Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / Honoré de Balzac / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csoóri Sándor
  2016-05-12 19:00:49, csütörtök
 
 





CSOÓRI SÁNDOR


Csoóri Sándor (Zámoly, 1930. február 3. -) a Nemzet Művésze címmel kitüntetett, kétszeres Kossuth-díjas és kétszeres József Attila-díjas magyar költő, esszéíró, prózaíró, politikus, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja.










ANYÁM FEKETE RÓZSA


Anyámnak fáj a feje,
nem iszik feketét -
Anyámnak fáj a feje,
nem szed be porokat:
szótlanabb sápadtsággal
feji meg tehenét,
szótlanabb sápadtsággal
söpröget, mosogat.

Anyámra durván szólnak
jöttment idegenek?
Anyám az ijedtségtől
dadog és bereked.
Sötét kendőjét vonván,
magányát húzná össze:
ne bántsa többé senki,
félelmét ne tetőzze.

Anyám utakon lépdel
s nem jut el sehova.
Szegénység csillagától
sebes a homloka;
vállára még az orgonavirág
is úgy szakad,
mintha csak teher volna,
jószagú kárhozat.

Nyár van égen és földön,
zene szól, muzsika,
Anyám csönd-sivatagján
el kell pusztulnia.
Gépek, gyártmányok zengnek
csodáktól szélütötten,
de egy se futna hozzá:
,,segítek, azért jöttem".

Anyámnak fáj a feje -
anyámnak fáj a semmi,
Anyám fekete rózsa
nem tud kiszínesedni.
Egy éjjel földre roskad,
megtört lesz majd, kicsi -
Bejön egy madár érte
s csőrében elviszi.

Csoóri Sándor - Anyám fekete rózsa - a költő előadásában

Link








ANYÁM SZAVAI


Köszönjük neked fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk.

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkü hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna.

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket --
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol.

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom -- igen, a köhögésedet,
de a fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet.

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilus tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.







BÚCSÚVERS


Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdők nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.







CARMINA BURANA


Hányfelé, élek, istenem!
a házam itt van, ott a kenyerem,
asztalom holdsütésben, székem fagyban,
szemem sajduló gyászban hagytam.

Csellengő napok pásztora -
vagyok a Mindig, vagyok a Soha,
szakadt estéken nő alszik velem,
vagy a gyöngyöződő, kifáradt végtelen.

Budán vagy Pécsett, egyre megy -
ott gyúlok föl, hol kedvem tönkre megy,
ott éledek, hol mások föllazulnak,
borért és bánatért vagy altatókért nyúlnak.

Talán ha volna otthonom
s körülmoházna gyöngéd oltalom,
ez a világ mézesen rámtalálna
s mint édesfiát, jóízűn fölzabálna.

Hát élek, ahogy élhetek,
avas deákként mondok éneket,
torkom reszel, hangszálam sodrott birkahúr -
nem leszek soha pártfő, se tisztes gondnok úr!







CSAK NAPOK VANNAK


Vissza, vissza, de hova vissza?
Nincs többé nyár az évszakok közt,
se tél, se lomb-világ, se szép, macskaszemű ősz,
csak napok vannak: delek és esték,
egybemosódó, züllött reggelek,
amikor a fejem s a távoli tengerek is darabokban.

Vissza, vissza, de hova vissza?
Otthon a kertben Hold röntgenezi éjszakánkint
a nyúlánk mákot és remegő, zöld
televíziós-fényben várakoznak az almafák is.
Minden átfésült hely már idegen hely ott,
minden fémhátú bogár szentjánosbogárnak látszik.

Vissza, vissza, de hova vissza?
Szavakhoz? Csöndhöz? Nyelv-magányhoz? Már csak egészen kevés
szó maradt, amely ragaszkodik még saját hitéhez,
egészen kevés remény a megroskadt Isten
árnyához közel, hogy ajtóról ajtóra és országról
országra járjon, mint süvöltő, félnótás szentek.

Vissza, vissza, de hova vissza?
Az elrabolt s a megbecstelenített idő
a város falai közé már nem szül új időt nekem
és nem szül új múltat a völgyben kitakaródzó szerelem sem.
Haragos diólevél teng-leng fölötte, csapdos égre,
pedig a felhők is üresek már, mint kifosztott, régi királysírok.







DERENGÉSBEN


Hajnal van, arcodra ébredek megint.
Egy hegy árnyéka sétál át kéken rajta.
Azt akarom: maradjon minden így,
derengésben, ahogy az ég akarja.







EKKORA SZERELEM ELŐTT


Ekkora szerelem előtt
egész testemmel becsukódom.
Elalszom, mint idegbeteg,
kivel máklevet itattak;
a lábam kő, a fejem ólom.

Ekkora szerelem elől elbujdosom,
hogy el ne pusztíts.
Hal leszek, tenger, lángoló fa,
bőröd ébresztő, ostoros víz,
kezed tükre, meggy íz a szádon,-
apránkint fald föl árvaságom!

Ekkora szerelem elől
a temetők is égre úsznak,
mentik lakóik szégyenét,
hogy csak alusznak, elalusznak.







