Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Erdélyi József
  2016-03-22 21:00:26, kedd
 
 








Erdélyi József


Erdélyi József (eredeti neve: Árgyelán József) (Újbátorpuszta, 1896. december 30. -- Budapest, 1978. október 4.) Baumgarten-díjas költő (1929, 1931, 1933)

Költői fellépése az 1920-as években valósággal forradalmat hozott. A "nyugatos líra" általános sikere idején Petőfi Sándor lírai örökségét, a népköltészet hagyományát keltette életre. A hagyományos formát modern érzékenységgel, nyugtalansággal szőtte át. Költészetében a leírás és ábrázolás kapott szerepet: táj- és életképekben, emlékek rajzában, epikus költeményekben fejezte ki érzéseit. Ezzel az 1920-as évek tárgyias költői szemléletének előfutára lett. Lázadóként lépett fel, az elnyomott szegényparasztság követeléseit szólaltatta meg. A népi írók jobbszárnyának egyik hangadója volt, a jobboldali radikális ideológia hatása alá került (a nyilas Virradatban megjelentette Solymosi Eszter vére című versét, és később belépett a Nemzeti Front nevű szélsőjobboldali pártba).







ANYAI SZÓ


Vertük a fecskefészkeket,
az istállóeresz alatt,
kínoztuk és csaptuk a földhöz
a kopasz fecskefiakat.
Nem hatottak meg a kifosztott
madarak sikongásai, -
játszottunk... Van-e különb játék,
mint életekkel játszani?...

Egy kis fecskét én hazavittem,
hogy anyámnak megmutatom. -
A szívemet cseréltem el
azon a végzetes napon,
az én ártatlanul kegyetlen,
öldöklő gyermekszívemet...
Anyám is jobban tette volna,
ha nem szült volna engemet!

Nem bántott, csak azt mondta, hogy
a fecske Isten madara,
s aki bántja, azt megveri
az Isten tüzes ostora.
Azt kérdezte: hogy esne nékem,
ha megfogna egy óriás,
s kitépné a két kezemet,
mikor nem is volnék hibás?...

Tanyasi játszótársaimnak
elmondtam: mit mondott anyám,
de félrelöktek. Nem fogott
rajtuk a jámbor tudomány.
Magam is maradtam, kis tudós,
egy játékommal kevesebb,
két kezem tisztább, mint a másé,
de a két szemem könnyesebb...

Mért is tanított jóra, szépre?
Mért nem mondta, hogy öld, csak öld,
ne sajnáld a kicsit, a gyengét,
mert az erőseké a Föld,
kiknek szívében nincs bűnbánat,
se irgalom, se kegyelem!...
Fegyverrel bírják a világot,
és énnekem nincs fegyverem.

Nincs fegyverem más, csak a szó,
és nem hallgat rám a világ,
nem hallja meg, hogy sikoltoznak
fiaik után az anyák.
Nem hallja, hogy siratja rablott
szerelmes a szerelmesét, -
egy neveletlen, óriás,
vad gyermek az emberiség.

Ki fékezi meg ezt a játszó,
gyilkos óriásgyereket?
Ki fogja égi tudományra
a durva népvezéreket? -
Anyai szó! Angyali szózat,
isteni fegyver, tüzesen
szállj szívről szívre, szájról szájra,
ne is némulj el sohasem!...







BORDAL


Gyere ide, te pohár,
súgok valamit,
halld meg az én ajakam,
titkos szavait,
ajkam titkos szavait
nincs emberi fül -
meghallani csak te vagy
méltó egyedül.

Neked mondanom se kell,
gondolatomat,
tudod minden örömöm
s búm-bánatomat.
Tetézed az örömöt
s a búbánatot,
mint sötétséget a nap,
széjjelszakgatod.

Te vagy a legmegértőbb
fül, fülek füle,
óh pohár, kivált ha vagy
színültig tele.
Mert siket vagy üresen,
siket, óh pohár,
mint egy nyitott sír amely
koporsóra vár.







CSAK EMBER LÉGY MINDIG ÉS EMBER MARADJ


Miért rezeg a nyárfa, ha nem fúj a szél?
Miért komisz az ember, ha rossz útra tér?
Üldözi a sorsa, s az érzés kihal
Ne kutasd, ne keresd, mire jó e kicsi dal
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki

És mégis mily nagydolog embernek lenni
Az ember egy porszem, nem látja senki
És mégis e porszem tud csak ember lenni
Ha vérzik a szíved, s a fájdalmad nagy
Csak ember légy mindig és ember maradj
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki,
És mégis míly nagy dolog embernek lenni.
Az ember egy porszem, nem látja meg senki,
És mégis a porszem tud csak ember lenni.
Ha vérzik a szíved és a fájdalmad nagy,
Csak ember légy mindig és ember maradj.
Az ember egy léha, egy könnyelmű senki,
És mégis oly nehéz embernek lenni.







CSENDES ESŐ


Hull az eső nagycsendesen,
Nem jár az úton senki sem;
Én járok csak, én is gyalog, -
De én senkifia vagyok!

Nem is vagyok: a világ van.
S mi vagyok én a világban?
Gyarló állat, elmúlandó,
Föld porából elporlandó.

Minden vagyok amit látok,
Mégsem bírom a világot.
Haj, ha vele egy lehetnék!
Ha mégegyszer megszületnék...

Jobb is lenne kőnek inkább,
Hogy belőlem kifaragnák
Bús fiát az igazságnak,
Bitóján a hazugságnak!...

