Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Csukás István
  2016-03-13 21:00:21, vasárnap
 
 




Csukás István


Csukás István (Kisújszállás, 1936. április 2. -) Kossuth-díjas magyar költő, író, a Digitális Irodalmi Akadémia tagja. Verseskötetei mellett egyre-másra jelentek meg gyermekregényei, mesekönyvei, verses meséi: eddig közel száz kötete jelent meg itthon és külföldön. Olyan halhatatlan mesefigurákat teremtett meg az elmúlt negyven évben, mint például Mirr-Murr, Pom Pom, vagy Süsü, a sárkány. Ezeket a figurákat a gyerekek főként rajz- és bábfilmekből ismerhették meg, több ifjúsági regényéből pedig sikeres tévéfilm készült. 1975-ben a hollywoodi X. televíziós fesztiválon a Keménykalap és krumpliorr című játékfilm megkapta a fesztivál nagydíját és Az Év Legjobb Gyermekfilmje címet is.


Csukás István - Összegyűjtött versek

Link

Link



Süsü intro

Link



Reggeli vendég: Csukás István

Link











ANNYISZOR JÁTSZOTTAM A BOLDOGOT


Annyiszor játszottam a boldogot,
most végre boldog lehetnék
nyugtalanul figyelem magamat,
vajon mi hiányzik még,

mi hiányzik és honnan hiányzik,
a világból-e vagy belőlem,
hogy miért nem csurran a méz,
fanyarul megért szőlőszem;

vagy nincs is, csak a mesében,
elkopott idegeket simogató
szép hazugság, kábítószer,
és mindegy, rossz voltam vagy jó,

s a boldogot csak játszani lehet,
és az élethez ennyi is elég,
az üdvözült angyali boldogságot
nem ismerik, csak a hülyék.







A BŰVÖS VIRÁG


Ha szereted, viszont szeret
Ha mosolyogsz, ő is ám!
Ha bánat ér, megosztozik
Szegény szíved bánatán.
Cirógatod, megcirógat
Becézgeted, örül ám,
Szíved örül, lelked röpül,
csodálatos illatán.
Orvosság ez minden bajra
Gondot s a bút űzi ám!
Szíved-lelked meggyógyítja,
míg merengsz az illatán!







DALOCSKA


Csengő szól: gingalló,
röppenj már pillangó!
Pillangó messze jár,
volt-nincs nyár, vége már.


Züm-züm-züm, zúg a szél,
táncol a falevél,
züm-züm-züm, ez a szél!
Egy reggel itt a tél.


Csukás István: Dalocska

Link








DÉR


Könnyű sóhajként száll a dér.
Nézem az ablakon át: minden fehér.
Fagy köszörüli a fák ágait,
vén varjú tócsát lékel, rebbenti szárnyait.
Gőzölögve lovak jönnek, habzó
párájuk csomósodik. Hullni kezd a hó.
Jó így nézni a fűtött szobából,
hogy fürtökben hull a hó a fákról,
az ál-lombtól tömődött bokrokat,
s tudni, hogy ott majd rügy izzik, fakad,
s érezni, hogy veled vagyok, veled,
hiába önt a tél új üveglapokat:
sikamlós reggeleket.







EGY KIS ŐSZI MÉLABÚ


Csengőt ráz az ősz: befele táskás népek,
szappanszagúak, vizes fésűvel fésült szépek,
a zsebben bújik kavics, bicska, gesztenye,
csúzli, szög, de hiába minden, nyomás befele,
a szívetek csipogó madárfészek, benne szárnyak
csapkodnak, de minden hiába, vége a nyárnak;
sodródom köztetek e fátyolos reggelen,
szívem egy régi-régi iskola felé megyen,
míg vadul ugatnak a felingerelt kutyák,
a régi csaholás zengedez a csaholáson át,
s a régi csapat üget, levegőben a lába,
a levegőben lebegő régi iskolába,
s vonulunk duplán, megsokszoroz az emlék
vagy a könnyes szem, vagy a félelem, hogy nemrég
még arasznyira dobogott szívünk a földtől,
s arasznyira leszünk nemsokára, ha testünk eldől;
csenget az ősz: lefele levelek, vége a nyárnak,
a temetőkapuban illedelmesen elálldogálnak
az öregek, hunyorgó szemmel még megsimogatnak,
majd hátat fordítanak a szeptemberi napnak;
itt a kanyarnál gyorsan én is elfordulok,
ti csak vágtassatok villamoson vagy gyalog,
rám száz gond, ezernyi dolog vár még,
ne feketüljek köztetek, mint csúnya árnyék,
délig kitart vagy tán délutánig is, amit kaptam:
átvonult szívemen valami, ami halhatatlan!







