Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tormay : Az ősi küldött 3.1/2
  2011-03-20 15:09:49, vasárnap
 
 
VIII.



Azidőkben egy fehér sólyom keringett Magyarországon a romok felett.
Lelkében új fényt vitt és a fényt kis lángokra szaggatta, hogy számlálhatatlanoknak világítson. A szívét szétosztotta, mert nem volt egyebe.
Róla beszéltek a falvakban, a városok terecskéin, a kutaknál. A templomokban nyugtalanul néztek hátra a hívők, ha szokatlan lépések hallatszottak a nyitott ajtó felől. És estórán, ha magányos patkók csattantak az elhagyott, köves utakon, kilestek házaikból az emberek. Őt várták a Bakony völgyeiben, a balatoni vizek öblei felett, rejtett kis zárdákban, a távol Mezőföld nemesi udvarain, az erdei falvak kunyhóiban. Várták messze földön, mindenütt.
Mikor jött eléje mentek, körül állták, lesték a szavát. Mikor ment tartóztatták és a hadviselt vitézek, egytelkes nemesek vagy a szent király szabadjai, kiknek jártát-keltét nem tiltotta a törvény, sokszor követték faluról-falura, udvarról-udvarra, hogy újra hallhassák.
Pedig ekkoriban már hites hírmondó futók is átigyekeztek olykor a barátságtalan tájakon, üzeneteket váltottak a megmaradt apátságok és kolostorok között. De közeledtükre most nem csődült össze a nép mint hajdan. Menni hagyták őket kérdezetlenül. Az elkínzott szegény lelkek titokban arra az egyre vártak, akinek a szavát ismételni lehetett gondban, félelemben, nyomorúságban, mikor az ember egészen egyedül maradt.
Aztán egy napon feltűnt délirányból, a nagy hadúton az első királyi futó. Nem sok időbe telt, porosan, verejtékesen, nyargalva jött a többi.
--- A tenger mellékéről visszafordult a király!
Lovasok vágtattak szét parancsaival. Iramodva dobogtak a patkók Karakó, Kőszeg, Essegvár, Sopron elvadult útjain. Ahol a tatársanyarúság alatt babenbergi Frigyes, osztriai herceg és a stíriai határgrófok rávetették magukat a kimerült magyar földekre, most hirtelen felmeredt ököllel, véresen visszacsaptak a magyarok. A várispánok sietséggel állították hadra a várjobbágyokat a teljességgel ki nem pusztult vidékeken. De azt senki sem tudta, hogyan indultak el a megsarcolt nyugati végek felé, szétszórt udvaraikból összeverődve, a kisebb nemesek és szabadok. Ezeket a leszegényedett fegyveres lovasokat gyakorta egy fehérkámzsás barát vezette, aki a veszedelemben mindíg elől járt. Majd váratlanul megint másfele látták őt szerzetes társával, lefele ügetve az égerfák völgyében, a Marcal-folyó mentén, Karakó királyi vára alatt, a mély úton, a Kígyós-patak partján, a bakonyi rengeteg magányos ösvényein.
Aztán már hullott rá és a lovára a sárguló lomb. A hegyek közül előszáguldoztak az őszi viharok. Fehérre szántották a borzongó Balaton színét. Az ég elkomorodott. A föld még szomorúbb lett.
Azon az estén sivítva rohant ki a szél a Bakonyból. Tépte a zsuppot és a füstöt a tetőkről. A sötétség zúgott és örvénylett a kálvölgyi nagy udvarház körül. Benn a tűzhelyen lelapult a láng. Az asztalon meglobbantak a gyertyák.
Menyhért comes fia, Lőrinc úrnál vendégek voltak. A szörnyű tatárrémület után, elszórt váraikból és udvaraikból többfele egymáshoz indította most a bizonytalanság az atyafiságos törzsek hatalmas urait.
Elhúzódva, nyugtalanul figyelték ezt a szabadok és parasztok. Megint készülne valami?
Alighogy beügetett Lőrinc úr udvarára jó tegzes kísérettel fekete Omode fia és a pénzzel és marhával gazdag Gyovad nembeli Dancs, csörömpölve odakerült vad cselédszolgáival Tátika úr egytestvére is, a kegyetlen, vérontó Akus és Finta, az ő keshedtképű udvarnok cimborája. Később, a hegyek felől, megjött hét kopjással Mizse fia, Szerafil úr, a vöröskői és a foglaló Zágor és Lád nembeliek közül is ketten-ketten, akik tanakodni akartak volna egymással, most, hogy a várispánságokra és kolostorokba mind több hír érkezett a király visszatéréséről.
Egyik-másik azon tépelődött, hogy eléje indul Béla úrnak az ő fogadtatására. De volt olyan is, aki nagy földjein uralkodva, titokban a nyugati hercegek módjára való tartományúrságra vágyott és hatalmát a királytól féltőn, vára megerősítésére gondolt. Senki sem tudta közülük mitévő lesz elpusztított, kiölt országában a király. A balsorsban sokan elhagyták őt. Vajjon nem fordul-e most majd azokhoz, akik elkísérték és vele maradtak a szerencsétlenségben?
Alkonyatig sok szó esett erről, meg egyébről. Aztán, mire már nagy evés-ivásba merült a tanakodás, váratlanul új vendégek tértek be éjtszakára. A sárban terpeszkedő alacsony udvarház előtt lóról szállt Herrnand, a hatalmas kőszegi Henrik comes fia, aki anyjáról való atyjafiával, egy Urlandus nevű német lovaggal és erős vasvértes kísérettel volt útban a pannonhalmi hős Uros apáthoz.
Az ebédlőházban eddigre már az asztalon is folyt a bor. A kupatöltő cselédszolgák nagy italoskántákkal hordták fel a pincéből a bort. A férfiak között egyre nyersebb lett a beszéd. És Zsuzsánna asszony, Lőrinc úrnak szemérmetes és ájtatos felesége, férjeurának két hajadon hugával szemlesütve sietett el az asszonyházba.
A tágas úri pitvaron csatlósok ácsorogtak. Zsuzsánna asszony elhaladtában halk parancsokat osztott az őrséget álló udvarbelieknek.
Benn éppen ekkor harsogva nevettek az urak. Vérontó Ákus tréfát mondott Mizse fia Szerafil úrról, meg egy cifra asszonyról. A vöröskői hosszú ujjaival feszengve gereblézte át borzas, rőt szakállát. A rakoncátlan ládi nemesek még mindíg tovább fonták a trágár csúfolódást. Kőszegi Henrik úr fia, ki német tartományi hercegek módjára akart viselkedni, mert anyja a Lichtenburgok házából való volt és ezért magát egyebeknél többre tartotta, idegenkedve nézte őket. Fekete Omode úr fiához fordult. A határszéli dolgokról kezdtek beszélni. Az asztalnál rájuk figyeltek a szomszédaik.
--- Sok gyilkosság történik most az utakon, --- mondotta a kőszegi. --- A tatár kegyetlenkedésekben felette elvadult a nép, jóllehet sose tódult ily nagy sokasággal a templomokba.
A Gyovad nembeli Dancs odaszólt:
--- A kisnemes emberek pedig fegyveres csapatokban kódorognak mostanában egyéb szabadokkal. Szállást követelnek és dacosan beszélik: hadba indulnak a király segítségére, hogy Béla úr a nyugati gyepükön visszavehesse az osztriaitól három elrablott megyéjét.
Fekete Omode fia kedvetlenül tolta félre a kupát.
--- Sok gonosz zavarodás van ezidőkben. A nép sem oly békességes tűrő, mint annakelőtte. Fennszóval nyög. Panaszkodik a tized, meg a robot ellen.
Ákus úr dühöset mordult:
--- Tépesd ki a nyelvüket, ettől megcsendesednek.
Előredűlő csontos válla árnyékából mondotta ekkor Finta, az ő keshedtképű udvarnok cimborája:
--- Egy kóborló fehér barátnak szava után indul manapság a sötétben botorkáló, tanulatlan nép és nagy hatalma van nékie a kisnemesek konok, megátalkodott elméje felett is.
Az asztalnál abbamaradt a lárma. Finta felé figyeltek az urak. Ők is hallottak olyas híreket a barátról, mint amilyeneket ez az ember most mondott. Némelyikük találkozott is vele. Más-más utakon váratlanul jött szemben. Nem törődtek vele. De mikor völgyeikben járt, váruk ablakaiból utána néztek az asszonyok és mindíg pártját fogták.
--- Mert a templomokban ékes beszédekkel bódítja el őket!
--- Mi az ő szándéka?
--- Mely rendtartományba tartozik?
--- Tudja ördög!
--- Jut eszembe, --- mormogta Omode úr fia, --- találkoztam egyszer vele én is. Kíséret nélkül járja egyetlen társával a bizonytalan utakat.
Dancs úr rábólintott.
--- Cselédszolgáim még sötéttel is látták nyílt helyeken általügetni. Mondják, nem fél senkitől és ha valamerre bezörget, hangja hallatára még éjórában is megnyitják az elreteszelt ajtókat. �--rvendezve befogadják a zárdákban, a kisnemes emberek udvarán, a szegények viskóiban is.
Lőrinc úr nagyot hörpentett a kupájából.
--- Ki a megmondhatója, miért húznak úgy hozzá az erőtlenek?
Omode úr fia öklére támasztotta az állát.
--- Nincs se vára, se jószágaseszolgája. Semmije sincs. Egyedül van. --- Pillanatig beletűnődött az ingó gyertyalángba. --- Talán azért követik, mert nem lép ki püspökségnek, avagy gazdag apátságnak kapuján a néphez.
--- De fegyverrel jár, --- dörmögte Dancs mogorván.
--- Jóllehet éppen ezért kedveli a nép, --- kiáltozták oda a foglaló törzsekből való urak. --- A mi fajtánk még a szerzetesek között is a harcos szabásúakat szereti.
--- Meg aztán beszélik róla, --- bizonykodott Dancs úr, --- hogy ő hozta elsőnek a tatárok kitakarodásanak hírét és mert ez igaznak bizonyult, most vakon hisznek neki.
--- De hát miket mond?
Finta gonosz, gúnyos arccal fészkelődött.
--- No megmondom én, hogy miket mond!
--- Elfajzott ez a Finta jó nemzetségétől, --- mormogta fekete Omode úr fia a foga között.
De azért félvállról mind odafigyeltek.
Az elcsendesedésben kintről megint hallatszott a szél üvöltözése.
A keshedtképű most kiegyengette magát:
--- Eme nyáron, mikor a zalavári apátságon egybeszaladtak a kisebb nemesek és dühös haraggal háborkodtak a hatalmasok ellen, fennszóval bíztatta őket a barát, hogy nagy az ő erejük, mert ők vannak többen!
Ez már senkinek sem volt kedvére. Valaki káromkodott egyet.
--- Mégis beszélni kellene véle, --- vetette oda fekete Omode fia.
Vérontó Ákus úr nagy szürke keze görcsösre görbült az asztalon.
--- Inkább el kéne hallgattatni valamely magányos útján, hogy sose beszéljen többé.
--- Mostanában errefelé is látták őt, a Kál völgyében, --- mormogta Lőrinc úr furcsán, révetegen.
Kőszegi Henrik fia hátravetette magát a falilócán. Duzzadt ajka felhúzódott és gyűrűs jobbjával kevélyen intett:
--- Hát akkor parancsoltasd őt elénk!
Ittasan nevettek az urak. Az egyik ládi nemes dűlöngve rázta a fejét.
--- Van annak magához való esze, hogy be ne térjen e farkasverembe.
Kinn egyre sötétebb lett az éjtszaka. A szél zúgva csavarta az udvarfákat és letört gallyakat, kavicsos port csapdosott a csukott ablaktábláknak. A kutyák ugattak. Egy hirtelen légvonat kivágta az ajtót.
A küszöbön a fehér barát állt.
Pillanatig meredten néztek rá valamennyien. A mozdulatlan csendben csak a gyertyák lángja ingott sárga lobbanásokkal végig az asztal felett.
--- Köszöntöm mind az egész házat, --- mondotta a barát.
Lőrinc úr, mint a fejbeütött bámészkodott rá. Hogyan került ez ide? Ki bocsátotta be? Hol volt az udvari őrség?... Ködösen a feleségére, a hugaira gondolt. Az ő kezuk van ebben! Aztán a hosszú üléstől és az italtól is nehézkesen felállt az asztal mellől.
--- Köszöntelek viszontag! --- mormogta félszegen.
Ung tekintete elfutott a vendégek felett. Könnyű fejhajtással fogadta a házigazda szavát:
--- Ne haragítson, hogy hívatlanul és ismeretlenül házadba bejöttem, de tudtam, hogy együtt vagytok ti hatalmas urak. És nékem mondanom kell valamit.
Lőrinc akarata ellenére is kínálni kezdte üléssel a jövevényt. Italos zavarában még boros kupát is hozatott számára. Közben tétován szétnézett, vajjon mit gondolnak a többiek?
Ung a keze mozdulatával köszönte a hívást. Behúzta maga mögött az ajtót, de állva maradt a keskeny, sötét mélyedés íves keretében. Egyenes tartással, felemelt arccal állt ott, mint kőből vágott, karcsú fehér szobor.
A távolság tovább folytatódott közte és az asztalnál ülők között, míg régi elszánása a lelke néma mélységeiben kereste a szót. Most arra gondolt, amit mondani fog. Aztán, mint nagy szárnycsapás, végig szállt a hangja a termen.
--- Az Isten adott néktek a hatalomból, a király adott néktek a hatalmából és ez kötelez!
A főemberek hökkenve, felmeredt fejjel ültek most a sok ingó gyertyafényben. Még a kőszegi közönyös, önző képe is elváltozott. Urlandus lovag, aki semmit sem értett az egészből, feszülten nézte hol a barátot, hol az urakat. Jó időbe telt, mire az arcuk kifejezését megint megkeményítették.
Ákus úr lassan előbbre dűlt ültében, két csontos nagy ökle ugy feküdt az asztalon, mint két göröngyös, szürke kő. Durva homloka egyre vörösebb lett. Hirtelen felmordult:
--- Mit tűritek, hogy eme barát itt leckéztessen minket?
Ung pillantása súlyosan ütődött hozzá. A többiekhez fordult.
--- A körulvaló idegen tartományokban azt tartják a fejedelmek és népek, hogy elmult Magyarország. Osztozhatnak a prédán. Ne keltsen hát ellentétet avagy zavart senki idebenn, mert bizony rossz szomszédaink hasznára cselekszik és ellenségeinket szolgálja.
--- Ez néktek szól, főemberek, --- sipákolta félhangon a keshedtképű.
--- Hogyan bátorkodik! --- ordította Ákus úr. --- Mi senki szolgái nem vagyunk! --- Egészen elöntötte a düh. Az asztalon felfele mozdult a keze, de nem nyúlt mindjárt oda, ahova akart. Egy darabig csak tapogatott a levegőben. Félelmes kurtákat nevetett hozzá. Végre elkapta maga előtt a gyertyát és kiemelte a tartó vasszögéből.
--- Meggyujtom a kámzsáját! Hadd lássuk, elfut-e, vagy akkor is úgy áll majd veszteg, mint viaszgyertyaszál?
Az urak torkán akadt a lélekzet. Szokatlan látnivaló készült. Mind tudták, hogy a vadhatalmas Tátika öccse megteszi amit mond.
A rettenetes csendben, begörbített térddel, kegyetlenül közeledett Ákus a baráthoz. Az égő gyertya lassan haladó lángja felett, már nekivadultan fenyegetett a részeg ember két kidülledt, véreres szeme.
Az ajtó mélyedéséből egyszerre megváltozott, mozdulatlan arc nézett rá. A hátraszegett fej kiálló arccsontjai alatt, a behorpadt vonásokban, a sötét szemek vágásában, a felemelt áll büszke hajlásában valami ázsiai volt most. Egy régi származásnak néma méltósága.
Ónos zsibbadásban bámészkodtak oda az urak és a foglaló törzsekből valók vérén tompán, tudatlanul, átborzongott a multak emlékezése.
Ákus visszahőkölt a lobogó gyertyával.
A barát finomvonalú szájának megfejthetetlen mosolyában elővillant most egy pillanatra hatalmának rejtélye.
--- Honnan jött ez? --- kérdezte elfeledkezetten kőszegi rokonától Urlandus, a német lovag.
--- Honnan jött?
Ung arra fordult!
--- Mi magyarok onnan jöttünk, lovag, ahonnan a nap jön. --- Mégegyszer meghordozta tekintetét a megvilágított arcok felett. --- Ezért is csatázunk a sötétségek ellen! Mindíg... most is, mikor ily nagy szerencsétlenség idején a kapzsiság és gonoszság kiöntött medréből és eláradozik védtelen kolostorok, udvarok és kunyhók pusztulása felett.
Többen indulatosan közbekiáltottak. Ung hangja ércesen csengett:
--- Hajlítsátok erőtöket, ti hatalmasok, a hazatérő királyi akarathoz, legyen egyetértés köztetek és a szegénységre jutott nemesek sokasága között, az ínségben sínylődő, nyomorúságos népnek pedig békességet és igazságot adjatok!
Odakinn megint megrohanta a vihar a házat. A boltozott ajtótorokba besüvöltött a légvonat.
De Ung nem erre figyelt. Hozzá egy messze, kaposvölgyi kis dülőföld felől fújt most a szél. A hangja, mint elszálló szárnycsapás, mégegyszer hallatszott a csendben:
--- Valamikor régen áthaladt a vetésen az Úr. Ezenképpen az ő járása megszentelte e világon a búzaföldeket. És ti emlékezzetek rá, hogy a kalászokban azóta benne foglaltatik mindenki mindennapi kenyere.
Kinyujtott keze oldalvást megnyitotta az ajtót. A pitvaron már távolodón csikordultak a kövek.

1937 április 2-ára virradó éjjelen itt szakadt meg az írás.
Tormay Cécile nemzete számára a magyarság ősi küldöttjét akarta örök időkre élővé tenni, hogy az minden szenvedésen át mutassa az utat. És mikor mi, akik itt maradtunk, utána intünk és tovább megyünk az úton, felidézzük egy régi mondását:
,,Nem tudom az írásom végére magam teszem-e a pontot, vagy valaki más. Mindegy. Ha töredék marad, még a töredék is tanúskodhat."



Aztán csend lett.
Mélységes, tompa csend.
A füstöt szálladzó gyertyalángok közt valami átérhetetlen, nagy üresség támadt azután, aki elment. A levegő súlyos volt, mint mikor vihar lóg benne.
Félmámorukból döbbent álmélkodással, nehezen ocsudtak az urak. A csend kövén lassan köszörülődött nem együkben a háborgó indulat. De még nem volt erejük lerázni magukról az ősi arc igézetes tekintetét. A kupák fölé kornyadozva, bosszusan rándították megrestült vállukat, mintha semmibe akarnák lódítani mindnyájuk emésztő gondját.
A lenhajú Urlandus lovag nyelve oldódott meg elsőnek. Mindahányuk szóba nem érő gondolatát mondta ki:
--- Veszedelmes bűbájos ez a barát. Rontást tud tenni a szemével.
--- Mit érted te ennek a szemét, --- horkant fel Lőrinc úr, --- szilaj puszták messze vihara kavarodik benne.
Felragadta cinkupáját. Sarkantyújához verte. Aztán mintha cselédszolgáin akarta volna hűteni oktalan felforrott bosszúságát, rájuk rivalt:
--- Korbács kell nektek! Szátokat tátjátok mihasznán és a bor kifogy a kupákból.
A szolgahad lelkendezve ugrott. Nagy vödrökben hozták a bort.
A keshedtképű rákacsintott a fekete Omodéfira. Omodé kisebbik fia két tenyere közé fogott fejjel tűnődött bele a füstjével küzködő gyertyalángba. A Gyovad nembeli Dancs üres kupájával kongatta az asztalt. Rojtos bajszából úgy csöpögött a bor, mint polyvás zsup ereszetéből a szennyes tavaszi hólé és kis erekben folyt le a szakálán. Olykor némelyik eltévedt csöpp beleszercsegett a szavába:
--- Igaza van a lovagnak, veszedelem vagyon eme barátnak erejében. Sok tájakon térül-fordul és mindenhol varázskodással zudítja ellenünk a kósza nemeseket, portájukról kipörkölt jobbágyokat és mind a hontalan szédelgő, aljanépet.
--- Hisz imenten éppenhogy a békességet prédikálta. Egyakaratú megegyezést király úr szándékával és segítő kézadást egymásnak magyari népek nagy bajában, --- vetette ellene Menyhért comes fia, Lőrinc úr.
A főemberek alázott gőgje berzenkedőn csattant fel.
--- Mi dolog az, hogy ilyen semmicske barát oskolázzon bennünket? --- hallatszott innen is, onnan is.
Az egyik Zádor nembeli gúnyos hangja süvített közbe:
--- Nincsen szükség arra, amit ez cselekszik. És mit tészünk vállunkra gondot az ő országjárásának miatta? Széles az út, a hadak igencsak kitaposták. Kátyu is sokasodik bőven, ki hírével, szavával mihamarább benyelje.
--- De még sűrűbben sokasodnak a hívei, --- emelte fel fortélyosan settenkedő szavát a keshedtképű. Mint megduzzadt bércivizek áradása, úgy hömpölyögnek a nyomdokán. És emez álnok barát maga ébresztgeti bennük hatalmuk eszméletét. A zalavári apátság udvarán tulajdon két fülemmel hallottam, amikoron bizgatta a nyugtalan szorongó sokaságot, hogy mitől se tartanának ők az erősebbek, mert ők vannak többen.
Hernand úr, a kőszegi Henrik gróf fia, megcsillogtatta a gyertyalángokban drágakövektől szikrázó gyűrűit. Mintha távoli bilincsek ígéretét zörgette volna az összecsörrenő gyűrűkben:
--- Országháborító ez! --- berzenkedett fel. --- Ítélőszék elé kell idézni! Vasörvöt a nyakára, mint veszett állatnak.
Lőrinc úr nem hagyta rá:
--- Papi ember, comes uram, az Egyház ruháját hordozza. Ennek okából csakis püspökök és apátok széke idézhetné maga elé.
A keshedtképű már készen is volt a válasszal. Sanda fortélyosság és ártó indulat fűtötte minden szavát:
--- Azután ugyan miféle barát is volna emez? Úntalan csak e földi ország javát hánytorgatja. Istennek országáról árva szót sem ejt. A sümegi piactéren pediglen éppenséggel pogány eleinknek nagyságát dícsérte, hogy senki őket meg ne tagadja.
--- Ha előbb szavát fogadtuk volna! --- dörmögte a bajuszába Lőrinc úr, de már a keshedtképű tovább tódította szaporaszavú beszédét:
--- Megvárnátok-e nagyuraim, hamíg egybeharangoz itt mindeneket Dráva vizétől Duna árjáig, Bakony rengetegétől a bérces felsővidékekig? Ellenetek ingerli a királyt, akinek talán vagyon is oka, neheztelni rátok. Felbujtogatja a népeket és kipörköl a váraitokból, melyeket még megkímélt a tatár dúlása.
Lőrinc úrnak még mindíg volt mentsége:
--- Nem rombol ez, épít, úgy ver a hír róla. Királyné asszony földig tarlott segősdi várát is újra rakatta, tornyosabbra, mint valaha volt.
--- Magának rakatta. Mi ellenünk, --- zördült bele Dancs úr, akinek tekintete homályosodott már a buzgón kortyolt bortól.
Mizse fia, Szerafil, Vöröskővár ura, szótlanul ült eddig. Eltemhedt testét az asztalnak támasztotta és vizenyős szeme tétován úsztatta tekintetét a gyertyaláng udvarában. Ormótlan keze begörbült ujjaival, mint esetlenre hízott pók, ült szakálla rőt hálóján. Most felállt és botladozó léptekkel dűtötte magát az ajtó felé. Tán, hogy elnehezült, borgőzös fejét élessze az éjtszakai fuvalmak híves gyolcsaival.
Ahogy az ajtó nyílt, falánk sietséggel furakodott be a szél. Kormot tépett a hajladozó gyertyalángokból és elkergette a szúrósan szürekedő álmosságot az ivók szeméből. De a fehér barát mögöttük imbolygó árnyát nem tudta elverni. A fekete Omodé fia újból ráterelte a szót:
--- Váltsuk magunkhoz a lelkét úgy, miként a szolgálatját. Ejtsük meg aranykelepcével. Hurkoljuk meg mézes beszéd pányvájával.
Vérontó Ákus úr erőszakos nyers arcát elöntötte a méreg:
--- Kóborló barátra akarod bízni magadat? Kezet csapnál vele, aki nem a mi fajtánk? Ki tudhatná, tán kósza kún ember ez az atyafi, úgy olvasom a szeme vágásából. Vagy holmi útszéli bitók alól szalasztották el!
A kőszegi gróf megint kimérten emelintette gyűrűs kezét, de gyulladt szemében düh fortyogott:
--- Lőrinc uram, --- fordult a házigazdához, --- parancsolója vagy itt sok darab földeknek, kergesd el eme tájakról kemény tilalmazással.
A keshedtképű még fanyarabbra húzta fancsali ábrázatát. A tekintete is mondta, hogy mind e hatalmas és zsarnok indulatú főemberek rossz nyomon űzik a vadat:
--- Bizonnyal mondhatom, hogy sok pántos ládáitokban nincs annyi aranymarha, miért eme sárhoz ragadt barát vásárra vinné a lelkét. De kevés a fegyveretek is ellenében, mert kopjáknak, kardoknak és fent kaszáknak egész erdeje szálasodik fel egy szavára. Többen vannak, mint ti. De csak emez egyet kell kipusztítani közülük és szerteszóródik sokaságuk, mint szélsodorta polyva.
Elhallgatott. Csend ülte meg ismét az ebédlőház sűrű levegőjét. Többen összesúgtak. Seppegő nesszel folyt a tanakodás. De már piszkos szürkébe pálladzott az éjtszaka és a pitymallat kengyelfutó szele zörgette a hólyagos ablakok ólomkarikáit. Az alig kezdődő derengés rázó didergésében a leveletlen fák ágai ösztövér ujjaikkal kaparásztak rajtuk, míg benn úntalan csak az egynek vesztére kerestek új meg új módot a bortól ködösödő elmék. A tövig égett gyertyák pereme felszálkásodott és olvadt viaszuk nehézszagú, sápadt tócsákban terpedt el a tartók kormos szöge körül.
Most egyszerre felugrott vérontó Ákus úr. Megsűrűsödött benne a vér és a düh. Nem türtőztethette tovább magát. Székét hátrarúgta, feldöntött kupájából dűlt a vörös szőlőlé. Göröngyös, nagy ökle veszettül csapkodta az asztal döngő tölgyfalapját, hogy mint a vérharmat, fröcskölt szét alóla a kiömlő bor:
--- Szégyen, hogy ennyi szót vesztegettek egy hitvány barátra! Tán nincs elég mély odú a váratokban, ahonnan se szó, se szag fel nem szivárog az arasztos penész alól? Vagy nem tudnak hallgatni az erdők? Tévedjen csak az én tájékomra, elbánok vele!
Visszaroggyant a székére, amelyet szolgálatra készen tolt alá a mögötte ácsorgó cseléd. Az urak elismeréssel pillantottak rá.
--- De ha északnak venné útját? --- kérdezte Herrand úr.
--- Az más dolga lesz, --- mordult vissza Ákus úr.
Nyílt az ajtó. Mizse fia, Szerafil úr tolakodott be rajta, féloldalt taszítva nagy testével maga előtt a nyikorgó szárnyat. Az urak mind feléje fordították tekintetüket. Szinte egyszerre mondták:
--- A te dolgod lészen örök pecsétet tenni a fehér barát szájára, ha netalán a te tájékodra vinné az útja.
--- Hanemha emez is nem mindétig az asszonynépeket hajkurászná, --- pöccentette még oda csúfolkodón a Gyovad nembeli Dancs úr. A fekete Omodé fiak, a sárvári urak, a keshedtképű, meg Akus úr is egyszerre kiáltoztak felé. Mizse fia, Szerafil úr már ott ült a helyén. Boltozatos koponyája, bozótos álla előremeredt, mint vadkan sörtés feje. Némán nézett maga elé és begörbült ujjaival gereblyézte rőt szakállát.
Az urak is elhallgattak. Rápillantottak, azután összenéztek:
--- Ez majd elvégzi.
Kinn hallgatott az elborult táj, mint hant alá zárt halott. A csend beleüvegesedett az ólomszürke derengésbe.
Messze a kálvölgyi udvarháztól kis fegyveres csapat várta Ungot, hogy bátorságos járása legyen ösvényein.
Valahol az enyésző éjszakában hajnali harangot verdesett a szél.






IX.



