Belépés
skorpiolilike.blog.xfree.hu
"A szeretet és a bizalom elválaszthatatlanok! Egyik sem létezik a másik nélkül." P Marika
2016.01.12
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
Április
  2011-10-14 10:01:48, péntek
 
 




Alphonse De Lamartine: ÁPRILIS


Megjött a szép idő, a porban
fény leng s a ház falára lobban,
az alkony hosszan ég ma már;
s nem zöldel semmi még, a fákon
a nap kis rőt visszfénye táncol,
s az ág sötét fenn és kopár!

Fáraszt e gyors tavasz ma engem,
de új látvány csodája lebben
esős napok varázsakép,
kibomlik majd a tájak csokra,
mint nimfa, nedvesen ragyogva,
ha fényes vízből partra lép.

(Radnóti Miklós fordítása)




 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
Ház a szőllőskertben
  2011-10-14 09:53:14, péntek
 
 


Alphonse De Lamartine: HÁZ A SZŐLLŐSKERTBEN

I

Fakó a fal, barnás a zsindely,
eszik a maltert a fagyok,
a kövek közén moha zöldel,
átáztatja az alapot;
az eldugult ereszcsatorna
korom-rajzolta csövön ontja
a vizet, amely bele dűl:
az üres házon sok csapása
olyan, akár a könnybarázda
az özvegyek szeme körül.

Az ajtó süket, nem tárul már
édes szavakra könnyedén,
mereven - mellén a pók munkál -
komoran áll vén küszöbén;
a zsalu, verébnyommal tarkán
s félrefityegve rozsdás sarkán
folyton karcolja a követ,
a jégverés-bezúzta ablak
tág utat nyit a fecskehadnak:
ottbenn rakták meg fészköket.

Csak csivogásuk már a lárma
az idő csendjéhez szokott
termekben, hol a kőkockán ma
pehely gyülemlik és forog.
Az üres házból vánszorogva,
hogy minden lépése egy óra,
árnyék indul meg a gyepen:
a vén hajlékból ki ez jár még,
e földön kúszó, halott árnyék,
ez lép ki minden reggelen!


II

Töröld ki, oh teremtőm, szememből ezt a képet!
Vagy tedd megint olyanná, minő hajdanta volt,
midőn, mint órjás kőszív, a régi ház ugy éledt,
fala közt annyi boldog szív lüktetett s dobolt.

Mihelyt a napmelegtől elpárolgott a harmat,
kitárta lélekezni becsukott zsaluit,
és itta illatát a virágzó szöllő-gallynak,
mert az éjjel is nyílik, akkor sem aluszik.

Mint egy eleven mellkas, a ház sok boltja-íve
szívva a venyigéknek üde lehelletét;
az ablakokban feltűnt az élet rózsaszíne:
széparcú, víg gyerekraj, egy fészekalja nép.

Hajukat, a lágy-szöszkét hegyi friss szél zilálta;
a lányok - betapasztva szemüket kecsesen -
a hegy visszhangját hívták, vidámakat kiáltva,
vagy kezüket imára kulcsolták kegyesen.

Felverte nyúghelyéről anyjukat is a lárma,
egyre mélyebb hajlással sorjában lehajolt,
mint csibéit a hű tyúk ha összekotkodálja,
mindegyik gyermekének súgott egy drága szót.

Kevesebb csivogást ad a fecske csengő fészke,
midőn a nyári napfény új napra kelti fel
és az anyamadárral a rajnyi kis pihéske
csacsogó iskolában vörsöngve felesel.

A sok zaj, mit a hajnal szabadít a magasba,
a cselédeknek lépte fel a fagrádicson,
a kutya csaholása - nem vitte el a gazda -
a koldus éneklése, ahogy szállt áhitón:

nőtt, egyre nőtt a nappal: s ha megszakadt egy percre,
a tizenötesztendős kicsi kezek alól
úgy folyt a zongorákon, úgy szállt a zene-lecke,
ahogy takarodáskor a tücsök dala szól!

(Illyés Gyula fordítása)


 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
Alphonse De Lamartine: Ősz
  2011-10-14 09:47:09, péntek
 
 



Alphonse De Lamartine: ŐSZ

Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.

Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.

Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.

Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát;
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.

Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!

Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.

Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná;
s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
megértené a szivem, s visszhangot adna rá.

Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.

(Rónay György fordítása)

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
A völgy
  2011-10-14 09:42:48, péntek
 
 

Alphonse de Lamartine: A VÖLGY


Még a reménytől is megcsömörlött a szívem.
Kéréssel sorsomat többé nem zaklatom.
Gyermekkor völgye, te, nyílj meg számomra híven,
légy menedék, ahol a halált várhatom.


Sötétes kicsi völgy, ím, hajlatán az útnak
sűrű erdő suhog a dombon, arra fönt,
hűs fény-árnyékai a homlokomba hullnak,
s homlokig beborít a béke és a csönd.


Zöld lomb-hidak alatt két rejtező patak fut,
elkerítvén a völgy szélét szeszélyesen.
Sustorgássá vegyül a hullámuk s a habjuk,
és a forrás fején szétomlik névtelen.


Létem forrása is fogy, a napok apadnak,
nincs visszaút, letelt, név nélkül szétömöl.
A hullám tiszta még, csak a szívem riadtabb,
többé vad nyári fényt nem ver vissza a víztükör.


A friss patakmeder, a gallyak árnya-lombja
nap-nap után kicsal, járok a part felett,
mint fáradt gyermeket egyhangú dajkanóta,
a patakcsobogás altatja lelkemet.


A zöld bástyafalak körülzárnak magassan,
e szűk látóhatár szememnek épp elég.
Léptemet számolom, de jó itt egymagamban,
nem hallik, csak a víz, nem látszik, csak az ég.


Láttam, szenvedtem és szerettem túl sokat már,
még élve keresek léthei nyugovást.
Felejtés partja légy, szép völgy, csak te maradtál,
felejtés gyönyöre, nem szomjazom ma mást.


Szívemnek nyugta van, lelkem sem tud magáról,
az eleven beszéd elhal, míg ideér.
Bizonytalan zene, mit elgöngyölít a távol,
mire meghallanád, már szétviszi a szél.


Felhőn át, messziről, a létet mintha látnám,
de képei a múlt árnyába hullanak.
Csak a szerelem él, hatalmas, tiszta látvány,
egyetlen kép, amely egy álomból maradt.


Pihenj meg, lelkem itt, a legvégső magányban,
mint boldog utazó, ki mielőtt belép,
egy percre még leül a város kapujában,
s beszívja jólesően az éj lehelletét.


Lerázhatjuk mi is a port, e helyre érvén,
ember visszafelé nem járhat ez uton.
S fellélegezhetünk mi is a pálya végén,
örök csönd hírnöke itt már a nyugalom.


Mint őszi nappalok, napjaid rövidebbek,
s mint dombon esti árny, aláhanyatlanak,
barátság, irgalom megcsalt, semmi se ment meg,
indulsz sírod felé, s leszállsz majd, egymagad.


A természet feléd hajlik, és hív, ha baj van,
mély öléből fakad múlhatlan gyönyöröd.
Minden elhagy, de ő megmarad változatlan,
s egyforma virradat kél napjaid fölött.


Körülfog mindenütt, napfényt, lombos homályt ad,
ne bánd, mi elveszett, a látszat-kincseket,
mint rég Püthagorasz, a visszhangot csodáld csak,
égi zenék felé nyíljék meg a füled.


Kövesd fönn a napot, és az árnyékot itt lenn,
kövesd a szeles ég sistergő viharát,
s az égi sugarat, rejtélyes csillag-ívben,
az erdőt és a völgy árnyékos hajlatát.

Isten, hogy értsük őt, értelmünk arra adta,
a természetből így sejtjük az alkotót.
Értelmükhöz beszél a csöndön át a hangja,
ki nem hallotta még, szívében ezt a szót?

(Tóth Judit fordítása)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
A szülőház ablaka
  2011-10-14 08:38:00, péntek
 
 

Alphonse de Lamartine: A SZÜLŐHÁZ ABLAKA


Ablakából az ősi laknak

lugasra láthattunk ki rég,

minden madarat odacsaltak

az aranyfürtös venyigék.



Anyám kezünk ügyébe húzta

a mézes kincsű gallyakat,

megdézsmáltuk - s utána újra

dézsmálhatták a madarak.



