Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Dutka Ákos
  2016-03-18 21:00:27, péntek
 
 







DUTKA ÁKOS KÖLTÉSZETE


Dutka Ákos (Nagyvárad, 1881. szeptember 11. - Budapest, 1972. december 27.) magyar költő, újságíró.

Dutka Ákos költő és újságíró 1881. szeptember 11-én született Nagyváradon. Első versei a helyi lapokban jelentek meg, egy időben állandó szerkesztője volt a Nagyvárad napilapnak. 23 évesen jelent meg a Vallomások könyve c. műve. Sokoldalúságát jelzi, hogy operettet is írt, A léghajósok címen.

Sokat látott ember volt, 1905-ben Amerikába utazott, majd bejárta Európát, egy évvel később tért csak haza. Ezután megismerkedett és jó barátságba került Ady Endrével. A korabeli kritikusok közül többen a megújuló magyar líra egyik tehetségének tartották.

Az első világháború után Budapestre költözött, ahol főként az újságírással foglalkozott, így akkoriban már ritkán jelentek meg új versei. A német bevonulás, a háború elvesztése és a kommunista hatalomátvétel hallgatásba taszította. Elbúcsúzott munkatársaitól és kiköltözött Máriaremetére. Itt visszavonultan élt, csak az ötvenes évek közepétől hallatott ismét magáról.

1955-ben tért vissza az irodalomba Remetei képeskönyv c. verseskötetével. Önéletrajzi regénye 1959-ben jelent meg A nagy kaland címen. Ebben a műben az utazásaikor szerzett tapasztalatairól és élményeiről írt, valamint a kivándorolt magyarokról. 1972. december 27-én halt meg Budapesten.







Szilárd, következetes jellem volt. Büszkén és méltán mondhatta el utolsó versében:

Nagy út "A Holnap"-tól Remetéig,
könnyben, közönyben taposni végig,
kaján kortársak sorfalán keresztül
töretlen hittel, - bár sajgott veszettül, -
meg nem hajolni, csakazért is,
a Sors parancsát végezni mégis.

(Hol volt, hol nem volt...)







AKI MINDIG HAZAHÍVOTT


Egész világ jó otthonom volt,
Hová száguldva csalt a képzelet:
Kincses Nyugat s a mesetávol
Ezer varázsú csábító Kelet.
Szomjas szemem falta néha Párizst,
Gázoltam százszor szép Itáliát,
Öleltem szőkét, barna bőrűt,
S ittam a világ minden jó borát.
Mámorba szédült vén fejemmel
Emlékezve, mindez oly széppé fakul,
Mint egy nemes vén erdélyi szőnyeg, -
Ahogy én álmodtam;mindig magyarul.
Egy kéz rajzol rá minden tarka álmot,
Egy kéz vigyázott minden utamon reám.
S a föld, ahol e drága kéz ma porlad,
Mindig hazahívott, haza az Anyám.










APÁM


Oh mondd anyám, oh mondd tovább
Milyen volt jó apám?
No mondd megint! Hogy csüggtem én
Mesélő ajakán,
Mikor tanítni kezd vígan
- "Hallgasd csak édes kis fiam"...

Oh erre mind emlékezem,
De arra jobban ám, -
Mikor oly bús, oly néma lett, -
S az új nap hajnalán
Nem csegtett többé oly van:
- "Ébredj már édes kis fiam"...

És este lett - s ő ott feküdt.
Körötte sírva mi...
Fejemre tette két kezét...
- Mily kin elmodani' -
Hogy csengett gyönge hangiban:
- "Ki véd meg már most kis fiam"...

S azóta e hét drága szó
Fülembe cseng megint,
Mikor a sors korbácsival
Vadul reám suhint...
Felém suhan csapásaiban:
- "Ki véd meg már most kis fiam"...










