Belépés
nagyuska.blog.xfree.hu
"Idegen nyelveket tudni szép, a hazait pedig lehetségig mívelni kötelesség. "- Kölcsey Ferenc Parainessis Kölcsey Kálmánhoz Juhászné Szunyogh Mária Marika
1947.09.09
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 55 
x
  2012-07-08 11:10:51, vasárnap
 
  Móritz Mátyás

A vers törekedett szádon

A vers törekedett szádon,
és hangosodott, mint hű lehellet;
a lángokban állt világon,
fáradt szívvel egy fáradt szív mellett.

Szíveden sok rejtett harag,
így jártad másért a lélek hosszát;
fel nem derengtek a falak,
és a halál is eltalált hozzád.

Legyen aznap eggyel több holt,
(a jó érzés benne sose lakott);
ha már hitvány csütörtök volt:
rád kötött egy fekete szalagot.




 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-07-07 09:40:04, szombat
 
  Móritz Mátyás:
Ha tudnád...

A 130 éve született Ady Endrének

Oh, ha tudnád: mennyire szeretlek
Téged, ki ismert száz sötét átkot;
ki nyögte a nyomasztó keresztet,
kitől elrabolták a tündérvilágot.

Elmerengtél annyi édes hangon,
és a nőkben tiszta angyalt láttál;
daloltál a sóvárgó bús lanton,
Te, aki talán nem is a földön jártál.

Sirattad boldogságod hiába,
miből nem jutott csak hébe-hóba;
mely nem nyílt mint a jázmin virága,
ha nyílt is, bezártad sötét koporsóba.

Mi régen sorsod volt, még mindig az,
hiszen a kor követni képtelen;
mikor leroskad elvész az igaz,
és a dohos büróban hála nem terem.

Az élet harca hangolt a dalra,
de mások csak nevettek a dalon;
közöttük vágytál a diadalra,
kit nem pótolhatott babéros sírhalom.

Javítani vágytad a világot,
aztán Te sem bántad bármint forog;
leköptek az üres fejű bábok,
és Te jégember lettél, -fáradt elkopott.

Első dalod még egy lányról szólott,
ki félve adta a szűzi csókot;
míg végül elhagytak mint az álmok,
maradt az üres szív és a festett lányok.

Bús halottja lettél dérnek-fagynak,
ki feszült semmiséges magasra;
ki nem hitt a ködöt bontó napnak,
nem is gondoltál becsületes tavaszra.

Úgy gondoltad hogy e három nincsen:
a Titkoló, a Sors, és az Isten;
meg is halt a lelked, a hű tenger,
és úgy ásított sós, hideg, unott szemmel.

 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-07-04 17:20:16, szerda
 
  Móritz Mátyás

Tested gyökerek verték át

melyek összenőttek veled,
talpig az esőverte koromban;
repülővel fejed felett,
nem kellett a világ, -a goromba.

Megszülettél, -tiltakoztál,
és futottál annyi halálos kört;
végül a föld által feloldoztál,
mikor már minden összetört.

Tested gyökerek verték át,
az ősz is piszkos könnyet eresztett;
és a ,,favágó" festett rád
csütörtökön egy fehér keresztet.
 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-04-12 16:56:45, csütörtök
 
  Móritz Mátyás:
A főszerkesztő válaszol...


Hogy megértsem önt, erről már letettem,
hiszen nem megérteni önt, nem nehéz;
közreműködni önnel lehetetlen,
mindkettőnknek jobb, ha ezzel szembenéz.

Nem jövök ki az ,,ilyen" természettel,
hisz közös gondolat nem sok van bennünk;
és bár verse annyi van mint a tenger,
egyet is hiba lenne közzétennünk.

Hiszen egyikben sincs se lélek, se test,
egyet sem tudok fejből felmondani;
nem mondott nekem még semmi lényegest,
mint Verlaine, Heine, Catullus, vagy Ady.

Nem találom a szépséget, -a zenét,
mintha hiányozna önből a jellem;
szószátyárként nem érzem az erejét,
lehetetlen hogy mérgemet lenyeljem.

Nem olvasom, nem is javítom őket,
mit bánom hogy bennem látja a ,,dögöt";
nincs ami összeköthetne kettőnket,
keressen más hobbit, ég és föld között.

Bíztató szavakat ne is várjon tőlem,
recsegnek rímei mint egy hanglemez;
és szavai elszállnak az időben,
untalan siránkozni: a rang nem ez.

Egy sora sem lesz klasszikus idézet,
nem jó ön, csak egy megkent szélkakasnak;
egy köpése sem volt mi megidézett,
arcomon szarkalábat, -ráncot hagynak.

