Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Devecseri Gábor
  2016-03-16 20:30:25, szerda
 
 







DEVECSERI GÁBOR


Devecseri Gábor (Budapest, 1917. február 27. - Budapest 1971. július 31.) magyar költő, író, műfordító, klasszika-filológus. Az európai ókor klasszikusainak legnagyobb részét, az Iliászt és az Odüsszeát is beleértve, Devecseri Gábor korszerű és élvezetes fordításában ismeri a mai magyar olvasó.

1956 lelki válsága után hátat fordított minden közéleti szerepnek. Költészete is inkább a magánélet élményeit, hangulatait tükrözte, és előtérbe lépett az értekező próza. Műhelytanulmányai, útirajzai, sőt önéletrajzi jellegű írásai sajátosan vegyítik az ókortudományt a tudósélet lírájával.








" Mint költő a Nyugat ,,harmadik nemzedékének"
egyik kitűnősége volt;
mint tudós a magyar klasszika-filológia
nemzetközi tekintélyű kiválósága;
mint műfordító, mint az antik kultúra
tolmácsa versenytárs nélkül első az
évszázadok magyar irodalmában. "

Hegedűs Géza








ARANYESŐ


Aranyeső kérdezi: "Jöhetek?"
"Igen, igen!" - felel a kikelet.
S az egész bokor már csupa arany.

Én is megkérdem tőle: "Szedhetek?"
"Jut is, marad is" - szól a kikelet.
Szedek tehát, nem szégyelem magam.

Aztán tőled kérdem meg: "Adhatom ?"
"Csak add, csak add! Csókot kapsz, angyalom"
- felelsz. Igy aztán minden rendbe van.







ANYÁK NAPJÁN, ÉDESANYÁM...


Édesanyám, harmat voltam:
selyem rétre le is hulltam.
Virágokat nevelgettem,
hogy azután néked szedjem.
Harmat cseppje, eső szála,
könnyű fényt vont a szirmára.

Anyák napján, édesanyám:
ölelésed az én tanyám.
Az én tanyám: menedékem,
hozzád vezet boldog léptem.
Örömkönnyek szemedben. . .
Én ezért most, mondd, mit tettem?

Bokrétámat megkötöttem:
hímes csokor nőtt kezemben.
Virágos most a mi házunk,
anyák napján meg kell állnunk!
Meg kell állnunk, megpihennünk,
édesanyánk ünnepelnünk.

Könnyeidet nem hagyom:
gyorsan széllé változom!
Langyos szélből, arany ágból:
törülköző napsugárból:
Felszárítom könnyeidet,
arcodon csak mosoly lehet!

Mindig, mint a mai napon:
vígság legyen asztalodon!
Zenét hozok tenyeremben,
patak csobog énekemben.
Legszebb éjjel leszek álmod,
ahogy titokban kívánod:
künn a mezőn csikó szalad,
a patakban az aranyhalak.







ÁLLATKERTI ÚTMUTATÓ


Ez a cinke oly picinke,
falevélből van az inge,
pókhálóból a szoknyája,
makkhéjból a csizmácskája.

Csak füvön élt a kis zebra,
de most rákapott a zabra;
végül is elvitték Szobra,
ott oktatják szebbre-jobbra.

"Apám - így szól a kis bálna -,
hadd mehessek el a bálba."
"Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer."

Mért tanulnak a kis vércsék?
Azért, hogy a leckét értsék.
Tanítójuk egy hasas,
pápaszemes, lomha sas.

Megy a hajó, nézd a nyulat:
Lepencéig rajta mulat.
De a dühös orángután
kiszáll nyomban Horány után.

Apám - így szól a kis bálna -
hadd mehessek el a bálba.
- Nem mehetsz el, fiam, Péter,
nem vagy még egy kilométer.

A hód arcán enyhe pírral
csókolódzik a tapírral.
Rosszalja a jegesmedve:
- Nem vagytok még megesketve!

- Szorgoskodnám - szól a hangya -,
ha a tücsök békén hagyna;
de rázendít folyton s újra:
táncolunk a rock and rollra.

Mért cikáznak a kis fecskék?
Hogy az eget kékre fessék.
S ha mindenütt van már festék,
"Kész a tavasz" - jelenthessék.

- Édes párom, adj egy csókot
- kéri Pókné a zord Pókot.
- Elkapott a méreg sodra,
nem szomjazom a csókodra.
inkább egy jó korsó serre.
Készülök a válóperre.

"Ne ugrándozz, ne táncolj,
ne bomolj,
az iskolás fiúcska mind komoly."
Garázda kölykét inti így a moly.