BÚCSÚZKODUNK


A kert alatt, a kert felett
poklot fűtött a nyár,
fonnyadtan bágyadt levele
erőre már hiába vár.
Hát ennyi volt az illat,
az üde friss illúzió,
hogy kert maradj még akkor is,
ha lehullok Én, mint érett, vén dió?
Béna lábam és bágyadó kezem
nem bírta már az öntözővizet,
sóhajtva látom, érzem:
a kert búcsúja megérkezett.
Szobámban még néhány cserép
virágom gonddal öntözöm,
s fogyó álmom néhány sorát
lassan még rímekbe töröm.
De zúg a bágyadt déli szél,
a fonnyadás szele,
orvos, barát bármit beszél,
öreg pajtás, nyugodj bele:
bizony csak ennyi illat és
minden szép illúzió:
nyugodj bele, könnyünk kevés,
lehullunk lassan, mint érett dió.







EMBER ÉS MAGYAR


Ady kérdezte sorsa éjjelén:
Lehet-e az ember, ember és magyar?
Feleltek ti bátor, szent fiúk
Lássuk: A világ most velünk mit akar?
Vagyunk egy szálig elszánt emberek
Kiket tiporni tovább nem lehet
Ha kell még én is veletek halok
Ha engedtek Ti szent fiatalok.
Öt nap, s öt véres szörnyű éjszaka
A csillagokba írta szent nevetek.
Köszönöm néktek drága, szet fiúk,
hogy visszaadtátok a csüggedő hitet
S a barikádok hunyó szent sugarainál
Adynak kiáltsuk szabadon ma már
Mit az ég falára vérrel írtatok
Emberek vagyunk, újra magyarok.










EMLÉKEZZ CSAK A SZERETŐD SZEMÉRE...


Csókodtól fáradt, boldog reggelen:
Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger
S rejtelmes, mint a titkos végtelen...

Ilyen az ég áldott messzi kékje
Fáradt békével, reménnyel tele,
Miként örömtől könnyes, nevető szem:
Álmából ébredt szeretőd szeme.

S a város ázott mélyiből fehéren,
Lassan nyújtózva felszakad a köd,
Miként egy érett szép mezitlen asszony,
Sóhajtása egy nagy tükör előtt.

Ha tudta, hogy te nézed és kivánod
S szemed a boldog, sóvárgó tükör,
Melyben megszépül érett földi teste.
Igy néz a város most az égre föl.

Az ég nevet és meleg napsugárral
Csókolja most a város tornyait,
S a város kacéran néz az ég szemébe
S ajtót, ablakot boldogan kinyit.







ESŐS NYÁRI REGGEL


Emlékezz csak a szeretőd szemére...
Csókodtól fáradt, boldog reggelen:
Sötét és mély volt, mint a tiszta tenger
S rejtelmes, mint a titkos végtelen...

Ilyen az ég áldott messzi kékje
Fáradt békével, reménnyel tele,
Miként örömtől könnyes, nevető szem:
Álmából ébredt szeretőd szeme.

S a város ázott mélyiből fehéren,
Lassan nyújtózva felszakad a köd,
Miként egy érett szép mezitlen asszony,
Sóhajtása egy nagy tükör előtt.

Ha tudta, hogy te nézed és kivánod
S szemed a boldog, sóvárgó tükör,
Melyben megszépül érett földi teste.
Igy néz a város most az égre föl.

Az ég nevet és meleg napsugárral
Csókolja most a város tornyait,
S a város kacéran néz az ég szemébe
S ajtót, ablakot boldogan kinyit.







HAMU


Hagyjatok míg a szivarom ég,
hagyjatok egy percre pihenni.
Másnak van sok napja nyugodt,
nekem csak ennyi, csak ennyi.
Amíg selymesen körülölel
szivarom füstje, az álmok
eljönnek újra, s egy óra után
húzom robotban a jármot.
A selymes puha füstkarikák
tünnek, akár csak az álmok,
ami megmarad: az szürke hamu,
az álom, a füst ilyen álnok...
Hagyjatok hát, hadd égjen a tűz,
hagyjatok álmodni, pihenni.
Egyebem sincs, pár füstkarikám,
csak ennyi, csak ennyi.







