Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Eszterhás István: A gébic 9.r
  2011-03-19 14:37:49, szombat
 
 
Eszterhás István: A gébic IX. rész

XVII.

A konyhaasztalra lebukott fejjel sírt az asszony. Vera Péter kitágult szemmel bámulta. Nehéz keserűség szállta meg. Szőke, bozontos bajusza tépetten megszürkülve konyult le ezüstborostás állára. Fojtogatta valami öt is és rosszízű füst volt a torkán, pedig pipa sem volt még ma a szájában. De erőt vett magán, nagy, kidolgozott tenyerét ráemelte az asszony fejére ügyetlen, súlyos mozdulattal. Végigsimogatta nézésével.

--- Ne sírj!... Teréz, ne sírj!

Az asszonyból friss erővel törtek ki a panaszok. Telhetetlen keserűséggel mondta el újból-újból.

--- Hogy bíztam benne!...

--- Ne sírj Teréz! Azt a, azt a haszontalan kölköt pedig úgy felképelem --- meglásd --- de úgy, hogy eszébe sem jut elszalasztani a jegyzőséget. No, ne ríjj már! Majd meglátod minden rendbe jön, nem lesz semmi baj. Csak beszélhessek vele. No!

Ott hagyta a kezét az asszony fején. Az asszonyban fáradt vergődéssel csendesült a zokogás. Összeszáradt, elhervadt ajkára hullott-csorgott a könny, az elszáradt ajak megduzzadt, feléledt a fájdalom borától, megdagadva, égő bíborvánkos lett, elkésett szépségajándék a ráncos arcon.

--- Már úgy örültem, olyan boldog voltam. Gondoltam, te nem jársz már el, idehaza maradsz és minden nap templomba mehetünk és nem fognak többé csúfolódni a sógorék a jogászfiúnk miatt. Mindég mondogatják, Lénárt különösen, adtátok volna asztalosnak vagy kovácsnak, nem jogásznak. El fogja inni mindenünket, mint a Molnár Pista az öreg Molnár kovács vagyonát. Azt is mondta: megrugdos az még titeket. Hogy majd úgy jársz öreg korodra, mint a vén Hangyássi vendéglős, felakaszthatod magad a fiadtól, akkor sem ismer rád. Restelli majd az apját. Azt is felhányták már nem egyszer, hogy te még most is dolgozol. Ő meg csak mulat. Úr Jézus, mennyire igazuk volt...

--- No ne ríjj... Aztán mi haszna van Lénártnak a hat fiából.
Pedig az egyik kovács, a másik lakatos, a harmadik asztalos, a negyedik ez,
az ötödik az, egy se jogász, aztán mégis úgy otthagyták, tájékára se mennek.
Én dolgoztam érte, nem ő. Én meg legalább urat neveltem a fiamból.

--- Igen ám, de azért csak beszél. Azt mondta a múltkoriban is, hogy én vagyok az oka,
merthogy én akartam, hogy urat neveljünk. Meg még mindenféle csúfságot összebeszélt,
hogy nagyot akart, akár a szarka...

Vera elborult nézéssel állt fel. Rekedt, indulatos volt a hangja:

--- Ki meri mondani. Mond csak! Ki?!

Az asszony megállt a sírással. Ijedt csitítással nézett az emberre:

--- Ne indulatoskodj, hiszen csak úgy beszélgettünk. Hogy esetleg mondják...

Vera kiengedte régi, utcát betöltő hangját:

--- Hát azt tudjam meg én! Én nékem mondja valaki!

Ha urat is neveltem a fiamból, senkinek semmi köze hozzá. Azért jogász, hogy jogászkodjék.
Azért fiatal, meg jogász. Hogy mulat, hogy táncol, azt senki se vesse fel, míg én fel nem vetem. Majd azután, ha én azt mondom, most már elég Pista fiam, hadd abba, nem tesz jót ez neked, akkor vége lesz. Csak egyszer halljam én meg! Majd megkérdem tőle. Mond csak Lénárt, mit is akarsz te az én jogász fiammal?

Az asszony, Vera néni, Vera Péterre emelte nézését.