ELŐSZÓ A SZERELEMHEZ


Előszó a szerelemhez
Búcsúzni volt jobb: a bánat,
mint fogam közt a virágszál,
finoman lengett utánad
a szerelem félfordulataiban,
tetőtől-talpig könnyben álltál,
s én hol tragikusan, hol szórakozottan,
nagy átéléssel előadtam
a költő magánszámait.
S hogy mégis élve maradtam,
szorgalmas szívverések
térítgettek végül elébed,
hátamon az ifjúság káprázata lobban,
az őszinte kalandok végetértek,
sorompók csukódnak a szájsarokban;
s harminc évhez közeledve, alig
értünk az egészből valamit.
De hiányod már fájna; a megszokott
mozdulatokban keresem az okot,
az egymagasságra hangolt idegek
összjátéka, a félszavak, talán,
s az is, hogy féltesz s féltelek,
s együtt tutajozunk a nosztalgián,
míg a napok egykedvű hullámain sodor
világosodó partok felé a kor.







EMELJ FÖL


Emelj föl, szerelem,
arcodhoz arcomat
szelíden illesszem,
ne foghoz fogat.

Elmúltam harminc,
nemsokára negyven,
leszek még, voltam is
vitéz a nyeregben.

De az ember végül
vacog már a vágytól.
mereng hűs tenyérről,
s nem a forró ágyról.







HÁT ÉG VELED


Egy délutánra visszatért az ifjúságom!
Pillanatra még átsuhant az agyamon,
hogy talán a fél marék vitamintabletta
tette, amit bekaptam tavaszi fáradtság
ellen, de nem töprengtem sokat, élveztem,
hogy zúg a vérem, néger-ujj dobolt
a halántékomon, persze női ujj, mert láttam
a bimbós melleket, a csípőket, a homályló
ágyékot, könnyedén átbámulva a ruhán,
két pici nap sütött szememből, morzéztam
sűrűn pislogva ágyba hívó üzenetet, tüdőm
perzselő levegőt fújt, felnyihogtak
a kancák Arábiában, döngött a föld, illetve
a járda Óbudán, ahogy peckesen léptem,
óriás-íj gerincemet sóhajtva nézték
a virágos-kofák, kinyílt nyirkos kezükben
a tegnapi kókadt ibolya, mosolyomban rigók
fürödtek, hajamba szellő bújt, vállamra
tavaszi ég könyökölt: katedrálisablak!
Szép volt, na, csak estefelé már égett
a szemem, zsibbadt a szám, sajgott a vállam,
recsegett a gerincem és egy kicsit már untam
is, hát ég veled, hát ég veled, hát ég veled!







HIDEG SZÉL FÚJ
/Dal a hóemberről/


Hideg szél fúj, hogy az ember
Majd megdermed.
Kinek jó ez? Csak a kövér
Hóembernek!

Szeme szénből, az orra meg
Paprikából.
Lába nincs, de minek is, ha
Úgysem táncol.

Ütött-kopott rossz fazék a
Tökfödője,
Megbecsüli, hiszen jó lesz
Még jövőre.

Seprűnyél a nagyvilági
Sétapálca,
El is mehetne, ha tudna,
Véle bálba.

Ilyen ő, az udvarunkon
Nagy gavallér,
Bár rajta csak ujjal rajzolt
Az inggallér,

Mégse fázik, mikor minden
Majd megdermed,
El is mennék, ha lehetne,
Hóembernek!