HAZA KELL MENNEM...


Haza kell mennem, - a földem izent.
A földem: a váradi nagytemető;
Haza kell mennem: apáink sírján
Inog a fejfa, mozdul a kő.
Anyánk házában idegen nóta,
Bujdosó koldus az árva húgom...
Haza kell mennünk, a földem izent,
Ha oda veszünk is a vándorúton!

Szálljon elém e vádoló ének
Lázadó kínnak, sajgó kelésnek,
Hódító hordák utjára fekvő
Rejtett kígyónak, meztelen késnek,
Menj haza lelkem bolygó lidércnek:
Magyar lelkekben lobogó tűznek;
Anyám szavával holtig daloló,
Menj haza, ha százszor visszaűznek.

Vidd dalom, vidd a szó nyilait,
Hogy irdatlan éjen súgva suhogjon
Fekete versek tört ütemén,
Fáradt szívekben szüntelen doboljon.
Vidd dalom, vond a szó parazsát,
Hogy millió testvér lelkein égjen:
Sírjon, sikoltson alatta a kín
Ezen a hosszú elátkozott éjen.

Haza kell szállnod: parancsol a föld,
A lázadó váradi nagytemető;
Haza kell mennem: apáink sírján
Inog a fejfa, mozdul a kő.
Anyánk házában idegen nóta,
Bujdosó koldus az árva húgom...
Haza kell mennünk, hallod-e testvér,
Ha odaveszünk is a vándorúton.










HEGEDÜL A HOLD NYUGAT KAPUJÁN


Vörös sarlójú baljóslat a Hold
Buda kőcsipkés tornyain ülve,
Hallgatta, hogy szivem faunsípja sipolt
S ezüst gitáron ezt hegedűlte:

- Mohamed napja itt éjbe hanyatlott
Itt tört Attila szent kardja felén.
S Kelet utolsó sarja ti vagytok.
S vesződtök Turán ős igézetén.

- E sík - nem látod? - Kelet temetője,
S fölötte én a sírlámpa vagyok
Kelet szomorú szent álmait szőve
Kertembe jöttök mind magyarok.

- Itt álltok Nyugat ős kapujában -
Századok múlnak, - elmúlt ezer éve...
Felém száll mégis szived beteg álma
S álmokért jártok Kelet erdejébe.

- Én látom ki megy be Nyugat kapuján,
Túl a hegyeknek virtusi mások
Hallod hogy zúgnak hallod-e Turán
Az aranyat termő fürge kalapácsok.

A vörös sarlójú égi gitáron
Szívem azóta egyre csak hallja:
Miért gázoltok a régi hináron
Van még kalapács - ha eltörött a szablya.







HÚSVÉTI VERS


Hozsanna néked Élet és Igazság,
kit keresztre vert a gőg és hatalom,
sziklasírodból égi trónra ültél
a sugaras első Húsvét-hajnalon.

Azóta mind kik latrok közt kereszten
megváltást váró koldusok vagyunk,
emlékezve a Te öt sebedre
megesküszünk, hogy feltámadunk.

Mert elmúlandó minden, ami földi,
a gőg, a hír, a dics és hatalom,
de él a lélek, aki megdicsőült,
azon a sugaras Húsvét hajnalon.

És él a hit, hogy sziklák meghasadnak,
pecsétek törnek s minden meginog,
de az ige, amely a szádra tódult
egy szó mely megváltott, mégis élni fog.

Ez a szó, mely ajkadon fogamzott
és az új tavaszban mindig itt remeg,
próbáljátok egymást tűrni és szeretni
keresztre hajszolt szegény emberek.

Higgyétek el, hogy Élet és Igazság
e földi létben bús testvér vagyunk,
mert visszatérünk mind a föld porába
és csak ő vigasztal, hogy feltámadunk.