Száz rossz versére, születik száz másik,
ne legyen bolond: legjobb ha rám hallgat;
négy sor után aki olvassa: ásít,
várva verse végét mint egy jutalmat.





 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-04-05 19:26:32, csütörtök
 
 
Móritz Mátyás:
Te is zarándoka lettél az árnynak

Kosztolányi Dezsőhöz

Hetven éve szivárgott el életed,
ismeretlen barátomként vagy halott;
és most verset írok remegve neked,
nem visz rá lelkem: nem dáridózhatok.

Nem dáridózhatok, hiszen fáj itt benn,
bordám alatt vonaglón döng a vészfék;
hogy fellázadsz-e szenvedéseidben,
vagy rád ott is letipró csüggedés lép.

Csüggedés lép, és egy nagy varjú károg,
vagy talán láthatatlan mindaz mi van;
talán avart söpör feléd az árok,
és botladozol mint mi mindannyian.

Mint mi mindannyian, kiket megsebeztek.
Bezárhatnám ajkamat, -a velőm ég,
de más hallgat (nem maradhatok veszteg)
felőled, akár csak a kába dőrék.

Ti kába dőrék, akik nem dobáltok
emlékverseket, -inkább ne is ontson
tollatok, félre téve minden átkot,
amivel rúgnátok egy hullaroncson.

Egy hullaroncson, kinek karja megkap,
mialatt tördelem csak eres kezem;
hogy a mai nap Ő, Ignotus tegnap,
de kettőjükre csak én emlékezem?...

Én emlékezem, és ez lángolást ad,
hisz vers nélkül sötét, kietlen a lét;
számomra nem hever a porba másnap,
és úgy cikázik mint hajdanában rég.

Hajdanában rég, mikor szerelmesen,
szerelmesen vagy épp kokainistán;
szeretem, -mért?, -nem érti az elme sem,
gondolkozhatnék az okain is tán.

Hiszen hetven éve hogy e langy alom
földet, -ahol a sok mihaszna csélcsap;
a kezeimet tördelem, -rongyolom,
hogy egy halott költő, nem bennem él csak.




 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-04-05 17:41:46, csütörtök
 
  Móritz Mátyás
A hamvadó hegyek fölött

"Nincs közöm senkihez, szavam szálló penész,
vagyok mint a hideg, világos és nehéz."

/József Attila/

A Nap lement, és Te csak vártál,
a hűs alkony beborított csöndes kékkel;
a Nap lement, és sírdogáltál,
egy társra gondolva nagy gyönyörűséggel.

Mint hajléktalan a híd alatt,
etted és ittad a mocskos trágyalevet;
mindentől fölmentetted magad,
hisz az ember, ennél vakmerőbb nem lehet.

A szádon nyers, édes, -szürke gyom,
így képzeltél magadnak kis szabadságot;
csillagok ültek a harmaton,
oly fényesen mint cella fölött a rácsok.

Hallgattad az álmodó falut,
míg a szorongó álmok magasra szálltak;
meg-megrebbentve az elaludt
árnyú, millió és millió fűszálat.

Virrasztottál csak elmerülten,
szíved nem szívta szerelmed levegőjét;
fuldoklott a lelked az űrben,
vércseként csapott le rád a lebegő ég.

Elhagytak mint ég alján a nap.
Azt akartad ami ostobának látszott:
hogy értsenek és ne szánjanak.
A vágyad az elméd kockáival játszott.

Nézted ahogy a híd megremeg,
ahogy már a kegyes őszi dél dorombol;
ahogy a hasábfák döngenek,
miközben dobálják őket a vagonból.

Borús vers kélt borongva benned,
(rajtad az Éjfa, melyen nem termett virág);
rokon hang zendült rá szívedben,
míg feküdtél mint egy bús diák.

Csak kopár szobád falai láttak,
és csupaszon, fázón meredtek az égnek;
talán kékes magasba vágytak,
ahol nem fú a szél, és csillagok égnek.

Dúdoltad csak halk leltárodat,
a hazád nem volt csak egy eldobott kabát;
egy buckára omlott alkonyat.
Dúdoltál hogy nincs szíved folytatni tovább.

Bizony hogy nem voltál Te sem az,
akit -mondjuk- a családfők is kegyelnek;
bár időd sem volt sok -az igaz-
hogy kikönyöröghesd a végső kegyelmet.

Semmit sem tudón csak dúdoltad,
mikor már rálépett a lábadra a tél;
a bordáidat lécként hordtad,
mikor kócmadzagként lógott benned a bél.

Egy kiskölyök volt ki benned élt,
és felnőttként már a bánat fojtogatott;
de a szád csak egy dalt döngicsélt,
s ügyeltél, el ne szálljon a kalapod.