--- Hát ügyi nincs igaza?

--- Nincs --- mondotta csendesebben Vera Péter. --- Úgy tegyen amíg mi élünk, ahogyan akar. Azután már úgysem válogathat. Iszen nagyon jó lett volna, ha jegyző lesz. Több lett volna a pénze, igazánbul úr lett volna. Mert, hiszen látod, nem ők az igazándi urak. Csak olyan jogászok ők. Laska Laci meg Miller Sanyi, Bakó Jancsi meg a többiek. Csak amolyan urak, akik többet nélkülöznek, mint a Lénárt asztalos fia, aki minden szombaton elveri a fél keresetét és mégis megél a maradtból az öt családja. Épen csakhogy azok. De sem pénzük, sem olyan hangjuk nincs, mint az azelőttieknek. Elvették tőlük mások, a mai új urak. De éppen ezért jobb urak is ők. És ezért nem szabad bántani őket. Ma mások itt az igazándi urak Teréz. A gyárosok, a botosok, a zsidók, azok az igazándi urak. A mi fiúnkat meg a többit igen elnyomják, nem engedik úrrá lenni. Csak hagyják őket álldogálni. Nagyon sok lett egyszerre a pennás ember. Hányszor voltam bent az igazgató úrnál az irodában, hogy a fiam nem vennék-e fel bérelszámolónak. Hát nem vették. Aszonták, egyetemistát nem veszünk fel. Menjen oda, ahol szeretik őket. Még azután ráadásul ki is nevetett a Popper igazgató. Úgy érzem, egyszer megütöm valamelyiket. De attul nem kel fel többet. Ha találkozom mindég megkérdi. Hát még jogász a fia? Egyetemista bajtárs-e? Azután azt kérdi. Hát van állása? És jót nevet. A múltkoriban megveregette a vállam: Nézze Vera, maga egy rendes ember. Miért nem regulázza meg a fiát. Hátha rendes ember lesz belőle. Verje le a fejéről azt a sapkát. Okos fiú az, majd rájön, hogy rossz úton járt. Nagyon megmérgelődtem, majd végigvertem a szeneslapáttal. De, csak jó megharaptam a pipaszárat, hogy össze is tört és igen ráfeleltem. --- Nem lehet a' --- mondtam. --- Miért? kérdezte az igazgató úr. --- Nem tud a' zsidó lenni... Hát majd felfordult. Előbb csak tátogott, azután befordult az irodába és úgy ordítozott, hogy túlordította a motort is. Hogy kommunista, bolseviki társaság.

Elmosolyodott.

--- Azért mondom, csak jogászkodjék. Addig, amíg mi keresünk. Azután majd úgyis úgy jár, mint én. Ott rúgnak rajta ,,azok" az urak, ahun akarják. De most még ő tör sok borsot az orruk alá.

--- Hát akkor nem haragszol Pistára? Nem bánod, hogy otthagyta a jegyzőséget?

Vera Péter visszalesett az asszonyra. Szemében könnyű nevetés kéklett.

--- Mondtam én, hogy haragszom? Azt mondottam ne ríjj.

Az asszony arcát megforrósították a könnyek. Rátette Péter karjára kezét bocsánatkérően, puhán.

--- Ugyi föl se képeled? Eddig sem nyúltál hozzá. Ha nem haragszol?

--- Miért képelném fel? Az ő dolga. Ha nem kell neki, hát nem kell. Tudja ő mit tegyen, amit még eddig tett, úgy tette, ahogyan kellett. Ezután sem tesz rosszat. A te fiad, nem is tudna olyat tenni, ami nekünk kárunk lenne. Én rábízom. Okosabb az nálunk.

--- És szívből mondod ezt, ugyi, szívből?

--- Már miért ne mondanám szívből? Csak azt mondom, nem kell mindjárt sírni. Úrnak neveltem, most úr. Azt tesz, amit akar. Eleget dolgoztam én, meg az apám, meg a nagyapám.

--- Hogy szerette nagyapa. Ha bejött a pusztáról, mindég azt hajtogatta. Eszesebb lesz ez a főbírónál is. Pedig arra sokat tartott.