Reggelre dér lepte be a mezőt és a réteket. Őszbecsavarodtak a földek gyéren torzsálló hajszálai. A nap bújdosó felhők közül tekintgetett le rájuk.
Az erdőszélen elhagyott monostor falai rogyadoztak. A kápolna még ép volt, de széljárta tornyában dermedten lógott most a harang.
A napfény betérdelt a nyitott ajtón a kápolna pitvarába, aztán térdenállva kúszott beljebb a hideg földekről s meg-megbotolva az egyenetlen kövezet gödrösre vásott kockáin, akadozva húzta maga után aranyszínű fátyolát végig a templomhajón, fel egészen az oltárig és ott tündöklőre gyúlt a kereszt szikrázó ércén.
Ung leborult a nap szétomló aranyfátyolába és mélyen elmerülve imádkozott. A némaság hidegfényű, fázós ragyogással állta körül. Imája nem tudott szabadon fellebegni a tiszta magasságokba. Borzongón botladozott a földön, mintha ólmos eső csapzott volna szárnyaira. Valahonnan, a bizonytalan homályból mögüle, arnykezek nyúltak és riasztón tapogatták körül. Ung úgy érezte, mintha valami nevezhetetlen és testetlen rémség kúszott volna utána abból a kálvölgyi udvarházból. Maga sem tudta, hogy mi. Csak sejtette, hogy ott van mögötte. Nyirkos fuvalmat lehelt rá, mint odvas völgyszurdokok poshadt mélysége. Egyre újra kezdett imákkal erősítette magát. Próbálta elhessegetni a balsejtelmek árnymadarait. De azok váltig csak ott huhogtak mögötte... Most hirtelen, mintha még testet is öltöttek volna. Ung riadtan eszmélt mély rémületéből... Elérték volna a láthatatlan üldözők?... Nem. Már tisztán hallotta. A nyitott ajtón át lódobogás verődött be hozzá.
Kereszttel jelölte magát és felállt. Jodok jutott eszébe. Alighanem az atyafi tér vissza a lovakkal, amelyeket patkolni vitt, hogy az udvarház előtt megváltak egymástól. Keveset várt. Újra feszülten figyelt. Már tisztábban hallotta a közeledő zajt.
Mégsem lehetett Jodok. Az érkezők többen voltak. Egész lovascsapat ügetett a kápolna felé. A lovak patkója keményen dobbant az őszi zimankótól kérgesre gémberedett úton. Fegyveresek voltak. Nagy csörömpöléssel szálltak nyeregből. Ung az egyik ívtartó oszlop mögé húzódott.
Most otromba nagy test takarta el az ajtón beáradó napot. Percre megsötétedett a kápolna. Valaki oldalvást tolta be magát az ajtórésen. Lábujjhegyre lépkedve, imbolygón, lompos járással jött befelé. Ung láthatatlanul figyelte.
Rőthajú, vörösszakállas, ormótlan, elsúlyosult testű férfi tért be a kápolnába. Nagyrangú főember volt, drága de elhanyagolt köntösben. Kísérete a kápolna előtt várakozott rá.
Ung le nem vette róla a szemét és amint a kápolna megint kivilágosodott, megismerte. Lőrinc úr asztalánál látta a többi közt a kálvölgyi ebédlőház borgőzös, gyertyacsillagos félhomályában.
A főember nagy, vörös állat lomha mozgásával haladt előre. Az oltárnál térdreroskadt és imádkozni kezdett. Töredelmes, mély magábaszállással könyörgött. Közben nagyokat sóhajtott, keservest nyögött, mintha már előre kóstolgatna a kárhozat rávárakozó kínjaiból. Öklével döngette földig kornyadozó, boltozatos mellét. Teste láthatatlan lidércek nyomásától rázkódott. Két kezét felnyujtotta a mozdulatlan kereszt felé, mintha várná, hogy lehajlik hozzá és segítőn felemeli a láthatatlan lángok marcangoló poklából. De a kereszt állt tovább mozdulatlan, hidegen szikrázott rajta az őszi nap. Az imádkozó újra magába roskadt és kétségbeesett vergődéssel tördelte egymásba kulcsolt kezét.
Ung szívében szánalom bomladozott. Kínzó volt neki ez a látvány. Bárcsak jött volna már Jodok, de az atyafi még egyre váratott magára.
Most felállt az imádkozó az oltár előtt. Tán könnyített valamelyest a lelkén. Kifelé indult a kápolnából. Amint az oszlophoz közeledett, amely mögött Ung várakozott, a lassan oldalvást kúszó napfény éppen ráesett a fehér kámzsára és a főember észrevette.
Ő is megismerte Ungot. Imbolygó lépte egyszerre elakadt. Tétova szeme álmélkodó, üveges merevséggel állt meg a baráton. Aztán valami furcsa lobbanás zavarodott benne. Szája is mozdult a vörös bozót közt, de hang nem jött ki rajta. Pedig mintha szólni akart volna. Ám lomha nyelvén nem született formába a vajúdó gondolat. Egy szempillantásig még merőn nézte Ungot, aztán düllöngő, lompos kullogással ment kifelé.
Ungot is megfogta a látvány különös igézete. Mire kilépett a kápolnából, a lovasok már nyeregben ültek. Elől a nagytestű uruk. Távolodóban voltak az erdős hegyhátak irányában.
Akorra ért oda Jodok testvér a két lóval. Látta nyeregbe szállni a vitézeket s ő is hosszasan nézett a távolodók után. Ung hangja rezzentette fel:
--- Nem tudnád, ki volt eme főember? Lőrinc úr udvarházában láttam a lakomázók között.
Az atyafi készségesen válaszolt:
--- Úgy mondják, igen gonoszindulatú nagyúr, ádáz sanyargatója a szegénységnek. Mizse fia Szerafil a neve és a hatalmas Vöröskővár ura.
Nyeregbe szálltak ők is. Azon az úton haladtak, amelyen a vöröskői nagyúr már messze járt előttük kíséretével. Nem volt sietős útjuk. Ung pillanatra meg is állt, míg benyúlt a tarsolyába. Jól esett neki a késő őszi nap simogatása, amint langyosan lefeküdt az út oldalába, mint nagy járástól megfáradt vándor.
A barát csendesen mélázott maga elé. Az aranyverőből régi, boldog napok sugárzása nézett vissza rá. Egészen beléfeledkezett a multba és önmagától szabadult lelke nem is tudta, hogy soha nem lehet már úgy, mint valaha volt. A ló, amelyet alig fogott, botlott a barázdás árokká tiport úton s gazdája nagyot zökkent a nyeregben. Ez visszarántotta az őszi nap fanyalgó valóságába. Egyszeriben seregestől szállongták körül a gondok fekete madarai. Tervek kódorogtak a fejében. Az ilyen néma nyugovású tájak mondottak neki legtöbbet az országnak és népének halálos nyugtalanságáról. Van-e olyan iratos szere a világnak, amelytől épre sarjadnak a szörnyű sebek? Karjait tőből vagdosták el. Sérült minden tagja. Törzsét rostává tépték a tüzes nyilak. Buzog-e még élethajtó nedvesség a gyökereiben? A királyra gondolt. Lelke egyik néma lapjára törölhetetlen vonásokkal edződött be annak a szomorodott hatalmú, megcsüggedt lovasnak a képe a sajómenti rengetegnek futó fáklyalángoktól tályogos éjtszakájában.
Hátrapillantott. Jodok engedelmesen poroszkált a nyomában. Most, hogy társa visszatekintett rá, szólásra bátorodott:
--- Minemű szándékaid volnának testvérem, már ami az útnak irányát illeti?
--- Én arra megyek, amerre a baj szólít.
--- Baj az most mindenhol vagyon sereggel és meg nem fogyatkozik mindétig, --- mormogta az atyafi és megvakarta a tarkóját.
--- Ahhoz menjünk hát, --- mondta Ung, aki minden bajoknak orvoslója. Úgy vélekedem, térjünk Fehérvárnak.
Jodoknak felcsillant a szeme:
--- Oda iramodtak sebes futamodással néminemű udvari hírhordók is.
Ung vékony szájaszélén mosoly játszott:
--- Jól hallottad Jodok testvér. Fehérvárra igyekszik a király. Néki kell elsőbbet számot adnom sok dolgaim végzéséről.
--- Akkor szorosabbra fogd keveset a kantárt, Pál testvér, mert nem volna illendőséges, hogy Király Felsége várakozzék tereád.
Ügetésre fogták a lovakat. A várúr és nagy csörömpöléssel haladó kísérete már eltűnt előlük. Az út kanyarodót vett. Odébb csalitosok váltották a nyájban állongó fákat, jeléül, hogy hamarost erdőséges részek kezdődnek. Ilyen csalitos zöld kárpitja takarhatta el szemük elől Szerafil urat és fegyveres szolgáit.
Ung és szerzetes társa nem sok ügyet vetettek rájuk. Maguk is bekanyarodtak a fák közé. A napfény aranyporrá törve permetezett le a gyérlombú fakoronákon át. Szőke fénypillangók telepedtek Ung arcára és röppentek hirtelen tova. Jodok porlepte, nyűtt kámzsája aranyszőttes köntössé szépült.
Jó darabot ügettek így. Sokasodtak a fák. Sűrűsödött a csalitos bozót. Ung lova egyszerre riadtan kapta fel a fejét. Füle figyelmesen előre feszült. Nemes nyakán remegtek az inak. Az atyafi is rántott egyet lova zabláján. Az állatok nyugtalan toporzékolással álltak meg. Jó távolból, ahol jóformán erdővé gyarapodtak már a fiatal sarjadék fák, baljós lárma kiáltozott át hozzájuk.
Figyeltek. A zaj mind éktelenebbre dagadt. Szívhasogató sikoltozás kavarodott egybe fegyverek rekedt zörgésével. Dobogott a föld. Gallyak recsegtek, száraz ágak pattogtak. Olykor szinte állati üvöltés bődült közbe. Lónyerítésre durva szitkok jégesője kopogott. De az egész összevissza zajgáson túlharsant valami keserves, asszonyi sivalkodás. Kisvártatva már inkább csak ez hallatszott. És mintha lassudan távolodott volna.
--- Néminemű tatárportyák kóboroltak volna el eme tájakra? --- vélte Jodok testvér, --- istentelen szokásuk, hogy asszonyszemélyeket ragadnak magukkal sátraikba.
Ung már sarkantyúba kapta a lovát. Vágtában kiáltotta vissza az atyafinak:
--- Akárki fajták légyenek, testvéreim kiáltoznak ott halálos bajban.
Vitte a lova erős iramodással. Jodok nagy igyekezettel loholt a nyomában. Az út néptelennek látszott. Csak a sűrű homályából sóhajtott ki nagynéha egy-egy elfulladt nyögés. Most egy dombtetőn elővillant a fák közül a vöröskői várúr csapata. Messzire nyargaltak már. És mintha megszaporodtak volna? Ezek ütöttek tán rajta a kósza tatárokon? De mért hallották akkor azt a keserves asszonysikoltozást?
A domb hajlása elnyelte a vágtató csapatot. Ung lassabbra fogta a lovát. Jodok fráter nagyokat szusszant mögötte. Homlokán veríték gyöngyözött, pedig csípősre fordult már az alkonyatba hajló őszi délután.
Léptetve mentek és oldalvást a csalitost tartották szemmel. Amint Jodok hátrapillantott, észrevette, hogy emberfő óvakodik elő nagy vigyázattal a bozótból. Szavára Ung is figyelni kezdett. Szélringásra fehéret villantott a megrebbenő, sötétzöld homály.
A búcsúzó nap mégegyszer kiragyogott a bíboros felhőkárpitok közül és mintha minden aranyát Ung fehér kámzsájára loccsantotta volna.
És egyszeribe megélénkült a néma bozótos. A tüskés bokrok közül asszonyok tápászkodtak elő. Arcukon, kezükön, véres írást szántott a tüskék hegye. Voltak köztük egészen zsenge hajadonkák is. Gyönge mellük még alig halmadzott a durva gyolcs alatt. Éltesebbek is lézengtek elő a homály oltalmából. Szemük törtfényű ablakán elsanyargatottság könyökölt ki. Görnyedt hátukba belegémberedett a hajlongó alázat.
Ungnak torkát szorongatta a forrón felbuggyanó szánalom. Jodok szólalt elsőbbet:
--- Néminemű megkésett tatárok ütöttek rátok tüzes portyával, vagy kóválygó martalóc hadak tépáztak meg meg ilyen csúfságosan?
--- Ha tatárok voltak, --- zendült melegen Ung szava, --- utólszor tett próbára az Úr. Adjatok hálát neki, hogy leveszi rólatok a csapást.
--- Úgy vagyon, --- tódította Jodok, --- a dúló tatárok mind egyképpen hazatakarodnak távol tartományaikba.
Roskadt öreg ember furakodott elő a megtépett asszonyok sorából. Arcán annyi volt a ránc, mintha hálót borítottak volna rá. Hangja csukladozott, akárcsak rogyadozó térde:
--- Tatárnak nyomát sem látni már sok napi járásokra. Hallottuk, hogy Isten küldötte számos vidékekre meghozta már a szabadulás hírét. Néminemű fehér barát járja eme tájakat, aki bizodalom magvát szórja szét a megrendült népek között. Éppen Te volnál az uram, úgy gondolnánk, annak okáért is merészkedtünk elő.
--- Dehát ki tett véletek ilyen kegyetlen csúfot? --- kérdezte Ung szánakozón.
--- A martalóc hadakat Sümeg alatt ugrasztották szét, --- bizonykodott Jodok. --- És csak az imént haladt el emez úton Mizse fia, Szerafil úr, nagyhatalmú főember számos fegyveres kísérettel.
A vén embernek félelem fakult a hangjában.
--- Hát éppenséggel ő maga volt a csúfottevő. Gonoszabb ez dúló martalócnál, gyilkos tatárnál. Bizony kegyetlen gyönyörűségét leli emez elvetemedett főember a kínoknak fintorgásában. A megcsigázott tagok kalimpálása azonképpen deríti kedvre, akár a vásári, dévaj bohóságok. Legtöbbet pediglen az asszonycselédek miatt vagyon a riadalom.
Ungot fojtogatta az undorodás.
--- Asszonynépeket sem átal sanyargatni?
Az öreg reszketőn ingatta a fejét:
--- Azok más kedvre kellenek neki. Mert szüntelen mohó és gerjedt, akár a buja szarvasbika. �--klel, miként bőgéskor ama nekiszilajult dúvad. Úntalan új prédát áhít a falánksága. Vagyon egy fertelmes kerítője is, bizonyos ormótlan púpú, sandanézésű törpe. Pogonya névre hallgat az idomtalan féreg. Az kufárkodja össze urának a prédát, lányt, asszonyt, zsengét, korosabbat elegyest. Olcsó a vásár, rettenetes a nyomorúság. Olyan is van, aki életét vásárolja meg szégyennek vetett gyermekével vagy hitestársával. Dehát mit is tehetünk? Ha széles kedve kerekedik a nagyúrnak, meghajtatja asszonyokért a falvakat és az erdőket, aki ellenszegül, karókról nézheti pokolbeli kínok közt üvöltve, hogy verik fel kopjanyéllel, áztatott kötéllel a nyomorult asszonynépeket Vöröskőre.
Ung szomorú szeme Jodokra tévedt. Látta, hogy az atyafi ökle marcona szorongatással birkózik kardja markolatával. Ung is alig bírt keserű háborodásával. Úgy érezte, hogy a vad ázsiai orkán dúlásánál éktelenebb veszedelme az országnak emez elfajult hatalmaskodás, amely nem kívülről származott, hanem belül kezdte ki rothadásával. Határtalan szánalom szállt a szívébe. Balsejtelmek szorongatták. Elbír-e vajjon szavának és hitének minden ereje bajoknak és átalkodott bűnöknek ilyetén sokaságával. De azért bíztatón szólt a lova köré sereglőkhöz:
--- Legyetek bízó szívvel. Járuljatok nevemben a zalavári apát úrhoz. Segít legkiáltóbb bajotokon.
--- Hát nem retteg eme szennyes parázna a kárhozat tüzétől? --- csordult ki most Jodok fráterből a visszafojtott méltatlankodás.
--- Retteg ám, --- mondta az öreg, --- még a mások kárhozatától is. Mert felettébb kegyes úr. Mindíg misét imádkoztat azokért, akiket halomra öldöstet.
Ung némán mélázott maga elé. A nap az ég peremére bukott már és vér futotta alá tüzes nagy szemét, ahogy búcsúzkodón visszapillantott ezekre a romladékemberekre. Régi történet járt a fejében, tűz körül mondották el neki a visszaszállingózott népek, amikoron ama Tátika nevezetű főember bűntevéseit keseregték. Az ő sziklafészkétől nem messzire lakozott kis várában egyetlen cselédszolgájával néminemű hirtelenharagú úr, akinek sok ártatlan halál terhelte lelkét. Ezt a gonosz öldöklőt úgy sujtotta az Úr haragja hogy mögötte meglátszott mindazoknak a lábanyoma, akiket vérszomjas indulatában megölt. És egyre sokasodtak mögötte a jelek. És a lábak emlékét őriző üres nyomok megindultak s követték minden lépését. Végezetül már nem mert csak gránitra lépni, meg kemény és síma kövekre, mint a márvány. De ezeken is látszott a nyom, mintha nedves lábak tapostak volna rajtuk. És amaz úr rettegett lábával a földet érinteni. Szörnyű szorongások közt kuporgott köntöse szárnya alá rejtve saruját, míg vezeklő bűnbánattal engesztelést nem tett sok gyilkolásáért.
Ez járt most Ung fejében és a lézengő véres árnyak olyanok voltak körülte, mint a vöröskői főember megéledt, vádoló nyomai. Egyszerre átvillant lelkében a szándék, hogy fellátogat a nagyúr várába, hátha igazabb utakra tudná téríteni.
--- Induljatok csak most Zalavárba, --- mondta nyugtatón a körül állongóknak --- magam pediglen módját keresem, miképpen fordíthatnám el rólatok eme nagy próbáltatást.
Kereszt jelével intett búcsút a hálálkodóknak. Azután az erdős halmoknak fordította lova fejét. Azon az úton haladtak, amelyre Szerafil úr elnyargalt kíséretével. Estébe fordult már, mikorra elérték a dombtetőt. Völgynek ereszkedve hatalmas erdőség alján kétfelé ágazott az út. Egyik nekivitt egyenest a sötétlő rengetegnek. Az útvilla hegyében megállították lovukat. Ung Jodokra tekintett. Az atyafi már régóta szótlanul meredt maga elé, mint aki vívódón forgat fejében valamit. Most rátalált gondolata a szavak ösvényére:
--- Megmaradsz-e mondott szándékodnál, Pál testvér? Imenten az út is kétfelé osztódik lábunknál és nehéz választás elé állít.
Ung tétovázás nélkül felelt:
--- Térüljünk csak balkézt, egyenest az erdőségnek. Elhatároztam, hogy szólok ama vöröskői főemberrel, ha szerét ejthetem.
--- Imént még Fehérvárra készülődtél --- vetette ellene Jodok.
--- Mire a király megtér koronázó városába, magunk is ott leszünk --- nyugtatta meg Ung.
Jodok feje mellére csüggedt:
--- Nem véled-e, Pál testvér, hogy egy napon meg is kellene térni békés monostorunk csendjébe Irug hegyén? Kenyerem volt hajdanán a vitézkedés, most mégis megfáradtam rövid napoknak alatta. Nem is a karom ereje ernyedt el, hanem a szívemé. Bizakodol, hogy két szegény atyafi valaha is győzedelmeskedhet ennyi sok gonoszoknak ellenében?
Ung arcán fény csillant:
--- Ki az Úr erejének fegyverét, az igazságot suhogtatja, pusztul az elől minden gonosz, mint szétomló pozdorja.
Jodok csak mindegyre csüggedezett:
--- Félek én, fráter Pál, emez éktelen nagy erdőségtől. Veszejtő árnyakat hány felém. Nagy baj leselkedik ottan reád. Szüntelen csak ezeket forgatom én most elmémben.
--- Imádkozzál, Jodok testvér --- mondta csendesen Ung.
Jodok tovább békétlenkedett.
--- Az imádság is akadozik nyelvemen. A kegyes szó belésuvad a gonosz sejtelmek kátyújába. Azokról sem hallgathatok, hogy amíg a lovakkal jártam, néminemű suttogások értek el hozzám. Igaz, csak úgy félfüllel neszeltem, hogy amoda a kálvölgyi udvarházban a te vesztedet megtanakodni járultak egybe a főemberek. Talántán éppen eme Mizsa fia Szerafil úr esküdött pusztulásodra. Térjünk vissza szelíd hajlékunkba, testvérem, mégegyszer is csak ebben a vélekedésben vagyok.
Ung ráemelte mélytekintetű szemét az atyafira. Ez a pillantás nem ismert ellenkezést:
--- Bertalan püspök azért küldött el engem, hogy eme tájakat járjam és erősítsem a bizodalmukban fogyatkozottakat. Láttál-e ezeknél esettebbeket? Messze vidékek kegyetlen sanyargatója pediglen itt lakozik emez erdőségek között. Oda kell mennünk a vöröskői úr városába.
Már fordította is lova fejét és indult az erdőnek vágó ösvényen. Jodok is vele. Az éjtszaka sötétje együtt borult rájuk a rengetegével.
Elsőbbet még világított valamelyest az út az erdő gyéresében. A hold fellegekkel birkózott s mikoron olyikat maga alá gyűrte. Óriás fekete árnyakkal nyúltak feléjük a fák és fekete pillérekkel forogtak körültük. Majd megint elbújt a hold és a törzsek sötét fallá folytak egybe, amelyen semerre nem mutatkozott rés. Az éjtszaka vastagfalú mély börtöne állta körül őket. A szurkos sötétségben nem folytathatták tovább útjukat. Nagy üggyel-bajjal megkötötték a lovakat. Maguk is lepihentek és szürkületig váltva vigyázták egymás álmát.
Másnapra kelve ólmos zegernye csapkodta az utakat, mire Jodokkal a várhegy alá érkeztek. Nehéz útjuk volt a Bakony vad rengetegén át, százados faóriások közt, megdagadt patakok gázlóin át. Nyesett süvegformájú hegy tetején emelkedett előttük Vöröskő vára. Jodok testvér, aki sok éveknek előtte vitézkedő nemes ember volt, elégedetten tartotta rajta a szemét. Egymást övező falgyűrűk közül két szögletes, zömök torony bámult le a mély szakadékba kétfelen a széles kapubolt mellett, amelynek nyílását egészen elfödték a láncoshíd szögekkel kivert pallói. Agyagos, kőtörmelékkel kevert vályog ragasztotta a hegyoldalhoz a testes cölöpöket és öles keresztgerendákat, ezek támasztották és emelték a magasba kapaszkodó falakat s a kiugró tornyocskákat. Körül a tornyokban lábtól rések futottak, hogy olvadt szurkot, forró vizet, nyílzáporokat zudíthassanak le az ostromló ellenségre. A várhegy lejtőit legörgetett kerek kövek sáncolták körül a falak aljáig. A falakból itt-ott nagy kőkoloncok nyomakodtak ki, mintha odebentről kidugta volna félvállát a bástyákat tartó, busa kőóriás. Hátul legmeredekebben szakadt le a hegyoldal. Itt állt a palotaház. Ónkarikás ablakai alámerengtek a mélységbe és sudáran felszökő torony felhőkkel ingerkedő oszlopa állt őrséget fölöttük éjjel-nappal. Csak nézte-nézte az atyafi a takaros várat és nem állhatta meg szó nélkül:
--- Jól megerősített, biztos menedéket adó hely ez. Nagyhatalmú főember messzire hivalkodó, megvívhatatlan sasfészke.
Annál siralmasabban bújt meg a várhegy lábánál a városka. A vár urát szolgáló míves emberek lakoztak itten sárból tapasztott kalyibákban, roskadozó faviskókban, sövénytelen, mezítlen udvarok közt. Sokhelyt féloldalt csúszott a tetők penészes zsupszalmája s féltől a földre támaszkodva nagy erőlködéssel tartotta csak magát. Nyúlós, híg sár kanyargott a falak közt, mint szennyes fekete folyó. Utcák helyett inkább árkok hasadtak a homlokukkal szinte egymásnak dűlő házak során. Áporodott szagok páráztak elő a reves odukból. Poshadtvízű pocsolyák mentén elsenyvedt növények sorvadoztak. Ordító szegénység sírt le mindenütt a vedlett házfalakról. Ember alig mutatkozott. A tekintet riadtan osont el rejtezkedni készen. Csak az udvarok mocskában állongott bambán egy-két éhségtől elcsigázott, félmeztelen gyerek.
A várhelytől jó kőhajításnyira szegényes kolostorház kurta tornyán ázott a rozsdás vaskereszt.
Ung bezörgetett a kapun. Bévülről bizalmatlan hang válaszolt:
--- Koldulóknak mostanság zárva a kapunk. Jómagunk is Isten szegénykéi volnánk. Alig vagyon, amiből eltengessük gyarlandó földi életünket.
--- Tarsolyunkban hozzuk, ami csekélyre testünknek szüksége vagyon, --- mondta Ung --- csak födelet kérünk a csontig áztató zegernyében.
--- Meg istállót a lovainknak és kevés abrakot --- tódította Jodok testvér.
De a kapu csak nem nyílt. A hang meg egyre gyanakodón szólt ki:
--- Ki tudhatná, nem volnátok-e néminemű országháborgatók, amilyenek sok bajosságokat szereznek emez időkben. A mi szerény jószágainkban is nagy kártevésekkel voltak már.
Ung szelíden mondta:
--- Testvéreid vagyunk, jámbor barátok az Irug hegyi remeték rendjéből.
--- Furcsa szerzet lehet, --- kötözködött tovább a láthatatlan kapus --- még ezideig nem vevők hírüket.
--- Vess hát egy tekintetet a kémlelőrésen át, testvér, --- dörrent most bele Jodok atyafi mérgesen --- és szemeddel láthatod rajtunk a rendi köntöst. Társam itt egyebekben Pál fráter, ama nevezetes fehér barát, kinek hírét bízvást hallhattad már magad is. A kegyes Bertalan püspök küldötte őt az öt egyházakban dús Pécsnek városából távol vidékekre, hogy nyugtatná és okosítaná a népeket eme fölöttébb zavarodott napokban.
A kapu csikorogva nyílt meg. A nyomott, nyirkos lehelletű kapubolt homályában kereszt jelével fogadta őket a kapus fráter. Véraláfutásos, durva ábrázatú férfiú volt. Rezes bőrén úgy ültek a barna bibircsókok, mint szőrös nagy legyek. Bozótos szemöldöke minduntalan hegyberándult pislogó tekintete fölött. De a hangja már megszelídült.
--- Benedicite, testvéreim, --- mondotta --- bocsássatok meg nekem az Úr irgalmáért, de igenis háborodott az idők járása. Alkalmatosabb, ha csekélyt nehezebben tárul a kapu.
Ung pillantása némán méregette a dísztelen, komor falakat. A lovak patája dübörgőn csattogott a kapualj göröngyös kőkockáin. Jodok felelt az atyafinak:
--- Meggémberedtek tagjaink az őszi zimankótól. Áhítoznánk bizony némi tüzecske melegére. De mondd csak, milyen néven is tiszteljünk téged, jámbor testvér.
--- Szólítsatok csak Egyed fráternek, --- mondta a bibircsókos s azzal megnyitott egy durván ácsolt fatáblát és sűrű szemöldökrángatások közt nagyhangosan bekiáltott az ablakrésen:
--- Euszták testvér!... Euszták! Vándortestvérek jöttek hozzánk az Úr Krisztus nevében. Lovastól födél alá kívánkoznak eme keserves esőszakadásban.
A kapubolt végében ösztövér fráter csosszan elő. A bőre szabott szőrcsuha kalimpált rajta, mint paszulykaróra akasztott, idomtalan zsák. Ám a szeméből jószándék hivogatott. Átázott kámzsájukon akadt meg elsőbbet a tekintete:
--- Ugyancsak megöntözött benneteket a sírósra keseredett ég. De sietőst gyujtok jótékony tüzecskét.
Azután Jodokhoz fordult, aki a lovak fékszárát tartotta:
--- Bizony emezeknek sem fog ártani kevés száraz alom. Hilárius testvér majd gondoskodással lesz róluk.
Szólítására már jött is a fráter. Éppenséggel olyan volt, mint aminőnek neve mondotta. Mindenfelé kedves gömbölydedségek nevettek rajta. Két orcája közepén és az álla hajlásában pedig formás gödröcske mosolyodott. Kivette Jodok kezéből a fékszárakat. Rámosolyintott a lovakra. Megveregette a nyakukat, végigsimított csatakos tomporukon és már vitte is őket a négyszögű udvar világosságán át a hátsó istállószínek felé.
Közben a hórihorgas Euszták Ungot és atyafitársát vette gondozásába. Mély, sötét bolthajtásos teremfélébe vezette őket, amely keskeny ablakréseken át kapta szűkös világosságát. A falak mellett és a zömök, ormótlan faragású oszlopok körül nyersen vágott kőpadka futott. Euszták fráter mély lehajlással hatalmas fatönköt igazított a kormos vastartólábra a sátorosan kikunkorodó füstfogó alatt. Száraz rőzsét tolt alá, kovakövéből szikrát ugratott egy taplódarabba és már pattogott is nagy ropogások közt a füstölgő rőzse. Bíboros nyelvek táncoltak a sistergő fahasáb körül s hamarost csípős füsttel elegyest melegség kezdte párologtatni a lucskos kámzsákat.
Euszták fráter mázos csuporban tejet állított a vándorok mellé a kőpadkára és maga is hozzájuk telepedett. Kíváncsian mindjárt jövetelük szándékát tudakolta. Ung megmondta nyiltan:
--- Eme nagyerősségű várnak urával volna szóm. Sok háborító sanyarúságokat láttam e vidékeken.
A fráter savanyú arca még siralmasabb fintorba rándult:
--- Mizse fia Szerafil úrral volna szólásod?
--- Tulajdonmagával, ha ez itten Vöröskő vára, amelyben lakozik
A fráter arca nem sok jót ígért:
--- Ez itt éppenséggel az. És ama kérdezett úr is benne lakoznék. De nagy fenti gőgjében aligha is vet ügyet efféle kóborló barát szavára. A szegénység meg éppen annyi neki, mint szélnek a szállongó, hitvány polyva.
--- Hát ismeritek eme nagyhatalmú főembert? --- kottyant bele megáztatott kenyerét nyeldesve Jodok.
A lajtorjabarát legyintett:
--- Hogy esmérjük-e? Hiszen éppenséggel ő a mi urunk és kenyéradó gazdánk.
--- Mely régi nagy nemzetség származottja? --- kérdezte most Ung.
A fráter vértelen szájaszéle gúnyosan fittyent le:
--- Úgy mondaná magáról, hogy ama nagynevezetű Gutkeled nemzetségnek ágazatja, kit még első szent királyunk szólított be külső tartományok néminemű tornyos városából. De nincsen emez úrban cseppenetnyi vér sem ama kiváltságos nemből. Alanti származású bizony Szerafil úr, miképpen apja Mizse úr és emennek apja is az volt.
--- De duskálnak minden földi javakban, --- szólt közbe Jodok.
A fráter bólintott:
--- Sok földjeik és barmaik vannak. A ládafiában meg mindennemű drágaságaik és aranymarháik. Mert úgy vegyétek eszetekbe, testvéreim, hogy eme Szerafil úrnak nagyapja még a királyné cselédszolgája volt és szolgáló cselédnépek voltak valamennyi ükeik. Aki a szerzést kezdte, egy falut kapott, mert alázattal szolgált. Sose voltak vitézkedő katonák, király hadinépei, hanem királyasszonyok tányérnyalói. Így gyarapodott nemzetségük a zsíros életben. Míg mások harcok mezején hullottak, ezek éltek és megkaparintották a holtak földjeit. Hűségesek voltak, de nem a királyhoz, hanem a hatalomhoz. Ezenképpen a hűtlenek földjeiből is jussoltatták őket.
Ung feje csüggedezni kezdett, míg a barát a szót szaporázta. Szemehéja mint ólom süllyedt alá. A fráter észrevette, hogy igen megcsigázhatta őket a nehéz út a Bakony rengetegén át. Kis kamarába vezette őket. Afféle volt csak, mint dohos pincefülke. De jót pihentek benne a vastagon felhányt szalmaágyon.
Csak sötéttel ébredeztek. Különös zaj szürekedett be homályos fülkéjükbe. Talán arra neszelhettek föl. Valami elnyujtott kántálás nyekergett be. Mintha sirató éneket mondott volna valaki csukladozó cérnahangon. Közben boroskupák csörgése zajdult és olykor tisztán hallották, amint a kantából az öblös kupákba csordul a bor.
Jodok a fejét csóválta:
--- Ezek az emberséges fráterek is szokatlanképpen tartják a hórákat. De eme Hilariusnak almaorcájából menten sejthettem.
Felserkentek. A világosság a boltozatos terembe szólította őket. A gyertyák fénye erősebb volt itt az őszi nap szürke derengésénél. Látták most, hogy a belső bolt alatt két töppedt oszlop között vastag faderéklábakon ferde asztal áll. Székek nem voltak körülte. Az ivók csak a fal meg az oszlopok padkáin ültek. Oldalt, rozsdás vasgyűrűkbe akasztva három fáklya füstölgött. Az asztalon feketült vastartókban két faggyúgyertya sercegtette nehézszagú világát.
A két gyertya közt fekete köntösben egy férfi állt. Magasra dombozott homloka ereszes éllel ugrott ki mélyen ülő szeme fölött. Orrában hosszú és élesen kiálló volt a csont, mint a késpenge és vékonyra sodort bajsza, mint két zsinór fityegett le szája szögleténél. Hátrakent haja, amelyet tarkója fölött fésű fogott össze, egészen fejéhez tapadt a sűrű kenettől.
Ez az ember énekelt kántáló, cérnavékony hangon. Sirató éneke minden verse után nagyot csuklott, azután jókorát húzott kupájából. Ilyenkor a barátok is ittak és a súlyos kupák döngőn koppantak vissza az asztallapra.
Ung és Jodok Euszták fráter mellé húzódott, aki a fali padkán szélsőnek ült az asztal sarkánál.
--- Nehogy némiképpen botránkozás essék bennetek azokért, amiket itt szemléltek, --- súgta oda nekik a zörgőcsontú barát. --- Kegyes szokásnak szolgálunk mi imetten.
Ung a kántáló ember felé bólintott:
--- Miféle szerzet amaz ottan?
Euszták készségesen felelt:
--- Nem tudod, testvérem? Lélekváltó ez, aki is itt lakozik velünk eme kis kolostorházban. Véle együtt vagyunk számszerint hatan. Ifjúi éveiben Szerafil atyja Mizse úrnak volt belső rabszolgája. A hatalmas főember lelkének üdvösségéért szabadította fel és fia Szerafil úr rendelte a kolostorba. Itt éldegél közöttünk. Az a kötelessége, hogy jótevője halálának fordulónapján tort üljön érte. Siratókat kántáljon, amit néminemű imádságokkal is megtoldunk. Hát éppen ma vagyon ama Mizse főember halálának fordulója.
Ung mélán révedezett a sercegő gyertyalángba. Az oldottnyelvű Euszták fráter tovább sugdosta:
--- Egyebekben, ha tudni kívánod, ilyesfajta lélekváltók volnánk mindahányan, akik eme kolostorba egybekallódtunk.
Ung csodálkozva pillantott rá.
--- Bizony bőségesebb világosítást fűzhetnél szavadhoz, így alig látom az értelmét.
Euszták megloccsantotta torkát a kupából:
--- Tudd meg, testvér, --- mondotta egészen közel hajolva Unghoz, --- hogy mi nem élünk itten rendes reguláknak szerinte. Én a domonkosok rendjéből vagyok. Egyek, a kapusfráter, szent Augustinus rendjéhez tartozó, Hilárius, tán láttad is rajta tüstént, minorita fráter volt, a többiek meg Szent Benedek fiai közül szakadtak. Úgy futamodtunk ide a nagy romláskor az országnak minden széleiből. Vöröskő ura gyüjtött bennünket eme csendes hajlékba. Ő adat nekünk kulcsárjaival élést, búzát, csekélyke borocskát, faggyút is, hogy gyertyát márthassunk, meg ami egyéb itt e kicsiny egyháznak szükségletére való. Jut magunknak is szűkös falat, olykor, ha csekélységet bővebben vagyunk, segélhetjük az ínséget látókat is. Ilyenek igenis erős sokasággal zörgetnek mostanság kapunkon.
Ung alig hitt a fülének. Eleddig más beszédek járták a vöröskői főemberről. Meg is mondta egyenes szóval a fráternek:
--- Másnemű hírekbe keverték előttem Szerafil urat. Ahogyan te mondod, kegyesség lakozik lelkében.
A lajtorja fráter szája a füléig szaladt. Olyan volt a képe, mint akit belső nyilallás szaggat, pedig tán éppen nevethetnékje volt:
--- Nem kegyességből cselekszi, --- magyarázgatta --- hanem éktelen nagy riadalmában a kárhozat tüzétől. Bűnök terhétől roskadozik a lelke. Szakadatlan a sátánnak mind a hét leányával társalkodik. De legfőképpen a hetediket tartja igen nagy becsben: a tisztátalanságot. Undok paráznasággal tivornyázik palotaházában tulajdon egyama földél alatt hitvestársával, a kegyes Donáta főasszonnyal. Minden gonosz fortélyok mestere, a púpos Pogonya törpe keríti neki a gyalázatos prédát. Minket pediglen azért tart itten, hogy tengersok bűntevéseit leimádkozzuk. Minket vezekeltet magának helyébe. Olykoronta szűkre szabja asztalunk adományát, hogy böjtön sanyarogva is könnyítsünk a számadásán. Imádságon kívül mindennemű vezekléseket is kíván, ezért mondottam, hogy némiképpen az ő lélekváltói vagyunk mindahányan.
Másnapra kelve a hajnali hórán tulajdon szemével láthatta Ung, hogy Euszták fráter ugyan tartózkodó mértékkel mondta el neki a valóságot. A barátok véresre térdelték lábukat a kis kápolnában. Földig roskadva verték mellüket penitenciás magukbaszállással. Volt aki szöges korbáccsal csapkodta hátát és mindezt azért a másik lélekért, aki így akarta velük levezekeltetni a maga számlálhatatlan bűneit.
A napok egyebekben csendesen teltek a szerény kolostorházban. Ung némi délutánokon, amikor a degez saraktól tehette, a városkának vette útját. Ahová csak lépett, mint érett tályog fakadt fel a kietlen nyomorúság. Minden penészes odu ontotta a siránkozó panaszt. Ung alig is érte fel ésszel, hogy férhet meg a pállott, szűk üregekben ennyi baj.
--- Sok sűrű könnyeinkkel sózzuk kőkenyerünket, --- kesergett egy asszony, aki majd eldult az éhségtől. A képe olyan aszalt volt, mint a fán felejtett vadkörte.
--- Eleventen suvasztja le rólunk a bőrt, --- háborgott egy szerkovács.
Más mívesek is sűrűn méltatlankodtak:
--- Szilaj szolgái kopjákkal verdesnek bennünket dologra, pediglen jártányi erőnk hogy alig vagyon. Kilankad nyeszlett kezünkből a szerszám.
Már lázadók is akadtak. Egy nyomott homlokú hangos szóval átkozta a várurat. Veszett vadkannak szidalmazta, kinek szívébe kést kellene mártani, rengeteg mélyén, hogy magánosan, tajtékos kínban follyék el fekete vére. A kolostorházban elmondták erről a békétlenről, hogy hites asszonyát és szép hajadon leányát ragadta fel a várba Pogonya törpe. Azután mindenek szégyenére seprűztette ki őket a hatalmas főember, hogy kedvét töltötte rajtuk. Az asszonyok elbolyongtak gyalázatukkal a rengetegbe és ettől a naptól senki nem látta őket. Talán maga az ember emésztette el azokat, akik valaha legkedvesebbek voltak szívének.
Szerte békétlenség bujtorgott mindenekben. A földön csúszó tekintetek megmaradt tüze úgy röpdösött titokban a vár csúcsos tetői felé, hogyha gyujtó csóva lett volna, menten lángra kapnak tőle a tornyok, palánkok és mind velük együtt a büszke palotaház.
Ung hamarost észrevette a pillantások bújkáló háborgását. Türelmetlenül várta már, hogy szólhasson végre a vár urával. De a láncos híd makacs mozdulatlansággal tapadt a kapu nyílására. A fráterek úgy mondták, le nem csikordul a szakadék fölé semmi hívó jelre, ha a várúr akaratos kényének kedvére nincs.
Egy köddel ébredő reggelen is ott állt várakozásban telt hosszú napok után a várnak kanyarodó ösvényen. Szeme türelmetlenül zörgette a hidat, amely átalkodott mozdulatlansággal harapta bele magát a kapubálványok esetlen kőkoloncaiba. És egyszerre tülök bődült a falak mögül. Csikorogtak a láncok. Ung alig mert hinni a szemének. A nehéz kapuhíd lassan ereszkedni kezdett.
Ung olyan mohón nézte, hogy a szeme káprázón belesajdult. Hangos kürtszóval kis csapat rajzott elő a várból. Íjasok elől, kopjások hátrább, középütt pedig sudár, büszketartású asszony ülte a kényesléptű lovat.
Ahogy a hídon innen az ösvényre ért, jobban szemre vehette. Sötétzöld ruhája szorosan tapadt karcsú derekához, a kurta, vidrabőrrel szegett bőrzeke alatt. Hosszan, bő redőkben omlott alá az arannyal átsodort öv alól. Még a lovat is eltakarta, csak az úrasszony csőrös cipőjének kunkora hegye kandikált ki hullámzó sátorából. Az asszony jobbkeze a kantárt tartotta, balkezén, melyet ökölbe szorítva melléhez nyomott, villogó tollú vadászsólyom ült. Karma biztosan megfogódzott a vastag bőrkesztyűben, csak a fejét borító sapka bóbitája himbálódzott, amint a ló erősebb ügetésbe kezdett.
A csapat mind jobban közeledett. Ung már az asszony arcát is tisztán kivehette. Elsőbbet mély pillantású szemére feledkezett rá. Tengerek haragos zöldje határtalanodott benne. Arca pedig olyan volt, mint finomra munkált agyagföld, amelyre hosszú csókban ott felejtkezett hajnalt égetett be messze déli tájak tűző napjának kemencéje. Némaságában is beszélt ez az arc, de a keskeny száj keserű vonala akaratlanul titkolt szomorúság tartós bánatát panaszolta. Ez a néma panasz is arról tanúskodott, hogy nem lehet más, csak a vár asszonya. Ung úgy emlékezett, hogy Donátának mondották a nevét a kolostorházban.
A csapat egyenesen feléje tartott és Ung félrehúzódott, hogy szabadon hagyja az ösvényt. Fehér kámzsájáról messzire elébük kiáltott a reggeli világosság. Már az ösvény felső kanyarodójáról jól láthatták őt. Ungnak úgy tetszett, hogy a főasszony pillantása megpihen rajta.
Az íjasok már elléptettek előtte, amikor a főasszony hirtelen megállította lovát éppen vele szemben. Intett a kopjásoknak. Ezek előbbre rugtattak az íjasokhoz. Csekély futamodásra megálltak és együtt várakoztak veIük asszonyukra. Ez kis időt szótlanul várt nyugtalan kapáló lovával az útszélen. Ung érezte, hogy tusakodik magában, megszólítsa-e. Fele úton elébe sietett:
--- Dícsértessék, --- mondotta halk szóval.
A főasszony félénk tartózkodása is megoldódott:
--- Ne vedd tolakodó szemérmetlenségnek, hogy asszony tart fel útjában férfit. Ám te papi ember volnál és úgy vélem, alighanem ama fehér barát, kinek jámbor hírével csordultig teltek most a szívek.
Ung földre szegezte tekintetét:
--- Így neveznek a népek, akikhez jártomban-keltemben vigasztalást viszek.
Az asszony szemében lángolás izzott fel:
--- Hoznád el hát hozzánk is vigasztalásodat. Nemcsak a szegényék és a nyomorúságos sárviskók szorultak rá. Akadnak némifajta magasratornyozott paloták, holott is még inkább sóvárogják talán a megcsitítás írját.
Ung felnézett rá. Egyenest a szemébe. Abban most meghalt a fény.
Ung csüggedten tárta ki kezét:
--- Nincs nekem egyebem a világon, csak a puszta szavam.
A főasszony tekintetében fény hajnalodott:
--- Varázslatos erő lakozik a te szavadban. Úgy mondták nekem.
--- Ha van ereje, csak az úr nagy kegyelme az, --- mondotta Ung halkan.
A büszke úrasszony szava szinte csengőre vált most:
--- Munkáld hát nálunk is eme kegyelemnek útját. Tárd meg nekünk a jóság és szeretet ösvényeit, amelyek régtől fogvást messze kerülik a mi várunkat.
--- Mi szavam lehet nekem ott, ahol vad fegyverek és mérges indulatok hangoskodnak, --- szabadkozott Ung.
Donáta mély bizakodással pillantott rá:
--- Én hiszek a szavad hatalmában. Szólj az urammal! Beszélj a lelkére! Bizonyára elérkezett már hozzád is gonosz híre mindennemű bűnök fertőjén elsüllyedt életének. De vannak talán még benne is néminemű morzsái a jónak. Hisz Istenben és retteg büntető haragjától. Kísérelnéd meg, hogy szívéhez férkőzzél. Nálunk sok egyéb főrangúakkal is találkozásod lehet. Azok ugarlelkének sem válna ártalmára az Úr vetése.
Ung némán merengett maga elé. A főasszony tovább kérlelte:
--- Te, aki mindenkihez jósággal és segítséggel vagy, nem tagadhatod meg az én kérésemet. Jöjj fel palotaházunkba. Térítsd jó útra uramat. Főképpen pedig --- most meghalkult a hangja s pillantásával lova nyakán tétovázva rebegte, --- térítsd vissza hozzám.
Ung kérdésében már félig ott derengett az ígéret:
--- Talán meg sem tárul nekem a ti gőgös váratok kapuja?
--- Arra nekem leszen gondom, --- mondta Donáta. Arca már sugárzott. Szemében újra zöld végtelenséggel csillant a fény. De amint oldalt pillantott, hirtelen elkomorult megint.
Az ösvényről árny vetődött rá. Fegyvercsörömpölés hallatszott. Ung is arra fordította tekintetét. Míg ők elmerülten beszélgettek, észrevétlen egészen közelükbe érkezett Szerafil úr egynéhány fegyveres szolgájával. Tekintetét nem mozdította róluk, mióta az út felső kanyarodójáról szembe kapta őket. Ezek így együtt! Ármányos elmejében izgágán rajzottak föl a tervek. Régi vágya volt már, hogy szabaduljon Donátától. A tűrő hitves nem volt ugyan gátja buja tivornyáinak, de Szerafil úr rég szemet vetett Tátika leányhúgára, a tüzes szépségű Veronikára. Ezt nem lophatta be hozzá a törpe Pogonya. Veronika kezéhez csak úgy juthatott, ha szabadul Donátától. Úgy érezte, hogy most a véletlen is kezére jár. Hogyan bogozhatná egymásba hitvesének és a barátnak sorsát? Ezzel kedvére tenne az uraknak is. Szívük szándéka szerint volna és mindnyájuknak javára válnék, ha bajba keverhetné a barátot, de magának is malmára hajthatná a vizet, ha Donáta asszonyt is véle sodorja a veszedelembe. Mire hozzájuk ért, nagyjában meg is fogamzott a terv benne. Csukladozó röffenésekkel görgött fel torkán a váratlan öröm:
--- Együtt veszejtem mind a kettőt!
És szótlanul elnyargalt mellettük.
Két nap elteltével maga a főasszony látogatott le a kolostorházba. Serény cselédszolgák hozták utána lovak hátára kötözve a búzát, szép oldalszalonnákat, tömlőben a bort. A nagy úr adakozóbb kézzel mért most vezeklőinek, mint egyébkor. Donáta Unggal kívánt szólni. A barát a kapusfráter padkájára ültette magas vendégét a nyirkos homályú fülkében.
--- Az Úr meghallgatta könyörgésemet, --- mondta a főasszony és két szemén ragyogott ki egész lelke, --- uram kívánságom szerint cselekszik. Ime ezt küldi hozzád való hajlandóságának bizonyságául.
Övéről lógó tarsolyába nyúlt és finom, halovány ujjának szelid mozdulatával kövekkel kirakott ezüst keresztet nyujtott Ung felé. Szavában mély megindultság reszketett:
--- Az én szómmal hív téged várába vendégnek. Jöjj itt e szenvedés keresztjének jegyében és szakaszd végét a mi szenvedésünknek.
Nem is várta, hogy Ung válaszoljon. Könnyedén állt fel s úgy takarta el a záruló kapu, mint szertefoszló látomást.
Ung arra ocsúdott, hogy ismét csattog a kapu zörgetője. Jodok testvér tért meg. Az atyafi széttekintett kevéssé a tájakon, hogy tudomással legyen mindazokról, amik ezekben a nehéz próbáltatású időkben végbemennek. Riadt ábrázattal lelkendezte:
--- Sok nagy félemedések kelnek most mindenfelé a népek között. Azonképpen sustorognak, hogy a főemberek Király Felsége ellen volnának kerekedőben. Ama véreskezű Tátika úr bujtogatná őket, meg a kőszegi Henrik comes, ki az osztriai Fredrikkel fúj egy követ.
--- Efféléket magam is hallottam emerre térülő kódorgóktól --- kottyant bele padkájáról Egyed, a kapus fráter.
Jodok mint vészmadár vijjogott tovább:
--- Sűrű összefutamodások vannak ennek okáért. Hajlok híján szűkölködő nemesemberek fegyveres csapatai zörögnek az utakon. Kaszára kap a bujdokló póri nép, mivel Király Úr pártján kíván vitézkedni az országrontók ellen. Nagy zavarodások készülődnek. Nem volna ártalmas, ha közibük tekintenél, Pál testvér.
--- Más utam lészen, --- mondta csendesen Ung --- eszembe vettem, hogy fölmegyek eme Szerafil úr várába.
Jodok sóbálvánnyá meredt. Riadt szavakba szakadozott a rémülete:
--- A kegyes Krisztus Úr nevére kérlek, Pál testvér, be ne tedd lábadat e nyüves farkasverembe! Veszekedett dúvadnál rosszabb ama gonosz főember. Úgy mondják mindenek, életedre esküdött.
Ung csak a fejét ingatta:
--- Harc és veszedelem nélkül nincsen győzelem. Szólnom kell a nyomorultaknak eme sanyargatójával. Hátha jóra lészen az utam.
--- Tőrbe kerítenek, --- riadozott Jodok. --- Megtanakodták még amoda a kálvölgyi udvarházban.
Ung tántoríthatatlan maradt:
--- Nem lehet másképpen.
--- Nem ám, --- szűrte foga közt a szót a bibircsókos Egyed --- ha valakiért a hatalmas főasszony tulajdon személyében jön hivogatóba.
Ung ügyet sem vetett rá. Jodokhoz fordult:
--- Te maradj itt e jámbor testvérek hajlékában, amíg én odajárok. De nyitva tartsd a szemed és éberen vigyázz mindeneket.
Az atyafi fejét csóválta. Sokáig dohogott még magában, de nem ellenkezett tovább.
Reggel a kelő nappal indult Ung a várhegyre kapaszkodó ösvényen. A szakadék szélén felmutatta a drága ezüstkeresztet a vártorony felé. Most látta, hogy lenn a szakadék mélyén egészen a két hegy közé szorulva tajtékos folyó sustorog. A felvonóhíd, mely eddig mint prédájába kapaszkodó párduc viaskodott a fallal, elbocsátotta martalékát. Hanyatt zuhant a szakadék fölött és nagy csattanással dobbant le Ung elé. A szerzetesnek nagyot dobbant a szíve, amikor nyikorgó deszkáira lépett.
A kapunyílásban, mint óriási száj fogai, meredeztek ki a felhúzott rács vasdorongjai. Ha most rázuhannának, összemorzsolnák ezek a rettenetes fogak. A kapuboltot mintha hegybe vájták volna. Keskeny falfülkében mécsláng gyötrődött. A mohától zöldes kövek feketére kormosodtak a vaskarikák fölött, amelyekben lángtalanul csüggedeztek most a beléjük akasztott fáklyák.
Az egyik fegyveres strázsa alacsony ajtót nyitott meg a hatalmas, négyszögletes kőkockákból rakott toronyban. Sötét sikátor kanyargott fel Unggal, hepehupás, csigamódra csavarodó garádics. Névtelen szorongás lidérce ülte meg lelkét. Örült, amikor megint napvilágot ért.
Tetők hegyesen felszúró csúcsain bukdácsolt a tekintete. Magasan felszökött köztük a kápolna tornya. Meredeken lejtősödő alappillérein karcsún álltak az ablakok vállköves oszlopocskái. Most keskeny kapubolt erősen kapaszkodó útján vezette a kopjás strázsa. A csipkézett szélű falban szabályosan illeszkedtek itt a téglák és a csipkézetet kiugró tornyocskák szaggatták meg.
--- Innentúl magad is megleled már az utat a palotaházba --- mondta a kopjás és ballagott is már visszafelé.
Ung megállt. Mentás szagok kezdtek hízelkedni az orrának. Arrafelé ment, amerre a jó szagok vezették. Egy falon túl kis kert mosolyodott elébe. Virágait már letarolta az ősz. Egynehány fáradt, fehér szirombóbita árvállott még a kopasz szárakon. De a zsályásfüvek és a bogyógyöngyöket ringató borókák füstölték az ámbrás fuvalmakat.
Szemben állt a palotaházzal. Durva terméskőből rakott fala szürkén komorodott le rá. De az ablakokat faragott fehér kövek fonták koszorúba. Mintha dúsan épített monostorban járna, a négyszögletes udvart oszlopos, boltíves folyosó futotta körül és a síma udvar kockái színt váltottak. Az oszlopfejekről meredt rémarcok vigyorogtak le rá. Az egyik szakállas bak Szerafil úrhoz formázott.
A főember belső cselédszolgája itt várta. Megint falbametszett szűk lépcsőkön kanyarodtak fel. Magas padmalyú, alacsony szemöldökkövű ajtókon botorkáltak át. Egyszer mintha furcsa, esetlen szörny húzódott volna el Ung mellett. Csaknem beletapadt a láthatatlan falba. Olyan volt, mint homályt kereső, sunyító állat. Hirtelen megint világosság káprázott Ung szemében. A várúr előtt állott.
Megriadt. Maga sem tudta mért. Két nagy, vizenyős szem dülledt felé, mintha óriás hal bámulna rá a víz alatt. Fulladozott. Sűrű volt itt a levegő. Nehéz testszag csapta meg. A vöröskői úr inas nyaka szennyes ing kétfelé tűrt hajtókájából meredt ki. Nagycsontú, ormótlan teste resten terpedt szét egy medvebőrrel leterített, magastámlájú széken. Kényszeredett mosolygásra rándította puhán lihegő száját rőt szakálla bozótjában. Szava nyájaskodón csúszott Ung elé.
--- Légy üdvözölve házamnál. Pihenj le egy keveset, fáradalmas kapaszkodó ez idáig.
Rest mozdulattal széket taszított Ung elé. A szerzetes leereszkedett rá, de csak úgy csimmedt rajta, mint akinek tüstént fel kell ugornia.
A főember pillantása most alulról, kémlelőn kúszott fel rajta. Ung viszketést érzett, mintha szőrös hernyó mászta volna meg. Minden indulatát visszafojtva tűrte.
Megint Szerafil úr szólalt meg:
--- Bízvást hiszem, nem ellenséges érzülettel jöttél ide. Jómagam atyafiságos hajlandósággal vártalak, mint kedves vendéget szokás.
Ung hűvösen mondta:
--- Én barátja és segítője vagyok mindeneknek, akiket jószándokokkal tudok.
A főember foga kivicsorodott vörös bajsza alatt:
--- Mert néminemű urak igenis acsarkodnak rád. Mondják, ellenük vadítod a közrendűeket. Az aljanépet bujtorgatod.
Ungnak villant a szeme. Hangja pattant, mint az edzett penge:
--- Békét akarok én, nem testvérgyilkolást. De igazságot is! És fölöttébb sok méltatlanságot tesznek most ezekben a bátortalan időkben.
Látta, hogy a várúr keze ökölbe rándul. Olyanok voltak az öklei, mint aszott gyermekfejek. De ellenséges arca még egyre alázatos és hízelgő maradt:
--- Jó tudomásom van azokról, amik szerte hírlenek felőlem, hogy hirtelen indulatú és kegyetlen kedvű vagyok. Bízvást hallhattál olyasmi beszédeket is, hogy szertelen mohósággal kívánkozom asszonyszemélyek örömötadó ölére. Éppenséggel nem is volnék válogatós. És arra sincsen gondom, kitől ragadom el, ha olyik lángra szítja a véremet.
Ung útálattal hallgatta. Közbeszólt, hogy ne folytathassa tovább:
--- Nyomodban jártam, amikor meghajtattad asszonyszemélyekért a csalitost.
A várúr arca tüzelt. Most megint olyan volt, mint rőt vadkan, amely nekigerjedten törtet az erdőn. Látszott, gyönyörűség neki, hacsak emlegetheti is a bűneit.
--- Ha nem láttad volna, se tagadnám, --- mondta és felegyenesedett a medvebőrön. --- Nagy bűnök vannak rovásomon, megvallom neked, mint egyházi rendűnek, vezeklő bánással. Különösképen pedig a paráznaság szennyével vagyok végtellős végig fertezett. Egyéb bűntevésekre is a nagy testi vágyakozás falánksága hajszol.
Ung hökkenve pillantott rá. Mégis lakoznék hát benne őszinte megbánás? Szava már biztatóbban csendült:
--- Ha magad is látod hibádat és megbánással vagy, tarts penitenciás vezeklést. Vedd az úr testét és imával űzd a kísértő incselkedést!
--- Próbáltam már mindezeket. A kárhozat kínjait kápráztattam fel magamban. Mint megszállottak, úgy vergődtem az imádság bilincsében és bűnbánat szöges ostoraival csapkodtam magamat. Hasztalan volt. --- Reszketett a hangja. Könny gyöngyözte durva rőt pilláit. Csukladozva sírt. Szemehéja is kivörösödött. Ung egészen megszánta:
--- Esdekeld az Úr segítő kegyelmét. Ha pedig olthatatlanul tüzel férfiindulatod, van ifjú és szépséges hitvesed.
Szerafil úr szinte várta ezt. Lecsapott a szóra:
--- Éppen ennek okáért vagyon minden átalkodottságom a bűnökben. Nem szeretem a hitvesemet. Királyné asszony udvarában boronáltak össze. Untalan másfelé vágyakoztam mellőle.
Ung közbevágott:
--- A házasság nem mindíg szerelemből lesz, de mindíg kötelesség és törvény marad.
A vöröskői úr szeme szögletéből ravaszul hunyorgott Ung felé:
--- Nem kívánom én törvény romlását. Van törvény, amely módját adja, hogy szabaduljak ebből rabságból. Ha az asszony bűnben találtatnék, kolostorba zárná az Egyház parancsa... Kezemre járhatnál.
Ungnak egyszerre fakó arcába tódult minden vérem, felugrott:
--- Hogyan merészelsz ígyen szólni vélem?
Szerafil úr megragadta a kezét:
--- Nem gondoltam semmi rosszra. Isten óvjon, hogy hitszegéssel tisztátalanság bűnébe essél. De lehetne olyan látszatja, mintha tilalmas dolog esett volna köztetek. Donáta kedvel téged. Könnyen megnyerhetnéd minden kegyét.
Ung lerázta magáról a nyirkos kezet. Förtelem volt még az érintése is. Az ajtót kereste, menni akart tüstént. De nyomát sem látta sehol. A várúr pedig beszélt tovább. Igéretekkel csábította. Fenyegetődzött. Rémíteni próbálta. Szemében lobogó gyűlölet váltogatta az állati sóvárgást. Végül zokogásba csuklott a hangja. Leroskadt Ung elé s a két válla görcsösen rángatódzott.
Mégis mágába szállt volna? Tán éppen a tulajdon nagy ocsmányságába csömörlött belé? Ung maga sem tudta hányadán van vele. Újra szólt hozzá, de beteges undort érzett. Istenről és a kegyelemről beszélt, de ennek a csúszómászó féregnek a jelenlétében maga is alig hitte, amit mond.
A vöröskői keze könyörgőn kulcsolódott felé. --- Miféle ember ez? --- tünődött Ung. Megint a kezét nézte. Most a testtől elszakadva magában látta ezt félelmes, pókszerű kezet. És a két kéz átnyúlt a falon. A messzeségben folytatódott. Aztán --- Ung maga se tudta hogyan --- összefüggésbe került Donáta asszonnyal. A nyakára kúszott fel, éppen a nyakára. Markolászni kezdte, vérszívó mozdulattal szorította, vonaglott rajta, mint hálójába szorult prédáján a pók.
Ung felrezzent. Szörnyűség volt ez. Mért gondolt ilyeneket? Dobbantott a lábával, mintha a valóságba akarta volna magát visszazökkenteni:
--- Bocsáss a váradból! Nem akarok tovább itt maradni.
Szerafil úr most kérlelni kezdte:
--- Felejtsd el, amiket mondottam. Gonosz gerjedelem súgta. Maradj még egynéhány napokig. Jótékony ír a szavad lelkemnek. Meglátod, még jóra fordul minden.
Ung némán állt ott. Szerafil úr a kerevethez lépett. Felvette kardját és az övére csatolta:
--- Küldöm a kapellánuszomat, az majd eligazít a kamrádba, --- mondta Ungnak. Azzal elnyelte egy eddig láthatatlan ajtó.
A kapellánusz hajladozva jött be, mint derékban és vállban is megtört kóró. Fekete haja csúcsosan nőtt be a homlokába. Ösztövér álla hegybe szökött. Apró szeme fölött megtört a szemöldök keskeny vonala. Hajladozva jött, hullámzón himbálta a testét. Volt benne valami kígyószerű. Ung egyre azt várta, hogy vértelen szájan hirtelen kéthegyű nyelv szisszen ki. Rövid dícsértessékkel köszönt. A szó furcsán sustorgott ki untalan csucsorodó száján. És alig hogy kibukkant, menten felében elharapta.
A kamra, melybe Ungot vezette, nyomott szűk odúcska volt. Keskeny, mélyöblű ablaka a hátsó bástyafalba nyílt és rostély zárta el. Csak az volt benne, ami a legszükségesebb. Heverő padon durva szőrpokróc, asztalon olajos mécslámpa, a falon függő kereszt alatt imazsámoly. Mikor az ajtó a hajladozó kapellánusz mögött becsattant, úgy érezte Ung, mintha bebörtönözték volna. Mozdulatlanul állt a sűrű félhomályban. Valami megnevezhetetlenre várt. Lépések csosszantak a kamrája előtt. Valahol döngőn vágódott be egy ajtó. Ung éberen neszelt az áporodott csöndben. Most az ő ajtaján motozott valami. Jól hallotta. Az ajtó alig észrevehetően nyomult befelé. Biztosra várta, hogy a bilincseket hozzák neki.
Nem tudta már fékezni türelmetlen indulatát. Hirtelen mozdulattal berántotta az ajtót.
Nagyot nézett. Minorita barát állott az alacsony nyílásban. Barna kámzsáján goromba görcsökbe kötve lógott a kenderkötél. Törékeny, finom kis alak volt a barát. Egészen jól elfért az alacsony ajtó keretében. Olajbarna arcát, mintha mesterkezű faszobrász faragta volna ki. Szája körül jóságos, szinte angyalszelíd mosoly játszott. Ungnak úgy rémlett, hogy falképet lát, mely holmi rejtekajtót takar. De a kép megszólalt:
--- Hozott közibénk az édes Jézus, testvérem!
Azzal csosszant is beljebb fasaruin és alig látszó mozdulattal tolta be maga mögött az ajtót. Beszédének furcsa idegen íze volt:
--- Mely szerzetnek reguláit követed, mivelhogy ruhádat nem ismerem?
--- Szent Pál remete rendjéből vagyok és magam is a Pál nevet viselem --- mondta Ung.
A barát is megmondta a nevét:
--- Az én nevem Bonaventus. Amaz assisibeli Francesco fiacskái közül szakadtam ide.
Ung bólintott:
--- Az irughegyi kolostorházban, ahonnan én útrakeltem, gyakorta szólottak Istennek eme jámbor szegénykéiről, akik a szent alamizsnálkodás jóságára tanítják meg a kérgesedett szívűeket.
--- Úgy vagyon valóságban. Útonjárók vagyunk mi is, miképpen te magad. Ám mi csak magunk szükségére kéregetjük a bőség lehulló morzsácskáit, te pediglen a lelkeknek sok nélkülözéseit éteted dús alamizsnával. Hallottam már a híredet.
Ungot szégyenítette a dícséret. Másra terelte a szót:
--- Igen dícséretes léleknek látszol te fráter Bonaventus! Miképpen vagyon hát, hogy itt talállak eme gonoszságba süllyedt helyen?
A barát szép arcán bánat felhőzött át:
--- Donáta asszony kedvéért. Nagy szüksége vagyon rám, mert sok félemedések és szüntelen kísértések környékezik. Keserű mártiromságok itt minden napjai. Csak az szövöget csekélyke derűt élete sok szomorúságába, ha hazája nyelvén imádkozom vele és a távol déli tartományok szelíd tájairól festegetnek neki szavaim képeket egyazon enyhe színek fényével, akárcsak a képíró testvérek tudós ecsetje. Álomba ringatja ez, mint hárfák pengése, mert a ti nyelvetek erővel dübörgő, akár harcok robogása, a mienk pediglen olyan, miként langy fuvallatban zsongó fa, amelynek ágait ezüst csengőkkel aggatták tele.
Ungban is meglangyult a részvét:
--- Miért nem tér meg asszonyod távol déli hazájába? --- kérdezte --- mért nem hagyja itt eme rosszhírű helyet, ahol talán még élete sem biztonságos?
--- Jól mondod, testvérem, --- kapott szavába az olajképű --- régen elemésztette volna már ez a buja vadkan. Csak azért nem merészeli, mert halálos rettegéssel féli a pokloknak kínjait. Szemforgató álnoksággal keres hát okot, hogy lelkiösmérete elcsitítgatásával küldhesse másvilágra.
--- És mindezeket így nyilván tudjátok?
--- Tudja Donáta asszonyom is.
--- Mégis marad? --- háborgott Ung.
--- Tartóztatja a hitvesi hűség parancsolatja, --- mondta csendesen a barát --- mindíg abban bizakodik, hogy istenesebb ösvényekre terelheti urát az édes Jézus kegyelméből. Ennek okáért szólított ide téged is.
Bonaventus elhallgatott. A nap vándorlása éppen úgy esett, hogy hatalmas fénykéve aranydárdái döfködtek át a keskeny ablakrés hólyagain s gyujtották lángra a szűk kamara homályát. A kis barát megfogta Ung kezét és az ablakhoz vonta őt. Leültek az ablak mély benyílójának két átellenes kőpadkájára.
Kinn rozsdásan ragyogott a meggyérült lombok aranybafoszló rőtje. Távolabb az erdőséges hegyek hajlata violaszín árnyakat ringatott. Másfelé kiszélesedtek a földek s a későn lombban maradt erdők fenyegető méltósággal álltak a dombokon.
Bonaventus szeme végig vándorolt a halmok rőt hullámzásán. Hangjában mintha régi látomások emléke édesedett volna:
--- Férfias erőnek komolysága vagyon nálatok a táj arculatjában, a mienk hivogató kecsekkel teli, andalító bűbájú, mint szépséges asszonyi száj mosolya.
Ung elálmélkodott:
--- Miképpen van az, hogy neked a tájakhoz is vagyon szemed? És a természet érthető nyelven szól hozzád.
Az olajfából faragott arcon lelkesedés heve parázslott át:
--- Istennek amaz áldott szentecskéje, a csodálatos Francesco megtanított rá. És ugyanő volt, aki megértette a kövek és zordon törvények ridegségébe zárkózott emberekkel, hogy Isten szépséges kertje, a természet, nem ellenség, hanem jóbarát. Az Úr teremtő kezének mestermíve, nem sátán kelepcéje és bűnök mérgezett kútfeje. Isten pediglen csodatételeket mívelt az ő lépteinek nyomán, hogy tanúságát adja az ő igazságának. Mert amikoron jámbor szavainak édessége megzendült, némultan hallgatták őt a lombok hangosszavú madárkái és a vizekből kiemelték fejüket a halak, hogy épüljenek beszéde nagy kegyességén. Lépte nyomán szeretet vert csirát a földekben. És ő is szeretett mindeneket. A rétek virágocskáit. A ciprusok zöldlobogású szövétnekeit, a csillagmécseket a mennynek boltozatján. Szelíd asszonyunkat, a holdat, és az egek határtalan kék sátorán tündöklő napot.
--- A napot? --- kiáltotta Ung és olyan volt az arca, mintha hirtelen nagy világosságba nézne.
--- Úgy szerette a napot, --- lelkendezett a kis szerzetes, --- hogy éneket is szerzett hozzá. Hallgasd csak:

Dícsértessél, én Uram,
dícsérjenek minden teremtményeid,
kiváltképpen testvérurunk a Nap,
ki a napokat számunkra megvilágítja;
ő, a szép és nagy fényességgel ragyogó,
ki tőled hoz jelentést, magasságos.

Ung elvarázsoltan hallgatta. Régi emlékek bolygó tüzei hánytak lobot a lelkében. Vágtató rohanása a vele úszó szelekben beborult pusztákon, süppedő ingoványokon át láthatatlan dobogású tatár és kun portyák között. Felrémledezett benne ama hináros erdő a nagy Ugur földvára alatt. Mindez mélyen elmerült már benne. Feledés enyészete kúszott fölébe kavargó fátylaival. És íme most ennek a szerzetesnek a száján ének emelkedik a naphoz, minőt talán az ő ősei sem tudtak. És az ének amaz Isten szegénykéjének szívéből szállott ki, mint puha fészkekből a nagy szabad egekbe röppenő madárkák. És kinn a nap csoda tűzkereke gurult már az égsátor peremére és teleöntötte káprázatos arannyal szegényes cellájukat. Ung már tudta, hogy ez a tündöklő csoda lángoló kezdőbetűje annak a zsoltárnak, mely Isten erejének dícséretét írja az egek végtelen pergamentjére.
--- Az Úr Krisztus áldjon meg eme csodálatos énekért, testvérem, --- mondotta Bonaventusnak. --- Látod, nekünk elégséges ilyen csekélyke ablak, mert abban benne van Isten egész tündökletes napja és benne vannak mindennemű napok, amelyek csak azért multak el, hogy újra visszajöjjenek.
A kis barát hallgatott. Maga is igézettel merengett bele a hűlttüzű őszi napba. Ung szavai felrebbentették. Serényen ugrott a padkáról:
--- Imé, hogyan elragadott a szép emlékezés szülőhazám tájaira! Elpocsékolom a drága időt. Pediglen Donáta asszonyom olyatén meghagyással küldött ide, hogy sietőst vezetnélek hozzá.
Ung egészen másnak látta most Vöröskő asszonyát, mint amikor vadászó útján találkozott vele. Most mintha láthatatlanul ott suhogott volna mögötte a szomorúság. Magas széken ült az úrasszony. Ruhája a hajáról lehulló gyolcsfátyollal együtt bő redőkben omlott a zsámolyra, melyen két lábát nyugtatta. Felső teste különös merev volt, mint görög klastrumok aranyos fali képein a szent asszonyoké. Keze ölében pihent és hosszú, halovány ujjainak hegyét mint tölcsért szorította össze.
Ung főhajtással köszöntötte. Mikor oldalt pillantott, a kis barát már nem volt mögötte. Nesztelen maradt el és az ajtót is bezárta maga után. Az asszony csak nézte Ungot mozdulatlan tekintetével. Ez pedig akaratlan Kingára emlékezett. A büszke főasszony mindenben különbözött tőle. Csak szemük bánata volt egy testvér.
--- Köszönöm neked, hogy eljöttél --- szólott most Donáta.
--- Úgy vélem, hiába jöttem, --- szakította félbe sebten Ung. --- Nem lészen itt szavamnak foganatja. Már találkoztam uraddal.
Donáta szemében kíváncsiság szorongott:
--- Miket beszéltél véle?
Ung lehajtotta fejét:
--- Ne kívánd, hogy újra eszembe idézzem. Mint undok kerítő akarta belém hízelkedni a bűnöket. Jobb néked is, ha hamarost megyek innét, mennél távolabbra.
Donáta megremegett:
--- Maradj még, csak néhány napokig. Kedvező fordulást várok szavad varázslatától. Sok és nagy vétkek terhelik uramnak lelkét, de nem azonképpen gonosz, miként magát mutatja.
--- Hozzád a leggonoszabb, --- tört ki Ungból. --- Bizony bölcsebben cselekednéd, ha magad sem maradnál a kárhozásnak e helyén.
Donáta szeme büszkén villant:
--- Én innen nem mozdulok. Tapodtat sem... soha.
--- Fürkészhetetlen titokzatosságok lakoznak az asszonyoknak szívében, --- suttogta csak úgy maga elé Ung.
Donáta meghallotta.
--- Az én titkom egyszerű, --- mondta szelíden --- szeretem az uramat és megbocsátok neki.
Ung összeborzadt:
--- Szereted?... Szegény asszony!
Donáta feje lassan lecsuklott. Süllyedő szemhéja alól remegőn osont fel a tekintet és Ung szemét kereste. Néma könyörgés esdekelt ebben a tekintetben. Ung szívén áttüzesedett a szánalom. Szinte csak magának súgta:
--- Maradok.
De Donáta hallotta.
Ung gyorsan felszakította az ajtót. Ment sebesen, hogy ne lássa a főasszony csüggedt szégyenét. Amint kilépett, mozdult a homály. Csak bizonytalanul látta, hogy töpörödött árny bukdácsol le a garádicson és enyészik bele a sötétbe.
Hallgatódzott volna valaki?
Nem egy ízben lepte meg az az érzés, hogy leselkednek utána. Láthatatlan léptek burjánoztak fel a nyomán. Mintha mohó szemek gyötörték volna át magukat az ajtók kilátó résein. Itt is, ott is belészúrt láthatatlan nyiluk. Útjából egyre árnyak enyésztek el soha nem sejtett rejtekajtókon. Váratlanul Pogonya huppant fel a lába alól, mint óriási rút varangy. Máskor hirtelen a várúrral találta szembe magát, mintha a falból született volna elő.
Olyan volt a vár, mint számlálhatatlan oduval csavarodó kagyló, szüntelen és egyre változó morajlás volt benne, mintha hangpatakok fúrták volna keresztül-kasul üreges barlang méhét. A kútvödör úgy kongott a várban, mintha öblös emberi hangok kiáltoztak volna a fenékről, az emberi hang pedig mintha feneketlen kutak torkán görgött volna fel. Éjjel bagolyhuhogásba botlott az őrség döngő lépése. Az istállókban úgy dobogtak a lovak, mintha hangosan vert volna a vár mély szíve.
Naprakelve megcsitultak a neszek. Ung torzonborz őszbeborult csatlóssal találkozott egy reggel a folyosón. Olyan volt a csatlós feje, mint hűséges vén komondoré. Tőle tudakolta a vár sok éjjeli zajdulásának titkát. A komondorképű színt váltott. Keresztet dobott magára. Hangja suttógásba fult:
--- Sok embereket öltek ezeken a helyeken, uram. Átok alatt vagyunk. Betömködi itt azért a fülét minden jótét lélek, csak úgy megyen nyugovóra. Mert éjfeleken láncok csörrennek itt. Lónyerítés, kutyavonítás hallatszik. A kürtők odván kísértet huhog és a füstfogókon lábszárcsontok, vázkezek, meg koponyák hullanak le.
Ung esténkint betolta ajtaján a reteszt. Mégis arra riadt gyakorta, hogy valaki nesztelen fölébe görbed és éberen lesi, nem ejt-e álmában áruló szót. Keze maga elé kapott a sötétben, de üres árnyba markolt.
Egy este Bonaventus tért be hozzá. A mécslámpás lángja riadtan verdesett kezében. A tövises vaskoszorú, amely a mennyezetről lógott, kísértetes árnyékokat hányt tőle a falakra. A kis barát fürkészőn tekintett vissza és Ung füléhez hajolva mondta:
--- Nagy óvatossággal légy minden szódban, Pál fráter. A kapellánusz verejtékezve rajzolja pergamentre ami beszédeket előtte ejtesz. Közben pedig efféléket dohog magában: Eretnekség ez! Máglyára való herézis. --- Kifelé menet újból visszaszólt. --- Nagy óvatossággal légy. `
Ung szemét kerülni kezdte az álom. Megfinomult hallása az öles falakon keresztül megsejtette az éjtszaka minden neszét. Egy éjjelen keserves sírás szúpercegése őrölte a falak kövét. Ködösen hallotta, csak úgy félálomban. Lehet, álmodta csak. De nem, megint percegni kezdett a csöndességben. És mintha kínzón a szívét karistolta volna.
Feszülten figyelt. Ki sírhat ilyen hosszan, keservesen? Már tisztábban kivette: asszonysírás. Csak Donáta lehet. Hirtelen éles sikoltás hasított belé a vár éji zsongásába.
Mi történik itt? Ung felugrott. Kétélű tőrét kapta és Donáta asszony szobája felé botorkált a sikátorfolyosók vak sötétjében.
Most egyszerre sűrű némaság vette körül. Előbbre tapogatódzott. Megbotlott valamibe. Nehéz test zuhant el előtte. Fegyver csörrent. Valami strázsát vagy leselkedőt dönthetett fel, akit a falnak dőlve elnyomott a buzgóság.
A zuhanás zajára megéledt a palotaház. Valahol rőt fény csillant. Garádicsokon kúszott lefelé a világosság. Fáklyás cselédszolgák igyekeztek előbbre. Ung kába tétovaságban meredt maga elé. Mi lesz, ha ezek itt érik? Mi keresnivalója éjtszaka derekán Donáta asszony kamrája táján? Akaratlanul is kezére járt a várúr förtelmes szándékának.
A fáklyák közeledtek. Most mécsvilág csillant mellette is. Mögötte ajtó nyílhatott észrevétlenül. Csak nem Donáta asszonyt vezérelte hozzá valami gonosz véletlen?
Megmarkolta tőre gombos vasát. Most látta, hogy Bonaventus áll mellette. A kis barát megemelte mécslámpását és suttogón csak ennyit rebegett:
--- Mondottam neked Pál testvér, hogy nagy óvatossággal légy.
Azzal lassan megindult vele kamrája felé. Ung ajtaja bezárult és rászakadt egész letipró súlyával az éjtszaka.
Nyugtalan éjek lidérce borzongatta a várhegy alatt megbújt viskók lakóit is. Mindenki a fehér baráttól várt bíztatást, segedelmet a marcangoló nyomorúságban. De a vár telhetetlen szája benyelte a barátot és hallgatott csukott kapujával. A fehér barát nem jött, hiába esengtek érte.
Az őszi éjtszakák vad szelekkel jajgattak. A rozoga sárkunyhók didergőn vacogtak a jeges fuvallmakban. A vár óriás árnya úgy magaslott fölöttük, mint félelmes fenyegetés.
Csillagtalan vak sötétben kopjás parasztok, kardos kisnemesek osontak össze a riadt városkában. A fehér barátot keresték. Erre vette útját. Sok jó hetek teltek már, hogy semmi híradás nincsen róla. Itten veszett nyoma. Mikor megtudták, hogy maga jószántából ment fel a várba igazságot kérni a nyomorult népnek kegyetlen sanyargatójától, nagy félelem kezdett háborogni bennük. Hátha amaz átkozotthírű főember már el is emésztette egyetlen támaszukat. Akkortájt neszét vették már itt-amott a kálvölgyi tanakodásnak.
Egy reggelen, hogy illőbb számmal verődtek össze, megindultak a vár felé. A szakadék elébük hasadt. Széléről felkiáltoztak a tornyokba. Kövekkel döngették a kapuhidat. Kopjákat sujtottak belé. És a kopják remegő nyéllel álltak meg a híd pallóiban, hogy olyan volt, mintha óriási sün szorult volna a tornyok kőbálványai közé. De a vár néma maradt.
Délidőig hadakoztak így hasztalan. Akkor elszéledtek. De az egybesereglett nép, ember, asszony, gyermek vegyest ott maradt a vár alatt. Gyötrő éhségükben eszeveszetten kiáltoztak fel a falakra. Mintha kárhozottak üvöltöztek volna a poklok pitvarában.
Az éktelen zsivajra előtolta lomha testét Szerafil úr. A törpe Pogonya volt vele. Egynéhány fegyveres szolga is lézengett körülte. Jól felhallatszott hozzá a nagy kiáltozás. A bástya falcsipkéi közt kihajolva látni is lehetett a siralmas csődülést. A vörös vadkan derült kedvében volt. Tán bor is bizgatta:
--- Mit zsivalyog ott lenn a népség? --- kérdezte Pogonyát.
A púpos vigyorgott:
--- Éhesek.
--- Van köztük asszony is?
A púpos jól előrehajolt:
--- Van ott seregestől. Ki ifjabb, ki vénebb. Fiatal anyák gyermekükkel...
A várúr vizenyős szeme megcsillant:
--- Hajtsd fel a szépjét. Majd megétetem, amelyik éhes.
Pogonya már futott is az íjas, kopjás cselédekkel és felhajtotta őket.
Aznap este útálatos tivornya kezdődött a várban. Ropogott a tánc. Gyötrött asszonyi sikoltás alélt bele részeg hahotázásba. Reggelre mámoros álomban, kifulladva hevertek kereveteken, a puszta földön, szerteszét a várúr és tivornyázó vitézei.
Ezen a reggelen papirendű ember kért bejárást a várba. Az úr részegen horkolt. Donáta adta ki helyette a parancsot, hogy bocsássák be.
Jodok volt. Ungot kereste.
Ung riadt hívei erős ígéretet vettek tőle, hogy belopja magát a vöröskői Szerafil úr várába és végére jár, mi eshetett ott társával.
--- Hála legyen az Úr Krisztusnak, --- mondotta sugárzón az atyafi, amikor Bonaventus megnyitotta előtte Ung kamrájának ajtaját. --- Bizony mondom, nehéz kő esett le szívemről. Mert mi valahányan, a te hívségeseid egyazonképpen, miként a kis kolostorház jámbor lakói, keserves szomorúsággal voltunk temiattad. Úgy hittük már, hogy valamelyes mély pincebörtön fenekén senyvedsz, ha ugyan életedet is el nem emésztette ez a lator nagyúr.
Jodok testvér azután nagy hálálkodások közt kétszer is keresztet vetett magára és közben akkorákat lóbált a karján, hogy szinte szűk volt neki a kamara.
Újra eleredt a szava:
--- Sátán szállása ez. E helyt nincs mit időznöd tovább. Érted jöttem Pá1 testvér. Amodalenn a kolostorház körül, ahol is békességgel lakoztunk, seregest gyülekeznek most számos tájakról. Mindenek a te szódat kívánják hallani, mivelhogy igen meggyarapodott, közöttük a nyomorúság.
Ung homlokán ború rancosodott:
--- Siess hát vissza, Jodok fráter és mondd meg nekik, hogy hozzájuk megyek.
Az atyafi búcsút vett Ungtól. Bonaventus, a kis olasz barát, elvezette a kapustrázsák között. Azután sebten visszatért.
--- Legbölcsebbnek látnám, Pál testvér, ha urunk mámorának alkalmatos idejét használnád te is. Másképpen aligha leszen bátorságos a távozásod innen. De Donáta asszonnyal előbb még szólanod kell.
Ung csak a szemével intett. Bonaventus sóhajtva mondta:
--- Szomorú kétségben hagyod őt itten. A te erődben volt még végső reménykedése.
Körülhordozta tekintetét a kamarában és így folytatta:
--- Vennéd most magadhoz, ami javaid e kamarában vannak és várakozzál a palotaház előtt a kerti méntás ágyaknál. Odahívom úrnőmet.
Már fordult is. De Ung megragadta kezét. Szorításában testvéri csók volt:
--- A Krisztus fizesse meg neked atyafiságos indulatod, amellyel javamra munkáltál, --- mondotta egyre melegedő hangon. --- De különösképpen köszönöm amaz assisibeli Francesco énekét a naphoz. Ha nem terhelnélek kérésemmel...
A kis barát csillogó szemmel vágott a szavába:
--- Mondjad csak bátorsággal kívánságodat, Pál testvér!
Ung egész nézésével is kérte:
--- Jegyezd fel nekem pergamentre a nap énekének szavait, hogy világoskodhassanak nekem is eljövendő sötét óráimon.
Nem sokkal azután a kerti ágyaknál várakozott. Igen tarlottak voltak már. Csak itt-ott csellengett kókadozón némi gyér zöld növény. A virágokat megszedte az ősz, amely rongyosszélű felhőkkel kárpitozta búskomorra csendesen hervadozó napjait.
Mintha Donáta déli napok aranyához szokott arca is az őszt hozta volna magával. Szava olyan volt, mint targallyak kuszaságában eltévedt szél sírása:
--- Hallomással voltam Pál testvér, hogy másíthatatlan szándokod elhagyni várunkat. Szép reménykedéseimet szaggatod szét.
Ung küzködött magával. Arcára ült a keserűség, hogy nem tud neki vigasztalást adni:
--- Maradásom itt már semmi jót nem munkálhat. Odakívül pedig sok esett szívek nyomorúsága vár.
Donáta két szeme az övébe villant:
--- Isten vezéreljen hát utadon, melyre bölcsesége küldött. És imádkozzál az én szegény veszendő lelkemért is.
Elfordult, tán hogy nagy megindultságát elrejtse. Szomorú, szép arcára egyszerre ráfagyott a fájdalom. A palotaház kapujának alacsony szemöldökíve alól Szerafil úr oldalgott ki, szemében a még ki nem aludt mámor üres nézésével, bizonytalan lábon botladozva. Egyenesen feléjük tartott. Szakálla szennyes ereszén szivárgón csöpögött ki a szó.
--- Kapellánuszom mondja, hogy itt akarod hagyni várunkat. Csak így... búcsúszó híján?
Csukladozó nevetést erőltetett magára:
--- Na, szép dolog! Szökik a vendég. Nem láttalak talán szívesen?... Étekben avagy egyebekben volt fogyatkozásod?
Ung arca márvánnyá kövült:
--- Úgy mondották, édes álmodat aluszod. Nem kívántalak háborítani. Engemet pedig sietőst várnak.
--- Nálamnál magasabb személyek? --- szólt kérkedőn a várúr.
--- A legalacsonyabb sorból valók. Koldusok, hajléktalanok. Tömegest sereglettek össze kiáltó szegénységükben, hogy legalább a vigasztaló szó kenyerét ehessék. Várnak, hozzájuk megyek.
Szerafil úr tartóztatni próbálta. Ténfergő beszéde, amely még a bor mámorától botladozott, mintha rejtett fenyegetést takart volna. Donáta szemében új reménység csillant. Segítségére igyekezett akadozó nyelvű urának. Most ketten tartóztatták.
Ungból keményen csattant ki a türelmetlenség:
--- Torkig csömörlöttem váraddal. Nem azért jöttem ide, hogy részeg tivornyáid szemlélője legyek, hanem hogy igazságot és kímélést kérjek a megsanyargatottaknak. Igazságot nekik szerezni nem tudok, ne hihessék hát azt se, hogy itt lakomázván, részese vagyok gonosz aláztatásuknak.
A várúr rőt arca lángba izzott át. Véres szeméből félelem párázott. Összekushadt, mint megrugdalt állat. Ung megint olyannak látta, mint akkor a kis erdei kápolnában. A szavak tusakodtak nyelvével és leterítve szégyenülten hemperegtek ki habzó szájából. Könyörgött Ungnak, hogy maradjon. Fogadkozott, hogy fordít elvetemedett életén. Szinte szükölve erősködött:
--- Jóságos atyja leszek a népnek. Végét vetem sok sanyargatásának. Úgy szabadítson meg engem poklok tüzétől az Úr Krisztus vére.
Ungot nem lágyította ez az alázkodó esdeklés. Ha nem is vélte puszta alakoskodásnak, tudta, hogy csak az italtól korbácsolt agy rettegő látomásai fogadkoznak belőle. Szárazon mondta:
--- Sok ilyes ígéretekkel áltattál már. De amit mondtál, mindétig puszta szó maradt. A kárhozatban pediglen már későn leszen.
A vöröskői arcán az iszonyat kínja vonaglott át. Meggyötörten horkant fel marásra készen:
--- És ha neked is későn volna már indulnod innen?
Mint két mozdulatlan szikla álltak egymással szemben. Ungnak merev volt minden vonása, mint a márvány. Szerafil úr arca tüzelt. Szeméből szikrák pattogtak.
Meddig álltak így? Izzott körültük a levegő. Egyikük sem vette észre, hogy Donáta Bonaventustól támogatva eltűnt a palotaház kapuja alatt. Ung csak arra eszmélt, hogy egyszerre a benőtt homlokú kapellánusz ott áll ura mögött, a füléhez hajlik és szaporán sugdos neki valamit.
Ekkor megfordult és határozott, de nem sietős léptekkel megindult az udvaron át a várkapu felé.
Senki sem állta útját. Senki sem jött utána. A híd, amelyet Donáta parancsára még Jodok testvér előtt leeresztettek, mozdulatlan méltósággal ívelt át a szakadékon. Ung már a pallóin dobogott és egyre azt várta, hogy megcsikordulnak a láncok és a híd óriás nyelve emelkedni kezd alatta, hogy visszanyelje őt a kapu éhesen tátott szájába.
Semmi sem rebbent a várban.
Ám egyszeriben megzsondult az egész völgy. Mihelyt észrevették Ung fehér kámzsáját a kanyargó ösvény magasságában, sűrű rajok áradtak feléje. Utat nem is nézve tódultak fel a dombra. Egyesek lelkendezve előljártak. Lobogó ingjükben mint fehér zászlók úsztak a szélben. Magasra tartott kopják mozogtak elébe, mintha lombjavesztett kis szálerdő indult volna meg a hegyen. Voltak, akik énekeltek. Elébe borultak és lelkendezve kiáltoztak:
--- Csakhogy megjöttél Pál testvér. Áldassék az úr Krisztus kegyelme, aki megtartott minekünk.
Majd egyszerre harsogták mindannyian. És mintha a kövek és a messzire hullámzó hegyhátak is velük zúgták volna:
--- Te vagy a mi kardunk, a páncélingünk. Te vagy a mi vitézségünk és bátorságunk. Az Úr Jézus vegye irgalmába a te ájtatos szolgálatodat.
Körülömlötték. Úgy kísérték a kis kolostorházig, mint valami buzgó körmenet. Esettek és rongyosak voltak. De szívük ragaszkodásának királyi bíborát emelték feje fölé baldachinnak.
Ungot különös, soha nem érzett balsejtelmek szorongatták. Az özönlő tömeg, amint ott kavargott körülte, viseléstől kérges gyolcsaiban, vásott zekéiben, rongyokkal pólyázva gémberedő tagjait, olyan volt neki, mint a hegyről tajtékzón, földdel, iszappal vegyest alámosódó áradat. És ez a szennyes áradás fejeket hömpölygetett. Csapzotthajú, időrozsdás, kínbarázdálta, kiülőcsontú félelmes fejeket. Mély gödrökből sötétárkú szemek parázslottak rá. Látott más szemeket is. Üvegesen elmeredtek, mint vízbefultaké. Talán nem is éltek már? Csak valami magával tehetetlen erő sodorta őket? A komor őszi nap gomolygó ködléséből születtek ezek a halottas lárvák.
Próbálta lerázni magáról a lidérces káprázatot. Merőn nézett előre, hogy embereket rajzoljon ki magának, mert eddig csak fejek, kezek, lábak kavargását látta. Most még nyomasztóbb gonddal szakadt rá a látvány. Csupa magába roskadt, láthatatlan óriásokkal küzdő alak volt ez. Mintha mérhetetlen súly alatt görnyedezne valamennyi. Mit hurcoltak ilyen kínban vonszolódón? A tulajdon sorsukat? Vagy az ő sorsát is?
Önkénytelenül hátrapillantott. A vár komoran meredt le sötét tömegével. Kapuja úgy tátongott utána, mint elszalasztott préda után. Mit rejteget ez a vár? Miről tanakodnak a sikátorain surrogó hangok? Mi készülődik ott?
Ungban kiállott halálveszedelmek emlékei tántorogtak. Úgy sodorta most ez az emberfolyó, mint akkor a komáromi Vágduna ingoványain a megduzzadt vizek hömpölygése. De most nem úszott előtte a vezérlő fehér hattyú, csak süket és üres távolok tátongó szakadéka. Mintha diadalra ragadnák itt. És tudta jól, hogy az útja romlásba visz.
A kis kolostorház előtt megtorlódott a nép. Ung hangja végiggördült a nyugtalanul imbolygó fejek hullámzásán:
--- Ime újra közöttetek vagyok. Vigyétek hírül minden tájakra, hogy megyek tovább az utakon, amelyekre küldöttek.
A kolostorházban néma riadalom fogadta. A fráterek kedvesen köszöntötték ugyan. Egyetlen szorongó szó sem sietett elé. De a hangtalan falak lehelték a félelmet. Az arcok redőiben bujkált. Tudnának már valamit ezek a szegény barátok? Míg ő a várban időzött, kósza hírek térhettek be hozzájuk. Azoknak jelírását nem tudja már rejtegetni beszédes arcuk?
A nap lassan elfogyott. Zimankós szelek söpörgették az eget. Ungban most már megérett a bizonyosság, hogy romlás vár rá. A zsarnok indulatú, kapzsi főemberek összefogtak ellene. Tátika úr, vérontó Akus, talán éppen ez a szertelen rőt dúvad fenekedik rá legádázabb dühvel?
Meneküljön innen, míg nem késő? Rejtse el magát jobb jövendők idejére? Fejében mint az ég fellegei űzték, hajtották egymást a vadul dobogó gondolatok. Magas alakja szinte belegörnyedt a tépelődésbe.
Aztán egyszerre úrrá lett minden kétségén. Maradni fog. Maradnia kell. Nem futamodhat el innen gyáván. Nem osonhat el hunyászkodón, mert megfogyatkozik híveiben a belévetett bizodalom. Soha nem érezte még olyan bizonyossággal, mint most, hogy be kell teljesítenie, amit rábíztak és ezért itt a helye.
Feltekintett a várra. Sötéten, baljós némasággal állt ott. A száguldó fellegek közül éppen bontakozott a hold.
Gonosz, vörös sarlója volt a holdnak.
Másnap sokan gyülekeztek a városka templomába, akik látni és hallani akarták Ungot. Jobbrészt nyomorult, földönfutó nép. A városka sárviskóinak lakói. A fegyverkovácsok utcájából is közeledett néhány előkelő polgár, akiknek ruházatán és testesebb mivoltán látszott, hogy a városbeli felsőbbekhez tartoznak. A közeli udvarokból behúzódott nemesek az ajtónban állottak.
Ung magábahulltan térdelt cellája árnyán és imádkozott. Homályos foszlányokban motozott benne a gondolat. Az imádság távoli morajlás maradt az ajkán. Elméje szüntelen egyazon körben topogott. Kerülte, hogy tisztán szemébe nézzen téveteg sejtelmeinek.
--- Pál testvér!... Pál testvér! --- hangzott be magánya némaságába a hívó kiáltozás. Olyan különös zengést vert most benne ez a név. Csak magára vette ezt a nevet, mint a kámzsát, de álatta ott volt az ő valóságos neve, mint testén a sodronying kámzsája alatt.
És egyszerre vasszemek fűzésénél erősebb sodronyinget érzett magán. A hite, küldetésének tudata vértezte. Sudáran felmagaslott a térdeplőről. Ment a templomba biztos, erős léptekkel. A nép barázdába hasadt előtte, mint szél útjában a sűrű vetés. Alázattól meglangyult arcuk most nem volt merev halotti lárva. Szemükben élt a fény.
Megzendült a zsoltár és zúgott, mint őszi vihar az erdőn. Kör tágult Ung körül és ő magánosan végigment rajta. Fellépett az egyik oszlop padkájára. Az őszi délután bágyadt napja sápadt aranyporral szitálta körül. Döbbent csendben hallgatták.
Meghordozta tekintetét a gyülekezeten. Lábánál térdeplő, hajlongó emberek imádkoztak halk siralommal. Az oszlopok mellől, a homályba merült zugokból feltört egy-egy fájdalmas sóhaj. Sokan könyörgő várakozással tekintettek föl rá. A szemükből sugárzó fény betűkké csavarodott. Sorokba egyenesedett, mint lelkük írása. Ung abból olvasta, mit mondjon nekik. A szava úgy szólt, mint szelid, mégis ellenállhatatlan parancsolat:
--- Kedves testvéreim, szívetek néma beszédje mondja nekem, mily igen nagy teher vállatokon az élet igája. De segítsetek élni egymásnak. A fák és vizek is segítenek egymásnak. A fagyott moha a hó alatt segít az erdőkön bujdokló vadaknak. A szél is segít, amint söpör. Oktalan állatok segedelemmel vannak egymásnak nagy veszedelmek óráin. Csak az embernek nem segít az ember.
És ahogy egyre áradóbban zúdult szájából a beszéd, mintha lelkének csodálatos varázsát hömpölygette volna. Mint valami látomás magaslott fel a nap fényudvarában. Megnőtt körülte a templom. Sötétje, mint beláthatatlan óceán állta körül és ő fénnyel lebegett a morajló vizeken.
Ung keskeny száján elfogyott a szó. Csend hullt a gyülekezetre. A nap már lebukott és árnyba hullt a templom. Az oltárokon síri didergéssel égtek a gyertyák. Hátul valaki magábaszállt töredelemmel felnyögött.
És ebbe a feszült csendbe, amelyben szinte meghallatszott a szívek dobbanása, egyszerre vágtató csapat dobaja vert be. Fegyverek csörömpöltek. Már a templomnál, a köveken csattogott a lovak patkója. Fegyveresek állták körül a templomot. Az ablakokon bevillant a kopják hegye. Az egyre sűrűdő homályban rőt csillagokat lobbantottak a fáklyák.
Az emberek szíve rémülten vert, de tagjaikba beledermedt a félelem. Névtelen riadalom kötözte meg a kezeket és lábakat. Ung csontjáig érezte a körülte dermedő rémület jeges igézetét. Nem volt szabad, hogy őt is hatalmába igázza. Egy mozdulattal meg kellett törnie a csönd fásult merevségét.
Leereszkedett az oszlop padkájáról. Két lépést tett előre. Út hasadt neki és ő megindult rajta méltóságteljes, biztos léptekkel.
Mint fehér fény haladt át a templom hajóján. Ez a fény csak akkor alélt el, mikor a nyíló kapuban ráözönlött a fáklyák világa. Egyszerre körülgyűrűzte a láng, és nem jött senki, hogy a tűzkörből kiszabadítsa. Állt némán, büszkén villanó szemmel a fegyverek előtt. Csak szájának finom vonala volt még vértelenebb. Mögötte nagy erővel nyomakodtak ki hívei a szűk kapurésen.
Egy pristaldus formájú, sebhelyes, sandaarcú ember lépett elébe. Mint korbács csapott arcába a szava:
--- Bilincset rá!
--- Mi bűne van? --- morajlott fel a sokaság és a templom hajója öblösen megsokszorozta.
--- Se szeri se száma az ő sok bűneinek, --- rikácsolta a sebhelyes, --- házasságtörő paráznaság, bűbájos boszorkánymesterkedés, káromló pogányság. Ki tudná mind sorjára.
Ung a fejét rázta, mintha le akarná dobálni magáról ezeknek a bűnöknek rácsapkodott sarát. De már marcona pribékek ugrottak hozzá, csavarták hátra a kezét. Bilincset vetettek reá. Testét kötelekkel guzsolták meg. Erőszakkal vonszolták egy nyeregtelen lóhoz, hogy rákötözzék.
Hasztalan zajdult meg a tömeg. A vöröskői úr lovasai körbefogták őket és fenyegetőn szorították vissza a templomba.
A csapat más része pedig nyargalt a megkötözött baráttal a vár felé. A magasra tartott fáklyák mint lobogó dárdahegyek sorakoztak. A városkában kenyeret dobáltak a lovasok a nép közé. A gyér fáklyavilágban kiéhezett vázalakok mohón vetették rá magukat a földrehulló áldásra. A sárban csúszva, a lovak éles patkói elől kapkodva a drága falatokat, idejük sem volt észrevenni, milyen prédát ragad magával az elviharzó csapat.
Végigmennydörögtek a felvonóhídon. Majd újabb dübörgés remegett alá a völgybe. A hídon újabb fénykígyó kúszott át. A csapat másik fele is bent volt a várban. Akkor megcsikordultak a láncok és a híd szöges lakatja rácsattant a kapunyílásra. Mire Jodok Ung fegyveres híveivel nagy lelkendezve a szakadék széléhez érkezett, már némán, keményen nézett le rájuk, mint gőgös, dacos száj, amelyből hiába várnak egyetlen irgalmas szót.
Estére már mindenki tudta a városkában, mi történt. Az égen ólomszínű fellegek gyülekeztek. Szorongó, mély gyász csüngött belőlük, mintha szemfedőt takartak volna a halott házakra. A sikátorok elnéptelenedtek. Az ablakokban sehol nem látszott világ. Befedték a tüzet a tűzhelyeken. És a sötét, hideg odukban mindenütt erről beszéltek az emberek.
Az ólmos fellegekből lassan, ritkás nagy pelyhekben hullni kezdett a hó.




