyargalt a vér. Szemébe vörös felhőket hajtott és felszabadulva részeg gondolatok tántorogtak egymásba gomolyodva benne.

...Rám feküdtök. Nyúztok, hurcoltok, dögnek néztek. Lemondani! Arról, ami az enyém, az ifjúság jogán a kenyér, az anyám hálás nézése, az apám nyugalma... Annak az asszonynak a fehér karja, a csókja. Nagy lehet az irigy kivánkozástok azért a sok jóért, ti lelki öregek, ti szívbénák, félemberek, kesztyűt csóváló senkik. Ti evő emberek. Miért kell a ti koravén bárótoknak a jegyzőség, odahaza, nálatok kicsordul a ház falain a bőség, a levegő is zsíros a házatokban. Nálunk még kenyér sincs és amit jó emberek adnak, azt is kiütitek a kezemből.

...Jó ember.

Talán már ki is ordítozta volna gondolatait, már torkában feszültek a szavak, mikor gondolatain átjött Fonyó Flórián. A jó ember. Keserü-sós íz égett torkában, megnyíló száját összehurkolta a feltörő gyengeség. És hallgatott. Mély, fásult csend hamuzta be felhördülő gondolatait. A vergődések után hagyta elüszkösödni a sustorgó, lángoló indulatokat. Beletörődés borzongott végig idegfeszült testén, összeomlott; így fog történni, zsákutcában van, kár lázadni, harcolni.

Kikó beszélt:

--- Mondottam, sokszor mondottam, nem intézed jól a sorsod. Soha befolyásolni szabad elhatározásodban nem akartalak, most mégis úgy látom, közbe kell lépni, mert teljesen tönkre teszed magad. Te, hát, te Vera István, ipartestületi jegyző akarsz lenni?!

...És elmesélni Édesnek, Apának: Pestre fogok menni és ott Édes sokat, nagyon sokat tanulni, látni, írni... Átfogni két válluk. És ne szomorkodjon Édes. Vissza fogok jönni. Csupa virág lesz a pályaudvar. Ünneplőbe öltözött emberek várják Édes fiát. Vera István jön haza szülővárosába...

--- Már nekem az sem tetszett, hogy Fonyó jelölt. Az a vén részeges téged is itt akar tartani, nem elég, hogy ő maga is itt fulladt meg, ebben a fészekben.

...És a vén házban, a Sárkány-utcai romlott-bomlott falú házban nagy örömmel jár-kel mindenki. Apa, Édes a rokonok, Vicáék, mindenkinek a szemében kacagó könny. A cseresznyefa fehérbe borultan int felé. Zengő öröm lesz minden szó. Hogy most nincs kenyér Édes? Hogy Apa mit visz holnap a gyárba? Igen Édes, venni kell...

--- Mert megmondom én a szemébe is kérlek alássan.

És nem is erről van szó tulajdonképpen. Arról van szó, hogy neked hivatásod van és ezt nem szabad eldobni, ezért a nyomorult jegyzőségért.

...Nincs pénz. Hát az üzletben? Igen, az nem a miénk, az mind másé? Nem baj Édes. Abból is szabad venni. A másé? Hiszen az nem baj. Csak vegyen rajta kenyeret. De csak vegyen. Apa mit visz el ?...

--- És ez a hivatás nem fog téged úgy sem otthagyni a testületben. Elüldöz. A hivatásodra kérlek, rúgd fel Flóri tervét. Nem is Flóriét. Az asszonyét, aki magához akar kötni.

Hallgass rám, vén cimborádra. Hiszen te most nem látsz tisztán. Szerelmes vagy, Fonyóné dirigálja minden gondolatod.

És ő sem tudja mit tesz. Erkölcsi halottá teszi saját magát, Flórit és téged. Vigyázzatok.

...Elmegyek Édes. És majd ha megjövök, meglátjátok öregek milyen nagy, nagy boldogság lesz. Éltek ti ketten csak magatoknak, csak nekem. És nyugodt csend lesz az életetek, amint ti akarjátok. Hogy az nem fontos, csak én legyek egyszer már rendes, tisztességes állásban. Hogy úgy éljek, amint hozzám illik? No! Ilyen ravaszok vagytok ti? Ejnye, ejnye?...