Fekete az ablakpárkány,
rákönyököl a kis sárkány;
hat feje néz az utcára,
egy a leckét bent biflázza.


Devecseri Gábor: Állatkerti útmutató (részlet)

Link








BARLANGOKBAN, HEGYEKEN

Barlangokban, hegyeken
szövődik a szerelem.
Fa tetején, ág hegyén,
lép a lombok szőnyegén.
Minden levél úgy szeretné:
lábát máshová ne vetné;
vagy ha menne is, maradna,
rajtuk ott helyben szaladna.

Meg nem áll, csak messze libben,
angyaloknál szállva szebben.
Akkor legszebb, mikor tűnik,
nőve fáj és fájva szűnik.
Szárnya színe számtalan.
Hangja tépett hárfahang.
Arca sárga, mint a hold.
Megragadnád - nincs sehol.







BÁNAT


Megüli szívem a bánat,
miként madár az ágat.
Körültekint, oly otthon van:
Soha el nem száll onnan.



Öt hegyen áll öt kis ember,
tele bajjal félelemmel.
Ha a búnak súlya volna,
az az öt hegy beomolna.







CSAK


Ha csak egy szőlőlevelet
sikerül megörökítened,

ha egyetlen sorod is odaérez
a feszes fürtszemek fényköréhez,

vagy ha csak vágyad támad a délutáni
tóra tekintve, hozzá szót is találni,

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni
semmit sem áhítsz, csak belemerülni

mint lelked otthonába:
már nem éltél hiába.







CSAK SZÓ VAGYOK


Ha csak Rád gondolok
megáll a szívem
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz
fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok.
Hol is nyílhatna lényem létre
ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor
ki naptól föl nem perzselt földre
csak néha lép.

Csak szó. De annak is
tartalma tőled árad belém.
Nem érvel, csak ragyog
csak létezik. Rád nézek
és beszéd nem, csak hang vagyok.
Csak hallgatás vagyok.







EGY BUDAI TÉREN


Itten egy óra állt,
alatta álltam én;
akkor még óra volt,
ma már csak költemény.

Vártam egy leányra,
eljön, azt igérte.
Vártam rá hiába,
elindultam végre.

De ekkor hirtelen
itt termett ő mégis,
vidámabb lett az ég,
vidám lettem én is.

Az a leány meghalt,
nem emlékszik erre.
E régi délutánt
azért írtam versbe:

mert meghalok egyszer
s ő sincs itt, az óra,
nem mutat öt órát
csüggedt mutatója,

nem mutat hat órát,
vidám mutatója:
őrizze emlékét
e vers olvasója.







AZ EGYES EMBEREK DALA EGYÜTT


Megszülettünk hirtelen,
egyikünk se kérte.
Kérve kérünk, szép jelen:
meg ne büntess érte.

Kérünk, kurta pillanat,
ne vess tűzre, lángra,
szép olajfa-lomb alatt
várhassunk halálra.

Hadd teljék az életünk
- mint lehet - szelíden,
gyolcsban zengjük énekünk,
nem csalános ingben.

Devecseri Gábor Az egyes emberek dala együtt

Link








EGY VIDÁM NAP UTÁN


Nem kérek öröklétet én:
nem kérem, ami nincs.
Tudom: a mai nap, szegény,
már elszállt, árnya sincs.
Ha azt várnám: tartson tovább,
várhatnám hasztalan.
A mai nap elszállt, szegény,
de amíg volt, nem volt szegény,
évezredek örömeit
sűrítette - és egy kicsit
marad haláltalan;
tűntében is így tart tovább,
s mert tűnten itt van, nem szegény,
s nem hívom hasztalan.
Iszonyú jól érzem magam.
Nem kérek öröklétet én:
nem kérem, ami van.










ELERESZTETT MADÁR UTÁN


Száll a madár, elröpül,
mint a nyíl száll, úgy örül,
tenyeremből törve föl,
azt sem mondja: köszönöm;
célbaveszi az eget,
csőre átfúr felleget,
száll a felleg fölibe,
tán az isten ölibe.
Szó sincs róla, visszajön,
fatörzseken öldököl.
Koppantgat a hosszú csőr,
nekem mondja: köszönöm.
Hanem ezért engemet
férgek hada fenyeget:
,,Mért engedted el, te rossz?"
- féreg-vádjuk ostoroz.
,,Csakazértis hála-dal
illet téged" - így rivall
tölgyfa, nyárfa, gesztenye,
melyet féreg vesztene -
visszaadtad madarunk,
egészségben maradunk."
,,Igen? S én hol maradok?"
árnyéktokban sorvadok
nap nem érhet..., s én..., meg én.
- zendül sok kicsiny növény
s hozzám fordul: ,,Hallod-e,
rosszat tettél!" ,,Nézz ide,
milyen jó vagy" - szól a fa.
,,Hazudik!" - így kórusa
szúnak, nyűnek. Mit tegyek
Mindre nem figyelhetek.
Jót, vagy rosszat tettem-e,
szívem hogy is döntene?
Túlrövid az életem
mérni mindezt mérlegen.
Egyszer úgyis meghalok,
vitázzatok magatok!