Nincs már madár, anyám halott, a

lugas is elsárgult nagyon,

magányos a gyomverte porta -

rágondolok s megsiratom.



Szőlőskertek látványa engem

ma is bölcsőhelyemre visz,

emléke átdereng a lelken

és rávetül síromra is.

(Baranyi Ferenc fordítása)

 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
Alphonse De Lamartine: Magány
  2011-10-02 12:23:42, vasárnap
 
 

Alphonse-Marie-Louis de Lamartine
(1790 - 1869)

MAGÁNY


E nyájas hegytetőn, ez ódon tölgy tövében:
alkonyat idején gyakran merengek itt:
borús tekintetem végigszáll a vidéken,
s elnézem lenn a völgy változó képeit.

Kígyózva hömpölyög a folyó habos árja,
s a párás messzeség ködébe vész amott;
odább nyugodt vizét az alvó tó kitárja,
ringatja kék egén az esti csillagot.

Az erdős ormokon, hol már a mély homály nő,
még búcsúsugarat villant az alkonyat;
foszló felhőiből kiszáll az éjkirálynő,
fehérre festve túl a messzi partokat.

És ekkor fönn a gót toronyból messzehangzó
dallam csendül; megáll a vándor és figyel,
amíg a falusi, áhitatos harangszó
egybesímul az est végső neszeivel.

De sivatag szívem közönyében nem ébred
e meghitt képeken se derű, se remény;
úgy nézem már csak a földet, mint egy kisértet:
nem éled a halott az élők melegén.

Sóvárgó két szemem ha dombról dombra rebben
s száll déltől északig,
hiába fürdik a hullámzó végtelenben:
számomra itt öröm már sehol sem lakik.

Mit ér nekem e völgy, e kunyhók és várak?
Mind meddő váz csupán, kihunyt varázsa már.
Erdők, szirtek, folyók s ti hajdan kedves árnyak:
ha benne ő nem él, halott világ e táj.

Hajnalodjék a nap, vagy dőljön éjszakába:
egykedvűen követem, amerre íve tér:
ringassa fényes ég, vagy rejtse köd homálya:
olyan mindegy! szívem tőle már mit sem kér.

S repülnék véle bár pályája tág körében:
csak pusztaságot, űrt találna lenn szemem.

De túl szféráin, ott, hol az örök egekbe
amaz igazi nap árasztja sugarát,
múlandó testem unt porhüvelyét levetve
megláthatnám talán vágyaim csillagát.

És ott, az áhított forráson ittasodva
meglelném újra a boldogságot s gyönyört
s az eszményt, akiért sóvárgok szomjúhozva,
s akinek a nevét nem ismeri a föld.

Auróra szekerén, ó álmaimnak álma,
miért is nem lehet száguldanom feléd!
Miért gyötrődjem tovább vak börtönömbe zárva?
Nincs hozzá több közöm, mert nem hazám a lét.

Midőn az őszi lomb lehull a száraz ágról,
zúdul az éji szél s vele száll az avar.
Fakó levél vagyok, lehulltam a világról:
sodorj engem is vad északi vihar!


(Fordította: Rónay György)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
Alphonse de Lamartine: ŐSZ
  2011-10-02 08:53:56, vasárnap
 
 



Alphonse de Lamartine: ŐSZ


Köszöntlek őszi lomb! Köszöntelek, ti csendes
tisztások nyűtt gyepén sárguló levelek!
Elmúlástok szelíd gyászával bús szívemhez,
utolsó szép napok! olyan jól illetek.


Merengő vándorod: vezess, magányos ösvény;
hadd nézzem a vidék hanyatló bíborát,
míg fönn a nap fakón borong, s a halk, ködös fény
az erdő sűrüjén sápadtan csillog át.


Mert ilyenkor, midőn rá már a tél vet árnyat,
természet, arcodat jobban szeretem én.
Hanyatló mosolyod mintha egy hű barátnak
elhaló ajkain derengene felém.


Itt hagyom én is, itt az élet égövét már,
siratva elvetélt reményeim korát;
vissza-visszatekint, a tűnő múlt felé száll,
úgy nézi bús szemem sosem-bírt vagyonát.


Föld, völgyek, napsugár: természet! könnyes arccal
válok meg tőletek sírgödröm küszöbén!
A haldoklónak oly bűvösen int a hajnal!
oly dús a levegő! oly tündöklő a fény!