--- Igaz, hogy élni is kell valamiből. De te a jegyzőségbe belepusztulsz. Nem neked való és egyáltalán senkinek sem egy egész életre. Marci is csak a legközelebbi választásig marad bent és azután el, tovább. Ez lépcső csak. A választásokig megkedvelik és akkor megy. Fel. Neki ez az útja. A tiéd más. Ezen te nem tudsz felmenni. Másfelé más t vezet.

...Ha úgy akarjátok, ha rámhagyjátok akkor jó. Apa és Édes én elmegyek akkor, mert nekem ezt rendelték. Elmegyek és megkísérelem az én életem úgy intézni, ahogyan ezt annyiszor álmodtam. Jó lesz?...

--- És, ha nagyon szereted az asszonyt, nem is tehetsz másként. Mert ha a jegyzőséget elfogadod, el kell hagynod az asszonyt. Nem adhatod hálából a város nyelvére Flóri feleségét. Azt mondanák --- Fonyóné megfogta a jegyzőséggel Vera Pistát. És tudod mit gondolnak mindjárt ezután! Fonyóné elég idős ahhoz, hogy rá is merjék mondani.

...Nem lesztek egyedül, mert esténként befog surranni hozzád Édes egy bűnös asszony. Akinek a bűne ugyanaz, ami a Te szentséged, szeret engem. És majd --- hiszen asszonyok vagytok, értetek hozzá --- elsimogatjátok egymásban a fájdalmat, a zokogások keserűségét, görcsös vonaglásait...

--- Hát látod, így áll a dolog. De Gáborné nem akar a te szorult helyzetedből hasznot húzni, nem akar kisemmizni, azért, mert ez az asszony ostoba véletlenséggel épen most került bele életedbe. Ajánlattal küldött engem. Betesz Pestre egy laphoz. Ott megvan a lehetősége annak, hogy karriert csinálj. Pestre. Ha nekem ilyen szerencsém lenne. Igaz, nem lesz annyi fizetésed eleinte, hogy ebből megélj, de majd csak segítünk. Bízzál bennünk. A feltétel: ígéred, hogy a választás estéjén bejelented a testületnek, hogy visszalépsz. tóltás után utazol Pestre.

Megállottak. Kikó közömbösséget színlelve botjára dőlt, előre ferdült felső testtel, gallérjába húzott fejjel leste Verát.

--- Fő a lemondás, --- dünnyögte.

--- És ha nem mondok le? Hiszen jogom van mind a kettőhöz!

--- Ne beszélj így.

Egymásra riadt a, szemük. Egy pillanatra mindkettőjük nézésében felriadt az öklelőző bikaindulat. Azután Vera Pista arcán gúnyos mosoly húzódott végig.

--- És ha nem mondok le?

Kikó zavartan, köhintett. Nem akarta előhozni a jó utolsó ágyút, a Közösség nyilvánosságát. Egyébként is szégyellette most magát és önkéntelen, a jó ég tudja honnan, eszébejutott egy régi tartozása. Vera Pista két cikkét még ma sem fizette ki.

--- Ha nem mondasz le?! csodálkozott. Az úri becsület érzésednek kellene megmondani, mi történik akkor.

--- És ha nincs úri becsületérzésem? Az én apám még nem volt úr! És fiatal vagyok és jogom van mind a kettőre.

--- Ne játsz a szavakkal --- türelmetlenkedett Kikó. --- Ha nem mondasz le? Megteheted. Ki akarod törni a nyakad?

Mert ha ezt teszed én töröm ki

--- Ne fenyegetőzzél Kikó! Tőled úgy sem rémülök meg.

Eredj és mond meg Gábornénak elfogadom a feltételt. Lemondok.

--- Na látod, Pista!

--- Eredj. De nekem is van egy kikötésem. Gicáról egy szót sem ! Ezt is mond meg! Egy szót sem !

Puha beszéde megfeszült harsogás lett.

--- Egy szót se!

Elfordult tőle. Befutott az első keresztutca sötétjébe. Messziről, mint mély harangzúgás zúgott.