AZ ELMÚLÁSSAL...


Az elmúlással nem perelnék.
Nem volna múlt? Nem volna emlék!
És ha nem múlnék az idő,
nem jöhetne el a jövő;

nem jelennék meg a jelen sem;
bizony az édes szerelem sem
kellene - hogyha nemzedékek
nem hullnának, mért nemzenének?

Gyerekkoromban azt akartam,
örökké éljünk; majd zavartan
lemondtam róla, nem szivemmel,
de az eszemmel. S hogy az ember

boldog legyen... hogy boldog légy, hát
ne úgy kérdd az idő folyását:
ha el nem múlnék, hogy mi lenne.
De: mit mond majd - mi voltál benne.







EPERVIRÁG


Mintha kis mécsesek
világítanának,
úgy néz fényes szeme
száz epervirágnak.

Szem tekint a szemre,
gyermek az eperre,
farkasszemet néznek,
azután egyszerre

kitör a nevetés
gyerekből, virágból,
a száz epervirág
harmattal világol.

Az epervirágnak
friss harmat a hangja,
azzal szól, ha szárnyas
dalodat meghallja.

A tavaszi kertben
együtt énekeltek,
eper a gyermeknek,
gyermek az epernek,







HA ELMÉSZ


Ha elmész, ne mondd azt, hogy " Elmegyek "
még azt se, hogy ,, Megyek, de visszajövök.",
csak ,, Visszajövök." Azt az undokságot,
hogy közben elmész, ebből is tudom.

Lásd, a temetők kapuján
ízlésesen, és a közbeeső
halálra való minden célzás nélkül
csak ennyi áll: ,,Feltámadunk".







HARMATCSEPP


Társait elhívta
már a nap.
Ez az egy harmatcsepp
itt maradt.

Nincsen olyan gyémánt
ragyogás,
mint e szikrafényű,
e csodás.

Ó, milyen sok szépet
láttam már,
egyben sem volt ennyi
napsugár.

Ilyen szelídfényű,
bölcs derűs,
mely úgy forró, hogy már
majdnem hűs,

mely úgy hűvös, hogy míg
elmereng
minden tűz-patakzás
benne zeng.

Ülök, mint ki festő,
s a modell,
amíg képe készül,
szökik el.

Hívja már a napfény,
dolga van;
holnap újra eljön
boldogan.







HEGYI ÉNEK


A szeretőm, fejét karjára
támasztva, elaludt,
apró füvek altatták s lassul,
keskeny erdei út.

Mellette játszott, duruzsolt,
mormogott bűvös szavakat,
izgatottan szaladgált, megnőtt,
beleszeretett a patak,

Minden másodperccel nagyobb lett
és befolyt orrán és fülén,
most ébredt volna mosolyogva,
de nem tudott szegény.

Arca felett folyt át gyöngéden,
napban fürdött a rét,
csókolgatta fogát, kimosta
s elvitte szemét.

Térdeit megoldotta és
ellepte derekát,
csodálkoztak a kis füvek,
mikor lába levált.

Haját is simogatta, lágyan
legyezgette, játszott vele,
bontotta, ringatta, becézte
s fürtökben vitte messzire.

Hárfapengető ujjait
nevetve hordta szét,
kilenc nagy folyó lett belőle.
Dicsértessék az ég.







IDŐ-JÁTÉK


A nap kering, a perc szalad,
marasztalom, de nem marad.
Egyszerre egyhelyben megáll,
elküldeném, de egyre áll;
meglódul, hirtelen leül,
megmarkolom, kegyetlenül
kitépi magát - sánta eb,
rohan két hosszabb-rövidebb
óramutató-lábon el -;
megvádolom, de nem felel;
megdicsérem, csak mosolyog;
marasztalom, továbbforog;
meg-megszakítja önmagát,
villantja holdját, csillagát;
trapéz-ugrással szökken el,
vádolva kérdem, nem felel;
artista-tánca mind vadabb;
ráng mint a húr, döng mint a dob;
hajnalra meg-megszelidül,
olyankor áll, szalad, meg ül,
mindhármat egyszerre teszi
s így önmagát megszünteti;
de mikor szárnya meg se lebben,
akkor száll a legsebesebben.