X.



Nehéz déli szél hátán szurkos fellegek nyargaltak fel az égtetőre. A szemhatáron megtorlott peremük tajtékos rőten forrott. Az alkonyatba egyszerre belezuhant az éjtszaka. A hóesés viharrá sűrűsödött. Örvénylő kavargás vágta a havat, mint tüzes csípésű, fehér nyílhegyek záporát.
Akkor már a sikátor folyosókon dobogtak Unggal a pribékek. Néma és üres volt a vár, mintha holtak laknák. Lefelé vitt az út. Lépcsőkön bukdácsoltak alá. Ung láthatatlan falba ütközött. Vaskesztyűs ököl lökte durván előre. Majd elfogyott lába alatt a lépcső. Gödrökbe szakadt be a lépése. Saruját visszafogta a tapadó, nyirkos talaj.
Sokáig mentek zegzugos, kanyargó sötétségben. Egyszerre nem engedte tovább a kötele. A fáklyák bolygó csillagtüzei megálltak. Ung szeme szokni kezdte a vak homályt. Mintha nedvesen csillanó kövek közül fekete kapu bámulna rá. Testén engedett a gúzsok szorítása. Lecsörrent kezéről a lánc. Most zár csikordult hosszú, keserves nyöszörgéssel. A vasajtónak fájt, hogy megnyitották. Vad öklök taszították Ungot, hogy előre tántorodott. Döngő csattanás vágta el mögötte a fáklyafény derengését és a zaj egyre gyöngülve elfogyott. Süket némaság született belőle.
A némaság a köteleknél jobban szorította. Csak állt ott mozdulatlanul. Magánosan meredt átsemmisülve a szorosan rátapadó éjtszakába. Apródonkint ocsúdott. Hogy eshetett ez? Egyetlen szál kard se szállt ki védelmére. Egyetlen kar se emelkedett. Nem tudtak puszta kezük erejével nekirontani a pribékek szelindek torkának? Micsoda félelem béklyózta meg őket, hogy dermedt tehetetlenséggel engedték elhurcolni?
Vére első felzúdulásában számot sem tudott magának adni, mi történik vele. Most tudta már, hogy a vöröskői úr várának börtönében van. De mi szándéka van vele, ennek a parázna dúvadnak? Talán itt felejtik örökre, elzárva levegőtől, szabadságtól, naptól? Itt kell megrothadnia ebben a dohos sírveremben? Szilaj háborgással csatázott benne a kétség. Keze ökölbe görcsösödött. Az áthatolhatatlan sötét orráig furakodott. Ung teljes erejével vágta öklét az arcába. Iszonyú fájdalom sajdult végig a karján Tüzes nyilalás hasított hegedt vállsebébe. És ökle véresre zúzva hullt le a sötétség mögött bujkáló kövekről.
Hideg szúrást érzett az arcán. A kezére is cseppent valami. Mintha nyirkos csiga tapadt volna rá. A sötétség verejtékezett az arcán. Nyálkásan tapogatódzott feléje, mint mohos kövek alatt nyüzsgő férgek csápja. Beleborzongott.
Csigázó vágy vonaglott át rajta. Rések repedtek az éjtszaka falán és emlékek furakodtak be rajtok. Nagy nomád vándorutakra gondolt. Erdők és rónák egymást váltó újulására a szajnaparti kolostor börtöne után. Bolygó rohanására tetemekkel szegett éjjeli utakon, irdatlan ingoványok közt, rémjárta tájak kietlenségében. Megrohanta a határtalan távolok gyötrelmes sóvárgása. Bonaventus barát napénekére gondolt és lelkében énekké gyulladt a kínban vergődő vágy:
--- Szabad szerettem lenni, mint a szél! Szabad, mint végtelen égmezőjükön a csillagok, a hold és a nap!Szabad, mint Isten minden teremtménye!
Soha nem tudta ilyen fájó bizonyossággal, milyen halálosan szereti a szabadságot. Az erdő szabad vadja volt és az emberek prédájukká tették. A leghitványabbak vetették rabságra. Féktelen gyűlölet lobogott fel benne. Szinte beleizzott a sötétségbe.
Mégsem tudta világra gyujtani. Ernyedten, mindent elnyomó sűrűséggel omlott rá a feketeség. Sivár, halálos szélcsend volt körülte, amelyben lankadtan alélt el minden. Úgy érezte, hogy most beköltözik szívébe a vak magány és örökre ott marad.
Hosszan elmerült kábult tétovaságába. Nem látott semmit. De mintha az áthatolhatatlan homályból ütemes, egyhangú sóhajok neszeltek volna felé. Mi volt ez? Tán mélyen alvó tompa szuszogása? Hát nincs egyedül? Újra tapogatódzni próbált a szeme. Hasztalan. Kezét is utánamozdította, a fekete semmibe süllyedt szemének. Lába csúszón lépett előre. Kinyujtott keze most falba ütközött. Félkörbe topogott egyre maga elé tartott kézzel. Most nem volt előtte akadály. Botorkálva tett néhány lépést. Lába alatt gödrösen hullámzott a talaj. Zizzenő szalmán csuszamlott meg a lába. Csüggedt kétségbeeséssel leroskadt rá. Szeme egy darabig, mint bányász csákánya nyugtalan ütésekkel törte a sötétség nem mozduló szikláját, míg halálosan bele nem fáradt. Akkor ellenállhatatlan erővel lecsukódott a szeme. Szabadító álomba szédült.
Még egyre vak árnyban ébredt. De a csend megszűnt. Percegő nesz őrölt körülte. Ide-oda iramodó surranások zörögtek át a szalmán. Ez a nem szűnő, egyhangú nesz még kínzóbb volt, mint a sokféle kísértetes zaj várbeli kamarájában. Nem bírta tovább. Nagyot rúgott a szalmacsomóba. A láthatatlan percegés hajszálvékony cincogásokkal szisszent szét. Aztán megint újra kezdődött. Egerek lakmároztak a sovány almon. Már szinte kedves is volt neki a zaj. Az élet adott jelt magáról a kietlen magánosságban.
A percegés egyhangú zaja végtelenné tette az idő múlását. Ung lelke sebesre marjult a várástól és azt sem tudta, mire vár. Égő viszketések borzongtak elő a bőrén is. Mintha tüzeshegyű tűk hagyták volna rajta lábuk nyomát. Arcához kapott. Nyirkos puhaság nyúlott az ujja alatt. Utálattal söpörte le a férget. Tüzes sajgás maradt a helyén. Felugrott a rothadt szalmáról. Az alacsony padmajba koppant a feje. Nem törődött a fájdalommal. Szerette volna leszaggatni magáról a bőrt. Ezek az apró, tüzes bélyegek mint poklost jelölték meg. Elidegenítették a tulajdon testétől.
Nagysokára megrepedt a sötétség. Feje fölött halk derengés húzott vékony rést. Világosság szivárgott rajta. Eleintén sok is volt a szemének.
Reggeledett.
Ez újra kegyetlen keserűséggel töltötte el. Mit nyer ő ezzel az új reggellel? Várhat még valamit az élettől? Bár ne is ébredt volna fel soha! Szeme kezdte megszokni a világosságot. Egészen fönn kis ablaklyuk rostélya kockázta be a szürkülést. Irugi cellájának rácsa ötlött emlékébe. Ott is elzárkozott a világtól. De maga akaratából tette. Nem kényszerítette senki. És azon a rostélyon át a szeretet jött be hozzá. Ezen át a gyűlölet.
Leült a szalmára. Fejét két tenyerébe temette. Újfajta neszre riadt. Valami mozdult mögötte. Odatekintett. Homályhoz szokott szeme tisztán kivette. Csakugyan nem volt egyedül. Az egyik sarokban, penésztől málott rongyok közt kócosüstökű, bozontos szőrrel benőtt arcú ember hevert és tágranyílt szemmel őt bámulta. Különös látomás lehetett neki ezen a helyen egy fehérkámzás barát. Szurkos öklével kétszer is beledörgölt a szemébe, mintha a káprázatot akarta volna kinyomkodni belőle. De hogy semmiképpen sem foszlott szét, átrikácsolt Unghoz:
--- Te meg kiféle bogomil szerzet vagy? Sátán csuhása? Poklok prófétája? Tán néminemű céda boszorkány nyoszolyájából rúgtak ide?
Utálatosabb volt ez a beszéd Ungnak a tömlöc férgeinél. Jóságos, megcsitító igéről gondolkozott, de úgy érezte, szélhordta, árva mag volna ennek a rothadásra vetettnek sziklalelkén. Lehorgasztott fejjel hallgatott.
A szalmán heverő felült. Nyugtalan szeme majd átszúrta Ungot.
--- Egyébkor is láttak már tar ágon varjút, --- mondta és kifordultszélű szája gúnnyal vigyorodott --- kár bizony olyan fennen hordozni az orrod. Kifordíthatod előttem a szennyesedet, ha nem is volnék éppen papi személy, akinek te mutatkozol. De majd levonja rólad ezt a kényes kámzsát a bakó, ha éppen addigra szét nem rágja itt a penész.
--- Nincs más bűnöm, csak hogy az igazságot akartam --- dobta oda kurtán Ung.
A kifordult szájú szeme sötétet villámlott:
--- Jómagam sem akartam egyebet. Mivel pediglen haszontalan kértem, magam szereztem meg. A késemmel tettem igazságot. A szívekből vájkáltam ki. Vérrel itattam meg, hogy jobb kedve legyen. Miért a másé minden? Jusson nekem is! Ez az én igazságom.
Ung beleborzadt, hogy ilyen vérontó fenevad fúj mellette.
--- Gonosztevő voltál? Útonálló haramia?
A rothadt emberforma rándított egyet a vállán:
--- Ha rongyokban jár és rejtekből sujt a fustéllyal, akkor haramia. Ha ékes köntösén páncél csörömpöl, pribékje, hóhérja gyilkol, akkor hatalmas főember, ki előtt földig kornyadoznak.
Ung a vöröskői várúrra gondolt és hallgatott. A kifordultszájú se szólt többet. Később nem egyszer próbálkozott vele, hogy beszédet kezdjen. De választ nem kapott.
Déltájt lehetett. Az egyforma félhomály nem mutatta a nap állását. Kulcs birkózott csikorogva a zárral. Tenyérnyi rést engedett a vasajtón. A résen valami kenyérforma gurult be. A rongycsomó felcihelődött a szalmáról és négykézláb vetette rá magát. Rekedt csörgés bukdácsolt utána. Ung most látta, hogy oda van láncolva a kőhöz.
A szőrös száj mohó, nagy harapásokkal falta a kenyeret. A falatok mögül pislogón fürkészett tömlöctársa felé. Csaknem tövig rágta a kenyeret. A csücskét visszakapta a szájától. Egy pillantást vetett rá, mint aki magával küzködik, aztán szótlanul hajította Ung felé. A kenyér koppant lábánál. Száraz volt, kemény mint a kő. Ung nem nyúlt érte. A gonosztevőből kilobbant az indulat:
--- Megennéd még magad alatt a követ is. A szalmát rágod majd, ha gyomrodba vágja karmát az éhség. Nem minden napokon hull be ide az áldás. Ezt gondolom neked szánták. Tán erőben akarnak tartani, legyen a kínvallatóknak mit lesütögetni rólad.
Ung fásult tekintetében először szikrázott fel megint riadt fény. Erre nem is gondolt eddig. Kínvallatás is várna rá? A marcangoló sejtések előre megtépték tüzes vasfogóikkal. De a gyötrelmeknél jobban reszketett embervoltának eljövendő megaláztatásától. Csontját összetörhették, húsát véresre szabdalhatták, de hátha megtiporják a lelkét is?
Sok szenvedésben volt része, mióta a haláltól látogatott Komáromban a legdrágábbat ragadta el tőle a fekete rém. De talán ez most kegyetlenebb lesz? Felzaklatott lelke megpróbálta felidézni mindazt, ami még érheti. Mégis mennél jobban megéledtek benne mindezek a szenvedések, annál jobban kezdte emelni lelkét a megnyugvás ereje. Lassan-lassan bizonyossággal élt már benne, hogy a szenvedés nemcsak lakolás a bűnökért, hanem mindenek felett menekülés a bűnöktől. Tudta, hogy a megváltás mennyei bére, a szenvedés lesz az ára az ő teljes megtisztulásának és lelke végső megbékülésének is. És ettől kezdve rendíthetetlen nyugalommal várt. Ült némán és maga elé merengőn hallgatott. Nem esett nehezére a hallgatás meg a magány. A tiszai nádasokban is ezt szerette. A szürkület újra vak éjtszakába feketült. Ő csak várt és imádkozott. Ez így tartott háromszor három napig.
Közben zsongott a vár megzajdult darázsfészke.
Másnap reggelre kelve azután, hogy Ungot a tömlöcbe hurcolták, már jó korán nagy lótás-futás verte fel a palotaházat. A nagyúr máskor mámorát aludta még ezidőtájt és tilalmas volt háborítani. Most parancsokat osztott. Megállás nélkül szalasztotta cselédszolgáit. Döngtek a sikátorfolyosók. Kiáltások iramodtak kiálló falszögletekbe verődőn. A kapellánusz saruja kopogott a garádicsokon. A várudvaron lovak patkója csattogott. A palotaház kapuján lélekszakadva csörömpölt ki egy láncinges kopjás. Bomlott sietség kapkodott. Mintha elejébe akartak volna vágni valaminek, amitől volt okuk félni.
Kisvártatva lefelé csikorgott láncain a híd is és lovas csapat dübörgött végig rajta. Elől kürtös járt. Kopjások közt az a pristaldusforma ember ügetett, aki előző este Ungot megkötöztette. A lovasok lefelé kanyarogtak a városka irányában. A kürtszó recsegőn rikoltozott bele a hajnali csendbe. Az ébredező házak kócos embervázakat dobáltak ki a hóval egybegémberedett sárra. Ahol megtéresültek a sikátorok, lézengő toprongyos alakok verődtek össze.
A csapat a piacnak tartott. A szállongón gyülekező városlakók szorongón húzódtak utána. A templom előtt utolsót reccsent a kürtszó. Félkörbe szakadoztak a kopják és a pristaldusformájú hangos szóval hirdetni kezdte, hogy a fehér barát nagy bűnökbe esett. Sátánnak adta el fekete lelkét és sok gonosz bűntevésekkel sértette meg Istennek és az országnak törvényeit. Mindeme nagy gonoszságainak okáért tömlöcre vettetett és székülő bírák mondanak fejére ítéletet az igazság nevében és a törvénynek rendelése szerint.
A hírmondó most felemelte szavát:
--- Aki pediglen emez elvetemedett és többszörös bűnökben talált gonosztevő mellett pártot fogna, vagy neki bármineműképpen is segedelmére lenne, az osztályos társává leszen a jónak és igaznak árulásában és véle egyazonképpen veszi irgalom nélkül való lakolását.
A kürt pontot reccsentett a szózat végére. A lovak patkója döngött a fagyos rögeken. A hunyászkodón megbúvó viskók mintha még mélyebbre süllyedtek volna. Láthatatlan nagy súly nyomta őket. Megülte a lelkekeket is. Riadt némaság ütött pecsétet a szájakra. Csak a szemek kérdezték egymást tétova félelemmel. És mégis, ki tudná hogyan, az árkokká hasogatott utak mély barázdáin kushadozva, vagy a hangtalan hóesés selymes neszében tovalopakodón, a széljárás halkan sívó zizzenésével üzenve, mégis csak ment a hír. Szállt az erdők rejtektanyái felé. Iramodott azokra a tájakra, ahol esettek és elhagyottak szívszorongva várták már a vigasztalót és ahová csak a baljós üzenet érkezett el helyette.
Jodok testvért a kis kolostorházban nem érte váratlanul ami történt. Az atyafi lelke előre megborzongott már a bújkáló vihar szelében. Óvta, intette társát, de mire az szavát fogadta, késő volt. A kolostorház is megrendült, mintha a föld indult volna meg alatta. Az arcokra halálos rémület fagyott. Szegény barátok reszkettek, hogy ők is kegyetlenül lakolnak, amiért Ungnak födelet adtak. Biztosan teher volt már itt az ő személye is, bár senki nem tett még ilyesmiről említést neki.
Jodok nem is vesztegette hát soká az időt. Rövid köszönetet mormogott a barátoknak. Ment az istállóba. Felnyergelte a lovakat. A bibircsókos fráter némán kaput nyitott neki.
Aztán látták, hogy tétován nyargalászik fel és alá a mezőn, mint akinek eszét vette a nagy fájdalom. Egy darabig némán meredt fel a várra. Aztán hirtelen gondolt egyet. Délnek fordította lova fejét és hamarost elnyelte a ködlő messzeség. Ment egyenest Irugra, hogyha lehet, segedelmet hozzon szerencsétlen társának.
Az ősz dereitől és a hótól iszamos utakon más lovasok is igyekeztek ugyanez időtájt Irug felé. Egy ösvényt tapostak Jodok testvérrel, de az atyafi be-betért az udvarokba, ahol Ungot már ismerték, hogy híradással legyen, miképpen ejtette társát tőrbe a gűlölet. A lovasok, akiknek küldetéséről Jodok nem tudott, a vöröskői úr emberei voltak. A benőtt homlokú kapellánusz elméje fondorkodta ki, hogy sebten útnak eredjenek Irug felé, híreket hozni ama remetetestvérek kolostoráról, ahonnan Bertalan püspök a fehér barátot az ország elárvult tájaira küldötte volna.
Szerafil úr is nagy fejtörések közt erőltette ármányos elméjét mind az időtől, hogy Ung mögött a mély várbörtön vasajtaja becsapódott. Mitévő legyen tovább? Hogyan végezzen a fehér baráttal? Felejtse a tömlöc fenekén? Egyszerű, biztos mód. De mi haszna belőle neki? Mert elsőnek mindíg csak a maga hasznát tekintette. Mit bánta ő, mért törnek az urak a barát vesztére. Mit gondolt vele, hogy a visszatérő rendnek féktelen uraskodásukra veszedelmes erejét akarják benne megsemmisíteni. Őmaga csak azt fürkészte, miképpen húzhatna hasznot Ung vesztéből. Ha az ő várában vesz nyoma, semmiképpen. Az egész városka szemeláttára hurcolták ide, távol vidékekről összesereglettek ellenkezése közt. Rajta fogják hát keresni. És azt tudta a vöröskői úr, hogy keresni fogják. Ung puszta veszte inkább csak bajt hozna rá. Nem az ő kezétől kell hát halnia. Mért szennyezné be még ennek a vére is. Nem. A fehér barátra az igazság pallosa fog lesujtani. A megsértett törvény engesztelhetetlen bosszúja. Itélet, amelyet a törvény rendelése szerint székülő bírák szája mond ki másíthatatlanul. Ez lesz az útja annak is, hogy hitvesét bajba keverje. A fehér barát ítélete Donáta asszonyt éppúgy sujtja. És ő végtére szabadul ettől a nyügöző tehertől. Ám ha a törvény segítségét akarja használni, ügyelnie kell a törvény szavára. Ezért kívánta elsőbbet is törvénytudó ember tanácsát hallani. Kapellánuszát hivatta.
Mikor a benőtt szemöldökű hétrét görnyedezve kamrájába lépett, a német borbély, aki palotaházának orvosló mestere is volt, éppen szakálla rőt bozótját nyesegette egy ormótlan ollóval. Szerafil úr az orra alatt kalimpáló vasak közt szólt oda a kapellánusznak:
--- Eme jámbor borbély előtt nyugalommal ejthetsz szót, mivelhogy német füle mindegészen süket a mi nyelvünkre.
--- Főbenjáró dolgokban kívánsz hát velem tanácsot ülni? --- alázatoskodott tudákosan a kapellánusz.
Szerafil úr félig nyírt szakálla jókedvűen rázkódott:
--- A barátnak igencsak fejébe kerülhet. Mert törvény elé akarom őt állítani, hogy az igazság erejével lakoljon sok gonosz bűntevéséért.
--- Az igazság folyásának nem lehet semmi gátja, --- bólogatott a kapellánusz.
Szerafil úr szavába vágott:
--- Félelmem vagyon ám attól, hogy emez egyházi embert néminemű püspöki szentszéknek végezései ítélhetik csak. Ez pediglen nagy körülményességgel eshetne. Holott igen erős ártalmú gonosz ez, kivel gyors számadás volna idvességes.
A kapellánusz maga elé nézett. Egyszerre felvillanó szemmel kezdte dörzsölni a kezét:
--- Vajjon miféle hites bizonysága lehet ama barátfélének, hogy tagadhatatlanul fölkent egyházi személy? Mivelhogy fehér kámzsát visel? Bárhol is felszedhette azt e mostani háborodott időkben. Meg arról is hallottam, hogy a kámzsa alatt láncinges vitézi ruha fedezné testét. Én mondom uram, hogy nem jár ez igazsággal.
--- Úgy gondolnád hát, hogy nem is papi ember? --- kapott a szaván mohón Szerafil úr.
--- Soha hírét nem vettem ama remeteszerzetnek, kivel ez a kódorgó barát dicsekszik, --- erősködött tovább a kapellánusz. --- És arról sem jutott hozzám tanúság, hogy az öt egyházas Pécs városa mellett magasodó Irug-hegyen kolostor állana. Parancsolj oda nagy sebten némi hírhordó lovasokat és hamarost megtudhatod, miképpen az én tudomásom szerint vagyon az igazság.
A vöröskői úr már szalasztotta is a lovas küldötteket s aztán faggatta tovább a kapellánuszt:
--- És ha netalán nemesi eredet volna eme barát? Mert úgy mondják, nem együgyű fráter, hanem magas iskolákon szerzett bölcs tudományokat. Az is meglehet hát, hogy hatalmas főrangúak nemzetségbélije. Akkoron pedig kiváltságos személy a comesek úri székének ítélete alól.
A kapellánusz nem jött zavarba:
--- Ugyan már ki is hihetné ilyen országutakon csavargónak, hogy főrangú sorból került. Mi tanusággal szolgálhat felőle?
--- Hát sok tudományai? --- kétségeskedett Szerafil úr.
--- Csak ártalmára lehetnek. Mivel ha nem papi személy, akkor néminemű kolostori oskolákból oldott kereket, --- mondta a kapellánusz. És nagy szemöldökrángatások közt hozzátette: --- Ennek bizonyságát pediglen majd meghozzák amaz Irug-hegynek szalasztott hírhordók.
A borbély rendet teremtett a várúr szakállának rozsdás bozótjában. Berakta szerszámait az övén függő bőrtarsolyba. A kapellánusz szeme gyanakvón kísérte ki az ajtón. Bekallantotta utána a reteszt és közelebb bátorkodott urához:
--- Melyek volnának eme kódorgó barát nagy bűntevései azon hamisságán kívül, hogy egyházi személyek köntösének álságával tévesztette meg a könnyűhitűeket?
Szerafil úr arcára erős botránkozás ült ki:
--- Házasságtörő paráznaság bűnébe esett tulajdon hitvesemmel vendéglátó fedelem alatt.
A kapellánusz hitetlenkedett:
--- Donáta úrasszonyunk maga testbetermett érdeme a hitvesi hűségnek és az igaz tisztaságnak koronájával ékes.
Szerafil úr felcsattant:
--- Mégis kamrájából jőve lelték meg öreg éjtszakának derekán ama kódorgót cselédszolgáim. Lassanként egészen nekitüzesedett színlelt háborgásának: --- És eme szégyenülés sem félemlítette. Cselédjeim utána leselkedőn híradással voltak, hogy a barát éjnek magános óráin szorgalmatost osonkodik Donáta kamrájába és hogy amaz álnok talián minorita is segedelemmel járt volna kezére.
A kapellánusz hunyorgott:
--- Efféléket magam is hallottam a fehérkámzsás barátról néminemű szóbeszédekben.
A várúr szinte fuldoklott a kíváncsiságtól:
--- Minémű szóbeszédekrol vagy tudomással? És tudnál-e róluk olyatén tanúbizonyságot, minőt a székülők is hitellel latravehetnének?
A kapellánusz tekintete a kamara boltozatáig szökött. Ura türelmetlen pillantása nem érhette el. De ő maga sűrű pislogások közt kémlelte, hogy reszket a prédájára éhes rőt vadkan a falánk várakozástól. Jócskán hallgatott, hogy annál inkább csigázza. Aztán nagy kerülgető óvatossággal kezdte:
--- Nem tudnám, vajjon a tiszta igazság útján járnak-e ama szóbeszédek, hiszen a mostani háborodott időkben sok kósza hírek vándorlanak azonképpen, hogy az istenes lélek nem is tudhatja, miket végyen igaz valóságszámba eme mondani is kárhozatos szörnyűségekből?
--- Azokat mondd, amiket hallották! --- csattant rá türelmetlen rikácsolással Szerafil úr.
A kapellánusz tekintete aláereszkedett a magasból. Erőset reszelt a torkán, csak aztán mondta:
--- Volna itt cselédszolgáid közt egy kopjás legény, ama szederjes, búsafejű. Tán tudod melyiket gondolom?
--- Tudom, de szólj már, --- nógatta a nagyúr. Rőt arca szinte lángot vetett a kíváncsi hévségtől.
--- Hát eme busafejű kopjás, --- aprózta szavát a kapellánusz, --- néminemű Dömötör nevezetű főember várából iramodott el a felsőbb vidékekről. A sajóparti veszedelem nagy futamodásában keresett ott menedéket Dömötör fia, Pongrác úr népei közt. És úgy mondaná, miképpen vélük lett volna ez a barát is, akkoron, még vitézi fegyverzetben, de módfelett elgyalázva, mivelhogy nagy sebesülés csúfolta meg a vállát néminemű tatár szekercétől.
--- Ki tudja, jól látta-e ama riadt kopjás szeme? --- ernyedt el a nagyúr mohó öröme.
A kapellánusz fújt egyet a lankadó parázson:
--- Hittel esküszik rá a busafejű, hogy ez volt tulajdon személyében. Azon pillantásban ráeszmélt, hogy elsőbbet szembevette itt palotaházadban. Olyan ábrázat ez, amelybe tüstént beléakad a tekintet. Ott is úgy esett Dömötör úr várában. A nagyúrnak édes testvérhuga, bizonyos Ágota özvegyasszony egész este le nem vette égő pillantását ama sebesült vitézről.
Szerafil úr lomha teste előrefeszült. Szemével itta a szót a kapellánusz szájából. A pap folytatta:
--- Emez Ágota özvegyasszonyról pediglen az egész palotaházban köztudomású volt, hogy kárhozatos mesterkedéseket folytat, gonosz hatalmakkal cimborálva kotyvaszt vajákos szereket és nagy járatossággal vagyon mindenfajta boszorkányos bűbájolásokban.
--- És a barátnak köze lett volna eme varázsló asszonnyal?
--- De volt ám, --- hunyorgott szavához az udvari pap, --- ama pirosajkú, kígyóderekú, parázna asszonszemély az egész éjtszakát kamarájában töltötte. Eme kopjás tulajdon szemével látta, amikoron átosont a palotaházból a hosszú, keskeny fahídon. Szelencéjében gonosz erejű kenetet is vitt hozzá, amelynek segedelmével sátáni tivornyák bódító gyönyörűségei közé tudott repülni választottjával. Ki is hallatszott kamarájukból csókos nagy szerelmi dulakodásuk.
A várúr arca lángban állt. Rekedten fuldokolta:
--- Szavának is áll ama kopjás? Tanúságot tesz mindazokra, amiket nekem mondottál?
--- Hittel fogadja, miképpen két élő szemével látta és tulajdon fülével hallotta mindezeket, --- erősködött a kapellánusz.
Szerafil úr felgyujtott vére még egyre parázslott. Tekintete befelé fordult. Talán Dömötör úr várának kamaráját próbálta idézni magában, Ágota özvegyasszony boszorkány varázsával. Halántékán vadul lüktetett a kidagadt ér. Időbe tellett, míg lassan megcsitult. Akkor ravasz öröm szikrái ugráltak a szemében
--- Most már nem szabadul emez átkozott barát, --- dörzsölte a kezét, --- ime sok súlyos tanúságtételek vannak ellene. Mert arról is vettem híreket, hogy bejárása lett volna amaz istentelen pogány Ugur táltospap ingoványvárába.
A kapellánusz rábólintott:
--- Pediglen mindaz, ki ama kárhozott helyre bebocsátást nyer, nincsen jó szerrel és a sátánnak kötelezte el magát.
A vöröskői úr már jó nyomot lelt. Serényen tódította, amit papja a barátnak felrótt:
--- Sok nemes rangbéliek hallgatták eme barátnak kemény beszédeit. Valóban rút pogányságokkal kérkedett. Eleink istentelen szokásait emlegette. Titkos haraggal van ez szívében az Egyház és a főrangúak ellen.
--- Imígyen vagyon, --- erősködött a kapellánusz is. --- E földi siralmaknak völgyében nem átallotta azt tanítani eme vétkes ember, hogy az élet sok szépségekkel teljes és érdemesebb, mint a halál.
Örvendezést tanít vezeklés és bűnbánat helyett.
Szerafil úr arca felragyogott.
--- Bizony hosszú rendje vagyon már sok bűntevéseinek. Nem lészen menekvése az ítélet sujtásától.
A végét már csak maga elé dörmögte:
--- Ám Donátának sem.
Mintha ez a gondolat még inkább sarkallta volna. Felserkent a medvebőrről és döngő léptekkel mérte végig a kamarát egyik falától a másikig. Fejét mélyen a szakállába szegte. Homlokán ráncba szaladt a veres foltoktól tarjagos bőr.
A kapellánusz az ajtónak hátrált. Már a reteszen volt a keze, mikor Szerafil úr megragadta. Darab időt csak nézett rá, még nem hányta meg egészen elméjében, mit is mondjon neki. Aztán egyszerre világosság derengett fel benne. Már tudta mit cselekedjék. Elsőbbet is magát a kapellánuszt küldötte el Tátika úrhoz amaz erőszakos főemberhez és rokonához, a hirtelen kezejárásáért rettegett vérontó Ákus úrhoz. Híradással szolgált nekik az előttük is örvendetes eseményről, hogy a fehér barátot várának tömlöcébe vetette és hogy igenis nagy sokasággal vannak terhére mindennemű súlyos vádak, melyeknek fele is bőségest elegendő volna, hogy ítélőszék elé ragadva hóhér pallosára juttassák eme lelketlen országháborítót. Arra kérette őket, hogy bíztatnák rá mindezeknek okáért Lőric comest, ültetné egybe Vöröskő várában az igazságosztó bírói széket és mondana törvényt a fehér barát bűnei fölött.
Még a hídon sem dobogott végig a sebten igyekvő kapellánusz, már sarkába ért a másik lovas hfrhordó. Emezt pedig egy zalavári udvarházba menesztette a várúr ahhoz a keshedtképű nemeshez, aki tulajdon füle hallásával volt többszörös rendbeli tanúja a fehér barát gyujtogató és pogány eretnekségekkel teljes beszédeinek. A keshedtképűt is sürgőst várába szólította. És ettőlfogvást nem volt se éjjele se nappala. Lovas szolgái szerte röpdöstek minden tájakra, ahol csak tanúságot szerezhettek a fehér barát vétkeire. De főképpen az volt a parancsolatjuk, hogy minden rossz szelekre rábízzák a barát fejére szórt gonosz vádaskodásokat.
Szüntelen sürgés-forgás zavarodott a palotaházban is. A várúr újra meg újra kihallgatta cselédszolgáit, faggatta, szorongatta őket. Rábeszélésekkel élesztgette, serkentgette emlékezetüket. Amelyik gyávább, akadozóbb beszédű volt, maga tanítgatta alkalmatos szavakra. Annyiszor ismételgette velük amaz éjtszakán történteket, amikor Ungot az egyik folyosó sikátorában lelték, hogy apródonkint már nemcsak a szolgák hitték, de ő maga is hinni kezdte a mesét, melyet újra meg újra a szájukba rágott.
Nyolcadnapra pedig megérkezett a várba Tátika úr és vérontó Ákus úr Lőrinc comessel, aki sűrű rábeszélésre mégis elszánta magát nagynehezen, hogy igazságosztó törvényt üljön és ítéletet mondjon a fehér barátra.
Ung lenn a tömlöc fenekén már nem számolta a napokat. Agya megfáradt a gondolatok őrölő zajlásában. Testi erői fogytak. Alig evett egy-két falást a penészes kenyérből. Kábulatok környékezték.
Mégis, amikor újabb derengéssel, --- talán a harmadszor harmadik volt, --- szélesebbre nyilt a síró vasajtó, mint egyébkor, úgy érezte, megint megtér belé az élet.
A folyosó árnyában fáklyák gyülekeztek. Ung felállt és az ajtó felé tántorodott. Eleintén reszketőn ellenkezett a lába. Aztán ott állt magasba egyenesedve. Megnyúlt árnyéka rávetődött a börtönkövekre és mintha ő maga is nőni kezdett volna testetlen magasságba. Szólni akart, de a hang nem talált el szájáig. Lassan és mégis könnyen lehajtotta a fejét. Várt.
A börtönajtó szűk torkában sötét alakok szorongtak. Az imbolygó fáklyafény csak nyugtalan vonalakat rajzolt ki belőlük. A pristaldusformát, aki a városka piacán bilincset vetett reá, megismerte köztük. Ez most előre lépett és a törvény szavával szólította Ungot. Gyér és kemény szava mint tüzes kalapács csattogott le rá. Ung úgy érezte, hogy fuldoklik belül a lelke. Szájáig ér a szenny fertelmes iszapja és elissza előle a levegőt.
Minden szó végtelennek tetszett. Mintha most eláradt volna rajta a pártatlan napok meg nem apadó folyása. Meddig tart még? Csak vége volna már! Csak belefulladna egyetlen megsemmisítő némaságba.
A szenvedés úgy kimerítette, hogy le kellett csuknia a szemét. Aztán nem tudta újra felnyitni. Pedig nem aludt. Ez valami más volt... elhagyta az eszmélete. Amikor magához tért, gondolkozni akart. De gondolata visszafelé botorkált. Mintha egy házba menne be, amelyben elvesztett valamit és most sorra venné az ajtókat, nyitná egyiket a másik után. Ment vissza soká, de amit keresett, nem találta. Csak aggasztó foszlányok nyugtalanító töredékek voltak a fejében, akárhogy is erőlködött. Pedig készülni akart... felkészülni valami szörnyűre. Elméje pattanásig feszült. És semmi sem jutott az eszébe. Sírni tudott volna kétségbeesésében. Hideg borzadás rázta meg. Olyasmit érzett, hogy most menten elhagyja józan esze.
Szinte észre sem vette, hogy a pribékek bilincset erőszakolnak a kezére. Nyakába vastag hurkot vetettek és a kötél végét poroszló tartotta. Valaki durván taszított rajta egyet és a fáklyák előre mozdultak.
Kábultan bódorgott a téveteg fények nyomában. Olyan volt az egész, mint lidércnyomásos álom. Hosszú folyosókon hajszolták végig. Alakok maradtak el mellette. Nem látta őket, csak tudta, hogy ott vannak. Alacsony, boltíves helyiségbe ért. Fáklyák égtek és füstjük szaga összekeveredett sűrű, nehéz emberszaggal. Sokan voltak itt, érezte a jelenlétüket. De azért különváltan egyetlen arcot sem látott meg. Összefolyó, tapadós hústömeg volt az egész, amely mozgott, ágaskodott, előreterjedt, belefurakodott az útjába. Ösztönszerűen kitért előle.
Mint egy torok, kinyílt ekkor egy ajtó a falban. Látta a kezet, amely kinyitotta. Erőlködött, hogy az arcát is lássa annak az embernek, de hiába. A körülte nyüzsgő hústömegnek csak keze volt, de arca sehol.
Mintha belökték volna a tátongó torokba. Egyszerre benne volt és az ajtó becsukódott. És ő, aki eddig kissé hajlottan járt az emberek közt, most emelt fejjel haladt fehér kámzsájában a keskeny mély termen át. A testét szinte nem érezte. Lelke nehéz volt.
És egyszerre megtorpant körülte a nyüzsgő zsibongás. A falak között csend támadt. És ebben a csendben fráter Pál híre és dicsősége még egyszer utólszor mondott magáról valamit. Az embereken végigfutott a nagyságadta borzongás.
A barát meghordozta tekintetét. A földalatti terem alacsony boltjai alatt álarcos emberek ültek egy hosszú asztalnál. Előttük pislákoló mécsvilágok közt fekete feszület emelkedett. És túl a falon is kitárt karral függött a feszület. Ungot mindíg valami névtelen irtózat járta át eddig a keresztrefeszített kínjaitól. Most megértette.
Az emelvény előtt alakok álltak, akik utat nyitottak neki. Aztán körbesereglettek és ebben a gyűrűben állt a fehér barát.
Még senki sem szólt hozzá. Még érintetlen maradt. Még az volt, aki tegnap és azelőtt, akinek jöttére megszólaltak a városok harangjai, akinek útján leborultak az emberek. Még ő volt...
Egyszerre váratlanul, idegenül, mintha korbáccsal vágtak volna az arcába, gyűlölködő pillantást érzett magán. Arrafelé fordult. De nem volt ideje a pillantás útjáig érni. Valaki köhögött és a padlóra köpött. A köpés elcsattant és egyszerre meghalt a csend. Az emelvényen előrehajolt a két mécs között egy ember és a hangja belédöfött Ungba:
--- Te vagy fráter Pál?
--- Az vagyok, --- hangzott a válasz.
És most egymást kergették a kérdések:
--- Hol születtél? --- Hány éves vagy? --- Mi a foglalkozásod?
--- Szerzetes vagyok, --- felelte Ung szilárd szóval.
A kérdező figyelmesen és gyanakvón nézett rá:
--- Csak szerzetes? És valóban az volnál?
--- Az vagyok, az irughegyi remeték rendjéből való, --- mondta nyugalommal Ung.
Az álarcos szava feléje csattant:
--- Hazudsz. Hírhozók jártak amaz Irughegyen, ahol semminemű kolostornak és szerzetnek nyomát sem lelték. Méltatlanul, Isten szentségének megcsúfolására, emberek megtévesztésére hordod ezt a köntöst, amelyet bűnöknek sokaságával szennyeztél be.
Most egymásután kezdtek hullongni rá a szavak. Rémséges mondhatatlan borzalmú szavak. Úgy kerengtek fölötte leselkedőn, mint undok dögkeselyük. Egyenként csaptak le rá. Tépni kezdték. Egyre merészebben marcangolták. Dögszavú szavak voltak és egészen ellepte őt bűzhödt keselyücsőrük.
Ung felvetette a fejét. Válaszolni akart minden vádra.
Középütt az álarcos ember előrehajolt két felhúzott válla közt, mintha közeledni akart volna prédájához. Két könyöke az asztalon támaszkodott. Keze előrenyúlva egymásba kulcsolódón feküdt a gyalult deszkán. Az álarc eltakarta fejét, megtompította a hángját:
--- Vedd jól eszedbe és töredelemmel valljad, ami való igaz. Azzal vádolnak, hogy egész életed, minden szavad és minden tetted hazugság volt. Átalkodott gonosztevő vagy. Nemcsak magad bűnös, hanem bűnök gyalázatába ejtője másoknak is.
Itt is, amott is fejek bólintása bíztatta. Az álarcos nekibátorodott.
--- Azzal vádolnak, hogy gonosz szándékkal bujkálsz. Bajt, szégyent és zavart hordozol. A Hahót nembeliek nyitrai várából pediglen kénytelen voltál éjnek leplével osonni, hogy életed mentsed, mivelhogy leöltek volna...
--- Sohasem jártam ama várban, amelyet te mondasz, --- csattant fel Ung. Közeledett az emelvényhez, de a kín és a szenvedés úgy kimerítette, hogy alig bírta irányítani lépéseit. Lábát valami homályos, előbb feltett szándék mozgatta, nem az ő pillanatnyi akarata.
Az álarcos bíró intett. Hátrább, durván ácsolt padféléről, idomtalan hájtömeg emelkedett:
--- Ismered itt emez embert? --- kérdezte az álarcos és Ungra mutatott.
A hústömeg két apró sertésszeme a barátra pislogott:
--- Ismerem. Hogyis ne ismerném? Eleget láttam. Tulajdon ő az, akit bűnösnek mondtál.
--- Talán összevéted más valakivel.
--- Dehogyis vétem. Jól ismerem őt.
--- És nem vagy ellenséges indulattal hozzá? Nem vagy haragosa?
A hájtömeg édeskésen csucsorította a száját és szelíd hangot fuvolázott ki rajta:
--- Senkinek soha haragosa nem voltam, emez embernek sem.
A bíró keményen szólt rá:
--- Mondd el hát, amikről tudomással vagy. De jól ügyelj, igazság járjon veled, mert esküdnöd kell Isten nevére. És kegyetlenül lakol, aki hamis esküvést teszen.
A hájtömeg ünnepélyesen rebegte:
--- Isten engem úgy segéljen és Bódogasszony nekem irgalmat úgy nyerjen, amiképpen igaz az én szavam. Mivel tudván tudom, hogy emez ember házas volt és asszonyát magától elverte. És tudván tudom azokat is, miképpen nem szerzetes, csak szerzetesnek öltözötten jár és eme kegyes színben lopakodik be mások házába, ahol is bűnök fertőjébe ránt esendő asszonyszemélyeket. Úgyszintén való az is, miképpen lóhalálában menekült a Hahót nembeliek nyitrai várából, holott is ártatlan leányzót ejtett gyalázatba. Éjnek leple alatt lopakodott, falvakban bujkált, különben agyonverték volna, mint veszett ebet.
A bíró szeme az álarc kis résén át Ung felé fordult:
--- Mit mondasz te mindezekre?
Ung pedig ott állt és benn a mellében ordított a tiltakozás, de mire a szájáig ért, rekedtre és halkra vált:
--- Hazudik.
Erre a szóra felcsattant a gyűlölet a hústömegben. Nem fért a fejébe, hogy a barát tiltakozni is mer. Olyan biztosnak és egyszerűnek hitte az egészet. Csak mondania kell, amire megtanították, azzal vége. A válasz megzavarta. Hát lehet az, hogy nemcsak neki van itt szava? A másik is szólhat? Fejét rázhatja, ha akarja?
Neki szeretett volna rontani az előtte állónak, hogy elhallgattassa. Eddig közömbös volt neki. Most gyűlölni kezdte és a gyűlölet még jobban megoldotta a nyelvét. Vallott kérdezés nélkül. Vádolt habzó szájjal, konokul. És közben ingerülten nézett Ung szemébe.
Ungba dermesztő iszonyattal fagyott belé a megdöbbenés. Keze és lába kihült. Merevvé vált, mint a halott tagok. --- Mért mondja mindezeket? --- gondolta és rettenetes tiltakozást érzett: --- Mért mondja? Hiszen tudja, hogy hazudik. --- Egész testét zsibbadás lepte meg. De a feje élt még és a homloka mögött élt minden sebzetten, vérzőn, gyilkos fájdalommal.
Hazudik! Hazudik! --- vergődött tiltakozó gondolata. Szerette volna megrázni a fejét, de ezt már nem tudta megtenni. A nyaka megkövült. Nem bírta mozdítani.
Fenn az asztal túlsó végén egy ember ült. A fáklya világossága oldalról esett az arcára. Olyan volt ez az arc, mintha életlen bicskával durván faragták volna ki, kemény, megbarnult, szurágta fából. A bajuszát is mintha fából metszették volna baldachinnak csúnya szája fölé. És a baldachin kétfelé fogott, rojtos szőrkárpitja alatt egyszerre kinyílt a száj. Kérdezett. Feleletként rakta bele a kérdéseket a vádaskodók szájába. Nem volt elég neki a szenny. Még többet akart tudni az aljas dáridótól részegülten. Még több ökölcsapás, több rúgás kellett neki szabad prédája lelkére.
Egy asszony állt most a vádlók élén. Buta szeme fénylett az izgalomtól. Zavartan beszélt. Mindent összekuszált. Bele-belebotlott tanult leckéjébe.
Az emelvényen összerebbentek az álarcos fejek. Mintha riasztotta volna őket a tanuságtevők kapkodó kuszasága. Az asszony végkép belezavarodott bestédébe. Csend támadt. A csendben valaki felsikoltott. Többen mozdultak a lépcsőn. A lépcső tetején egy ajtóban állt valaki és változatlanul merev tekintettel nézett le Ungra. Ung elkínzottan meredt a mennyezetre.
Az emelvényen újra nyílt a fából faragott száj. Megint kérdezett. És segítő kérdésében megint benne volt a felelet.
Még piszkosabb lett a vád. Az ajtóból a vörösszakállas merev szeme hálásan pillantott a fából faragott felé.
Az asztal másik szélén toll sercegett. A bíró tollbamondta a vádat. Úgy mondta súlyosan, ahogy a fából faragott arcú a tanú szájába beleigazította.
Ung agya vergődőn küszködött. Mi történik itt? Valóság ez? Nem inkább valami borzasztó álom?
Újra csend támadt. Csak a toll percegett. Ung valóság és képzelődés között lóbálódott ide-oda iszonyú lódulásokkal. Didergett. A tenyere pedig izzadt, mintha vízből húzta volna ki. Mindjárt hátrazuhan... nem... inkább előre... lecsattan az arca a kövekre. De nem szabad elesnie. Megfeszítette minden erejét. Felegyenesedett vadul, gőgösen. --- Ülitek a becsületem torát? Gyávák! --- hördült meg benne a megvetés. Ököllel szeretett volna az arcokba vágni. Minden arcba külön. Kegyetlenül, gyűlölettől izzó erővel.
Szinte sikoltott lelkében a kétségbeesett harag.
--- Gonosztevők!... Gyilkosok!... Meg akarnak ölni!... Összebeszéltek, ellenem esküdtek mind. És egy sincs köztük, akinek emberi arca volna... emberi mozdulata... emberi irgalma... egyetlen egy sincs! Nincs, aki védelmére szót emelhet. A bírónak sincs szava, csak a vádlók élnek és rothadó dögvermek piszkát dobálják rá. Az álarcos bíró kérdésére riadt fel:
--- Nahát, mi mondásod vagyon mindezekre, barát?
Ung kissé oldalt fordult:
--- Hazudnak.
--- És mégis igaz, --- kiáltotta izgatottan a puffadt ember és pállott tenyerét mintegy bizonyságul szíve helyett a hasára szorította.
--- Igaz, igaz, --- szipákolta az asszony is gyulladt szemmel.
--- Hát te? --- szólt most újra a bíró.
Dülledt sárgaarcú ember lépett elő csípőjét mozgatva, szinte lábujjhegyen. Szemét bambán forgatta. Szelídre tompítva igyekezett beszélni, mintha jelezni akarta volna, hogy fölöttébb sajnálja, de meg kell vallania az igazat.
--- Én is ismerem a barátot, --- halkan sóhajtott, aztán felhúzta a vállát, majd megadón leejtette, mint aki nem térhet ki a valóság elől és kénytelen kelletlen teljesíti kötelességét. --- Sokszor találkoztam vele. Ajtót is nyitottam neki.
A bíró szigorú pillantással mérte végig. A sárgaképű jobbról-balról megnézte a barátot.
--- Nem, itt nincs tévedés, --- mondta magabiztosan. --- Mindegyképpen igaz, amit róla mondanak. Megrontója volt az asszonyoknak. Agyon is verték volna, ha idején el nem rejtezkedik a bosszulók elől.
A bíró előrehajolt:
--- Csak arról szólj, amit szemeddel láttál!
--- Én mindent láttam, --- fuvolázta a sárgaképű édesdeden, --- tulajdon két szememmel láttam, amikoron fenn, itt a magas kőhegyen a várban a mi úrasszonyunkat magához szorongatta, csókkal halmozta és kezével simítgatta. Úgy igaz, amiképpen két szememmel láttam.
A bíró szava ráugrott Ungra:
--- Erre felelj barát! Védelmezd magad, ha tudod!
És Ung szavának zsilipje most egyszerre felszakadt:
--- Hazudik ez is. És hazudnak mindahányan. Nyitra várában sohasem jártam. Nem ismerem azokat, akik bosszúból életemre törtek volna. Sehol zavarnak és szégyennek hordozója nem voltam. És fenn a palotaházban, miképpen lenn a szegény szerzetesek kolostoránál csak vigasztalást adtam a vár asszonyának nehéz óráiban. Tudják ezt valamennyien, akik a várban lakoznak. Kérdezzétek őket, ha nekem nem hisztek.
A lárma résén át hideg fény sugárzott felé. A bíró hangjában hideg gúny élesedett:
--- Akik a várban lakoznak és láttak téged, itt vannak mind. Nézd, amott állanak és vádolnak téged. Nincs közöttük csak egy sem, ki tanúságával melletted fogna.
Ung kissé oldalt vetette a fejét. A lépcső körül emberek sereglettek és most egyenként mozdultak a bíró szavára. Vádolták és gonoszakat mondtak rá. Fogadkoztak és erősítgették, hogy látták őt kiosonni éjtszakánkint Donáta úrasszony kamarájából. Olyik azt állította, hogy az úrasszony kamarájába rejtőzködve leselkedett és látta őket házasságtörő paráznaság bűnében.
Ung szeme végigfutott a csoportba verődött emberek arcán. Kezdett emlékezni az arcukra. Ráismert a kopjásokra. Senkit sem bántott közülük. Jót tett, akivel csak tudott. Volt akinek kenyerét adta oda, mert éhezett ura fukar falatján. És most mégis gyűlölködőn fordulnak ellene. Hazudnak. Rágalmazzák és vádolják lihegő, őrjöngő gyűlölettel. Miért? Mi okát adhatná mindennek.
Ekkor elbolyongó tekintete újra megakadt a lépcső fölött az ajtón. Ott állt fönn lomhán a nagytestű vörös ember, a várúr és szemével uszította cselédhadát. Ott állt a gazdag és hatalmas férfi, sok földek és jobbágyok ura. Nem szólt semmit, de annál többet mondott a pillantása. És Ung már nem kérdezte, miért gyűlölik őt itt ezek. Eszébe ötlött Bonaventus fráter intése. És tisztán átlátott mindenen.
Összefonta mellén a karját és mereven ránézett a várúrra. A vörös ember összerezzent és ásószerű kezét hirtelen arca elé kapta. Aztán ráeszmélt mit tesz. A keze mozdulata puhább lett, mintha véletlenül emelte volna csak. Mintha szórakozottan a homlokát akarta volna megsimítani. Ung már tudta: --- Ez az, aki fizet.
A vörös ember nyaka kidagadt inge gallérjából s mint szőrös, vastag, vörös hernyó kunkorodott bele feje vonalába.
Közben új tanú lépett elő, aki azzal vádolta, hogy néminemű Ágota nevezetű asszonyszeméllyel is bűnbe esett, aki pedig mindenek tudomása szerint sátánnal cimboráló boszorkány és bűbájoskodásaival is sok gonosz rontásokat tett.
Az álarcos bíró most megkérdezte tőle, vajjon van-e tatárszekercétől származó sebesülés a vállán. Ung nem tagadta. Azután megismerte a keshedtképűt, akinek sanda tekintete Sümegen és a zalavári apátság udvarán is szemébe szúrt. Ez a tulajdon szavát olvasta rá, káromló eretnekséggel, ország és nép lázító háborításával vádolta. Nem volt bűn, amivel nem illették volna. Nagysokára mégis elfogytak a vádoló tanúk. A bíró felállt:
--- Esküdjetek! --- mondta mélyről döngő hangon.
És a vörös ember parancsolón, igéző szemmel nézett le rájuk. És azok morajlón zúgták a bíró után az esküt.
--- ...Istennek szent teste végnapomon üdvösségemre úgy méltódjék, föld tetememet bé úgy fogadja, Istennek szent színét úgy lássam és örök poklokra úgy ne vettessem, hamint igazság szólott tanúságtételemben...
Ung szívét éles tőrrel hasította minden szavuk. Íme most egyek lettek a hamisságban. Rosszabbak, mint a tatárok. Megértette az országra zúduló végzetet. Ezért küldötte az Úr a tatár fergeteget. Ezért nem segítette ezeknek fegyvereit, mert ilyenek mind. Megérettek az ítéletre és önmaguk idézik fejükre a kérlelhetetlen égi bosszúállást. Úgy érezte, láthatatlan rémkéz markol a belsejébe és szorítja össze irgalmatlanul. --- Hát ezért éltem, hogy ide jussak el? --- zúdult elméjébe egyre szilajabb áradással. --- Ezért volt minden? ---Körülhordozta megsebzett tekintetét. Van-e egyetlen megértő tekintet? Van-e szemernyi emberi irgalom? Hol a tisztelet és a hála, amelyről annyit beszéltek neki az emberek? Egy szélfúvásra megfordultak volna? Egy szisszenés, egy tiltakozó mozdulat, egyetlen szemnek felháborodó rebbenése... ennyit, legalább csak ennyit adtak volna!... Hiába... semmi, semmisem volt már itt az övé.
Mind ültek fenn a magasban, vagy körülfogták egykedvű fagyossággal. Ő ott állt köztük és azok néztek le rá. Karvalyszemük leste arca változásában a prédát. A bizonyítékot a maguk vádjára.
Ung mellében szilaj nekizúdulások dörömböltek. Védekezzék! Tiltakozzék! Szaggassa szét ezt a hálót, amelyet mindenáron rá akarnak hurkolni. Döntse halomra ezt az egész, jogtalan, fölébe tolakodott bíróságot. Ő szerzetes és nemes ember. Az ő dolgában nem ítélkezhet hűtelen cselédek, kártevő jobbágyok bírószéke. De ki hinne itt az ő szavának. Letorkolják. Hazug rágalmakat olvasnak rá. És esküsznek hamis hittel, ahogyan valami sötét hatalom ereje kényszeríti őket. Kár volna már itt minden szóért.
Összeszorította a fogát. Sovány arcán kirajzolódtak a fakóra hervadt bőr alatt a csontok. Egyszerre úgy szakadt rá a kétségbeesett útálat, mintha lerázhatatlan sziklát hengergettek volna rá. Elviselhetetlen lett neki, hogy a becsülete nem az övé, hanem ezeké, akik belegázolnak. Nem bírta el, hogy ne ő, de mások legyenek a becsülete bírái. És még hozzá miféle emberek! Pillantása nekiütődött a vörös embernek. Ordítani tudott volna kínjában, hogy az ő becsületét tépi, marcangolja szennyezi olyan, akinek magának nincs becsülete. Neki ad igazat mindenki, mert hatalmas, mert pénze van. Mintha maga a sátán állna hátul alakján a kárhozat lángjának bíborával. S karmos markából láthatatlan szálak futnának, melyeken pányvázott lelkek rángatódznak. Itt minden arc vonásait az ő nagy rőtt kezének intése igazgatja és ezekről az arcokról a saját ítéletét olvasta le. Csak a bíró arca nem látszott a fekete lárva alatt.
De most lassan felemelkedett székéről a bíró. Két nehéz ökle nekifeszült az asztal lapjának. Fakón, megtompultan bukdácsoltak ki a szavak száján a lárva alól, mintha mély sírveremből döngtek volna fel:
--- Utolszor vagyon most módod, hogy a vádolók igazságának megrontásával és mások segítő tanúságtételével védelmezzed magad. Avagy pribékek húzzák le csípővasakkal bőrödet, amíg szádon töredelmes vallomás nem fakad?
Ung úgy érezte, hogy kialudt szíve alig ver. De erőt vett magán. Szája összeszorult, a ráncok dacosan, szinte vadul ágaskodtak bele szép szemöldöke között kemény homlokába. Nem szólt egy árva szót sem.
Az álarcos tompa hangja már megint ott kongott fölötte, mint félrevert harang:
--- Mivelhogy hallgatsz, beismeréssel vagy. Annak okáért pediglen, mivel ennyi sok vádolók mind egyazonképpen szóval és hittel tanúsították bűntevéseidet, nincsen szüksége, hogy próbatételképpen meghordoztassuk véled a tüzes vasat. Vétked nyilvánvaló egyképpen Isten és emberek előtt. Halljad ezeknélfogva az ítéletet.
És Ung hallotta. A bíró repedt harangszava a mindenható Isten erejével kezdte és az égi örök igazság nevében hullatta rá szemenszedett hazugságok szavát. Ungnak egészen belekábult az agya. Megtompult lelkébe süketen verődtek a szavak. Kegyetlen dörömböléssel kopogtattak a fülén, de értelme nem bocsátotta be őket. Csak az utolsó emeltebb hangok ereje törte át kövesülő közönye kérgét. Szinte beledörgött a lelkébe az ítélőszó másíthatatlan valósága:
--- Mindezeknek okából pedig a törvények foganatjáért és azoknak erejével rendeljük, hogy emez átalkodott gonosz sok istentelen bűntevésének miatta halállal lakoljon, neki e várnak piacán hites pörosztók színe előtt hóhér pallosával feje véttessék.
Az alacsonyboltú terem megzajdult. A fáklyák nyugtalan fénye félelmet és mohó indulatokat csillantott a szemekben. Ung megint csak homályos kavargást látott. Beszédcafatokat lobbantott arcába valami perzselő, párás fuvalom. Nem tudta róla beszélnek-e. Értelme csak félig kapaszkodott a szavakba.
Keskeny, elefántcsontbőrű asszonyarc úszott el mellette. Vértelen szája szóra mozdult. Mintha ezt rebegte volna:
--- Milyen szép edénye vagyon ilyen rút bűnöknek!
Az arc kémlőn hajolt feléje. De valaki elrántotta. Fulladozó, rezes hang dörmögte:
--- Lucifer is szép angyal volt...
A többit elnyelte az általános zsongás. A tömegen poroszlók furakodtak keresztül. A testek ide-odanyomódtak. Hullámzásuk egy-egy jajduló hörgést tajtékzott fel. Ung egyre tompultabban meredt a homályos zsongásba. Kiszáradt a lelke a testében. Idegen volt mindenkihez. Szinte idegen lett önmagához is. Nem érezte, hogy mozdul a tömeggel. Lökik előre. Nyakán meg-megrándult a kötél. De testekbe ütközött, amelyek visszataszították. Kiáltozás támadt. Kopják vasa villant. Ütések puffantak. Lassan rés nyílt előtte és mintha nyomták volna a testeknek forrón párázó szűk sikátorán át.
Egyszerre elmaradt a fojtogató forróság. A sikátorfalakról most nyirkos hideg lehellet kúszott felé. A fáklyacsillagok meggyérültek. Lépcsők szakadtak le útján. Csavarodón csigáztak fölfelé, aztán megint le a mélybe. Ung csak mozdult előre, mintha nem is tulajdon lába vitte volna. Lelke konokul megtagadta, hogy számot adjon magának arról, mi történik vele. Csak azt érezte, hogy egyre nehezebb a levegő. A falak verejtékesen csillantak a szemébe. A fáklyafények megtorpantak és elmaradtak mögötte. Csikorgás sikoltott a fülébe. Láthatatlan taszítás érte. Lódulva tántorodott meg tőle. Valami rekedten csattant, szinte olyan volt, mint saját testének koppanása a pernyesáros, hideg köveken.
Megint bent volt a börtönben.
A sötétség újra mellé telepedett. A magány próbálta felserkenteni eszméletét. De ami vele történt, megőrölte, szétzúzta minden gondolatát. Sem kívánságot, sem vágyat nem érzett többé. A fáradtság lázában nyitott szemmel feküdt. Mintha kialudt volna a szíve.
Egyszerre tompa ütések dobogtak a fején. Az őr lépése fenn a börtön kis ablakánál. Befurakodott hozzá a külső világ. Holnap utolszor látja. De ez a másnap olyan valószínűtlen volt neki. Nem tudta felfogni, hogy eljön. Pedig el fog jönni. Nincs, aki megállítsa az időt. És nincs, aki kiszabadítsa innen. Hiszen nem volt senkiben annyi bátorság sem, hogy a kezét mozdította volna érte. Csak egy akadt volna, egyetlen egy, legalább, aki előáll, hogy tanúságot tegyen mellette, hogy a fuldokló kétségben megmentse hitét a szeretetnek egyetlen szavával. Talán a szánakozásnak egyetlen résztvevő tekintete elég lett volna.
Nem jött sehonnan. Hagyták lezuhanni a feneketlen mélységbe. Mit tettek vele, hogy most latornak kell mondania mindenkit, aki testvére volt? Őt pedig testvérének mondhatja minden lator.
Pedig hogy szerette a véreit. Érettük adta volna mindenét, amije volt. És a puszta életét csak értük tartotta meg. Boldogságot és nagyságot akart nekik építeni. Feltámadást a halálból. Tündöklést a föld minden népei közt. És ezért idetaszították a halálos sötétségbe.
Sohasem érezte még ennyire egyedül magát. De micsoda úton jutott idáig? Hát minden szenvedésen át kell mennie az embernek, hogy önmagával egyedül maradjon? És ez a nagy magánosság kell, hogy eljuthasson oda, ahonnan ilyen egymagán indult el, --- Istenhez?
Egyszerre úgy érezte, hogy a homály kárpitja mögött láthatatlanul szemben áll vele valaki. Tudta, hogy a halál. Áll és reá vár. Átsápad a sötéten és világosságot önt belé. Most hallotta a csöndben a szívét. Elméjében éber kedvvel serkentek megint a gondolatok. Egészen utolsó ízecskéjéig tisztán át tudta érezni a végtelen pillanatot, amelyben a láthatatlanságból kilép a csontkéz és lassan ráfagy az övére. Nem volt semmi félelem benne. Vad mámor habzott fel a szívében. Szinte szomjazta a halált. A segítőt, aki megszabadítja ettől az elviselhetetlen szennytől. Szemében remegő csillagokat hányt a káprázat. Szurkosan csillámló fekete víz áradt előtte és a vizek távolában valami halk derengés, amely egyre fényesedett. Tekintete forró viharban száguldott felé. Sejtelme nem csalta meg. Fehér hattyú lebegett a vizeken.
Kinga volt. Eléje suhant ragyogón, tiszta sugárból szőve. És Ung diadalmasan magaslott minden kétsége fölé. Lelkéből áradó röppenéssel könnyebbült föl a hála:
--- Uram, hát elküldötted a szabadítót!
És a sugárzó lény vigasztalást ragyogott belé. Fényében újra tisztára fürdött. Kinga vele volt és pillanatra sem hagyta el többé.
A vöröskői várat szinültig öntötte szurokkal a sötétség. A halált előző éjtszakák hidege dermedt szét sűrű árnyával. Hideg feketeségbe ütődtek bele az őrök dárdái. Árva mécsvilág verdeste az éjtszaka sötétjét. Donáta asszony is beleütközött riadt szívével, amikor lopva a lépcső felé indult. Jobban reszketett mécse lángjánál. Pedig mindent gondosan elrendezett. Bonaventus testvér is kezére járt. A kapuőrök pénzt kaptak. Lenn a börtönajtónál az ő két biztos cselédszolgája volt most a strázsa.
Óvatosan haladt, hogy zajt ne üssön. A lépcsőn szolgák ültek és aludtak. Lentről lépések kopogtak fel. A toronynál megállt Donáta. Csípős huzat markolt belé. Alig tudta mécsét megoltalmazni. A levegő sodra hangokat hozott. A várúr ágyas házából nevetés, asszonyi visítás csapódott ki. Szerafil úr tivornyázott odabenn.
Donáta a falhoz lapulva surrant végig az udvaron. Csak itt bele ne ütközzék valakibe, aki elárulhatja. Túl a sötét sikátorokban lélek sincs már. A börtönfolyosón az ő emberei várnak.
Fellélekzett, mikor lejtősnek indult lépte alatt a göröngyös kövezés. A börtönajtó megjajdult, amint megnyitotta előtte a strázsa.
Benn a barát valami messze álomból meredt feléje. Donáta a földre tette le mécsét. Csak álla ért a gyérülő fénykörbe. Szava leheletként rebbent, mintha félt volna a homálytól:
--- Pál barát, megtudtam mi vár reád. Holnap estére kelve hóhér bárd alatt hull le a fejed. --- Most mintha megtántorodott volna a hangja. --- De én nem engedem. Lelkem nem lel nyugovást, mivelhogy vesztedben magamat is osztályosnak érzem. Én hívtalak emez átkozott várba. Az én nagy bajomban hoztál segedelmet. Megmentelek.
Ung szomorúan rázta a fejét:
--- Te nem menthetsz meg engem. Éppen te nem.
Donáta vergődőn fuldokolta:
--- Ne légy felőlem balhittel. Ne gondold, hogy nékem is tudomásom volt, miképpen itt tőrt vetnek neked. Még sincsen csitulása háborgásomnak, csak mert én hívtalak. Fogadd hát el a kezem, amelyet most mentségedre nyujtok.
Ung némán nézett maga elé. A vasajtón nesz szüremlett be. Donáta gyorsabbra fogta a szavát. Szinte lihegett bele:
--- Kevés az időm. Megzavarhatnak. Jól vésd hát elmédbe, amiket mondok. Bonaventus testvér adta nekem ezt a kámzsát. Húzd magadra. Én mindeneknek híradással voltam, hogy papot kérettél utolsó órád vigasztalásául. Nem szúr hát szemet, ha pap távozik a börtön felől. Ajtód előtt most két hű emberem áll, ezek kibocsátanak, ha hármat koppantasz a vason. Éjtszaka van, arcod vonását nem láthatják. De nem árt, ha óvatossággal leszel. Itt a kámzsa. Az Úr Krisztus segéljen.
A főasszony csüggedten visszahulló kezéből földre csúszott a kámzsa. Ung ügyet sem vetett rá. Szeme megkereste Donáta két szemét a homályban és szavánál vallatóbban kérdezte:
--- Tudod te, mi bűnökért adtak engem halálra?
--- Nem tudom, --- súgta halkan Donáta.
Ung hangja elfacsarodott:
--- Tőlem ne is tudd meg sohasem. De ha engem mentesz, magadat vádolod menthetetlen.
Donáta előbbre lépett a mécsvilág fuldokló fényudvarába:
--- Nem értelek, --- rebegte. --- Halálod örökös tövis lesz lelkemben. Még irgalmatlanabbul környékeznek akkor a félelmek sötétségei. Mentsd meg magad, hogy lelkemet megmentsed.
Ung szeme a láng párázatába káprázott. A fénymorzsák viaskodtak a mohó feketeséggel. Hajszálvékony kárpitjuk mégis falat épített a rajta kívül álló világ elé. Donáta úgy hallotta a szavát, mintha megfoghatatlan messzeségből jönne:
--- Nem szököm bujkálón, idegen köntös álorcájában.
--- A te köntösöd, --- próbálkozott mégegyszer Donáta, --- csak bűntevő kézzel levonták rólad.
Ung szava kettévágta beszédének útját:
--- Halálnak köntösét öltöttem én már magamra. Semmi vissza nem csalogathat azokhoz, akik az életnek megvetésére oktattak engem.
Sóhajtást lebbentette arcába a mécsvilág felszivárgó melegét. Aztán lassan, remegve emelkedett a sötétben a fény, mint félve kelő csillag és távolodni kezdett tőle. Hirtelen megvilágította Donáta arcát:
--- A kámzsát itt hagyom, --- töredezett a főasszony hangja, --- ha netalán más határozás erősödne benned. Tudod, az én híveim strázsálnak kinn. Háromszor koppants nekik. A Krisztus kegyelme oltalmazzon!
A választ nem is várta. A mécsvilággal együtt elenyészett a sötétségben.
Ung arra eszmélt, hogy a szalma zörrent mögötte. Valaki közeledett felé az áthatolhatatlan árnyban. Rabtársa kúszott előre. Tapogatódzó keze beleütközött. Göröngyös hang horzsolta Ung arcát egészen közelről:
--- A szabadulást hozzák neked, te pediglen botorul elveted magadtól?
Ung egykedvűen felelt:
--- Kevésbe telik már itt a rabság.
Az érdes szó akadozón sipolt felé:
--- De a halál lesz a váltód belőle. Meghalunk mind a ketten. Téged készen vár a bakó tőkéje, nekem egész éjjel fuvarozták a fát. Akkora máglya nő a piactéren, mint a hegy.
Csend hullott közéjük. Megint a másik kezdte:
--- Egyikünknek most itt vagyon a szabadulás. Ha te magadtól elveted...
Elakadt a szava. Nem merte tovább fűzni a gondolatot. Magában tusakodott, mikép hozakodjék elő vele. Ung kérdése riasztotta meg:
--- Te mi bűnökért vagy itt?
A gonosztevőből most könnyebben eredt a szó:
--- Mondtam már, öltem. Sok embereket veszelytettem el kárhozott helyeken. Most engem ölnek meg. De nem is lehet másképpen. Az emberek mindenekfelett veszekedett fenevadak. Vagy ők ölnek, vagy őket kell ölni. Nincsen máskép.
Ung lelkében különös döbbenés ámult. Mintha csak az ő gondolatait verné vissza ennek a halálba küldött embernek a szava. Úgy van hát csakugyan? Az embert csak félelemmel lehet féken tartani. Igazán ez volna az ember? Minden hitványosságok edénye. Ő már úgy sem láthatja meg, amit szeretetnek gondol. Hogyan is láthatná. Az emberi jóság, az önmagunkon győzedelmeskedő fönség maga az emberek közé leszállott Isten. De hogyan is szállhatna le ide Isten jósága, ahol az ördög lakozik.
De már megint hallotta, hogy a gonosztevő szól hozzá:
--- Mi károddal járna, ha én vonnám magamra a kámzsát. Te úgy sem akarod hasznát látni. Engedd nekem, hadd menjek benne.
Ung már csak az eszével ellenkezett:
--- Ide vagy vasalva a kőhöz.
A gonosztevőből most reménykedőn lelkendezett a szó:
--- Amíg oda voltál, porkolábok jártak itt. Leverték lábamról a nehéz bilincset. Utolsó éjtszakára már nem kell. Ha adod a kámzsát, megszabadulok.
Hangja szinte részegen tántorgott ki belőle. Ung fáradt megvetéssel lódította feléje a kámzsát.
--- Siess, --- mondta, --- húzd jól az arcodba! Kinn nyugodtan lépj. Az őrök előtt mondd, hogy ,,Dícsértessék".
Az ember szinte szaggatta magáról penészes rongyait. Ung hallotta, hogy zörög rá a kámzsa. Értelmetlen hang buggyant ki a gonosztevő száján. Valamit akart mondani, de magába nyelte. Ha Ung a szemét látta volna, gonosz gyanút olvas ki belőle.
--- Mi érdeke lehet emennek? --- villant a gonosztevő fejébe. Talán arról tud, hogy kegyelmet kapok utolsó pillanatban? Füléhez jutott valami, amíg odakívül járt?
Kinn az ablak alatt koppanó lépéssel váltott az őrség. Poroszlók szava hallatszott az udvarról. Az ember reszketett a kámzsában.
--- Hát csakugyan magad helyébe engedsz? --- hitetlenkedett rekedt fulladozással.
Ung tompán csak ennyit mondott:
--- Eredj! Te közéjük való vagy. Én nem vagy közéjük való.
A vasajtó háromszor döngött ökle alatt és sírva rést engedett. A kámzsás kifért rajta.
Ung egyedül maradt a némaságban. A sötét lehajolt hozzá. És mintha most tisztábban nyúlt volna arcához a nyirkos levegő. Imádság zsondult benne. Szájáig nem ért el, de lelke tele lett vele. Igazi imádság volt. Egész lénye megoldódott benne. Fehér oltárfény sugárzása világított rá: Kinga.
És a szíve alatt morajló imák egy másik asszonyt vezettek hozzá. Azokra a zsenge fohászkodásokra gondolt, amelyek anyja szavát ölelték be az övébe. --- Anyám tanított imádságokra, --- gondolta, --- de imádkozni a szenvedés tanított meg.
Az imák egyre mélyebbről fakadtak benne. Hűs gyolcsukat fehér kéz takarta lelkére írnak. És Ung úgy érezte, eljött órája az utolsó nagy békélésnek. Mikor reggel nyilt a börtön ajtaja, hogy utolszor vessenek be neki kenyeret, kiszólt a strázsáknak:
--- Papot küldjetek!
Síri derengéssel égett börtönében a magános gyertya és a haldoklók olaja, mint a közeli ég ígérete, illatozott. Ungnak még fülében csengett a pap latin zsolozsmája:
--- Asperges me Domine, hysoppo...
Aztán eltávolodott a gyertyaláng. A pap sem volt már ott, csak fenn a rácsos börtönablak derengése nézett bele magányába.
Egyszerre valami hideg ért az arcához. Majd egyre sűrűbben csípkedték a jeges tűhegyek. Fáradtan pillantott fel. A szél hóport söpört be a rostélyon.
--- Asperges me, Domine, --- fohászkodott csendes megadással és ólmosodó szemhéját utolsó álomba csókolta egy sápadt angyal ujjának érintése.
Kinn egyre vadabb szél kavarta a havat. A hegyek felől a völgyeknek nyargalt a fergeteg. És naphosszat egyre mérgesebb rajzással röppentek neki a várfalaknak a nagy pihék fehér darazsai. A várudvarra puha vánkosokat dobált a fúvástól megtorlódott hó. A cselédszolgák topogva verték le lábukról és szaporán huhukolták kékre gémberedett körmüket. Rendezkedtek nagy igyekvéssel. A sarokból mogorva arcú zömök ember figyelte őket. Sötét pillantását a föld felé verte bozótos szemöldöke. Egymagán állt ott. Látszott, a szolgák ügyelnek rá, hogy közel ne menjenek hozzá. Mint poklost, úgy kerülték. Ruhája piroslott a havon, mint valami nagy vérfolt. Érdes szava olykor túlmordulta a szélzúgást. A bakó igazgatta ott a szolgahadat. Készülődtek a kivégzésre.
A vöröskői úr még déltájt is csontjaiban érezte az éjjeli tivornya bizsergését. Vastag állatbőrök sem tudták felmelengetni. Úgy érezte, lassan megalvad tagjaiban a vér. Halántéka mégis lüktetőn tüzelt és agyában rémképek kergetőztek.
A falakra mindenütt vigyázókat állított. De a sűrű hórajzásban botladozott az őrök tekintete és égőre gyulladt a fehérség meg nem álló táncától. Szerafil úr felbátorkodott néhányszor közéjük. Nyugtalan szólongatta őket. De a hóesés megtompította a látást. És ez a bizonytalanság még riadtabbá tette a várurat.
A zajokat nem itta fel a hulló hó nesze. Időnként különös lárma kapaszkodott fel a falak határtalanná vált mélyéről. A láthatatlanság meggyarapította és félelmesebbé tette a semmiből feltörő zajokat. Mi történik a vár lábához bújt házak között.
Ha látja a vöröskői nagyúr, még kegyetlenebbül riadozott volna. De a mozgó fehér kárpitok eltakarták előle a vad háborgást, amely majd szétfeszítette már a szűk sikátorok dülledező viskóit. A városkába hamarost lelopakodott az ítélet híre. A gonosz főember hát mégis elveszíti a fehér barátot. Pedig van-e nála tisztább, igazabb. Bűntudatuk szöges korbáccsal csapkodta belsejüket. Lelkükön szárad a barát vére. Ujjukat se mozdították, amikor rabul ejtették. Gyávaságuk juttatta idáig a dolgot. Rohanták volna meg rég a várat. A vöröskői urat számos fegyveres vitézek őrzik, igaz, de ők sokkal többen vannak. Kövenként kellett volna széthordaniok ezt az átkozott fészket. Ung hívei is segítettek volna. Talán még nem késő? De sietni kell.
És a néma viskók megelevenedtek. A nyomorult rongyosok az utcákra sereglettek. Átkokat kiáltoztak a vár felé. Hangos szóval bízgatták a tehetősebb polgárokat. Öklök és kaszák csapkodtak bele a hóba. Olykor lovas hírvivő iramodott tova. A toronyban riadozva lelkendezett a félrevert harang, mint nagy veszedelem óráján. Foszlányait feldobta egy-egy hirtelen eleredt szélroham a várfalakra. A vigyázók vakságtól éberedett füle újuló lódobogásokat, sokasodó fegyvercsörömpölést hallott.
Ennek híre végképpen kihozta sodrából a nagyurat. Végezni kell a baráttal! Ezt súgta benne valami fékevesztett rettegés parancsoló erővel. Már láthatatlan hadak tódulását hallotta. Poklok kiszabadult seregei robajlottak feléje. Életéért reszketett s a kárhozat kísértetei borzongatták.
Ólmos fellegek alatt korán letorpant az este. Mire várnak még? Csak túl volnánk már mindenen! Percnyi késedelem is romlást hozhat. Szitkok hördültek belőle. Egy cselédszolgának arcába vágott, hogy vér öntötte el az öklét. Kopjásai lélekszakadva rohantak a folyosókon. Hanyatt-homlok bukdácsoltak a lépcsőn. Fejvesztett zürzavar kapkodott. A várúr szalasztott a bakóért, aztán parancsot adott, hogy kísérjék tüstént a várudvarra a fehér barátot.
Már éjtszakába hullott a kora este, amikor Ung a porkolábok közt kilépett a várpiacra. Sötétség vette körül. Valahol egy szál árva fáklya viaskodott a széllel és a hóeséssel. Nem mertek többet gyujtani vagy nem volt idő?
Ung mereven nézte a fáklyát. Homályos árnyak imbolyogtak körülte. De arcokat nem látott sehol. Csak a fáklyaláng villant a szemébe sűrű, szurtos kis füstökből. Az egyik lobbanás beleütődött egy rézsut földnek támasztott kardba. Ungot pillanatra undorodás borzongatta meg. Tudta, hogy ez a bakó pallosa.
Most kemény szavak élesedtek felé. Parancsok korbácsa hajszolta az embereket. Kinn, messziről tompa lárma szüremlett odáig. Egy-egy erősen felmorajló hulláma közelebbről hallatszott.
Ung mögött trágár szitok hördült. Mintha a vöröskői úr hangját hallotta volna. Durva csapást érzett a hátán. Előretaszították. Megtántorodott a taszítás erejétől. A másodiktól térdre esett. Álla kemény tönkhöz ütődött. Borzadva érezte ezt. Egy pillantásig alig vert kialudt szíve. Aztán a nyakában érezte szilaj lüktetését. Majd megint nem vert a szíve, csak remegőn zakatolt. Nem félt sohasem. Most sem volt benne félelem, csak valami undorító borzadás. A fáklya rőt lángja mintha fakóbbra vált volna. Hátul lépések kopogtak felé. Égő türelmetlenség kínozta. Kívánta, bár leütnének már rá.
A szél havat vágott a szemébe. Valaki káromkodott.
--- Mire vártok, --- ordította egy parancsoló hang. Valami villant az arca elé. Szájához ért. Talán egy kereszt volt. A fáklyaláng most meghalt előtte. Nyakára irtózatos erejű csapás zuhant. Belecsendült az agya, kegyetlen fájdalom szikrázott végig a tagjain, aztán vak és süket lett benne minden.
De kinn a várfalak alatt megsokasodott erővel zúgott fel a lárma. Szerafil úr lihegve furakodott előre. A tönk mellett élettelen testtel hevert a fehér barát, körülte vörösre festette a havat a kiömlő vér.
A várúr parancsszava túlharsogta a közelgő zajt. Két szolga felkapta az élettelen testet, a saraglya készen várta már, rádobták.
--- Gyorsan, gyorsan, --- nógatta őket a várúr türelmetlenül. Legjobban szerette volna már, ha nincs a várban a fehér barát.
A szolgák felragadták a saraglyát. Futva indultak vele. Serényen megtártak előttük egy hátsó kis kaput. S az éjtszaka elnyelte őket.
A vár túlsó felén pedig a fehér hóban, mint pokolbeli fekete lovasok, vágtattak fel már ekkor a várúton jónéhányan Ung hívei közül. Szilaj kisnemesek, elkeseredett mívesek és parasztok, hogy megrohanják a kaput.
A nép is ébren volt odalenn sötét házaikban. Az asszonyok sírtak és sokfelé imádkoztak a férfiak.
A vad lovasok ordítoztak. Kopjákat dobáltak a falakra. A parasztok kövekkel döngették a kaput. Mind nagy zajjal és fenyegetésekkel követelték a fehér barátot.
A strázsa hangja zordonan mordult alá:
--- Pallos által veszett a törvény erejével.
A fájdalom eszeveszett ordítása rázta meg a kaput. Aztán mélységes csend lett. Valaki felüvöltötte a toronyba:
--- Adjátok ki a holttestet!
--- Útnak indult szolgák vitték magukkal, --- hangzott a zord válasz.
--- Sietséggel el is ásták már, --- kiáltozták le a kapustrázsák. --- Térjetek nyugovóra. --- Az éktelen havazásban úgy sem lelhetitek a sírja helyét.
Többé nem hallatszott már a várból semmi. A lovasok sem voltak már félelmetesek és feketék. Csüggedt fejjel, fehéren húzódtak lefelé a hegyoldalon a végtelen hóhullásban.
Ung élettelen testét pedig vitték némán a cselédszolgák. A legelső falunak tartottak. Csak a hó világított nekik. Út semerre sem látszott. Lépésük fáradón veszett bele a süppedő fehér mezőbe.
Lihegve szedték már a lélekzetet, mikor egy felmagasló kereszt megállította őket. Temetőhöz értek. Nem gondolkoztak sokat. Nagyot lódítottak a saraglyán és a nehéz test tompa huppanással fordult be az árokba.
Zúgott a szél mint sötét jóslat.
Kapkodva hányták magukra a keresztet a pribékek és nagy sietséggel igyekeztek vissza a vár felé. Nyomukat jól betakarta leplével és láthatatlanná törölte a szakadatlan hullással omló hó.






XI.