ELENGEDNÉLEK, VISSZAHÍVNÁLAK


Elengednélek,
visszahívnálak,
nagy vízben vetnék neked ágyat
s fáradhatatlan tengerészed,
kezemmel körülhajóználak.
Amerre mennél,
mennék utánad.
Nyár van,
kiköltözöm az ég alá
szerelmed nomádjának:
süssön a Nap, mint a végzet -
egész testemmel
égjek!

Erőt az elérhetetlen jövő ad
s holnapi romlása a vágynak -
Darazsak golyózápora
luggatná át a koponyámat,
venné a világ véremet,
de én csak mosolygok,
mert látlak.

Elengednélek -
visszahívnálak -
hangya-gyászmenet hömpölyög,
előle eltaszítanálak.
Porból fölszedve vizet adnék,
sebed kimosnám szavaimmal.
Melléd feküdnék s a világot
elsötétíteném
hajaddal.







EZ A NAP


Egy nap veled,
egy nap megint az őrület:
szobád és tested félhomálya,
csöndje és határtalansága.

Kitakart szád és semmi más -
ott kint vadszőlő villogás:
az égen véraláfutás.

Vakmerő remény így szeretni,
melledért, szádért megszületni,
földdel, egekkel keveredni.

A nyár, mint a vér, megalvad,
összeomlik, mint birodalmak:
virág-romok,
levél-halottak
gyűlnek körénk gyöngéd mocsoknak.

Ne félj, nem félek, ez a nap
bebalzsamozza ágyadat,
kezedet, hallgatásodat
s fekszem melletted akkor is,
mikor az álom hazavisz,
mikor már nem lesz több szavam,
csak ennyi:
szél van,
este van.







EZ VOLTÁL


Voltál márványon elalvó arc,
voltál a hűtlenség sebe,
álmomban szél, meztelen próbabábu,
s végül: nem voltál semmi se.







ÉJJELI UTAZÁS


Siklott a gyors a süket tájon
s dohogva hagyott mindent hátra:
a jegenyék, mint kuglibábuk
dőltek bele az éjszakába.

Ablaknál álltam s émelyegve
ki-kilestem a sötétségbe:
jön-e a Hold és jön-e véle
kígyózó csillag-szerelvénye.

S jött, jött a Hold az égi pályán:
tündöklő érc, rakéta-mozdony,
felhőnyi füstje szakadozva
készülődött, hogy lecsapódjon.

Lassan álmosság-pernye hullt rám
s a bőrülésben hátradűltem-
ottfönn villóztak már az űrben.







ÉNEKEK ÉNEKE


Ez itt a csípőd, a tomporod, a hátad.
Páros szép melled, mint két tüzérségi állás.
Ez itt a szád, a szemed völgye,épp egy
üstökös csóva-fénye siet át rajta.
Ez itt elárulhatatlan hajad, ékesszólásra ingerel
az elgazosodott temetők közelében.
Nem is tudom: szeretlek-e, vagy csak
hódolok neked kalandos ujjaimmal?
Kezem egy elsötétített városban
évek múlva is rádtalálna.







FALUSI DÉLUTÁN


Jaj, ez a sárga nyár engem halálra untat.
Pihegni látom rokkant, elnehezült falunkat.
A csönd, a csönd fölötte világnagy liliom,
szárán a Nap-bogár mászik hallgatagon.
Ásít a körtefa, elejti zöld gyümölcsét,
totyog egy kacsa érte, csattogtatja a csőrét.
A kertben kutya jár? - rebbennek a tyúkok,
széttört csillag a lábuk, a tolluk elpotyog.
Por száll az úton s nézd csak! egy vad tehén szalad,
szeméből rémület leng, hosszúkás vér-szalag,
farkával bőszen csapkod, eldobná a fejét,
a csordán egy tinó szúrta ki a szemét.
Megáll a postás, nézi, de aztán megy tovább,
újságot nyújt a korhadt, becsukott kapun át,
van abban épp elég lelket borzongató:
rossz hír, gond, háború, nem embernek való.
Sár lesz a vérből, gondból: örök a csönd marad,
a kasza-kapa munka fullasztó nap alatt.
A faluvégi Krisztus, ki halt kereszthalált
példaként fonnyad el, mint megfeszített virág.
Határba aki ballag, határból aki jön,
látja pléh-vonaglását s már nem szól, nem köszön.
De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga,
megáll előtte, nézi, bennreked a szava,
zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék
és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért,
követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja
s elszalad, elszalad, de hallja hét napig:
valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.







A FEKETE-TENGER PARTJÁN


Elmúlik ez a nap is nélküled, Magyarország.
Hiába gázolok tengerhomokba s hiába lépek
a víz hideg csapdáiba, nem érzem közelséged;
földed a messzeség nagy fái eltakarják.

Nyár van; virágok lobbannak föl a parton, mint a
magnézium: vakító sárgák, hanyatló lilák -
s ha nő lép zöld erkélyekre, az üveg-szállodák
is gyönyörű pusztulással röppennének magasba.

