Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tormay : Az ősi küldött 1.1/2
  2011-03-19 16:32:10, szombat
 
 
Az ősi küldött
Első rész
A csallóközi hattyú
(Budapest, 1933.)

VII.



A házakban már betakarták a tűzhelyeken a parazsat. Csülök is betakargatta pernyével Jákó úr elhagyott tűzhelyét, hogy napkeltéig életben maradjon és a vendég asztaláról is felszedte az ételhulladékokat. Az udvaron csak az alomban elpihent állatok ritkuló mozdulása hallatszott olykor.
Ung a kútnak dűlve várta az idő múlását. A káván könyökölt, állát a két tenyerébe fogta és nézte maga alatt a lucskos aknában növekvő homályt. Aztán, mintha a magasból fénylő kavics hullott volna a vízbe, egy csillag képe villant meg odalenn.
Jelt adott az éjtszaka és ő nem várt tovább. Csak a kardját vitte magával és prémes ujjasát, hogy Kinga ne fázzék útban a vizen.
A sötétség mély és csendes volt. A szomszéd udvarfalon belül már nehéz, fáradt álmukat aludták az emberek és a barmok. De az asszonyház oldalában ma is virrasztott a tegnapi ablak. A fény olyan kerek sárga foltban esett ki a fatábla világítónyílására feszített ökörhólyagon, mintha borostyánkövön át hullana a fűre. A pitvarkamra ajtaja most nem volt nyitva, mégis meglátszott a falban. Vékony tűzsáv derengett az élén. És ez belülről jött. Az ajtó a félfának dűlve csak támaszkodott. Ébren várták őt odabenn...
Ung álomszerű boldogságban tapogatott előre. A szíve még a két kezében is vert. Ez a dobogás átterjedt az ujjaiból a bokrokra, a fákra, az egész kis kertre. Talpa alatt reszketve lüktetett a hideg tavaszi föld és odafenn a magas csillagokban is az ő szíve lüktetett a világtalan város fuldokló gyötrelme felett.
Megállt, megint ment egy darabot. A fénysáv az arcához ért, mintha kinyúlt volna érte, hogy besegítse a sötétből.
Megérintette az ajtót, de az ajtó nem engedett, ütközve visszalendült.
Odabenn Kinga állta el a küszöböt. Hallgatva állt és csodálatosan mosolygott.
--- Vártál? --- kérdezte Ung, mialatt a lócára dobta prémes ujjasát.
--- Mióta elváltunk mindig vártalak.
Kinga ma nem viselte fején az asszonykendő rabságát. Az arca és az álla szabad volt. Hullámos fekete hajának a növése belekéklett fehér homlokába és a szeme gyönyörűen égett.
Ung kinyújtotta feléje a kezét:
--- Eltiltottál és vártál, és én egész nap olyan boldogtalan voltam...
Mélyülő csend támadt közöttük, mintha elhalón egy hárfán abbamaradt volna a zene.
--- Hallod, kint is elhallgatott már minden...
--- Érettünk van ez, Kinga, hogy elmenjünk ketten a csenden át.
De ő lehajtotta a fejét:
--- Maradj így mellettem, még egy keveset, olyan jó, hogy a világon csak a te lélekzésed hallszik.
Ung, mint egy tavaszi ágat visszahajlította karjába a testét és egészen fölé hajolt:
--- Milyen szép vagy... és mostantól mindéltig az enyém vagy, tudod? --- Két ujjával elválasztotta az ajkát, mintha szoros fiatal virágot akarna időnek előtte nyílásra bírni és hosszan megcsókolta a kinyílt virágot.
Kinga szemében elhomályosult a fény. Mire újból feltámadt, kék árnyékokat hozott a pillái alá a végtelenből. És az ő bájoló erőtlenségében Ung a szívére szorította a saját erejét.
Az ár ragadni kezdte őket. Kinga, kevéssel előbb még szédülve fogódzott a vállába, most hirtelen eleresztette őt. A keze összekulcsolódott az álla alatt.
--- Nem, ne így... Vétek, amit mi cselekszünk, talán minden vétek, ami közöttünk olyan szép...
--- Szabad vagy Kinga és az úttól se félj.
Ő tétovázva nézett maga elé.
--- Mégis véteknek gondolom, jóllehet az Úr Jézus meghagyta az ő papjainak általa, hogy szeressük egymást, de nem ezenképpen... Ung, azért csak maradj a közelemben, aludni küldtem a szolgálókat, Beke pediglen nem tért meg és ha netán nagy nehéz hadimén jönne felfele a sikátoron, úgy-e meghallanók a patkócsattogást?...
--- Ki jönne ide éjjórán, lovon?...
--- Ung, miért nézel ki egyre az ajtón? Jer vissza hozzám, ma biztonságosan lehetünk, jer ülj mellém ide a tűzhelyhez, mint régen... Mire gondolsz?... Hát nem emlékezel?... Odahaza minálunk, ha Kolontóról jöttél, télvíz idején, a havas pusztákon át... Nézd, e lócapárnát is ide tettem, miközben vártalak. Hogy vártalak és még mit sem meséltél viszontagságos nagy utazásaidról és vásárokról és népségekről és külső tartományokról, amerre jártál, és sok okulásodról...
Ungnak ettől egyszerre szétszálltak a gondjai. Régi fiús nevetésével nevetett:
--- Mire való volt mind ama tudomány tanulása? Mire való, ha mondom, hogy megtanultam a latin betűvetésnek jegyeit és az antifonáknak jegyeit is és megismertem a penitenciák könyveit és tanultam a kalendárium olvasását? Szeretlek Kinga és most tavasz van.
--- Hát mondjad ezt, --- Kinga szemében csillogott a fény. --- Hogy megváltoztál, mióta sokfele jártál. Jóllehet, mindig nyájas voltál, de most ékesebb szavú vagy és a ruházatod, még a hajad nyírása is olyan, mint napnyugati lovagé. Tán királyoknál lakozgattál, hogy ezenképpen megtanultad az udvari magaviselést?
Lassanként vette észre, hogy Ung már nem a régi féktelen kolontói legény, noha mindig kényesebb volt egyebeknél. Nem részegedett le, mikor ők ittak és táncban vagy vigadozásban, ha a férfiak összekaptak, nem sebesített meg a kardjával magánál gyöngébbet.
Ung játékosan felnevetett:
--- Jobban tetszettem néked azelőtt?
--- Így még kedvesebb vagy, --- szólott Kinga és rámosolygott. --- Mondd, gondoltál-e rám az esztendők lassú forgásában, miképpen én terád? Vagy ne mondd, amiket kérdek, beszélj egyébről, amik kedvedre valók. Szeretem hallani a hangodat. Mintha a kezed simogatna. Úgy-e nem vétkezünk, ha a hangodat hallgatom? Mesélj hát, édesem.
--- Majd később, majd máskor. Beszélni marad időnk mind az egész életen át, akkor is, mikor öregek leszünk, Kolontón a télben, a tűzhely mellett, te meg én. Most a csókod kell, Kinga, én asszonyom, --- Ung olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája az arcát érte, --- a csókod... mert a szavunk holnap is mondani tudja, amiket ma nem mondhat el, de amelyik csók ma elmarad, az már soha sem lesz a többi közt. A mai csókot holnap csókolni nem lehet...
Kinga lehúnyt szemmel hallgatta, a bőre alatt lassan, láthatóan emelkedett fel a halántékáig a vér. Mikor Ung elnémult, kissé elhúzódott tőle:
--- Mily dolgokat beszélsz... inkább imádkozzunk együtt. Az Úr Jézus kínszenvedésének ideje van eljövendőben.
Ung mozdulatlanul nézte őt.
--- Nem akarsz? --- kérdezte Kinga szomorúan.
--- Nem tudok, --- Ung hangja ingadozott, --- ha láttad volna ama processiót... és csak a varjak károgtak az égen. De én elfutamodtam a dunai halászokhoz. Tudod-e, még emez éjjelen átvetnek a tulsó partra... És ott a halászoknál sütötte a nap a fejemet. A víz tiszta volt. Ott a folyónál... ott tudtam volna imádkozni.
--- Én az egyházban imádkoztam, az oltárlépcsőn... Éretted imádkozom Ung... ameddig élek.
--- Soká, soká, --- és közel lehellete kioltotta Kinga ajka közt a hangját.
--- Mi volt ez?
Mint két riadt madár, szédülve kapták el egymástól a fejüket. Odakint egy elhajított kő csattant a falon. De Kinga másként hallotta. Ijedelmén ködszerűen átrettent egy nagy fekete hadimén kísérteties közeledése. Iszonyodva elfedte a szemét.
--- Jön... hallod-e, hogy csattog a patkója a sikátoron?
Ung már a kertben volt, már áthajolt a falon.
--- Te vagy? --- kérdezte fojtottan, lefelé fordított arccal.
--- Én vagyok, úr vitéz, --- suttogta fel a sötétből a halászlegény, --- sok dolgok történnek, a túlnansó oldalon éktelen tüzeket gyujtottak a villások, lobog mind a part, ég a nádas, egyre-másra fegyveresek sokaságai vonulnak. Az esztergomi rév útján vonulnak és a királyi naszádosok is mondják...
--- Mit mondanak?
--- ...hogy amazok hadba szállnak, meg hogy a tatárok mán felégettek egy közeles püspöki helyet, miértis a naszádosok kifutottak a vizekre, oszt elragadozták a halásznép sajkáit. A mi dereglyénket is elvitték...
Ung lekiáltott rá.
--- De uram, --- felelte a legény izgatottan, --- nem lehet ma által kelni! Minden látszik, mintha nappal lenne. Holnap majd visszavesszük a dereglyét, osztán szolgálatodra leszek uram. Pusztítson el a fekete dög, vájják ki a szememet a varjak, ha itt nem leszek...
--- Megállj!
A legény már eltűnt az éjtszakában.
Ung alatt dűlni kezdett a fal, úgy dult, mintha vele együtt reménytelenül belezuhanna a haldokló városba. Valahol kóborló kutyák vonítottak. A Duna irányából halvány vörösség lihegett fel az égre.
Még a vizek is lángolnak és a nagy tüzekben fegyverre kelt népek vonulnak a tatárok ellen. Ő pedig csak tehetetlenül vesztegel és vár. A csillagok nem hullanak le a haragjától, a fegyverei zörejétől még az egér se szalad meg... Égőn felvágott az arcába a szégyen és a gondolatai gyötrötten kerestek rést a szabadulásra. Iramodva futni kezdtek körbe-körbe a halálgyűrűn belül, de mindenütt csak elállt utakba ütköztek:
--- Ma nem akarta az Isten, --- suttogta Kinga és a vállára tette a kezét. Egész idő alatt mellette volt, de ő nem vette észre.
--- Eressz, hadd mehessek! Másik révészt keresek a parton.
--- Nem eresztelek, --- nyugtatta Kinga, --- hiszen, erősítette amaz, elvették a naszádosok még a sajkákat is. Velem maradj, édes szívem, ki tudja meddig --- elhallgatott egy pillanatra, mint aki elfelejtette, hogy magáról hogyan is beszéljen. Mire a gondolata visszatalált a szavakhoz, már csak Ungot tartóztatta, általa szívszakadva, mintha akaratos gyerekkel bánnék és az arca végtelenül szomorú volt a sötétben: --- Holnap, --- most ő mondta ezt, de milyen halkan mondta, mialatt kézenfogva vonta kedvesét a pitvarkamrába, a tűzhelypadhoz. Aztán állva maradt előtte és míg eltünődve nézte őt, tenyerével dédelgetőn fel-felborzalta halántékánál engedetlenkedő haját. Egyszerre magához szorította. A térdük melege összeért.
--- Ne csüggedj, Ung, mindig kedvemre volt a fejed szép kevély tartása, emelve hordtad még a szerencsétlenségben is.
De Ung semmit sem hallott, már csak a titokzatos meleg élet lüktetését figyelte homlokánál a Kinga mellében. Hogy vert a szíve, mint párja alatt vergődő madár.
Felemelte hozzá esedező szemét. A keze lányos kis keble alatt a szívét kereste és közben, mintha beleleheltek volna a szemefényébe, idegenszerűen elhomályosult a tekintete:
--- Kinga...
Egyszerre erőszakos és mohó lett a mozdulata, felkapott az álla magasába, nyakánál a ruhája keresztes kis fűzését akarta feltépni.
Kinga keskeny sötét szemöldöke felívelődött a homlokában, hirtelen hátrahajló teste kitért a mozdulat elől és Ung keze üresen ott maradt a levegőben:
--- Hát nem akarod? --- A vágy már fájdalommá lett a vérében és hátravetett fejjel kitárta asszonya felé a karját. A tekintetük némán viaskodott egész idő alatt. De Kinga még mindig távolodott és hátráló árnyéka a falon ráborult ekkor a feszületre.
--- Uram, ne vígy minket a kísértetbe...
Ung keze lecsattant a térdére.
Most Kinga volt az erősebb. Magányosan, szabadon állt a mécsvilágban és mikor megszólalt, tiltó volt a hangja:
--- Akaratomnak ellenére tettem Dersnek hitet. De Isten parancsolatjából megállom ama hittevésemet.
--- Hiszen meghalt, megszabadultál tőle! --- kiáltotta Ung keservesen.
--- Ám ő megmondotta, el ne higyjem, csakis ha megtér gazdátlan lova.
Ung előre ugrott, mintha fellobogó dühében rá akarná vetni magát, hogy leszaggasson róla mindent, amivel Ders holtan is tartóztatja.
Vaksötét kívánás rázta meg a testét.
Kinga felkiáltott:
--- Miért nézel így rám? Ne így! Ez emlékeztet, félek tőled... --- és a keze a feszülethez kapott.
Ung arca eltorzult:
--- Félsz tőlem? --- dadogta bizonytalanul, --- tőlem, aki szeretlek, miképpen te az Istent szereted...
--- Ne mondj ily beszédeket!
--- Fél tőlem, --- megszégyenülve, rémülten mondta ezt, s mintha visszalökték volna a lócára esett. A haja előre csüngött és féloldalt mély árnyékot vetett az arcára. A szíve rendetlenül vert. A tagjai fájtak, mintha korbács érte volna, a keze ökölbe szorult. Görcsösen, mereven kinyujtotta a két karját a térde felett, aztán mozdulatlanul így maradt.
Kinga egész idő alatt lélekzetvesztve, riadtan figyelte. Most, hogy már nem szólt semmit, jobban megértette őt.
Boldogtalanul, hosszan egymás szemébe néztek.
--- Megbocsátasz? --- Ung a sebesült állat és kérlelő gyerek gyámoltalan tekintetével pillantott fel rá, --- megbocsátod az én vágyódásom vakmerő bántását? Szeretsz még, mégis szeretsz?
Kinga kétfelől a vállára támasztotta a kezét és lehajolt az arcához:
--- Másképpen szeretlek...
Ung félszeg mozdulattal húzta őt maga mellé:
--- Mondjad hát, az egyszer mondjad, hadd tudhassam...
--- Ezt akarod?
És már megint közel ültek a falilócán a tűznél, szorosan ültek egymás mellett. Ung a földre nézett. Kinga elgondolkozva szűrte két keze között az ölébe csípőövének lecsüngő láncait:
--- Olyan sok szó van a világon, --- kezdte el engedelmesen, egyre halkulón, --- oly igen sok van és én honnan tudjam, melyik mondja, amit én neked mondani akarnék... Felette nehezet kivánsz... Engem eltiltottak a szótól, mióta Dersnél élek, csak hallgatnom volt szabad, jóllehet az Úr Jézus nyájas irgalma volt az is, mert ama hallgatásomban mindig rád gondoltam és... egyebet én nem is tudok. Ne kérdezz hát, miképpen szeretlek, ne faggass... --- a szája félig kinyílt, hogy tovább mondja, aztán feleslegesen gyorsan mégegyszer lélekzett, mintha csak ezt akarta volna tenni és elhallgatott.
A csendben Ung teste megcsúszott a lócán, már ott térdelt előtte és az arcát belémerítette meleg ölébe a hideg láncok közé.
Egy darabig így maradt elfelejtkezetten és ezalatt Kinga föléje hajolt, s hosszan lenézett rá fátyolos szemének azzal a tekintetével, amelyet ő soha meg nem láthatott.
Egyszerre eltolta magától:
--- Most már eredj el tőlem...
Ung döbbenten hátraejtette a fejét. A tűz fénye a szemébe lángolt.
--- Ilyent kívánsz? --- indulatosan, sértetten meredt rá. Még Kingától sem tűrhette el ezt. A felhabzott vágy visszazúgott a vérébe. Vette a kardját s a lócára dobott ködmönét.
--- Ung...
De a vadul feltaszított ajtó már becsukódott mögötte.
Kinga utána szaladt, a küszöb előtt megadóan mégis megállt. A keze lassan lecsúszott az ajtófán a reteszig.
De hát miért ment el így? Miért ment el, mikor küldte? --- És a könnye kicsordult. --- Hát nem tudja?... Hiszen még ha rossz lenne, akkor is szeretné. Most megmondaná neki. Ha ólmot öntetne a két szemébe, akkor is csak azt kérné, még egyszer láthassa, ha a kezét vétetné, kérné, hogy még egyszer megsimogathassa és ha bárddal küldené a bakóját, kérné a bakót, várjon egy Ave Máriát, mert még imádkoznia kell valaki üdvözüléséért.
Lemondóan rázta a fejét. Hiába... nem lehet azt megmondani, hogyan szereti őt! Szereti és mégis fájdalmat okozott neki, mégsem hallgathatta meg...
--- Én édes Jézusom, aki a mi megváltásunkért függtél a keresztfán, add tudtomra, mitévő legyek?
Mint a fény átosont a homályos kamrán, leborult a feszület elé és soká imádkozott.
Odakint Ung visszautasított szerelme haragjával és szégyenével tiporta a lába alá a kertet. Mire a falhoz ért, derékszíjjába nyomta az öklét és mégis hátranézett. A csukott ajtó alig látszott a sötétben, de az ablaktábla kerekre kivágott nyílásán át most is lehullott a fűre a belső világosság. A semmi kis fénytől érthetetlenül felzsongott vérében a Kinga hangja, mikor tartóztatóan a nevét kiáltotta. Most csakis tőle függ, hogy visszamenjen hozzá, csakis tőle, ha éppen úgy akarná! És a gőgje megenyhült abban, hogy nem akarja.
A ház felől halk zörrenés zökkent bele ekkor az éjtszakába. Ung a mellében is érezte ezt a zökkenő zörrenést.
Az ajtóreteszt zárta volna magára Kinga?
Ettől a kis zörejtől összetörött Ung büszkesége. Hirtelen, gyötrőn minden megváltozott. A torka kiszáradt, s ő az elérhetetlennek vágyával tétovázva arra fele indult a kövekkel kirakott úton, ahonnan az a nesz hallatszott.
Csak egy pillanatig marad... Vagy mégis bezörgessen?... Nem, már megy is innen... és leült a küszöbre s a térdére támasztotta az állát.
Aztán így virrasztottak ők ketten az ő éjtszakájukon.






