Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Csapó Lajos
  2016-03-11 22:00:40, péntek
 
 




CSAPÓ LAJOS


Csapó Lajos festőművész, költő, író, és szervező, az Alkotók, Művészek és Művészetpártolók Egyesületének /AMME/ elnöke, Szigethalom kulturális életének egyik meghatározó személyisége.


Csapó Lajos író, költő Szigethalomról

Link



Csapó Lajos művei

Link



Festményei

Link











AKKOR


- Ha majd tegnappá foszlik a ma,
S tetteim emlékké fakulnak,
- Ha általad szőtt köpönyegen
Letépi a holnap,
- Ha csak reméled azt, miben hittel hittem,
És nem torpansz meg félúton,
- Ha őrzöd a lángot, mit vittem,
És megosztod fényét, hevét mással,
Fegyelmezetten, odaadással,
- Ha ráérzel egy szóra hirtelen,
Akkor, - bár kanyargott utam,
- De nem volt jeltelen.










AZOK A KEZEK


Azok a kezek, - amelyek házakat
Építettek, - új hazát, és gyárakat,
Iskolát, óvodát, kórházakat,
Mik,- a mi jövőnknek teremtettek
Lehetőséget, távlatot, teret,
- Áldottak legyenek azok a kezek!

Azok a kezek, - mik vigyázták óvva,
Bátortalan tipegésünk araszolva,
Melyek aggódva igazítottak párnát,
Betegágynál, hol komisz láz járt,
Mik lesimítottak homlokunkról bút, s felleget,
- Áldottak legyenek azok a kezek!

Azok a kezek, mik mindig csak adtak,
Önzetlenül, nem nézve mit kapnak,
Melyek most tétován, fáradtan és törten,
Összekulcsolva ölbe lapulnak szégyenlősen,
Némely bütykössé torzult, vagy reszketeg,
- Áldottak legyenek ezek a kezek!

Azok a kezek, mik szélesre tárva,
Nyitottak ajtót nekünk a világra,
És segítettek megtalálni benne a helyed,
Melyek új csodákért nekem és neked,
Eget téptek, s mozgattak meg hegyet,
- Áldottak legyenek azok a kezek!

Azok a kezek, mik hitet adva,
Vezettek bennünket egyre magasabbra,
Melyek bátorítón szorították a mieinket,
S boldog-büszkén simogatták sikereinket,
Miket, - bizony sokszor mellőz az emlékezet,
- Ezerszer legyenek áldottak e kezek!







CSAK AZ


A kérdésre, mi villant szemedben,
Hogy mi változik át verssé bennem,
A válasz oly egyszerű s bonyolult,
Mint a jelen, a jövő és a múlt.
- Csak az, - mi velem egy lángban lobog,
Az a sok, rég kihunyt dolog,
- Csak - ami letűnt, és emlékké vált,
Az, - amit kerestem és rám talált,
- Csak az út előre, - és a út vissza,
Az apró gyerek, ki a tejet issza,
- Csak a lehulló megsárgult levél.
A sietős, kavargó őszi szél,
- Csak a fáradság, - enyém, másoké,
Hűs derűje vidám névnapoké,
- Csak a fecske röpte a rét fölött,
A hazugság! - Mi belém ütközött,
- Csak a lebbenő szoknyák bája,
A világnak sok gyönyörű tája,
- Csak a fájdalom, ami mar sokat,
A düh, - hallgatva a frázisokat,
- Csak a virágillat nyári éjen,
A birkanyáj kolompja a réten,
- Csak mi téged is feszít, - indulat,
E tébolyult világ, merre halad,
- Csak gondolat, - mi agyadba fészkel,
Mit te is mondanál, értesz, érzel,
Mi benned is ott dalol, forr, lakozik,
Igazi verssé, - csak az változik.







,,ERGO SUM"


Ne kutasd a múltam!
Voltam, aki voltam.
Lettem, aki vagyok,
S leszek, mi akarok!