Kezdődő halavány világosság derengett át a sötétségen.
Átlátszó hófelhők zuhantak hangtalanul. Nagy fehér pihék telepedtek Ung arcára, aki élettelenül hevert az útszélén, a temető árkában. Mereven, mozdulatlan nyúlt el a süppeteg fehérségben. Mellette lassan, egyre szélesebb szivárgással átvöröslött a hó.
A születő derengés most elért a hóban heverő szeméig és egyszerre élővé vált benne. Halvány mozdulás bizsergette a szívét, mint amikor a szél messziről érinti az erdőt. Az élettelen mell mintha emelkedett volna. A tagokban is alig észrevehető mozgás indult el. Ung eszmélete vissza-visszaalélón ébredezett és lassan átremegett öntudatlanságból valami bódultan érző révületbe. Hideget és nedveset érzett az arcán. A hó magához térítette.
Kezét mozdította. Tétován, bizonytalan tapogatódzni kezdett. A keze is hidegbe markolt. Éles fájdalom nyilallt a nyakába és mint tüzes sajgás, ottmaradt, hogy a fejét próbálta mozdítani. A kín még inkább erősítette eszméletét. Szeme már látta a végtelen fájó fehérséget s egyszerre látta rajta a rózsáló bíbort és csak nézte és nem tudta mi az. Aztán valami furcsa félöntudattal bizsergett benne a sejtés, hogy vér. Vér volt. Lassanként biztosan tudta már. Mennyi vér. Érezte az arcán, a kezén. És ez az ő vére. Csupa vér körülte minden.
Talán a földet is elborítja... A nyaka vad kínban tüzelt. Esengett a környező hűs hidegért. Önkéntelen belemarkolt a fehérségbe és havat nyomkodott égő nyakára.
Kissé megenyhült tőle. De tüzelt a feje is s az agya zúgott. Rászorította havas kezét a homlokára. Mintha tisztult volna a bódulása. Belül is derengeni kezdett. Egy-egy emlék kirajzolódott benne, de hirtelen visszahullt a gondolatok örvényébe. Megfeszítette minden erejét, hogy emlékei közt rendet teremtsen. Aztán egyszerre eszméletébe villant; hiszen őt kivégezték. Fenn a sötét várudvaron a sűrű havazásban. Most is olyan homályosan kuszálódott előtte minden, mint ott abban a szörnyű pillanatban. Csak arra emlékezett, hogy egyetlen fáklya égett. Durva hang hajszolta körülte a kapkodó árnyakat. A vöröskői kapellánusza hozzálépett és sírva tartott valamit a szája elé. Igen... Emlékszik már... A feszület volt. Ő pedig imádkozott, görcsösen, gyorsan, hogy ne gondolhasson arra, mi történik. Aztán... előre taszították. Térdre esett, álla egy tönkbe ütődött. Nem, ezt sohasem felejti el. A zajok akkor összekavarodtak benne. Körülte léptek topogtak. De kinn a hegyoldal felől vad kiáltozás kapaszkodott fölfelé. Szapora ütések döngették a kaput. Aztán egyetlen kemény lépés dobbant le mögé. Borzadás járta át. Tudta, hogy a bakó. Szívében sóvárgó vággyá izzott a várakozás kínja. Kívánta, hogy csak leütnének már rá...
Itt megszakadt az eszmélete. Mintha óriási, láthatatlan ököl zúzta volna pozdorjává minden gondolatát. Nem érzett mást, csak valami elsodró szilaj szédülést és magatehetetlen zuhant vissza a végtelen sötétségbe.
Még egyre áradt benne a nagy sötét, amikor újra megrebbent mélyén az öntudat. Meghalt, vagy él? Próbálta szétszaggatni a rásúlyosuló homályt. A hó fehérsége lassan rést vert rajta és új biztatást adott a szemének. Látott megint. Mintha ezüstös, kusza lovasok nyargaltak volna az égen. Még nem tudta felfogni, hogy a hold előtt vágtató tépett felhők. A fehér mezőn fekete árnyak feküdtek végig. Újra látni akart az emlékezetével is. Mi történt azután, hogy a bakó lépése letoppant mögötte és eltépte őt a külső világtól és önmagától. Hol van most? És hogy került ide? Egyedül, ebbe a fehér pusztaságba.
Mozdulni próbált. Nekivetette minden erejét. Melle sípolt a nagy erőfeszítéstől. Iszonyú kínok közt kivonszolta magát az árokpartra. Mintha tüzes kés pengéje hasogatta volna a nyakát. Minden tagja reszketett. Elhagyta az ereje. Visszaroskadt. Megkapaszkodott a havas, fagyos földben. Sovány két válla előregörbült, melle behorpadt a nagy erőlködéstől. Így csúszott nagy kínlódással tovább. Aztán megint elernyedt minden ereje. Feje hátracsuklott és koppanva ütődött valami keménybe Egy fa volt.
Nekivetette a hátát. Ez egy kis pihenést adott. A fájdalom könnyet öntött a szemébe. A könnyek lassan perdültek végig az arcán. És meleg szivárgásuk mintha valami langyos forrást fakasztott volna fel szívében. Ellenállhatatlanul áradt meg benne a szánalom. Először szánta meg most önmagát végtelen elhagyatottságában, égő fájdalommal megtört testében és lelkében az emlékezések még kegyetlenebbül gyötrő kínjával.
A havazás erősödött. A szél hóport vágott a szemébe. A könnyekbe dermedt fehér csillagok megvakították. Öklével kitörölte szeméből a havat és ezzel együtt kitörülte a könnyeket is. Amint felpillantott, távolról egy kis fény vetődött felé a fátyolos, csillogó havazáson át. Maradék erejével megindult a téveteg világosság felé. Nagy fájdalommal vonszolta magát előre. Mellette piros gyöngyözés jelölte az utat. De a szél havat hordott rá és a hó fehéren lepte be a vér piros nyomát.
Botladozva nagy keservesen vergődött előre. Már elfogytak a gondolatai is. Megrogyott erőinek minden rezzenésével csak azon volt, hogy közelebb jusson a világossághoz.
Olykor elfogyott lába alatt a talaj és előrebukott. Süppeteg gödrökön bukdácsolt. Újra meg újra feltápászkodott. Fájdalma újult. Inogni kezdett és összeesett és megint elterült a földön. A füle zúgott. A szíve elakadt és egy pillanatra ez volt a vágya, hogy ne kelljen mozdulnia többé s haljon bele minden fájdalma a gyógyító megsemmisülésbe.
De a másik pillanatban újra serkentő erővel buzdult benne az életösztön. Már csak az vitte lebírhatatlan akarattal. És Ung vánszorgott tovább, de egyre előre a fény felé. Dermedt kis bokrokba kapaszkodott, kiálló kövek adtak neki támasztékot. A világosság hívta és kitartást öntött belé. Lassan egyenletesebb, símább lett alatta a talaj. Úgy érezte útra ért. Ez új erőt öntött belé. Az út most egyenest a fénynek tartott. Nem is kellett már soká mennie. Az út mentén kis ház szüremlő világossága sugárzott felé a havas éjtszakában.
Még egy darabot kellett mennie. Megfeszítette minden erejét. Már egészen a ház közelében járt. Zúgó füle egyszerre édes enyhülést érzett. Lágy hangok dallama kezdte símogatni. A házból a hivogató fénnyel együtt halk zene permetezett ki a hajnali csendbe. Olyan volt, mintha hárfát pengetne bent valaki.
Már a ház előtt állt. Keze a zörgetőhöz nyúlt és a vas zajjal hullott a nehéz vasveretes ajtóra. Ki zörget? --- kérdezte a zene zümmögésén át egy fátyolos, riadt hang. Felelni akart, de nem mozdult a nyelve. Megint a zörgetőhöz nyult. A kis vaskampó nagyot koppant. Azután csönd lett. A zene is elhallgatott és ő állt és várt. Emlékében halavány képek rémledeztek. Már várt így egyszer az irugi kolostor kapujában testben, lélekben meggyötörve. Halavány fény nyomán indult akkor is és amikor bezörgetett egyszerre határtalan vágyakozás fogta el csend és békesség után. Egészen elmerült a multba és maga sem tudott róla, hogy harmadszor is megemelte a zörgetővasat.
Elmosódón hallotta, hogy a házban könnyű lépések indulnak felé. Hallotta, hogy valami motoz az ajtón. Tán a kémlelőrés reteszét kereste egy kéz. Hirtelen fény vetődött ki a derengésbe és egyenest reáhullott. Aztán nyílt az ajtó és fénysíkjában egy asszony állott. Ung homályosuló tekintetébe különös villanás csapott a szeméből. A felismerés bizalma szólt hozzá nézéséből. Már hallotta is, amint suttogón hozzáért a csendben az asszony szava:
--- A fehér barát.
Érezte átfagyott teste mellett az asszonyi test melegét. Megtántorodott, de az asszony karja alá csúsztatta vállát s úgy segítette óvatosan, gyöngéd gondoskodással befelé.
A mozgásra újra megsajdult egész teste. Mint a fuldokló kapaszkodott megint süllyedező eszméletébe. Homályosan hallotta csak, hogy az ajtó becsapódik mögötte. Még állt az ajtófélfának dülve, de kínjaival birkózva már összefolyt előtte minden. Előremeredt, de amit látott, már semmit sem jelentett neki.
--- Azt hiszem... meghalok --- nyögte bele a környező nagy ürességbe.
--- Nem --- felelte halkan az asszony és ebben a határozott nemben mintha ki is mondta volna az igent Ung életére. De ő ezt nem hallotta már. Tekintete sötétségbe merült s valami tompa zsibbadás ömlött el benne furcsa zúgással. Belealélt a halálos némaságba.
A némaságból jótékony, dédelgető csendbe eszmélt. Ágy melege langyult körülte és enyhe félhomály. Ki hozta ide. Hogy jutott a meleg kamarába a fehér és fagyos kietlenségből. Igen, már emlékezett. Világosság szólogatta az éjtszakában. Aztán egy asszony állt a fényben. És segítő szeretettel nyúlt hozzá. Nem kérdett tőle semmit, Ungnak mégis olyan volt, hogy mindent tud róla. Ebben a végtelen csöndben mintha valami nagy összetartozás nyugalma áradt volna el. Semmi különöset nem érzett abban, hogy egyszer tettek valamit érte is, aki mindíg csak másokért cselekedett.
Tekintete lassan körültapogatódzott. Kis kamrában feküdt. A nyitott ajtón át nagyobb helyiségbe láthatott. Az volt bizonyosan, ahová az asszony a havas éjtszakából besegítette. A szobából langyos, füstös meleg csörgedezett át hozzá. Hallotta, hogy odaát ropog a tűz. Langy pihe volt a fejealja is. Az emlékezés hamar kifárasztotta. Zsibbatag bizsergés ernyedezett a tagjaiban. Elnyujtózott. Ez olyan jól esett, hogy elpihentette a gondolatot is.
Furcsa bódulatok révedezték körül. Csodálatos szép hangok zsongtak a fülébe, pedig csend volt. De ettől a gyöngyöző pengéstől csak mélyebb, tisztább lett a csend. Éppen úgy muzsikált benne ez a halk szelíd zenehang, mint ahogyan az éjtszakában jött elé, nyugtatón, enyhet adón, amikor ott állt az útmenti ház előtt és várt. De azóta idő telt el. Ki tudná mennyi. Napok vagy csak néhány óra. Megállt benne és körülte az idő. Csak azt tudta, hogy eszméléséig kimosták a sebét. Javas füveket rakott rá valaki és bekötözte. Már nem is tüzel úgy. Inkább valami enyhítő sarjadás bizsergeti.
Homályos emlékkel kísértett benne a sejtés, hogy olykor besuhant hozzá valaki, szelíden fölébe hajlott, de ő álomba alélt, mielőtt igazán meglátta volna. Majd ébren volt megint. De sohasem tudta ezt bizonyosan. Alom és valóság összefolyt benne. Talán álomképek voltak a falon táncoló nagy árnyak is.
Mikor a tűz fénye a küszöböt nyaldosva bekúszott a szobába, furcsán megnyúltak ezek az árnyak és az útmenti ház asszonya is különösképpen megnőtt közöttük, amikor végigment a kamarán. És a karján valami fehéret emelt, ami már nem is volt fehér. Szenny és vér tapadt rá, Ung csak bámulta tétován. Az ő kámzsája volna? De hova viszi? Mi szándéka véle? De mire kérdéseire felelhetett volna, a nagy, mély bódulata már újra elmosta minden gondolatát. Csak feküdt mozdulatlan és nem tudott semmiről.
Az útmenti ház asszonya pedig ott állt, de Ung ezt nem látta már. Ott állt az apró ökörhólyagos ablak előtt a bederengő reggel világosságában. Karján a bemocskolt kámzsa, mint összetöppedt hó, amelyet már megpiszkolt az olvadások szennye. Pillantása az ablakra rebbent, majd újra a kámzsán pihent meg. Nézte hosszan és gondolkodott. A megalvadt vér beszélt neki. Szavából riasztó bizonyosság fészkelt belé. Nem lehetett kétsége, hogy az a súlyosan sebesült, akit az éjjeli hóviharban házába fogadott, a fehér barát. És ez a fehér barát a vöröskői várúr rabja volt. Hozzá is eljutott a híre. Útonjáró szekeresek régtől fogva szóltak már róla. Mondták sűrű panasszal a nép nagy sanyarúságát és örvendezéssel híresztelték, hogy most már minden jóra változik Isten kegyelméből. Mert felkelt a tatárok szörnyű dúlásából egy barát, akin fehér a köntös, mint Isten angyalán és nincs is másképpen, mint hogy az Úr küldte el emberét az ő nagy szorongattatásuk enyhítésére.
És egyre új meg új hírek kopogtattak be hozzá a fehér barátról. Mindenfelé boldog reménykedéssel várták, és ahol járt, megcsitultak a lelkek és nagy öröm lakozott mindenek szívében.
Aztán egyszerre keserű gyászba fordult az öröm. Félelem és szorongatás ülte meg a lelkeket. Fegyveres pribékek hurcolták el a barátot. És nem tudta senki miért. Csak gonosz szóbeszédek lopakodtak felőle. A vöröskői hírmondói járták a népeket és nagyszóval harangozták, hogy a fehér barát bűnbeesett és lakolni fog a törvénynek erejénél fogva. És a nép magára maradt és félt.
Hallott azután arról is a ház asszonya, hogy sűrű járás-kelés támadt a vár körül. Lovas hírhordók jártak ki és be a kapun. Sötét tekintetű idegen emberek jöttek más tájakról és úgy vert a hír, hogy perbe fogták a barátot és istentelen vádak sokaságát mondják fejére a tanúságtevőknek sűrű seregei. És a nép rettegve bujt össze és sokaknak bizodalma megfogyatkozott már az ő igazában. Csak a környékbeli kisnemesek háborogtak. Nagy fogadkozásokkal szidalmazták a sanyargató várurat. De nem volt erejük és bátorságuk, hogy szembeszálljanak vele.
Senki nem vitt segítséget a fehér barátnak. Csak az asszonyok imádkoztak az elmerült házak homályán és vérezték fel riadt tekintetükkel a vár halotti csendjét. De a kapu zárva volt most... És azóta nem jött semmi hír. Megtudni semmit nem lehetett...
Most itt van maga a fehér barát. A kámzsája csupa vér. Fehér gyolcsán sár szennye feketül. A barát nyakán tátongó nagy seb, mintha pallossal sujtották volna rá. Mi történt vele a vöröskői várban? Hogyan szabadult a falak háromszoros gyűrűjéből? És hogyan jutott idáig? Felelni nem tudott rá. Kétségek és sejtelmek tusáztak benne. Csak egyet érzett mind másíthatatlanabb bizonysággal, hogy a fehér barát nem diadalban, igazának győzelmével jött ide. Ha pedig nem így jött, alkalmasint keresni fogják előbb-utóbb. Vagy nem is keresnék talán? Gondolata most új kétségek útján révedezett. Egyszerre mégis rálelt a helyes nyomra. Úgy lehet senki nem keresi most a fehér barátot. Vesztének hiedelmével vannak és ez nyugodalmat ad nekik. De hátha híre kelne, hogy él és itt rejtőzködik.
Az asszony most a ház népére gondolt. Azoknak elméjét is szaporán foglalkoztatja a fehér barát. Únos-úntalan szóltak róla, bár nem ismerték. Csak hallomásokkal voltak felőle, mert amikor átmentek Vöröskő alá, hogy a kolostorban vagy a városka templomában láthassák és meghallgassák a szavát, akkorra már a vár rabja volt és a szegény szolgáló népek nagy riadalommal tértek haza. De azóta sem felejtették el. Nagy ijedelemmel és szánakozással csüngtek a sorsán.
És sokat emlegették azóta is. Ezek bizonyosan megismerik a fehér kámzsát és óvatlanul is kisurranhat szájukon a szó és megszülethetik belőle az ártó hír. Akkor pedig újra megmozdulnak a pribékek. Megkeresik a fehér barátot és bántalmazzák megint. Mert a vöröskői úr ki nem bocsátja karmából a prédát. Most már még úgyse, hiszen vádolója és veszte lehet.
A reggel világossága sürgetőn szólt be hozzá az ablakon. Valamit tenni kell. Mingyárt nyílhat az ajtó és bejönnek hozzá a szolgáló asszonyok. Szeme aggodón keresgélt körül, mintha a néma tárgyak szavát várná nagy tanácstalanságában. Egyszerre lelakatolt pántos láda fogta meg a tekintetét. Ott várt hivogatón a nagy pitvarkamra egyik szögletében és az útmenti ház asszonya már indult is felé. A láda jótanácsot súgott és ő gyorsan meghányta-vetette magában, amíg ujja csörgőn keresgélt az övében függő kulcsok között.
A berozsdásodott zár nehezen engedett a régen használt kulcsnak. Csikorogva ellenkezett s a kulcs szapora fordulásokkal serkentette, míg végre nagy reccsenéssel felpattant. A sarokvasak is sírva emelték a láda nehéz tetejét. De a lehelletnyi szellőben, amit a tölgyfalap mozdulása vert, megfáradt, finom illát párája füstölt fel az úrasszony arcába és a láda öblén nagy halomban hevert előtte a gonddal elrakott sok drága köntös. Szempillantásig rajtuk feledkezett. Beszélgetett a belőlük szálló illattal. Megélesedett a nézése, mintha azzal keresgélne bársonyok, posztók, inggyolcsok közt. Aztán biztos kézzel emelt ki egy arannyal meghányt, gránátszínű bársonyzekét, hozzáillő sarut, mindent, ami a lovagi öltözék teljességéhez kellett.
A véres kámzsa földre csúszott a karjáról. Most egész tekintetét felitta a bársonyzeke, mint hirtelen esőt a megszikkadt föld. Keze gyöngéden megsímította a bársony hamvát. A felborzongó illatban régi emlékek pernyedeztek. Az asszony befelé hulló tekintete már ott bolyongott azokon a tájakon, amelyek felé egyhangú napjai csöndjében mindíg sóvárogva nézett. A multban tévedezett. És a lankadtan összeroskadt ruha mintha megtelt volna és titokzatosan annak a testnek semmibe tűnt melege csapta meg belőle, amely át meg átjárta valaha. Rég halott ura viselte ezt a köntöst. Mintha egy pillanatra megint az ő mellén domborodna! Vajjon, hogy illik majd a másiknak, akinek most rejtekül szánta? Akinek igazában ő szentül bizakodott minden asszonyokkal együtt, akik ama félelmes napokban riadtan imádkoztak érte. Talán még azoknál is jobban. Olyan erős volt a hite, hogy készen állt érte küzdeni is. És a magabízó erő hévsége egyszerre kiült az arcára. A kis ablak hólyagszemein sárgásan nézett be már a reggeli világosság. És ahogy a fény hozzáért, olyan volt, mintha benne égne a nap és belülről sütne át finom bőrén. Sötét pillái árnyékolásában hol sötétnek látszott a szeme, hol meg egészen világos volt.
A kámzsa megvillant a nap ráeső sugarában. Az asszony keskeny keze ijedten kapott utána. Majdnem megfeledkezett róla. Sietős mozdulatokkal rejtette el a kámzsát a többi ruha alá. És a pántos láda újra kattanó lakatja jól elzárta a fehér barát titkát.
Az asszony elmélázva húzta ki a kulcsot a zárból. Aztán szelíd, mégis elszánt tartással magasba egyenesedett és két karján a lovagi köntössel megindult Ung kamrája felé. Olyan puhán, anyás szeretettel ölelte a ruhát, mintha élő testet vitt volna benne. Halovány tiszta szépsége úgy lebbent át a nagy pitvarkamrán, mintha csak lelket hordozna gyönge, de biztos léptű lába. A szeméből azonban erő lángolt. Tudta már mi vár reá és elszánt akarat feszült benne, hogy beteljesíti, amit feladatának rendeltek.
Benn csendesen lerakta a lovagi öltözéket az ágy mellé, mintha Ung vetette volna le.
Néma egyhangúsággal enyészett az idő. Nap indult nap után. Bő hullásoktól áradón dagadt a hó az útmenti ház körül. Vad éjjeli fúvások tornyoztak fehér hegyeket az útra. Se vándor, se szekeres nem vetődött a ház elé. Nem szólt be senki most, csak a végtelen, sápadt csend. És benn is színültig öntötte a csönd a házat. Csak a tűz pattogott a nagy pitvarkamrában Ung homályos fülkéje mellett, mintha ostorcsapásaival akarná felserkenteni az elrestült némaságot. Az útszéli ház asszonya ott ült a tűzhely mellett naphosszat. Keskeny keze szorgalmasan gombolyította motolláján a fonalat, de figyelme éberen járt ott szakadatlan a sebesült kamrájának küszöbén. Olykor felállt, halk léptekkel surrant át a pitvaron és óvatosan bekémlelt az ágy felé. Az udvarban tudták már, hogy néhány éjtszakáknak előtte sebhedett nyakkal, roncsolt vállal ismeretlen vitéz nyert bebocsátást hozzá, aki azóta magatehetetlen hever itt a nyugalmat adó nyoszolyán. De azóta mindíg magánosan ápolta a sebesültet régi tapasztalatok tudományával, iratos füvekkel és enyhetadó főzetek kenetével, amelyeknek titkát anyja és annak anyja hagyta rá örökül. A jótékony szerek, javas fűszerekkel megszórt borok nyugtató nagy álmokat hoztak a betegnek a hánykolódó forróságok látomásos révületei után. Most az ő kamarájára is csendet terített gyógyító békesség.
De hirtelen jajduló sóhajtás tépett belé a csendbe. Az asszony megállította rokkája kerekét, hogy jobba figyelhessen a beteg kamarája felé, ahonnan újabb neszek osontak ki az ajtón.
Ung szemén váratlan felszakadt a tartós álom. A beteg lassan felemelkedett és kiült az ágy szélére. Úgy érezte, hogy testében halkan sarjadzó erők bírják már le a bágyadtságot. De a párlatok feledést adó itala, amely hosszas szendergésekkel erősítette tagjait, lelkét már nem tudta bódulatba ejteni. Most lefoszlottak eszméletéről a homályosító ködök, magábamélyedő emlékei nem rekedtek meg félúton, nem hulltak be szárnyszegetten leselkedő alélások vermébe. Most kezdett először világosan ráeszmélni, mi is történt vele.
Első rebbenése valami határtalan undorodásban és iszonyatban fogant. Elviselhetetlen szégyen pironkodott benne. És lázongó háborodással szüntelen visszatérő kérdések marcangolták. Keserű szomjúsággal keresett választ faggató megoldhatatlanságokra. Miért ment fel a vöröskői várba? Mért bántalmazták és mért kínozták őt az emberek, hiszen nem tett nekik mást, csak szerette őket? Ragyogóbbá és mélyebbé tette számukra az eget, melegebbé a földet, mért dobálták hát be gyötrelmeivel az eget és mért itatták a földet az ő vérével? Hát lehet ilyen gyalázatos emberhez az ember? Erdők dúvadja irgalmasabb. Már nem volt semmije. Egyetlen, csak neki, magának érő kincse volt: a becsülete. Azt is elvették tőle. Jogtalan bírák vették el hamis hitű tanuk szavára, igaztalan ítélettel. És mikor megfosztották mindenétől, kihurcolták a várudvarra, hogy elragadják tőle puszta életét is. Bakó pallósa sujtott le rá. És most mégis él. Hogyan? Nem tudott magának számot adni róla. Nyakán ott volt a kötés, de alatta már megcsitult az égő fájdalom. Csak arra emlékezett, hogy gyötrelmes parázslást érzett ott és vért látott a fehér havon. Sok, égő pirost vért. A pallós hát lesujtott rá, de nem ölte meg. Talán lapjára csúszott a hóhér kardja. Igen, rémlett már néki, hogy riadt kapkodás volt akkor a várudvaron. Talán a nagy sietségben történt?
De akár miképpen, most él. Él mégis, hiába volt minden ártó szándék és gonosz mesterkedés. De hát élhet így becsület nélkül? Nem, az életből már csak a becsülete kell neki. Azt nem engedi. Csak azért él, hogy azt visszakapja. De ki adja vissza neki. Hol az ő igazsága? Bárhol legyen is, elmegy érte. Felkutatja sárkányok fészkében is és visszaharcolja. Hangosan dobbant fel benne a harci tűz, mint régi nagy viadalok idején, mint mikor az égő udvarháznál a megriadt népek előtt maga rohant a tatárokra. Az vad, idegen ellenség volt, pusztító gyilkos mérgű. Mennyivel gonoszabb, elvetemültebb fajta ez, amelyik tulajdon vére pusztulására tör. Úgy érezte, hogy a nyakán bizsergő jellel a tulajdon szégyenük bíborpecsétjét sütötték az ő testére és hogy alattomos fegyverük rosszabb és embertelenebb, mint a tatárok mérgezett nyila.
Szemében lángot vetett az emlékezés írtózata. Keze ökölbe facsarodott. Feszült melle hördülő sóhajtásban engedett fel. A sóhajtás neszére riadtan mozdult kinn rokkája mellett az útmenti ház asszonya. Ung meghallotta és elméje most a havas éjtszaka kietlen borzalmát idézte, amikor ennek a háznak a küszöbéhez vonszolta roskadozó testét.
Igen. Ez az asszony befogadta. Mikor magára hagyta mindenki, mikor egyetlen segítő kéz nem mozdult érte, ez az asszony menedéket adott neki. Vajjon tudta-e kit fogad be? Milyen veszedelmet zudít magára? Tudnia kellett. Mégis magánál tartotta őt. Gondját viselte és ápolta. Az ő gyöngéd keze fogta meg és nem bocsátotta el a testétől válni készülő életét. Meg sem köszönte neki. Szóval sem illette őt. És az asszony se szólt. Csak jött suhanva, mint a szellem. Szeméből csitító ígéret hullott. Fölébe hajolt jóságosan. A leheletét kémlelte. Őt pedig alélt tehetetlenség béklyózta. Csak tétova rémledezések súgták neki, hogy valaki jár a közelében és ködös félöntudatában is érezte egy szelíd kéz gyógyító gondozását. Olykor a szemébe tévedt fel-felemésztő pillantása és ebből a szemből parancsoló erő sugárzott reá. Az asszonynak a tekintete is gyógyított, ellenvetést nem tűrő akaratával.
Az ajtón át beáradó meleg langyosan járta át tagjait. Már érezte magában az ébredező erőt. Mennyi ideje lehet már itt? Hány nap telt el azóta, hogy ez a nyugodalmas ház befogadta? Szívébe egyszerre vad riadalom zúdult. Mi lesz ennek a háznak a nyugalmával, ha őt keresni találják? Ha nyomát lelik, veszedelmet hoz erre a jóságos asszonyra. Nem maradhat itt tovább. Szólnia kell jótevőjével. De hogyan szólítsa? A nevét sem ismeri. Csak a jóságát tudja. Csak a sejtelme súgja, hogy nemes rangbéli asszony lehet, akár csak az ő édesanyja volt. És a gyógyítás tudományában is járatos, éppen úgy, mint az ő édesanyja.
Most újra hallotta a pitvarban az asszony mozdulatát. Olyan meghitt volt már a fülének. Ráismert a neszére. Megmondta az emlékezete, hogy sokszor hallotta. Mindíg, mióta idekerült, valahányszor szomjúság gyötörte, ha a sebe tüzelt, mindíg ez a mozdulat hajolt fölébe...
Egyszerre, mintha csak megérezte volna a rágondoló szólítást, mellette állt a szótlan asszony és nézte két különösfényű, mély szemével, amely olyan erősen tudott akarni.
Ung felnézett rá. Szemében hála érzékenyült:
--- Köszönöm neked, hogy irgalmat tettél egy ismeretlennel --- mondta fátyolos hangon. --- De azt sem tudom, miképpen szólítsalak?
--- Orsolya a nevem --- szólt halkan az útmenti ház asszonya és Ung szinte hallotta a hangja árnyékában az ismeretlen zeneszerszám zengését.
Ung szavában csüggedés bágyadozott:
--- Sosem hálálhatom meg neked Orsolya asszony, amit értem cselekedtél.
Az asszony lesütötte hosszú pilláit:
--- Vérben vonszoltad magad idáig. Jártányi erőd nem volt.
Ung már védelmet keresett neki:
--- A hó vastagon befödte a vérnyomot. Nem lesz árulója a te házadnak.
--- Mit árulhatnának el az én csendes hajlékomról? --- kérdezte szelíden Orsolya.
Ung olyan mozdulatot tett, mint aki föl akar állani. Hangjában is nyugtalanság riadt:
--- Rám találhatnak itt. Akkor pediglen veszedelembe döntelek. Elbír már a lábam, úgy hiszem, megyek hát tőled nyomban.
Az asszony szavában parancsolt a kérés:
--- Maradj itt békességben, amíg az Úr világosságot gyujt a sötétség és a rágalom felett.
Ung álmélkodva emelte rá a szemét:
--- Te tudod, kit fogadtál házadba?
--- Tudom, --- mondta az asszony biztos szóval, --- és hiszem, hogy innen indul új győzelemre a te igazad.
Ung tekintete újra ráfeledkezett az asszonyra. Szíve mint nagyot botló láb zökkent az új megismerésben. Forró vérhullám zúdult fel benne. Lelke éjtszakájában úgy indult el a halavány világosság, mint halálos éjtszakájának derengő mécsvilága a szabadító útmenti házból. Mondhatatlan felujongás emelte. Hát ezt is megérhette újra? Van még valaki, aki hisz az ő igazában és bízik benne. Ez a hit olyan volt most neki, mint horgony a viharvert hajósnak. Remény és megtartó bizonyosság. Megkapaszkodott Orsolya hitében és egyszerre olyan jól esett neki, hogy egy szemernyi édesség hullott lelke nagy keserűségébe.
Ez az öröm szinte sok volt egyszerre. Új elbágyadással roskadt vissza a vánkos pihéire. De ettől a naptól kezdve az a gyöngéd asszonyi kéz, amely eddig csak a sebét csitította, hozzányúlt a lelkéhez is. Egy-egy halk szava erősítő, fűszerszámos ital volt a bizodalmának is. A nagy hallgató csendben már nem a kétség és elkeseredés ült le ágyához. Érezte, hogy békesség száll a csendben és a szeretet szelíd ujjával halkan a szívéhez ér. Hálatelten köszönte meg Istennek ezt a gyógyító csöndet.
Egy este annyi sok örömtelen és üres nap után vágy éledt meg benne. Látni szerette volna az eget, a messzeségből világító csillagokat. Orsolya kinyitotta a kamara kis ablakát. A téli szél fagyos fuvalmat lökött be rajta. Úgy ért Unghoz ez a jeges áramlás, mintha megint a külső világ sivár szeretetlensége tört volna be hozzá. Mégis az ablak felé fordította arcát. A tűzhely fénye ráesett és a halavány világosságban fájdalmasan rajzolódtak ki megélesedett vonásai. Soká nézett fölfelé a fényekkel kihímzett fekete égabroszra. A szemében csalódás volt. Nem azt kapta, amit várt. Csüggedten rázta meg a fejét és csak súgta maga elé.
--- Összetörtétek bennem a tükröt. Soha nem fogom úgy látni a holdat és a csillagokat, mint azelőtt.
Lehet, hogy Orsolya meghallotta, mert hirtelen mozdulattal becsukta az ablakot.
De a csönd ezután már nem volt a régi a zárt ablak mögött. A megtárt résen már beszabadult valami a külső világból és kettőjükhöz szegődött. Ung gondolatai a vöröskői vár felé szálltak. A várurat hozták elébe felzajló emlékei, amint ott állt a földalatti terem ajtórésében és bűvölő tekintetével igazgatta a vádolók seregét.
Egyszerre felrajzottak benne a várban töltött napok és felszakították a nyelvén a hallgatás zsilipjét. Nem bírta többé magában tartani a lelkében meggyűlt sok fájdalmat és a hosszú esték magányában beszélni kezdett Orsolyának a vár lidérces éjtszakáiról, a börtönről, a per sok förtelméről, amivel beszennyezték és kínpadra feszítették a lelkét, az ítéletről és a vöröskői úr számlálhatlan gonosztetteiről. Olyan jó volt, hogy kionthatta magából ezt a terhet, hogy valaki hallgatta és megosztotta vele a lelkére súlyosuló kínokat.
Orsolya hallgatásában is vigasztalás volt. A nyugtató nagy csendek hozták a gyógyulást és az útmenti ház asszonyának javas tudománya is megtette a magáét. Az Úr jövetének ünnepe közeledett és Ung szemlátomást erőre kapott. Szemében újra megéledt a fény. És elkínzott arcát olykor halavány pírral színezte már a megpezsdült vér futása.
Úrjövet ünnepére ébredve úgy érezte, hogy megint régi maga támadt fel benne. Mintha e világ üdvével benne is valami új született volna, ami mégis a hajdani akarásra feszült napok ízét hordozta magában. Tagjai mozgást áhítoztak. Lassan kiszállt ágyából és meghordozta tekintetét a kis kamra derengésében. Kámzsáját, kereste, hogy felöltözhessen és a gránátszín zeke bársonyába botlott a tekintete. Ott feküdt az ékes lova öltözet, úgy, ahogy az asszony gondosan odakészítette.
Ung szeme káprázón tapadt a hamvas tükrű bársonyra. Az aranyhímek úgy derengtek felé, mint rég eliramlott idők messzeségből csillámló köde. A lovagi sarukon hajdani álmok ígérete surrant felé. És miközben az első mozgásoktól zsibbadozó tagjaira óvatosan húzta föl a puhán símuló ruhákat, látta magát a párizsi iskola boltja alatt, ormótlan pulpitusok fölé görnyedve, míg a lelke messze járt vitézi tornák öklelő csatáira.
A ruha illett neki. Aki viselte valaha, hasonló lehetett hozzá termetre. Orsolya asszony szeme is rajta feledkezett, amikor kicsit még téveteg léptekkel átment a pitvarkamrába. Mintha jelenés lépett volna be hozzá. És a jelenéssel együtt az a visszahozhatatlan idő, amikor még ennek a háznak az urán feszült a rég elrakott köntös. Ez a tűnt idő töltött itt most be minden teret, a nehéz bútorok közt színesedett és fürkészhetetlen titokzatossággal remegte át annak a szelleme, aki egykor életének nagy, boldog szerelme volt.
Ung meg-megtántorodón közeledett a gránátszín zekében. Bizonytalan járásában, halavány színében volt valami árnyszerű. Orsolya már segítő készséggel emelkedett fel székéről és lassan a tűzhely felé vezette a lábadozót. Ung látta milyen különös tekintettel járja körül az asszony szeme. Megállt és nyugtatón szólt hozzá:
--- Mitől se tarts. Tisztességet adok ruhádnak.
Az asszony felemelte hozzá a pillantását:
--- Fehér köntösöd dicsőségét add neki --- mondta és bízó fény ömlött el arcán.
A tűzhelyhez értek és Ung hirtelen megfáradva ereszkedett le a farkasbőrrel párnázott lócára, amely hosszan futott a fal mentén végig. Világosságot gyéren szokott tekintete is pihentető vánkost keresett. Langyos állatbőrökre ereszkedett le. Volt belőlük bőven a lócákon és a földön is szanaszét. Hogy ezeken megfrissült kissé a pillantása, lassan kezdett ismerkedni a faragott ládák szépmívű pántjaival. Értő szeretettel szemlélte őket. Aztán a nehéz asztaltáblához telepedett a nézése. A lángtalan merengő mécslámpa elengedte maga mellett, inkább a tűzhely színesen játszó lángja vonzotta. Egyszerre csak furcsa alkotmányba ütközött. Két kis zömök lábon lekerekített hasas faszekrényke állt, amely kétoldalt két holdfertály formájú résen lélekzett. Olyan alakja volt, mint fordított, felfelé keskenyedő széktámlának és ott, ahol újra szélesedni kezdett, szívalakú hajlással kétfelől csigába kunkorodó faragott perem végezte be. Hat húr indult el innen és lenn a hangláda széles hasán csúcsba futott össze.
Ung hosszan elnézte, vizsgaszemmel. Bizonyosan ez volt a zeneszerszám, amelyet Orsolya pengetni szokott. Ennek a hangját hallotta azon az éjtszakán is, amikor a ház ajtaján véresen bezörgetett. Most szinte magához bűvölte a tekintetét. Szemével szólítgatta a húrokat. Az útmenti ház asszonya megértette néma kívánságát. Fölemelte a hangszert és lágyan megpendítette.
Ungon édesen bizsergett végig a hang. A szemével is kérte az asszonyt.
--- Zenélj nekem, Orsolya! Nagy kívánságom támadt hallani ezt a szerszámot, amely úgy dédelgette sok bódult álmaimat, mint angyalok enyhe citerája.
Orsolya nem felelt. Némán leereszkedett egy székre a tűzhely előtt. Ujjai, mint sápadt elefántcsont pálcácskák perdültek végig a húrokon és zenélni kezdett. Csodálatos, lágy zengés fodrozódott elő a zeneszerszám mélyéről. És Orsolya ott ült gyöngéden karolva az ölébe símuló hangszert. A hangok láthatatlan szálai belefonódtak a tűz bágyadtan permetező fényébe.
Ő pedig szelíden hajolt rá nagy magányosságának egyetlen társára. Szemével dédelgette húrjait s egy-egy fátylasan elsóhajtó futam után kezével is megsimította rőtbe csillanó barna fáját. Most messze röppent a tekintete, mintha a hólyagos ablakon, a sápadó fehér hósíkokon s a láthatatlanságban komorló erdőkön és fellegkárpitokon túl keresne valamit és dallamos hangja szöveget mondott a húrok pengésével kísérve:

Mily csalfa csúf is ez világ!
Falánk vágy és fukarság marja.
Gyermekében sem bízhat apja
S ebben sem ég hozzá szívbéli láng.

Ezért emészt gond. Nincs vigasz,
Mit enyhe szó hullat szívemre.
Számnak hazudni volna kedve,
Hogy ez világ mégis szép és igaz.