És bár írtál sok-sok költeményt,
de mikor költő lehettél volna végre;
csak álltál a vasgyár szegletén,
s nem volt szavad a holdvilágos égre.

*

Vén díványon hentergett a Nap,
ki magával hozta az erdők illatát;
s Te kinek (örömből) semmi sem maradt,
vidultan nézted akár egy kopott diák.

Nyújtózkodott a kacér, hamis,
az éjt aranyhajával takarva tőled;
csókja érte rezgő ajkad is,
ölébe békén, árván hajtottad fődet.

Kínhoz kötöttek kemény kötelek,
és mint a bőrödet, úgy kellett hordanod;
nem lelted a csomót amelyet
egy rántással, meg kellett volna oldanod.

Az életet nyögve kívántad,
hogy hallgasson meg, mint szolgálóját a Nagyúr;
futottál hogy aztán kivárjad,
hogy bocsásson meg ha szavad átokba fúl.

Daloló úri gőggel öltél,
dübörögve zúgott az erő szívedben;
kapzsi rút gyászistent gyűlöltél,
fölemelt fejjel, korbáccsal a kezedben.

Nem kiáltottál hogy: hejh! hahó!
kinek elfúló hangja torkára hágna;
fagyott szívedre hullott a hó,
az Isten sem nézett többé immár hátra.

Énekelgettél búsan árván,
bolondságról, szerelemről, illó nyárról;
szállt az ének, est hollószárnyán,
elterülő néma magyar pusztaságról.

Vak szemmel utat tévesztettél,
a Haláltól köntösét kérted, hisz fáztál;
és minden tagodban reszkettél,
s bús estén meztelen bőrig megáztál.

Átéltél harminckettő évet,
mennykövekkel fejed fölött, vérre lestél;
láttad mit ér az emberélet,
ó, kínban gyönyörködő testvér.

Közöny lepet, elepedt kedved,
rozsdás csillagok voltak lelkedbe szúrva;
közöny lepet, elapadt nedved,
és Te csak reszkettél az éjben kinyúlva.



 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-04-04 19:02:01, szerda
 
 
Móritz Mátyás:
A holt vidék ölén

jobb nem élni itt e földek között

Szeretnél talán köztünk lenni,
úgy élni, ahogy él az élet?...
Mi talán meg tudnánk igazán szeretni,
felejtenénk az éjt, amely a múlté lett.

Elhagynád sírod, néma halott,
mint a kétségbeesés üszkét?...
Talán kellenél, és nem lennél átkozott,
és mi sem játszanánk, fagyos lelkű büszkét.

Vagy odalent talán édesebb,
és mi ne is vágyjunk utánad?...
A szíved itt se lenne csupán csupa seb,
itt is zokogástól reszketne a vállad?...

Úgy történt ahogy írva vagyon,
ne is várjuk a visszatérted?...
Hisz a jelen itt is kínozna nagyon,
nem is szeretnél, mert nem halnánk meg érted.

Megszoktad ahol vagy a fagyot,
ott ahol a szellő se rebben?...
Nem írnál több gyönyörűt, szépet, meg nagyot?...
Jó hol virágok nyílnak elfeledetten?...

Sírjuk csak vissza könnyeinket,
ne gondoljon rád borús agyunk?...
Ha köztünk lennél, némán néznél csak minket,
mert jól tudod: mi mindent, mindent elhagyunk...

Talán jobban enyhít a Távol,
és új ruhádban nem éhezel?...
Vagy talán félsz annak a gondolatától,
hogy szükségbe nálunk majd soha nem leszel?...

Ne is akarjunk megölelni,
az Isten ne törődjön Veled?...
Halálnál nagyobb nyugtot nem akarsz lelni?...
Ne sírjunk, mint a szél az Érchegység felett?...

Jó ott a holtak füstös üszkén,
és keressünk jobb alanyt nálad?...
Ne is ráncigáljunk kevélyen, se büszkén?...
Jobb ahol sáros hideg föld zúzza hátad?...

Akkor se kellett már a másnap:
elmentél, -így tartotta kedved.
Panaszod nem adtad oda senki másnak;
a mások akaratát semmibe vetted.

Köztünk lenni szürke a vágyad,
nem görnyednél több litániát?...
Nem akarnád itt megvetni kopott ágyad,
itt, ahol nem lesz úgyse boldogabb világ?...

Lábaid sietve nem jönnek,
hogy a csodálóidat lássad?...
Nincs kedved nekimenni a vízözönnek,
vagy megtagadni versed, a bús bajtársad?...

Nem véreznél el, tűnt igéken,
igazságot nyújtván az Űrnek?...
Nem is törnéd a fejed sok semmiségen,
míg a bolygók és világok mind kihűlnek?...