KARÁCSONY


Karácsony, béke, szeretet,
Beszélnek róla emberek,
Várjátok vágyó álmotok.
S nincs itthon soha nálatok.

Elillant drága képzelet:
Gyermekkorodból jön veled
Aranydiós szent mesefa,
Anyád terített asztala.

Karácsony, béke, Betlehem.
Elég a gyertya hirtelen.
Elég a karcsú mesefán
S mi marad holnap ezután?

Marad a gond, bűn, gyűlölet,
Pedig higgyétek emberek,
Ez az egyetlen értelem,
Amelynek titka végtelen.

Ez az egyetlen igaz út,
Melyen mindenki haza jut,
Mely földre hozza az Eget:
A Szeretet, a Szeretet.







KARÁCSONYI BESZÉLGETÉS AZ ÚR JÉZUSSAL 1923-BAN


Ha e beteg, bolond világra
Uram, még egyszer megszületnél,
Bár milliónyi templomod van,
Kezdhetnél megint Betlehemnél.

Szalmajászolnál rangosabb hely
Uram, tenéked ma se jutna:
Soha messzibb a Te országod,
,,Miatyánkod'' bár mindenki tudja.

Ha így jönnél Názáretből
Sápadtan, fázva, december este,
Az ügyefogyott szenvedőkhöz
Párizsba, vagy Budapestre,

S leülnél az éhezők közt
S abból, amit valaha mondtál
Mesélnél új vigasztalásul -
Elfognának a tizedik szónál.

Mondjál csak új Hegyibeszédet
S amit mondtál a gazdagokról
S ha gyűlnének az elhagyottak
S szólnál az Írás-forgatókról

S ha megpróbálnád Uram még egyszer
Az Embert rávenni Szeretetre
Internálnának, esküszöm rá,
Ha nem is vernének mindjárt keresztre.










A KÁRPÁTOK DALA


Míg áll a Kárpát büszke gránitorma
s fiút fogannak rab magyar anyák,
tekintsetek az örök csillagokra
s daloljátok a Kárpátok dalát:
e bérc örök, s a rabló bűn múlandó,
gránithatárt itt istenkéz emelt,
mit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert...
Földeinket bár rablók cibálják -
örök határunk mégis csak a Kárpát.

Míg áll a Kárpát büszke gránitroma -
és délre folynak onnan a folyók,
hegyek szívének kincsét ide hordva,
érett kalászért küld cserébe sót.
Gránitkart, mely földünk ölbe fogja,
örök ölelésre istenkéz emelt,
kit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert,
földeinket bár rablók cibálják,
örök határunk mégis csak a Kárpát.

E gránitölbe zárt nagy róna hantján
apánk csontjából terem a kenyér,
anyánk csókjának íze él a magván,
e szent magon, mely mindennel felér.
E gránitölben egy a Sors örökre,
együtt jár telelni innen a madár.
Nincs a földnek oly hatalmú ökle,
ki ős vizeknek új törvényt csinál...
Földeinket bár rablók cibálják,
örök egy várunk mégis csak a Kárpát.


DUTKA ÁKOS A KÁRPÁTOK DALA MIHI 2013
Link








MÁRCIUS 15


A rög alatt most megmozdul a mag
S a szív alatt az örök gondolat,

Hogy itt e rögből egy darab vagyunk,
Rajta nőttünk és általa vagyunk.

Száz titka, nedve még bennünk kering,
Daloltunk, sírtunk s rög leszünk megint,

Magyar mezőn egy múló kis halom,
De repültünk egy bátor dallamon,

Mit zengve hoz a márciusi szél


És vele dobban szívünkben a vér,

A vér, amelyet érlelt annyi nyár,
Kalászba szökkent magyar napsugár.

Anyád porában most mozdul a vér
S indul feléd az új magyar kenyér.