A FÁKLYAVIVŐ


Tekintetével a távolt kémlelve rohan,
Tudja sok helyen várnak rá, - és sokan..
Rohan. Őrzi és viszi az éltető lángot,
Azt remélve, hogy egyszer a világot
Világosság borítja majd el, és fényözön, -
S akkor, - és akkor - majd ő is leköszön.
Leteszi majd tisztét, hisz küldetése lejár,
Elfogy a vevő, - hát bezár a bazár.
De most még a távolt kémleli, - és csak rohan.
Tudja sok helyen várnak rá, - és sokan.
Rohan. Nem tudja mióta, több ezer éve,
Arcokat váltva, testeket cserélve,
Viszi a fáklyát, mert valaki mindig várja,
Valaki, valakik vágynak a lángra.
- Ha bősz vihar dúl, földi vagy égi háború,
Megáll, menedéket keres, meglapul.
De ha oszlik már a felhő, s nem dörög fegyver,
Újra útra kel, hisz rengeteg ember
Vágyik ilyenkor nagyon napsütésre, fényre, -
Így volt ez mindig - már sok ezer éve.
Ilyenkor szemével őket keresve rohan,
Tudja sok helyen várnak rá és sokan.
Rohan. Viszi a lángot, viszi az örömet,
Nem tudja, miért teszi, hiszen köszönet
Sem jut érte, - de azt, - sokszor meg sem várva,
Lába új ösvényen, - s úton már a fáklya.
El- eltöpreng olykor, - tán átok ez, - vagy áldás?
De űzi őt a lelke. Nincs megállás.
Teszi, mit tennie kell, - viszi szerte a fényt,
Gyújtva a lelkekbe hitet, és reményt.
- A lángot, mit visz, - miként osztják az emberek?
Jut-e mindnek, és lesz-e ki didereg,
Mert gyarló ember módon, testvérien osztva,
Lesz, ki nem kap, és lesz, ki felhalmozza?
Ő már ezt nem láthatja, - nem is ez a dolga.
Nem osztani jött. - Ő a fáklyát hozta.
Hogy ember sose add fel, ha nincs is már remény,
Hozom a tüzet, s majd újra gyúl a fény!
Ezért kutatja mindig a távolt és rohan,
Mert mindig sok helyen várnak rá sokan.
Rohan, mert ez élteti, más szemében látva,
Hogyan gyullad fel ezer apró fáklya.
- És ha netán kidőlne, - nem tudni, hogy lesz-e,
Megfáradt, testét, aki melengesse?
De nem is gondol most ezzel, - hiszen őt várják,
Várják a fáklyát, fáklyájának lángját.
- Zúgó vihar vágja, a perzselő Nap tűzi,
Mi viszi előre? - Mi az, ami űzi?
Nem gondol vele, - de ha gondolna, se tudna,
Igaz választ adni miért is kelt útra,
Aminek nem is lesz - tán soha-soha vége,
De ő csak rohan, - hittel, és remélve,
Ha jól teszi a dolgát, - jó erős a szándék,
Majd csak csatát veszt, - meghátrál az árnyék!
- Közben érheti gáncs, az útját is állhatják,
De a tüzet, mit visz, - a fényt, a fáklyát, -
Azt nem teszi le! - Őrzi, és tartja, - amíg bírja!
S ha el is bukik, - lesz majd, - aki viszi újra!
A semmiből kinőve majd ő kémlel és rohan,
Mert tudja sok helyen várnak rá, - és sokan.
- És majd ő is rohan. Járva a világot,
Mert érzi, - mert tudja, hogy - vinni kell a lángot!