--- Hiszen eszesebb is!

A lámpa füstös üvegében feljebb nyújtózott a láng. Világos hullámok kacagták körül a falakat, gúnyos, kedves árnyékokat dobáltak szét, az öreg Vera búsa, nagy fejét akár egy hegy olyan nagyra rajzolták, bajusza úgy csüngött az árnyékképen, mint egy gubancos, lemálló bokor. Körülkacagták arcát, belehunyorgattak mosolygó, szelíd kék szemébe, megsimogatták Vera néni arcát. A hirtelen támadt nagy világosságban Vera néni odalesett az ura felé, elrejtett mosolygással a fene nagyindulatú Vera Péter felé, aki felképeli jogászfiát, ha haza talál jönni.

A konyha levegője könnyű tiszta lett, mint a zokogás után felböffenő mély tisztaságú sóhaj, könnyű, mélyről feltörő sóhajtás, amiben egyszerre eltűnik minden bánat.



XVIII.

Kint járt a temetőárokban. A kereszt karcsú sudáran vetette szét két sötét karját,
a holdfényben különös ismerős arca volt Krisztusnak.

Nyugtalan nyargalással jött. Most megtorpant.

--- Mi lesz? Vajon most mi lesz?

Még mindig nem tudta mit tegyen. Zsákutcába került, előtte szava állt,
ígérete, amit a báróéknak tett. Mögötte az asszony, akit meg kell ütni akármennyire szeret.
Valamit tenni kell. De hogyan. És ráijedt ismét, hogy nagyon gyenge lett, fáradt és ettől még inkább elcsüggedt. Nem tudta honnan, de valahonnan mélyről felverte magát egy gondolat, sötét, riasztó,
csábító gondolat. Ilyenkor mindig megjön és kísért, az öngyilkosság gondolata. Kivégezni a sok, égető problémát, letenni a fegyvert, meghódolni mind a két oldalnak, Édesnek és Gicának. Kínlódott, harcolt ellene, fel akarta rázni magát, futott, nyargalt, régi emlékeit vette elő, de nem sikerült.
A nemlét, a semmit sem kívánás, a nyugalom hívta, csalta.
Tudta, hogy vágyai és tervei folyton kínzó, sarkantyúzó lovagjai lesznek életének és már úgy érezte összeroskad, nem bírja tovább. Ez az érzés elöntötte, lassú,
fáradt keringéléssel uralta gondolatait a halál, az elmúlás, Édes előtt való elbukása,
Édes eladása ordító vádlóul a lelkiismeretét állította harmadiknak a másik kettő mellé és
úgy találta nincs menekvés, bele kell botlani a temetőárokba. Elnyúlni benne és egyszerre nem lenni, eltűnni az emberek közül. Úgy érezte, nem tud többé az összetört Édesre ránézni.

De Szigethy Laci beszédéből egy mondás ott bujkált mindezek mélyén. Három hónapnál tovább...
És ha Édesnek elviszik a hírt, azonnal letelik ez a rövid három hónap is.
De talán így jobb lesz Édesnek is. --- Az apád pedig szeresd Vera!...

Két ökle közé szorította fejét. Gicára pedig rámondanák, ő kergette a halálba.

Leült a fagyos-sáros árokpartra, Tenyerébe temette arcát. Görcsös kínlódással Gica asszonyra
emlékezett. A csókjai ízét kívánta vissza, torkában gőgicsélő, fojtott kacagások muzsikáját
akarta hallani. Akarta az asszonyt, hogy új csókok zokogásszerű felindulásába temesse
a benne sűrűsödő sós könnyeket, hogy felrázza összezúzott reménytelen kétségbeeséséből.

De mindég Édes arca jött. Egyszerre Édes halálra vált arca rajzolódott ki a keresztfán is, fonnyadt arca szenvedésteli volt, ősz haja fehéren csörgött csontos, gödrös vállaira. Felugrott. Remegő, tángorgó léptekkel menekült a kereszt elől vissza a város felé.