ISTENKE, VEDD TÉRDEDRE ÉDESANYÁMAT


Istenke, vedd térdedre édesanyámat
ringasd szelíden, mert nagyon elfáradt
ki adtál életet, adj neki most álmot
és mivel ígértél, szavadat kell állnod
mert ő mindig hitt és sose kételkedett
szájára suttogva vette a nevedet.
Én nem tudom felfogni,
hogy többé nincsen
s szemem gyöngye
hogy a semmibe tekintsen
hová a fény is csak úgy jár, hogy megtörve:
helyettem nézzél be a mély sírgödörbe
próbálkozz, lehelj oxigént, tüdőd a lomb!
Nem is válaszolsz, kukac-szikével boncolod
amit összeraktál egyszer végtelen türelemmel
csak csont, csak por, ami volt valamikor ember
mivel nem csak Minden vagy: vagy a Hiány
magadat operálod e föld alatti ambulancián.
Mi mit nyel el a végén, fásultan szitálod
a semmiből a semmibe a létező világot
anyát és gyereket, az élőt s a holtat
s mert Te teremtetted, nem is káromolhat
csak sírhat vagy könyöröghet, hogy adj neki békét
nem tudjuk, hogyan kezdődött, de tudjuk a végét;
én sem káromollak, hallgasd meg imámat:
Istenke, vedd térdedre édesanyámat!







ISTEN MEGNYOMJA A TAVASZ GOMBOT


Isten megnyomja a tavasz-gombot,
s a régi verkli pattogva beindul,
a rigó kiköpi a téli szutykot,
csőrt csücsörít s fütyül bolondul,
a rügyek apró rajzfilmgyárak:
megrajzolják a millió levelet,
szuszog, dohog a vakondjárat,
megindul a forgalom odalent,
a nárcisz kis pöckét kinyomja,
a kapkodva vetkőző égre mereszti,
a vadrózsának tavalyi a rongya,
hullna már, de még nem ereszti,
dagad az akác nyakán az ér,
az éltető nedv lüktetve kering,
bámulok a kertben ösztövér
apadó hitemel, s megtelek megint
együgyű csodával, éltető nedvvel,
s kinövök a földből, mint a bokrok,
s motyogom, vén bolond, gyermeki hittel:
jól van, isten, kapsz egy libacombot!







KI ETTE MEG A NYARAT?...



Ki ette meg a nyarat? Tegnap
még itt volt, mértük a lázát:
37 fok árnyékban, vagyis a fák
hóna alatt. Most se láz, se nyár,
a fák dideregve kapkodnak a levelek
után, rémes csontvázak, kiköpött
halszálkák. De ki ette meg a nyarat?
A kutyámra nézek gyanakodva:
fejét rázza, pofáját nyitja, eloldalog,
megsértődve morog: ,,Megint mindent
rám kennek..." A fecskéket figyelem,
zsinórírást bőgőztek a villanydróton,
silabizálom, de nem tudom elolvasni,
miről szól, kinek szól? Legyintek,
á, nekik ez túl nagy falat! Macska
füstöl át a kerítésen, szájában egér íz,
veréb íz, lopott tejföl íze, nem foglalkozik
nyárevéssel, a harmadik szomszédból
gúnyosan visszanyávog. Finoman megpendül
a napraforgó cintányérja. Fülelek,
talán tud valamit. Talán a virágok!
A kertben rózsa, kannavirág, büdöske,
a kifeszített madzagon hajnalka tornázik;
szimatolva motyogom: ,,Kölni gyár, ott a nyár!"
A rózsa a fejét ingatja, a kannavirág
üresen kondul, a büdöske elpirul, a hajnalka
tele szájjal nevet: micsoda buta kérdés!
Fejemet ingatom, üresen kondulok, elpirulok,
de nem nevetek, mert nem, nem, egyáltalán
nem buta, mert hova tűnik, ami volt?
S dideregve kapkodok a leveleim után,
mert nyár vagyok és fa vagyok egy boldog
pillanatra, és miért voltam, hogyha
eltűnök, s miért tűnök el, hogyha voltam?







KI JÖN BE AZ AJTÓN?