VIII.



Szent András tornyai felett foszlott szürke felhők kapkodtak egymásba. Lenn a piactéren lappangó kis füstök kigyóztak az éjtszakai tüzek üszkéből. A tegnapi lábnyomokba gyűrődött sáron új nyom nem járt. A nyitott templomkapun csak a szél osont be. Megfújta a szenteltvizet a kőmedencében és bent mélyen, a szentély homályában, elhajlította a gyertyák lángját.
Az oltárlépcső alján két imádkozó barát mozdulatlan feje látszott.
Ung visszafordult a küszöbről. Korán jött el az álmatlan éjtszakából.
A téren egyre erősödött a szél. Rángatni kezdte a rókaprémes köpönyeget. Már a fákat is ingatta a monostor udvarán.
Arrafelé fordította a fejét.
Az udvarban egy laikus fráter kézimalmon búzát őrölt és a morzsolókő forgása szerint csendesen zsoltárt énekelt. A monostorházból is zsoltáréneklés hallatszott. A barátok konyháján egy másik atyafi kecskelábú dagasztóteknőben épp ekkor vizet vegyített a búzaliszthez. A tűzhelynél albába öltözött barát alakja látszott. Ez a barát ostyát sütött a szabad lángon. Mialatt a keze egyenletes rándulásától a kerekfejű nagy vaskanálban fel-felvetődve fordult az ostyalap, ájtatosan ő is zsoltárt énekelt.
Ung nézte és nem tudta megérteni. Az Úr testévé lesz ez a kovásztalan kenyér! Végighúzta kezét a homlokán. Így tanítják az ő papjai, ezt veszik magukhoz szent mise közben, mindenki ezt veszi, aki keresztény. Őt áldozzák magukért és nem magukat érette...
A láng felett megint fordult az ostya a vaskanál fekete tenyerén. Szép fehérsége mintha vérzett volna a tűzfényben.
A Krisztus keze is így vérzik a feszületen, mégsem tesz ellene, csak tűri, pedig ha akarná, páncélosan, karddal, nagyhatalmas vitéz képében is lehetne, de ő neki elég, hogy szegény kolduskenyér képében legyen. Milyen messze volt tőle ez az alázat. Hiába tanították, sohasem tudta ésszel felfogni.
És Kinga még mindíg nem jött misére. A magasban csak hallgattak a tornyok.
A kézimalom mellől felegyenesedett ekkor a szolgáló atyafi. A búzaszemek tánca mégegyszer körbe perdült a kerek vályúban, aztán csikorogva megállt a morzsolókő. A laikus fráter piszkos kámzsájának az ujjával megtörölte az arcát. Mikor a karját leeresztette, Ungra tévedt a szeme:
--- Sok ostya kell. Ilyen vészben több kell közönséges napokon, mint egyébkor feriák idején, --- a templom körüli temető irányába pillantott, --- ma éjjel is temettünk... minden éjjel, --- mormogta félig öntudatlanul, hogy ez az ismeretlen vitéz is féljen és ő ne legyen egyedül a félelemben.
A tér szegletén vízhordó ember fordult ki ekkor. A vállán görbe rudat vitt emelve. A rúd két végén fülesveder himbálódzott.
--- Mit prédikálsz atyafi, --- vetette oda elmenőben, --- a dög jobban Istenhez téríti a népeket, mint a ti prédikációtok.
Ung nem tudta, hogy bólintott. Az arca keskenyebb volt, mint különben, a szemében elfáradt tegnap óta a fény. Már nem tudott egész erővel a hely iszonyata ellen küzdeni.
Most jutott eszébe: még ma éjjel sem hagyta őt békében a tegnapi processió. Zűrös félálmában egyre előkerült. Közel hozzá, megfoghatatlan tolongó ködszerű arcok vonultak. Egész éjjel vonultak a sötétben és nem lett vége ennek virradatig.
Megrázkódott. A szél hideg volt.
Az atyafi ekkorra már csendesen tovább forgatta a kézi malmot. A latinusok sikátora felől sebesen jött egy fegyveres ember. A tartásán és a ruházatán is látszott, hogy nem lehet közrendű béres katona. A monostorkapunál bezörgetett. Nem nagyon várakoztatták. A kaputartó fráter mögött már sok fej ágaskodott bele az ajtó világosságába. A gvardián is ott volt és Ung hallotta, amint a fegyveres mondta:
--- Úszó naszádról kiáltották fel királyi emberek a várhelyre és a toronyból tovább adták a vigyázók a szörnyűségeket. A tatárok már lerontották mind a gyepűket, osztán bejöttek a Hegyes kapun is... mire a nádorispán viaskodást kezdett velük, de a tatárok mind az övéit leölték...
Hitetlenkedve súgtak össze az ajtótorokban szorongó barátok:
--- Régi riogatások ezek, --- dünnyögte az egyik.
--- Mán megintelen portyázó kún lovasokat, avagy kóborló rablókat nézhettek a végeken betörő tatároknak, --- mormogta a másik.
A gvardián kérdezte ekkor, hogy mit mondanak egymásközt magyarul?
A fegyveres haragosan rájuk rivallt:
--- Sohase hitte senki! A főemberek csak vigadoztak oszt csúfolták a királyt, mert az országkapukat erősítteti, meg levélben hívja az ausztriai tartományból ama Fridrik urat és azonképpen a többi keresztény királyokat is hívja, állnának mellé nagy sereggel a tatárok ellen. Senki sem hitt neki!... Még ti, jámbor szerzetes atyafiak is kételkedni bátorkodtok, jóllehet királyi futók és kikiáltók mondják, amiket mondok.
A gvardián kopasz homlokán összeráncolódott a bőr. A tolmácsa megint kérdezte:
--- Honnan tudták meg ezeket ama tartarusokról a futók és kikiáltók?
--- Hát onnan! --- A fegyveres előre-hátra mozgatta a nyakát, mintha birkóznék érte, hogy elhigyjék, amit mond: --- Amaz ütközet után negyednapra, éjjel-nappal vágtatva megérkezett a kaputól a nádorispán...
Hirtelen előbbre tolódtak a fejek az ajtónyílásban:
--- Kicsoda?
--- A nádor, Dénes ispán... a tárnok fia?
A fegyveres pillanatig felvigyorgó elégtétellel nézte a szerzetes testvérek ijedelmét, de hamarosan megint elkomorodott:
--- Ő maga, hogy hírül adja azokat, amik történtek.
Kis időre mindannyian elhallgattak.
Ekkorra Ung is közelebb ment hozzájuk. Bent az udvaron abbahagyta az őrlést a laikus, a konyhából előjött a másik atyafi, albájában már az ostyasütő barát is a monostorkapu előtt állt. A mozdulatlan, nehéz fekete kámzsák között lobogva fújta a szél fehér tunikáját.
--- És a király? --- kérdezte fojtottan valaki. A többiek is a királyt kérdezték, mintha ijedtségükben belé akartak volna kapaszkodni.
A fegyveres haragos gúnnyal összehunyorította a szemét:
--- Őt tudakolják azok is, kik eddig csak ócsárolni tudták...
--- De hát mitévő lehet ily éktelen veszedelemben?
--- Mitévő lehet?... Megintelen csak kiküldte a futókat, hogy a vonakodó főemberek, meg a kúnok királya is késedelem nélkül mellé álljanak. Oszt... eszembe jut még, főbb papi embereknek legottan meghagyta, futnának a királynéasszonnyal biztos helyre, az ausztriai tartomány felőli végekre.
--- Rosszat jelent ez, --- mormogta a gvardián, mikor megértette.
A téren ekkor már néhány ködmönös alak jött a templom felé. Nekifeküdtek a szélnek. Egyikük, másikuk nyugtalanul nézett a monostorkapu irányába.
A fegyveres felindulásában nyersen kiáltozva beszélt. A távolabb állók is hallhatták.
--- A naszádosok megintelen azt is hiresztelték a vizeken, --- folytatta az ember egyre izgatottabban, --- hogy a király nagybőjti ájtatosságát legottan félbenhagyta, át is kelt mán a Dunán, hogy a pesti révhelyen várja be ama főembereket, kik mindmáig nem álltak még hozzá. És a vácbeliek éneklője is erősíté ezeket.
--- Pál mestert mondod? A káptalan-oskola éneklőjét?
Ismét nagy nyugtalanság támadt a barátok között a monostorkapuban.
--- De hát kinek mondta?
A fegyveres összekulcsolta két csontos kezét álla alatt a dárdája nyelén és egy darabig nézte őket.
--- Lovas kikiáltó ember látta őt futamodni a parton, --- aztán reszelt egyet a torkán, --- annak hiresztelte, hogy a tatárok már felégették a váci püspöki helyet és sok királyaikkal és szövetségeseikkel a fekete ördögökkel három ágban is bejöttek az országkapukon, --- megint reszelte a torkát, --- jönnek mán, erre mifelénk is...
A monostorkapuban feszesre nyúltak a sápadt arcok a beteg város borús szürke reggelén.
Fenn a toronyban harangozni kezdtek.
A fegyveres felriadt, most jutott eszébe, hiszen éppen a harangozásért küldötték ide:
--- Bizony húzzátok csak és szorgalmatost prédikáljatok, hogy a népek megtudják a veszedelmet és felkészüljenek.
A gvardián megint kérdezte a tolmácsát. Száraz kis feje lehanyatlott, mikor megértette. Fénytelen öreg szeme szomorúan nézett a piactér felé:
--- Itt hirdessük? Eme beteg helyen? --- és a kezét megadó mozdulattal ejtette át a levegőn.
--- A téren, mintha a szél vitte volna szét, borzongva terjedt a félelem. Mindent átjárt. Már azok is tudták a híreket, akik csak most jöttek. A fegyveres pedig ment és egyre távolabbról látszott.
Ung utána akart eredni. De ekkor egyszerre...
Messziről látta. Kinga jött. A tulsó oldalról jött át a piacon és az arca hol eltűnt a lobogó patyolat fátylak alatt, hol hirtelenül mezítelen lett a szélben. Megbabonázóan szép volt ez az ismétlődő játék. A fátyol megnyúlt és elsodródott a fejétől, aztán újból hozzátért és rátapadt az arcára, mintha könnyű fehér viaszlárvával haladna szél ellen.
Most... most látszott az arca, keskeny sötét szemöldöke, világos szeme, a szája gyönge mosolygása, egy pillanatra... aztán eltűnt és ismét látszott. Ung mozdulatlan elfeledkezésben nézte őt.
A félelem és a szenvedés piacán a szépség jött, a szépség a fiatalság és a szerelem. A halál piacán az élet jött felé és ő egy darabig nem tudott többé semmiről.
A templomi pitvarkútnál ekkorra már sokan mosták a kezüket. Lucskolódva mosták misére induló koldusasszonyok, szurtos rongyosok, sikátorbeli kézmívesek, fegyveres szabadok és a víz sötét foltokban freccsegett szét a kövezésen.
Kinga asszonyai is odaértek. A karvalyarcú magasan kivált közülök, úgy nézett szét, mintha toronyból nézne. De Ung meg se látta. Kinga már a lépcsőn haladt fel és ő megmártotta az ujja hegyét a szenteltvízben s gyöngyözőn odanyujtotta néki. Keskeny kis kezén alig hallhatóan egymásnak siklottak a gyűrűk, mikor a kezéhez ért, sebesen, könnyedén, mintha lepke szállt volna rá és ezalatt találkozott a tekintetük.
Ung megszédült az elfutamodó érintéstől és minden boldogságnál mélyebb boldogság ömlött át a testén. Aztán már odébb mentek a suhanó halk asszonyi lépések az öreg köveken. A fekete sorok között szinte úszva távolodott Kinga, mint egy hattyú. ,,A csallóközi hattyú" --- gondolta Ung bódultan, --- ,,vizek színére kelten a tündérmesében"... Utána fordult, de a lába alatt, mintha széttolódtak volna a rakott padmalykövek, bizonytalan lett a testtartása, meg kellett támaszkodnia. Az oszlop hideg volt a háta alatt, s ő ijedten érezte a vére sötét vágtatását, amint a szívéből belerohan a kövekbe és a saját vére lüktetve rázni kezdte felette az egész templomot.
Ha Kinga tudná ezt... Összekulcsolta a kardja keresztjén a kezét. Imádkozni akart, hogy ne érezzen ilyent, ne itt a templomban, ahol bűn ez. Imádkozni akart, hogy az Isten megenyhítse égő vágyódását.
Forró homloka mögött egymást szaggatta minden: a mai éjtszaka, ez a beteg hely, a fegyveres hírmondó, a tatárok... forgott az egész, mint a laikus barát kézimalma. De az őrölőkő most az ő fejében forgott... A búzaszemek kiugrálnak a kerek vályúból és lefutnak. Már megint futnak a gondolatai, neki a falaknak, neki a vizeknek és mindenütt elállja valami az útjukat.
Összeszökött a szemöldöke. Utóbb gyorsan többször egymásután kifeszítette a homlokát,
mintha abroncsokat akarna szétpattantani.
Ma éjjel mégis elviszi, elviszi innen...
Aztán már régen volt, hogy a gvardián alakja fáradtan emelkedni kezdett az oltárlépcsőn.
Mi történt közben?... Ung magában számolta: ,,harmadszor... negyedszer... kilencedszer." --- Miért számol? Miért nem kiáltja? Hiszen a népek már mind kiáltják:
--- Kyrie eleison!
--- Christe eleison!
És eltévedten, hangtalanul mondta:
--- Irgalmazz nekünk... kegyelmezz nekünk...
Jóval később arra eszmélt, hogy minden elnémult. A barátok a Tropusokat is elénekelték, már az utolsó is átzúgott a templomon. Síri csendben olyan tompán hallatszott a páter gvardián hangja, mintha alulról a kriptából jönne fel:
--- Oremus, flectamus genua!
Ung tekintete az oltárfeszület irányába tévedt. Púposodó, gödrösödő nagy fekete kárpit terült rája. Errébb is sötét kárpit lógott egy láthatatlan szentkép felett a falon.
Feketevasárnap első vesperasa előtt, surranó esti mécsvilágoknál ebben a templomban is elrejtőzött az ő üldözői elől az úr.
Ung felsóhajtott.
Miért oly szomorú itt minden, mint a halál? Miért akarja ezt a Megfeszített, mikor kinn az ég alatt a folyók partján úgy ragyog az élet? Az ajtó felé fordította a fejét. ,,Nem... ma a Dunánál se süt a nap." És miközben most a templomajtó boltíves nyílásán át a bús város borús egét nézte, pillanatig nem érezte a nagy ellentmondást az élet és a halál között.
Csak mire felálltak a népek és a térdükről verték a port, jutott eszébe, hogy elfelejtett letérdepelni, pedig a szomszédai botránkozva köhécseltek. De hát a tatárok már megindultak a falvak felégetésére...
Úr Isten! Ha az erdő elvén innen a Tiszának is jönni találnának? És az anyjára gondolt, az atyjára, a testvéreire, az udvarukra, ahová ő Kingát akarja vinni.
Hirtelen csillanás villant ekkor az oltár felől a szemébe. Az egyik viaszgyertya lángja lehetett, a fénye rácseppent egy felemelt mezítelen kard hegyére és égőn végigcsurrant kikalapált élén. Mozdulatlan pillákkal nézte ezt, de csak később fogta fel, hogy valamelyik főember magasba emelve tartja hosszú egyenes kardját a szentélyrács előtt. És a többiek is, miképpen nemesekhez illik,