A néma úton árva, négyszegletes házikóból lámpa imbolygott ki. A hullaházban boncolás volt, az öreg Szutrély doktor visszanézett az úton közelgő árnyékra. Megrebbenve húzódott meg a magas gyárkerítés árnyékában. Nem mert szembekerülni az öreg, joviális orvossal. Félt az emberektől. Megbújt a palánk nedves deszkái mögött.

Az orvos lassan elindult. A vasúti töltésen még egyszer látta szálas alakját.

A csendes ház ajtaja nyitva maradt. Sánta, ferdevállú ember jött ki, kanták csörömpöltek a kezében. Messziről vonatzakatolás hallatszott és a sorompók, mint hiába kívánó ölelésben elfáradt karok kínosan hördülő csikordulással zuhantak le.

Állt jóleső megbúvással és leste a halottasházat. Egy kis borzongás könnyített rajta. A ház mögött egyhangúan zörgött egy szivattyús kút. Azután jött vissza a sánta, bicegő himbálással mérlegelte a két kanta vizet. A tárt ajtó rejtelmes négyszöge tágulva belenyilallott a sötétbe. Dörmögő hangot hallott, utána választ, ketten lehettek bent.

Vizcsobbanás hallatszott, sikálás, csorgás, a világos négyszögbe beletoltak egy asztalt,
az asztalon különös tepsifélében sápadt, mezítelenséggel feküdt a halott.

Visszafojtott borzongással, csuklással leste. Borzas, vörös haja volt, vörös kontya,
a bőr színtelensége megszínesítette a közönséges vörös hajat.
A nyakszirtje viaszfehéren gömbölyödött ki a haj kocából.

A locsogás mind erősebb lett. Egy-egy szó beleköszörült a csendbe.

--- Tegnap?

--- Igen. Nem ád!

--- Pörölöd?

--- Fenét!

Az értelmetlen párbeszéd bemászott az agyába, mint a halott vörös kontya és fehér nyakszirtje. Futni kezdett a rábámuló világosság elöl. Botladozva nyargalt fel a vasúti töltésre. Átbújt a sorompón. A talpa alatt a vasúti töltés kövei zörögtek. Bizonytalan megállással szembefordult a vonattal. A vonat hunyorogva hozta világos kis négyszögekkel pikkelyezett testét. Vörös szeme haragos harsogással túrta a szelet. A sínpáron nyargalva, szédültsebesen rohant előtte a fénye.

Most, most, kiáltott fel valami benne. Most le kell számolni a gyenge Vera Pistával, mindennel.
Szédülés fogta el. Pillanatnyi pihenésszerű gyengeség. Összeroskadás, magábahullás.
Egy pillanatig. Azután irtózatos rémület vágott végig rajta. A temető keresztje intett felé Édes arcával.
Óriás erőfeszítéssel sarkon fordult, nyargalva száguldott a sínek között,
míg a sorompó ölelő karjai kisérték és megfeszített inakkal leugrott a töltésről.

Elterült. Az esés fájdalma végigtiport rajta. A vonat gúnyosan, harsogó hahotával dübörgött el fent a töltésen. Mikor felállt, megkönnyebbülés öntötte el.

Összetörtén bicegett tovább az úton. Az egészséges zuhanás felrázta.
Nem tudta mit, de érezte, valamit fog tenni, amivel véget vet ennek a megrontottságnak.

...Meg-megránduló léptekkel mérte végig a hosszú Sárkány-utcát, bekanyarodott a Fő-utcába és gondolkozás nélkül benyitott a testületbe.

--- Valami erőset!

A szesz megköhögtette, megkönnyeztette. Jóleső forróság öntötte el. Körülnézett. A testület üres volt. A folyósóról kacagás szűrődött be.

--- Kik vannak bent? --- kérdezte Györgytől.

--- A szeparéban? Gábor báró úrfi meg Vargha tekintetes úr és Mancika.

Vargha nevétől visszahőkölt. De Gábor Marci neve hajtotta, felállt és határozott léptekkel kiment a folyósóra. A szobában a lány kacagása csengett. Egyébként csend volt,
mintha egyedül lett volna bent a lány. Benyitott.