ILLATSZER, ILLAT, TARKASÁG


Illatszer, illat, tarkaság,
nevetés, ékszer, mandula,
harangkondulás, rózsa-ág,
szalagos kislány mosolya,
forrás és jeges kakaó,
csatatér, medve, ibolya,
nárcisz és ólomkatona,
szemüveg, füst, vonat, hajó,
pitypangpehely, láng, kaloda,
lábfájás, kancsó, kanyaró,
tüsszentőpor, sötét szoba,
akadémia, hintaló,
bakugrás, filozófia,
,,szeretlek" és ,,többé soha",
és ,,nincs-e valami bajom?",
s hajótörött a tutajon
és tündérkisasszony haja,
s borospohárban zöld manó,
s többször dobogva elhaló
visszhang, kupola, koponya,
kékinges lányok kórusa,
ridegség, szenny, rosszakaró,
szívek oltárán áldozat,
s az egész lélek-kavaró
vér-ontó s -osztó köd-tömeg;
mely, míg szíved nem érti meg,
míg még csodálod, tartogat
és őriz. Mi ez ? A világ.
Mire megérted, már kivág.
Nincsen semmi szüksége rád.







IMÁTLAN IMA


Befejezni a napot szépen,
Bízni az óra örömében,
Az álom hajóján kivárni,
Szeretteinknek jót kívánni,
Élőnek,holtnak,szeretteink
Szeretteinek szép rend szerint,
Örömet kívánni mindahánynak
(torló percek hullámot hánynak,
az órák az éjbe ömölnek),
örömet kívánni az örömnek.










ITTHON VAGY-E, KEDVES


Itthon vagy-e, kedves, itthon-e?
Szíved a szívemhez hajlik-e?
Kezed a kezembe simul-e?
Ha simul, ha hajlik, tekints le.

Magas hegy tetején sziklaszál
sziklaszál tetején cifra vár.
Cifra vár, sziklaszál, meddig áll?
Tovább él náluk e madrigál.

Mint a zúgó erdő, a szívem,
nem csendesül el, csak szíveden.
Fentcikázó sólyom a szemem,
szemed sugarában megpihen







ITT ÜLÖK NÉZEM A HEGYET


Itt ülök. Nézem a hegyet.
Hisz nemrég együtt jártunk rajta ketten.
Barlangszájával rámnevet:
azóta is vár minket rendületlen.

Ha most diák volnék, s hajam
vad fürtje még a homlokomba lógna,
nem várnék ám, fognám magam:
fönt kóborolnék rajta szívdobogva.

Bejárnám szűk ösvényeit,
s hol - egy kilátó alján - dús az árnyék,
szép városunkat egy kicsit
kettőnk szemével nézni ott megállnák.

És sóhajtanék is nagyot,
hogy lent a túlsó oldalon a házak,
miként a kártyából rakott
várak, már szinte összeomlanának.

Aztán belátnám: bánatom
miatt az ártatlan mért is lakoljon?
És visszaszívnám sóhajom;
de rádgondolnék álmodozva folyton.

S lesném magamban, mint veled,
hogy hegy vidul, hó eltűnik, virág nyit;
az eget nézném, mit szemed,
ha nem vagy is mellettem, megvilágit.

De nem vagyok diák: korom
lejtőre dőlt és higgadtságba csusszan:
nem borzas már a bánatom,
s ha borzas is, viselnem kell nyugodtan.

Meg aztán lusta is vagyok,
de képzeletem fürge, jár helyettem.
Nem taposlak, hegy; jónapot;
majd járunk rajtad akkor, hogyha ketten!







JÖN A TAVASZ


Jön a tavasz, arcon legyint;
azt mondja, hogy eljön megint.
Elhiszem egy szavára.
Jól látom a régi törpét;
fényesíti a fák törzsét,
üvegszál a szakálla:
csillog a nap rajta szépen:
dörgölő-rongy a kezében
fontoskodva körbejár.
Lépj be vándor, a lelkembe,
egész határ fogad benne,
völgyi erdők zöldje vár.
Ki látott már havon zöldet,
bálnaháton rengni földet,
szörnyetegnek orrlikában,
égbelengő tarajában
cseréptetős házat állni,
füst fölött a lángot szállni?
Körbe-körbe táncot lejtünk,
nagyra nőttünk, aprók lettünk:
mókus lendül, holt ág roppan,
vadvíz csörög az árokban,
és a tündér úgy mint régen,
hátunk mögött fut a réten,
sebesebben, tarkábban.
Fogd kezem, a riadalmas
gyerekkori versre hallgass:
"ne nézz hátra, jön a farkas,
tüzet visz a markában."