mind a szabadok emelt karddal állnak a szent Evangélium védelmére.
Így tudta meg, hogy már ennyire haladt a mise mondásában a gvardián és bódult sietséggel kivonta ő is a kardját. De a királyért még nem vonta ki soha, --- az esze gyötrődve megint máson járt, --- pedig hűséges vitéze akart lenni. Újból érezte, hogy szereti a királyt, akit sohasem látott és emelt kardjával állva maradt még akkor is, mikor a többiek már régen leeresztették a kardjukat.
--- Benedictus qui venit in nomine Domini...
Sokhangú ,,Amen" morzsolódott végig a templomon és az evangéliumos könyv elindult a szerzetesek között. Áhítatosan csókolták, utánuk a gyerekek, a hívek, valamennyien. Akkor történt... Különös kis csattanás hallatszott a Lecke-oldalon. Ung is odanézett. Egy hosszúhajú, fekete ember ráejtette a fejét az evangéliumos könyvre, mikor a barát csókra nyujtotta neki.
,,Ennek lejár a feje," --- gondolta Ung, --- ,,ha elúnja magát, talán gurigázik vele"... Egyszerre már nem viselhette el tovább sem a maga, sem a mások szomorúságát. Gurítani szerette volna a bárgyú, esetlen fekete fejet. Futni szeretett volna innen és megint örülni, kinyujtózni a szélben. Meddig tart még a mise? Utána, akármi történjék, megy Kingához, egyenesen hozzá, világos nappal, fedetlen arccal, keményen parancsol és véget vet ennek a gyáva vesztegelésnek...
Ekkor tűnt fel neki, hogy az asszonyok oldaláról a karvalyarcú némber épp feléje fordul. ,,Ez is a Ders poroszlója," --- billent át az eszén, --- ,,majd ellátom a baját", --- és dühösen, kihívóan, ő is odanézett. Aztán megrázta a fejét. Szó sincs róla, inkább egyebet tesz, rámosolyog szépen s mondja neki: ,,ó, nyájas asszonyállat, bizony azért időzöl ily soká e világon, mert még az ördög is undorodik tőled"...
Összeharapta az ajkát. Mik jutnak az eszébe? Bizony nem való templomba, amiket gondol,
végezetül ő kerül a pokolba s ettől hirtelen el is komolyodott. Figyelmezni akart a szentbeszédre. De hiába erőltette magát, csak a homlokához ütődtek a szavak, kívüle maradtak, lehullottak körülte a kövezésre és nem tudott utánuk nyúlni, hogy egyet is megtartson magának.
Messze volt tőle minden, ami körülötte történt, messze, mintha nehezen nyitvatartott szemmel, víz alól nézné. A víz szinén pedig titkos magányban csak a csallóközi hattyú úszik át és jön felé. És ezt itt senki se tudja, a gvardián se, a barátok se, senki, csak Kinga, meg ő, csak ők ketten, s ez szebb mindennél, szebb a csallóközi udvarispán hűségénél, szebb még a példájánál is, amitől a hattyú elvonta őt...
A szomszédai ismét ránéztek. Ő térdelt le elsőnek az egész templomban. Az Úr szent Teste felemelkedett az oltárnál, a harang kongott a magasban.
Az a fekete hajú ember csak sokkal később jutott megint az eszébe. A földreborult nép között már feltünően soká állt egyhelyben az áldoztató páter. Éppen a feketehajú előtt állt lehajolva. A hívők nem győzték várni. Egy köpcös kézmíves kihízott nadrágjában nehezen viselte el a hosszú térdeplést.
Köröskörül mindenki odafigyelt.
A fekete ember, háttal fordultan, a kehelyhez emelve tartotta láthatatlan arcát és még mindíg ivott.
--- Elég lesz, --- dünnyögte a rövid lélekzetű köpcös, --- teljél be mán véle. Az asszonynépnek is hagyhatnál valamit.
--- No végre...
A földre leborultak a mellüket verték. A páter fehér albája odább mozgott felettük az Evangélium oldala felé, a legelso sor irányába, ahol Kinga volt.
Ung térdenállva kiágaskodott a földrehajló emberfejek közül. Pillanatra látni vélte Kinga térdeplő alakját a templomi homályban. Jobb tenyerében még emelve tartotta fehér gyolcskendőjén a consacrált ostyát s a páter már közeledett a kehellyel.
A szentélyrácson belül elmozdulhatott ekkor valamelyik szerzetes, akinek az árnyéka eddig elfogta róla az oltárgyertyák fényét. Kinga arcéle egyszerre megjelent a sötét háttéren. Álla körül és a homlokán is felvilágított a fehér asszonykendő gyolcsa, amint hátraeresztette a fejét, hogy a leszálló kehelyből az Úr szent Vérét vegye. Rejtélyes távol boldogság suhant át a vonásain. Ung sohasem látta őt szebbnek.
--- Domine non sum dignus...
Olyan lett, mint régen, kisfiú korában, gyámoltalan gyerek lett megint, aki tündértitkot mond magában:
--- Szeretlek Kinga, Istennek színe előtt is vallom, hogy szeretlek és légyen ez ma a mi esküvőnk,
addig a másik esküvőnkig...
A fráterek kórusa nagyobb erőre kapott. A Communio zsoltára ég felé sóvárgó útjában zengőn elárasztotta az egész templomot és a páter odanyujtotta Kingának a kelyhet.
Ung elől hirtelen eltűnt a kép. A férfiak oldalán valamilyen érthetetlen nyugtalanság támadt.
Már megint az az ember...
Sötét feje egynéhányszor ide-oda lódult a két roggyant váll között és váratlanul, térdenállva egész testtel az ajtó világossága felé fordult. Csak ekkor látszott, hogy élettelen fekete haja valahogyan különállón úgy fityeg a feje körül, mint a halottak haja. Rettenetes, elváltozott feketevörös arcában vérsujtásos volt a két tágrameresztett fénylő szemgolyó és a szája lilaszínű sötét nyílás lett elrémült képében.
A közeliek felordítottak:
--- Jaj, a dög... Közénk jött!
--- Füstöljétek ki, tömjént neki!
--- Szentelt vizet!
--- Kivele! Ki...
A lábukkal rugták, hogy felálljon. Mikor felállt, tántorgott és újra elesett.
Egy szerzetes visszanézett a szentélyből. Két laikus már jött is, de a félelemtől őrjöngő tömeg nem engedte őket közelebb. Férfiak, asszonyok kiáltozva, visítva megint tiporni kezdték a menekülő fekete testet. Lökték, köpték, rúgták, kirúgták maguk közül, ki a templomból.
Canon után volt. Fenn az oltárnál a gvardián rendíthetetlenül folytatta a misét:
--- Dominus vobiscum...
A gyönge hang elveszett a rikácsoló dulakodásban.
Sokan a szenteltvíz medencéjéhez futottak, belemártották a kezüket, az arcukat mosták, ruhájukon lefolyt a víz.
A zúgás nem szűnt:
--- A dög! A fekete dög!
--- Verjük agyon...
Pillanatra különös csend támadt a kaputorokban. Már zuhanó test csattanása hallatszott a lépcsők felől. Aztán minden hang beleveszett az odakinn támadt hirtelen zsivajba.
Az ajtón át fejvesztett robogással taszították egymást a közelállók a szabadba.
Ungnak arcába csapott a hideg levegő.
A sikátorokban vad riadalom futkosott. A tulsó oldalról is lármázó emberek szaladtak ki a térre és ráncigálva sodortak magukkal egy kapuőrt. Ezek is megtudták a tatárok betörését. A templom felé futottak. Rémületük dühe bűnbakot keresett.
--- Pusztuljon a dézsmaszedő, a poroszlók! --- Már a barátokat is akarták. --- Ők is tizedet szednek és az imádságuk fabatkát se ér!
A sokaságot egy kormosképű félmeztelen kovács vezette. Otromba nagy kalapácsot lóbált a feje fölött s ordított, mint a megszállt lélek.
A népek ekkor látták meg a lépcső lábánál a hosszúhajú fekete embert. Egyszeriben megértették... Mintha förgeteg hajtotta volna őket, arra kanyarodtak. Elterelődött a gondolatuk a dézsmaszedőkről, a poroszlókról, a barátokról. Nem tudták többé, miért jöttek ide. Kövek repültek a vérző fekete fejnek, és közben a mindig újra felkapaszkodó test, mint valami szörnyű óriásbéka, fel-felvetette magát a szétheverő kövek között. Aztán mégegyszer, utólszor...
--- Ite, missa est...
A gvardián gyönge hangja olyan csodálatos erővel mondta ezt, hogy Ung meghallotta a kapuban.
Most hát ő is elbocsátotta a népet, amely nem várta be az elbocsátást. De a szerzetes atyafiak, mint a vitézek helyükön maradtak a mise végéig és már az elnyúlt fekete test mellett is ott térdelt a széthajigált kövek között két sápadt kámzsás testvérük.
,,Mily nagy erő ez az ő erejük?"... Ung nem gondolhatta végig a gondolatát.
A templomi hívek áradata már letódult a lépcsőn. A téren át is jöttek újak. A műhelyekből, csapszékekből is kifutottak az emberek. Naszádosokat is hoztak magukkal és feltaszigálták a kapuőrség kikiáltóját az emelt helyre, ahonnan tegnap a gvardián beszélt azokhoz, akik még akkor térdepeltek.
Most üvöltözött és szitkozódott a sokaság. Egyszerre a kovács is odafent állt és tajtékozva káromolta az Istent:
--- Nem segít, mert nem tud!
--- Halljátok csak! Amaz, kit Batunak mondottunk gyerekriogatásra, valóságos király! Már a pesti révhely alá érkezett. Onnan félnapi járóföldre...
--- Hadd halljuk ezt itt! --- lármáztak az emberek és előbbre taszigálták a fegyveres kikiáltót.
--- Igazbeszédeket mondott ez ember, --- dadogta a kikiáltó lihegve.
A távolabb állók zsivajogni kezdtek:
--- Nagy fennszóval kiáltsd!
--- A királynak felőle! --- rikoltotta a kikiáltó, egész erejéből, --- menekülők hozták hírét,
Batu, kutyafejű nagyúr az ő fegyvereseit mán a pesti helyig kiküldötte. Mire is a királynak parancsolata ellenére úr Ugrin kevés emberével kiment ellenük. Harmadmagával tért meg! És Fridrik úr, az ausztriai népség álnok hercege oly kis csapattal jött be, hogy számot se tehet.
Csak néminemű portyázó tatárokon ejtett szégyent. Cselekedte pediglen ezeket magyarok csúfságára, hogy mondhassa, mán ő meggyőzte az özönsok ellenséget, legottan bíztatván a pesti népeket a kúnok ellen. Mire is kiáltották mind a népek, hogy haljon meg a kún király, mert ő az, ki az ország pusztulását szerezte. Mire megintelen fegyveres németekkel a nép nagy sokasága leölte a kúnok királyát...
A piactéren fülsiketítő lárma támadt:
--- Leölték a kúnok királyát!
Az emberek ordítoztak, a latin utcabeliek nevettek, fütyöltek, tapsoltak, még táncoltak is örömükben. Egy suhanc a levegőbe hajította a süvegét:
--- Úgy kell nekik! A dögmirigyet is a kúnok hurcolták!
--- Hiszen ama görög ember hozta hajón! --- süvöltött fel egy magányos éles hang. De erre most senki sem akart emlékezni.
A kikiáltó kitátotta a száját, megint becsukta. Gégecsontja fel-le evickélt sovány nyakában. A hangja rekedten sípolt:
--- Ne örvendezzetek ezeken, mert az ő királyuk halálán felháborkodtak a kúnok. Már fegyverre is kelnek és nagy bosszúságukban a tatárokhoz állnak. Erősített hely pediglen kevés vagyon, ami ellent álljon. A főemberek nem akarták! Az ő váraik csak a király ellen voltak. És nincsenek fegyveres népek. Hiába akarta a király...
--- Elég volt! --- bőgte a kovács és lelökte a másikat. --- Jöjjetek ti is ide templomos jámborok. Elég volt abból is, amiket az atyafiak prédikálnak. Most majd én beszélek.
Ung szívét ekkor valami érthetetlenül a barátok felé hajlította. E bántalmaztatásukban jobban szerette őket, mint mikor térdelnie kellett előttük.
A téren pedig csunyán kiáltozott tovább a sokaság.
A kovács arca elvörösödött a dühös erőlködésben:
--- Ne ordítozzatok ti barmok! Mit riadoztok? Minket nem érhet baj. És ne féljetek mán a fráterek fenyegetéseitől sem... A tatároktól se féljetek ti gyalázatos férgek. Van itt hatalom az ellenállásra! Ha már meglátogatta a dög eme helyet, hát vegye is oltalmába. Kihurcoljuk mind a holttetemeket a hely köré. A falak elé vetjük őket, köröskörül és a kapunál is... Védje meg a dög az ő foglalt városát!
A kétségbeesés tehetetlen bosszúállása vad, gonosz röhögéssel felelt. És megint jöttek fegyveresek és naszádosok a sikátor felől. Hireket hoztak ezek is:
--- Sokakat leöltek mán!
--- Mán leölték udvarbíró Ders urat is!
--- A tatárok...
--- A kúnok ölték le! --- De ezt megint hiába mondta, aki mondta.
--- A tatárok!
Az emberek így akarták. Mondták, kiáltozták torkukszakadtából és már ez lett a valóság.
--- Leölték a tatárok! Csak a lovát küldték haza hírmondónak!
--- A lovát...
Mikor Kingát kijönni látták a templom pitvarára, taszigálni kezdték egymást és oda mutogattak:
--- Nézd, a főasszony maga...
Egyszerre abbamaradt a zsivajgás. A hátulsók felágaskodtak.
A sok kiváncsitól gyönge mozdulattal elfordította a tekintetét. Így állt asszonyai előtt fenn a templomlépcső legfelső fokán, a kapu sötét ívében, magasan a piaci nép felett, míg szorongón, kérdőn lüktetett a homloka mögött, hogy hát mégis patkócsattogást hallott volna ő az előbb? Nem elhajított kövek hullását?... Világos szeme túl a téren, túl a tetőkön, valahova messzebbre nézett. Oda, ahonnan az a nagy fekete hadimén jött, sötét városokon, néptelen utakon kietlen mezőkön, éjfél idején jött és nem állt meg sehol. Mindig jött, mióta Ung először mondta, hogy Derset megölték. Kísértetiesen egyre közeledett és most már ide ért...
Ung előrehajolva, visszafojtott lélekzettel figyelte. Hallotta-e, amit a nép kiáltozott?
Vagy nem hallotta? hirtelen megmarkolta az egyik hírmondó karját és megrázta az egész embert:
--- Nagy fennszóval kiáltsad, hogy mindenek hallják. Mégegyszer kiáltsad Ders udvarbíró halála hírét.
A hírmondó, hogy szabaduljon a markából, torkaszakadtából harsogni kezdte:
--- Tisztesség adassék az ő személyének, Obor fia, Ders úr kimúlt már e világból. Fegyveres cselédszolgái a víz túlsó partján vesztegélnek, de nem bátorkodnak e betiltott helyre által jönni. És ott Ders úr nagy bogárlovát is láthatja, aki nézni akarja!
Mialatt az ember mondta, Ung nyugtalanul kereste Kinga tekintetét.
Mit gondol most magában? Hiszi-e végre? Olyan bizonytalan lett minden, mióta az éjjel elküldte őt.
...Eljössz-e vélem?...
A szél már visszasodorta Kinga arcára a patyolat fátylat és a fátyol reátapadt, mint egy áthatlan, fehér viaszlárva.