Üveggolyókkal nem játszanál,
Isten ne is teremtsen mennyet
hogy élhess?... Hisz árva gyereknek látszanál
most is. Utánad senki más, -én se menjek?...




 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-04-03 22:42:34, kedd
 
 
Móritz Mátyás:
Felejtsd el a könnyek kútját

Tóth Árpádnak

Miért lógnál csak a gondon,
ahogy pók csüng a falombon;
miért lenne drága eszméd,
hogy a rossz csak rosszabb lesz még.

Felejtsd el a fáradt törzsed,
a rabruhát fel ne öltsed;
legyél emberből faragva,
ha dúl is sors bús haragja.

Mért gyűlnének fejed felett,
gomolygó bánatfellegek;
miért feküdne száz remény,
láthatárnak vak peremén.

Legyél ura tagjaidnak,
bár a fájás könnyekig hat;
kerüljön el borzalom ma,
ne gyűjtsd bánatod halomba,

akár csak egy bizarr bazárt.
Az utad ne legyen hazárd;
felejtsd el: megint becsaptak,
hogy megint csak semmit adtak.

Hited legyen a reménység,
miért nyelne el a mélység;
táncot veled miért rázna,
pokol ura a parázna.

Miért lennél attól boldog,
ha furcsa és bús koboldok;
vernék neked a nagy dobot,
melyből csupán a bú zokog.

Ne is számolj révedezve,
esztendőd mennyi van veszve,
mint toronyban drága úrnő,
kinek kertjében a bú nő.

Nem is kell fájva görnyedned,
hinni s renyhe szörnyeknek;
hogy szemedben csak könny éghet,
méreg lehet csak az étked.

Vasszög ne szorítsa tested,
mért játszanál buja restet;
mért lennél komor bolyongó,
kinek a szeme borongó.

Legyen más az aki enyész,
akit besző a halk penész;
de te mért lennél múmia,
a jónak nem kell múlnia.

Ne rémítsen se árny, se lomb,
se ezer görbe hátú domb;
se a szénfekete eső,
hogy a reggel tán sohse jő.


 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-03-31 09:39:48, szombat
 
  Móritz Mátyás:
A tüzes tűzben

Bekötöztem volna fájó szívverésed,
a kezemet a szívedre tűztem volna,
nem is lennél holt fa, mely a tűzben forrna;

nem lennél nehéz tenger, mit a só éget,
árva, kinek áttetsző álkapocs a fagy.
Helyetted felejtenék, hogy ember maradj.

Ha látnálak, benned nem bolondot látnék,
egy szegény embert, aki csak lapul belül,
aki ezer arccal csak egymagában ül.

A nyomodban mint a tüzes tűzben járnék,
nem fogadnám meg, hogy veled gonosz leszek,
nem úgy fognálak, mint addig a rossz kezek.

Kívánnám a jövőt, bár hogy is alakul:
együtt nyögnénk a gondot, a gyávaságot,
a kétséget, a vágyat, az árvaságot.

Miért maradnál magad, magadnak rabul:
együtt keresnénk hol a fény, mi az örök,
ha könnyű porban hullnának is ránk a rögök.

Soha, soha nem kerülnélek el messze.
Kettőnk fürtje szőlőkhöz volna hasonló,
nem lenne a hüvelyében rohadt borsó.

Ha kötényem lennél, nem tépnélek össze.
A fáradt arcunkat olajtól haraggal
soha, soha nem törölnénk zsákdarabbal.

Miért ne lenne holnap, mely békét ígér,
mért lennénk dögöt légy, mit a világ ellep,
az igaz eszmék északi fénye mellett.

Lógnék rajtad, lógnék mint ágakról a szél:
megértenélek ahogy senki nem értett,
és nem rettennék újra születni érted.


 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
x
  2012-03-31 09:38:11, szombat
 
  Móritz Mátyás

Élni nem tudtál békében

Élni nem tudtál békében:
ordas emberek dárdákat vertek;
és gyilkoltak példaképen,
nevelni fegyverek közt neveltek.

Ehhez a szellemhez nem volt közöd,
néha Pásztori Múzsád volt veled,
(néma, vészes esték között
míg éhes felhő falta az eget)

aki beléd lelket oltott,
hogy szerelemről énekelj aznap;
majd egy angyal felsikoltott,
és verseid maradtak vigasznak.





 
 
0 komment , kategória:  Móritz Mátyás 1.  
     1/6 oldal   Bejegyzések száma: 55 
2019.01 2019. Február 2019.03
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 68305 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1165
  • e Hét: 1165
  • e Hónap: 16804
  • e Év: 50200
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.