Lélekké válik benned majd a rög,
Mely véred, hazád, sírod, börtönöd,

S benned dalolja örök dallamát
Anyád a rög, hogy ez a föld hazád.







NÉZEM A KEZEM


Uram ha egyszer fiam születik
Adj neki harcos verekedő öklöt,
Ne ilyen sima játszó kezeket
Amit a sorsom átoknak öröklött.
Heverő urak öröke e kéz
Szereti az aranyat, a selymet,
Átkos örökség, halavány kezem,
Ó be utállak... ó be szeretlek.

Szeret a szemem ha játszani lát
Asszonyi hajjal, virággal, rimmel,
S ha egy-egy kinnal szerzett aranyat
Boros jókedvvel, léhán gurítsz el;
De mikor ócska kalapomat véled
Emelteti a koldus alázat
S úri ajtókon, - ahelyett hogy ütnél,
Halkan kopogtatsz... ó be utállak...

Hárfapengető halavány kezem
Te mérted rám a sorsom az átkom
Heverő játék, tétova lágyság
A bűnöm, - s a kezem utálom
Uram! ha egyszer fiam születik
Adj neki harcos verekedő öklöt
Ne ilyen sima játszó kezeket
Amit a sorsom átoknak öröklött.







NOVEMBERI TŰNŐDÉS


Miért hull a lomb az őszi fákról?
hogy új rügy fakadjon gallyain megint
hogy új tavaszok színe felragyogjon
az örök kozmosz törvénye szerint.

Te mint a lenge őszi pára
felszikkadsz mint a novemberi köd
De alattad már az új vetés csírázik
a frissen szántott barázdák fölött.

Jó trágya voltál hosszú életeddel
dícsérve az őszt-tavasszal keverő Napot
Az új világ ha átgázol fölötted,
Örülj! hisz te szórtad a zsendülő magot.







OH ANYÁM...


Oh asszonyom, ki sorsom párja lettél
És életem bús dicsősége vagy,
Ha fáradt szememben néha vádra lelnél,
Te csak a régi hű Múzsám maradj,
Hiszen tudod, hogy jármom ólma súlyos,
Éltem pórázon tartja a szabály,
S míg vézna, lábam bús munkába futkos,
Szárnyamba botlom s szárnyam sebe fáj.

Oh asszonyom, kit örök rímbe vésett
Szivem - s Nap vagy éltemen,
Ha vágyam néha tőled messze tévedt,
Ne légy kegyetlen - hív a végtelen.
A költő-szív ha bús rabságba sorvad
S rabszolgasorsa lázadásba tör,
Azt sebzi meg, ki híven átkarolta
S életére Napként tündököl.

Oh asszonyom, a lelkem csupa örvény,
Boldog Faunokkal őstestvér vagyok,
Kit nyűgbe köt sok bamba földi törvény,
És néha csak, ha szabadulhatok:
Szavamba messzi hegyek ércze csendül,
Alattam mind a lomha bűntömeg,
Kincset hozok a szűzi rengetegből :
Szivem harangoz új himnuszt Neked.

Oh asszonyom, én lenn a földi csendben
Vásáron lehetnék énekes bohócz,
S korcs-korunkban járhatnál selyemben,
Ha jól beférne szájamba a kócz
S álarcz alól mint hős, vagy bamba gyermek
Zengném korodnak téboly-énekét
S kis fészkünk helyén hímes drága termek:
Kelet pompáját rakhatnám eléd.

Oh asszonyom, de jól tudod, eremben
Oltárra vágyó istentűz lobog
S e szent tűz inkább meddőn ég szememben,
Bengál gyufákba szikrát nem adok, -
A józanok bár bölcsen mosolyognak,
Időtlen útra küldöm éneked,
Szárnyam repül, bár lábam lenn, botolhat -
Testvérem a tenger, a Nap s e szűz hegyek.







ÖRÖK ÓTA


Engedd, hogy vékony, reszkető kezemmel
Lebontsam hamvas, illatos hajad.
Ha igy ülsz elém, - mintha ezer éve
Sok ezer meghitt, boldogságos éve
Ismerném a szemed, puha válladat.