IX.



Ekészültél az útra?
Ung berántotta maga mögött az ajtót. Odakintről elleneszegült és birkózott vele a szél. Egész nap sivalkodott a tető felett, visszavágta a füstöt a házba, a tűzhelyen lelapult tőle a láng.
A lábasmécses csak gyéren világította meg a füstszagú pitvarkamrát és az ő kettőjük homályos árnyéka sokáig egyetlen összemosódott árnyék volt a falon. Később kevéssé eltávolodtak. Elfogódva, kiváncsian nézték egymást, szinte mintha előkészületlenül most maradtak volna életükben először így kettesben egyedül. Olyan megfoghatatlan volt ez. Minden megszűnt, minden elmúlt, ami eddig elállta őket egymástól. És Kinga hangja fénylett, csengett, mikor mondta:
--- Követlek Ung!
Számára csak azóta halt meg Ders, amióta ma reggel a templomlépcsőn elhitte a halálhírét. Akkor oldozódott fel a hittevésétől és azóta kezdett egyenesedni, lassan, vissza-vissza torpanón, mint aki sokáig meghajolva állt alacsony, nyomott boltozat alatt.
Ebben a megható felegyenesedésben Ung kivánatosabbnak látta, mint szegény, riadt rabságában, mégis tartózkodóbb volt hozzá, mint eddig. Már a magáét is kímélte benne.
Aztán lehajolt és megcsókolta a kezét. Mialatt csókolta, egymásután lehúzta a gyűrűket az ujjairól:
--- Ezek a karikák még a rabláncodból maradtak a kezeden, --- és elgondolkozva táncoltatni kezdte a gyűrűket a tenyere medrében.
Kinga odahajolt:
--- Mi ez a hasítás itt a csuklód felett? Tegnap nem vettem észre.
Ung szórakozottan felelt:
--- Semmi ez... ama naszádosok megtartották maguknak a dereglyét. Fákat döntöttem hát a Dunánál, hogy a halászok új dereglyét ácsoljanak ma éjtszakára.
Már egyre ingerültebben táncoltatta tenyerén a csörrenő aranykarikákat.
,,Ders adta neki..." és nem értette, hogyan tudjon embert úgy haragítani az, ami már mindenestől elmúlt. Hirtelen düh lángolt fel a szemében s régi vásott fiúmozdulattal belehajította a gyűrűket a tűzbe.
--- Szebbet adok, kék kövűt, zöld kövűt, mindent én akarok adni néked.
Kinga rápillantott és elnevette magát. Először történt ezekben a napokban, hogy nevetett.
--- Semmit sem viszek el innen, --- mondta s odaszorította a fejét Ung vállához, --- nézd, csakis amaz avult kis ködmönömet készítettem ki az útra. Onnan hazúról, lánykoromból hoztam, télen vasárnap templomban viseltem. Csakis ezt viszem, semmi egyebet.
Ung a térdére vonta és a szeme elfátyolosodott egy pillanatra, oknélkül, magától,
mert Kinga arca olyan szokatlanul halvány volt.
Reggel is észrevette már a sápadtságát, mikor ott fenn állt a templomkapuban, de közben elfelejtette.
A váratlanul támadt csend felrezzentette Kingát:
--- Mondjad, miért nem indulunk?
--- A házakban még ébren virrasztanak az emberek.
--- Virrasztanak? El is feledtem, --- Kinga lassan bólintott. --- Mi ketten boldogok vagyunk, ők pedig sokfele meghalnak. --- Elnyomott borzongás futott át rajta. Felállt. --- Menjünk innen. A házakban amúgy sem hallják a jajgatástól, ami kint történik. Vígy el messzire. --- Nyugtalanság látszott a szemében. Most már ő sietett volna.
--- Hol késik ilyen sokáig... az a tegnapi embered jön megint? Azt hiszed? Nem hagynak cserben? Igen... dehát akkor...
Ung megütközve pillantott rá.
--- Tegnap azonképpen kivántad, hogy udvarbeli népeidnek miatta még én is bevárjam a csillagot.
Kinga bágyadtan, idegenszerűen megint bólintott. Közben lefele húzta a kezét a nyakán:
--- Mily különös volt ez most... de már elmult, --- alig észrevehető erőfeszítéssel emelte fel a fejét, --- hát mondjad, hová is megyünk mi ketten?
--- Át a Dunán, --- felelte Ung és olyan fiatal és boldog volt ebben a percben, --- el Kolontónak, valamerre, --- ezt már bizonytalanabb hangon mondta és egy ideig a levegőbe tétovázott, --- valamerre, amerre még lehet...
Eddig csak azért küszködött, hogy elvigye innen Kingát, most egyszerre marokra fogta a szívét a külső világ nagy bizonytalansága.
Törődnék is vele, ha magányosan menne, de asszonnyal, fegyveres kiséret nélkül
ily időkben ismeretlen utakon, idegen veszedelmekben?... Valamiféle borús érzés szakadt rá.
Olyan volt ez, mintha megint a Vágvölgyében lenne a monostori menedékhelyen,
miután a csallóközi ispánt kiszólították és ő lett mindenért felelős...
Megcsúszva ült a lócán, nyakszirtjével a falat támasztotta, állát a mellének szegte,
az arca gondtelt volt. Mikor észrevette, hogy Kinga figyeli, hetykén fütyörészni kezdett és egymásután többször fát vetett a tűzre. A láng lelapult és fellobbant a tuskók körül. Ekkortól kezdve szótlanul nézték a fény kapkodását a falon.
Odakinn nem lesz tűzhely és nem lesz mécsvilág.
Kinga félt a sötétségtől, védelmet kereső kis mozdulattal visszabújt Ung mellé:
--- Már nagy szörnyűségeket híresztelnek a pogány tatárok sok dühösködéséről.
--- Semmit ne félj, vívhatatlan a birodalomnak ereje, ha mind az ő seregeivel hadbaszáll a király.
--- És te? --- kérdezte Kinga nyugtalanul. --- Erről nem beszélsz, de én tudom miket forgatsz elmédben.
Ung felegyenesedett a szavától:
--- Szégyenben onnan el nem maradok! De téged elsőbben biztonságos helyre viszlek. Engem pediglen ne félts. Nékem csillagom van. A kolontói öregpásztor is mondta. Diadalt hozok azokról a mezőkről az öledbe.
Kinga úgy érezte, mintha Ung mozdulatlanul távolodnék tőle mialatt ezt mondja. A keze után kapott:
--- Tudtam, hogy hamarsággal elmégy oda tőlem...
--- Majd visszatérek, --- felelte Ung félhangon, de nem gondolt oda.
Átkáprázott a vérén a vad hősi álom, a régi vágy: dicsőséget és hírt szerezni!
Új csillagot akart ő az égre tenni a magyar csillagok közé... Mondja-e Kingának, vagy ne mondja?
Férfiak dolgai ezek... És a feje kis rándításával belefordította szóranyitott száját a kedvese tenyerébe:
--- Mily igen meleg a kezed...
--- Itt ültem, amíg csak jöttél, közel a tűzhöz.
Ung egyre kifele hallgatódzott. Később szólt megint:
--- És gondoltál rám?
--- Rád gondoltam.
--- Csak én reám?
--- Te rád... és az életemre is, --- elfeledkezetten Kinga is az ajtó irányába nézett, aztán sóhajtott és szép lassú hattyúmozdulatával visszafordította a fejét:
--- Hogy miket gondoltam? --- pillanatig habozott, --- miért szomorítsalak? Nehéz élet volt az enyém. Mindig csak azt vártam, hogy múljék. Vártam, hogy este legyen és este a reggelt vártam. És olykor vártam, talán mégegyszer eljössz és átvetsz egy csipkerózsát a falon. Ez volt a legszebb, amim volt. Erre gondolni lehetett, mikor férfivigadozáskor felette csunyán kurjongattak Ders sok lerészegedett cimborái és ő maga is nagy fennszóval kurjongatott, keresvén engem erős káromlásokkal és én féltem és elbújtam előle a fonóba, szürkülettel menekedvén az egyházba...
Egész idő alatt olyan görcsösen szorította egymásba a két kezét,
hogy a körmei alatt pirosan szaladt össze a vér.
--- Ung, de hát hol késik ama halász? Talán kitekintek?... Nem, te maradj, majd én, --- már a küszöbön állt és sebesen feltárta az ajtót.
Odakinn ekkor, mintha teménytelen kísérteties orsó búgott volna fel az éjtszakában.
A mécses lángja inogni kezdett az asztalon. Mint egy világos láng, Kinga alakja is megingott a sötét nyílásban.
--- Jó eme külső hűvös... Uram Istenem, --- két gyűrűtlen kis keze megfogódzott az ajtófélfában.
--- Ung, miért bujdostak el a mi utunk fölül a csillagok? Kietlen mind az egész világ. Félni lehetne, ha nem lennél velem... Hallod, hogy fúj a szél?... Tegnap kellett volna elmennünk innen és te akartad is, de keserű szót mégsem ejtettél ellenem, noha különben nem hunyászkodol meg senki előtt. Jó voltál hozzám, kedvesem. Mily igen szerethetsz, hogy oly békességestűrő voltál, --- a hangja elszakadt, mintha elkószált volna tőle, aztán megint megkerült, --- nem, semmi...
Már visszaegyenesedett, a tenyere lesiklott a csípőjén és furcsán elcsukló kis szisszenéssel nevetni próbált.
Ung rámosolygott, amint most közeledni látta őt maga felé a kamrán át.
--- Mit is akartam mondani? --- Kinga szeme keskenyre húzódott, mintha keresne valamit, --- igen... hogy tegnap kellett volna elmennünk innen, tegnap, akárhová... De én féltem. Ders lova még nem tért meg akkor, nem hittem néked, pedig emlékszel-e, mikor otthon a tiszai földön a pogány halomról megláttad, hogy lángolnak a puszták? A többiek rád se hallgattak, csak én nem kételkedtem. Aztán akkornap mondottad először, hogy szeretsz, mert hiszek tebenned.
Ung a kert felé figyelt:
--- Valaki kiált odakint!
--- A halászod?... Siessünk, hamar, --- Kinga nem mondta tovább, a hangja megint félbenmaradt és egyensúlyvesztett mozdulatokkal futott az ajtónak. Ung csak az udvarfalnál érte utól. A kövek fölé hajolva állt. Lefele hallgatódzott.
Valahol tompa kolompolás vetődött fel az éjtszakából.
--- Nem a halász, --- mondta Ung kedvetlenül, --- ama kolompolással pediglen ne törődj, kínvallatásra, avagy bitóra visznek némi latrokat.
--- Temetnek, --- suttogta Kinga s a hangja alig hallatszott a szélben, --- ilyenkor... minden éjjel...
Az elmenekült főemberek telkei közül füstben ingó szövétnekvilág suhant fel a falra.
Tisztán látszottak a kövek, a fák. Kinga arca megfoghatatlanul idegen volt a kísérteties lobogásban. Keskeny sötét szemöldöke magasra húzódott a homlokában, a szája kevéssé megnyílt.
Ung nem tudta levenni róla a tekintetét és az ő kitágult mozdulatlan szemében látta
az elhaladó fáklyák fényét, egyiket a másik után, mintha valami mindig újra vérezni
kezdett volna benn a szemefehérében.
--- Kinga...
--- Jönnek!
Lenn az úton már kikanyarodott a menet. Legelől sötét cammogó emberforma lóbálta a kolompot. Egy botorkáló kereszt mögött kámzsás barát alakja mozgott. Elnyújtott éneklés lassú közeledésében fekete láda himbált elő. A vízszintesen úszó deszkák között élettelen püffedt test dombosodott ki. Alatta nyugtalan árnyékok igyekeztek, mintha a testet meg-megroggyanó óriási bogárlábak vinnék emelve. Valamelyik szövétnek világa egy bekötött orrú arcot emelt ki a hintáló láda oldalán.
Kinga megfogódzott Ung karjában.
--- Láttad?...
Az ingó fénnyel együtt tűnt el az arc. A püffedt domb is eltűnt, az úszó láda is
a sok cipekedő bogárláb felett. Az éjtszakában már csak a kolomp rezes üvöltözése folytatódott, kanyarogva, lefele a sikátoron, messze halkulón. A szél felbúgott az üres sötétben,
az öreg cserfa aszott ágai rekedten verődtek egymásnak.
Egy elhajított kavics csattant az udvarfalon.
--- Úr vitéz!
--- Jövünk! --- kiáltotta felszabadultan Ung és nagy szabad vizek szagát szagolta a szélben.
Leoldozódott róla minden borzalom. Mint más régi veszedelmekben, megint tőle függ az élet, s ami elleneszegül, az csak rossz varázskodás. Legázolja, összetiporja. Végre! És ismét érezte, hogy milyen erős és fiatal.
Ekkor mondta Kinga:
--- A ködmönömért szaladjunk! És imádkozzunk az Úr oltalmáért, te is velem,... a feszület előtt...
Mialatt a kerten átfutottak, Ung egyre hallotta füle mellett vergődni a hangját.
--- Már egyedül csak ő... Úr Jézus! Talán még megsegít...
Hirtelen elmult ettől a bizakodása. A siető kis lépés furcsán botladozni kezdett az oldalán. Mikor a kamrába értek, Kinga kormányozatlan kapkodással tépte magára a ködmönét, szinte fejvesztett iramodással indult a feszület felé. Ekkor történt... mintha orozva hátba döfték volna, egész alakja magasba meredt, a szempillái fennakadtak:
--- Jaj! --- két keze a lágyékába markolt és kínban ágaskodó teste erőtlenül visszacsuklott önmagába.
Ungnak a fejébe nyilait a mozdulata. Már látta ezt, mielőtt a kertbe szaladtak, az előbb is így tett, de akkor nem figyelte meg. Felmarkolta az asztalról a mécsest és lélekzetvesztve belevilágított a Kinga arcába. A mécses megingott. Az árnyékos szürke szemekből égő tűzben, ijedt idegen titok meredt rá,
az elkékült száraz ajkak nem hasonlítottak többé Kinga szép piros ajkára.
A rémület letépte ekkor Ung szívét.
Kinga felsikoltott és begörbült ujjakkal a szájához kapta remegő kezét.
--- Ung, az áldott Jézus irgalmára, úgy nézel rám, mint a Tiszaparton, a füzesből, mikor engem nászágyra vitt Ders, és lobogtak a sok lakodalmas fáklyák. Így... ilyen szörnyű búcsúzással...
Ung, nem lehet ilyen búcsúzást kétszer elviselni...
Ung nem értette a szavát. Leszakadt szíve zörögve vert, de nem a régi helyén.
Egész testében, az egész házban vert és egy rossz zsibbadás olyan tágra feszítette a szemét,
hogy ez talán mindig így marad, lehúnyni se tudja már, elfordítani se, szüntelenül látnia kell
a vörös foltot Kinga fehér nyakán. Látnia kell, amint terjed, púposodik és nem tehet ellene semmit,
pedig ő, szegény, úgy néz rá, mintha tőle várná, hogy ezt a borzalmat feltartóztassa.
Kínjában felordított. Ordításától felszakadt a mozdulatlan rémület. Előrevetette magát és két karjába fogta Kinga roskadozó testét.
--- Vígy az ágyasházamba, --- tördelte ő alélt hangon, --- ama halászoknak mondjad, majd holnap...
És Ung, miközben vitte, magához szorította a félájult kedvest, odaszorította,
ahol a fájdalomtól leszakadt a szíve.
Kinga hátracsüggő feje gyönge mozdulatával jelölte az irányt:
Erre... a folyosón... garádicsfok, le, még egy fel, vigyázz, meg ne üsd magad...
Ung lekapta a fejét az alacsony gerendák alatt. Homlokán kidagadtak az erek és oldalt hajolva betaszította félvállal az ágyaskamra ajtaját.
Csak a zsarátnok virrasztott odabenn a tűzhelyen. A mennyezetes négy faoszlop között homályosan tornyosodott a felvetett ágy. A falon bizonytalan kis világosságok felhőztek.
Ung megbotlott a szőnyegnek terített farkasbőrben. Lódulásában az ágyra ejtette Kingát és egyensúlyvesztetten maga is mellé zuhant. Aztán kábultan így maradt vele, kettesben... s a szívében hangtalanul fuldoklott az iszonyat és a fájdalom... Hát ez lett az ő nászágyuk, ez a szörnyű ágy?... De azért bénult szédülésében még mindig ott feküdt. Ha legalább meghalhatna, mielőtt megint tovább kell élnie... Ezt gondolta, mialatt a teste tudtán kívül tiltakozón, ferdén, egyre jobban elhajlott s növekvő kínban, irtózó szánalomban érezte Kinga felé vonagló csipőjének a melegét. Közel, egészen közel érezte az elérhetetlent, aki eddig megtagadta magát tőle.
Halálhideg verejték ült ki a homlokán. Mellette egy lázas, forró asszonyi kéz tapogatva keres az ágyon. Őt keresi, őt... a mozdulatlant, feltarthatlanul, elháríthatatlanul közeledik. Már rátalál, hozzáér... két karral öleli, fülledt lélekzete a szemébe lehel, könyökre támaszkodva ráhajol... most...
A lányos kis fej egyensúlyt vesztve előrebukott és Kinga egy soha nem adott, elszabadult csókban, zokogva az ajka közé itta Ung száját.
Pillanatig se tartott.
--- Mit tettem! --- rémülten lökte el magától. --- Ó mit tettem, hiszen én... --- a hangja elszakadt,
nem merte kimondani, amit már mind a ketten tudtak. A nyakát tapogatta, a hóna tájékához kapott. --- Eredj, ne lássad ezt, mondják így kezdődik el... szólítsd szolgálóimat, a monostori páterért szaladj...
nem, semmit ne tégy, csak fuss, menekülj tőlem, én édes szívem.
Gyönge két tenyerét erőlködve taszította a levegőnek, mintha még most is Ungot akarná óvni magától. Pedig ő ekkor már elhúzódva az ágyoszlopnál állt és a keze megismétlődő gyors mozdulatával letörölte Kinga csókját a szájáról.
Letörölte...
A fejében megdermedt a gondolat. Egy kicsiny láng fellobbant és kilobbant a zsarátnokon.
Kinga félhangon imádkozni kezdett:
--- Ó, én Uram, oltalmazzad meg őt a halálnak e kapujában... reám érkezzék minden haragod...
Ung megértette. Őérette imádkozik még most is, érte, aki letörölte a csókját.
És keservesen rázuhant a tudat, hogy az a mozdulata, mint a tüzes bélyeg,
szégyenfoltot tett az életére, beleégetett a szívébe, mindígre, amíg meg nem hal.
A fel-fellihegő zsarátnokból ködszerű vörös világosságok derengtek el Kinga hanyatt nyúlt teste
felett. Még mindíg imádkozott és egész idő alatt csak egyetlenegyszer emelte fel a kezét.
A szeméhez nyúlt, mintha valamit letörölne. Nem akart már soha többé sírni,
hiszen az Úr meghallgatta. Kettőjük közül reá hozta a próbát.
Érette, helyette, viseli, akit egész életén át szeretett.
A csenden át csodálatos elváltozás ereszkedett az arcára. Szeme a lihegő zsarátnok ködszerű
világánál Ungot kereste. Mikor egymásra lelt a kettőjük tekintete a néma, nagy találkozásban, rekedt, darabos sírás zokogott fel Ung melléből. Két térdre rogyott az ágy előtt és a kezébe temette az arcát.
--- Ung, --- suttogta Kinga, mintha álomban, távolodón szólítana álomjelenést, --- ne sírj, én kedvesem, már elkészültem az útra...






X.