FEL A FEJJEL


Ne hajtsd le félőn a fejed,
Nézz szembe merészen, harccal!
Ne kulcsold imára kezed,
Szorítsd ökölbe elszánt daccal!
Ne tükrözzön könyörgést arcod,
Keményen állj, rendületlenül!
Ha már meg kell vívni harcod,
Ne hullajtsd könnyed víz az!
Szégyenférfikönny, mit sem érő!
Heves tűz legyél inkább,
Lobogó lángoszlop, égig érő!
Merj tudni, s tudj merni,
Ne legyél bamba, gyermeteg!
Tanulj meg nagyot ütni, verni,
Ne húzódj árnyékba reszketeg!
Ha felbuksz, legyen hozzá erőd,
Kelj fel véres fejjel is!
Hogy ne csak diadalt érezzen győződ,
De szorongó félelmet is!
Amíg van benned erő, pára,
A harcot ne add fel csatázz!
Ha hitványan hagyod magad, megfutsz,
Csúffá tesz, kigúnyol, megaláz!
Ha összetörve, tönkrezúzva,
Vérbe fagyva, véres testtel,
Lent a földön, lent a porban fekszel,
Fejed akkor is emeld fel!







HA ERRE JÁRSZ


Ha erre jársz vándor, s kérded,
Kutyám elmondja tán néked,
A gazdi merre ment el,
Az alkonyi szelekkel.
- ,,Arra, hol az ég alja veres,
Valami tűnő álmot keres!
Megtalálom, mondja, mondja,
Bolond ő, csak nincs kolompja!
- No, de ember! Azért teszi!
Egy-két jó szó eszét veszi!
Toll a hátán, talpán lapu,
Én csak láttam, - vau, vau!"







HA TEHETED


A művésznek hinnie kell a szépnek szellemében,
A zenésznek, a dalainak ütemében,
A költőnek - erejében az igaz szónak,
Hinniük kell az emberben, - dacára e kornak!

Mert árnyékban is kikel a jó mag,
Mindig lesz talaja, - tere a jónak.
Mindig lesz, ki szó ütemére, szépre vágyik,
Akiknek munkátok mécsfénye világít.

Ezért hát, - ha teheted, - tedd, mivel áldott az ég!
Ha teheted, - ne mond: - hiába való, - elég!
Ha teheted, - akkor - kötelesség is tenned!
Művelni a csodát, mi ott lapul benned!







KEVÉS A SZÓ MIND


Kevés a szó mind, - ha a szív dobban!
Minek a szikra már, ha a láng lobban.
Sok elhaló kérdés, sután földre hull,
Ha a remény csak halványan pislákol legalul
Kevés az, - mit a száj hebegve ígérhet,
A tett, - az életem, életünk - a való ígéret!
Kevés az, - mit láthat a vaksi szem,
Mikor a lélek szól, mikor az üzen.

Hazudott szerelmek, áthazudott éltünk,
Az igazit, bár vágytuk, soha el nem értük..
Nem volt hozzá merszünk, csak álmodni róla,
De tettek nélkül semmi nem válik valóra.
És most megint vakon, bújva álruhákba,
Sivár jégmezőkön, melegségre vágyva,
Botladozik tétován cifra szócsizmásan léptünk,
Ennyiek vagyunk csak? - Vagy ennyit se érünk?
Hazug kis bókokba fürösztgetjük lelkünk,
Keserű magányunk cifra lommal fedjük.
Ámítjuk magunk, hamis büszkeséggel,
Címkénket viselve, öngyilkosan, kéjjel.
Hiába az ajkak rebbenése, a szemek villanása,
Mi ajtókat nyithatna egy boldogabb világra.
Erősek már nagyon a jégből vert zárak!
Szándék sincs letörni, - hazugok a vágyak!

- Ne szedj hát a réten, több ölnyi virágot,
Ha kóróvá kopasztják, majd a torz arányok.!
Hazudd csak magadnak, ennek így kell lenni!
Hazudj új álmokat, minek fénye, rejti,
Vézna csupasz lelked, ami már nem érez,
Mígnem megérkezel majd a Styx vizéhez!
Ahol kérdő szemeivel néz reád majd Kháron,
Vajh' éltél-e, - és mi végre, - ezen a világon?







MUNKÁIM ELÉ
(ha úgy tetszik, Nacionálé)


Születtem. - innen nézve régen.
Növekedtem, tanultam, éltem.
Hol és ki tanított? Nem az az érdekes!
Ha a munka, mit látsz, szóra nem érdemes,
Gondolat, érzés tőle benned nem terem,
Úgyis csak szégyellné magát a mesterem.
S ha igen, úgy tisztelettel kérdem:
- Valójában kié is az érdem?