Ki tanított örülni engem nyárnak, nőnek
s fölényes pusztulásnak? Te, kis folyam-melletti ország?
Benned sebeztek föl először nők? nagymérgű rózsák?

s azóta hurcolnám magam, bejárva minden földet,
hogy fölvérzett kezem hűsítő tengervizében,
kék tájakban s kék fellegekben megmerítsem?







FÖLDRE SZÁLLT FÁK


Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt;
a fákat, melyek, mint Grécó megnyúlt angyalai,
hajnalonkint
a földre szálltak;
folyók fémdrótjait,
mert gyerekesen elbotlottak.
De a víz alatt már
becsukott szemmel feküdtünk -
Külön országa volt már a hajadnak,
külön ágya a mosolyodnak.

Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt.
Menny dörgött? Rá mondtuk:
a fal vakolata serceg,
vagy a padlórések kis tüzérei
ágyúzzák szét a csendet.
Hazudtunk és nevettünk.

Tudtuk: a jövőnk árulás lehet csak,
de mint az árulók, féltünk:
ittuk az időt, akár a rumot
s egymás gyalázatában hittünk.

Már rég nem egymást szerettük,
csak a szerelmet együtt;
veszteségünket, mely mint a belső vérzés,
elárasztotta testünk,
átszivárgott a bordák közén,
az ingek hajnalát beszennyezte
s terjedt tovább kenyérre, sóra,
földre száll fákra, reggelekre.







HA ENNYI VOLT AZ ÉLET


Megmelegszem kicsit ebben a versben,
ha már a szemetekben is tél van, hófúvás
és a fölburogatott asztalokon is jégcsap.
Jöttök-mentek, siettek, a forgóajtók
szűk rekeszében ott esetlenkedik
közöttetek a halál, de ti már őt se
veszitek észre, mint akik eladták
szembogarukat valamelyik balkáni piacon.

Volt idő, amikor még fázni is tudtunk
együtt. Mind a húsz körmünk
kint éjszakázott a hortobágyi hóban.
Forgott a felvevőgép, sötét berlinerkendők
bojtjai lobogtak a tanyák közt zúzmarásan
s háttal az éjszakának, zúzos tarkónkkal
tudtuk: mögöttünk ott a végtelenség.

Volt-nincs világ. A szívek azóta reumásak.
A bőr alatt mélyen sérült szavak és sérült
forradalmak hevernek temetetlenül -
S márcsak a kutyák zabálhatják föl őket.

Ha ennyi volt az élet, jó, hát belenyugszom.
De ha több? Ha még ezer ablak-villámlás
fényébe kellett volna odaállnunk
egy országért, magunkért és mi fakéreg-arccal
csak úgy arrébb kullogtunk? Ki ráz meg minket
ezért? S kicsoda szakítja szét mellünkön
a színváltó, bécsi inget? Ülök, didergek,
próbálok átmelegedni a versben. Hiába. Sok kicsi űrt
hordok magamban, mintha várakozó sebek volnának
bennem. Várakozó és gyógyíthatatlan sebek.







HA MEGÉRINTLEK


Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.

Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet -
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté -

Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!







A HARMADIK NAP ESNI KEZDETT A HÓ


Az első nap arra volt jó,
hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy
mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó
és megszületett a sejtelem,
hogy mostmár mindig esni fog,
homlokodtól a szádig,
szádtól az ágyékodig,
végig a tested hosszán,
végig az életemen.

Havazni fog a mennyezet,
a telefonkagyló, ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég,
ha hátranézek.
Megrekedt fák és
megrekedt kazlak közt is
csak a hó kísértete kószál,
az elsötétített földeken megül,
a háborús menekülőket megkoronázza.

És tudtam már,
hogy nem leszek egyedül,
elkísér ez a hóesés,
ahova megyek,
leül mellém a vonatba,
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik
s levegőtlen városok
éjszakájában.

Megszólít anyanyelvemen
s országot hódít nekem,
mert országot hódítani te akartál.
S ha már hazám se lesz,
mert nem lesz erőm vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.







HOMLOKOD HOMÁLYÁBÓL


Kiszolgáltatsz a boldogságnak,
s már nem is tiltakozhatok.
Elmentél s nyomodban esni kezdett a hó,
hogy itt maradjon belőled valami.

És fújni kezdett a szél is a te kedvességed közeléből
attól piros a képem:
járok azóta hömpölygő huzatban,
utcákat fölsebző zenében.

S elképzelem közben a tavaszt, az aranyat párolgó völgyeket
ahol velem szerettél volna járni-
A hajad, a hajad fészket kereső fecske,
a Napba akar szállni.

Elképzelem a szerelmet is, de csalódom:
jobban szeretsz te, jobban:
Kitalálod nekem a nevetést, mielőtt elzuhannék
hazátlan pillanatokban.

A folyó zöld, az ég homályban van, a szőlővessző meg a földben.
Egyszerre látom őket mégis, ha rád gondolok.
A nyár ideszalad, a tavasz itt topog
S homlokod homályából csapkod felém egy lepke.