Egy magányos ember futott bele a szürkületbe. Öklét a mellének szegte.
Két könyöke görcsben feszült hátra. A haja visszalobogott a homlokából és ő futott, futott, mintha már csak ez az eszeveszett vad futás lenne a világon.
Akik szemben jöttek, félreugrottak előle. A sikátorban ődöngő tehenek és birkák a fal mellé takarodtak az útjából. Egy markos legény hajolt ki a mészárszék ajtaján. A bűzhödt átjárók alatt legyek és disznók riadoztak a sárban. A halpiacon bámészkodva néztek utána a halászok.
Szokatlan volt ez, felsőbb rendből való embert ilyen futásban látni, fegyvertelenül, fedetlen fővel, mintha valami nagy erős parittyavető hajította volna neki a világnak.
Iramodó alakja mellett már eleresztették egymást az összekapaszkodó zeg-zugos fekete faházak. Sövények szaladtak felé, ólak, düledező csűrök. A járókövek sem ugráltak fel többé az útból.
Ung rohanó lába alatt keményen, szárazon csattogott a föld. Úgy csattogott, mintha a saját futása kiáltoznék utána.
Szaladni, rohanni, kitörni a tehetetlen zsibbadt iszonyatból. Belelódítani a kétségbeesése erejét ebbe a lélekzetvesztő, vad futásba. Arcával szaggatni, testével tépni a levegőt, belebódulni az inaszakadt sebességbe, gázolni, tiporni, rohanni.
Már a sík mezőnek szaladt neki. Ragadta magával a saját iramodása.
Ott, a vesztőhelynél, a keresztúton túl...
A komáromi bitófák sötéten ugráltak elő a fiatal tavaszból. Errébb az erdőszélen felborított kormos üstféle bukkant fel. Elfeketült, púpos szalmatető... egy kunyhó. Az lehet...
Összehúzott szemmel futott arrafelé. A szíve elszorult.
...Hát már csak ettől a kiközösített szegény viskótól vár ő segítséget? Itt, a vesztőhelynél...
Ez lett az utolsó reménység?... Nekiesett az ajtónak és keserves dühvel megcsapkodta a korhadt fát a jelzőkalapáccsal.
Zörgetésétől egy magányos kis erdei állat surrant odébb a sűrűben.
Megint zörgetni kezdett. Megint hallgatózott. Lesoványodott nyakán szakadásig feszültek az inak. A melle úgy járt, mint a sebesült vadé. A szája keserves szitkokat hajigált. Már a sarujával rúgta, két öklével verte az ajtót.
A kunyhóban nem mozdult semmi. Csak a saját maga hörgő lélekzete hallatszott a szürkülő tájban. Valami ismét elfacsarta a szívét. Talán nincs is itt, aki őt meghallja. Egyedül van, olyan egyedül... Egyszerre kimondhatatlanul elfáradt. Nekidűlt a földbesüppedt kis ajtónak és a bálványfának támasztotta a fejét. A kenderkócon fityegő fakalapács még egyet kalimpált a könyöke mellett, aztán sokáig tartott a csend.
Odakinn a keresztútnál, mint három hajlott fekete vándor, lassan beleindultak a bitófák a növekvő homályba.
Már nem tudta, mióta nézi ezt. És miért nem megy vissza Kingához? Talán eszméletre tért ezóta és hívja őt a négy ágyoszlop közül, hívja magához a homályos kamrába. Összerázkódott. Nyomorultul rettegett, hogy ott majd megint irtóznia kell attól az ijesztő, idegen arctól, amelyik már senkié és mégis mindíg ott fekszik a Kinga összegyömöszölt vánkosán a romlott, szörnyű levegőben.
Olyan nagy volt a szenvedése, hogy nem lehetett többé elviselni.
Ki a megmondhatója, mi ez ő benne?
Lehetséges-e egyidőben szerelem és iszonyat, vágy és undorodás?
Lehetséges-e a tébolyodott viaskodás azért, hogy Kinga éljen, akárhogy, csak éljen és a homályos, borzasztó kívánás, bár végeszakadna mindennek és a szegény ne szenvedne tovább,
neki pedig ne kellene már a kínját látnia.
Lassú szédülés fogta el.
Mikor volt, hogy utolszor evett, mikor aludt utolszor? Tiltakozón kiáltott fel, ellene akart szegülni a kimerültségének, de a térde mégis előre rogyott, a háta lefele csúszott az ajtófán.
Aztán nem értette, miért ül ott a küszöbön.
Tüstént feláll és visszamegy. Tüstént... csak egy keveset vár. Hátha mégis előjön a házból valaki. Nyilvánvaló, hogy ezért ül ő itt... dehogy is iszonyodik a Kinga kamrájától. Ő most csak vár... Mióta?... Talán már ez is régen tart és kétségbeesett önmaga felett.
Attól az éjtszakától kezdve, mikor két karjában vitte Kingát a rémületes ágyra, semminek sem tudta többé megmérni az idejét. Egyszer volt-e azóta nappal? Egyszer éjtszaka? Vagy sokszor harangoztak a barátok? Homályosan emlékezett, hogy Nagypéntekre elnémultak a tornyok és szent Húsvétra megint feltámadott az úr. Úgy tetszett neki, közben ő felhúzott térddel mindíg a földön ült a szőnyegnek terített farkasbőrön, az ágy lábánál, a háta meggörbült, a szeme kiégett a virrasztástól és már egészen megöregedett.
Hallgatózva hajlította oldalt a fejét az idegen küszöb felett.
Valaki jajgat! Kinga hangjával jajgat és a szél viaskodik a viaszkolt kenderszőttessel az ablaknyílás torkában, mintha bagoly huhogna odafenn. A halász meg csak dobja, minden éjjel dobja az udvarfalnak a kavicsot. Ilyenkor Kinga felijed. Ders nagy fekete lováról beszél, s hogy a patkója csattan és kérdi: --- ,,Hallod-e?... Értem jön!..." --- Ezt mondja a szegény kis hang. Amaz éjtszakán is egyre mondta, mikor a betegsége kezdődött és ő még mellette térdelt, az asszonyházban pedig már egyéb dolgok történtek. Milyen szörnyű volt... A folyosón lépések kezdődtek... Elmennek? Nem... többedmagukkal visszatérnek. Hogy topognak a garádicson...
Ung felnyögött ott a kiközösített, árva viskó előtt vergődő félálomban, lehúnyt szemmel mindent újra látott. Mint akkor éjjel...
Kinga ágyas kamrájának az ajtaja nyílik. Nyílásában sebesen virrad egy mécsvilág. Az ingó fényben gonosz karvalyarc hajlik befele az alacsony szemöldökfa alatt. Fenyegetőn gúnyos lesz a szeme, mikor őt asszonya ágyánál meglátja és tátogó, foghíjas sárga csőre rávijjog: --- ,,Úr Ders halotti torára tértetek be ide beste parázna vitéz?..." Ő pedig nem üti le, csak az ágyra mutat. A mécses emelkedő világa a négy ágyoszlop között éppen a fehér fejaljára esik... Nem, már nem Kinga arca volt az ott... az ember keze olyan hideg lett ettől, mint a vas... Talán valaki más feküdt oda. --- És ő most itt újra álmodná azt
az éjtszakát? --- A karvaly némber felsikít, elszörnyedve hátrál egyre sikít, s mögötte az ajtótorokban mennyi arc! Mind befele néz. Sok rémült arc, és egyre több... már egyre kevesebb és mire a reggel bedereng, már csak egyetlenegy. Az ott marad, azóta bólogat a küszöb felett és mondja,
hogy ő kolontói rabszolga, lakodalomkor onnan hozták el ide, Jószágnak hívják és tud egy jó kis imádságot, egyetlenegyet, amit még a monostorbeli jámbor donátáktól tanult. Jó kis imádságot tud.
Úgy morzsolja, mint patak vize a kavicsot. Mondja, mondja, akkor is, mikor a kútból merít, mikor ecetes ruhával mosogatja Kingát, inni ad neki, tüzet éleszt a kamra szegletében, vagy szagos venyigét éget az udvaron az ágyaskamra ablaka alatt... A sok tisztító füsttől hogy megaszalódott ezekben a napokban Jószág képe, egészen ráncos és kicsi lett. Gyulladt szeme szüntelen nedvez, mint az égett seb és a feje helybenhagyólag egyre bólogat. Ettől ordítani lehetne... Helybenhagyólag, most... Hé! kinek adsz te még itt igazat?... De a kolontói rabszolgaasszony nem felel és mindíg újra kezdi, ami nem segít. Már semmi sem segít. Hiába hurcolta oda szent László füvét, koporsódeszkát, balzsamot és mindent, amit a betegek ispotályában adtak. A barátok sok íres kenete, sem az ő sok imádkozásuk nem segített, még a sánta ráolvasó sem, aki fekete kecskebakot terelt az ágyhoz, hogy az venné magára a kórságot. Akkor mondotta Jószág titkolódzva, hogy balkéz felől a vesztőhelynél van egy kunyhó... akkor mondotta először a bűbájos asszonyt, akit pogány névvel Bíbornak hívnak.
És ő egyebet nem is kérdezett, csak futni kezdett. Fedetlen fejjel, mint az őrült, fegyvertelenül futott, futott s most itt ül és vár és valami fenevad tépi a mellét, mint régen egyszer vadászaton, mikor a vadkan belemart, a vére pedig ömlött az avarra. Hogy marja a szívét, nem tud mozdulni, kínjában nyöszörög, a vére meg csak egyre ömlik s lassan ringatózva úsztatja őt.
Zsibbadtan nyujtotta el a lábát, két karja befelé forduló ököllel a feje fölé feszült:
--- De rosszat álmodtam... nyergeljetek, hé... a kardom...
Maga mellé kapott, a keze a korhadt küszöbbe ütközött. Miféle gonosz bűbájoskodást bocsátott rá ez a hely? Elkínzottan nyitotta fel a szemét. Nem, most nem a vadkan szaggatja. Sokkal szörnyűbb fájdalom marcangolja a szívét. Már megint mindent tudott, amit emberi erővel végiggondolni nem lehetett. Gyorsan, hamar... Rémülten fogta fel, hogy elaludt.
Közben a bitófák egészen beleenyésztek a növekvő sötétbe.
,,Mit keresek még itt?"... Reménytelen tekintete a komáromi révhely irányába fordult. Visszamenni, visszamenni így?... Különös kis zörej kapott hozzá. A korhadt faház, mintha a hosszú csendben nekibátorodott volna, óvatosan, lassan nyílni kezdett ekkor. A hántatlan fatörzsekből összerótt falban lyuk támadt és a lyukon kidugta fejét egy asszony. Nagy dióbarna szeme bizalmatlanul kémlelte az ismeretlent. A haja olyan sűrű volt, mint kettéhasított fénylő fekete sisak. Kemény arcán valamilyen régi büszke szépség elhamvadt tüze sötétlett. Ung meglepetten nézte:
--- Kinek szólítsalak? Te vagy az, kit Bíbornak neveznek?
--- Mi járatban vagytok itt, úr vitéz? --- kérdezte az asszony sok hallgatástól berozsdásodott, mély hangon. --- Ne háborgassatok, mert én nem cselekedtem a Krisztus hite ellen...
--- Nagy bűbájosnak mondanak!
--- Csakis együgyű és tanulatlan asszonyember vagyok és tiltott dolgokban nem mesterkedem,
még ha a klastromos atyafiak küldtek is el leselkedni ide.
--- Az atyafiakhoz semmi közöm, --- felelte Ung nyersen, --- bármiket is cselekedtél volna,
nem jöttem, hogy perbe fogjalak. Azt sem bánom, ha a sátán hitére esküdtél,
vagy ha az ördög a harmadik ujjával nyomta rád az ő jelét. Semmit se bánok, csak jöjj el most vélem,
jó szolgálatjára egy nehéz betegnek, akihez hívlak.
Az asszony ajka közül, mint a ragadozóknak, fenyegetően villant ki a foga:
--- Mind e csúfságokért és szidalmakért menjek veled és a bosszúságokért, amiket mondottál, mikor is mondottad, hogy az ördög tette rám az ő jelét...
Mialatt beszélt, felvonta nehéz, kékes szemhéjjait s úgy nézett Ungra, mintha szegény rongyaiban valahonnan magasból nézne lefele.
--- Jól vegyétek észbe, úr vitéz, sem az ördögöknek, sem a szerzeteseknek az ő jószáguk nem vagyok. Ti pediglen ezeknek utána menjetek el tőlem.
Ungnak a homlokába lobbant a vér, de olyan nagy volt a nyomorúsága, hogy mégis engesztelő szóra kényszeredett:
--- Nem akartalak bántani, jó asszony.
Bíbor oldalt billentette a fejét, mintha hallgatóznék:
--- Nekem... nekem mondottátok? --- durva ingét belülről valami sebesen mozgatta a mellén és konok szája hullámot vert, mint a gyerek szája, mielőtt sírni kezdene. --- Nekem mondta... jó asszony... nekem... de nagyrégen hallottam ily nyájas beszédeket.
Ungnak eszébe jutott ettől, hogy otthon is, Kolontón, mennyivel többet győzött a robotosnép az ő kedvéért, mint a serkentő béresek ostoráért. És Vutuk és Pünkösd is mily nagy igyekvéssel szolgálták, semmiért, csak a szeme nézéséért, vagy talán a hangjáért. Nem lehetett ezt bizonyosan tudni. Most mégis kívánta volna, hogy Bíbor is az ő kedve szerint tegyen és valahogyan a szívével eloszólította magából azt a nevezhetetlent, aminek ilyen hatalma volt az emberek felett.
Szép aranyfényű szeme rákönyörgött az idegen asszonyra:
--- Segítsd meg őt!
Bíbor ekkor vette észre, hogy a jövevény vitéz fegyvertelen és szomorú és milyen fiatal.
Önkénytelen mozdulatot tehetett felé. Ung is közelebb, hajolt. Senki sem mondta neki,
mégis érezte, hogy ez az asszony nem azok közül való, akiknek parancsolni lehet,
s most már egész erejéből, csak úgy némán, akarni kezdte, hogy Bíbor is azt akarja, amit ő.
Az asszony egy darabig kíváncsian, ellenszegülőn nézte őt. Aztán elhatározta magában:
--- Mégis elmegyek ama nehéz beteghez...
--- Eljössz! --- Az élet és a reménység visszaömlött Ung hangjába.
Bíbor kikönyökölt a nyíláson:
--- Mondjátok csak, úr vitéz, bélpoklos lenne-e, kihez hívtok? Avagy a dög...
Ung arca megvonaglott. Olyan szörnyű volt ez a szó. Először mondták úgy,
hogy Kingához tartozott. Nem tudott felelni.
Később valahol egy madár kiáltott. Felnéztek mind a ketten.
Úgy hangzott, mintha gyötrelmében ember kiáltott volna a sűrűség felett.
A sötét hallgatást Bíbor bolygatta meg:
--- Most pediglen jó türelemmel legyetek, míg elkészülök az ő gyógyítására.
--- Siess!
A nyílás becsukódott a ház falában. Kint a vizeknél már elszórt vöröses derengéseket
vetettek maguk fölé a parti halásztüzek.
A kunyhó mellől hosszú, száraz neszeléssel láthatatlan kígyó siklott bele
a tavalyi avarba. Aztán ez is elmult.
Ung homloka mögött dobolni kezdett egy szó, ami még azelőttről maradt ott: siess, siess, siess...
A gallyak résein át most már a révhely felől is a szemébe lappangtak zavaros apró világosságok.
Ott, szent András felett... az ott talán a Kinga ablaka és bentről kihallatszik a jajgatása.
Felordított:
--- Hé, bűbájos asszony! Hiszen meghal!
Már megint őrjöngve döngette az ajtót.
Bíbor szemből, az út irányából jött ekkor felé. Megfoghatatlan volt, hogyan került oda. Nagy nesztelen lépésekkel közeledett. A kezében füstös agyagkorsót hozott és egy kis nyaláb rügyező ágat.
Aztán nem szóltak egymáshoz, csak gyorsan menni kezdtek, mintha megegyeztek volna. Jó ideje haladtak így a révhelynek kanyarodó marhacsapáson, mikor Bíbor kérdezte:
--- Kihez hívtok?
Ung mentében sietve felelte:
--- Az úr Ders udvarába!...
--- Hozzá? --- Bíbor hirtelen megállt. A dereka előrehajlott és ijesztő, lassú nevetéssel belenevetett az alkonyatba. --- Hát őt is megkívánta már a dögmirigy... Hé, te! És elevenül rothad Ders úr az ő udvarán? Mit? Hogy nem ő? Hogy máshoz hívnál? Semmit ne szólj! Semmit, úgysem hiszem és hozzá nem megyek. Had vigye a dög a dögöt. Vigye...
Ung dermedten látta Bíbor félelmes elváltozását. Már hiába mondta, hogy Ders meghalt, hiába mondott bármit is, az asszony féktelenül, süketen, vakon kiáltozott:
--- Vigye... vigye a dög! Ha száz halálnak halálával hal, az se lenne nékie elég bűnhödés. Ide nézz... ide...
És feltépte az inget a mellén.
Ung indulatos ellenszenvvel fordult felé. Undorodott tőle. Sötét bőrén, két elszáradt melle között még a homályban is látszott valamiféle csúf vörös heg.
--- Menjünk!
De Bíbor meg se hallotta.
--- Tudod-e, miért tették ezt rám? Bizony betegeknek gyógyításáért, akikhez hívtak.
A monostori atyafiak rontással vádoltak, ők adtak Ders udvarbíró kezére. András-egyház pitvarán böjtöltettek és ennek teltével, miképpen boszorkányokat, a templom tüzesített kulcsával
megbilyogoztak a keresztnek képére. Csúfságra... itt a hátamon is...
--- Ne háborogj most ezen, --- kiáltott rá Ung ingerülten, --- ne vesztegelj!
Bíbor elnézett felette. Az alakja idegenszerű, sötét gőggel növekedni kezdett:
--- Jobb ágyban születtem én, mint ők. Hiába tagadják. Foglaló szabadok vére vagyok, ezért is az ő bilyogjukat mindenestől kiégettem. Parázsra feküdtem, úgy égettem, hogy ne lássék, --- diadalmasan fellángolt a hangja: --- nincs többé rajtam a keresztnek jele! Csak a tűznek jele van rajtam... a régi szent tűznek jele...
Már egész magasságában állt ott az útfélen, mínt egy eltiltott régi bálványkő.
Ung szeme megakadt rajta. Végtelen messzeségek rejtélyes ereje érintette meg.
Nem tudta, mi volt ez, de egyszerre hinni kezdte, hogy e világon már csak a bűbájos
asszony tudná Kingát megmenteni. Magányos szenvedésében beszélni vágyott volna
vele a gyötrelméről, most, végre, egyetlenegyszer, mindenről,
aminek a szavát sem tudta. És mintha azt a mindent mondaná, belejajdult a hangja a tavaszba:
--- Mentsd meg őt, hiszen szeretem...
Ez a hang felrezzentette Bíbort kövültségéből:
--- Kiről beszéltek? De hát akkor kihez hívtok engem?
--- Kinga asszonyhoz hívlak, --- felelte Ung és kettétört fuldokló szava, --- hozzá, a megholt Ders udvarába...
Bíbor döbbenve pillantott a révhely felé.
--- Ő lenne ama nehéz beteg?... Hát őt is megkereste a fekete dög?... Bizony,
veszedelmemre fordulhat amiket tőlem kivántok, mert ha most harmadízben is megfognak,
mindenestül tűzre vetnek a poroszlók. --- Elnyomott iszonyat rázta meg. Aztán kihúzta magát.
--- De azért hozzá, én szegény galambocskámhoz, mégis elmegyek.
És mintha fejedelmi ajándékot akarna adni, elindult az úton.
Kétoldalt az alacsony bokrok, mint guggoló alakok ugráltak a hátuk mögé.
Gyors menésük közben Bíbor hangja sötéten fel-fellihegett:
--- Ismerem őt, --- megint mentek egy darabot, --- akkoriból ismerem,
mikor a tüzesített kulccsal ama csúfságot cselekedték rajtam a templom pitvarán...
Ung saruja egyre sebesebben csattogott az úton. Bíbor elfulladva beszélt:
--- Akkor, a szégyenből jövet mind a sikátorbeli latinusok kövekkel hajigáltak és menedéket senki
az ő házában nem adott, csakis Kinga asszony egymagában.
Az ő udvarán már nem bántalmazhattak, jóllehet kívül erősen fenyegetőzött a más nyelvben született sokaság.
Ő pediglen mindez idő alatt érettem imádkozott. Imádkozott a galambom és kívánta, hogy azonképpen én is imádkozzam. De én vonakodtam ezt cselekedni, miért is ő felette elszomorodott.
Ung nagy, feléledő tekintettel nézett rá és bár egész úton szinte futva jött, hirtelen megállt.
Megint az a megfoghatatlan rejtélyes messze erő érintette meg, amely mióta csak emlékezni tud,
mindíg viaskodik érte, hogy az életét a hatalmába ejtse. Most egy szempillantásra még Kingától is elrántotta a gondolatát. Suttogva kérdezte Bíbort:
--- Eleink pogány hitén lennél?...
Az asszony csökönyösen nézte maga előtt a fogyó utat.
--- Ki bátorkodnék a jelenvaló időkben, --- egy darabot mentek előre, mire folytatta:
--- Jóllehet, öregapám még amazok módjára élt és közülük való volt, kik jártak délen Koppány ősi tartományában, az ő nagyhatalmas véréből sarjadt táltos fejedelemnél.
--- Kiről beszélsz? --- riadt fel Ung. De az asszony nem erre felelt:
--- Ezért is a bírák kezére adták öregapámat, --- mondotta sötéten, --- noha nem cselekedett
ő egyebet, csak a haját nyiratta, miképpen azok, kik a régi hiten voltak,
oszt madárszóból meg pernyéből jövendölt, élő fákhoz ment és kútfőkhöz,
nem pedig a klastromos atyafiak egyházába, miértis eltemették élő elevenen. Én pediglen gyermekségemben nagy siralommal néztem, miképpen mozgolódik felette a föld.
Derék, sudár ember létére hányta, vetette magát még a rög alatt is és a klastromos
atyafiak azonközben szünetlenül énekelték az ő templomos éneküket...
Bíbor váratlanul megállt és elmaradt, mintha nem tartoznék az ifjú emberhez.
Szemben emberi alakok bukkantak elő a homályból. Elvétett szavak hallatszottak a hűvös tavaszi alkonyatban. De azok is megijedtek a találkozástól, sebesen szétváltak és az
út két oldalán beletűntek a sűrűbe.
Mikor már megint csak a kettőjük lépése verte a sík csendet, Ung,
mintha egész idő alatt ezen gondolkozott volna, unszolva kérdezte a bűbájos asszonyt:
--- Hiszed-e, hogy meggyógyítod őt?
--- Amiket cselekedni tudok érette, azokat cselekedni fogom, --- felelte Bíbor. --- Szent élőfáról
hoztam ágat és a tiltott kútfő vizéből merítettem a korsómmal.
--- Hát te nem izsóppal és ráolvasással gyógyítasz? És kútban nőtt fűvel sem bűvösködöl?
Bíbor feje megvetően egyenesedett fel:
--- Én nem tudom az ördöngösök hatalmát és nem tudom az új Isten embereinek a hatalmát.
Én csak a tűz és a víz hatalmát tudom. Mert e világon mindeneket csak a tűz és a víz gyógyít meg.
A naptűz és a földön égő tüzek és a folyók és a források ereje...
Valamerről megint beszéd hallatszott. Egy csapszék nyitott ajtaján szurtos vörös világ esett a fűre. Visító borzas leány szaladt ki. Dülöngő részeg férfiak vetették utána magukat.
Az út lakott helyek közé szorult. A zeg-zugos fekete faházak alatt egyre szűkebb és sárosabb lett.
Bíbor ismét elmaradozott. Nagy nyugodt lépései úgy csattantak a járóköveken, mintha egészen magányosan járnának. Ungnak pedig ekkorra már megint csak a Kinga háza látszott az egész világból.
A magas nádtető, az útra kémlelő egyetlen kis ablak és a szállingózó ritkás füst, amint az öreg cserfa rügyezésébe akadozott. Olyan erős és elhasználatlan volt benne az élet, hogy Kinga halálos veszedelmét nem tudta mindíg felfogni. Ok nélkül újból reménykedni kezdett. Talán már nincs úgy, mint mikor elment, talán jobbra fordult minden, miközben odajárt...
De a ház nem adott életjelt.
A sikátor torkából hallgatagon összeverődött népségek néztek arrafelé. Szegény emberek voltak, a Kinga szegényei és Bíbort nem bántotta közülük senki sem. Egy siránkozó púpos alulról felnyúló reszkető kezével még küldte is:
--- Az Úr Jézus megáldjon, Bíbor... Gyógyítsd meg őt nekünk, ha tudod.
--- Azonközben vigyázunk idekinn, hogy az atyafiak, avagy a poroszlók meg ne lepjenek...
Az udvar tájéka messzire egészen kihalt és néptelen volt. Eltűnt a karvalyarcú némber, a cselédnép elbújt vagy szétfutott, csak az ólakban rángatta fel-felbődülőn valami menekülni akaró állati rémület a fékláncokat.
Az iszonyat már kijött a házból és körben ólálkodott mindenütt.
A kapudorong a földön hevert, a kapu nyitva volt. Nem tért már be oda senki sem.
Ung mellére rázuhant a hely rettentő, árva szomorúsága. Pillanatra szorongva megállt.
Váratlanul, sötét alak cammogott ki ekkor a szomszéd udvartelek mögül.
Ung öntudatlanul Bíbor elé hajlott, hogy eltakarja.
Mi jut eszébe? Ez az ember tartóztatná fel őt?
De hiszen olyan gyámoltalanul botorkál, mintha már horgadtan a kasza elé dűlne.
A keserűség felnyögött Ungban.
Mégis Kinga fekszik odafenn és ez a horgadt megyen odébb, holnap is megy majd és holnapután is.
A koldusnépség pedig a sikátor torkában, a Kinga szegényei, nem irtóznak ettől, de tőle félnek, akinél szebb senki sem volt ezen a helyen... Ung ekkor, mintha szemközt jönne, szinte látta galambszürke világos tekintetét, szép, fiatal testét, leányos kis fejét patyolat fátylak lobogásában, míg a háza előtt
nagyot került bűzhödt rongyaiban a horgadt öreg és befogta az orrát a kezével.
Nekifutott, hogy leüsse, aztán csak visszagörbült a karja és két öklét a homlokának vágta,
hogy kívül is fájjon, amit belül már nem lehet többé elviselni.
--- Bíbor! Hé...
Fejvesztetten szaladni kezdett a ház felé, oda, ahol már minden ajtó nyitva volt.