Száz asszony, kiket őseim szerettek,
Kikért fellobbant mindig ez a vér,
Száz ősöm minden szomorú, szent álma,
Száz ősöm csókot, vágyat osztó párja
Ma mind benned él, Tebenned él.

Együtt jövünk már sok száz emberöltőn,
Száz boldog, száz csókos életen át,
Ismerem a szemed, ismerem a vállad,
Az ajkad, a véred, a lelked, a vágyad:
Örök óta érzem a hajad illatát...










A RÉGI HÁZ


Nincs belőle már egy vén kilincs se,
ködként szétfoszlott harminc éve már
szivemben él mind a hét szobája,
és ég a lámpa, tárva nyitva, - vár
avult bútorok közt régi székem,
vén asztalunk, ó tegnap volt talán,
hogy itt vigasztalt múló kis kudarcért
az én mosolygó fiatal anyám.

Hová csatangolt százkalandú álmom,
hová jutottam száz tévedt úton?
Mily messze bújt a gesztenyés a fasorban
a régi ház, már magam sem tudom,
de álmaimban ott ül mind a háznép
valóbb valóság élőknél is ők,
emlékeimnek szüz tavában fagyva
élnek, akárcsak harminc év előtt.

Anyámmal szemben mindenki a helyén
s mind hogy megszépült, tisztaarcú szent
szemükben a béke, szeretet tüzével:
gyermekkorom vig ünnepe üzent;
és én megyek sok száz éjszakán át,
virágos úton fütyörészve már.
Egyszer elalszom - és ott ébredek fel
A régi házban - hol anyám széke vár.







RÓZSÁK


Rózsák, rózsák, piros rózsák,
Házam ormán fent virítnak.
Részeg vérük szinte csordul,
Tán az istenek borából ittak?

Kertek, kertek, régi kertek
Kísértenek álmaimban.
Mimózaág, narancsvirág
Cirógatna lenn Provánszban.

Régi kertek, őszi kertek
Magnóliafa virága,
Beh hiába csalogattok
Ifjúságom mámorába.

Ez a rózsa, piros rózsa,


Kicsi házam omló ormán,
A magyar föld illatával
Olyan híven, úgy borul rám,

Mint az öröm, mint a bánat,
Ami vélem itt csírázott,
S ha nagyon fájt, vérpirosra
Mindig, mindig kivirágzott.










TÜZEK


A kályha mellett hosszú téli estén,
Csendesen, mélázva üldögélek én.
A hamvadó, a lángtalan parázsból
Tarka képek, árnyak lengenek felém.

No lám, amíg a láng lobogva égett,
Csendesen hevítve lángival szobám,
Mit sem törődtem pattogó tüzével -
És hogy elmélázok most zsarátnokán.

Úgy érzem én, a tűz gúnysorsa már ez.
Szívemből is ma minden dalt fakaszt:
Lobogva égnek benne szenvedélyek,
Még se tudja, sejti még ma senki azt.

De majd ha dal, s a rímek szertehordták
Emberek szívébe lelkem melegét,
A tűz kiégett, s hamvadó parázsa
Újabb lángokat csak néha-néha vét.

S az is, amit majd akkor zeng a lelkem,
Az a hervadás, az ősz bús dala csak:
A mai ifjú lángokért csak akkor
Dicsérik a hunyó, pisla parazsat.







A VÉN POHÁR


Egy vén pohárral játszom olykor,
Egy ó pohárba töltök régi ort,
S emlékszem egy derűs lakásra, -
Halavány fiatal anyámra,
Kinek ez drága, féltett holmi volt.

Emlékszem - és a vén kehelyből
Megszépült ködként száll felém a mult:
Gyermekkorom, szép ifjúságom
Táncol körül, mint drága álom
S kezem egy olcsó rossz szivarra gyújt...