--- Az apádat pedig szeresd Vera.

* * *

Arra rezzent fel, hogy a kapu --- Fonyóék kapuja --- nagyot csattant mögötte. Felfutott a lépcsőn.

Csendes volt a lakás. Illatos némasága megsimogatta a jogász lázas homlokát. �--sszeomlott. Lázadó rohanása most visszaernyedt fájó, süket csendbe. Állt az előszobában és hirtelenében maga sem tudta, hogy miért és hogyan került ide. Az ajtó mögül kicsendült az asszony hangja:

--- Jöjjön be Pista!

Megállott az asszony előtt. Ránézett megütött síró nézéssel. Az asszony megérezte a sírást, felugrott.

--- Pista, mi történt?

Nehéz dadogások törtek ki a fiúból. Szánalmas vergődések, igazság eltitkolás.

--- Pista...

Aztán letört. Összeomlott és megrémült szemmel mondta ki az árulást:

--- Lemondtam a jegyzőségről...

Az asszony, Gica asszony nézte boldogságra ájuló nézéssel. Könnyű pirulás röpült fel nyakára, arcára. Szeme aranyosra, ajka bíborosra gyulladt. Arcát átsugározta a boldogság, két karja ráesett kívánó nekifeledkezéssel a fiú vállára. Borzas feje megbújt a jogász széles mellén. Hangja síró-nevető:

--- Kiskegyed... kiskegyed...

Megbénult hullással zuhantak önmagukba vissza Pista kétségei, elcsendesült minden, az asszony szerelmes, becéző szavai hűs áradással tisztították meg izzó, zsarátnokos lelkét. A fehér szobából, Gica szobájából, ahol rejtett illatok áramlottak, az örökmécs vörös vércsepp lángja átintett és a homályból kidöbbentette libegő sugárkévéje a Madonnát, valamelyik szobából egy tükör rejtett zúg titkait árulta be, csend volt s felébredt táguló nézéssel nézték egymást.

Csókok bujkáltak az asszony vonagló ajkán.

Mikor kínt az üres utcán elindult hazafelé, mély zokogás-szerű sóhajtás szakadt fel belőle, az esti izgalmak mind kiestek ezzel a sóhajjal, csak az asszony maradt benne kitörölhetetlenül.

XIV.

Másnap délben a boltba levelet hoztak a nevére. Meghökkent kíváncsisággal bontotta fel.

--- Ma délután az új temetőbe megyek. Várom.

G.

Izgatott boldogság öntötte el. Délután finom szitálással indult meg a havas eső, a föld lassan felengedett, itt-ott megfeketedett, szurkos lé csörgött az utakon. Nem hitte, hogy kint lesz az asszony, mégis nekiindult a tavaszra fordult időnek.

Az új temető kínt feküdt a városon kívül. A hosszú, sugár Sárkány-utca végén, magas gyárkémények szúrtak belé a szürkére ólmozott égbe. A megfeketült, olajos gyárkerítésen zubogva ömlött már a víz, mire odaért messziről elébe intettek villogva, fehéren a sírkeresztek, sírboltok. Az eső hol lassúbb, hol gyorsabb ritmussal dobolta riadóját a gyárkerítésen. A sírok közt, ázott fekete sereg állott, otromba magasan egy ezüsttel-feketével díszített temetőhatár nyújtóztatta magát a tömeg fölé. Zömök, kövér angyaldíszei kirakatos szomorúságukban, egykedvűen tűrték, hogy az esőcseppek, végigostorozzák testüket. Váradi, a temetésrendező hangos szavai dirigálták a koszorúkat, szóval a temetés úgy történt, amint történni szokott ebben a városban húsz év óta.

Erős földszag tört fel a gödörből, az eső szagával rokon, a kettő ölelkezéséből új illat nőtt a gyászolók fölé, nem az elmúlás illata, megnyugtató, a tavaszt, új életet érző föld lehelete.

Kutatva nézte a temetés közönségét. Megrebbent a nézése, egy gyászfátyol mögött Gica kalapja bújt meg. Az asszony észrevette a rásugárzó nézést és hálás, titkos, kis mosolygással felelt. Kihátrált a gyászolók közül és eltűnt, a keresztek között. Kevéssel utána követte. Mélyen bent a temetőben hepehupás, süppedt sírdombok közt találkoztak.