NEM HAZUDOK SZÉPET
(Önarckép)


Születtem. - Nem díszkertben, mint nemes rózsa,
Útszélén árvacsalánnak, mit a szél borzol csak.
Társaim katáng, lapu, pitypang, - mit lenéznek,
Mondván haszontalan, - ám gyógyír értő kéznek.
Sártól, portól csapva, napfényt kortyolva nőttem,
A kérges földbe kapaszkodva, mint őseim előttem.
Így lettem én örömből, mosolyból, konok dacból,
Könnyből, kínból, sikolyból, és fehér izzású jajból.
S láttam mindazt, mint mosott kezek útszélre hánytak,
Mindazt, ami bűne, szégyene, és kínos átka e világnak.
Poétaként, szógyöngyöt fűzve, és formálva a szót,
Nem hazudok szépet, hogy Júdásként áruljam a valót.
Szemem a magasba motoz, s bár derékig ér bennem a félelem,
Nem adom, és nem cserélem el - senkivel életem.
Édes öröm és szenvedés, - fakadhat ugyanazon tőről,
Rákacsintok a mosolyra, míg agyam gondot őröl.
Futó szél szárnyán szállnak el felettem az évek,
Míg csak el nem ér, s el nem sorvaszt az enyészet.
- Csak arra kérem azt, ki nékünk a való létet gyúrja,
Addig, ne hajoljon gerincem, talp alá a porba.







SUMMA SUMMARUM


Elindultam egykor, egy úton valaha,
Tudtam azt, hogy rögös, - de rétek illata,
Az életnek lüktetése, az alkotás láza,
Csábított el, - nem a kétes dicsfény vágya.
Ma már simább az út, és kik kocsin ülnek,
Mint mezei gyaloglót messze elkerülnek.
Ma már minden fán és miden bokor alatt,
Az eldobott légycsapó is ,,versíróba" akad.
S van képük, tenni kirakatba a sok satnya firkát,
Olvasom egy helyütt, - dicshimnuszként írták:
- ,,Tulipános zászló lengj mindig felettünk," -
Tényleg ezzé váltunk, tényleg ezzé lettünk?
Farok behúzó, kezet nyaló, kutyalelkű falka?
Az ordas üvöltésem már senki nem hallja?
Vagy én járok rossz úton? Véknyam ezért lapos?
Mert nem ugrok dobott koncra, míg lábam sárba tapos?
Csengő garasokér' a lelkem, el most sem adom.
Lenghet a zászlón bármilyen címer, hát én - hagyom!
A tömjénezés nekem nem volt soha a kenyerem,
De mindig is ökölbe szorult a tenyerem,
Ha esendőbe rúgtak, nincstelent rabolnak,
Ezért fogtam egykor kezembe a tollat.
Azoknak lázadtam, - ezeknek, - rajtam nincs haszon,
Ferde szemmel nézett mindig a hatalom.
Mint ahogyan kezdtem, - hát írok magamnak, -
A sok, munkától fáradt csendes hallgatagnak,
Kik átérezve olvassák verseimnek sorát, -
Sőt! - Megtanulják, és féltőn adják tovább!
Többet ér ez, mint díj, taps, érdemérem,
Amiért írni kezdtem - végül is elérem.
A hírnév nem csábít, - a pénz hiába hívogat,
Teszem, mint eddig, csendben a dolgomat.







SZERELEMRŐL


Szerettem, mert szerettek,
Öleltem, mert öleltek,
Égtem lázban, lobogva,
Zokogtam keblekre omolva.
Szerettem szelíden, gyengéden,
Szerettem csikorgó télben,
Szenvedélytől izzó ajkak,
Tüzes ajkamra tapadtak.
Szerettem szilajul, vadan,
Szerettem platóian,
Szerettem gyönyörben, kéjben,


Csillagtalan nyári éjben,
Önpusztító szenvedélyben, -

- Aztán, nem szerettem.
Mert öleltek, - csak öleltem,
Csókoltam, - mert csókoltak,
De ez hamis csók volt csak.
Kiégett, feloldódott bennem,
A szenvedély végtelen
Izzású tüze, lángja?
- Élesztgetném, - de hiába.