Száll száll a füst, s a vén kehely nő,
Öblében táncol elmúlt életem:
Játékok, - régi délutánok.
Kacagó víg gyermek barátok,
A szent tavasz: az első szerelem.

Te szent kehely! Te vén varázsló!
Könyes szemem oly áldóan csodál,
Öblöd mindig csordúltig álljon.
Hadd játszom véled ifjúságom
Éltem borával telt szines pohár.







ÜDVÖZLÉGY NÉP (1918)


Sarmát mezőkön új Isten nevet:
Mártírok vére szülte Március!
Hódító gőg, hát itt a végzeted:
Láng! Láng!... És nincs őt merre fuss
Nem tiéd fegyver és szurony, -
Új Isten indul most a jó úton -
Új Isten lába mennydörögve lép:
A Nép.
A Nép: a könnyes szenvedők raja
Kit korbács hajtott vérengző csatán
piros tüzekre lobbant sóhaja
S a vére izzik piros zászlaján
Iromba szárnya végtelenbe zúg:
E vad pokolból nincs más igaz út
Csak ez, - ahol az Isten teste lép:
A Nép.
Ellenség földjén lobbant földi láng
Köszöntlek én is magyar lantomon
Fáradt nyakunkon sebet vert igánk
S a könnyünk, gyászunk, bánatunk rokon;
Testvér, rokon itt nagyon szenvedő
Kiknek lelkében sarjad a jövő
S az Isten nagy akla ajtaján belép
A Nép!







ÜLJÜNK BE A MÜLLEREIBE


Ülj le hát még egyszer szellemárnyam -
Váradra szólít az öreg Müllerei,
Ülj a kávé régi illatában,
Ahol Párizs örök nosztalgiája száll.

Itt ült, beh sokszor, Ady meg Nagy Endre,
S közéjük bújva, oh hányszor ültem én,
S míg szállt a kávé drága régi gőze,
A jövő derengett mindnyájunk szemén.

Künn Tóth András Assunta szobra látta
A vármegyeház ormán száll a páva már,
Szállt a lelkünk felszabadult álma
E kedves kávésbolt tágas teraszán.

Most templom lett a drága régi helyből,
Hol együtt ül örökre hét bátor titán,
Kik dalolva hirről, szerelemről
Hajnalt kurjantottak Várad piacán.








 
 
0 komment , kategória:  Dutka Ákos   
Dutka Ákos: A Kárpátok dala
  2012-09-03 20:44:22, hétfő
 
 







Dutka Ákos: A KÁRPÁTOK DALA


Míg áll a Kárpát büszke gránitorma
s fiút fogannak rab magyar anyák,
tekintsetek az örök csillagokra
s daloljátok a Kárpátok dalát:
e bérc örök, s a rabló bűn múlandó,
gránithatárt itt istenkéz emelt,
mit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert...
Földeinket bár rablók cibálják -
örök határunk mégis csak a Kárpát.

Míg áll a Kárpát büszke gránitroma -
és délre folynak onnan a folyók,
hegyek szívének kincsét ide hordva,
érett kalászért küld cserébe sót.
Gránitkart, mely földünk ölbe fogja,
örök ölelésre istenkéz emelt,
kit megcsúfolhat millió halandó,
de földi törvény nem dönti e pert,
földeinket bár rablók cibálják,
örök határunk mégis csak a Kárpát.

E gránitölbe zárt nagy róna hantján
apánk csontjából terem a kenyér,
anyánk csókjának íze él a magván,
e szent magon, mely mindennel felér.
E gránitölben egy a Sors örökre,
együtt jár telelni innen a madár.
Nincs a földnek oly hatalmú ökle,
ki ős vizeknek új törvényt csinál...
Földeinket bár rablók cibálják,
örök egy várunk mégis csak a Kárpát.


Romantikus erőszak-Kárpátok dala

Link








 
 
0 komment , kategória:  Dutka Ákos   
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.