XI.



A sötétség megnövekedett a házban, mióta odajárt.
Csak a pitvarkamrában az asztal szélén pislogott egy mécses, egészen az asztal szélén pislogott, mintha sietségében tette volna le oda valaki.
Ungnak a szemébe szúrt az árva fény és maga sem tudta miért, minden ok nélkül
már jóformán semmit sem remélt.
Mi történt közben odabenn? Rettegni kezdett, hogy ezt most meg kell tudnia.
A világtalan folyosóban kétszer is megállt. Ujjai a falat tapogatták, előrenyujtott lába a garádicsot kereste, aztán lekapta a fejét. Az átjáró alacsony gerendájához ért és a levegőtlen csendben, mintha megint a Kinga hangját hallaná: ,,vigyázz... meg ne üsd magad"... Még akkor is vele törődött,
nem magával, mikor a két karjában erre vitte, talán meghalni vitte azon az éjtszakán.
Elzsibbadt keze szabódva tolta befele az ágyaskamra ajtaját.
Ecetszagú, romlott levegő ütötte meg, rászakadt a gyomrára, visszalökte a testét.
Szédülve kapott az ajtófélfához. Minden a fejére dűl már, a sötét ágyoszlopok is dűlni kezdenek...
Később ez valahogyan mégis abbamaradt. A fedeles nászládáról a szemébe világított egy mécses.
A szegletben tűz égett a füstlyuk alatt és Jószág is ott volt.
A kolontói rabszolga kinyujtott kezében kövült lemondásban tartotta az ecetes edényt,
de a feje azért a mécses lobbanása szerint szanaszét mégis több helyen bólogatott a kamrában,
az ágynál is, a falon, olykor a mennyezeten is.
Mikor Ungot meglátta, állati megadással kezdte mondani:
--- Hiába mosogatom ecetes ruhával, mán csak úgy él,
mint vizen a bugyborék, rajta semmi sem segít. Napköltekor a főasszony kedvelt lovából
is kimúlott a pára. A hajlottszarvú tehén idétlent ellett. A veder is magától leszakadt a kútba.
Nagy rossz jelentések ezek, miértis hamarsággal kimúlik mán ő e világból.
A négy oszlop közül fojtott nyöszörgés hallatszott. Errébb még egy árnyék támadt a falon.
Bíbor, mint sudár fa, állt a mécsvilágban. Pillanatig semmi sem látszott tőle,
csak ő látszott az egész kamrában. Idegenszerűen nagy volt a gerendás mennyezet alatt
s most ráhajlott Kinga ágyára. Mennyi idő telt? Egy kés hasított az Ung halántékába.
Nem, nem is kés volt! Valaki felsikított. És a kolontói rabszolga is a füléhez kapta a két kezét.
Kinga sikított:
--- Te vagy, bűbájos asszony! Ki hívott ide? --- a hangja már jajgatva könyörgött:
--- Üzzétek el, menjen... irgalmas Isten... ne ő... az Úr Jézus szolgája jöjjön...
Bíbor keményen felegyenesedett. Még ott volt, még nem ment el az ágytól, az alakja mégis olyan sötéten magányosnak rémlett, mintha nem tartoznék többé oda.
Ung előregörnyedve nézte őt:
--- Ne menj el, maradj, segítsd meg, még ha nem is akarja.
De Bíbor karja elutasítóan emelkedett, aztán, mint egy bárd, átzuhant a levegőn és valamit elvágott:
--- Nincs mit keresnem itt, beteltek az ő napjai...
Már a küszöbön látszott a körvonala. Már üresen tátongott az ajtótorok. Eltávolodó nagy, nyugodt lépések mögött valahol lenn Jószág futamodása hallatszott a kihalt házban.
--- Ő sem segít... senki többé, --- mormolta Ung és reménytelen magányában erőszakkal
hurcolni kezdte kimerült testét az ágy felé.
--- Ung...
Hallgatózva, ferdén hajolt oldalt. Szívébe markolt a hang, az utolsó, ami Kinga szépségéből még megmaradt.
--- Ung, te vagy? Nem látlak, valami elveszi a világomat...
Míly forróság van itt, mily igen sötét van itt... Gyujtsa meg Jószág mind a gyertyákat
és lámpákat a házban és te hozzad közelebb a ládáról a mécsest. Jer,... nem, ne hallgass rám, ha kérlek... A kezemtől tudom az arcom elváltozását. Nem szabad többé rám tekintened. Te csak arra emlékezzél, aki voltam...
Ezalatt az ágyon valami kísértetiesen emelkedni kezdett a félhomályban. Már előrehajlik, hegyesen kimeredő két könyöke felett erőtlenül ide-oda inog keze közé fogott feje.
--- Ung... eszembe jut, amit tegnap is akartam... Az Úr Jézus irgalmára, mégis vedd ama mécsest, vedd... csak az egyszer, utolszor, hamar az arcodhoz tartsad... de azonközben a szemedet erősen
húnyd le, hogy engem ne láss és téged én... mégegyszer lássalak.
Ung borzadva visszahőkölt:
--- Ilyent kívánnál tőlem?
--- Kedvesem... hiszen soha többé nem kérek én már tőled egyebet...
Mint egy utolsó halálos bűvöletben érezni kezdte ekkor Ung, hogy a szenvedés
és a szánalom olyan mozdulatokat parancsol rá, amelyeket nem ő akar. Már ott állt Kinga ágyánál, kezében az égő mécsessel, lehúnyt szemmel állt a csendben, mozdulatlanul.
A szaggatottan remegő fény megvilágította kínban felemelt fejét, beesett arcát, a szája vértelen,
fájdalmasra feszült vonalát. Ezt is el kell viselnie... És állt, mint a kőből faragott kép és várta,
hogy a szíve meghasad.
--- Ne... ne nyisd ki a szemedet!
Lassú, súrlódó neszelés csúszott ekkor felé. Kinga előbbre hajlott az ágyon.
--- Ung... te... mivé lettél?... Mily igen megvesszőzte az Úr a te arcodat... Hová múlt el a te szép ifjúságod?... Avagy csak az én szemem csalatkozik? --- a kezét tördelte és
erőlködve nyujtotta előre lesoványodott nyakát, --- kevéssé látlak. Fogytán van az olaj a lámpában...
Nem, ne jöjj közel hozzám, és felnyöszörgött, --- már tisztábban látok...
És te sírsz, aki mindent bátran elviselsz... Ung, tartóztat a siralmad. Inkább mosolyogj, ha tudsz és ezenképpen bocsáss el a boldogoknak helyére...
Ung erőszakosan lezárt szemét tágra tépte ekkor a fájdalom.
De Kinga már elfedte az arcát két felismerhetetlen szegény kezével.
--- Most hát küldj a monostori testvérekért...
A magasba emelt mécses alatt Ung előrehajlottan meredt le az ágyra, ahol Kinga hangjával az a szörnyű, elkékült rém beszélt, amelyik egészen idegen volt és kettőjükről mégis mindent tudott.
A szava már alig hallatszott:
--- Fuss, küldjed a cselédszolgákat, oltáros papot hívjanak... imé kiérdemeltem az utolsó útravalót...
A kín elhomályosította Ung eszét. Nem megy! Hiába akarja. Nem adja oda a barátoknak. Kell még valaminek lennie az ellen, ami Kingával az ágyon történik, ami leveszi szép arcáról azt az ijesztő, kelevényes idegen arcot. Kell még valaminek lennie... hiszen felnyitná érte az ereit,
hogy a maga vérét adja neki.
Kinga összekulcsolta a két kezét:
--- Ne hívj már vissza én édes életem... Ezentúl is utánam jössz te majd... szállást csinálni én mindig előtted megyek...
Ung homlokát hideg verejték lepte el. Miért beszél így, mint valaki öreg,
aki messziről gyerekhez beszél?
Nem mondta ki, Kinga mégis felelt:
--- Már régen élek... ezért az Úr sok megpróbáltatással adta nékem tudtul kegyelmét, --- zavarosan, félhangon számolni kezdte az éveit, --- bizony, nagy idő betelt már... Tizenkilenc esztendő forgott el felettem és most vinni akarnak...
--- Kik akarnak elvinni tőlem?
--- Hát te nem látod az angyalokat?...
Ung odanézett, de az angyalokat nem látta.
--- Nagy tündöklésben a felülvaló lakóhelyre akarnak vinni, --- suttogta Kinga titokzatosan.
--- Számosan vannak... itt körülöttem... szárnyuk a mennyezetig ér, nagy fehér szárnyaiktól
nem térnek a kamrában... Várják, hogy a siralmad elbocsássa az én szívemet...
A révedező kis hangot pillanatra valami eltépte ekkor. Elváltozottan, ijedten felkönyörgött:
--- Siess, most már a gonoszok lelkei akarnák megszállni a házat. Viaskodnak érettem, űzzétek el őket... Adják fel rám a viaticumot... Siess, sokakat meggyógyít ezenképpen az Úr...
--- Ezenképpen, meggyógyít? --- Ung csak ezt hallotta. Hát tudna a Megfeszített ily csodát mívelni? Felzaklatott szívében megint rohanni kezdett az elakadt vér. Mégegyszer feléledt benne a remény. Hamar, hamar... A folyosón már zihálva ütközött a hangja a falak között:
--- Jószág, hé! Asszonyod szolgálatjára légy!
A cselédház felé is kiáltott, de onnan senki sem felelt. A halántékában doboltak az erek: --- Pokol tüzére valók vagytok, miképpen gazdátok! --- Bizony a Ders cselédei ezek! Holnap karóba huzatja valamennyit... Jól esett most erre gondolni. Dühösen visszarázta homlokába csapzott haját. A kardja, a kopjája... Mintha hirtelen szélvész sodorta volna át az udvaron, bele a növekvő éjtszakába.
A sikátorból kis utcatűz fénye karmolt a szemébe. Lobogásában emberi alakok guggoltak. A falnál egy ködmönös támaszkodott. A szurtos átjáróból kinézett valaki, de egyikük sem tartóztatta fel.
A sötétből ekkor már sebesen jött felé szent András egyháza és odabenn most mondja a Pater nostert a kaputartó barát. Milyen soká tud tartani egy Miatyánk...
A monostorajtón egy laikus testvér hajolt ki.
--- Benedicite... Hogy soká várakoztatok? Mi is felette kevesen vagyunk már itt. Alig egynéhányan, elfáradottak... És ti kihez hívtok pátert ily éjtszakai órában? Mit mondtok?...
Pillanatig hallgatott.
--- Hozzá?...
A fráter már nem kérdezett egyebet.
Ung arca előtt sietős súrlódás hideg szelet csapott. A monostorajtó visszatért a helyére.
És ő fázott és kívül volt, kívül mindenen. Előrevetett tenyerével öntudatlanul, hiábavalón befele nyomta a mozdulatlan kaput, aztán abbahagyta. Mereven ideoda kezdte húzgálni mutatóujját a vaspánton. A pánt hideg éle kellett most neki. Ide-oda... Egyszerre ráeszmélt, hogy mit tesz. És ezalatt Kinga várja őt, ott a szörnyű ágyon. Elkapta a kezét. Inkább egy Pater nostert mondhatna. Az lesz a legjobb, az még használhat is s mire a végére ér az ember, a kapu is kinyílhat talán.
A szája meg-megrándult, egyre-másra könnyek csurrantak le az állán a bőrujjasára. És a mutatóujjával remegve tovább rajzolta a kapupánt vonalát.
Mintha a háta mögül valaki siettetőn szólította volna ekkor, hirtelenül arccal fordult a térnek.
De a piactér reménytelenül elhagyatott és sötét volt. Csak odaátról, a monostorházhoz toldott szurtos kis ispotályból vetődött ki a sárra valamelyes szederjes fény. A megvilágított ablaknyílásban egy szerzetes-atyafi mozgolódott. Ung látta, amint a földre szórt szalmán fetrengő emberi formákhoz egyre lehajolt.
Ettől a megismétlődő, szegény mozdulattól csodálatos vádoló fájdalom nyilalt belé. Ezek itt, idegen beteg népségekhez is lehajolnak, akiktől mindenki elszalad. A bélpoklosokhoz is kimennek, mikor kereplővel járnak a városfalak alatt, hogy eleséget vessen és meneküljön a nép. A szerzetes atyafiak sohasem menekülnek, még a megkövezett fekete ember mellé is letérdepeltek és elmennek a haldoklókhoz is. Ő pedig... egész idő alatt mit tett Kingáért? Megsimogatta-e vagy egyszer is a homlokát? Lemosta-e róla a forróságot ecetes ruhával? Csak a csókját törölte le... Pedig nem félti a saját életét. Hiszen Kinga mindene e világon és mégis megborzad, ha feléje nyúl...
Odabenn az ispotályban megint lehajolt a szerzetes atyafi egy beteghez. De hát miféle ereje is van ezeknek, hogy ilyent tudnak tenni?...
És kint a piactéren, ő, aki fiatal, erős fegyveres volt, egy pillanatig fegyvertelennek érezte magát.
Aztán jóformán észre se vette, mikor a monostorajtó kinyílt. Mögüle világosság csapott bele a külső sötétbe és a füstös fáklyafényben egy páter csuklyás feje tűnt elő. A felvont csuklya árnyékában viaszszerű keskeny arc látszott, a mozdulatlan száj valamikor sokaknak parancsolhatott. Kemény álla alatt nyakbaakasztott bőrtarisznya lógott a mellén.
A Szentséget hozta a bursában. Ung letérdelt a földre:
--- Ave Pater reverendissime.
A páter pillanatig meglepetten nézett rá. Aztán odább ment és gyors haladásában imádkozni kezdett.
Mindössze csak egy szolgáló barát járt előtte magasba tartott fáklyával. Feje felett visszafele lobogott a szurkos láng. A nyugtalanul hintáló fényben ijesztő lendülésekkel ugrott át a csuklyás páter egyik járókőről a másikra.
Ungot szíven lökte ez. Már látta így... egészen így...
Ezt a barátot haldoklóhoz hívják...
Névtelen iszonyat rázta meg. Mintha újra akkor este lenne, mikor a városba bejött... de a fegyveres ember, aki a barátot kíséri, most ő maga. Az árnyéka ott mozog a földön, árnyékkezében átnyúlik a dárdanyél a piactéren és feketén, egyenesen oda mutat, ahol Kinga lakik...
Fent a toronyban pedig megszólal a lélekváltság kis harangja, hogy valaki útrainduló lelkét elkisérje.
A szegleten az utcatűznél némán, nehézkesen térdeltek le a guggoló alakok. A ködmönös ember is letérdelt, aki az előbb a falnál támaszkodott. A sötét átjáróból előretolódott néhány elmosódott körvonal. Mind odafele fordultak. Az alsó város irányából kolompolás hallatszott.
A barátok közeledtére Kinga kis kertjéből nagy menekülő lépések enyésztek bele az udvar sötétjébe.
Ung tudta, hogy Bíbor volt.
A fáklyafényben már emelkedni kezdett a páter karja, a kámzsa bő ujja visszacsúszott a mozdulattól, keskeny, előkelő keze szinte az alacsony szemöldökfáig ért.
--- Pax huic domui, --- mondotta, mikor átlépte a küszöböt és megáldotta a haldokló házat. Aztán a válla felett fáradtan hátranézett. Némán parancsoló szája nem mozdult, Ung mégis megértette, hogy nem szabad tovább követnie.
A laikus fráter is rátekintett ekkor. Mintha csak most látta volna meg, hogy ismeretlen ember hívta őket ide, úgy elbámészkodott ezen, hogy ágaskodó nagy szőrös keze közben nem a helyén kereste a falon a szövétnektartó vasat. Mire beletalált a fáklyanyél a vasba, a fráter rosszalóan morgott valamit Ung felé, aztán összehúzódott az egész ember és osonó macskalépéssel, mint aki ismeri a járást, ő is eltűnt a házban.
Ung undorodva nézett utána. Mit keres ez itt? De a másik... Ki az a csodálatos barát? És hiábavaló kínban arra gondolt, utána futna, elállná az útját. Nem... hiszen nem is állná el az utat, már olyan alázatos lett, mint soha életében. Csak a fal mellé húzódnék a folyosón a garádicsnál, az alacsony gerenda alatt, hogy mondja néki: vigyázzon... mint Kinga mondta... akkor... A szája remegni kezdett: ,,Vigyázzatok..." ezt mondaná és mélyen meghajolna. Földig is lehajolna, úgy esedezne hozzá, ha van benne iránta szánalom, tegyen valamit, tegye meg azt, amit ő mindentől könyörög, még a füvektől is, a fáktól, a víztől, a tűztől... Bíbortól is.
Mentsék meg őt... tegyenek csodát!
Hiszen már ők uralkodnak az egész házban. Megszálltak minden helyet. Kingát is elveszik tőle és őt nem engedik hozzá, pedig itt olyan egyedül van. Szomorú tekintete tévetegen körbe-körbe járt az elárvult kamrában. Szeme megakadt a zsámolyon... Az ő kis padja... ott ült, térde körül kulcsolt kézzel, fehér szépségében a boldog éjtszakán, akkor, először. És azóta hová jutott... Minden egyéb a helyén van még, a guzsaly árnyéka is a falon, csak ő nincs itt többé és a tűzhely is kihűlt. Régen betakarhatták a parazsat, a parázs meghalt a hamu alatt. Oda dobta a Kinga gyűrűit, amiket mindíg az ujjain viselt. Bűnbánóan letérdelt a tűzhely elé, keresgélni kezdett a régi hamuban. Ha megtalálná, az jót jelentene... Már kétségbeesetten hányta szét az üszköt, mintha egész élete ettől függne. Felkiáltott. Az egyik gyűrű a kezébe akadt... De hiszen ezt leánykorában is viselte. Mégsem szólt, mikor ő a tűzbe dobta, csak nevetett. Akkor még nevetett... Ha majd visszaadja néki, megint nevetni fog, nevetni fognak mind a ketten. Óvatosan lefújta a gyűrűről a hamut és a kisujjára húzta.
Mi volt ez? Kábultan felállt. Beszédet hallott odakintről. Lépések jártak a ház előtt, türelmetlen hangok kiáltoztak fel. A barátokat keresték, hívták őket, siessenek. Bentről, az útranéző ablakból a laikus testvér kiáltott vissza nekik. Ung nem értette hogy mit, de a valóság megint mindenestől rászakadt és zavaros pillantással keresni kezdett valamit, amibe megfogódzzék.
Csak később eszmélt rá, hogy a falüreg Krisztus keresztjébe fogódzik bele a szeme.
Összerezzent.
Ezt a keresztet tette Kinga kettőjük közé az ő éjtszakájukon.
Az úr képével védekezett ellene, mikor akarta őt, mikor egyetlen egyszer szerethették volna egymást.
Az Úr Jézust, aki mindig ott szenved a keresztfán.
Lassan közeledni kezdett felé. Felvont szemöldökkel, mereven nézte a máskor ijesztő szenvedést.
Most nem volt ez neki idegen és egy pillanatig ott a kereszt előtt oldalt csüggesztett fejjel,
a kín örök mozdulatában, kinyílott a karja a levegőben. Aztán kimerülten megingott a teste,
a falnak dőlt és Krisztus felé emelte két összekulcsolt kezét:
--- Úr Jézus tartsd meg őt az én szívem vigasztalására és én hinni fogok ezért
Te benned és nem kételkedem többé a Te hatalmadban, tiltott dolgokon sem elmélkedem többé Uram,
és a Te vitézed leszek és monostort rakatok a Te szolgáidnak, kelyheket s ezüst edényeket,
füstölőt és sok lámpákat viszek be szent egyházaidba a Te dicsőségedre, Uram...
Már felriadt. Hátamögött, a kert felől mintha Bíbor szólt volna be ekkor a nyitott ajtón.
--- Hiába kéred, Ő nem segít!
A sötét, mély hangból Ungot ragadozó sas szárnya csapkodta meg. És odabentről... képzelte-e,
vagy igazán hallotta... a páter hangja mint galamb szárnya, szelíden zsongítón szállt át a házon:
--- Ego te absolvo...
--- Feloldozta, --- suttogta hangtalanul Ung. A falnak dűlve a válla tengelyén kifele fordult.
--- Feloldozta... És ekkor olyant érzett, mintha ez most eltiltaná tőle Kingát s eltörölné,
ami eddig közöttük volt. Aztán megfoghatatlan, tompa szavak ezdtek terjedni.
--- Kyrie eleison... Christe eleison, orate pro ea...
Ki mondta ezt? Miért imádkozzák itt a haldoklók imádságát?... Csak arra eszmélt,
mikor a folyosóajtóból belejött a mécsvilágba a páter alakja.
--- Úgye élni fog? --- sajgott feléje a hangja, mintha kegyelemért könyörögne.
--- Az örökkévaló boldogság mennybéli országában, --- felelte fojtottan a barát és lehajtott fejjel,
sebesen elhaladt mellette. De a küszöbön, mintha valami feltartóztatta volna, ami nem is látszott,
lassú fejmozdulattal mégis visszanézett reá.
Ung lesoványodott teste idegenszerűen merevre nyujtózva dűlt a falnak. Az arca beesett volt,
mintha belülről kétoldalt beszívták volna, a szeme világában meghalt a fény.
A laikus testvér barátságtalanul pislantott oda és róla mondhatott valamit, mert suttogva közel
hajolt a másikhoz. A páter szótlanul az ajtó felé intett a kezével és sok szenvedést látott
szomorú tekintete úgy nézett az ismeretlen fiatal emberre, mintha ilyen szenvedést még
nem látott volna soha:
--- Hát oly igen szeretted őt?
Ung vértelen ajka megmozdult, de hangot nem adott. Kissé megnyílva úgy maradt
a szája és a falnak hanyatlott fejnek ez még fájdalmasabb kifejezést adott.
--- Uram Istenem, --- a páter leeső keze megcsörrentette az övkötelébe akasztott olvasót.
Csend volt egy pillanatig.
--- Szegény, --- mondotta ekkor a barát olyan halkan, mintha ezt végtelen szánalommal befele,
magának is mondaná. És a szeme összehúzódott, mint aki messzire visszanéz,
oda, ahol egykor maga is járt.
Aztán sötét kámzsájában megint csak egy fáradt, idegen pap volt és a hangja is
egészen idegen lett:
--- A vigasztaló szent Lélek irgalma legyen véled!
--- Megálljatok páter, --- riadt fel Ung s utána botlott, --- megállj...
A laikus fráter kiemelte az égő fáklyát a szövétnektartó vasból. Csak ő felelt:
--- Várjatok jó türelemmel. Nekünk még sietős utunk van, imént hívtak egy haldoklóhoz.
--- És futtában kiáltotta vissza a kertből: --- Mielőtt pirkad, eljövünk érte a halotthurcolókkal!
Ung torkában elrekedt, rémült suttogás fuldoklott:
--- Meghalt? Nem igaz! --- Ekkor felordított: --- Nem ment ő el így éntőlem!
--- A lába mintha nem lett volna az övé, ellene szegült. Az ajtót sem találta már ott, ahol azelőtt volt,
a zavaros sötét folyosó is elmozdult, a garádicsok is elmentek a régi helyükről.
Másutt volt minden és ő mindenbe belebotlott.
Mikor Kinga ágyaskamrájához ért, kétoldalt az ajtófélfába fogódzva támasztotta fel a testét.
Így állt egy darabig ingadozva, aztán mintha előre bukna, a felső teste lassan befele hajlott.
A zsarátnok még élt a kis tűzhelyen, a nászláda fedelén még égett a mécs.
Semmi sem változott, minden úgy volt, mint azelőtt,
csak a csend lett más, valami hiányzott belőle.
--- Kinga...
Hallgatózva, lábujjhegyen indult át a kamrán. A térde az ágynak ütközött, mire megállt.
De a csend most is folytatódott és még mindig hiányzott belőle a Kinga lélekzete.
Már hiányzott az egész világból.
--- Kinga, kedvesem... felelj!
Ung szívében valami ijesztően buggyant ekkor.
A csend borzasztó lett.
Először volt, hogy Kinga nem felelt.