--- Öregasszony vagyok már --- fogadta az asszony --- a szokásaimon veszem észre. Figyelem a, pápaszemes nénikéket, hogyan mozgatják beszédközben az orrukat, temetésre járok, temetést nézni...

Az eső gyűrűket rajzolt a temetőárok pocsolyáira. Messziről szaggatott szűköléssel szűrt a csendbe egy vén verkli, valami tönkrejutott nótát. Egybefonódtak, a temető csendjében ütemesen dobbant összeringó járásuk. Csend volt, zengő csend és a lelkükbe is belehullott, mint ritka ünnepi ajándék.

A hideg esőtől csuronvíz keresztek óvó vállai mögött bolond kacagásokat fojtottak csókba. Az asszony kimart, magdolnaarcán céda csókok virágzottak, a jogász bíborosra gyulladt, követelő, kemény ajkának termett örömgyömölcsök... A gyárakban a vasdaruk messzezúgó dongással repültek toronyról-toronyra hatalmas koncokat cipelve. Bámulták összebújva és az asszony torkán ijedt sikoly buggyant fel, mikor lebukott csattanó döngessél a falak közé a kolonc.

Hóvirágot kerestek bolond hittel. Lassan rájuk szürkült az ónos, esőbefúló este. Megsötétült esőfoltos ruhákban suhantak kis utcák, dágványos, pocsolyás mélyén hazafelé, egyszer-egyszer karjaiban vitte árokpartról-árokpartra Gica asszonyt a fiú.

Búcsúztak minden sötét utcaszegleten. Forró, zaklatott ölelésekben kérte a fiú. Anyás, fölényes, tagadó kacagásából néha kirítt az asszony izgatottsága. Végül megszökött tőle. Elrepült, kisiklott karjai közül, a sok búcsúzkodás után búcsú nélkül.

A város tele volt kósza fénnyel, megkettőzött csillogással. Lent és fent is égtek a lámpák.

Odahaza szeretett volna nagy öröméből boldogságából Édesnek is adni. Amint eddig minden öröméből Édesnek is adott szép, jó szavakat és Édes is úgy örült ennek, mint ő. De most nem merte szétszórni örömét a konyhában és nem merte visszhangossá tenni az asszony becéző szavaival a nedves négy falat, elrejtve dörömbözött benne az öröm.

Az üzletben tapogatózó kezekkel szolgálta ki vevőit Veráné. Ősz hajára szelíd árnyékkal borult a fekete fejkendő fáradt, csontos arcában lázas vörösséggel égtek eléjszakázott szemei. Ilyenkor este a leesett pillákon át bemarta fogait a fény, ilyenkor este szárazon, égőn, megállott nézéssel pihenni akartak a haszontalan szemek. Ilyenkor éles szaggatással bent a koponyájában kezdtek fájni ki nem mondott félelmek, ilyenkor néha pillanatokig jóságos vaksötétség csillapította égő, fájó látását.

Bent tenyerébe hajtott homlokkal bámult Vera Pista a tűzbe és szeme elé visszahívott asszonyarc visszalobogta a délutánt, fülébe visszahangzott, visszacsendült a sok félkacaj --- kint elkérgesedett kezével tapogatta Édes a pénzt a rosszlátásúak különös fogásával.

Néha nagyot botlott a boltajtó felett a csengő. Türelmes, alázatos jóestéttel kezdődött Veráné csetlése-botlása.

Didergő gyermekraj tolult be. Huncut, nevetőszemű szegénység egérkéi. Édes megijedt a rajtól.

--- Pista, gyere csak be!

A gyerekek szemébe rémület cseppent. Kelletlen lökdösések után vásároltak és menekültek csapott arccal.

--- Nem látom jól őket! --- mentegetőzött Vera néni --- és tudom, hogy csak azért jönnek, hogy jól megtömjék a zsebeiket. A kis csirkefogók. Jó lenne, ha többször bejönnél, a pénzt sem tudom jól megolvasni...