Hull az eső nagycsendesen,
Nem jár az úton senkisem;
Én járok csak, én is gyalog -
De én senkifia vagyok!...







CSILLAG


Hiányzik egy csillag
odafenn az égen.
Hulló csillagokkal,
tán lehullott régen.

Amióta élek,
nem ragyog felettem.
Tán akkor szaladt le,
mikor én születtem.

Vagy csak akkor kél fel
a sötét határon,
mikor két szememet
örökre bezárom...








CSÓK

Őszutói este késő,
hull a csillag, mint az eső.
Hull a csillag, mégis tele,
telistele az ég vele..

Jön nagyapó a tanyáról,
gondolkodik a halálról.
Megáll egy kis ablak előtt,
kocog rajta, mint azelőtt.

Megy nagyanyó az ablakra,
a görbölőt hajtogatja,
a félszárnyat nyitja félig,
ősz cselédhez ahogy illik.

Unokájuk a kapuban,
egy legénnyel áll titokban.
Ölelkeznek, csókolóznak,
szétrebbennek, hallgatóznak...

Mit akar kend késő éjjel?
Mit akarnék, nyolcvan évvel?
Utoljára e világon,
adj egy csókot, holdvilágom!...

Felsikolt az ablak szárnya,
s mint valaha, sarkig tárva.
Nagyanyó meg kihajolva,
öreg párját úgy csókolja.

Sírva borul a vállára.
-Vigy magaddal, másvilágra!...
-Nem mehetünk oda együtt...
-Tán, ha Istent megkövetjük...

Virágzik a zúz a fára,
megy nagyapó a tanyára,
nagyanyó is a kisházba.
Esnek ágynak, forró lázba.

Mindakettő úgy elalszik,
szívükben a vér megalszik.
Megállanak Isten előtt,
mint főtiszteletes előtt.

Akartok-e üdvösséget?
Egymást immár megvessétek!
Szívesebben elkárhozunk,
csak még egyszer csókolózzunk

Ne féljetek, megbocsátok,
a szerelmet folytassátok:
két fiatal szívbe nosza,
térjetek a földre vissza!...

Teszik őket koporsóba,
útra viszik, utolsóra.
Mint valaha esketőre,
úgy mennek a temetőre.

Göröngyöt hajint utánuk
s csókra gondol unokájuk.
-Adj egy csókot, napvilágom,
úgysem adsz a másvilágon!...







DIÓVERÉS UTÁN


Üres a kert idestova,
a dió már le van verve...
Bús látvány most a diófa,
a gyümölcsfák fejedelme...

Derekasan rád járt a rúd,
ágas-bogas vén diófa!
Leveled is mennyi lehullt.
Nincs már szükség árnyékodra!

�"h, te szegény, lecsupált fa,
hogy hasonlítsz az emberhe' -...
Minél jobban meg vagy áldva,
annál jobban meg vagy verve!...







ELÉG


Nekem az is elég, hogy megláthattalak,
megölelhettelek, megcsókolhattalak.

Nekem az is elég, hogy nagyon szeretlek,
nekem az is elég, hogy nem feledhetlek.

Nekem az is elég, hogy meghalok érted, -
elég tudni, hogy élsz: engem az is éltet.

Ennyivel egy jónak meg kell elégedni,
de lehet, hogy másnak a minden is semmi.

Nem elég hogy láthat, nem elég hogy hallhat,
veled együtt élhet, veled együtt halhat...

Kívánom hogy aki elszeret éntőlem,
úgy szeressen mintha egy volna énvélem, -

örüljön, hogy láthat, örüljön, hogy hallhat,
hogy meg is ölelhet, hogy meg is csókolhat!







EMLÉK


Nem volt udvar a ház előtt,
ahol én születtem:
a sok dudva magasra nőtt,
aláheveredtem.
Fehér ürmök erdejében
édesden aludtam. -
Én Istenem, ott is milyen
boldog gyerek voltam...

A ház megett hosszú sorba,
ketrecek és ólak,
egy hatalmas trágyadombra
tekintett az ablak.
De ott kapart az én édes
kendermagos tyúkom,
s lelkem csüngött a mi mérges,
győztes kakasunkon.

Egy cselédnek sem volt kertje
csak az uraságnak.
Volt annyi alma-körte:
roskadtak az ágak.
Onnan loptam almát-körtét
mikor megkívántam:
átmásztam a deszkatörvényt,
soha meg sem bántam.

Más földje volt körülöttem
a termékeny róna:
mégis mintha minden-minden
az enyém lett volna.
Enyém volt a Nap sugara,
a nyárfák zúgása,
kismadarak minden dala,
füvek virágzása -

Enyém, enyém a jövendő,
az igazak álma,
s rám mosolygott, mintha menyből
az uraság lánya:
kalapomba tollat tűzött
tündéri testvérem,
jaj, de sárkányszívű őrzök
eltiltották tőlem...







ERDŐ SZÉLÉN...


Az erdő szélén állt a lány,
az erdő szélén várt reám.
Fölötte kék, tavaszi ég,
a szeme is tavaszi kék,
az erdő is oly igazi,
világos erdő, tavaszi.

Eltűnt a hó a fák alól,
de még virág nem volt sehol. -
Hiába fűztünk karba kart,
hiába jártuk az avart,
néztük az erdő talaját:
nem leltünk egy szál ibolyát.

Egy bimbót leltünk volna bár,
azt hittük volna: itt a nyár
és ölelkeztünk volna tán,
egy hosszú, hosszú tél után,
szerelmesen, mint fönn a fák,
az égen két virágos ág.