KETTEN


Sosem vagyunk haragban,
így sétálunk a réten,
a Sors, meg én;
meggörbitett kisujjunk
lazán fonódik egybe,
szaladhatunk is.
Meg aztán rám se gondol
és én se gondolok rá,
csak olykor-olykor.
De érzem egyre: szürkén
s fénylőn, tréfás köpenyben,
nem lép el oldalamtól.
Mert annyi ötletet kap
tőlem, hogy egyet-egyet
meg is parancsol, és azt
meg is teszem, anélkül,
hogy észrevenném.
Ha egyszer társalognánk,
rémülten rámmeredne,
s már tágranyilt szemével
kérdezne; így felelnék:
"No lám, hogyan simultunk
egymáshoz; annyi biztos,
hogy szépen összeillünk.
Napégetett mezőkön,
széljárta dombok ívén,
és málnás völgyek alján,
a töltés hídja alján
ketten futottunk;
folyó habján úsztam,
te azt megittad;
a hágcsón fölsiettem,
te azt lenyelted;
és házat építettem,
véresre tépted;
fegyvert a szélbe szórtam,
batyudba szedted.
Most már meglepni nem tudsz,
és megriadni sem tudsz,
ha látsz: rajtad ruhám van
s álarcként hordom arcod.
Ne játszd a meglepettet,
gyerünk tovább."
Napégetett mezőkön,
széljárta dombok ívén,
és málnás völgyek alján,
a töltés hídja alján
járunk elégedetten.
Kettős-négyes nyomot vet
lábunk a szép fövenybe,
s az országúton is, hol
szeder ragyog a porban
és szalma lóg az ágról,
vándor ha szembelépdel,
utat kettőnek enged.
S folyókanyarba, sás közt,
s a kertben, mandulák közt,
s az utcán, emberek közt,
a lég is hangosabban
suhog, suhog, miként ha
ketten szaladnak.
S az út végén, a nyári
virággal fodrozódó
napos hegyen, hol egykor
majd néhány lábnyi mélyben
kinyújtott testtel alszom
s ébredni rest leszek,
ott kedvesen, miként egy
aranyhajú királylány
kis mellének sugárzó
szép kettős kupolája
majd két halom magaslik,
mert oldódó mosollyal
ketten fekszünk alatta:
a Sors meg én.







KÉRÉS


Mikor eszembejutsz, világosabb
fejem belül;
kedvem, miként az ég, ha nyári nap
süt, felderül.

Nem mint amíg
teljes tüzével tombolt ez a nyár,
de mint ha víg
tanácsot lebbent s ád a dús sugár,

mely ablakon át arcot simogat,
olyan nekem
a téged felvillantó gondolat,
szerelmesem.

S te mondod azt,
hogy rosszkedvű vagy, ideges, letört?
Nem, nem igaz,
hogy van oly lámpa, mely termet betölt

a fényével, de ő maga sötét.
Ez nem lehet.
Őrizd meg - tőled kapott - kedvemért
a kedved!







KÉRÉSEM EGY


Kérésem egy: csókod add,
vagy tiszta szívvel megtagadd,
de ne osszad nekem kegyül,
mert akkor a szívem kihül.

Omolj karomba szeliden,
vagy lökj magadtól messze el;
ha hozzám simulsz, köszönöm;
ha meg se hallgatsz, becsülöm;
alamizsna nem érdekel







KÖNNYŰ DAL


Mint biztos lépés a sötétben,
olyan az életem,
vagy mint eső, mint bármi más,
mint villanás, mint hallgatás,
kaland és gyötrelem.

Vagy mint folyó, mint zeneszó,
minden, mi létezik,
alakja van, vagy nincs, apad,
összeáll, árad, szétszakad,
felnő s emlékezik.

És mint törés, mint huhogás,
madár, mely éjbe száll,
minden, mi tűnik, megfakul,
foszlik, kibomlik és lehull,
elalszik és megáll.







LEVÉL


Szárny nélkül is száll a szó,
száj nélkül is szól a szív;
szép zenéje altató:
boldog álmodásra hív

Drága, hozzád és feléd;
fagy ha tép, ha csíp a dér,
arcod édessége véd,
nyári hőnél többet ér.