HÓHULLÁSBAN


Hullnak a pelyhek egyre-egyre,
fehér körökben keringőzve,
szempilláidra zuhannak,
elalélnak és meghalnak.

Nézem a pillád lágy ívét,
mint gyönge virágkerítést,
s mögötte azt a kertet,
mely télben is melenget.

Csendes az este, menjél be,
hullongó álom hintsen be,
öröm száll a pelyheken;
hóhullás a szerelem.







IDEGSZÁLAIVAL A SZÉL


Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.

Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla -
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé
földed nyomorúsága.

Mint húsban vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha már sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj -
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.







ÍGY LÁSSON, AKI LÁTNI AKAR


Hagyom megráncosodni
szépen ezt az arcot,
ha már szilánk se, ököl se roncsolta szét
s nem taposták le durva póklábak közönyösen.
Hadd lásson, aki látni akar
a gesztenyelombok emlékezetéből
kikopni csöndben
s ebből a városból is,
amely taszigált, ölelt, ámított, lebegtetett.

Szemem a szobrok arcáról
ma is a tornyokéra vándorol,
aztán az égre s vissza, kialudt tüzeket lát
az elüszkösödött királyi várban,
és vérben vonagló tömeget az Országház körül.
Hadd lásson így, aki látni akar
tonnás halántékcsonttal
ballagni a mindennapi sötétség felé,
mielőtt még a lámpák mint emlék-mécsek, kigyúlnának.

Lehettem volna léha szökevény itt,
szemfüles világ-tanú,
de szavak, hóförgetegek és botorkáló esők
barátja lettem inkább,
aki hátracsavart fejjel is
a maga megtéríthetetlen álmát
álmodja végig:
a félresiklatott remény évszázadában
az erőtlen szabadokét.

Még jönnek évek, talán még jönnek,
de aki látni akar engem,
így lásson majd gyöngén is erősnek,
az ég sátorponyvája alól kilépni végleg.
Megőrzött arcomon a ráncok,
mint költők összegyűjtött versei,
távozásommal hódítsanak!
Megáll még tán egyszer a gőgös város is,
bevallhatatlan gyászát elrejteni.







KARÁCSONYI KÉSZÜLŐDÉS


Azt mondják holnap lesz karácsony -
Tornyos fenyőfám fölcicomázom
csillaggal angyalhaj-felhőkkel,
tulipán-szívű csengőkkel
s alárakom a kerék Földet,
ajándékként ígért jövőnket,


kicsomagolt vad álmainkat,
értünk vérző hatottainkat,
lemondásaink jaj-nyugalmát,
mint horpadt, sápadt aranyalmát.
Aztán majd én is alá állok
és míg a Borzas fényesség lobog,
gajdolgatok, mint kancsal pásztorok.










KÉK HÓ, KÉK MADÁR


Kék a hajnali hó,
kék a hajnali szél,
kék a nők szeme alján
a patkós hold-karéj.

Bujkál a villamos,
kék barlang most az utca,
ha szállna száz madár,
gyöngy-villámként suhanna.

A hólapátolók
körmüket fújják fázva,
mert kék az is, mint széthullt
csillagok kék szilánkja.

Megyek munkába reggel,
nincs semmi vígaszom,
csak a hó katonazenéje
a csontkemény hídon.

Asszonyom fölkel, mosdik,
csipogó vize kékes -
kintről ibolya árnyak
hajolnak a szeméhez.

Megáll és rámgondolván
egy percre meg is retten:
nem keresem-e sorsomat
ibolyakék szemekben?

Aztán egy nagyot sóhajt,
továbblép s tűnődően
dúdol egy kék madárról,
ki sétál kék mezőben.







KIFELÉ A NYÁRBÓL


Ebből a nyárból se marad más,
csak a tegnap esti barbár kicsapongás
emléke: a dombot szétrugó mozdulat.

Már viszi is a korai vonat
a hantokat s a fényes romokat
a tájról: hajad szétzilált rakományát,
csípődet, széna-ágyadat;

a birkacsapások sár-göröngyeit,
a fűben kinnfelejtett könyveinket,
tollászkodó énem sötét árnyékait
a fák alól. A szombatokat, vasárnapokat.

Viszi, viszi a virágok nevét
az űrbe, föl a vakvilágba,
vagy még azon is túlabb-túlra,
hol csak most hűl ki egy-egy bolygó
és még se bűn, se csoda nem virágzik.

Nyitva az ősz országhatára, tárva, nyitva.
A hegyek tetején búcsúpohár.
Megállok egy fa mögött s nézem,
mintha a sárga erdő felé te rohannál.







LASSÚ, MÁJUSI ESŐ


Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök,
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük
szép rejtekhelye is látszik.

Elsistereg egy-egy villám is néha.
Veszett fejjel a halálba rohan.
A féltékenykedéseim cikáztak
rajtam át így, még ifjan
s bután, amikor minden szerelemben
a világ elvesztésétől féltem.

Ma már nem féltek semmit és
nem félek semmitől. Túl sok
háború volt az életemben, túl sok
álmatlan év és töredék-szerelem.
Fonnyadoztak köröttem Budapest fái,
de én az erdők tüdejével lélegeztem.