Csukva maradt a csók-lakat, -
egy feslő bimbó sem akadt.
Nem nyílt ki vágyó két karunk, -
azt hittük: többet akarunk,
azt hittük: többet is lehet,
mint egyesítni két szívet. . .

. . . Az erdő szélén állt a lány,
Az erdő szélén várt reám.
Fölötte kék tavaszi ég,
szeme is oly tavaszi kék,
szerelme is oly tavaszi, -
csóktalan, első, igazi ! . . .







ESTI DAL


Este, este, esthajnal, -
jaj, be piros az égalj!
Jaj, be tüzes a felleg!
Jaj, be nagyon szeretlek!

Úgy szeretlek: szinte fáj,
hogy nincs örök napsugár,
hogy nyugatra száll a nap,
hogy mindig nem láthatlak.

Úgy szeretlek: véremet
ontanám ki éretted.
Úgy szeretlek: utánad
sírba vinne a bánat...

Hajnalcsillag a szemed:
azt ragyogja, hogy szeret:
csillagok közt telehold, -
előtted senkise volt!

Első vagy és utolsó,
bölcső, ágy és koporsó.
Nálad nélkül minden nap,
a legfényesebb is vak







ÉBREDÉS


Milyen apró az akácfalevél,
mikor kibúvik, jeléül, hogy él,
hogy nem fagyott meg a fa, hogy csak egy
hosszú éjszaka volt neki a tél!

Nem is érezte azt a hideget;
dér, zúzmara ült rá vagy hó esett:
aludt a fa, aludt a tetszhalott,
és álmodott szépet, szépségeset.

Kis fehér pillangókkal álmodott;
úgy imádták a ragyogó napot:
fürtökben függtek hajló ágain, -
édes volt az a terhes állapot.

Túltett a nyári éjek álmain
az az álom a téli; semmi kín, -
nem volt abban szenvedés, fájdalom;
csupa öröm volt; nem volt semmi szín,

csak fény volt abban, tiszta mint a hó,
talán a csillagvilágból való;
s fiatal új, zöld akácfalevél, -
minden ami szép, minden ami jó.

Egy hosszú, édes álom volt a tél,
s altatódal, dajkadal volt a szél,
mézillatú, jószagú lehelet, -
tündér, aki boldogságról beszél.

Örök tavasz volt, örök kikelet
az az álom; akácfalevelek
beszélik, - zöld nyelvecske valahány;
kicsalta őket ez a jó meleg.

Alig látni még őket fenn a fán;
de nőnek és holnap, holnapután
megtetszenek a bimbós fürtök is;
s mint szarvacskák a gida homlokán,

kinőnek majd az új tövisek is...







ÉLŐSDIEK


Azt hiszi a rüh, a tetű,
valamint a bolha,
hogy ő az úr, s hogy az ember
alsóbbrendű, szolga.

Azt hiszi a szúnyog is,
hogy azért van a fajta,
hogy ő éljen, élősködjön,
szaporodjon rajta.

Arravaló az ember,
hogy vérével adózzon,
s arravaló a keze, hogy
későn vakaróddzon.

Mind azt hiszi, hogy az ember
Gyalázatos féreg,
a mondhatatlan aljas eszköz
kezében a méreg.

Azt hiszi a poloska is,
nagy-elbizakodva,
s ha üldözik, bizonyára,
fel van háborodva...







AZ ÉN NÉPEM


Ez az én népem: a paraszt,
anyám fajtája, hős magyar,
a földet ni, hogy döngeti!
ha, hogy kurjant, - élni akar!...
Élni akar s nem engedik
ezer év óta az urak,
lám mégis él, táncol, dalol,
múlat a vasjármok alatt!

Szemem-szívem tágul ha látom,
áradnak testem erei,
megnövök mint egy nyárfa büszkén,
fejem az ég boltját veri,
sarkom alatt sárkány vonaglik,
megtöröm utolsó fejét,
gyógyítom és törlöm e nép
évezredes ezer sebét...

Ez az én vérem... Állj közel,
nézd azt a karcsu szép legényt,
milyen szomoru, halk, nemes, -
bámuld meg és sajnáld szegényt:
ilyet akasztottak sokat...
Különb ez mint főurai, -
ilyen volt Vatha, Dózsa népe,
Rákóczi bús kurucai...

Ott az a vastagnyaku hős,
ni hogy néz téged! - Herkules!
Nézd azt a duhaj szláv legényt!
Nézd, ez magának párt keres, -
nézd, nézd a lányokat: ilyen
parasztlány volt az én anyám
s ott szült engemet, odakünn,
egy szolgaságos rab tanyán...

Melletted állok, itt vagyok,
de mintha semmi, levegő,
rólam ne tudj, engem ne láss,
árnyék vagyok, bár szenvedő,
Alig tartom könnyeimet,
befelé sírok, vérezek, -
elgondolom: ilyen lehetnék,
lehettem volna, mint ezek...

Ilyen lehetnék, - más vagyok;
árnyéka csak annak a szép,
derék embernek, de nekem, haj,
szoros, tüzes volt az a fék
s én elszakgattam, azt remélve,
hogy fajtám fékét szakgatom
s, ím, itt a nép, táncol, dalol...
Ez az én bűnöm, bánatom. -

Ez az én népem, a paraszt,
anyám fajtája, hős magyar,
a földet ni hogy döngeti,
ha, hogy kurjant, - élni akar.
Élni akar s nem engedik
ezer év óta az urak,
s lám mégis él, táncol, dalol,
múlat a vasjármok alatt!...