Hadd ürítsem ki most fenékig azt a kelyhet,
amelyben epe forrt nektárral vegyesen:
életem italát kínálta ez a serleg,
s alján maradt talán egy csöpp méz is nekem.


Talán lobbanna még sugár, amely hitetlen
jövőmben a reményt életre gyújtaná;
s dobog talán egy szív, amely a tömkelegben
megértené a szivem, s visszhangot adna rá.


Hervadó illatát átadja mind a szélnek,
úgy búcsúzik el a virág, ha szirma hull.
Meghalok én is, és úgy rebben el a lélek
ajkamról, mint a dal, ha megpattan a húr.


(Fordította: Rónay György)
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
Alphonse De Lamartine: A tó
  2011-10-02 08:47:45, vasárnap
 
 




Alphonse De Lamartine: A tó


Így tehát, mindig új partok felé csatázván,
mert éjünk örök, és út nincs visszafele,
Horgonyt nem vethetünk az idő óceánján
egyetlen napra se?

Ah tó! Milyen messze már az alig elsuhant év!
Hűs vízed hasztalan várja a drága nőt:
nézd, egymagam ülök a kövön, hol tavaly még
mellettem láttad őt!

Így verte vissza vad zúgásod a hegyoldal,
így törték partodat porló hullámaid,
és a szél akkor is így szórta be haboddal
imádott lábait.

Emlékszel? - szótlanul ringtunk az esti csendben,
sehol semmi nesz a vízen s az ég alatt,
csak a két evező verte édes ütemben
zengő kristályodat.

S egy hang szólt hirtelen, amilyet soha még nem
hallott a part, s melyet a visszhang visszasírt,
a hullám fölfigyelt, s az ajk, mely drága nékem,
ily fájó szókra nyílt:

"Állj meg szárnyas idő! órák, gyönyörű percek,
ne, óh ne fussatok!
Hadd élvezzük a gyors gyönyört, amit a legszebb,
legjobb napunk adott!

Elég boldogtalan sír, hogy csak vánszorogtok
sorsa terheivel:
vigyétek napjai sok kínját: aki boldog
azt felejtsétek el.

Még! Még! Csak percekért könyörgök, de tovább száll
a szökevény idő:
"ne siess", mondom az éjnek: s az egyre hátrál
a kelő nap előtt.

Szeress hát! röppen az óra, csak bús kaland jut,
szeress, míg itt vagyunk!
Ránk nem vár kikötő, az idő parttalan fut:
elfut, s mi meghalunk!"

Irígy idő lehet, hogy amit üdve meghint
a szerelemnek, a boldogság isteni
pillanatai is éppúgy eltűnjenek, mint
a balsors napjai?

Úristen! legalább a nyomukat, ha szöknek!
Hogyan? Hát oda mind? és örökre oda?
Ki adta, az idő, s aki elmossa, őket
nem ismétli soha?

Öröklét, pusztulás, múlt, sötét szakadékok,
mi lesz a lét, amit elnyel örvényetek?
Szóljatok: visszatér, ami mennyei szép volt,
ha így elsöpritek?

Ah tó! zord rengeteg!, barlang, száz néma kőszirt,
mit az idő kímél vagy új élettel áld,
őrizd meg ezt az éjt, ó szép természet, őrizd
emlékét legalább!

Hogy mindig itt legyen, nyugtodban, viharodban,
szép tó, itt, a derűs dombok képiben,
a föléd meredő vad fenyőkben s a roppant
sziklákban: itt legyen!

A zefírben, amely zokog és tovaszárnyal,
morajodban, melyet két partod visszazeng,
az ezüsthomlokú holdban, mely sugarával
szép tükrödön mereng!

Hadd mondja majd a nád susogó szeleidben,
hadd mondja lebegő balzsamlehelleted,
hadd mondja, hang, szín és lélek, hadd mondja minden,
hogy:"Szívünk szeretett!"

/ Ford.: Szabó Lőrinc/
 
 
0 komment , kategória:  Alphonse de Lamartine  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 8 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 2185 db bejegyzés
Összes: 54935 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 110
  • e Hét: 1203
  • e Hónap: 47490
  • e Év: 1083267
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.