Ha múltamra gondolok, hány ilyen
eső szakad! Hány apró láncszem
Isten ujjai közül! S nemcsak a
tetőmön kopognak, hanem a csontomon is.
Halottaim fényes homlokán, amelyek
mint a megállt órák, számonkérően néznek.

Esik, esik, csak úgy magának.
Két órája kopog a tetőm.
A karcsú akácfürtök,
mint bőrig ázott, első áldozós leányok
összebújnak a magasban. Szemérmük
szép rejtekhelye is idelátszik.







MÁR CSAK A HAJADNAK KELL


Mit hallok újra? Szélfújt éneket?
Vagy csak suhanó, könnyű szavakat?
Bokor-beszédet a sziklák alól?
Vércse-jajdulást Isten közeléből?
Azt mondod: legszebb szálloda az erdő:
az ég felé is sok ablaka van.
Kinyitni csak te tudnád sorban őket,
kilincs se kell, elég a szemed hozzá.

Talpunk alatt ág roppan, madárcsontváz,
özvegyen maradt vén kövek nézik:
kik is vagyunk és hova kaptatunk?
Derékig érő hajad válaszol nekik.
A völgyben lent forgószél toporzékol,
jönne utánunk, nézd csak már jön is,
Száll vele holtak pora s isteni zúgás,
Már csak hajadnak kell égre csapódnia.








MENEKÜLÉS A MAGÁNYBÓL




Házakat emelt körém a sötétség -
s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés -
s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

*
Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
s nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

*

Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem -

elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.

*

Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák.

El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra -

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!







MENNYI JÁTÉK ÉS MENNYI FÖRTELEM!
Csonka szonett


Mennyi játék és mennyi förtelem!
Itt toll-labda száll, amott borzas aknák
Roncs autók közt tangóznak a kurvák.
Nekik a temető is táncterem.

S mindegy, hogy hétköznap vagy lángos ünnep
Dante szíve helyén szilva kéklik.
Nem ránt föl többé istenkéz az égig.
A pokol szeret minket s az is bűntet.

Hőskölteményt ha ma írnál, barátom
a férfinőről írj, ki kuncorogva
megy el vizelni minden zöld bokorba,

bár jól tudja, hogy több élete nem lesz.
A holttér hőse ő, önmagával is játszik,
s nevetve sír, míg bevérzik a torka.







MIT IRIGYELTEK TŐLEM


Mit irigyeltek tőlem, állatok:
ablakom alatt parázsló kutyák,
kocsirúd mellett homályló lovak?
Szög-orrú cipőmet, gyöngyház inggombomat?
Nyakkendőmet, mely mint egy hosszú, nyári délelőtt,
áttüzesíti a krétapor-időt?
Mit irigyeltek, maszatos dögök:
faluvégi sárkocsmák töltelékei?
Az ágyamat, melyben majd meghalok?

Folyóba rakott kövek a csillagok -
ugrálok rajtuk,
hátha elérek valami túlsó partot.

E mindennapi szökdelést irigylitek?
Vagy hogy fölfalhatlak benneteket?

Véretek mocska; szentkép a falon.
Nyögéstek, sivítástok: kivégző zene -

Mit irigyeltek tőlem, állatok?
A szerelmet, mert kettéhasított
s a város kapujára kiszegelt?

A jóságot?
a bűnt?
a bemeszelt
emberarcok körém épülő kerítését?
S a legfőbb rosszat, hogy magamtól is félhetek?
Ezt a verset?
ezeket a kölcsön-szavakat,
melyek, akár egy tankhadosztály, földörögnek
s visznek lappangó háborúkba?

A test fenyegető csöndjét,
mellyel a vihart fölruházza?
A végtelenség szálkáját
s a véges himnuszokat agyamban?
sejtjeim utolsó érvét,
melyet, mint bádog-kést, emelhetek a halálra?







MILYEN ORSZÁG EZ?


Milyen ország ez? Ringy-rongyok a fákon.
Vértanuk helyett részegek a falnál.
Egyikük dúdol, vezényel magának,
másikuk alszik fakó cementzsákon.
Velük a családjuk is: négy borosüveg.
Alig férnek el a szük kapualjban.
Bedobhatták volna őket a Dunába,
de jó, ha az embernek valamilye csak van.
A nagy, izzó rügyek most ébredeznek
a kertben, s autó autó után rohan.
Elkezdi Isten söpörni a várost.
Jó reggelt! Jót! - köszön az embereknek.
A zsákon alvó nem tudja, hogy hol van.
Alszik tovább a hajnali mocsokban.







NAPOT IGÉRTÉL
csonka szonett


Napot ígértél nekem, Istenem!
Meleg tengert és forró homokot,
amelyben ropogósra sül meg a remény
és halálaimból is föltámadhatok.

Mi lett a lázas ígéretből? Semmi!
A tengerből éles borotvapengék
röpülnek ki a partra s összevérzik
a térdem, lábfejem, mint amikor rég

a réti folyó sásrengetege közt
naphalaidat hajszoltam vadul,
hogy csodáidból jusson nekem is.