AZ ÉV ALKONYATÁN


Pereg a Föld, akár az orsó,
akár a vert csiga,
gurul a fényes Nap körül,
mint játék-karika,
játszik vele, mint telt pohárral,
valaki nagy, bohó, -
csuda hogy ki nem loccsan minden
víz, tenger, tó, folyó...

Egy forgás, - feltűnik, delel
és letűnik a nap;
tüzel, vérzik, sápad, beszürkül
végre az alkonyat...
Egy fordulás a Nap körül:
egy év, - napok soka,
egy nap, amelynek hajnala tavasz
s ősz az alkonyata...

íme: oly színes, mint az alkonyat,
az esthajnal, az ősz,
a szürkület, amely egy homályos,
hűs, hosszú éjt előz.
Fakulnak már a színek, hull a fákról
sárga-piros avar,
dérharmat csillan... Nemsokára mindent
halovány hó takar...

A hóvihar majd minden utat,
árkot-bokrot behord, -
olyan lesz a Föld, mintha rá -
esett volna a Hold...
A hópelyhek alakja csillag, -
leesett a Tejút!
Megtelt az orsó, megállt a csiga,
az abroncs felborult...

Nem, nem! Tovább! Előre! Nincs megállás
orsó, csiga, bohó
gyerek kísérlete a Föld...
Majd elolvad a hó,
hóvirág nyílik, ibolya
illatozik megint,
csak a szív áll meg, ha fehér szemével
az Idő rátekint...







FELEDÉS


Kalásszal ékes már a szár,
hullámzó tenger a vetés;
felette most egy gólya száll,
mint szív felett a feledés.

Szárnya se moccan; kelepe,
orra és lába mint a vér;
a nagyja tolla fekete,
az apraja mind hófehér.

Árnyéka úgy fut a vetés
ringó, hullámzó tetején,
mint szív felett a feledés,
az élet zajló tengerén ...







FOGADD EL...


Megfáradt testtel és lélekkel
egy túlzsúfolt hajszolt nap után
Hadd mondjak néma áldást Néked
szerető, Teremtő Atyám ...

Hadd mondjak áldást szívemből,
hisz szavakhoz oly gyönge a szám...
De oly csekély a szó ereje...
Félek, nem ér fel hozzád imám.

Hadd mondjak áldást mindenért,
mi utamon ért, s még mi vár,
s hadd köszönjem meg halkan az erőt
mit Te adtál, átlépni gondok garmadán.

Hadd mondjak áldást a könnyért,
és hadd áldjalak minden mosolyért...
De tudom: az Áldás is kevés...
Fogadd el hát szívem, s életem...
Fogadd el, Atyám, mindenért...







HA ÚGY LEHETNE...


Ha úgy lehetne
meghalni szépen,
mint kósza felhő
foszlik a szélben:
előbb még felhő,
utóbb már semmi,
hogy volt az égen,
észre sem venni!...

Ha úgy lehetne
meghalni szépen,
mint hulló csillag
fut le az éjben:
utána csóva,
előtte semmi,
hogy volt az égen,
észre sem venni!...

Ha úgy lehetne
meghalni szépen,
mint hó elolvad
a sík mezőben:
imitt fehér folt,
amott már semmi,
ha térdig ért is,
tavasz kezd lenni!...







IDÉZÉS


Idézem tündérarcodat
éjjel-nappal vakon, -
arany hajadon hajadat
ó hogy nem láthatom,
nézésedet, járásodat,
pompás termetedet,
virágzó valóságodat,
sugárzó lelkedet!...

Be akarok telni veled,
mint borral a pohár,
de cserbenhágy a képzelet,
a jelenés nem áll,
gyors mint villám, mint hulló csillag,
szikrázó meteor, -
haj, homlok, orr, száj, hang, szín, illat:
mint egy széttört szobor...

Mint egy széttépett műremek. -
Nem is csoda, hiszen
oly keveset voltam veled
én szép szerelmesem,
fáj, mégis fáj, hogy a világ
zavaros képei,
mint remekművet a hibák,
el tudnak rejteni.

Egy szeretnék lenni veled!
Mért nincs, mért nem lehet,
tükör, miben magam helyett
látnálak tégedet!
Szememben mért nincs oly varázs-
tükör: ha behunyom,
tégedet látnálak csodás-
szépségü angyalom!

Nehéz álmodni éberen. -
Aludni akarok,
de ébrentart a szerelem:
mindig rád gondolok
s ha álom jön szememre és
nem álmodok veled, -
jobb ébren a kínszenvedés,
a gyötrő képzelet!...







KÉT FA KÖZÖTT

Lement a nap, de keleten
feljött a hold, a telehold,
s elémbukkant a fák között,
hintve hideg, sunyi mosolyt.

Mit nevetett a vén sunyi?
Tán azt remélte, hogy becsap, -
két fa között, nagyhirtelen,
azt gondolom, hogy kél a nap.

Hogy kétszer kelhet fel a nap,
hogy újra ifjú lehetek,
s valakit az első, bolond
szerelemmel szerethetek...







KÉTFÉLE ÁLOM

Van úgy, hogy álmában az ember
száll, száll s van úgy, hogy szállna, szállna,
de nem tud. - Álom ez az élet,
valaki szép-rút, jó-rossz álma...
Az ember szólna, jaj, de hang
nem jön ki torkán. - Álom, álom:
kétféle álom ez az élet,
úgy találom.