XII.



A hír terjedni kezdett a városban. Elvétett fáklyafények alatt surrant át a fekete zeg-zugok között.
Egy ablak rácsrostélya mögül lekiáltott valaki. A szemközti udvarról is kérdezték:
mi történt megint?
A csapszékből kijöttek az emberek.
Az éjjeli menedékhelyről álomból riadt alakok ődöngtek elő és a latinusok sikátorában
is sokfele óvatosan nyílt a sötét kis műhelyek ajtaja. Az ötvösmíves, a fazekas és a pajzsgyártó, akik emberemlékezet óta haragos szomszédok voltak, pislogó faggyúmécseseikkel most az ijedtség egyetértésében botorkáltak felfele a falak mentén gyülemlett szemétdombok között. A koldulóbarátok temploma alól az aranyfonó, a gyapjúfestőmíves és a cipellőcsináló is odajött. Komáromi civisek és hospesek elkeveredve, csípőre támasztott ököllel, Ders udvarbíró háza irányába fordulva izgatottan beszéltek az utcatüzeknél.
Odafenn a halottasház udvarán is tüzet raktak azóta. Mintha a szokatlan fény visszahívta volna az elmenekült cselédnépeket, félénk körvonalak szállingóztak elő az éjtszakából és messziről nézték a lángoló világosságot.
Az egyik udvarfához kötötten ott állt Ung lova. Nem lehetett tudni, ki vezette elő Jákó úr óljából,
csak ott állt nyergelten, útra szerszámoltan. A gazdája fegyverzett volt, mintha hadba menne.
A válláról hosszú gallérköpönyeg lógott le a sarkantyújáig. Valahányszor mozdult,
a sisakja vasában vörösen gyulladozott a tűz fénye.
Többen látták, mikor odament a lovához és egészen közel hajolt hozzá.
Kívüle nem ismerte őt már itt senki sem. Az arca szinte az állat pofájához ért és a ló és
a gazdája egy darabig szomorúan, mintha egymást nézték volna.
Aztán Ung elfordította a fejét, ahogy az ember idegenek között nehéz órában elfordul
a barátja tekintetétől, mert különben talán sírva fakadna.
A ház előtt bátortalan lépések tétováztak. Most a koldusok voltak legelől.
Már Kinga szegényei is tudták, hogy meghalt a főasszony.
A siratók üvöltő siralma felverte a fojtott csendet.
Fekete nagykendőkben nézőbe is jött néhány elszáradt anyóka, de a pitvarajtón azért mégse mert bemenni senki. Pedig odabent alacsony cserépmécsesek és hosszú gyertyák égtek az asztalon.
Az egyenlötlenül libegő kis lángok világátol, szemközt még a feszület is látszott a falüregben. Az ablaktábla szelelőnyílásán át most is kivetődött a kerek sárga folt a fűre, mint akkor éjjel, mikor Ung először ide jött.
Bénult tekintettel nagyon régen nézte ezt a fényfoltot. Hogy összegázolták azóta a füvet...
A kert alatt ekkor már a halottdícsérők elnyujtott, vonító énekléssel dícsérték a megholtat. Bent a sikátorban hangosan jajveszékelt az előbujt nép, hogy oly nagy főembernek, mint amilyen életében Obor fia, Ders udvarbíró volt, a dög veszedelme miatt ily sietségben, tor és vigadozás nélkül temetik az ő hitespárját.
Szent András egyházában harangozni kezdtek.
A sarkig tárt udvarkapun már két szurkos szövétnek lángja kanyarodott be. Alattuk felvont csuklyák hegyes körvonala húzódott előre. Jöttek a barátok. A többiek közül egy fejjel magaslott ki az a páter, aki Kingának elhozta az utolsó útravalót.
Csak árnyszerű, megfoghatatlan mozgalom volt ez Ung számára. Nem tudta felfogni,
hogy valóság lehet és várta, mikor múlik el. Kis ideig lehúnyta a szárazságtól fájó szemét,
de minden folytatódott.
A pitvarkamra küszöbén mécsessel a kezében a kolontói rabszolga állt.
Már elvégezte utolsó szolgálatát megholt asszonyánál.
Jószág törődöttebb és aszottabb volt, mint egyébkor, a feje most is bólogatott.
Az út felől, a kapu irányából nehézkes járású férfiak jöttek át az udvaron.
Az orruk felett keresztbe kötött kendő látszott. Szurtosak és szomorúak voltak,
de azért még a barátok is utat nyitottak előttük.
--- A halotthurcolók...
Fojtottan mondta ezt valaki. Hátul az ólaknál mondta, mégis olyan erősen hallatszott,
hogy közben szent András harangja is elvesztette a hangját.
Ung úgy összeszorította két kezét a kardja keresztjén, hogy egészen elfáradt.
Aztán mintha egy titokzatos rém söpörte volna ki az udvart, eltüntek az arcok,
eltakarodtak az árnyékok.
Csak a barátok maradtak ott. A kolontói rabszolga később megint az ajtónyílásban állt.
És miközben elindult a menet és vitték Kingát ki a házból, ki a kapun, meredt szemmel,
szüntelenül, lassan bólogatott.
Valahol elől egy horgadt öreg cammogva kolompolni kezdett. De a nép most nem futott el.
Az emberek a házak falához lapulva vártak. A kevés előkelők is, akik a körülzárt városban rekedtek, kijöttek a füves térségre. Arcukra húzott köpönyeggel ott verődtek össze a vén cserfa tövén.
A fáklyák füstje, mint a baldachin ingott a levegőben úszó koporsó felett. Akadozó, nehéz útját,
Ung a többiek mögött, magányosan követte a lovával. Mentében egész idő alatt egy felszakadozott bőrfoszlányt tépdesett a keze a nyeregről. Csak jóval később merészkedett előbbre a tekintete.
A menet kanyarodott. A páter csuklyás feje most is felmagaslott a szerzetes atyafiak közül.
Ung vonásai, valami keserves erőlködéstől kimozdultak a helyükből.
Görcs facsarta meg a száját és ekkor mégis az úszó láda irányába nézett...
Pillanatig megint lélekzeni tudott...
A kolontói rabszolga fehér patyolat alá takarta az utolsó útra asszonya arcát.
Vagy a szél játszanék lágyan az ő fátylaival még egyszer felette?