Ki jön be az ajtón, kopogtatás nélkül?
Félig alszom és csak álmodok?
Vagy még félig ébren, ez egybemosódik,
s nem nyikordul az ajtósarok.

Levegő se rezzen, pedig immár ketten
fogyasztjuk el bent az oxigént.
Nézem sápadt arcát és kopott ruháját,
szánakozva figyelem szegényt.

S szólok: ,,Mondd, megérte? Mit kaptál cserébe
éhezésért, rossz albérletért?
Szűkölve és fázva, egy kölcsönnadrágban,
miben hittél, mondd, az istenért?

Tengermélyről szöktél és vonatra szálltál,
köldökzsinór-kötél nyakadon:
holtakat a sírból ha félig kihúzod,
te akkor se futhatsz szabadon!

Nem várt reád Párizs, megrekedtél Pesten,
telefirkált papír a szárnyad,
végig kiröhögtek, itt-ott le is köptek,
sárként ragadt rád a gyalázat.

Nőtől nőig éltél, végül mind eltűntek,
fagyott lepedő a szerelem,
ruha helyett verset, cipő helyett verset,
hogy képzelted, adtál félszegen!"

Nem felel, csak néz rám, húszéves kis őrült,
lassan csuromvíz lesz az ingem,
a fejem lehajtom és zavartan érzem:
szánakozva ő figyel engem.







KINEK SZÁMOLUNK EL A VÉGÉN


Kinek számolunk el a végén,
letéve testünket, mint egy batyut?
Ki veszi kezébe tűnődve
és szánakozva kihült agyunk?

Ki készít leltárt és kinek jegyzi fel?
A végtelen türelem, mely összerakta,
miért volt s miért van, hogy ugyanúgy
szétszedi sejtjeinket darabokra?







MACKÓMESE


Mackó brummog: irgum-burgum,
bundám rongyos, ezért morgom.

Elballagott a szabóhoz,
de a szabó pénzért foltoz.

A mackónak nincsen pénze,
elköltötte akácmézre.

Szegény mackó, mi lesz veled,
hogyha megjön a nagy hideg?







MEGINDÍTÓ SZERELEM


Megindító szerelmedet még visszaidézem,
nagyobb bukáson átfehérlik nagyobb szenvedésem,
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja,
mi volt? könnyed hull, szívem a fájdalmat újra tanulja,
mint nyár alatt zsongó táj, hancúrozó, boldog,
megdermed lecsattanó télben s ragyognak zúzmara-foltok;
dérrózsák, jégkankalinok; vörösbegy-raj buggyan, elvérzik, megalvad,
vad alkonyként hirdet vesztett csatát, keserves diadalmat;
madár röpte szól, repülő hófehér csíkja rajzolja dörögve
el-eltünő arcod s mint a szívem, untalan újra kezdve.

S elém perdül fagylila cigány, fogcsikorgó majális,
utcán háló álmunk tévedés volt s a harc is, a futás is?
Iszonyodó szüzességünk, mely nem feküdt, sohasem feküdt össze
gyávasággal, hazugsággal, legalább jobb-e, legalább több-e?
Felelj; s ha kínoztalak! Volt hozzá jogom, nem volt?
Szép fejed, tört gerincű virág, fáradhatatlanul bókolt,
s ragyog fönt, hová soha nem értünk, életem űri árnya:
mosolyod érthetetlen, mindent megbocsájtó szivárványa,
s visszahárít kínt, tévedést, kudarcot irgalmatlanul szívemre;
magam lettem újra gyötrelmeim nemzője s vemhe.