Ó, napom, napon derülj,
így éld életed,
minden percnek úgy örülj,
ahogy én neked.







MESSZI MAGASBAN


Messzi magasban, míg aluszom, tovaúsznak a felhők.
Éjszaka van. Ki se látja meg őket a messzi magasban.
Álmaimat mind ők hordozzák. Hosszú az útjuk.
És gomolyogva szövik-bontják-szövik álmaimat mind
Hogy mi a vágyam, hogy tudnám elmondani nékik?
Kívülem él a világ, s ő mondja ki, hogy mi a vágyam.
Pára szalad föl a fellegekig, nem az én szemeimből
s ajkamról pusztán, versengő pára szalad föl
bánatosaknak könnyeiből, nevetők ajkáról,
tóból és hóból s véréből bánatosaknak.
Mint a verejték, gőzöl a föld milliónyi patakja,
míg tévelyegve ezüst fénnyel fut, mint a verejték.
Érzi a felhő, hogy súlyosabbak az emberi párák
minden más gőznél, szövi álmomat, érzi a felhő,
hogy nehezebbek az álmaim is, mint voltak a kéklő
gyermekkor tavaszán, hogy a kőnél is nehezebbek.







MINDEN, AMI VAN


Minden, ami van, versre méltó
és ami nincs, az is.
Az esti szélben fodrozódó kék tó,
a lányok ajka is,
a köd, a kés, az alma is,
a dombok halma is;
s mi meg sem álmodottként száll az éjben,
mind úgy eseng, hogy édes dalba térjen,
ha belehalna is!
A föld beszéde zúg az árban,
ez szól a dalban is.
Szívünk egy kis szívet visel magában,
mely hű, ha ő hamis,
vigyáz a fényre alva is,
zenél hallgatva is,
csak őt sebzi meg a szerelmes ének;
minden, ami van, fáj a szív szívének
és ami nincs, az is.










NAPLÓ


Ülök a hegyormon
szemben a ködökkel,
angyalokkal játszom,
vívok ördögökkel.
Arcom mozdulatlan,
elmém nyughatatlan,
szívem piros lángja
lobog mellkasomban.
Év után év illan,
hónap után hónap,
szélviharban recsegő fák
írják a naplómat.

Amit tovább űztem,
jó őrzője voltam;
amit megőriztem,
azt elpazaroltam.
Mit magamba rejtek,
semmivé lesz úgyis;
amit itt felejtek,
kísér síron túl is.
Volt énnekem napsugárból
hideg palotám,
volt közepén jégkristályból
forró nyoszolyám.
összeszedtem futkosással,
örök kapkodással,
mind megette az idő
kényelmes rágással.

- Mit tudhatnál adni még,
hitegető nyári ég?
- Rügyet, szirmot, levelet,
füstkarikát, felleget,
nyiladozó lelkeket,
még-csillogó szemeket,
s magamat is, az eget,
halálodig eleget.







NYÁR ELÉ


Boldog, akinek mennyországa van.
Lám én is úgy várom már, hogy mikor
jön az arany nyár, várom boldogan,
mint esővizet a száraz bokor.

Várom, várom, hogy hullámok között
heverve nézzem a kis szigetet,
mely, felejtve a sarat és ködöt,
zöld zsebkendővel felém integet.

várom a nappalt, déli meleget
s hűvös estét, ha a folyón pihen
és várom délután a tehenet,
a tárt kapun beballag szelíden.

Megszokhattam volna a villamos
csengőt s a motor berregő zaját,
hisz itt születtem, de a csillagos
estét várom s a csendes éjszakát.

Hiszen volt már nekem, volt egy nyaram,
mely hirtelen jött s észrevétlen elment,
halványzöld foltos piros és arany
és úgy nézek utána, mint a gyermek

léggömbje után, ami elszökött, bár
odahurkolta cérnával kezéhez
s mindig kisebb lesz, egyre távolabb száll,
de egyre közelebb kerül az éghez.







NYUGTALANSÁG


Miért van a város gyászba?
feketébe minden háza?
Határában a kút mélyén
sárkány él a szűzek vérén.

Félve kúszik égre a nap,
föl se ért még s visszaszalad.
A polgárok idegesen
nyüzsögnek a kövezeten.

Az a sárkány oly nyugtalan,
jobbra balra néz untalan.
Mért nem ütitek már fejbe?
Ő is szivesen pihenne.