Szent András komor harangozásába már belecsengetett a kolduló barátok éles kis harangja és a naszádosok útja felől az apácák fazörgetője is megszólalt. A kolompok csaholtak, a barátok énekeltek.
A fekete faházak tövén egyre sokasodtak a libbenő lángok. Fáklyák, gyertyák, mécsesek jöttek elő a zegzugokból s lefele húzódtak a sikátoron, mintha a levegőn át sok vércsepp pergett volna végig az éjtszaka arcán.
Megint kanyarodott az út. Ungnak úgy tetszett, a házak is oldalt hajolnak, az emberek is
és a páter ott elől kimerültségében meginog. Csak azoknak a sűrűsége tartja fenn,
akik szorongva körülte mennek. Nem lehetett ezen gondolkozni. Többen rákiáltottak, mikor mint a vak, nekitörtetett a zavarodásnak és botladozva a lovát is húzta maga mögött.
Aztán remegő hideg kezével,
az önkívület mozdulatában egyszerre odatartotta a papnak a kengyelvasat.
Már elsodorták, visszanyomták, de ettől kezdve a többiek feje felett, nyeregben vezette a menetet lóháton a barát.
Hátrább azért mégsem indult tovább a vonulás. A testek torlódtak, megálltak, minden akadozott, fullasztó zürzavar kerekedett. Az egyik halottvivő ember támolygott és a koporsó is arrafelé billent.
--- Valaki fogja meg!
Sokan kiáltották, de mindenki irtózva elhúzódott. A négy ember körül üres térség támadt.
Ung, mintha lökték volna, átugrott a térségen. Már a deszka alá nyomta vasinges vállát és
másik kezével félrelódította a roskadozó embert.
A dermedésben fojtott kérdések szakadoztak:
--- Honnan került elő?
--- Úr Isten...
--- Ki ez itt, hogy szabad vitéz létére beáll halotthurcolónak!?
Ő pedig, mint szörnyű rémálomban, megsemmisülten ment. A szeme nem látta többé az utat, a lába önmagától lépett, a feje neki-neki esett a deszkának és közben úgy érezte, mindent elmulasztott, amíg Kinga élt... A melle zihált a súly alatt és a harangok és énekek zúgásán át egyszerre Kinga hangja kezdett hallatszani. Mintha szólítaná... halk hangjával lágyan, édesen mondja neki: ,,jó, hogy itt vagy... félni lehetne, ha nem lennél velem..." És mialatt így haladnak, mind csak szólítgatja, egyre kérdez onnan fentről, mindent kérdez, amit egész életükön át még egymással beszélni akartak, otthon Kolontón is majd ha öregek lesznek, ők ketten, a tűznél a télben...
--- Te meg én...
--- Kyrie eleison, Christe eleison!
Háromszor kiáltotta a nagy könyörgést az éjtszakai nép és legelől szent András egyháza elé értek a fáklyák.
A templomban az előbb még Vigiliákat énekeltek a barátok. A kapu oszlopos sötét mélyéből most gyertyák derengése jött elő és a pitvarlépcsőn csuklyás körvonalak álltak, mintha a főasszony fogadására surrantak volna össze a megmaradt monostori atyafiak.
A páter hátraszólt, miközben leszállt a nyeregből:
--- A templomnak tartsatok.
Közelről jött a hang, beleesett Ung fülébe és megütötte belül a homlokát. Rémülten felnézett a deszkaszálak mellől. Ne oda... ne a templom kövezése alá, ahol rajta tapodnak... töredezett át a szívén s már fennszóval is mondta:
--- Légy irgalmas atyám. A folyó partján, szabad ég alatt, a cinteremben adj neki temetkezési helyet, ahonnan messzire ellátni.
A páter kereső tekintete találkozott Ung tekintetével. Szeme egy pillanatig csodálkozón rajta feledkezett az ismeretlen ifjú emberen, aki a halotthurcolókkal emelte a koporsót. Körültük a várakozó lángok rőt világosságokat vetettek az emberek arcába. A lépések bizonytalanul topogtak, mintha kérdeztek, feleltek volna, merre menjenek.
A csuklyás körvonalak lesuhantak a lépcsőn. Tanácsot tartottak maguk között.
--- Ily nagy vész idején...
Mindenki állt, a hátulsók békétlenkedtek.
--- Biztonságosabb elföldelni odakinn.
A páter mögött ekkor a fáklyák is elkanyarodtak a templomkaputól. Haladó fényükben már felvetődött a keresztvivő árnyéka szent András oldalfalán. Aztán szétpárázott a füstös világ a sokfele kiásott gödrök felett. Készen várták itt a gödrök azokat, akiket mostanában éjtszakánként sietve a házakból kihoztak. De a pap ott elől, még tovább ment egy darabot. Arrafelé ment, amerre a szentelt föld partosa valahol lent belemerült a Dunába.
Az ég olyan messze és magas volt, mintha mély szakadék fenekéről látszanék. A folyó elsikló nagy tömegeinek özönlése odahallatszott a füzek alól. Utóbb már nem látszott az ég, nem hallatszott a víz. Az út véget ért egy keskeny verem előtt és a nyitott föld felzokogott. Énekelni kezdtek a barátok:
--- Requiem aeternam done ei Domine...
Megremegtek az emberek, a fák, a csillagok s a Libera után a szorongás gyötrelmében a Pater noster csak olyan halkan morzsolódott, mint a megásott sírba lepergő föld.
Ez is abbamaradt. Elnémult, akár az ének és az imádság. A rövid csendben valakinek a saruja alatt megcsúszhatott egy rög ott a szélen. Ütközve görgött alá a parton és csobbant a folyóban, mikor elmerült.
Ung hallotta ezt a csobbanást és a patyolattal fátyolozott arc felé nézett, le oda a földre. Most hát eljött Kingával a Dunához... De milyen csendesen fekszik. A teste keskeny és hosszú és olyan merev és ünnepélyes, mint ájtatosan megfaragott templomi szobor.
Egyszerre már nem láthatta őt. Esetlenül hajladozó sötétségek kerültek kettőjök közé. Kötelek surlódtak a deszkák alatt.
Akadozó lélekzettel előbbre lépett. A szeme beleszédült a megásott sirgödörbe. Olyan soká tartott ez, hogy a barátok hátulról már visszafele húzták. Ő mégis lefele nézett. Úgy nézett, mintha a tekintetével ágyat vetne neki odalenn a földben.
A szeme kifejezése azután is olyan maradt,
mintha nyitott sírba nézne és a szívére nehéz hegyek kezdtek esni.
Óriási, dörömbölő nehéz hegyek zuhantak Kingára is, de mire nem hallatszott többé semmi,
a földből mindössze csak egy kis hant emelkedett.
Aki még ott volt, sietni kezdett. Szakadozott rajzásokban apró lángok mentek elfele.
A távolodó fáklyák, mint a lidércfények uszkáltak a piactéren át.
A templomkaput is becsukták. A temetőn egyre feketébb lett az éjtszaka.
Ung nyugtalanul nézett szét. A növekvő csendben, elhangzott szavak tértek vissza hozzá.
...et lux perpetua luceat ei...
De hiszen mindjárt egészen sötétben fog feküdni Kinga, pedig ő félt a sötéttől.
Utolsó estéjén is akarta, hogy meggyújtsák a házban mind a mécseseket és gyertyákat.
És egyszer, még odahaza, Kolontón, ő szaladt égő forgácsért a tűzkamrába,
hogy világosság legyen a pitvaron s a kezében hozott láng alatt hozzá bújt a tekintete.
Mintha eszét vesztette volna, egyszerre ki akarta venni az egyik laikus fráter kezéből a fáklyát.
Pillanatig szinte dulakodtak egymással. A fráter ellene szegült, rá is kiáltott,
aztán észrevette, milyen fenyegető lesz ennek a különös idegennek a tekintete.
Dörmögve ment el onnan. Ung a hant fejénél a földbe szúrta a szövétneket.
A magára maradt láng fénygyűrűje hol áradt, hol apadt a megtiport földön.
Mikor már lassan, borzadozón minden élet elhúzódott tőle s
az utolsó emberi hangok is szétmállottak az éjtszakában, ekkor lépett bele a virrasztó szövétnek világosságába egy barát.
A páter volt és most megint olyan szomorú tekintettel nézett az ismeretlen ifjú emberre, mint ott a pitvarkamrában.
Fáradt kezével megérintette a vállát:
--- Azokat próbálja az Úr, kiket kiválaszt és szeret.
--- Szeret... --- élettelenül, keservesen ismétlődött az utolsó szó Ung meghúzódott száján. Olyan kegyetlenül hangzott ez most neki, olyan sötéten fájt, hogy elfordította a fejét.
Mire visszafordult, a barát már nem volt ott.
Az ég újból magas lett, mintha szakadék fenekéről látszanék és a nagy elnémulásban
újból hallatszott a víz hideg tömegeinek szüntelen özönlése,
a dunai füzek alatt.
Soká tartott, mire Ung valaki jelenlétének a tudatára ébredt.
Nem messze lehetett az, aki kívüle, még ott volt.
A temető túlsó végén, elfeledetten, Rege is felnyerített ekkor. Az emberek a piactér szélén a gonosztevők szégyenfájához kötötték a lovát, mikor már nem kellett.
Odalátszott bizonytalan formája, de errébb is állt még valaki.
Egy magasbamerevedett megsűrűsödött sötétség figyelte őt s a lélekzésével
is folyton háborgatta.
Rémülten kezdte érezni, hogy ez most már egészen magához téríti kövült bénulásából,
pedig ilyen szerencsétlenséget csak dermedt félhalálban lehet elviselni.
Úgy, mint az előbb, mikor még magányosan, mozdulatlanul állhatott itt a halottak között
és semmi sem történt és semmi sem kezdődött el.
A földre meresztette a szemét, de ez se segített. Mintha fekete kárpit nyílásából tolódott
volna egyre előbbre, Bíbor arca belehajlott a fáklyafénybe és nehéz kékes szemhéjjai
alól kérdőn nézte őt:
--- Mit használt az imádságod?
Mikor Ung nem felelt, az asszony lepillantott a frissen felhányt hantra.
Elrozsdásodott hangja mélyebb és halkabb lett:
--- És ő, szegény galambocskám, ő is csak a Megfeszített irgalmában bizakodott, de a
Megfeszített nem akart segíteni.
Ő a szenvedést szereti és a halált szereti! A teremtett lelkek azért mégis mindiglen az
életet és az örömet kérik tőle.
Ung most sem felelt, de miközben az asszony beszélt, elsötétülő szívvel mérte minden szavát. Ha vigasztalással kezdi, elűzte volna magától, de azt, amit mondott, belőle vette, a lélekzetéből, eleven húsából, mérhetetlen szenvedésébol.
Ó, hogy meggyötörte Kingát a Mindenható,
mielőtt elragadta és milyen elviselhetetlen sanyarúságra taszította az ő szétmarcangolt életét!...
A halálra sebzettek borzasztó hangja tört elő a melléből.
A kíntól megalvadt vér felszakadt az ereiben és minden elinduló cseppjével vádolón,
lázadón az Isten ellen fordult.
Bíbor előrefeszítette a nyakát, úgy leste és a hangja félelmessé lett, mikor megszólalt:
--- Elfordultunk a mi régi istenünktől, ezért ő is elfordult mitőlünk.
Az új pediglen próbálja eme népet, mert nem bízik a hűségében.
És küld ránk dögnyavalyát és háborgást és tatárveszedelmet,
miért is a nép térden csúszik eléje és nagy fáradalommal tanulja a sok jövevény imádságot
és zsoltárt, hogy engesztelje.
Titokzatos vad fény csillant meg a szemében:
--- Pedig ha néminapon megölnék az új Istennek mind az ő papjait, miképpen megölték
a mi nagyrégi hitünk papjait és elemésztenék, amik írva vannak róla,
miképpen elemésztették a mi bűvös rovásainkat, bájoló énekeinket, irott köveinket,
bizony csak kifaragott keresztje maradna meg, de a tanítását senki sem ismerné és annak utána elkorhadna kifaragott keresztje is.
Mialatt beszélt, megkerülte a hantot és árnyéka hatalmasan,
fenyegetőn rávetődött a templom falára. Egészen közel ért.
A tekintete azért pillanatra sem eresztette el Ungot, s a szemében most már diadal volt.
--- Te pediglen emlékezzél rá, --- és két kezével szinte megrázta maga előtt a levegőt,
--- emlékezzél rá, hogy megöltek mindeneket, kik a mi régi hitünk titkait tudták...
De amíg a tűz ki nem alszik e világon és a vizek el nem apadnak, van tanítása a régi istennek.
A tűz és a víz megmarad a földön, ha nem is emlékeznek többé, hogy a Tűz is isten,
a Víz is isten.
A fáklya fokán magasba kapott a láng, mintha jelt akart volna adni a tűz és
a part alatt fenséges ágyán felemelkedett a folyó.
Ung öntudatlanul előbbre lépett. Bíbor árnyéka mellé az ő árnyéka is
rávetődött ekkor a templomfalra.
Most már hallgattak mind a ketten.
A csendben csak a fáklyaláng sercegett. És miközben a szurkos fán egyre lejjebb szállt a láng a földhöz, odakinn a folyón is csodálatosan tükröződni kezdett. Vagy lassan közeledő párja támadt volna a Dunán?... Már tisztábban látszott.
Éjtszakai naszád úszott lefele a sötét vízen. Jött magányosan, kísértetiesen a néma partok között.
A naszád orrán nagyrakás fából tűzhalom égett és vöröslő fénye két oldalt,
mint cafrangos skarláttakaró lobogott le a hajóról a habokba.
Fenn a fedélzeten a füstös világban fegyveres emberi alakok mozogtak.
Mire a révhely tornyai alá értek, elnyújtva, hosszan kiáltozni kezdtek az éjféli hajósok:

--- A királynak felőle!... Fegyverre keljetek minden várbeli vitézek és közönséges népek!
Szent András egyház temetőjében hallgatózva egyenesedett fel Ung magába roskadt alakja és úgy fordult a Duna irányába, mintha az az úszó naszád csak neki kiáltana.
A levegő áramlása megint hozta a hangokat:
--- Béla király úr már a Sajó mellé szállott a hadakkal!... Sietve gyülekezzetek!
Ung visszarántotta tekintetét a folyótól. A két tenyerét beleszorította a szeme gödrébe.
Így állt kis ideig, majd lehajolt a sírhoz, egészen úgy hajolt, mint Kinga fölé, mikor megcsókolta.
Egy felemelt röggel megérintette a homlokát, az ajkát, a szíve táját, aztán kinyújtott keze lassú, bús mozdulatban szétporlasztotta a rögöt a hant felett, mintha virágokat morzsolna le rá,
vagy talán mindent, ami az élete volt.
Bíbor ámultan figyelte. A reménytelen kétségbeesés pillanatok alatt hősies
bánattá lett az elkínzott fiatal arcon. Már valaki másnak tetszett,
amint merev tartással átment a temetőn. Csak mikor megoldott lovára felvetette magát,
kinn a piactéren, akkor nézett még egyszer vissza.
--- Hová indulsz, úr vitéz? --- kérdezte az asszony és elrozsdásodott hangja megint mélyebb és halkabb lett.
--- Engem hívtak azok... hadba indulok. --- És Ung arra gondolt, hogy ott férfimódra meg lehet majd halni.
Az asszony szomorúan húzta át az ujjait az állat sörényén.
--- Így, magányosan akarsz kimenni e betiltott városból? Az utat sem ismered. És ama villások és kaszások...
Ung fáradtan felvonta a vállát. Már helyrefészkelődött a nyeregben, a lába is beletalált a túlsó kengyelvasba.
--- Ha ezenképpen akarod, --- mormogta Bíbor, --- én tudom a vizek rejtett dolgait és tudok egy gázlót a Vágon át.
Mikor a lovas elindult, alig hallhatóan szólt utána:
--- Ne lásson most engem senki véled. A naszádosok helyeinél meglelsz, a Donáták monostora alatt, --- és mint aki ismeri az utakat, már letért egy láthatatlan gyalogösvény felé.
Ung rövidre fogta a fékszárat, a térdével is szorította a nyugtalan lovat. Ez az erőfeszítés valamennyire elfoglalta, mialatt a sötét téren áthaladt. Mikor nem látszott többé az az árva fény a temető felett, akkor egyetlenegyszer, mintha a torkában lánc csikordulna, röviden, rekedten felzokogott.
A ló visszanézett rá és botlott. Aztán csak elvétve csattant a patkó a sikátorbeli járóköveken s a magányos csattanásoktól még félelmesebb lett a csend.
A fordulóknál már jó ideje eltaposhatták az utcatüzeket, még az üszkük is meghalt azóta. Ember nem látszott sehol. A nagy temetés után elbújt az élet a házak mögé és magára reteszelte az ajtót.
De odafenn, Kinga udvarán minden ajtó nyitva van. Nem égnek többé mécsesek. Az ágyaskamra is világtalan és szent András egyház alatt haldoklik az utolsó fáklyafény...
Hátrafordult a nyeregben. A fekete csenden át mintha visszhangos patkócsattogás követné. Ki lovagol mögötte sötéten, mint az éjszaka, szótlanul mint a halál? Vagy senki sem...
A naszádosok sikátorába ért. A Donáták monostora közelebb jött. Fák körvonala látszott. Mintha már a Vág hangja is hallatszott volna.
A ló felhorkant, valaki keze kinyúlt és megfogta a pofaszijját.
--- Te vagy Bíbor?
Ettől kezdve nagy, nyugodt lépéssel vezette a bűbájos asszony a Vágnak a lovat.
--- Ha megszokja a szemed a sötétet, --- mondotta, mikor leértek, --- te is meglátod, túlnan a topolyákat... arra tarts és baj nélkül átkelsz a folyón.
A sekély parti víz loccsant, buggyant a köveken. Ung már odahallgatott. Bíbor szava rezzentette fel:
--- Mikor is a folyó derekán mélyebb lesz a meder, ne riasszon ez. Nem ellenséged a folyó, miért is ott erősen lemossad az arcodat és a kezedet. A víz jót akar és ezenképpen leveszi rólad a beteg helynek minden rossz rontását, mert a dögnek nincsen hatalma a vizek felett.
--- Te is jót akarsz vélem, --- mondotta Ung élettelenül, --- ezért szerencsével járj minden utadon.
Vívódva hallgatott egy darabig. A hangja tompa volt, mikor megszólalt:
--- Már mind idegenek ők nekem, kik odabent a városfalak között lakoznak. Ezért is te vígy majd némi napokon tüzet az ő nyugvóhelyére, --- aztán még a sötétben is elfordította a fejét, mintha nem akarná, hogy most a szemébe nézzenek. --- Mikor pediglen a Boldogasszony csipkerózsái nyílnak, Bíbor... vígy egy csipkerózsát is neki...
A ló patkója fulladtan csattant a vízalatti köveken. Freccsenve gyöngyözőn szóródott fel a hab.
Bíbor, mint eltiltott régi bálványkő állt meg a part felett.
--- Kelj át bántatlanul a vizeken! --- kiáltotta a távolodó után, --- légy régi dolgok hírmondója, jelentsd meg a népnek az ő útját!
És ekkor, nagy ősi mozdulattal magasba emelte két kezét és tenyérrel fordította a folyó felé:
--- Amerre jársz, keresd a régi istent, mert csak ő menthet meg minket... Számosan vagyunk még... szétszórt üldözöttek... --- hallatszott az éjtszakában. --- Várunk rád... találd meg... találd meg... ezenképpen legyen...
Már elömlött a folyó minden hang fölött, csak a víz hallatszott és emelkedése egyre feljebb jött. Körülözönlötte az állat himbálva haladó, nagy testét, vonta magához, mélyebbre, egyre mélyebbre, vitte a felnyaldosó hullámokba. A kengyelvason már átfutott az ár. A lovas saruján beszivárgott a lucskos hideg, a térdét csapdosta.
Letért volna a gázlóról? Elvétette volna a vízi utat?
...nem ellenséged a folyó a víz jót akar veled...
Újra hallotta Bíbor szavát és öntudatlanul lenyúlt a hozzá ágaskodó árba. Megmerítette a tenyerét s feje fölé emelt kezéből az arcára csorgatta a vizet.
A ló lába alatt elveszett a meder. Elmerült a folyó ágya és az állat úszni kezdett. Rugaszkodó térde, felfelkapkodó patája tajtékot túrt a szügye előtt. Tágult két orrlyukából kimorajlott ziháló lélekzete. A megdagadt tavaszi ár ragadva sodorta. A lovas előre kapott. Pillanatra a fiatal élet kapott a ló sörényébe. De már lazult is a marka, szinte nem fogódzott többé. Megpihent benne a gondolat, hogy jól van így, most majd beszívja a folyó mélye és odalent mindennek vége lesz. A folyó temeti el, lován, fegyverzetében... a folyó temeti el, úgy ahogy a régiek temetkeztek...
Az ár pedig csak egyre emelkedett.
Lobogó, suhogó, hideg selyempalástban futott el mellette kétoldalt a víz.
A teste kimerülten ráhanyatlott a lova nyakára és nem tudta, hogy két karjával átöleli.
A felhabzó víz lefolyt a képén, a tajték belekapkodott a szemébe.
Aztán, nem ő akarta. Semmit sem akart...
A ló feje mégis irányt változtatott s mintha álmodna, ő is látta már...

Halavány káprázat úszott az ár felett és messziről, tévetegen, el-eltűnően átúszott ekkor bódult öntudatán a csallóközi hattyú vizek színére kelten... Ott, előtte... a folyón... és mutatta az utat.
A topolyák tar gallyai között lassan fordult le ekkor a fogyó hold ezüstsarlója s a hattyú,
Kinga rejtélyes régi mozdulatával, fehéren haladt előtte a sötét vizen.
Már minden elhomályosult és Ung nem tudta többé, alámerült-e a mélybe a hattyú,
vagy úszik-e még, szállást csinálni néki a túlsó part felé?

 
 
0 komment , kategória:  Tormay : Az ősi küldött 1.1/2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 561
  • e Hét: 1431
  • e Hónap: 12582
  • e Év: 277797
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.