Én kihordom kínomat, boldog szülésre várva,
elvetélt kínok közt szerelmemnek mi az ára?
Ifjúságom helyén feketedő ravatal van,
szívem megfogamzott s szerelmembe naponta belehaltam.
A célt vágyamhoz mértem, a beteljesülést túlméreteztem,
tévedés volt, hogy vesztesnek érzem magam a győzelemben?
Uj erkölcsünk, hitünk, a szigorú nyomoré, nyálkás égből villámlott;
ki látta? Csont-igéket szóló, felszakított szájjá hámlok.
Ki látta? Ki látta? Mibe fáradtunk bele s mibe haltunk bele ketten,
hogy sikoltva menekültél s néztem utánad moccanatlan bűvöletben.
Hattyú sikoltás, ha majd felérünk sorsunk csúcsára,
hattyú sikoltás leszel, ifjúságom örökre kitárva,
a szívnéma áhítat, szűz pitvara gyönyörű hitemnek;
ahogy szeretni akartunk, figyeld majd, úgy szeretnek.
Zápor zizzenő szárnya, madár-nyüzsgés zúgása éled
csontomban, elröppentél belőlem, behegedek, élek, remélek;
visszahúzódom bőröm mögé, úgy figyelek új szerelemre,
csapdákra, kínra, kudarcra, veremre ügyet se vetve;
madár röpte szól, jajgat: zengő égbolt húrja
feszül fejemnél s szívem a fájdalmat újra tanulja.







ÖRÖMRE INT EZ A SZERELEM


Én már minden pillanatomra éber
lélekkel vigyázok, örömre int
ez a szerelem a lélegzetvétel
fáradhatatlan ritmusa szerint,
ahogy törekvő sorsom újra s újra
szívemhez új és új magányt csatol,
ahogy szívem a dobogást nem unja,
s rólam másképp nem álmodozhatol,

csak hogy nagyon szeretsz. Nincs más viszonylat,
fogcsikorgatva vagyok rá tanú,
s elképzelni sem tudok én már jobbat,
és örömömben is már szűkszavú
lettem, hallgatok csak s tűnődve nézem:
fejem fölé az ég, közönnyel áld,
küldi a tél hangáraiból, kéken
villogva, a fagy fémszárnyú raját.

Én nem hadakozhatok már más módon,
érted se, csak sorsommal (pillanat
sugallta harcok kis cselét megoldom),
hozom kiéheztetett ifjúságomat,
mely országot, álmot hódítni indult,
s az örömért a szívednél kiköt -
felkönyökölve nézem éjbe fordult
hajad homlokod félholdja fölött.










ŐSZI ÉNEK


Forróságok, lobbanások után szelíd
mámorral hozza kincsét
a kifáradt ősz. Hallod érveréseit,
a monoton ritmust? Ne még!
- kiáltanád és borzongsz s fogod hűlő kezeit,
nézed üveges, tört szemét:
hunyorgat rád, mutatja gyűlő éveid.
S mert mást nem tudsz nézni, önmagadba mélyedsz,
zubog a vér, kicsap: élet és enyészet!

E kettős képletű sors kísér, míg élek!
Kettős tükörben vibrál
életem, minden moccanásom s cserélnek
forró kézzel a lét s a halál.
És megyek, nem gondolnék rá, de a lélek
beleszédül néha, mint ki áll
fortyogó mélység fölött, se földön, se égen -
És összegomolyog szívemben múlt s jövő,
s kijózanít ólmos ömlő őszi eső.

Tisztán élni magamért s az életért!
A hemzsegő s összekoccanó
kusza vágyakért, e széthulló őszi tájért!
Felelősség, amely a szót
kikényszeríti s leláncol, ha futni vágynék!
Az egymásra halmozódó
életekben lenni biztos ész, irányzék!
Igy állok a világ kereszttüzében: mérnek!
Nyugtass meg táj, ó, emberek! Itt ez őszi ének.







A SÍNEN ÜL EGY FEHÉR NYÚL


Mozin innen, téren túl,
hol a 6-os befordul,
ahol az a nagy közért,
s fagyit adnak forintért
(mindig málnát, de rémes!
De ez itt most mellékes).
S szemben áll egy új trafik,
rágógumit kapni itt,
szóval ott a sarkon, hol
rikkancs rikkant, rikácsol,
mozin innen, téren túl,
sínen ült egy fehér nyúl.

Szeme piros. Füle hét
centiméter is elért,
bár mi fület, nyulat is,
láttunk már nagyobbat is.
Hogy hol? Falun, múlt nyáron,
a vízhordó szamáron.
És még? Ejnye, ne tarts föl,
itt van, nézd meg, egy tükör!