1941







ŐSZIBARACKVIRÁG


Őszibarackvirág
püspökszínű szirma
mintha álmaimra
szentbeszédet írna,
földi szentbeszédet,
eget nem hazudva,
sem égre, sem földre,
csak azt mondva újra
szép kenetes hangon,
hogy ami van, az van,
legyek áhítatos
minden pillanatban,
tiszteljem a létet,
élvezzem a szépet,
érezzek már minden
szóban szentbeszédet
s az eső zajában,
s a fűben, s a fában,
madarak tavaszi
barbár imájában
és az ő ünnepi
szirom-lilájában.










SELYMES RÉT


"Mi elmegyünk előre
- szólnak hajszálaim -
helyet csinálni néked
a nemlét tájain;
lesz selymes rét belőlünk,
vagy hínár szép tavon,
ott fogsz majd csónakázni,
pihensz domboldalon;
sokunknak kell kiszállnunk:
az a tér végtelen,
úgy elterülhetsz benne,
nincs több oly kényelem!
Eressz el könnyű kedvvel,
ne szidj, ha elmegyünk;
tudod: sok-sok helyen kell
szállást készítenünk
a nemlétben teneked,
mert most csak egy helyen
vagy egyszerre, de akkor
mindenütt nemleszel."







PIPACSOK


Fátyolszirmok,
akár a tűz
lobogása,
szelíden
suhanó
nyári szélben.
Barátkozó
szavak között.

Búzatáblák
bólogatnak,
s üzennek a
nyárba szökő
alkonyatnak







A SZAVAK...


Kopár a csend.
Mit mondanak a szavak,
ha hamisak.
Virágvasárnap jöttek, egyre
jöttek.
Ezüstjeik földre peregtek.

Golgota-csend.
Magam vagyok.
Imám elhoztam, Uram.
Maradhatok?







SZERELEM


Ó, szép lehet az epedés;
volt benne részem nem kevés,
elérhetetlenért;
s a teljesülés gyönyörű:
vágy hal s születik a derű;
íly percet is megért
szivem már sűrűn. De talán
legszebb, ha játszik fény meg árny
s a vágy már visszatért,
pedig még el se szállt, s szelíd
örökléttől ujjong e szív,
mit megkap és nem ért.







SZERELEM


Csak átcsúszott rajtad, tegnap még nem volt s holnap már hol lesz.
Kinyitod szemed, utánanézel, ámulva kérded: mi volt ez?

Mondd, hogy árvíz volt, álmodban elérte nyakadat
s mire azt hitted, megfulladsz benne, lassan leapadt.

Mondd, hogy hegyfok volt, szikla, ami mégse zuhant rád,
mondd, hogy a függöny nem nyílt szét, csak csapkodta szárnyát,

míg végre elrepült, madár volt, lásd, valóban
szép volt s elszállt, madár volt, nem csalódtam.

Nem csalódtam, nem csalódtál, bennem keringő lélek,
a távozó után nézel megkönnyebbülten. Félek,

még visszahívnád, teljesen szabad még nem vagy tőle.
Késő. A láthatár szélén nézd kis pont van belőle.







TANÍTÓ-VERS


Lehetne minden egyszerű is,
de nem az.
Virágoskerted nézve, látod:
fele gaz.

Másik felét, ha akarnád sem
értenéd,
az ég fölötted ég, dehát nem
érted ég.

Bonyolult minden és felette
ingatag,
csészéjében az alvilágban
ring a nap.

Habozik régen: jöjjön el, ne
jöjjön el?
Még nem döntött, csak látszat-mását
küldi fel.

Fáradtan legyint a belátás,
hazatart,
jobboldalt három ördög őriz
ravatalt.

Hiába szedtem annyi bűvös
szereket,
elszenderedtem, fuvolám is
berekedt.

Csak gyenge húr, ami még bennem
ciripel.
Mennyországért sír, de az ördög
viszi el.







TAVASZHÍVOGATÓ


Friss madarak
ablak alatt
csivitelnek; bújkál mégis a nap.
- Illik ez? - Illik ez? - így csicseregnek a
kismadarak.

- Bújj csak elő,
jöjj csak elő,
mi köszöntünk, sok pici ünnepelő.
Minek is, minek is van füleden tunya
ködlepedő?

Kismadarak
friss sugarat
követelnek a naptól az ablak alatt.


Jancsika, Mancika, Fercsike,Tercsike
mind kiszalad.

Bizony igaz,
ami igaz, -
dalunk így szól. - Horkolsz? Mi dolog az?
Ébresztő! ébresztő! Édes nap, ébredj föl:
itt a tavasz!