Valaki álmodik mibennünk
s mit álmodik: az a valóság;
az ő álmai mind a fények
s az árnyak, a tüskék s a rózsák. -
Valaki álmodik mibennünk,
valahányszor ébren vagyunk:
ő benne meg, csukott szemekkel,
mi álmodunk...

Tán a halál lesz ébredésünk:
megszakad a kétféle álom,
vagy egyesül... Hiába minden:
e titkot már ki nem találom. -
Tán egyesül s beteljesül
minden vágyunk és rettegésünk
s az lesz a mi örök jutalmunk
s büntetésünk.







KIS FORGÓSZÉL


Kis forgószél kerekedik,
forog, forog valameddig,
valameddig elszalad,
mint egy dévaj gondolat.

Egy csipetnyi utcaporból,
szalmaszálból, verébtollból,
boszorkányságot csinál.
Mire megnő, meg is áll.

Kis forgószél a piacon.
Ejnye, milyen szép kis asszony!
Összepillantott velem.
Elcsavarta a fejem...










MAGÁNYOS CSILLAG


Magányos csillag fénylik odakint
a messzeségben és felém tekint.
Hunyorgat, mint egy titkos égi szem,
színeit váltja. Vajon mit izen?

Magányos csillag, izen valamit,
ha nem is értem titkos jeleit,
szívem a fénynek, a fénynek örül,
s mint ő, hamar fellobban és lehül.

Fel-feltekintek: ott ragyog-e még?
Mint egy magányos lámpafénybe rég,
gyermekkoromban, kint, a vén tanyán,
ha éjidőn teknőhöz kelt anyám.

Szívemben úgy járkál a jó remény,
mint egykor ő, csak lábujja hegyén,
hogy fel ne költse négy kis gyermekét,
s ne szűkölködjön kenyérben a hét.

Alig pitymallott, már indult apám,
zörgetni béresnépek ablakán,
hallottam elmenő lépéseit,
lépéseit és köhintéseit...

Magányosan bolyongok idelenn,
nem is tudom, mi történik velem,
csak a te titkos, távoli szemed
biztat, mint árva csillagizenet.

Álmaim anyja, lámpám olaja,
magányos éjem hajnalcsillaga,
biztass, ragyogj, hadd keljek, mint apám,
zörgetni alvó népek ablakán.

Ébredjetek, ti alvó béresek,
az új napon vezéretek leszek,
fel! fel! a harcok csillaga ragyog!...
Jaj, be magányos csillag is vagyok!.







A MAGYAROKHOZ


Árva nemzet, özvegy nép, Magyarság,
kinek hazád hét szakadék ország
s börtönöd saját maradék országod,
hol nyomorít tenger adósságod!

Hazád börtön, házad is zálogház;
szabadulást merre látsz, kitől vársz?
Hiszed-e, hogy hasad még valaha
napkeleti álmaid hajnala?

Hajnalcsillag, harmatos esthajnal,
nyugat felől beszürkült az égalj,
északi fény fenyeget-ijesztget, -
ki tudja: mit hoz az új évezred?

Tekints fel a fénylő csillagokra,
gondolj vissza delelő napokra;
tekints fel a telő-fogyó holdra
s gondolj vissza még sanyarúbb korba.

A villámló-dörgő fellegekre
tekints fel és örök Istenedre
bízd a jövőt, magad élj a mával,
véred-jogod csepp maradékával.

Tekints körül a vak villámfényben,
lásd magadat szomszédod szemében,
nyújtsd kezedet a kezét nyújtónak
s vigasztald, hogy minden jól lesz holnap.

Lábad elé tekints le a porba,
a sárba, az örvénylő pokolba;
kutasd fel a mérgeskígyófészket,
győzd le a legnagyobb ellenséget.

Győzd le a legősibb ellenséget:
a gőgöt, a testvéririgységet,
az tépte le fejed koronáját,
döntötte meg hatalmad tölgyfáját.

Az a sárkány, a fekete-sárga,
tépte szép hazádat hét országra,
annak üsd el utolsó fejét is
s egy lesz hazád, ha most hetvenhét is.

Most, vagy soha! Irgalmat-kegyelmet
ne adj többé! Vezért, fejedelmet,
válassz végre, a magad véréből,
uralkodót, Isten kegyelméből.

Királyságot, vagy köztársaságot,
csak teremts egy boldog, új országot,
hol a magyar, minden özvegy, árva,
gyenge, rokkant, leljen oltalmára.

Alkoss hazát a munkálkodónak,
alkotmányt a nemzetalkotóknak,
törvényt, amely minden szépet és jót
felkarol-fog, bármiben fogamzott.

Mutass mindig szebbet, jobbat, többet,
hogy csudáljon téged minden nemzet
s úgy mutasson rád, mint példájára,
uralmadra mint megváltójára.

Valósítsd meg te azt a nagy álmot,
ígéretet, mit erőtlen, álnok
elleneid csalétkül vetettek
minden hazádfia kis nemzetnek.

Karja közül a hamis testvérnek,
hadd sírjanak vissza, Magyar, téged,
ki vagy mégis, ha meg is tagadnak,
hű testvére az elnyomottaknak.

Ez lesz a te új honfoglalásod;
máskülönben magad sírját ásod,
reménytelen gyilkosa magadnak,
minden szorgos, szerető fiadnak!...