A mi nyulunk, értsünk szót,
közepes nagyságú volt.
Bár csak úgy körülbelül,
Mivel nem áll, hanem ül.

Üres az út délelőtt,
így nem vették észre őt,
se mozis, se fagyis
(málnát kutyul a hamis)
se közértes eladó,
se rikkancs, a rikkantó,
se rohanó emberek,
se a szájtátó gyerek,
( nem is csoda, háttal állt,
lekötötte a plakát),
se az álmos trafikos,
mikor jött egy villamos.

Csikorogva, csattogva,
jött a 6-os kattogva,
üvegablak, pléhtető,
elől ült a vezető,

hátul ült Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz,
ölében a táskája,
fejében a sapkája,

nadrággombot, sárgarézt,
számolta az aprópénzt,
az ablaknál utasok
élvezték a huzatot.

"Nocsak vonal, átszálló,
feltételes megálló!"
Nem kaptak több huzatot,
felálltak az utasok.
Majd előre mentek mind
hogy mi baj s mért állnak itt?

A vezető mutogat:
nézzétek csak a nyulat,
ott ül, lenn a sínen,
hogy zavarjuk el innen?

"No - mordul Cső Bendegúz,
a nagybajszú kalauz. -
A nyílt pályán megállat
e torzonborz vadállat!
Biztos cirkuszból szökik,
és azóta körözik!
Tán harap is!
Jobb lenne
ha magától elmenne!"

Felijedt a trafikos,
mért állt meg a villamos?
Odanéz a közértes,
a fagyis is (bár mérges,
sehogyse fogy a málna,
pedig nagyon kínálja)
s mert baj lehet, komoly is
ajtóban áll a mozis,
néz a rikkancs, szó, mi szó,
ez itt egy szenzáció,
nézik bárgyún szó nélkül:
a sínen egy nyuszi ül!

Végre jött egy kisfiú,
iheg-liheg, nagyon fú,
két kezével integet,
"Enyém a nyúl emberek!
Már mióta kergetem,
lukat fúrt a ketrecen,
és a lukon megszökött,
hét és nyolc óra között!
Legyen tanúm a világ,
nem csinál több galibát!"
S nem tétovázott sokat,
fülöncsípte a nyulat.

Mindenki megkönnyebbült,
minden szembe mosoly ült,
szabad lett immár az út,
a villamos elindult.







SÜNMESE


Tüskéshátú sün barátom,
Merre jártál, mondd, a nyáron?
Itt az ősz, a lomb lehullt már,
Most látlak, hogy előbújtál.
Körmöd kopog, eliramlasz,
Vigyázz, itt a tél, te mamlasz!
De a sün nem jön zavarba,
Belebújik az avarba.

Csukás István: Sün Balázs

Link








SZÁMON MÉZ ÍZE VAN


Évszakom az ősz, évszakom a szerelem,
ruhámra varrom kettős címerem,
csatámra várok, néma rajvonal
vonul s itthagy látomásaival,
ökörnyál fércel vadul szétszakadt,
összefüggéstelen évszakokat,
szerelem enyhít nagyra tervezett
futást, ha pihenőkre szétesett;
piros szem pillog a bokor alól,
hogy így is jó lesz, hogy már így lesz jól,
ha sátort ver fölém a nő s szelíd
szavakkal oldja szívem görcseit,
álomkék égboltra visszaevez
velem s ha madár-gyöngéden neszez;
hogy így lesz jó, ha halhatatlanul
az ifjúság páros szobra felmagasul,
háttal a halálnak, szemben a halállal,
ha örömből, kínból egyforma részt vállal;
ha lobogtatja kendőjét, a remény
zászlóját s fényfoltok sütnek szemén,
s mosolya villan, nyári zivatar,
ha lányos bújába lágyan betakar,
már így lesz jó; számon méz íze van,
fejemnél csillag muzsikál hangtalan.







SZERELMES VERS


Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett és
hol van már az a felelet -
leolvasztotta a nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.