TAVASZ VAN, MÉGIS


Jóreggelt ragadós rügyek,
pattanó pelyhes levelek,
s ág-húron napsugár-zene,
vidámodó vadgesztenye,
illattal ízes ibolya,
mezők méztermő mosolya,
szilvák fehér virágai,
mókusok mókás táncai,
s te csupa zsenge akarat,
mitől a föld, lám, meghasad,
füvek pöttöm lándzsái mind,
kik villogtok törvény szerint,
rigók zsákfutó-versenye,
málnatő kurta pendelye,
s ti még-kopár ág-csecsemők
az égen emlőt keresők,
kékjéből életet szopók,
kékjében megkapaszkodók,
s te, nagy zöldselymü dobogón
zizegő tavaszi beszéd:
nem volna az élet oly csúnya,
ha nem volna ennyire szép.







A TÓ VIZÉBEN


A tó vizében állsz te, karcsú nimfa
s én bottal turkálom a parti földet,
sovány legény, kopott s kissé már görnyedt,
gallér szorít és nyakkendő. De mintha
a nyárfa ága nékem intene,
hogy vessem már le magamról sötét
kalpagomat és ruhám zord övét
és porkoláb cipőim szinte le.

S ahogy tán isten küldött, meztelen
lendüljek én is vízbe, harmatos
magad mellé üdítni bánatos
halántékom örömre testeden,
szilaj kedvem már mosollyal ragyog...
megfordulok s lassan elballagok.







VANNAK RÉGI VERSEK


Vannak oly régi versek, melyeket már elő
nem is veszek,
csak rájuk gondolok, pontos emlékező,
s már könnyezek.
Az eltűnt, szertehullt időn átszólnak ők,
megcsap lehük,
nem is szavuk, csak illatuk van vélem,
s én is velük
csak úgy vagyok: hogy látom régi énem
soruk felett,
mint pára szőtte, hold sütötte éjen
kísértetet.







VÁLTOZOM


I
Magam ura soha,
mindig magam foglya:
vezetem magamat,
de orromnál fogva.

II
Biztosak vagytok magatokban.
Hiszem, hogy ehhez jogotok van.
Hisz kételyem ha égig ér is,
bennetek biztos vagyok én is.

III
Ha ezt az arcot látom
egy kirakatüvegben,
se sírni, sem nevetni -
köszönni volna kedvem.







VIRÁGKÉP


A virágnak emberarca van.
Az embernek virága sincs,
csupán az arca volt a kincs.
A virágnak emberarca van:
az embernek arca arctalan,
mindenkinek sok-sok arca van.







A VIRÁG LÁNNYÁ VÁLTOZIK


A virág lánnyá változik,
virágként melléd lép a lány.
Vár vagy, hegyen álló erőd.
Omolj elé kőszikla-hódolattal;
a boldogságot elviselni
legyen erőd.







Alan Alexander Milne: MI KETTEN


Ahol én vagyok, ott van Micimackó,
együtt vagyunk mindenképpen.
Amit én teszek, mindig azt teszi ő,
"Hát ma mit csinálsz:" - kérdezi ő:
"Ejnye, no, az a feltűnő,
nekem is ez a tervem éppen,
csináljuk együtt" - mondja ő.

"Mennyi kétszer hét" - kérdezem.
("Kétszer mi?" - kérdi erre ő.)
"Tizennégy lehet, úgy hiszem."
"Úgy van, épp ennyi" - mondja ő.
"Elég nehéz és fejtörő
feladat volt, no de hiszen
jól megoldottam" - mondja ő.

"Vadásszunk sárkányt" - mondom én.
"Vadásszunk" - mondja ő.
"Van a patak túlsó felén." -
"Igen, sárkányok" - mondja ő.
"Látszik már a csőrük hegyén,
hogy sárkányok" - ezt mondja ő.

"Nem mások" - mondja ő.
"Ijesszünk rájuk" - mondom én.
Ő szól: "Nagyon helyes."
"Én nem félek" - szólok - "no, vén
buta sárkányok, hess!"
Mind elrepült. "Tudd meg, hogy én
nem féltem" - mondja ő -,
"csak fogd a kezem és vezess,
a többit üsse kő."

Ahol én vagyok, ott van MIcimackó,
együtt vagyunk én meg ő.
"Mi lenne énvelem nélküled?" - kérdezem.
"Biz igaz" - mondja ő -,
"Egyedül senki sem mulat, de fő,
hogy ketten vagyunk" - mondja ő.
"Hát ez az" - mondja ő.

(Devecseri Gábor fordítása)








 
 
0 komment , kategória:  Devecseri Gábor  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 545
  • e Hét: 1348
  • e Hónap: 26303
  • e Év: 143657
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.