Orsolya szeme a bizonytalanságba révedt és szelíd kéksége lassan sötétebb színt váltott. Gondolata nem fogta a szavakat. Úgy hullongtak azok álmatag rebbenéssel egyenként, mint magános fáról megsápadt őszi levelek. Ki tudja hol járt az elméje, távolba tűnt életének milyen elsüllyedt tájain?
Mély sóhaj tett pontot a vers végére. Az elefántcsont ujjak hajladozó tánca megállt a húrokon. Még az utolsó pendülést elhallgattatta az egyik lágy tapintása. Azzal Orsolya letette maga mellé az elnémult zeneszerszámot.
Ungot mintha más világból szólította volna vissza az újra közéjük telepedett csend. Most fájó volt ez a hallgatás. Szét kellett tépnie. Mégis félve kérdezte a maga elé merengő asszonytól:
--- Hogyan került házadba eme húros szerszám? Csak külországokban láttam hasonlót.
Orsolya szomorú mosolyt hullatott a hangszerre:
--- Ez is messziről jött. Egy keresztes vitéz ajándékozta anyámnak, aki országunkon át volt megtérőben szülőföldjére. De sohasem jutott el hazájába. Gonosz kórságot hordott magában és gyilkos forróságok emésztették el életét.
Ung hálás akart lenni:
--- Bizonycsak mintha túlvilági szépség sóhajtozna húrjain, --- dícsérte Orsolya játékát, --- de ujjaid is jól magukba szedték a zenélés tudományát.
--- Anyám tanított meg zenélni, --- mondta csendesen Orsolya --- ő pedig az idegen vitéztől tanulta.
Este megint a zeneszerszám hangjával édesítették a magános óra csendjét. A zene lágy fuvalma lassudan megoldotta a hallgatás kérgét az útmenti ház asszonyának szívén. Ha a dallam elhalt, olykor szelíd mosolyában csengett tovább az emléke. De Ung régi bánatok hamvát érette meg a mosolyokon. Vigasztalón tudakolta:
--- Miért fonod bánatok gyászvirágát mosolygásodba? Mondd el a régi boldog napokat és megoldódik a fájdalmuk.
--- Úgy igaz, sok boldog napokat éltem itt hites urammal, aki a Szár nemből származott és terjedelmes földek és erdőségek ura volt. Örömben telt akkor legtöbb időm.
Ung részvéttel hajolt hozzá:
--- Rólad ítélve, ifjú korában halhatott meg. Sietőst ragadta el tőled a halál. Hadakban veszett?
Orsolya szavát halkra bágyasztotta az emlék.
--- Még a hadak dúlása előtt esett. Uram nemzetségének nagy kedvtelése volt a vadászat. Ő is naphosszat űzte a vadat a Bakony mély rengetegeiben. Én ilyenkor riadt félelemben vártam vissza. De ő csak nevette félelmemet és mikor bő zsákmánnyal megtért vele együtt nevettem én is. De ha elment, megint csak reszkettem érte. Egy éjtszakán közelgő veszedelem sejtése tépett fel. Álom nem jött többet szememre. És hajnaltájt haldokolva hozták haza az uramat. Megdühödött vérmedve ölte meg.
A mosoly egészen meghalt már Orsolya ajkán. Hosszú pilláján egy könnycsepp szivárgott elő. A tűz nagy lobot vetett és felkapó fénye rávilágított födetlenül hagyott, puhán omló hajára, amelyben már hamvas remegéssel csillantak a könnyű ezüstös szálak az ifjú arc fölött.
Ung hosszan elnézte. Ilyenkor nyugalom és csendes fény volt a lelkében s azon kapta magát, hogy valami magyarázhatatlan vonzódás kezdi fűzni ehhez a szelíd szavú asszonyhoz. Kívánta hallani. Magános óráiban is felrémlett lelkében a képe, kezében a zeneszerszámmal, haján a tűz remegő fényével. És ez a kép olyan jól megfért Kinga emlékével. Úgy érezte, Orsolya asszony az egyetlen, akivel Kingáról beszélni is tudna. Aztán mégsem szólt róla. Pedig itt volt a téli este és a tűz. Úgy ahogyan Kingának mondta, mikor Kolontóval és öreg napjaik ígéretével áltatták magukat. Az emlékezés fájdalma elhallgattatta.
Mikor Úrjövet ünnepén együtt ültek este, szívében az áhítat melege áradt el és lelke az irughegyi kolostor békéjére emlékezett. És akkor sokat beszélt a kolostorról, ahol a jámbor fráter Lénárd füveszsákocskája éppen úgy lopta vissza testébe az életet és erőt, mint Orsolya jótékony gondoskodása. Eszébe jutottak az egyszerű testvérek imádságai. Nagy megtérés volt ez Istenhez és önmagához. Kettőjük lelke mély hódolással borult le a nagy kegyelem előtt az Úr eljövetelének ünnepéjtszakáján és úgy érezték, hogy angyalének zendül a zeneszerszám húrjain és fölöttük mézzel csordulóvá váltak az egek.
Újra bőséges erővel indultak meg a havazások. A ház mögött sötét erdő állt. És a hóport kavaró szélben nyögve panaszkodtak a fák. A dermesztő kietlenségben szinte megfagyott a mindíg előre mozduló külső élet. De a lelkekben már rebbent valami. Lassan indult, csaknem észrevétlen, mégis változás volt és feltartóztathatatlanul érni kezdett a nappalok és estek csöndjében.
Ung szemében olykor megint felcsillogott a fiatalság verőfénye. Hit melege sugározta körül és most benne is vágy támadt, hogy újra megtanuljon hinni az emberekben. Láthatatlan lényüket kellett megkeresnie, mert ha olyanoknak látja őket, amilyeneknek mutatkoznak, nem segíthet rajtuk többé. Eddig közömbösen tűrte a napok egyhangú múlását. Az öröm kívánsága nélkül állt már a világban. De most megint élni akart, lélekzeni és adni-adni másoknak... Ő, akinek semmije sem volt. Még a testén való ruha sem az övé. Érezte, hogy nem lehet el szeretet nélkül. Megtanulta már, hogy az ember az állatnál kegyetlenebb, ha hiányzik szívéből a szeretet. Kellett, hogy megmozduljon benne újra az a forró áradás és hogy éltető meleggel sugározzon feléje is. El tudta feledni a sok megbántást. Elnéző akart lenni, hogy adhasson és azért adott, mert undorította az emberek gyűlölete. Nem akarta látni. De nem tudta volna látni azt sem, hogy a nagy romlás szerte szórja és elveszítse az ő népét, amelyet mindenek fölött szeretett.
Egyszerre túláradt benne az indulat. A szenvedett kínok és az ujjászületett vágyakozás tusája vad hévvel ragadta. Szinte elvesztette hatalmát önmaga fölött. A tettek felbuzgó sodrása akaratlanul mozdította tagjait. Felállt és kitárta karját, mintha ölelni akart volna valami láthatatlant. Alakja a tűzhely fényében kereszt árnyát rajzolta a falra és Ung úgy érezte, hogy keresztté lett és mellén hordja a megfeszített Krisztust.
Orsolya is a tűzhelynél ült és font. Az orsót övébe szúrva forgatta a rokka kerekét. Látta, hogy Ung feláll és különös világosság önti el arcát. Sose látta még ilyennek. Olyan volt, mint a megdicsőültek. Orsolya szívében félelem váltotta a csodálkozást.
--- Hová indultál? --- kérdezte szeliden. --- Mi után tárod a karod?
Ung csak most eszmélt vissza a valóságra. Csüggedten eresztette le két karját. Hangjában még ott kísértett nagy megindultsága.
--- Úgy éreztem hirtelen, hogy parancs szólít innen. Sok időket mulasztottam már el tétlenül. Bizony hamarost itt a nap, amikor indulnom kell csakugyan.
Orsolya riadtan emelte rá a szemét:
--- Kötözködésig áll kinn a hó. Hova mennél ebben a kietlen nagy télben?
Ung újra leült a tűz mellé. Most már nyugodt volt a szava:
--- Nemsokára megtér elvesztett erőm és akkor visszamegyek Vöröskő alá a kolostorházba.
--- Vesztedbe futsz --- riadozott Orsolya. --- Újra elragadhat a gonosz nagyúr.
Ung arcán halavány mosoly bágyadt el:
--- Mégis oda kell mennem --- mondta. --- Ott vár rám hűséges társam, Jodok testvér. Együtt keressük meg Bertalan püspököt, aki majd igazságot tesz nekem.
Az asszony hangjában féltő gondoskodás lágyult:
--- Jócskát kell még odáig várakoznod. Hogyan is indulnál ilyen járhatatlan útakon, minőkre, ember se állat nem merészkedik.
Ung mélyet sóhajtott:
--- Jártam már olyan utakat, ahol tűz és vér áradt és a halál fehérsége azonképp sápadt mint itt a hó. Akkor csak az életemről volt szó. Most a becsületemről.
Orsolya tudta, hogy nem ellenkezhet. Letette az orsót a hosszú falócára és lassan félre tolta a rokkát. Aztán felállt és odalépett az egyik pántos ládához. Ung érdeklődve nézte.
Most megcsördült az asszony övében a kulcscsomó. Nyílt a láda teteje és Orsolya fölé hajolva keresett benne valamit. Mikor felemelkedett, Ung döbbenten ismerte meg kezében a kámzsáját. De régi fehérségének alig volt már nyoma is. Alvadt vér kérgesedett rajta, sarak piszka szennyezte és félig ronggyá rágta a penész. Orsolya szomorú mosollyal ejtette vissza a ládába
--- Ezt már nem viselheted. Ha útra kelsz, másikat kell magadra öltened.
--- De hol vegyek másikat? mondta csüggedten Ung. Orsolya látta, hogy tekintete is vérzik a kámzsa után.
Akkor ránézett úgy, ahogy csak ő tudott nézni. És Ung szánalmat és biztató vigasztalást olvasott ebből a pillantásból.
Ettől fogva sokat járt a fejében a kámzsa. Mikor egy reggel kilépett a kamarájából, látta, hogy Orsolya asszony fehér darócot terített el a pitvar széles asztaltáblájára és azon szorgalmatoskodik, hogy kiszabja neki az új tiszta kámzsát. Mértéknek ott hevert mellette az egyik lócán a régi. Esténkint most már ezt varrogatta a tűzhely mellett. A rokka egy sarokban állt félretolva. A húros zeneszerszám is hallgatott. Ung némán nézte. Gondolata a jövendők szálait bogozta.
Egy este aztán az utolsó öltéseket tették a kámzsán az útmenti ház asszonyának finom ujjai. Magasba emelte a fehér köntöst. Ungnak nagyot dobbant a szíve. Másnap reggel mingyárt magára akarta ölteni. Orsolya ellenkezett:
--- Várd meg, míg beborul az alkonyat. Nem bátorságos a járásod napvilágnál ebben a ruhában.
Ungot egész nap kínozta a türelmetlenség. Gondolata szüntelen a kámzsa körül motozott. Végre alkonyat szálltával magára vette. A szíve néhány pillanatig úgy vert, mintha ki akarna szakadni a melléből. De erővel elcsitította nyugtalanságát.
--- Elsőbbet is Jodokért megyek a kis kolostorházba --- mondta az asszonynak, aki mozdulatlanul állt az asztalnak támaszkodva.
--- A Jézus oltalmazzon --- rebegte Orsolya. Vontatott léptekkel ment az ajtóhoz és megnyitotta. Ung olyan sok nap multán először lépett ki az útmenti ház ajtaján.
Megtántorodott, amint kilépett. Szédülés fogta el. Gyönge lett volna még mindíg? Néhány lépést tett előre. Jól bírta a lába. Hirtelen újra borzongás didergett végig benne. Hátha felismerik, akik kivégezték és most halottnak hiszik. Nem akart vakon belefutni a kelepcébe. Elhatározta, hogy óvatos lesz. Kerüli az emberjárta helyeket. Majd csak talál valami eldugott ösvényt is a zárdához. Elkanyarodott a ház elől, amerre az ország útja vitt s a ház mögött sötétlő erdobe húzódott be. Vigyázva tapogatódzott előre, hogy el ne vétse a helyes irányt. Egyszerre borzadva hökölt hátra. Fülét fájdalmas hang ütötte meg. Mintha meggyötört állat szükölt volna. Körülnézett. Az egyik fatörzsön fiatalabb férfi furcsán nyujtózó testét pillantotta meg. Közelebb lépett most az erdő homályában és észrevette, hogy a fiatal férfinak egyik kezét a feje fölött nyílvesszővel szegezték a fához, másik kezét és a két lábát kötéllel guzsolták a fatörzshöz és jól meghúzták, ezért meredt el olyan kinyujtottan a teste. Átvert tenyeréből szüntelen veres csíkok futottak alá rángatódzó karján a hónalja horpadásába. Vértől összetapadt haja féloldalt csuklott feje mellett a vállára csapzott. Födetlen melle kidülledt s a hasa gödörbe horpadt. A kíntól gyöngyözött homlokán a veríték. De szája most néma, volt. Tán azért hallgatott el, mert megneszelte a közeledő lépteket. Csak haragtól és könnytől tükrös szeme nézett szörnyű panasszal. Ung sietős léptekkel indult felé:
--- Mit cselekedtél, hogy ide juttattak? --- Kérdezte szánalommal a fára feszítettől. És választ sem várva, már nyiszálta is tőrével a vastag kötelet. Nagy erőfeszítéssel kapaszkodott fel és ágaskodva kemény markolással kettétörte a nyílvesszőt. A nyíl vashegye benn maradt a fában s az elkínzott férfi szilaj mozdulattal kirántotta a vessző csonkjáról átvert tenyerét. Kifeszült melle néhányszor besüppedt, majd hirtelen emelkedett, zihálva kapkodta a levegőt, halálsápadt arca ráesett vérző kezére. Földre köpte a sebéből kiszívott vért. Azután ép kezének első mozdulatával felkapott egy mohos követ és hajításra emelve, ellenségesen fordult szembe Unggal. Torkából rekedten szakadt fel a szó.
--- Mi új kínzásokra akarsz hurcolni?
Ung már védekezőn kapta arca elé a karját, mikor látta, hogy a megkínzott ember dobásra emelt keze megakad a levegőben. Szeme a könnyek fátyolán át üvegesen tapadt rá és egyszerre fellebben benne a megismerés.
--- Te vagy, Uram! --- kiáltotta szégyenült álmélkodással és elejtette a nehéz követ. Azután futni kezdett, amennyire két elkínzott lába bírta. Hamarosan eltűnt Ung elől, aki lassan hátrált a fák homályába.
A megkínzott ember botladozva vergődött előre. Marjult lába megrogyott. De feltápászkodott újra és futott tovább. Öreg éjtszaka lett, mire hazaért a falujába. Nagy álmélkodás fogadta, mikor viskója ajtaján bezörgetett. Tudták, hogy tették csúffá a kegyetlen várúr pribékjei. Ki merte megszabadítani, szembeszállva a nagyúr haragjával?
--- Ki oldotta meg lábadon a gúzst? --- kérdezte egy megroskadt öreg paraszt, biztosan az apja.
A megkínzott keresztet vetett magára. A szó csak úgy kireszketett belőle.
--- A fehér barát volt!
Az apja hitetlenül ingatta a fejét.
--- A fehér barátot kivégezték.
--- Mégis a fehér barát volt, --- erősítette egyre reszketve a fiú. --- A tulajdon két szememmel láttam.
És másnap híre futamodott az erdei csodatételnek. Megjelent a fehér barát és megoldotta a fához feszített kötelét. Szállt a hír szerte. Legtöbben kétkedve fogadták. Hanem azért a lelkekben halkan sarjadzott már a vágy, vajha ők is megláthatnák a barátot.
Ung arca olyan fehér volt, mint az ostya és a keze reszketett a belső felindulástól, mikor Orsolya ajtót nyitott neki.
--- Átfagyasztott a kegyetlen hideg --- rebegte részvéttel az asszony és a tűzhelyhez vezette.
Ung leroskadt az egyik székre és két kezébe temette elkínzott arcát. Maga elé mormolt szava lelke mélyéről jött:
--- Első utam is az emberi gonoszsághoz vezetett.
--- Mondottam, maradj még --- nyugtatta szelíd szóval az asszony. Szájáról békesség permetezett és Ung lassankint megenyhült. Elmondta Orsolyának erdei találkozását és a megszabadított furcsa rémületét.
--- Pedig rámismert --- erősítgette. --- A kő kiesett a kezéből és a nevemet mondotta. Aztán hirtelen futásnak eredt, mint aki rémet lát.
Orsolya arcát halvány pír színezte:
--- A sírok kísértő árnya elől futott. Hiszen téged halottnak tudnak.
Ung egyszerre ráeszmélt az igazságra. Maga elé mélázott és jódarab hallgatás után mondta:
--- Bizonyost ezzel a hiedelemmel van Jodok is. Talán nem is lelem már a kis kolostorházban.
Aztán megint hosszan nézett a semmibe. Napokon át töprengőn járt azután és napokig nem mozdult ki az útmenti házból. A kámzsát se vette fel. Esténként szótlanul meredt a tűzbe. Lelke megint önmagával küzködött. A véres erdei látomás újra megrendítette szívében a bizodalom lassan épülő templomát. Orsolya nem háborgatta kérdéseivel. Tudta, hogy magának kell megvívnia belső harcát. Csak még figyelmesebben vette körül jóságával, hogy a gonoszság ingoványán támaszt adjon a barát hitért küzködő kétségének. Egy este látta, hogy fény szökik Ung tekintetébe és lassan átsugározza egész arcát. Lelke győzött a megpróbáltatáson és most már újra másíthatatlanul éledt meg benne az elhatározás, hogy betölti küldetését és segít a népén. Az is parancs volt neki, hogy az Úr kegyelme ilyen csodálatosképpen váltotta meg a haláltól. És talán nem is olyan gonosz és elvetemedett az ő népe, mint aminőnek mutatkozik. Egyszerre hangosan fűzte tovább a gondolatát:
--- Ha csakugyan ilyen elfajzottak a magyarok, miképpen lehetséges, hogy felmaradtunk. Azért van ez, mert csak azok ilyenek, akik látszanak közülük és nagyon sokan, akik nem látszanak, másmilyenek. Az én küldetésem az, hogy olyanoknak tartsam meg őket, mint mikor nem látszanak. Mert ennek a népnek fenn kell maradnia beláthatatlan jövendőkig.
Orsolya egész lelkével hallgatta. Ung arcán ellohadt a láng.
--- Úgy gondoltam, holnap mégis elindulok a kolostorházba --- mondta csendesen.
Orsolya megpróbálta visszatartani.
--- Mi járatod van oda? Magad mondottad, alig leled már ott Jodok testvért.
Ung most is hajlíthatatlan maradt.
--- Legalább megtudakolom, mi történt vele. És értesülést veszek mindenekről, amik engem illetnek.
Másnap este még későbben indult útnak a kolostorház felé, mint előző alkalommal. Sötét este volt már, mire az erdőn át a kapuhoz ért. Pillanatig tétovázott, mielőtt a zörgetőhöz nyúlt. Összerázkódott. Erről a küszöbről indult el, ami a legsötétebb volt életében. De gyorsan erőt vett magán. Úgy tetszett neki, hogy a halál már mögötte van és ezzel együtt minden rossz is. A zörgető nagyot koppant a kezében. Keveset várt és mikor látta, hogy rés támad az ajtón, erősen a falhoz húzódott és kurta szóval Jodok testvért tudakolta.
--- Jodok testvér? --- kérdezte valaki vékonyan, elnyujtottan. Ung megismerte a lélekváltó hangját. A tornyos homlokú ott állt az ajtórésben és a hallgatásra kárhoztatott lelkek szapora beszédével már mondotta is, amit eddig lakat alatt kellett magában őriznie. Csak úgy ömlött szájáról a szó:
--- Bizony ama Jodok atyafi, akit te tudakolsz, régen elhagyta ezt a békés hajlékot. Úgy esett az, hogy lakozott itt minálunk egy fehér barát, akit sok gonosz bűntevéseknek miatta ítélőszék elé vontak. Ennek a kíséretében volt amaz atyafi és még ugyanazon a napon, melyiken a barátot bilincsbe verték, lórakapott és elvágtatott innen. Úgy mondta egy futamodásában meg sem áll néminemű Irug hegyig, hogy az ottan lakozó szerzettől társának segítséget hozzon.
--- És amaz időtől fogvást máig sem tért meg? --- kérdezte a homályból Ung.
A lélekváltó alig várta, hogy megint szólhasson:
--- Most már haszontalan is térne. Mert ama fehér barátot néhány napokkal azután kivégezték. Pediglen mikoron az ítéletnek hírét vevék, nagy zudulás támadt a népek közt. Sokan megemlékeztek azokról, ami nagy jókat a fehér barát velük cselekedett. Lerázták magukról a félelemnek nyügét. És a környékbeli fegyveres kisnemesek és számosan besereglettek a városba. Meg is rohanták a várat, hogy megszabadítsák jótevőjüket a hóhér pallosától. De a kapuőrök lekiáltoztak nekik, hogy meghalt Pál testvér. Isten nyugosztalja békességgel.
A lélekváltó itt keresztet dobott magára s közben mély lélekzetet vett, mert egészen kifulladt a mohó beszédben. De újabb kérdést sem várva folytatta:
--- Akkor a holttestét követelték a zavargók. De azt a választ kapták, hogy a kivégzett barát holttestét már elvitette a várúr, hogy szenteletlen földbe temessék el. Szörnyűséges hószakadás volt akkoron, kegyetlen fúvásokkal, úgyhogy a tetemet már semmiképpen meg nem lelhették. Nagy háborodás bujtogatta ezért a népeket és nem is csitult csak néhány napoknak multával, amikor egyházi emberek érkeztek számos fegyveres kísérettel. Ezeket már az atyafi szavára küldötte Bertalan püspök úr, hogy kiszabadítanák az ő hívséges fiát. Amaz egyházi férfiak is több napokig itten lakoztak, ők is váltig mondták a barát igazát. De az ellen, ami megtörtént, már semmit sem tehettek. Nagy szomorodással indultak hát vissza, de csak Pál testvér halálhírét vihették magukkal.
--- Ha így vagyon, nincs itt mit keresnem --- mondta Ung. --- Köszönöm készséges híradásodat és köszöntöm a jámbor testvéreket is.
--- Csak egyetlen sincs már itt amazok közül --- vágott szavába a lélekváltó. --- Nagy háborodás támadt az ő szívükben is. Nem akartak tovább ilyen gonosz urat szolgálni. A püspök úr védelmét kérték és valahányan elszéledtek innen. Mikor ez a vöröskői úrnak tudomására esett, éktelen harag gerjedt benne. Két napig nyargalászott itt az utcákon eszeveszett indulattal, hogy mindenek rémületben rejtezkedtek el. Aztán engem rendelt eme háznak őrzésére, maga pedig várába zárkózott. Csak azután merészkedett elő a nép és mivelhogy a nagy havazások is megcsitultak, sokáig keresték szerteszét a fehér barát holttestét, hogy szentelt földben tisztességes temetésben részeltessék. De sehol rá nem akadtak. Hanem utóbb, néhány napoknak előtte jött egy ember, akit Szerafil úr poroszlói az erdőben fához szegeztek, és úton-útfélen híresztelte, hogy őt a megholt fehér barát szabadította ki. Különös, megfoghatatlan eset ez. Minden jótét lélek dícséri az Urat.
--- Dícsértessék az Ő neve, --- köszönt el Ung és indulni akart. Amint előbbre lépett, éppen rá esett a kelő hold fénye. A tornyoshomlokú szúrós szeme majd kiugrott mély gödréből. Száján riadt kiáltás szakadt ki és szaporán kezdte magára hányni a keresztet. De lába a küszöbbe gyökeredzett és egy tapodtat se tudott lépni Ung után, akit gyorsan elnyelt a homály.
A lélekváltónak nem jött álom a szemére. A kapuban várta meg a hajnalt. Már virradattal futott be a városkába, és akit elfoghatott, nagy riadalommal mondotta neki éjjeli halottjárásos látomását. Aznap éppen vásáros emberek gyülekeztek a városka piacán és a sátrak körül hamarost összeverődtek a szétfutamodó hírekre a városka lakói is.
A tornyoshomlokú már ott állott fekete köntösében és széles embergyűrű közepén sűrű szemöldökrángatások közt emlegette a véle esett csodálatos dolgokat.
--- A tulajdon két szememnek csak hihetek --- erősítgette szüntelen. --- És hihetek a fülemnek is. Mert szólott velem és megismertem a hangját, hiszen nem egyszer hallottam, amikor még velünk lakozott Pál testvér és jól a szívembe véstem.
Nagy álmélkodással hallgatták a lélekváltó beszédét. Volt aki kételkedőn ingatta a fejét. Másokban nagy áhítozás kelt a fehér barát után. Ahol legsűrűbb volt a csődület, idomtalan szörnyeteg furakodott keresztül. A törpe Pogonya volt, aki sietett megvinni a látomás hírét urának Vöröskő várába.
De hordták a hírt szerte a vásárosok és szekeresek is. Nemsokára a fehér barát halálon túl való járásáról beszéltek a környék udvarházaiban, meg a távoli falvakban is. Mindenütt, ahova csak a hír eljutott és újra várni kezdték a fehér barátot széles körben messze tájakon. A főemberek magas váraiban pedig lassan névtelen félelem sötét madara rakta meg fészkét.
Ung utolsó nagy harcát küzdötte akkor. Nem ahogy hazatérő végtelen útjaiban álmodta, nem harcok dúlásában, mint ősei, nem a puszták vad lovasai közt, féktelen ifjúság lángjával öklelő csatákon. Nem karddal, kopjával, süvöltő kelevésszel, szilaj üvöltések közt a hadi rendek csattogó zajában. Hanem összeszorított ajakkal, némán, magányos órák elborult mozdulatlanságában. Ung lelkében vívta a küzdelmet. Most megint sokat ült maga elé meredve. Az órák süketen jártak el mellette. Lelke most szembe ment velök és a multakat fürkészte. És a némán visszasóhajtott napokból segítő erők sereglettek felé. Íme hát nem hagyták magára a legnagyobb próbáltatásban sem. Voltak, akik hittek az ő igazában, voltak, akik törődtek vele és síkra szálltak érte magukénál százszorta nagyobb és kegyetlen hatalmassággal. Szeretete nem hullt üres szívekbe. Már tudta, hogyha elindul útján, ott találja a krisztusi patkót, a szeretetet. Ott hever minden ösvényen és meg lehet enyhülni az árából, csak le kell hajolni érte. Ő ezzel az élő szeretettel indul majd azok közé, akik a holttestét keresik.
Most gyakran nézett fel és fény öntötte el, mintha a magasban lángútra nézne. Angyalok emelték fényben a lelkét. Mind sűrűbben vette magára a fehér kámzsát. És gyakorta járt ki hajnali derengésben és esti szürkülettel. Kis utakkal készülődött nagy útjára. Sokkal mélyebb vággyal gondolt most rá, mint valaha. Egyre szenvedélyesebben kelt benne az akarat, hogy népét szolgálja. Erőt érzett a lelkében, és tudta, hogy amit másoknak visz, azt fentről kapta, a magasságokból fogadta és úgy viszi magában, mint tündöklő monstranciát. Jöhettek már hozzá meghajszoltak, csüggedők, elesettek, bizonyos volt abban, hogy mindegyik számára talál vigasztalót.
És várták is megint mindenfelé. Várták, de még több hittel, meg több bizodalommal. Szent borzadás szorongásával várták, mint valami csodát. A fehér barát megint közöttünk jár, --- röpült szájról-szájra boldog riadalommal a suttogás a nép között. Mert gyakorta látták mostanában. Az alkonyat homályában mint bizonytalan látomás villant meg fehér kámzsája a városka valamelyik sikátorán. Látták egyik faluban is. Hajnalhasadáskor az erdőből lépett ki. Vizek partján haladt el. Észrevették, hogy naplemente után itt is, ott is betekint némely udvarba, de hirtelen megint eltűnt. Egyszer végigment a templomon is, de a döbbent megilletődés nem merte szóval illetni.
Ám most már várták mindenfelé félemedett áhítattal és el nem oltható sóvárgással. A kis kolostorház és az egyház táján csoportba verődve állongtak, hogy szóljanak hozzá, ha arra hozná az útja. És híre járt, hogy egy útmenti szálláson embereket szólított meg és hogy túlvilági édesség énekelt a hangjában. A hitványok és elvetemedett szívűek is, akik ezekben a gonosz napokban bátrak lettek a bűnben, igen megfélemlettek és rendült lélekkel tértek meg Istenhez. A fehér barát pedig állandóan ott volt a népek közt. Regék szálltak róla. Útját a szeretet kövezte símára. Szüntelenül látták őt és rejtelmes fény világossága vette körül. Alakja kilépett a homályból, hogy ezentúl soha ne térjen vissza oda.
Egy alkonyattal korábban indult útra. Most távolabb vidékre készült. Csak annyit pihent, hogy új erőt gyüjtsön. Már bírta a lába jól a messzebb gyaloglást is.
Egy kis faluba tért be. Járt már itt egyszer. Segösdből Vöröskő felé jövet ejtette útba. Idáig még nem jutottak el a hírek rejtelmes járás-keléséről. Itt csak annyit tudtak, hogy bilincsbe verve hurcolták el és mint gonosztevőt hóhér pallosa végezte ki. És most egyszerre ott állt a templomban bilincstelen, fehér kámzsája világított, sejtelmes fényudvar remegte körül a szegény kis templom hajójában. Látomásának hírére nagy rémület támadt a népben. Holtnak tudták és most mégis látták őt, nem álmok káprázatában, hanem éberen, eleven testi szemükkel. Jövetelének híre rémítette és mégis vonzotta őket. Hitetlenkedő kíváncsisággal lopakodtak a templomba. Egyre többen gyűltek a sötét hajóba és óvatos léptekkel közeledtek a látomás felé.
Egy roskatag testű asszony vált ki közülök. Arcán elmult fájdalmak nehéz lépte hagyta ott nyomát. De most reménység ragyogott át fájdalmán. Kezét a fehér jelenés felé nyujtotta és mint égi könnyebbülés szakadt fel szívéből a kiáltás:
--- Nézzetek rá, Ő már átszenvedte a halált. Nézzetek rá!
Akik pedig a templomban voltak, arcra borultak és egylélekkel esengtek hozzá:
--- Mondj nekünk vigasztalást, Istennek küldöttje!
Most esett elsőbbet, hogy Ung sokakhoz szólt, mióta halottnak hitték. Lassan ejtette a szót. Mintha csak szíve legbensejéből akarta volna belesúgni a szívek mélyébe. És az egybegyűltek nagy szegénységüknek és elhagyatottságuknak vigaszaképpen vették, amikor ezt mondotta nekik:
--- Eszetekbe vegyétek, hogy vannak a világon nagyobb javak, mint a gazdagság és a hatalom vagy a testnek örömei. De ebben a háromban van az ember földi rabszolgaságának kulcsa. Éppen ezeknek okából ezt a három kaput döngetik az emberek, akik vérüknek és Istennek ellenségei.
És miközben szólt, világított a sötétben a fájdalom, amit elszenvedett. A nép illetődve hallgatta. És minden szem rászegeződött, amikor így szólt:
--- Rejtett értelmekkel van tele a világ és minden ember azért jön, hogy valami világosságot gyujtson.
És a nép egyszerre meglátta benne a világosságot s ráismert benne a tulajdon fájdalmaira és önmagára. Szerette őt és áhítozta, hogy ezentúl kimondja álmait, vágyát és reményeit.
Mikor pedig a barát elhallgatott és megindult kifelé a templombál, némán utat nyitottak neki. Majd sietve iramodtak szegény hajlékukba és ami gyertyácskájuk csak volt, azt kihordták, amerre ment. És ahogy elhaladt, két oldalt gyertyák égtek az út mentén, fel egészen az égig, ahol a határtalanba elvesző csillagok álltak sorfalat.
S a fehér látomás ment a csillagok útján, a nép szívében pedig csirát vert a bizodalom, hogy újra jár valaki a földön, akinek szavában hinni lehet, aki törődik velük és bajaikban megsegíti őket. És ha látták őt, könnyű volt nekik az imádság, mert ahol ő volt, ott közel érezték magukhoz az Istent. Ung pedig járta az utakat és ő, aki azelőtt a kifosztott országot építgette, most a kifosztott lelkekkel cselekedte ugyanazt.
A vöröskői úr várába is minduntalan jöttek emberek és jelentették, hogy a kivégzett fehér barát megint a nép között jár. Hol abban, hol emebben a faluban látták. Ekkoriban várták már őt úton-útfélen és a magukénak tekintették, mert szóba állt a szegényekkel. A vöröskői lovasai keresték, de nyomába nem érhettek. Szálló hírek nyomán tévelyegtek. Ha sebten eleredtek valahová, a barát már nem volt ott. Beszélt a néphez és többé nem látták azon a tájon.
A vöröskői úr szívében félelem bujkált és egyszerre fegyveresek lepték el a tájakat. Ung azért mind gyakrabban járt ki. A nép szerette és segítette. A fegyveresek hasztalan kódorogtak a tájakon. Ung akkor távol utakra ment, hogy mennél messzebre vigyen erőt és hogy saját visszatérő erejét is kipróbálja.
Egy útján, amint erdőn haladt át, hirtelen rászakadt az este. Sötétedett. Ideje volt hazatérni. Szívében azonban nem volt nyugtalanság. Nyoma sötéttel is meglátszott a világító hóban. Önkénytelen visszatekintett, jól látszik-e a nyoma... Meglepődött... Az ő lábnyoma mellett másik nyom is íródott. A nemrég hullott hó tisztán mutatta. Pedig ő csak magányosan járt itt. Lélek sem volt a közelében. Megfordult. Álmélkodva látta, hogy a másik nyom messzire kíséri az ő nyomát. El nem marad tőle. Ung megindult a két nyom vezető fonalán. De a titokzatos látomás egészen megzavarta. Ki járhatott mögötte. Mélyen elmerült gondolataiba. Szinte bezárult önmagába. Észre se vette, hogy megint sűrű eséssel hull a hó... Mikor újra felpillantott, puha fehér takaró alatt rejtőzött el mind a két nyom. Az erdő felitta az ösvényt. A sötétség egyre közelebb kúszott hozzá a fák között. Hogy talál most haza? Belől azonban a lelke mélyén egyszerre világosság csillant. Kezdte érteni a sejtelmes nyomokat. Kinga járt mögötte. Ki lett volna más. És most láthatatlanul is olyan erősen érezte őt maga mellett, mint még soha. A halál, melynek révéből ő megtért, Kingát is közelebb hozta hozzá. --- Nem halt meg, --- remegett fel lelkében valami nagy ujongás --- most már velem van akkor is, amikor életében nem volt velem. --- És ez erőt és bizonyosságot adott neki. Tudta, hogy ha Kinga vele jár, jók az ő útjai. A hóba mosott páros nyom jel volt neki, hogy rendületlenül higgyen küldetésében.
Az éjjel hullott utolszor a hó. A tavasz fuvalma megérintette a fák hegyét. Egy-egy magas sudáron aranyzászlót lengetett a nap.
Ung most éjjel járt ki. Nappal pihent és magányos óráin gondolta ki, amit az embereknek mond. Az olvadás eszébe hozta, hogy hamarost szabadulnak az utak is. Nem kell már bujkálnia a vöröskői fegyveresek elől. Megy innen Irugra onnan Bertalan püspökhöz és megkeresi a maga igazát.
Orsolya jutott az eszébe. Olyan ritkán látta mostanában nagy útjai közt. Tőle is hamarost búcsút kell vennie. Egy este nem indult útra, hanem beült mellé a lobogó tűzhöz. Alig ismert rá. Sápadt volt az arca. Alakja is mintha együtt fogyott volna a holdsarlóval. Ung hosszan nézte, szótlanul. Orsolya nem beszélt. Nyugalmában valami halk bánat ült. Lelkéből néha sejtelmes fény villant ki fakó arcára. Hirtelen mozdult a keze. A zeneszerszámért nyúlt. Ungot lágyan gyöngyöző muzsika simogatta körül. Aztán édesszavú ének szövődött bele a zenébe. Orsolya kedves meleg hangján szöveget mondott a húrok pengéséhez. Azon az idegen nyelven énekelt, amelynek dalaira valamikor a keresztes vitéz tanította meg anyját. Ung fülébe ismerősen csendült az ének. Maga is hallotta ezeket a dalokat, amikor kinnjárt messze idegenben. Akkor azt hitte, a szilaj életöröm, a lobogó szerelem dalai ezek. Most pedig olyan félve csendültek Orsolya töredezett énekében. Mintha a hangja is megsápadt volna. Eddig sose látott szorongást rajta. Olyan keményen tudott akarni mindent. Mi történt vele? Mi bántja most? Orsolya szeméből riadt fájdalom roskadt elé. Hirtelen félbeszakadt az éneke. Keze lankadtan hullott a hangszer mellé. Most még töredezettebben remegett a szava
--- Te el akarsz innen menni? Ne menj el.
Ung a tűzbe pillantott. Aztán lassan Orsolyára emelte tekintetét. Rémületet olvasott ott és az beléje dermedt. Orsolya tovább beszélt:
--- Féltelek. Az éjjel látásom volt álmomban. Magánosan mentél ezüstös holdfényben. Víz csillámlott a fák között. Véres volt a kámzsád és botod vércsíkot húzott a fehér úton. Gonosz látomás. Ne menj el.
Kinn szél nyargalt neki a háznak. Hátul nyögve panaszkodott az erdő. Ung lassan felnézett Orsolyára és tekintetében ott volt a válasz. Az asszony megértette. Talán nem holnap, nem is tudja mikor, de Ung el fog menni. Mennie kell. Parancsol az igazsága, a becsülete. Más tájakon más emberek várják. Hívja a küldetése.
Szó nélkül állt fel. Letette a zeneszerszámot. De remegő karja nem bírta elég erősen tartani. A hangszer súlyosan koppant a földre és egyszerre megpengett minden húrja. Ungnak úgy tetszett az ő kardja csörrent meg így, amikor beöltözése alkalmával letette.
Orsolya hallgatott. Nézett mélyen mozdulatlan Ungra. Még a szempillájának rebbenése is megállt, mint gyertya viaszába dermedt lepke szárnya a kialvó láng előtt. Sokára nyílt szóra az ajka:
--- Légy szabad távozásodban vagy maradásodban és áldjon meg szándékodban az Úr Jézus Krisztus.
Akkor egész éjjel harsogott a szilaj déli szél. Reggelre elvitte az összelappadt maradékhavat. Zavaros tócsák közt már látszott az út. Egy-két napba telt és behallatszott a szekerek zörgése és a sarat dagasztó barmok nógatása elnyujtott kiáltásokkal. A télbe bezárt emberek az istállóházakhoz csődültek. Állatokat szerszámoztak. Ásók csörrentek. Ekék nyikorogtak. A jobbágyság indult kifelé az ébredező tavaszi földekre.
Ung szemében szomjas láng nyiladozott. Szeme mohón simogatta a szélboronák alatt szikkadó utat.
--- Reggelre kelve tán indulhatok --- mondotta félig csak magának. De Orsolya éber füle meghallotta. Ha Ung nem az utat nézi minden figyelmével, észrevehette volna, hogy felhő fátylazódik át az arcán.
Másnap hajnalban ébredt és mingyárt kámzsáját vette fel. De mielőtt kamrájából kilépett volna, beszéd ütötte meg a fülét. Visszahúzódott és mozdulatlan maradt. Megismerte a hangot. Az első szolgálóasszony beszélgetett Orsolyával. Azt is hamarost kivette, hogy róla folyik a szó.
--- Bizony szörnyűséges kavarodás vagyon odakívül. A földeket mindenütt fegyveres lovasok nyargalásszák keresztül-kasul. Mind egy szálig a fehér barátot kutatják.
Most Orsolya hangja szólalt meg. Mintha remegett volna kissé.
--- Honnan vagy tudomással mindezekről?
A cselédasszony nagy széllel folytatta:
--- A földekről megtérő munkás emberek mondják. Tenger sok fegyverest mondanak. És a népek nagy riadással félemednek. Rettegnek a fehér barátért. Mert eddig csak a vöröskői úr pribékjei keresték. De mostanság a környékbeli hatalmasok valamennyien kiküldék szaglászó portyáikat. Csak úgy nyüzsög tőlük erdő, síkság. Elállják még az úttalan utakat is. A falvakat úgy hajtják meg, mint vadért az erdőt.
Ung a tőrét ragadta kemény markolással. Indulat hévsége áradt el benne. Se látott se hallott. Keze görcsbe szorult a tőre markolatán. Mire megcsitult, már csend volt a szomszéd kamarában. Letette tőrét és megindult a nagy pitvarszoba felé. Már akkor Orsolya maga volt ott. Régi, nyugodt csendes mozdulatával jött felé. Szeme nagy, nyilt tekintetét a máskor félig húnyt pillák sem árnyékolták most. Titkolt öröm édesedett át halkan a hangján, amikor mondta:
--- Te nem hallgattál meg. Az Úr meghallgatott.
Aztán újra az álmáról szólt. Most már tudták, hogy jeladás volt. És Ung nem hagyta el többé az útmenti házat.
Ime hát újra összefogtak ellene, akik a kálvölgyi udvarházban együtt voltak. Eddig is a vöröskői úr mögött állottak, most megint kiálltak a saját fajtájuk védelmére. Félnek talán, hogy nem sikerült a kivégzés. És magános utak csendjén, erdők hallgató rejtekén akarják elveszíteni. De hát mit vétett nekik? Szeretettel volt hozzájuk is. Nagyobbá és mélyebbé akarta tenni az eget mindenkinek, nekik is és melegebbé a földet. Mért sóvárogják olyan mohón, hogy az ő vérével dobálhassák be az eget és itassák meg a földet? Meddig loholnak még a sarkában? Mikor hagynak fel már a hajszolásával? Meddig kell még várakoznia?
Türelme fogytán volt már. A tavasz ott dörömbölt a szívén. Megint tikkadtan szomjazta a távolokat.
Aztán hamarost végeszakadt a várakozásának. Hamarább mint remélte. Egy napon jókorán hangos dörömbölés verte föl az útmenti ház csendjét. Fegyveres csatlósok álltak felszerszámozott vezetéklovakkal a kapuban. Az egyik tisztelettudó szóval kérte Orsolya asszonyt.
--- Légy engedelemmel, hogy eme váltólovakkal udvarodban várakozhassunk urunkra.
--- Ki volna a ti uratok? --- kérdezte gyanakvón Orsolya. --- E környékbeli várakban lakozó főember?
A csatlós fejét rázta.
--- Nincsen nékie semmi köze a garázda hatalmaskodókkal. Az én uram Győr nembeli Fülep úr, aki nádorispán őnagyságától vagyon megtérőben. Törvénynapra járult oda főbenjáró tanúságtételre.
Orsolya asszony helyet rendelt a lovaknak az istállóban és italt is adatott a csatlósoknak. Déltájt megérkezett a Győr nembeli Fülep úr is. Kísérő szolgája nagy tiszteletadások közt kért bebocsájtást ura számára, aki köszönetmondással kíván lenni a lovának engedett istállóért. De személye fontosságának tudata is furkálta az oldalát. Minden útmenti udvarházba állított váltó lovakat és Fehérvártól hazáig bekéredzett minden úri portára, hogy mint szem- és fültanú, elsőnek hozhassa meg a történtek hírét, amelyekben az ő szavát is meghallgatta a nádorispán. Kisebb birtokú, de jó származású nemesember volt. Javakorabeli, erősen kiugró csontokkal. Kissé alacsony homloka alatt apró falánk nézésű szeme fürgén villogott. Nagy dobogva, útiságtól szennyesen rontott be. Krákogva reszelte a torkát. Szögletes esetlen mozdulatokkal csetlett-botlott. Egy állatbőrön majd hanyattvágódott. Nagy tántorogva sikerült magát talpon tartania. Még üléssel sem kínálták, már álltó helyében mondani kezdte sűrű torokreszelések között.
--- Bizonyost hallomással voltál te is asszonyom ama gonosz cselekedetről, miképpen Vöröskő várának ura, Mizse fia Szerafil úr igaztalan ítélettel fejét vétette néminemű fehér barátnak. De most ő is elvette büntetését. A király perbe fogatta hatalmaskodásáért és nádor úr őnagysága Fehérvárra idézte. És ugyanoda szólított engem is tanúságtételre.
Orsolya szívét langyos jóérzés melegítette. Nem állhatta, hogy meg ne szakítsa Fülep úr beszédének bő áradását.
--- Nagy szomorúsággal hallottuk itt is a fehér barát kegyetlen vesztét. Mostan hát ország-világ előtt kiderült az ő ártatlansága.
Fülep úr mohón kapta el a szavát és szaporán hadarta tovább.
--- Kiderült. Kiderült. De én mindíg is hangoztattam. Elmondottam a nádorispán úrnak előtte is. És úgy igaz, hogyha rajtam áll, életét is megmentettem volna. Mert amikoron a híre hozzám jutott, hogy kivégzésére készülnek, osszecsődítettem aki hívséges emberei voltak és a kaszára kapott népekkel megrohantuk a várat. Már a kaput döngettük és rommá dúltuk volna a falakat, akármilyen erősek is. De bizony megkéstünk. Közeledtünket a várban is meghallották és Szerafil úr nagy sebten kivégeztette a barátot.
Ömlött a szó a nemesemberből. Meg se lehetett volna állítani. És szüntelen a maga személyét tolta előre, mint akin minden megfordult.
--- Ha én ott vagyok, --- mondta kérkedve, --- már a pörét másképpen fordítom. De nem engedtek oda, mert nem volt ott se jog, se igazság. De most nádorispán úr őnagysága sok tanúságtételt meghallgatott és meghallgatott engem is, aki tudója voltam minden gonoszságoknak. Így esett aztán, hogy szavam foganatjával el is ítélték a vöröskői urat, de nem azért, mivel vétkezett, hanem a népek miatt, akiket bűntetlensége még rosszabbá és a gonoszban bátrabbá tett volna. Ami azt illeti, keményebb büntetést is kaphatott volna. De hát igen nagy és bejáratos rokonsága vagyon és azok mind váltig ott kilincseltek és kiesekedték neki a kegyelmes bánást. Így csak vezeklést róttak rá. Két hónap minden vasárnapján fedetlen fővel, mezítlen lábbal, kezében égő gyertyával kell ott állnia mise alatt a templom kapujában. Hogy mind az egész nép lássa megszégyenülését.
Nagyot fújt az egylélekzetre kiöntött beszéd után. Orsolya csak most érkezett rá, hogy hellyel kínálja a nagy asztaltábla mellett, amelyre gyöngyöző bort és kenyeret készített. De Fülep úrnak nem volt érkezése. Csak egy kupa bort hajtott fel nagy sietve, de azt is inkább azért, hogy torkát öblítse és a nyelvét újra megoldozza. A kortyantások közt is beszélt:
--- Sietős úttal vagyok mostan. Még sok szíves udvarházakhoz be kell néznem, ahol türelmetlenül áhítoznak tudomást mindezekről. Hanem ránk következő vasárnapon, már csak két napba telik, magam is bejövök misét hallgatni Vöröskőre, mert látni akarom ama gőgös nagy úrnak megcsúfoltatását. Most pedig megköszönöm hozzám való szíves hajlandóságukat és megyek is Isten nevében. Csak éppen azt kívánnám még elmondani, hogy a tanulatlan nép mindenfelé olyas beszédeket tesz, hogy a fehér barát megintelen itt jár-kel közöttük. Amitől igen megfélemedett Szerafil úr és a többi főemberek is, akik véle a király ellen fogtak, mert nagy rettegéssel gondoltak arra, hogy a barát valamiképpen mégis életben maradt és panaszt tehet a királynál. El is állattak minden utat fegyveres portyákkal és végigszaglásztattak minden tájakon. Amikor azonban hallomással voltak, hogy a vöröskői úr bajba keveredett, sürgős igyekezettel szólították vissza embereiket, nehogy valamiképpen ezt még rovásukra írják. Pedig hát kár volt a nagy ijedelem. Régen meghótt szegény barát. Mert én csak tudnám, ha élne. De így volt ez világnak kezdetjétől. A tanulatlan nép mindíg sok hiedelmeket terjeszt. Bizony kárát vallja, aki amazoknak szóbeszédei után indul.
Keze már türelmetlenül gyűrte a süvegét és az ajtó felé kapkodta beszéd közben a tekintetét. Még valami rövid köszöntést mormolt. Azzal már kinn is volt. Az egyik csatlós nyeregbe segítette. Hamarosan el is tűnt embereivel az erdőbe kanyarodó úton.
Orsolya csendesen nyitott be Ung kamarájába. Az arcán látta, hogy mindent hallott. Közel ment hozzá és ráemelte sötét pilláktól árnyékolt-szemét. A hangja súgásba fullt, mikor mondta:
--- Most már szabad az út. Elmehetsz békességgel.
Vasárnap feketélő sűrű seregben lepte el a környék népe Vöröskőt. Mindenki látni akarta Szerafil úr vezeklését. Mikor azonban a nagy úr a templom elé érkezett, számos rokonsága és atyafia olyan sűrűn körülállta, hogy senki sem láthatta megaláztatását. Csak Donáta asszony járt lehajtott fővel a nép között és adott segítő ajándékot a szegényeknek. A misét nagy tisztességgel és áhítatban énekelve hallgatta. Azután hívségesen kísérte fel a várba az ő hites párját.
Ung lelkének közömbös volt már mindez. Mi bűnhődés is érte a vöröskőit. Egy szál gyertyát kellett elégetnie a templom kapuján kívül minden gonoszságáért, mert rangbéli főember volt, míg annak a közrendűnek, aki vadat ejtett a királyi pagonyban, kezét metszették le. De Ungnak nem is a más bűnhődése kellett, hanem a maga igaza, tiszta mentessége a rút vádak alól. Ezt megadta már neki a nép hite és szeretete. Holtnak hitték, de holtában is megadták neki. Túlvilági árnynak vélték és mennyei pálmával övezték. De ő nem is vágyott már földi dicsőségre.
Egy estelen nagy tiszta nyugalmat érzett lelkében. És tudta, ez az az óra, amikor Orsolyától búcsút vehet.
Fehér kámzsáját öltötte magára. És mikor a pitvarkamrába belépett, Orsolya is tudta, hogy most örökre elmegy innen. Csendes léptekkel ment az asszony felé. Övkötelében olvasója mellett ott volt kétélű tőre, egyetlen fegyvere. A nagy pitvarkamrában csak a nyugtalan mécsvilág ébresztgette az este álmos sötétjét. A húros zeneszerszám hallgatott.
Ung meghajtotta fejét. Szava bársonyosan ért az asszonyhoz, mint lágy símogatás.
--- Isten nagy jósága áldjon meg sok jóságodért, amikkel engem ajándékoztál. Anyám adta nekem az életet. De te visszaadtad, amikor már elveszett.
Az útmenti ház asszonyának hangja kedvesen szállt át a csenden:
--- Mindíg tudtam, hogy tennivalóm van még e világon. Íme most eljött az idő és az úr elküldte nekem az ő nagy világosságát.
Ung még jobban meghajtotta fejét.
--- Az Úr Jézus legyen veled. Utamban imádkozom majd érted --- mondotta és lassan megindult az ajtó felé.
Orsolya mégegyszer elébe került:
--- Hová vagy indulóban? Pécsnek tartasz, Bertalan püspökhöz?
Ung szelíden ingatta fejét.
--- Mit keresném tovább igazamat. Eme tájakra pediglen megtér a király segítő kezével. Engem amoda keletnek szólítanak a tatárdúlta, kifosztott vidékek, ahol segedelmet és vigaszt áhitanak az emberek.
--- Vigyázz, erőd még zsenge. Pihenj meg útközben.
Ung fölemelte a fejét. Szemében olyan láng gyúlt, hogy fény öntötte el az arcát. Lángolt a hangja is:
--- Én nem pihenhetek. Mennem kell és utamon nincs megállás. Kínon, szenvedésen, megaláztatáson és poklon át, de fényen és ragyogáson át is mennem kell előre.
Orsolya most feléje hajlott. Arca fölött nevezhetetlen borzongás futott el, mint titokzatos nagy találkozások pillanatában. Mindíg csukott szája megnyílt és szeme mély megértésben ragyogott fel. Ung tekintete már messze járt akkor. Elméje jövendő feladatok végtelen távlatát kutatta. Szívében forró indulattal buzgott fel a nagy elhatározás mindent lebíró tettekre. Ajkán ott égett a magának tett fogadalom: ,,Odaadni mindent, feláldozni mindent!" Ha belepusztul is, ha tönkremegy is, de teljesíteni fogja azt, amire küldetett.
Pillantása Orsolyára tévedt. Az asszony arcáról bágyadtan nézett rá vissza az a fény, amely benne lobogott. Hirtelen elszorította valami a szívét.
Még egy lépést tett az ajtó felé. De megállt. Megrendülve kérdezte:
--- Hát te Orsolya?
Az útmenti ház asszonya lassan meghajtotta a fejét. Testén láthatatlan remegés borzongott át. Most önmagába nézett. Elmult életébe merengett vissza. Aztán káprázva révedt az eljövendő napok homályába, amikor bekopogtatnak majd hozzá távoli utak hírei. Amikor szelíd remegéssel csüng más örömén, más életén. És egyszerre megáradt benne valami nagy melegség. Az asszonyi szeretet örök mozdulatával tárta ki két karját, mintha magához akarná ölelni az egész világot.
Arcán még csüggedés fakult, de a hangjában már erő csengett:
--- Te legjobban tudod, hogy nemcsak az a mienk, amit az Úr kegyelme csakugyan nekünk adott, hanem az is a mienk, amit szeretünk, még akkor is, ha az, amit szeretünk, a másé.
Orsolya már nem beszélt. Ungban is mély megilletődés hallgatott. Keze a kilincset kereste. Kinn már ragyogtak a csillagok. Ung kilépett tiszta világuk alá. Fehér kámzsája még sokáig derengett a sötétből az útmenti ház felé, ahol Orsolya hosszú árnyas szempilláin forró könnycsepp tükrén csillant meg egy távoli csillag fénye.