SZOMJAS ÉVSZAKOM


Szívemig húz a szerelem,
szíved verését hallgatom.
Télből, csendből győztesen
feltámad szomjas évszakom,
fuldokló hite milljó zöld
torokkal a napfényre tört,

így nyitsz bennem, tán tudatlan,
félszeg jóságomra ablakot,
hogy ne legyek, emberi alakban,
vakon zuhanó halott,
modell a pusztuláshoz, itt
belül betervezzek állatit.

De mint nyers színek közt szemed,
acsargó vágyak közt szavad
sosemvolt egyensúlyt teremt,
veled legyek én boldogabb.
Ütőered ver: rebbenő fecske,
míg bőröd nyár-ízét keresve

csókollak (nyárba horgonyt dobunk),
vár ölelésed tiszta hona -
Két kézzel pazarló korunk
véget ne érjen soha!
Áldlak én érte, míg a vér
szívemből szívembe visszatér.







SZÜNTELEN ESŐ


Szüntelen eső veri az ablakot
álmomba bújtatlak, az álom felragyog
minden ébrenlétem jéghideg
csillogó falába rejtelek
ázó nappalok, ázó éjjelek
suttogják: ég veled.
Éj alól sikoltva kitolat
tehénszín tehervonat.
Az a kín, az a szó, beomló beszéd
keresi tüdőm árva üregét
szájpadlás magányát
fogak zátonyán neved fennakad
partra csapódik, holttestén mereng
elhagyott, könny-arcú szerető sereg
ökörfej Hold gurul, megalvad
nyüzsgő volt-hajnalok kihalnak
áttetsző délelőtt lakatlan épül fel
ajtója lepattan. Fényképed a falon
léghuzat mosolyoddal elszalad
szüntelen eső hull, tajtékos szív dalol
gőzölgő, nagy-eres ég alól.







TAVASZI VERS


Az ablakhoz nyomul az orgona,
az ablaküvegen át rám nevet,
amit nem tudok megunni soha,
a kékszemű tavaszi üzenet.

Gyerek leszek egy percre újra én,
örökzöld időmből kipislogok,
a létezés halhatatlan ívén
a teremtésig visszacsusszanok.

Boldog részecske, együtt lüktetek,
s kinyílok mohón, mint tavaszi ág,
ledobjuk, unt kabátot, a telet,
s szívemmel ver a születő világ.







TE MIRE GONDOLSZ KÖZBEN?


Ruhában vagy ruhátlanul,
szőnyegen,széken,ágyban,
délelőtt, délután, éjszaka,
beszeszelve vagy jeges józanon,
játékosan, mint a kölykök,
vagy szótlanul, mint az idegenek,
félálomban, el-elszundítva,
vagy ébren fújva a füstöt -
Te mire gondolsz közben?

Homlokom a homlokodon,
szemünk egyetlen körré tágul,
testünk egyforma hőfokon ég,
egymás idegpályáin suhanunk,
egymás bőre mögött repülünk,
szinte már fölcserélhetően létezünk,
egymás szájából lélegzünk, boldog
ingaként ugyanazt az időt mérjük -
Te mire gondolsz közben?

Gyermekkorom, gyermekkorod,
az édes, tejbőrű álmok,
a nevesincs önkívületek,
az édeni nyarak, a fejünkig
érő virágok, virágporos orrunk,
s kamaszkorom, s kamaszkorod,
a gyötrődő húsban szégyenkező vágyak,
izzanak a harminchat fokos kohóban -
Te mire gondolsz közben?

A férfi magányos öröme,
minden női test tested mögött,
minden mell, minden térd, minden
comb, minden felhevült ágyék,
de egyetlen mosoly a mosolyod,
de egyetlen cél az örömöd,
de egyetlen takaró a szerelmed,
ha kimerülve kettéválunk -
Te mire gondolsz közben?

Napokig bennem zsongó,
lehangolt hangszert felhangoló,
az emlékkel is harcba hívó,
robotoló sejtjeim átrendező,
a vak műhelybe ablakot nyitó,
bevillámlik, ami erősebb,
mert édesebb minden halálnál,
a teremtésből ideért üzenet -
Te mire gondolsz közben?