--- Jó estét! --- köszönt rájuk.

Erősnek, biztosnak érezte magát. Nyugodt, nyitott szemmel nézett rájuk. Gábor felállott, hidegen, udvariasan kérdezte:

--- Parancsolsz valamit?

Szabályos arcú fiú volt. A bőre sápadsága mutatta a városi embert. A szeme különösen behúzódott volt. Orra bántó, csúnya vastagodásban végződött.

--- Parancsolsz kérlek valamit?

--- Igen. Ha megengeditek.

Széket húzott az asztal mellől.

--- Kérlek szépen! --- ijedt meg Glauber-Gábor, --- Most nem vagyok abban a helyzetben, hogy tárgyalhatnék veled, kérlek. Azért kérlek, ha fontos mondanivalód van,
keress fel holnap egy és két óra között, akkor módomban lesz kedves mondanivalód végighallgatni.

Vera elsápadt.

--- Akkor egy pillanatra csak. Halaszthatatlan fontosságú dologról van szó.

--- Majd mi addig Bandival kimegyünk --- ajánlkozott a kassziroslány.

--- Nem, csak maradjatok,

Vargha mosolygós szemtelen, vágta rá. --- Kérlek, amint parancsolod, kérlek.

--- No --- biccentett a báró és monokliját vizsgálgatta --- nem éppen téged értettelek,
kérlek --- hanem a Mancit. De hát kérlek ez nem fontos.

--- Tudom! --- bólintott Vargha. És a csendben cigarettára gyújtott. Egy pillanatig tétovázott,
aztán mégsem kínálta meg a másik kettőt. A lány türelmetlenül leste, mikor látta,
hogy el akarja tenni a tárcáját rászólt:

--- Adhatna egyet.

A bárót mindez zavarta.

--- Parancsolj! Beszelj kérlek! --- és leült --- de kérlek röviden.

Vera bólintott.

--- Azt akarom bejelenteni, --- s hangja csendes lett --- hogy én nekem szükségem van a jegyzőségre és erről semmi esetben sem mondok le.

Vargha rácsapott az asztalra:

--- Mondtam ! --- és ujjongva-kacagva még egyszer rácsapott az asztalra. --- Hurrá, Pista!
Mondtam! Éppen most mondtam.

Gábor Marcell zavarba jött.

--- Kérlek szépen, hogy is mondjam, ezt én nem akceptálhatom. Ne engedd kérlek magad befolyásolni.

Felélénkült. Szemébe csípte a kerek üveget. Asszonyos, összecsücsörített kezével vonalakat kezdett húzni fel és alá a levegőben.

--- Kérlek szépen, itt a te jól felfogott érdekedről van szó. Mámika, aki mindég nagy szeretettel csüngött rajtad, kérlek, vele több ízben módomban volt erről értekezni. --- Parancsolj helyet. Így nem lehet tárgyalni. Hogy nem érsz rá?

No, jó. Mondom, Mámikának az az intenciója, hogy ő, Gábor Tivadar báróné veled és a helyi sajtó támogatásával egy --- hogy is mondjam csak --- kérlek egy helyi, provinciális irodalmat alapít.
Ez hivatva van később meghódítani az ország jobb ízlésű rétegeit.

--- Nem tehetem!

--- És kérlek, anyámnak sikerült is téged jobb belátásra bírni. Kérlek, te megígérted.

--- Sajnálom, de semmi esetre sem mondhatok le a jegyzőségről.

--- De --- ellenkezett a báró --- te megígérted!

--- Nem tehetek másképpen.

--- De kérlek --- és ünnepélyesen felállott a székről --- a te szavad köt téged. Utóvégre...

Vera elvörösödött.

--- Nem tehetek másképp.

--- Sajnálom kérlek, de ha úriembernek akarsz számítani, ígéreted be kell tartani.

--- Nem tehetek másképp --- meredt rá Vera.

Gábor Marcell visszabámult, minden érve oda volt. Dühösen bólintott.

--- Jó... Akkor alászolgája Vera úr!