Jutott, jutott, de egy sincs már sehol.
A tengerből egy bika lép a partra.
Lehet, hogy ezt egy más Isten akarja.







NEKEM MOST ELÉG, HOGY SÜT A NAP


Nekem most elég, hogy süt a Nap.
A nyár agyagedényéről lepattognak a virágok.
Nekem most elég, hogy a fák mozdulatain túl
a mozdulatlan hegyekig látok.

Tökéletes a messzeség és a magasság,
mint a tenger vagy mint egy viharzó női test:
szemem vonzáskörében itt remegnek
s bizonytalanságukkal boldogítanak.

Nekem most elég, hogy süt a Nap.
Látom az elhagyott folyókat; keresik egymást,
látom az arcod a délutáni álom tenyerében
s a babafejű rózsák körmenetét körülötted.

Nem akarok semmire emlékezni,
csak arra, ami ezután lesz, ami ezután lehet.
Fejet hajtok jövendő létem előtt,
mert az még nem én vagyok, az még a mindenség maga.

Nekem most elég, hogy süt a Nap,
hogy érezhetem az érzéketlen kövek melegét is -
Érlelem magamban a csodálkozást számotokra,
hogy annak örömét hagyjam rátok a koponyám helyett.







NEM FÉLTEM SOHA SEMMITŐL


Nem féltem soha semmitől, csak a
gyáva halál lohasztó cselvetéseitől.
Folyton itt ólálkodik most is körülöttem,
mint egykori besúgóim. Jön, megy, szimatol, vizslat,
rákönyököl egy falevélre, egy kapudúcra,
s onnan figyeli, hányszor lélegzem félpercenként.
Talán a három világhírű tenorista hangszálain is
o futkorászik föl-alá, hogy szájukból
láng csapjon ki s emésszen meg engem mindenestől,
legyek a gyönyörködés
és a földöntúli szabadság martaléka.

Az o zsákmánya lehetne bármi a földön:
a bazalt, a kő, a tenger sóhaja, az augusztusi éj
barokkos kupolája, göndör angyalkahaj, angyalkalábujj,
övé a Szahara minden homokszeme,
a lópokrócról világgá ugró szöcskék,
de láthatóan neki én kellek csak: a vérem, a húsom,
Ady rám hullott haja szála, amelyen úgy ülnek
sorban a szerelmek, évek és sötét planéták,
mint villanydróton a fecskék.

Tél jön megint. Mocsok és köd. Isten vidám szeme
büdös kukába hullik, szétrohadt paplanok
és szétázott platánlevelek közé.
Néhány pillanatig még látom, ahogy kihuny.

Megállnék fölötte, mint hátára esett szarvasbogár
teteme fölött, de máris odafurakszik mellém
a Nagy Jelenlévő, s a nyirkosság szolgájaként megérint.
Egész a csontomig nyomja ujját.
Álmodom talán? Megcsap a szél. Nem álmodom.







NYÁRI DÉL


Miféle álom úszkál a szilvafák alatt,
hová a nyár taszít?
Arany csordában járnak a darazsak
inni a vályuig.

A pajta hűs terem, elhagyott ócska színház,
kellékekkel tele.
Kaszák s cséphadarók közé egy paraszt-Hamlet
éppen beillene.

Vakít az ól, falára lovat vés egy gyerek
s a lóra katonát.
Galamb-álarcban múzsa röppen a földre le
s elvezeti lovát.

Egyszerű nyári dél, sárgulsz akár a tök,
szérűkön fölpúpozva -
aranykor-végi fényed odaégeti testem
árnyát a kertkapukra.

Lehetne vad e föld, játéktalan, borús,
homok- vagy kő-világ,
s be jó, hogy mégsem az! Isten helyett rigók
szállnak a kerten át.










ÖRDÖGPILLE


Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne nézz vissza a fordulónál,
ne áruld el, hogy visszajössz
s ha szólnék - visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad,
mint ördögpille piros szárnya,
bújj el mögé, hogy így lehess
szemeim részeg látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne tudjam soha, hova készülsz,
milyen utcákba jársz, milyen
tükrök csendjébe szédülsz.

Lábad alatt muzsika ébred -
ne tudjam soha, kinek szánod
sejtelmes sürgésed és kényes
énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,
büntettelek nyíltan, titokban:
add vissza most a büntetést,
míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
eszembejut egy búcsuzásod:
lépdelsz, s mögötted fal zuhan,
piros homály, szerelem-átok.







PIHENÉS A PATAKPARTON


Mint kerek betonkeverő,
forog ottfönn a nyári Nap,
dőlnek belőle remegő,
finom szemcséjű sugarak.

Egy patak partján hűsölök,
árnyékot vet a parti sás.
Szemembe piros derű gyűl:
katicabogár-villogás.

Dél van, kábító június,
delelni ledől a világ,
csupán az erdő fekszik ki
a dombra, süttetni magát.