VIRÁGMONDÓKA


Hérics,
hunyor,
iringó,
tavasz vizén elringó,
szellőt űző sarkantyú,
hó-ködmönön karmantyú,
sárga, kék, zöld villanás:
évszakok szemaforjele,
moccanatlan utazás.

Könnyű égnek nekivág,
éren át és réten át,
száll a bürökgémorr, sőt,
hasítja a levegőt,
lentről nézi őt:
lándzsás útifű,
borzas turbolya,
folyondárszulák,
s a bús májmoha.
Repül, de hova?
Repül, de hova?

Hömpölygő zöld folyamon,
málló talajon,
hasal a nyár ingó békatutajon.
Földi tömjén füstje száll,
csavarodik,
kavarodik,
mintha volna illatos szakáll.

Totyog,
lépked,
ide kipp,
oda kopp,
fehér libatopp.

Erdő mélyén szimatol
nehézszagú gólyaorr,
tudatáig nem hatol:
rajta kívül senki sincs
se közel, se távol,
hiába is szimatol.

Üröm,
pimpó,
rókasás,
kellemetlen útitárs,
üröm: keserű,
pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó.

Kapaszkodik pap palástba,
nadrágszárba,
szamár gubanc bundájába,
villog sárgán, rémesen,
a vajszínű ördögszem.
Bár nincs neki diplomája,
mégis nagy a tudománya,
ha itt fáj és ha ott fáj,
meggyógyít a varjúháj.

Lélegzik a tüdőfű,
közben mereng ő,
lélegzéshez legjobb a
hegyilevegő!

Kígyószisz felsziszeg:
ó gegek, ó vizek!
Kornistárnics recseg-ropog:
hol vannak a bombardonok?
Hallgat mélyen, mint a kuka
macskafarkú veronika.

Bokormélyi remete,
szól a pemete:
elsüllyed az új ladik,
ha nincs feneke!
Monilia,
imola,
a nap
estbe
fordula.

Vizenyős félelem,
őszi oroszlánfog,
megretten a nyúlárnyék,
didereg, vacog.
Az ég szürke lesz,
bizony szürke lesz,
s fehér lesz majd a rét.
Esengjünk erősen
újabb tavaszért.







ÜLJ IDE MELLÉM


Ülj ide mellém s nézzük együtt
az utat, mely hozzád vezetett.
Ne törődj most a kitérőkkel,
én is úgy jöttem, ahogy lehetett.
Hol van már, aki kérdezett,
és hol van már az a felelet,
leolvasztotta a Nap
a hátamra fagyott teleket.
Zötyögtette a szívem, de most szeretem
az utat, mely hozzád vezetett.


Ülj ide mellém...

Link








ÜZENET


Majd gyermek leszel, horzsolt térdeid
árulkodnak kurta szoknyád alól,
majd gyermek leszek, ölyv örvényeit
érzem zuhanni szívemben, csahol
nyált gyöngyözve kutyánk, tyúk ül a léc-
kerítésen, sós gerinc-ív a nyár,
még idegen vagy s akármerre mész,
semmit sem sejtő szemem rádtalál;
majd álmodsz még, mint visszaálmodom
eltűnő perceim rovar-sűrű
özönlését lámpás asztalomon,
majd álmodsz még lágyan, hogy jegygyűrű
ég ujjadon s blúzod már megfeszül,
tejfényben alszol kitakarva, ring
veled az ágy és érintetlenül
ébredsz s nézed szemed kék holdjait;
még idegen vagy és magamnak is
idegen vagyok, gyűlik nyelvemen
hánytató, jéghideg, kesernyés íz,
kínjaimat kiköpni nem merem,
félarcú ég, tövis-szája torony,
rándul rám, madár sisteregve száll,
mögöttem nád-hajlító alkonyon
tutajozik a gyerekkori nyár;
még idegen vagy, de majd ha veled
élek, elmondom, mint szerettelek!







 
 
0 komment , kategória:  Csukás István  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 473
  • e Hét: 1276
  • e Hónap: 26231
  • e Év: 143585
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.