MESE


Én harmadik fiú vagyok,
te egyetlen leány.
Meg sem születtem, már csalódott
bennem egy nő: anyám.
Ő kisleányt szeretett volna,
kisfiú lettem én...
Benned is épp így hiúsult meg
egy büszke nagy remény.

Helyetted is fiút akartak,
egyetlen lánygyerek, -
Harmadik fiú, egyetlen leány:
a mese így kerek.
Egyetlen lány, aranyhajú
királylány, én pedig
pásztorfiú, világhódító,
nagyálmú harmadik.

Így kellett egymásra találnunk,
hogy teljesedjenek
ódon mesék, amikben hisznek
a szegény emberek,
a gyermekek, az elnyomottak,
a költők a bohók,
mind, akik igazság szerint egy
más világba valók...

Én harmadik fiú vagyok,
te egyetlen leány. -
Ilyen leányt szeretett volna
helyettem az anyám,
ilyen szerettél volna lenni,
te meg ilyen hiú,
világnakvágó nyers, nyakas,
hős harmadik fiú.

Egymásban nem csalódhat két ily
egymásnak született,
egymástkereső két erős
hatalmas szeretet.
Egymásnak ítéltek már minket
születésünk előtt,
egymáshoz űznek, fűznek ős, hős,
diadalmas erők...
nyárfák
Kísérnek a nyárfák
életemen végig:
lábujjhegyre állnak,
felérnek az égig:
akármerre járok,
látnak, utólérnek:
fölém magasodnak,
dorgálnak, ítélnek:
a szívembe látnak,
a lelkembe néznek,
álmaimat őrző
óriás vitézek...
Kísérnek a nyárfák
valamerre járok,
bekerítik értem
az egész világot:
tőlük, amíg élek
nem lehet elválnom:
sírom felett állva,
győznek a halálon...







NÉMA IMÁK


Legszebbek a néma imák...
Imádkozik minden virág;
kék imát mond a kék katáng,
kék virága kék Miatyánk.

Gyalogutak, dűlők fele
két katánggal van most tele;
mélyült keréknyomok között
millió kék Miatyánk köszönt.

- Ki itt jársz, légy jó emberünk
s néma imát mondj mivelünk;
tekints némán az égre fel, -
egy pillantást megérdemel.

Minden tövön száz kék katáng
mondja némán hogy ,,Mi Atyánk"
s hervad hamar és boldogan,
benne mert új élet fogan.

Mert küllőkkel bár töretünk,
kocsikenőcs a kenetünk;
míg az égre felnézhetünk,
örök élet az életünk...







NYÁRFÁK


Kísérnek a nyárfák
életemen végig:
lábujjhegyre állnak,
felérnek az égig:
akármerre járok,
látnak, utólérnek:
fölém magasodnak,
dorgálnak, ítélnek:
a szívembe látnak,
a lelkembe néznek,
álmaimat őrző
óriás vitézek...
Kísérnek a nyárfák
valamerre járok,
bekerítik értem
az egész világot:
tőlük, amíg élek
nem lehet elválnom:
sírom felett állva,
győznek a halálon...







NYÁRI DAL


Zöld még a diófa, zöld a dió rajta,
elmegyek én innen, ha kedved úgy tartja.
Itt hagylak én téged, derekán a nyárnak,
visszajövök, majd ha őszi szelek járnak.

Visszajövök, majd ha a rigó elnémul,
visszajövök hozzád, mikor a dió hull.
Mikor a dió hull a harmatos fűbe,
mikor a bánat száll a szerető szívbe.

Majd, ha zöld burkából feslik a diószem,
szíved is megnyílik számomra, úgy érzem
s úgy borulsz vállamra egy szerelmes szóra,
mint diófalevél borul a dióra.







NYÁRI DAL


Csakhogy itt van, itt a nyár:
csakhogy engem itt talál:
csakhogy a tél s a tavasz,-
nem vitt el az a ravasz.
Itt a nyár, itt a nyár:
egy üveg sör egy pohár,
itt van az asztalomon,
s iszok,mint bölcs Salamon.
Vadgesztenyefa alatt
írom ezt a dalomat,
míg leírok egy pár sort
megiszok egy pohár sört.
Itt a nyár, itt a nyár,
Örülök,hogy itt talál,
a Márványmenyasszonyban,
hol annyi szép asszony van.
Örülök, hogy itt a nyár,
s,hogy engemet itt talál:
vadgesztenyefa alatt,
jól találom magamat.
Itt a nyár, itt a nyár,
ha kiűrűl a pohár,
töltök bele új italt,
s folytatom a nyári dalt.







ŐSZ


Szeg a hulló csillag
egy nagy koporsóba. -
Itt az ősz, a nyárnak
vén hullamosója.

Maholnap a tájék
zegzugát bejárja,
köddel szappanozza,
széllel beretválja.

Esővel füröszti,
beporozza dérrel,
végül letakarja
fehér lepedővel...








ŐSZI BÚCSÚ

Búcsúzik a darumadár:
Isten hozzád, kedves határ!
Isten hozzád, szép kedvesem,
látlak-e még, vagy sohasem!...

Leesett a hó a hegyen,
bús fejemet hova tegyem?
Vagy teveled egy párnára,
vagy koporsóm forgácsára!

Szederlevél, jaj be piros,
szeretnélek, jaj de tilos.
Szeretnélek, jaj de késő...
Hull a könnyem, mint az eső.

Hull a levél a nyárfáról, -
jobb lesz nekem tőled távol.
Válasszon el hegy-völgy erdő,
széles tenger, hét esztendő.