Ritkás széliben rózsaszín
csorda ácsorog - s tehenek
lelógó farka meg-meging,
mint lusta harangkötelek.

Pihen, hever a pásztor is,
újságot forgat álmosan.
Kutyája vízben lefetyel,
tűzpipacs nyelve lázban van.

Boldog vagyok, mert szép a nyár
s végre nyűg nélkül lehetek.
Ahhoz se kell most értenem,
mit a világból megvetek.

Csak hang, csak szín, csak mozdulat
férkőzik hozzám - épp elég,
hogy én dúdoljam nektek el
a pompázó nyár énekét.

Kotyog a patak, hallgatom,
vízében kölökgólya áll,
lábát csiklandja liliom
s átfonja selymes békanyál.







ROSSZ ÉGLAKÓ LENNÉL


Nem látok mást
csak a testedet látom
birodalomnyi hajadat
szélben és betegágyon;
nem ismerek mást, csak
amit te szerethetsz
amit a gyors napokból
magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon
a sár fölé téged vetít
lekicsinyített égben jársz
sétáltatod a szemeid
madár- és felhő-forgalomban.
Sutább vagy, mint a Nagykörúton.
Rossz églakó lennél
s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik
vadmályva, mátrai gyom
kőfolyás, vízfolyás
parázna bazsalikom
földön fetrengő harangszó
nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat
s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb
nőneműbb test, nőneműbb mosoly
nomád maradtál, mint a szél
s nászéjszakázó kökénybokor;
ha meztéláb holnap fűre lépsz
bársonyos leszek belül
s mit bánom én, hogy a világ
szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra
mozdulnak már a jövendő romok.
Sötét szemüveget visel az ég is
mint a puccsista tábornokok
de ha golyókkal kell is együtthálnunk
ott leszel velem
ott virraszt majd a kezem
lüktető nyakereden.










SÉTA PÁRIZSBAN


Tolong, tolong a nép az utcán,
tolong a napfény.
Párizs, ma olyan vagy nekem,
mint ragyogó lábszárcsont a Szaharában,
melyet ellepnek épp a hangyák.

Badar beszéd ez, tudom,
nappali álom-locsogás,
de jólesik nekem.
A sok halálkapu és diadalkapu előtt is
úgy lépkedek el,
szabadon csapongó ingben,
mint aki Napóleon kalapját látja
keresztülhömpörödni a Concorde téren.

Ó, az a sok vér,
mely a halálnak itt adott találkát,
merre bolyonghat ma, ezen a délutánon?
Fönt napozik talán a vén paloták
vörös cserepein?
Vagy itt kóvályog bennem izgatottan?
A lábamban? A halántékomban?
A szív meredek szajnapartján?

Párizs, ne engedd meg, hogy csupa múlt legyek,
sétáló embermúzeum utcáidon:
halott fények és győztes csontvázak háza,
honnan liliomaidat
és a szerelmet is kitaszítják.

Ha személytelen vagy is, mint az istenek,
dudorássz nekem holnapig,
s küldd utánam Saint-Merry muzsikusát:
hátha egy új asszonysereg
indul meg velünk az este elé.








A SZÁZLÁBÚ PALACSINTA


Kis széltolóm, csalafinta,
hová tűnt a palacsinta?
Az előbb még itt gőzölgött
a sótartó s a tál között.

Tán a torkos macska járt bent
s ő mondott rá boldog áment?
Ő falta föl üttyre-füttyre?
Föl is kötöm, föl a füstre.

Vagy tebeléd mászott titkon
a százlábú palacsinta?
És te nem is vetted észre,
hogy ő volt a csalafinta?

Mennyi vész les egy gyerekre,
ha magára marad néha!
Csak azt tudnám, hogy a füled,
mért vöröslik, mint a cékla?







SZEPTEMBERI NŐK


Megint túl sok nő kószál az utcán,
megint túl sok nő kószál szívemben -
Kövek közül néznek rám a rózsák
világvégi nagy ijedelemben.

Aranyszájú szeptember a dombon,
kiáltani kéne most a nőknek:
vessék le a felhőket magukról,
rúgják le a kígyóbőr cipőket:

hűl ki a Nap, vakrozsdás birsalma,
hideglelős reggelek zörögnek -
mezítelen talpuk parazsával
forrósítsák újra át a földet:

melegítse Afrika-csípőjük,
hogy hózuzmó soha ne borítsa
s ne ússzon a világ, ez a bolygó,
vacogtató korszakokba vissza.

Városok, mint fecskék gyülekeznek,
csattognak a tetők: bádog szárnyak -
Nők: páráló, nyári világrészek,
ami csak él, tifelétek árad,

hazán-túli hazák, másvilágok -
arcotokba diólevél csattan,
őszi pofon, de ti tovább mentek
súlyos porban, nehéz sugarakban.







TEMPLOMI CSÖND


Megfeketedett, züllő templomok,
már csak a belső csöndetek tetszik nekem.
Kint szakad a hó és elbitangolódott fejek
zuhognak le az égből,
mintha elromlott automatából
ezüst forintok zuhognának.