Vera Pista meglódult. Úgy érezte, fel kell emelni öklét és rácsapni puha, hízott arcára.
A tükörbe vágni jogászvirtussal. De csak egy pillanatig tartott,
mint a rohanó vonattal való szembenézés. Megfordult.
Kinyitotta az ajtót és már kint volt a hűvös folyósón.

Visszasurrant az asztalához, Leült.

--- Abból az erősből --- mondta az ottermő pincérnek.

Összecsuklott. Feje ráesett az asztalra, Undorodás fogta el.

György zöld palackot hozott. Felijedt. Körülbámult a teremben. A sarokban a cigányok hangoltak.

--- Lőrinc! --- kiáltotta.

A cigány odajött az asztalhoz. Komoly, fáradtarcú cigány volt Lossó Lőrinc.
Alázatos meghajlásban görbedt előtte.

--- Tetszik parancsolni!?

--- Ülj le.

Egy kis ijedtséggel, ügyetlenül ült le. Töltött neki.

--- Igyál.

--- A tekintetes úr egészségére.

--- Szervusz! --- koccintotta poharát a cigányéhoz.

--- Alázatos szolgája.

--- Szervusz!

A cigány elértette. Nem mert ellenkezni. Ijedten mosolygott, ellágyult az arca.

--- Szervusz! sunnyogta.

Nagyot kacagott Vera. Hosszú, hörgésbe fúló kacagással.
Lecsapta poharát, ráborult az asztalra, nehéz, görcsös zokogás rángott végig rajta. Birkózott a kitörő sírással. Sápadt, sárga volt, amint felemelte a fejét, a cigány azt hitte elájul, hozzákapott:

--- Tekintetes úr!

--- Igyál! --- nyögte. Aztán a szegletbe intett.

--- A hegedűt.

Lőrinc hozta. Álla alá kapta, a banda vigyázó állásba helyezkedett. Vera Pistában megindult a felkorbácsolt jogászvér rohanása. Elöntötte a fájdalom, a levegőbe, fejefölé markolt, dereka kiegyenesedett. A hangja rekedten szakadt fel a csendbe:

--- ,,Édesanyám is volt nékem!"

És lehajtotta újból a fehér abroszra a fejét. A banda átvette a nótát, figyelve, csendesen játszott.
A nóta belézúgott, körülhullámozta, felszabadította a sok süket fájdalmat.
És mikor érezte, torkában bugyborékol ennek a sok fájdalomnak a sírása, beleénekelt
a banda nótájába harsogó, megcsukló hangon:

--- ,,Éjszaka font, nappal mosott
Jaj de keservesen, tartott..."

Szilaj indulat öntötte el. Tört, zúzott. Azután magábaesett és hallgatta hegedűk csendes sírását.
Bánatuk tisztán zengett fülében. És mintha vigasztalás is csendült volna hangjukból, mintha
Édes megbocsájtó simogatását hozták volna. Ugyanaz a magáraijedés borzongott keresztül rajta,
mint a töltés alján, mikor elsustorgott felette a vonat. A hegedűk sírtak, a cselló zokogása elöntötte a szomorú nótát, az áldozat fájt, de keserűsége csendet teremtett. És ebben a csendben jött a holnap biztató gondolata, az asszony majd csak elmúlik és a család élete szép lesz,
most végtelen fiúi szeretettel gondolt a két öregre.
A tervezgetés jóleső mákonya lassan máris törölte a fájdalmat, a felfrissült fiatal élet
a nagy orkán után magához tér, kiegyenesedik és lassan-lassan új rügyek bimbóznak a letépett, lombsátras ágak helyén...

Szelíd magábabízás derült az arcára. Felnézett. A cigány, aki ilyen kezdet után másnap délig tartó tomboláshoz volt szoktatva, meghökkenve állt meg a vonóval.

Fizetett és ment. A templom előtt, mint régen, jóleső meghunyászkodással vette le a kalapját.
 
 
0 komment , kategória:  Eszterhás István: A gébic 9.r   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 130
  • e Hét: 2471
  • e Hónap: 15748
  • e Év: 335780
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.