Sáros az út, fel sem szárad.
Utoljára vagyok nálad.
Adj egy csókot utoljára,
útravalót a halálra!...










REGGEL


Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.

Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.

Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyült a fán.

Sárgarigó, huncut rigó,
azt fütyülte, hogy élni jó;

Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,

Sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át.

Fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,

Hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.

Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt;

Kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.

Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó;

De halni szebb és halni jobb,
s én mosolygok és meghalok...


Peter Falk verset mond - Erdélyi József: Reggel ( Magyarhangja Szabó Gyula )

Link








RŐZSE


Rőzsét szed a szegény asszony.
Öt gyermeke várja otthon.
Egyik kicsi, másik pici,
hideg őket majd megveszi.

Görnyed a jó asszony háta,
a kerülő gyakran látja,
de tetten csak ritkán éri...
Lágy időben bekíséri.

A járásra bekíséri,
szolgabíró elítéli.
Nem ítéli csak egy napra,
de börtönbe sem csukatja.

A rőzséért dolgoztatja,
s ő szívesen súrolgatja
a tornácot, a lépcsőket.
Kap a konyhán úri étket.

Hanem azért alig várja,
hogy mehessen valahára,
haza, haza, rőzsét szedni,
szeretetből törvényt szegni!...










SÁRGARIGÓ


''....Sárgarigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó.
Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.
Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek.
Sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át.
Fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan.
Hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép...







SOLYMOSI ESZTER VÉRE


/Megöltek egy kis libapásztort. Égre kiált a régi vád, úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát, mint egy síró galambfiókot, szűz juhocskát Húsvét előtt... Valami vérengző bolondok
úgy fogták el és ölték meg őt, a nótás ajkú kis magyar lányt, valami vérengző vadak, vademberek... Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak./


Ítélt a bíró, félkegyelmű képzelődő a szemtanú,
alaptalan a vád, a vérvád...a hátborzongató gyanú...
Ítélt a bíró; elmehetnek a reszkető kaftánosok;
nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.
Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel.
Ország-világ tudja meg, hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró s fellélegzett a zsidóság, az "üldözött",
de terjed a "mese", a "vakhit" a szegény magyar nép között.
Zengett a dal s a vérpatakból vérfolyó gyúlt és hömpölyög,
tenger, vértenger gyűlt belőle mérhetetlen mély és örök,
mint Jézus vére, a világot megváltó Istenemberé.
Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,
párolgott és virult belőle idegen trón, élősdi bolt,
minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér,
és munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér,
az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,
az Ő vére s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is ha, élettel és vérrel tilos,
leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.

Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg...
Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,
hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.
Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.

1937.








SZEGÉNY EMBER

Szegény ember szavaival kérdem:
Áll a vásár: ki ád többet értem?
Vállaimon világterűt tartok,
Rajtam múlnak békességek-harcok.

Szegény embert ideje hogy váltsák:
Minden múló földi kincs a váltság,
Minden tudás, szűzi, egész élet --
Váltsátok meg vagy vadonba széled!

Szegény ember kevéssel beérné:
Étel-ital, köntös, ágy, fehérnép --
Adna értök százszorszebb világot:
Szegény ember szíve olyan áldott!...

Szegény ember -- a türelme véges -:
Ki végtelen türelemmel ékes?!
Szegény ember olyaskire vár ma,
Aki érte Úristenné válna!

1923







ÖRÖK SZERELEM


Örökké él a szerelem,
létében nincs határ,
homály és árnyék rajta minden
fájdalom és halál.

Mint amikor felhő borong
aranyhajad felett,
lábad alatt árnyék hanyatlik
s jár mindenütt veled.

Homálytól, éjtől, borútól
ne féljünk, kedvesem,
a haláltól, attól se féljünk,
kivált így, kettesen.

Árnyékunk is, ha összeérünk,
azonnal összeér.
Amíg mi élünk, még az árnyék,
még a halál is él . . .

Örökké él a szerelem,
létében nincs határ,
homály és árnyék rajta minden
fájdalom és halál.







ŐSZI HAJNAL


Őszi éjből lassan virrad,
borus az ég, nem is pirkad,
szellő támad, eső ered, -
éppen hozzám illő keret...

Őszülök és kopaszodok,
bizony már nem tavaszodok:
bizony már nem kamaszodok:
harminchárom éves vagyok.

Kettő hijján feleélet,
ha egy embert hetven illet:
de én annyit nem reméltem,
lehet máris sokat éltem...

Huszonkettő, - harminchárom...
ha már igy van, én nem bánom:
egyszer ugyis meg kell halnom, -
a száz évet nem sokallom!

Kezdek szépen hozzászokni.
Kár, hogy kezdek kopaszodni!
Most kéne csak kamaszodni!
Nem őszülni, - tavaszodni!...







SZERETET


Szeretem én az eget úgy, ahogy van,
derűsen, borúsan;
szeretem a földet is úgy, ahogy van,
sárosan, porosan.

Nem válogatok sem égben, sem földben,
sem időben, sem térben;
arravaló, hiszem, hogy térdre essek, -
arravaló a térdem.

Arravaló az út, hogy menjek rajta,
s hogy ráboruljak holtan,
mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki,
hogy ki voltam s mi voltam...







SZERETETLEN


Megjöttek a hideg szelek,
hullnak már a falevelek.
Ami nem hull, az is sárga,
az is lehull nemsokára.

Az is olyan, éppen olyan,
mint hajszálad, a szép arany,
az is lehull, te is elmégy, -
bár csak én is veled mennék!