TEDD A DOLGODAT


Tudd a szót, ne hidd!
Hinni önmagadban higgy!
Úgy légy különb,
Hogy ne légy különc!
Tanulj! - Lesd el titkot,
Kik tudnak, azoktól!
Csak egy legyél, -
De az az egy, - a sokból!
Ki olyan, mint mind,
De mégis, - mégis más,
Kiből nincs hasonmás!
Bátran merj lenni önmagad,
Ne majmolj soha másokat!
Belülről sugározzon a másság,
A fegyelmezettség, a tudásvágy!
Ne engedj az indulatnak!
Félrevezethet, elvakíthat,
Elárulhat, és becsaphat!
Ne légy fennhéjázó, “túlokos",
Csak nagyobb, mélyebb tudású,
Türelmes, - rózsa, hosszúszárú.







ÚGY MEGYEK


Úgy megyek hozzád,
Mint vándormadár költőhelyére,
Messze földről, fáradt szárnnyal,
A hajnali árnnyal.

Úgy megyek hozzád,
Mint vad viharoktól tépett hajó,
Csendes nyugodt hazai révbe,
Mint a nap, a holnap elébe.

Úgy megyek hozzád,
Mint reszkető, bűnös, hívő lélek
Megy a hajnali misére,
Hogy írt kapjon hitére.

Úgy megyek hozzád.
Mint anyja ölébe apró gyermek,
Iskolába indulás előtt,
Hogy onnan merítsen erőt.

Úgy megyek hozzád,
Mint tengerbe, folyóvá duzzadt kis ér,
Mely hordalékot hoz hátán,
Mint a pokolba a sátán.

Úgy megyek hozzád,
Hogy kínokkal teli a lelkem,
Mit erős gondláncok kötnek,
Mint rabok, akik szöknek.

Úgy megyek hozzád,
Hogy a küzdelmet viszem mely örök,
És mindig hordom magamban,
Hogy meglássalak a napban.







 
 
0 komment , kategória:  Csapó Lajos   
Csapó Lajos: Nem hazudok szépet
  2013-07-27 21:53:17, szombat
 
 







Csapó Lajos: NEM HAZUDOK SZÉPET


Születtem. - Nem díszkertben, mint nemes rózsa,
Útszélén árvacsalánnak, mit a szél borzol csak.
Társaim katáng, lapu, pitypang, - mit lenéznek,
Mondván haszontalan, - ám gyógyír értő kéznek.
Sártól, portól csapva, napfényt kortyolva nőttem,
A kérges földbe kapaszkodva, mint őseim előttem.
Így lettem én örömből, mosolyból, konok dacból,
Könnyből, kínból, sikolyból, és fehér izzású jajból.
S láttam mindazt, mint mosott kezek útszélre hánytak,
Mindazt, ami bűne, szégyene, és kínos átka e világnak.
Poétaként, szógyöngyöt fűzve, és formálva a szót,
Nem hazudok szépet, hogy Júdásként áruljam a valót.
Szemem a magasba motoz, s bár derékig ér bennem a félelem,
Nem adom, és nem cserélem el - senkivel életem.
Édes öröm és szenvedés, - fakadhat ugyanazon tőről,
Rákacsintok a mosolyra, míg agyam gondot őröl.
Futó szél szárnyán szállnak el felettem az évek,
Míg csak el nem ér, s el nem sorvaszt az enyészet.
- Csak arra kérem azt, ki nékünk a való létet gyúrja,
Addig, ne hajoljon gerincem, talp alá a porba.







 
 
0 komment , kategória:  Csapó Lajos   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 58
  • e Hét: 5376
  • e Hónap: 24004
  • e Év: 141358
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.