--- Édes! --- ébredt fel a fiúból a rémület --- miért nem ment orvoshoz?

--- Nem, nem. Reggel egészen jól látok. De Istenem, lámpánál oly rossz, a pénzzel is oly könnyen becsaphatnak --- gyere be többször. Apádat nem merem behívni, nem merek szólni neki, mindjárt elkeseredik.

Egy pillanat alatt eltűnt a délután öröme, a régi vádak feltámadtak és kegyetlenül megöklözték a fiú összeszorult szívét.

--- Édes, Édes, mért csak most mondja ezt nekem!

--- Hiszen nincs semmi bajom nekem. Semmi! Majd a nyáron, ha hivatalba kerülsz, leányt fogadunk és kialszom magam, meglásd semmi bajom sem lesz. Látod megöregedtem, te meg nagy fiú lettél.

--- Édes! --- és nagyon, nagyon sápadt lett Vera Pista.

--- Édes és minden este így fáj a szeme?

--- Hiszen nem baj! Ó, már régen érzem. De most ettől locs-pocs időtől.

--- Úgy-e Édes mindég mondtam menjen orvoshoz! Miért nem ment már el Szigethy Lacihoz?

--- Nem mondtad. De úgyse mentem volna el. Nem szabad mindjárt megrémülni. Csak ez a tavasz múljon el. A nyáron hivatalba kerülsz, minden jó lesz. Nem szabad megijedni.

Elakadt nyelvvel, felújrázó emlékekkel állt az üzlet közepén. Hányszor mondogatta magában, Édesnek orvoshoz kell menni és mégsem küldte el az orvoshoz. Most, a bűntudat rásúlyosodásában nagyon, nagyon nyomorultnak érezte magát, hogy eljátszotta a jegyzőséget. Érezte, gyenge volt, hosszú gondórák után ostobán, balosán tett. Szeme elé ugrott a bárónő nyúlós, ezerránc arca és hirtelen olyan düh öntötte el, hogy megszédült.

Rászedettségére csak most eszmélt fel. Ostobán, gyáván engedte, hogy kilökjék az élet-országútról, ahol már indulásra készen állott. A nélkülözésekre, a múlt sanyarúságaira emlékezett most vissza. Amikor vasárnapi süteményül délutánra zsemlyét sütött Édes valami formátlan, sápadt tészta alakjában. Mélységes szégyenkezés öntötte el. Vargha Bandinak mondott szavai jutottak, eszébe: Hangulat ember ő is, észnélküli, remegő idegszövevény. Nem ökölbe forrósult akarat, célkitűzéstől el nem tántorodó előrerohanás, mint aki akart lenni a gimnázium padjaiban, ábrándozó Vera gyerek. Mi lett belőle két év alatt? Elpuhult jogászka, akit az első szerelem leperzsel...

De ha másként nem tehetett!

Ha elfogadja a jegyzőséget, hálátlan Cicával szemben. És így? Így nem az? Így, így talán nem annyira. Ha viszont eldobja magától a jegyzőséget, akkor ezt a két jóság embert teszi ki a bizonytalanságnak. A szerelem mély szégyenkezés lett. A két szüléhez harmadik vádlóul Fonyó Flórián csatlakozott. A sok-sok iskolai emlék, ahol Fonyó alakja volt a jól megtervelt élet szimbóluma, Fonyó, aki átforrósult szavaiban széles utat vetített a kopott diák elé, ahol ő csak, csak előre fog rohanni --- akkor talán életét adta volna ezért a szerető hitnevelésért Fonyónak, most ott van hálószobájában, asszonya gondolatai közt megrabolva legféltettebbjét.

A súlyos gondok után félelmében kivirágzott a káprás valóság, a délután. Ráterítette öntudatlan álomba merült arcára a boldogság sima mosolygását. És mikor az álomba merült fiúra rácsókolta esti csókját, Édes elkínzott arcára rásuhant fia arcáról a derű, a mosoly az idegen asszony okozta boldogság visszfényes öröme.

 
 
0 komment , kategória:  Eszterhás István: A gébic 7.r   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 486
  • e Hét: 486
  • e Hónap: 18890
  • e Év: 338922
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.