Hullnék, mint a falevelek,
mennék én is, de nem lehet.
Mint fa árván, leveletlen,
itt maradok szeretetlen.

Arany lombja örök nyárnak,
télen-nyáron téged várlak,
kék tavasszal, sárga ősszel,
kérdezem, hogy mért nem jössz el.

Arany levél, arany hajszál,
hova estél? hova szálltál?
Való volt-e, vagy csak álom,
hogy lehettél volna párom? . . .







TANÁCS TAVASZRA


Ha kitavaszodik,
és felszárad az út,
menjen amerre lát
mindenki, aki tud.

Menjen amerre lát,
üreskézzel gyalog,
amerre süt a nap,
amerre hold ragyog.

Induljon, aki tud,
menjen amerre lát,
egy kéklő hegy, vagy egy
fénylő csillag iránt...

Járt utakról is ő
legjobb lesz, ha letér. -
Forduljon vissza majd,
ha lehull a levél.

Ha majd esik a dér,
ha majd esik a hó.
Megtudja: mi a rossz!
Megtudja mi a jó!










TAVASZI ORSZÁG


Vadvizeket borzol a szél,
kék a tükrük mint az acél:
selyemkendő a zöld mező,
belé a Nap virágot sző.

Künn legelész már a jószág,
ilyenkor szép ez az ország:
nem papoké, nem uraké,
hanem a napsugaraké.

Árok parton nyit a kökény, -
sose búsulj, szegény legény:
jut neked is egy szál pendely
tele tüzes szerelemmel.

Most virágzik fűzfa-nyárfa,
most örüljön minden árva:
ég az apja, föld az anyja,
testvére a küzdő hangya.

Sárga virág a zöld réten,
kis pacsirta a kék égen:
nem szánt, nem vet, csak énekel,
nem kérdi hogy kit érdekel...







TÉLI DAL


Lehullott a fák levele,
zúzmarás a hegy teteje.
Egy éjszaka úgy megőszült,
mintha sose lett volna zöld.

Kisüt a nap, enged a fagy,
de a tető fehér marad, -
Ott már tél van, hideg, fehér,
hóharmatos, szigoru tél.

Fagyos úton mendegélek,
találgatom: meddig élek?
Mennyi van még? Mi van hátra?
Gondolok a boldogságra.

Nézek fel a hegytetőre,
a zúzmarás, tar erdőre.
Milyen szép is! Szebb mint nyáron
Tündérmese, tündérálom...

Fagyos az út, fogas a szél, -
szenved aki igazán él.
Addig szenved amíg remél.
Boldog is lessz, majd ha nem él.







TITOK


Fülembe cseng, míg élek
marasztaló szavad
bár mindig ott lehetnék
Kedves, ahol Te vagy.

Ki vagy? Nem tudja senki,
elég, ha Te meg én.
Maradjon e titok gyöngy
a tenger fenekén.

Ki vagy? Ne tudja senki
elég, ha én tudom,
hogy szeretlek, magamban
le nem tagadhatom.

Tudja gyöngyét a tenger
és csillagát az ég.
Tudja titkát az ember
s legyen neki elég.

Ne tudd Te se, csak érezd,
hogy szeret valaki.
Aki a nagyvilágot csupán
csak Teérted szereti.







VADDISZNÓ


Az élet oly nehéz,
angyalt is legyaláz.
Disznók az emberek,
azért vagyok kanász.

Én disznó ne legyek,
inkább kanász legyek,
s a fetrengők felett,
emelt fővel megyek.

Kuss csürhe, mert ütök!
Hozzám ne dörgölődz!
Ilyen csúf nép között,
hadd legyek én különc!...

Talán nem is kanász,
hanem disznó vagyok,
de vaddisznó: azok
tiszták és szabadok...

Lehet, hogy eltalál
egyszer egy jó vadász,
de széttépem, aki
engemet elhibáz!...










VAKOK


Sajnálom a vakot:
nem látja a napot,
nem látja a holdat,
nem a csillagokat.

Nem látja a földet,
a hegyet, a völgyet,
a szép kis virágot,
a szép nagy világot.

Nem látja a sarat,
nem látja a havat,
a folyót, a tengert,
a barmot, s az embert.

Kisgyermeket ölben,
arcát a tükörben,
hiába, hiába,
nem látja, nem látja.

Sajnálom a vakot,
testvéremnek érzem,
két szememet adnám,
hogy lásson, hogy nézzen.

De jobban sajnálom
én az olyan vakot,
aki látó szemmel
sem látja a napot.

Akinek a lelkét
sötétség takarja,
mégis a világot
vezetni akarja.







VÉGRE


Végre, valahára,
jön a nyugalom:
utolsót rúg a nyár,
s lehull minden lom.
Csörömpölnek az utolsó,
fagysanyarta levelek,
foszlik minden cifra emlék,
s meggyógyul a nagybeteg...
Végre, valahára,
küszöbön a tél,
s minden nyári kedvet
halálraítél.

Lombsátrait a fasornak
szélkezével földrebontja,
s meztelen gallyak közében,
kinyílik a menny szűz boltja.
Diadalmas kékje alatt,
csitulj, kishitű panasz!
Új rügyeket ringat a gally,
új rügyekben új tavasz.
Új magvakat rejt az avar,
új kikelet magvait.
Zúgjátok csak, tél szelei,
az örök nyár dalait!...







 
 
0 komment , kategória:  Erdélyi József  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1653
  • e Hét: 4168
  • e Hónap: 29123
  • e Év: 146477
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.