Nyögés? Csörömpölés? Koponya-karambolok?
Minden lehalkul itt
a megfüstölődött falak között,
hol mészkőoszlopok tövén
kereszt virágzik barnán
és golgotai árnyék.

A padsorok hosszúak, mint a lövészárkok,
hosszúak, mint az elkeskenyített tömegsírok,
de szétbomló testek támadó bűze helyett
itt mindig friss tömjén
s vakmerő muskátli szag
tágítja orrlikamat.

És szemem is csak az Egyetlen Test,
az Egyetlen Áldozat soha-be-nem-gyógyuló,
feneketlen sebeit látja
s nem azét a száz és százmillióét a földön,
amelyektől, mint véres naplementétől
éjszakáimban ordítozni szoktam.

Jó napot, kóbor Isten, jó napot neked,
ki nélkülem is be szoktál térni ide!
Ne kívánd többé,
hogy hozzád imádkozzam itt a hosszú padsorok között.
Életem túsza vagyok magam is, akárcsak te.
Legjobb talán, ha magunkhoz fohászkodunk.







TÖRTET A JÖVŐ


Törtet a jövő árkokon-bokrokon át;
nagy halak
hibátlan csontváza között.
Még a városokat is megremegteti.

Ilyenkor jó behúzódni a házba
s levenni egy-egy álmot
a könyvespolcról,
mintha a Bibliát emelnéd le:
Jézus még kisgyermek, most tanul
Járni a vizek fölött,
Billeg, imbolyog, megtámasztja
egy-egy napsugár,
nevet, ahogy érdemes nevetni.
A halászok észre se veszik,
hogy valami elkezdődött.
Komorak, mint a hegyek.
A lúdbőrös vidékek szívdobogása
egyre vadabb.
Törtetni kezd a jövő
árkokon-bokrokon át.







TŰZ
. . . . . . .




Kis dombon áll az Anna-templom,
karcsú, magas a tornya.
Ablakából messzire látni,
egész a zöld Bakonyra.

Egy régi nyáron tűzőr voltam
s fentről lestem a tájra:
nem robban-e ki valahol
mezőtűz lázadása.

Láttam én mindent, csak tüzet nem...
Hanem egy napon mégis
azt hittem, kigyúl a világ
s elégek benne én is.

A templomtövi kertes házban
álmos fák hűse alól
előlépett egy fiatal nő,
nyújtózva, álmatagon.

S megállt az édes ég alatt,
szembe velem s a nappal;
ledobta kék fürdőzőjét
egyetlen mozdulattal,

s minthogyha testi szerelem
aléltatná el éppen:
napozni kezdett meztelen
a fények édenében.

Lehúnyott szemmel napozott
s megadó mellét, combját
égből suhanó nap-tüzek
gyönyörrel körülfolyták.

Kigyúlt az asszony; nagy haja
hulló, fekete láng volt,
csókos nyakán a szerelem
fehér lángokkal lángolt.

Égett az asszony... távcsövem
bűvös körében égett,
egy karnyujtásnyi messziről
éreztem, holttá éget.

Mit bántam volna én, világ,
bágyadt rét, búzatábla,
ha akkor szédültök bele
örvényes, gonosz lángba.

Kamasz szememmel én csak őt,
az égő asszonyt láttam,
s szívem, mint tűzjelző harang,
örjöngött egymagában.







UTOLSÓ CSILLAGIG


Hogyan szeresselek,
ha félsz tőlem s ha nem vagy szabad;
ha elbújsz égő falevél mögé
s füstbe,
húsodba falazod magad:
homályos hazugságba,
jégpincébe,
mikor egyetlen szó elég,
hogy átrepüljük szakadékainkat,
a föld minden övezetét?
Akit nem véd a szerelem,
hiába védi az magát;
dereka körül égő erdő lehet szeméremöv,
koszorú-lánc - elfogy a levegője, nyomora,
csöndje
s nézi csak: hogy kopik
fölüle el az ég
utolsó csillagig.







VALAKI SÚGJA


Valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda,
fölkantározott késen érj oda
s ha nincs út: te légy az út oda,
mert nélküled csak bűn van ott s csoda,
elfajzott pincefényben átmetszett torkú fa,
zabáló, nyári istenek helyén a gyönyör romhalmaza,
sebhely-királyság, csönd, rémisztő hidrogén hava,
sejtrobbanás az agyban, a szív-Hirosima
fölötti űrben cementláng pernyéje, pora,
valaki súgja, menj oda,
szánkón, repülő kövön érj oda.







VÉGÜL IS


Nincs kihez beszéljek, mégis mondom:
végül is a szerencse fia voltam:
kezem, mint fáradt világutazó,
arcodon és combodon pihenhetett










 
 
0 komment , kategória:  Csoóri Sándor  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2024.02 2024. Március 2024.04
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 123
45678910
11121314151617
18192021222324
25262728293031
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 21 db bejegyzés
e év: 69 db bejegyzés
Összes: 4830 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 733
  • e Hét: 7077
  • e Hónap: 33700
  • e Év: 171072
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2024 TVN.HU Kft.