XII.



Édes tavaszi szagokkal költötte reggel a sarjúszél.
Az út mentén fehéren virágoztak a fák.
Keleten láthatatlan kehely óriás tűzostyát emelt. Csicsergő madárének csengetyűzött elébe. Ung belenézett a napba és megindult a fényesség irányában.
Nem kellett sokáig mennie. A szemhatáron csillagokba akadt a fény és sziporkázva röppent szét. Tornyok keresztjei voltak. Hamarost előtetszettek a városfalak is. Tetők tört vonalai villámlottak sötéten. S a tornyok fölött magasan, aranyprémmel szegett felhők vonultak. Ung tudta, hogy Fehérvárhoz érkezett.
Errefelé mind sűrűbben látszottak tornyok és amint közelebb került a falakhoz, már felmérhette szemével, milyen épségben maradt meg a királyok koronázó városa. Járás-kelése közben hallotta már ennek hírét, de jóformán maga sem hitte. Most láthatta tulajdon szemével. Úgy mondották, hogy a királyi várost is körülözönlötte a tatárok tenger hada. De az lett megmentője, amire tehetős polgársága váltig panaszkodott. Ung már észre is vette a mezők zöldjében szerte megcsillanó foltokat. Mintha homályos tükörcserepeket szórtak volna szanaszét. A füvek közt mindenfelé kivillódzott az álnokul megbúvó nedvesség.
Fehérvárt ingoványos, lapos rétek környékezték. Ezeknek köszönhette szabadulását. A tatárhadak kemény télben keltek át a beállott Dunán. De amint az első tavaszi szelek hévsége meghozta az olvadást, egyszerre megsüppedt alattuk a talaj. Éjtszakától hajnalig tengerben lelték magukat. A sátrak gombjáig ért a víz. A lovak feje nyerítve meredezett ki belőle. Ezrével veszett ember, állat a nyiladozó dágványokba. A langyuló szelekben lázt lihegtek a mocsarak. Forróság vert ki a testeken és a hadirendek sorában félelmetes hamarsággal kaszált a dög. Hadaknál erősebb úr kezének sujtását érezték a tatárok és sietve eltakarodtak a tájékról.
Ezeken jártatta elméjét Ung és közben a város kapuja elé érkezett. Az egyik őr szavára riadt fel. Lánc zárta el a bejárást. Előtte már sűrű csoportban várakoztak a megfáradt utasemberek. Szekér is tanyázott ottan elégséges számmal.
--- Hé, atyafi, --- mordult feléje a nagybajszos őr szava --- vagyon-e valamelyes szabadságleveled avagy országjáró utakat engedelmező írásod, érvényes pecséttel?
--- Engem Bertalan püspök úr küldött, --- mondta szelíd szóval Ung --- de szívemben még magasságosabb Úrnak írása vagyon.
Az őr bambanézésű szemét meregette:
--- Pecsétes pergáment kelletik emide, atyafi, mert úgy vedd eszedbe, hogy Király úr felsége mulatja személyét eme falakon bévül, annak okáért hát minden fajta utakon ténfergőt bé nem bocsájthassunk.
Ung magasra emelte fejét. Sápadt homlokáról messze vert a fény.
--- Éppen Király úr felségének színe elé volna járulásom.
--- Te, Király felsége elé, te ágról szakadt! --- bömbölte félig haragosan, félig jókedvűen a strázsa. És már emelte dárdanyelét, hogy odébb lódítsa vele Ungot az útból. De társának kemény marka még idején elkapta a sujtásra lendült fegyvert.
--- Megállj, te baromállat, --- recsegett rá a hirtelenkezű őrre, --- vak volnál talán, hogy nem látod ki áll előtted? Egyházi személy, vehetnéd észre köntöséről, kinek szabad járás-kelése vagyon. Dícsértessék atyafi, --- szólt most oda Ungnak és kiakasztotta kampójából a lánc végét, közben dárdája nyelével nyomta vissza a rés köré tolongókat.
Ung benn volt a városban, ahová úgy húzta már a szíve. És ugyanott volt a király is, akinek színe látására úgy áhítozott ama szívszorító erdei futamodásának nézése óta. De most a városnak látomása fogta meg figyelmét. Egyszeriben megmutatkozott, hogy nagy királyok kedvelték és maguk tetszésére csinosították ezt a helyet. Takaros tisztaság volt az utcákon és az út mentén lerakott nagy kockaköveken sárvízben is száraz lábbal lépkedhetett az óvatos járókelő. Kétoldalt szemre való, tehetős házak voltak. Volt amelyiken tornyocskák is ékeskedtek. A kapukat míves kézzel faragott bálványkövek támasztották, olyik fölött meg kőpaizsokon domborodó címerek alakzatai hirdették, mely főnemesi családnak birtokai.
Ung jobbra-balra nézelődött. Egy-egy szembejövő a ruhájára pillantott és csendes dícsértessékkel bökte meg süvegét. Alig adta vissza a köszöntést, úgy elmerült figyelme a látnivalókba. Néhol magasba kapaszkodtak a házak és szinte szorosságba torlódtak. Bizony szűk volt nekik a régi falak vastag gyűrűje, mintha egymásnak vetett vállal gyüjtötték volna az erőt, hogy szétfeszíthessék.
A házak köze nem volt éppen széles. De szekér mellett gyalogosok is megfértek rajta. Ung visszaemlékezett, milyen sötét és girbe-görbe futású sikátorokat látott külországi városokban és szívét elégedett érzés melengette. A mi királyi székhelyünknek nem volt oka szégyenkezésre.
Egyszerre térbe szélesedett az utca. Megvilágosodott Ung körül és a délelőtti nap csúcsos toronytetőkön csillogott meg. A tér közepén hatalmas templom állt szemközt vele és Ung alig tudott betelni nézésével. Még emeltebb középső hajója sem volt túlságosan magas, de négy sarkán négy sudár torony szökött az égbe és a tornyokat erős, széles lábukat ferdén megvető falazatok tartották, akár a római castellumok négyszögletes bástyái, minőket a messze párizsi iskolában tanult. Nem lehetett ez más, mint a híres nagy bazilika, amelyet még szent István király kezdett rakatni csodálatos mívelkedéssel az örökké Szűznek dicséretére.
Ung Párizsra emlékezett. Ott a szigeten más mívű volt a székesegyház, amelyet jámbor érsekek évtizedek során rakattak Childebert királynak régi Szent István-egyháza fölé. Azon csipkébe tört a kő és a csúcsok mint kőlovasok dárdahegyei álltak őrséget körülötte. De ez itt csupa erő és hatalmasság volt. Nemcsak temploma, hanem vára is a hitnek.
Most tüzetesebben szemre vette. Bizony nem volt ez sem híján szemrevaló finom mívességeknek. Falába fonatos faragásokkal ékes köveket raktak be az építőmívesek. És a tetőket gránitoszlopok erőssége is tartotta. Elől pedig simított kövekből épített boltívezetű csiszolt márványkapu engedett bejárást. Körülte négylábon álló oroszlánállatok hátán pihentek az oszlopok és vörös meg kék színezéssel, faragott levelek fűzése csavarodott fel rajtok.
Ung ájtatos főhajlással térült be a bazilikába. Letérdelt a pádimentom márványlapjára és jó darabig buzgón imádkozott. Mire imájával végzett, szeme is megszokta a homályt és látta, milyen csodálatos faragásokkal megtarkított a kórus és Krisztus asztala fölött az erezetes márványkőből való ciborium és mind az oltárok körül sáraranyból vert és drágalátos kövekkel befoglalt táblák ékeskednek.
Örvendező büszkeséggel telt meg a szíve, ahogy kifelé indult. A téren fekete kámzsás szerzetes haladt át. Ung úgy gondolta, tőle tudakolhatná, merre térjen, hogy a királynak közelébe juthasson. Az Úr Jézus dícséretével köszöntötte s mivel látta, hogy a bazilikába tart, az egyháznak magasztalásával kezdte.
--- Boldogság lehet ilyen ékes és nagymívű templomban áldani az Úrnak dicsőségét.
A szerzetes szeme megcsillant az elismerésre.
--- Szemmel látható, --- tódította maga is a dicséretet, --- hogy adakozó kedvű jámbor királyok építették. Egyebekben magad szemlélhetted minden kegyes szépségét. De azokon kívül is, amiket nézhettél, egyéb ékességes dolgoknak számlálhatatlan sokféleségei vannak még ott. Palástok és mindennemű egyházi ruhák és a szinültig megtöltött kamarákban remekbe mívelt kristály ezüst, és arany edények, minőkkel csak királyok gazdagsága hódolhat a királyok Királyának.
Ung szavába kapott:
--- Mondják, Király úr felsége maga is itt lakozik most koronázó városának falai közt?
--- Ha igyekezettel vagy, --- mondta a szerzetes, --- tulajdon szemeddel is megláthatod. Hallottam, miképpen főrangbeli emberekkel és értő mívesekkel a falaknak mineműségét vizsgázza, hogy vívhatatlanná erősítse újabb nagy veszedelmek idejére.
Ung gyorsan elköszönt és megint a városfalaknak vette útját. Hamarost oda is érkezett és mert jócskán megfáradt már a járásban, leült a lépcsőzetre, amely egyhelyütt az öles fal peremére vitt fel. Gondolta a király és kísérete is erre veheti talán útját.
Egyszerre beszédet hallott a feje fölött és lépések dobogását is hallotta. Érces, de már korosabb hang szólalt:
--- Te Király Felséged is láthatja, hogy kevés eme falaknak magaslatja, még palánkokkal és font sövényekkel kell emeltebbre rakni.
--- Úgy, amint ama fehér barát cselekedte segősdi várunkban, --- felelt neki egy tisztacsengésű hang. --- Eme kastélyunk nem volt ilyen hatalmas és bátorságos, minekelőtte ő meg nem rakatta.
Ismét másféle hang kapott szóba, vékonyabb, mégis férfias:
--- Azonképpen kell rakatnunk mindennemű vári míveket, amiképpen ő mutatta ott példájával. Hyeronimus mester is így mondotta.
Most alighanem Hyeronimus szólalhatott, mert idegen lejtésű volt a beszéd és ugyancsak birkózott egyik-másik szóval:
--- Valóban sok csodálkozásokkal szemléltem, ama mondott papi embernek ségösdvári építkezéseit. Észbe nem is foghatom, miképpen szerezhetett jámbor foglalatosságainak közepette egyazon járatosságot hadi és építési tudományokban. De azt megbizonyosíthatom, mikép külországokat járt ember kellett légyen, mert csakis ottan tanulhatta a védekező műveknek emez újabb szokású és fortélyos alkalmazását.
Most éppen Ung feje fölött csendült meg az az érces hang, amelyet legelsőbbet hallott. Úgy tetszett neki, megállt mentében, hogy így nyugodtabban szólhasson valakivel:
--- Igenis, sok jó hallomással voltunk ama fehér barátról. Itt járt a népek közt. Csitította és erősítgette őket a nagy romlás napjaiban. Amerre járt épített a keze, köveket úgy mint lelkeket. Azonképpen csak igaz dícsérettel szólhatok nagy hűségéről koronás Urunk személyéhez. Sok üggyel-bajjal igyekezett megbékéltetni a nemes rendbélieket a hatalmaskodó főrangúakkal.
Közben már távolodtak megint a hangok. De Ung még jól hallotta, amint valaki így szólt:
--- Bizony nagy kár, hogy a vöröskői úr igaztalan kivégeztette.
A tiszta csengésű hang felelt rá. Ung már tudta, hogy ez csak a király szava lehet:
--- Bertalan püspök panaszt is emelt érdemes fiának halála miatt és a kegyetlen indulatú úr el is vette büntetését, de már a szegény barátot fel nem támaszthatjuk. Ambátor, hogy --- és itt kis szünetet tartott, csak úgy folytatta, --- a népek, hallomásomnak szerinte, olyan hiedelmekben leledzenek, hogy még mindíg közöttük jár az a barát. Van olyik, ki erősítgeti, miképpen szólott volna is vele.
Rekedtes vén hang mondta rá:
--- Aki a népért adja önmagát, nem is halhat az meg soha.
A hangok lassan távolodtak. Amint Ung felnézett, éppen akkor látta, hogy kanyarodik el fenn a városfal széles tetején egy kis csapat. Gazdag öltözetű urak, papi emberek és valamennyien nagy tisztelettel környékeztek egyet, aki figyelemmel szemlélődött jobbra-balra és ugyancsak méregette a falakat tekintetével.
Ung elgondolkozva hajtotta le fejét. Érdes hang rezzentette föl. Testes, kivörösödött képű polgár állott mellette. Formáját nézve a pékek, vagy a pecsenyesütögetők rendjéhez tartozhatott.
--- Hé, atyafi, --- dörrent rá Ungra, --- mit gubbasztasz itt, mint az özvegy túzok. Ha akarsz csodát látni, most láthatsz. Amoda tekints.
Megragadta Ung kezét és a falkanyarodó felé fordította, ahol éppen akkor tűnt el a falak tetejét járó díszes csoport.
--- Abbizony, csekélyet megkésüdtél --- reszelte a hordótermetű, --- pedig hát láthattad volna magát Király úr felségét és véle Kán László nagyuramot, nádorispán őnagyságát. De ottan volt a csapatban a hírneves Gutkeled nembéli István úr és a vén Dömötör, a Csáknemből, ki is most országnak bírája, azonképpen Rátót Lóránt uram, az új étekfogó, na meg a Ludány nembéli Bakomér a székelyeknek ispánja is. A falakat vizsgázzák mostan széltében, hogy nagy erősítésekkel készítsék fel a várost minden új veszedelmekre. Azért magukkal visznek bizonyos külországbeli Hyeronimus nevezetű míves mestert, aki nagy tudós építő hírében áll Burgundiában és Brabantiában.
Ung már alig hallgatott oda. Szeme a távolba révedt. Még egyre a királyt és kíséretét kereste a messzeség fátyolos kárpitjai mögött. Elméjében tusakodtak a gondolatok. Íme most másodszor is látta a királyt. Látta méltóságában. Látta abban a szorgos szeretetben, amellyel megpróbált országa és népe nagy bajaihoz lehajolt. Látta emberségében és melegséggel buzgott benne a tudat, hogy a király emlékezetében viseli az ő nevét és megbecsüléssel van munkájához.
A testes polgár hamarost észrevette, hogy a fehér kámzsás barát nem igen figyelmez rá. Megbökte süvegét:
--- Az Úr kegyelme véled, --- mondta. --- Úgy veszem észbe, nem nagy figyelmed vagyon a főrangbéliekre. Bújj csak vissza a cellád odvába és morzsold ott az olvasódat. Mert azért ugyan kár itten kuporogni a nagyoknak útjában.
Némi nehezteléssel rándított a vállán, mint aki nem érti az effajta közönyt és már döcögött is tovább. Hirtelen elnyelte egy sikátor torka, Ung utánaküldött pillantásával együtt.
A barát maga is felállt. Lassú, bizonytalan léptekkel megindult a fal mentén abban az irányban, amerre a királyt és kíséretét eltűnni látta. Maga sem tudta mit akar. Akaratlanul vitte a lába. De szívében már nem buzgott olyan erővel a szándék, hogy a király színe elé járuljon. Mit is akarhatna tőle. Dícséretet, elismerést, jutalmat koldulni? Mert ezt hihetnék! Rossz szándékúak megvádolhatnák. A király tud róla. Elismerését megkapta már úgy, ahogyan őszintesége felől kétsége nem lehetett. A király ország-világ előtt hirdette az ő cselekedeteinek nagy érdemét. Alakját emlékezetében az igaztalan halál tiszteletadó fénye övezi. Most álljon elébe, akit mindenek halottnak tudnak. Nem jó, ha a halottak felkelnek sírjukból és a földet érintik léptükkel. Sápadt kísértet válik csak belőlük. És nem hihetnék-e csalónak, aki a másiknak javait és érdemét kívánja a maga hasznára megszedni. Látta a királyt. Hallotta elismerő szavát. Mi kell még több. Irugra is el akart menni. De az Úr másképpen fordította. Talán most is jelet adott neki, hogy mintegy a magasságból hullatta hozzá a király szavát. Oktalan itt tovább vesztegetni idejét. Az Úr egyre figyelmezteti, hogy küldetése van. És az országnak messze térségei várnak még rá, ahol nem járt nyugtató. Bizonyost nagy zavarodásban és félemedésben vannak még ottan a népek. Egyszerre felkáprázott emlékében a kolontói pusztulás. Vajjon miképpen fordult ott azóta? Úgy érezte, mintha láthatatlan kötelek húznák kelet felé.
A várfal szögletbe fordult és megszélesült térséget hagyott a házak felé. A tekintet ujra szabadon szállhatott előre. Ung hirtelen megint a királyt és kíséretét pillantotta meg. Már leszálltak a falakról és jól előtte jártak. A távolból csendesen követte őket a fal árnyékába húzódva.
Most nagy kiáltozás vert a fülébe. Az egyik utcasikátorból katonák rajzottak ki és hangos ujjongás harsanó örömével köszöntötték a királyt. Egy katona lelkességében magáról feledkezve ugrott oda, hogy vállára emelje. A király szeme haraggal villámlott rá és megütötte.
A katona riadtan támolygott vissza. Kemény, szinte kegyetlen volt a király mozdulata és Ung mégis érezte, hogy nem gőgből fakad. A királyhoz nem lehet hozzányúlni. Mert ha szeretetből lehet, lehet gyűlöletből is.
Szeme az öles falba ütközött. És a sötéten magasló kőtömeg még világosabbá tette benne érzését. Igen, keménynek és érinthetetlennek kell lennie a királynak. Ha ellágyul az olyan, mintha rés támad a várfalon. Beveszik a várat a résen át.
Most olyannak látta a királyt, aminőnek a sajómenti rengeteg látomása után sokszor kívánta látni. Úgy érezte, hogy minden vágya teljesült. Egyszerre másithatatlanná vált lelkében az elhatározás, hogy indul Kelet felé. Egy tekintetet vetett még a távolodó király felé. Aztán szilárdan megfordította lépteit.
Még aznap elhagyta a várost. Gyalogszerrel haladt a széles hadi úton a frissen berzenkedő tavaszi szélben. Körülte a napfénytől s a szikkasztó fuvalmaktól már aprócska fellegekben borzolódott az út pora. Az erősen tűző nap hévsége és a szapora járás meg fárasztotta, jó darabot ment már. Útszéli kő kínálta pihenővel. Leült rá.
A város felé fordította tekintetét. A messzeségből még bizonytalanul kivillantak Fehérvár magas tornyai. Egyszerre porfelhő kavarodott. Lovascsapat közeledett az úton. Akik legelől jártak kürtjeiket fújva sebten lovagoltak előre. Ung megismerte a király kíséretét s köztük egy büszke lovasban magát a királyt.
Tekintetét vizsgálón küldte útjába. Most szemtől-szembe jött vele a király. Bár távolról látta eddig és sohasem szólt vele, azért tudta, hogy jóságos és szelíd tud lenni a király, érdemeket elismerő, de szívós, elszánt és kemény is, ha népe javát így munkálhatta. Érezte benne is az Árpádok erejét s a királyság elmerült hatalmát és felségét látta feltámadni a lovasban.
Lelke útján is port kavart a multak dobbanó járása. Árpádot látta megjelenni a hágó szorosában hadi népével. Árpád átalölelte az országot. Megroppantak az erdős hegyek bordái attól a szorítástól. És hamarost megroppantak a világ bordái is magyari lovasok rohamától. Így száguldottak neki vad ázsiai szélvészként a húnok és avarok is napnyugatnak. De szétmorzsolódtak tulajdon szilajságukban. A roppant Ázsia jött bennük ide meghalni. Árpád is elhozta ide napkelet bátor, nemeslelkű, de fegyelmet nem ismerő, erőiben szertelenül bizakodott népét --- idegenek közé.
És a magyar mégis megállt itt. Mert Árpád és sarjadékai nagy küldetést tudtak magukban. Tekintetük századokba röppent előre. Szentek és hősök termettek közöttük. Férfiak voltak és lovagok. Cselekvésben kemények, hitben mélységes hódolásúak. És aki most itt jött feléje, az is milyen terhet emelt vállán. Kegyetlenebbet, mint bármely elődje. Birodalmában még fel sem száradt a vér, még ki sem hűlt a zsarátnok, keze már falakat rakott. Szíve már tékozolta jóságát az esettek közt. Komor méltóság áradt rajta és ez magánosan és büszkén szárnyalt magasba. Ung látta, hogy nem engedi lerángatni a tömeg közé, ez az egy, amit megtart magának.
A csapat most egészen a kőig ért és a király lova éppen előtte léptetett. Ungnak erejébe került, hogy megszilárdítsa remegő tekintetét. Érezte, hogy most rajta pihen a király nézése. Súlya volt ennek a pillantásnak. És amint nyomásában lassan, szinte fáradságosan emelte ő is tekintetét, látta, hogy a méltóságteljes lovas némán megemeli süvegét. Szent királyok unokája, a boldogságos Erzsébet testvére köszöntötte az útszéli szerzetest. És azzal a fenséggel nézett le rá, amelyrol ő maga sem tudhatott, mert mindégtől való volt az ő vérében.
Ung illetődve mélyen hajtotta meg fejét és egész valójában azt a megborzongást érezte, amit csak választott nagyság színe előtt érez az ember.
Mintha a fáradtsága is eltűnt volna. Megint nekivágott az útnak. Keletnek ment, amerre porfelhőben tűnt el előle a király és kísérete. Így rótta az utat. Ha nagyon megfáradt, éjjeli hajlékot adott neki valamelyik udvarház.
Harmadnapon ezüstös csillogás kapott a szemébe a földek szélében. A nap fényessége gyorsan egymásba múló vízfodrokon bukdácsolt. Már füle is hallotta a habok loccsanását. A Dunához érkezett.
Végigjártatta szemét a partmentében. A vízfolyás irányában kis zsupkalyibán akadt meg a tekintete. És mintha a kalyiba előtt sajkát ringatott volna a víz.
Hamar elérte a helyet. Ahogy sejtette, emberek lakása volt. Gyér szalmán két férfi hevert a kunyhó szűkös barlangjában. Ung köszöntésére felserkentek. Az álom még mindakettőnek szemében bujkált.
--- Hajósok vagytok? --- kérdezte Ung kissé bizalmatlanul a két elvadult külsejű embertől.
Az egyik nyomban felelt, készségesen. Tisztelettudó volt a hangja.
--- Hajóvontatók voltunk, jámbor atyafi. De már nincs vontatni való hajó a Dunán.
--- Mért nem térültök valamely faluba vagy udvarházba, ahol hasznát látnák kezetek munkájának? --- kérdezte jóakarattal Ung.
Most a másik rongyos ember szólalt:
--- Nem tudunk elszakadni a víztől. Nem is értünk semminemű kétkézi munkákat. A folyó megadja falatunkat. Nagynéha vetődnek eme tájakra vándor emberek is, azokat visszük a partnak mentében ott ama roggyant sajkán. Kis kenyérkével, egy ital borral fizetnek érte.
Ung szeme megcsillant:
--- Átalvetnétek engemet a folyón? Jó néhány falat kenyér akad az én tarsolyomban is.
A két ember tágra nyílt szemmel meredt rá. Ung a szemükből olvasta, hogy hibbant elméjűnek nézik. Csak álltak vele szemben tétován. Hol rá, hol meg egymásra pillogtak. Végtére szólalt az egyik:
--- Miért kívánkozol amoda túlnan, jámbor atyafi. Nem hordozunk mi soha senkit ama túlfelől való partokra. És ottan se láttunk még emberi lelket felbukkanni, bátorsággal napoknak hosszán át kémlelődtünk már odafelé sűrű semmittevésünkben.
--- Csakis pusztulás sanyaroghat ottan. Hiszen mindeneket leöldöstek a tatárok, --- tódította a másik. Majd nagy fejcsóválások közt folytatta. --- Amíg a Duna a kegyetlen télben be nem állott, szüntelen égések vöröslöttek át hozzánk. Szakadatlan hajnalok hasogatták az égnek peremét. Amikoron azután a jég hidat vert a nagy vízen, mi is megfutamodtunk és jól elrejtezkedtünk a lápi nádak között. És hogy ismét elémerészkedtünk, életnek semminémű mozdulását nem neszeltük odatúlról.
De Ungot semmi riasztás nem ingatta meg szándékában. A két hajós átalvetette a folyón. Még a kenyeret se vették el tőle. Úgy mondták mindaketten, hogy neki inkább leszen arra szüksége a megtartott vidékeken. Még a sajkából is visszaszóltak érte. De Ung már nem hallotta szavukat. Lépte szaporán vitte keletnek az úttalan tájon.
Mert utat eleinte haszontalan keresett. A füvek derékig értek. Sokhelyt még az embert is tetőzték. Úgy megsűrűdtek, hogy Ung csak tőre segítségével tudta magát keresztül verekedni. A nádak mindenfelé mohón befalták magukat a földek belsejében. Még jó félnapi járóföldekre is vízimadarak röppentek föl undok rikácsolással.
Ung megtorpant. Még egyszer visszanézett. Szemébe csillámló szalagot vont a Duna távol vonala. De a buja zöld nádak közt is szerte villództak a tükrös csillámlások. Rengeteg víz bújt itt meg a csalóka növényzet alatt. Mintha a Duna nyomon kísérte volna. A vizek párákat küldtek utána. A párák közt sarkába lopakodtak az emlékei is. A komáromi könyörgő processzió topogott utána fulladt tolongásával, az ereklyét tartó gvardiannal, a sírokról tépett kis földes fakeresztek seregével. A némaság úgy hánytorgott utána, mint rettentő halotti siralom. A halál országába térült most. Az élő természetnek ez a szertelen túlsága hirdette neki az ember hiányosságát, az elátkozott, öldöklő tétlenséget.
Remegő lábbal botorkált megint előre. Mi vár rá itt? Útnak se leli nyomát. Talán a halál borítja rá némaságát ebben a kietlen magányban, még mielőtt élővel szólhatna. Szeme belefájdult az erős nézésbe. Előre küldött tekintete egyszerre beleütközött valamibe a sok tévesztő zöld között. Mintha sápadt, meggörbült viaszgyertyák meredeztek volna elébe. Most szembe jött vele a processzió. De lángja nem volt a gyertyáknak. Meghaltak azok is.
Előbbre fúrta magát a látomás irányába. Dögtetem felfelé meredező bordacsontjai voltak, amiket gyertyáknak nézett. Aztán több tetem is következett sorjában. Mintha látta volna már így a sorjában elhullott állatokat, de még akkor rajtuk lézengett a foszladozó hús. Az utak mentén hevertek így, amikor végtelen éjtszakákban nyargalt nyugat felé a leselkedő tatárportyák közt. A fehérre ázott vázak megmutatták neki az utat.
Gaz és gyom verte fel, mert nem járta senki. De amerre haladt, gyérebb volt a burjánzás, keményebb a talaj, mint szerte a süppeteg porhanyó. Ung követni tudta.
Szótalan ment tovább. A nagy némaság úgy borult rá, mint óriás cella. Fenséges volt a magánya és a végtelen egyedülvalóság lassan bontogatta benne a szeretetet azokhoz, akiket el fog érni és akiknek szükségük van reá. Ung érezte, hogy megint énekelni fog a szíve. És nem volt már benne pillanatnyi csüggedés sem.
Jódarabot haladt. A táj változott. Fekete tarlók gyásza fogta körül. A felgyujtott vetések üszkét az őszi záporok, télvizek sem mosták el. Keserűn beleöregedtek a földekbe. Újra lápos, dágványos morotvák következtek. A tavaszi nap beléjük feküdt s a meglebbenő fuvalom már undok szúnyogfelhőket hajtott fel poshatag, pállott szagokkal.
Sok dög málladozott ott egymás hegyén-hátán. Egyre elviselhetetlenebb bűzök terjengtek. Ung délnek kanyarodott kissé, hogy elkerülje azt a förtelmes mocsarat.
Megint öles füveket választott szét. Kezét bogáncsok hasogatták. Nagy nehezen útfélére talált és bátrabban léphetett. Jól beesteledett már, amikor a sűrűben nagyot botlott a lába. Üszkös gerenda hevert útjában. Aztán több is. A kibukkanó hold szennyes falmaradékra nézett. Ung elhagyott falu porig égett romjai közé került. Talált egy falzugot. Feketült gerendákkal elrekesztette a réseket, ott töltötte az éjtszakát.
Nyugtalan álma volt. A nappal néma magánya éjjelre hangokkal telt meg. Madárvisongás riogatta álmából. Egészen közelről hallotta a nádi farkasok üvöltését.
Nehezen várta a reggelt, amely záporszagú friss széllel érkezett. Megint a kelő napnak vette útját. A romfalu mellett ösvény nyomára lelt, azt követte. Másodnapja ment már, emberrel még nem találkozott. A nagy egyedülvalóság tüzet rakott emlékei alá. Itt a végtelen égmező alatt az elvadult roppant térségen végiggondolta sok bolyongásait mindazidőtől, hogy Szent Genovéva városának iskolájából elindult mostani magányos járásáig, és egyszerre ráeszmélt, hogy minden pillanatában Isten igazította lépteit. Mindennél bizonyosabban tudta már, hogy Isten törvénye van az ember életében, de csak mikor a lélek ennek bizonyosságát megismerte, akkor érti meg a törvényt.
Apró fohászkodásokkal erősítette magát és ment, míg a lába bírta. Viskó romjára akadt. Ebben lepihent kissé. Rövid álma volt a jócskán melengető tavaszi napban. Mikor újra indulóban volt, a fekete tűzhely mellett elszórva egynéhány hagymát talált. Valaki futtában szórhatta el és nem volt már érkezése felkapkodni. Ung összeszedegette a megfeketült fejeket és tarsolyába dugta.
Útja cserjések között vitt. Az ágakon elmúlt ősztől maradt aszott kökénybogyók csimmedeztek. Azokkal csitította keveset éhségét és szomjúságát. A kenyérrel takarékoskodott. Parlagon maradt földek, gyérfüvű mezők következtek. Ung szeme furcsán fehéres sárgás foltokon akadt meg a torzsás, bokros, megtöppedt füvek közt. Mintha fakó ragya verte volna ki a réteket. A talaj nedvesedett. Zsombékos, tocsogó ingoványok kúsztak a lába alá. Ügyelni kellett minden lépésére. Egyre sűrűbb és magasabb nádak bólongtak elébe. Szoros, egymásnak dűlt rendjükben furcsán zúgott a szél.
Lassankint esteledett. Ung tétován állt meg. Körül egyhangúan zúgtak a nádak, hol megerősödő, hol elhaló nyögéssel, mint óriási, láthatatlan szúnyoghadak. A nádasok lágyan borzolódó zöld hullámzása fölött messzi égések rózsás gőzét hagyta az alábukó nap. Kelet felől sebes áradással nyomult előre a sötétség. Ung fürkészőn tapogatta szemével a homályt. Hol talál éjtszakára nyugvást ígérő menedéket. A nádak tövében kicsillogott a víz. Itt-ott egy csillag képe remegett szét rajta tétova fénytócsává.
Ung merőn nézett nyugatnak. Egyszerre az égperem violás párájába sötétlő árnyék rajzolódott. Az árnyék mozdult, lassadán nőtt. Mintha feléje közeledett volna. Csak ember mozdulhatott ottan, --- tápászkodott Ungban a csüggedező reménység és most maga is megindult feléje a nádak homályából. Fehér kámzsája megvillant és messzire látszott. Az árny mintha megtorpant volna. Ung látta, hogy gyorsan távolodik. Futva követte és hangosan kiáltozott utána.
Az árnyék megállt. De olykor még egy-egy riadt szökellése látszott. Ung egyre kötelebb ért hozzá. Már tisztábban kivette, ember volt csakugyan. Nyeszlett gúnyája cafatokban csüggedezett le róla. Üstöke csimbókokba csapzott és az arca borostás szőrei közül nyugtalan villogással furakodott ki két apró szúrós szeme.
Ung újra kiáltott felé és az ember most már nem mozdult. Inkább nagy óvatosan előbbre húzódott kissé. Szemében furcsa bámészkodás tanácstalanult a fehér kámzsa láttára.
Ung lihegve ért oda. Egy-egy mély ziháló lélekzetvétel szakította meg szavát.
--- Miért futamodtál nyargalvást előlem?
Az elvadult ember szeme engedelmet könyörgött:
--- Nem tudtam ki légy, uram. Tatár főembernek véltelek szép fehér köntösödről. Mert a mieinknek csupa feketére viselt rongyok pálladoznak.
Ung arcán áttderűsödött az öröm.
--- Számosabban vagytok itten?
Az arcbozót szétvált, de hang nem jött belőle. Az összesuvadt ember magába nyelte az induló szót. Szemében félelem tágult. Talán máris olyat mondott, ami veszedelmet hozhat rá. Hallomással volt affélékről, hogy magyar beszédekkel csalogattak számosakat a tatárok kelepcéjébe. Ung nógatni kezdte:
--- Beszélj, segedelemmel jövök hozzátok.
Látta, hogy vizsgaszem kaparász fehér kámzsáján. Hallotta, hogy szól az ember. De nem a kérdésre felelt:
--- Papi rendűnek látszol, --- mondta --- de mi járatod eme megpróbált tájakon. Aki jószerrel vagyon, emerre nem tévelyedik.
Ung szavában hitet parancsolt a bizakodó erő:
--- Isten küldött ide azonképpen, miként más tájakra is, hogy sok próbáltatások után kegyelmének vigasztalását hozzam.
A bozótarcú nagyot sóhajtott.
--- Arra értelmezzem szavad, miképpen végét szakasztaná nagy nyomorúságunknak?
Ung szava meghatalmasodott:
--- Végét szakasztotta, mivelhogy a tatárok rendre kitakarodtak az országnak földjéről. Amoda túlnan a Duna vizén már szorgalmatost rakodják helybe a sok rongálásokat, füstölnek megint a porták, munka igyekedik a földeken.
Az apró mély szemekben fény villámlott:
--- Gyere velem, uram és mondd ezt nekik a te nagyerejű szavaddal.
--- Hová menjek? --- kérdezte Ung és a szavában ott volt a biztatás, hogy akárhová is kész követni a magányos embert.
Az ember a nádak sűrűjébe mutatott:
--- Amoda, a mi rejtektanyánkra, ahol a vizek és a sűrűk megoltalmaztak az öldöklő dúlástól.
Már indult is. A szilárd talaj egy darabon beékelődött a zizegő szálak közé. Aztán zsombékos következett. Az ember hátraszólt:
--- Éberen figyelmezz, hogy mindétig az én nyomdokomba hágj. Máskülönben ólálkodó hinárok rántanak le.
Így haladtak egy darabot.
Most víz csobbant. Ung a szűkös világosságban sajkát pillantott meg.
Szótlanul beültek. Az ember lapátot fogott. Hol a nádak falában tört rést, hol a sajkát taszította előre. Zegzugos, sikátorvizek csavarogtak a nádi rengetegben.
Öreg éjtszaka esett már rájuk. Ung csak a vizek redőin széttöredezett gyönge csillámlásból sejtette, hogy csillagos ég van fölöttük. Egyszerre mintha távolabbra sötétebb, tartósabb világosság elébe húztak volna rezgő rácsot a meg-megdülő nádvesszők.
A keskeny csatorna, amelyen sajkájuk haladt, keveset tágulni kezdett. Az embernek már nem kellett olyan vigyázón haladni. Most újra megszólalt:
--- Veszed észre ott uram amazt a világot? A mi bújkáló hadunk égeti ott az aszú nádi füveket. Az a tanyánk.
--- Sokan vagytok? --- kérdezte Ung.
--- Mindegyre kevesebben, --- mondta tompán az ember. --- Legtöbbünket a forróságos nyavalyák döntöttek le. Olyikunkat nádi farkas kapta el. De nem egyet a kegyetlen sanyarúság csigázott halálra. Mert úgy igaz, hogy nagy keserves koplalások közt senyvedünk itt hetekszámra. A pocsolyás vizekben poshadozó halaknak bűzhödt húsa finom csemege nekünk. Dáridós lakzit csapunk, ha a messze erdőkben elhullott farkas dögtetemére akadunk, mivel egyebekben csak rostos gyökereket és eltöppedt bogyókat rágunk. Legkeservesebben sajogjuk mégis a kenyérnek hiányosságát. Már megzúzott fakéregből és erdei magoknak porából kotyvasztottunk csombékos fekete lepényt, de csak mintha sáros földet dagasztana a nyelvünk. Vajha igazságra válnék a te szólásod, hogy vége szakad immáron a mi sok nyomorúságainknak.
Az ember lapátjához kapott. Eltaszította a sajkájáta nádtól. Fordult az út. Kibukkantak az összeboruló sáslevelek boltos útjából. Ung szemben találta magát a tűzrakással. A vöröslő fényességben suta alakok kalimpáltak, mint kormos kísértetek.
A sajka partot ért. A vezető szolgálatkészen kisegítette Ungot.
Kis sziget rejtezett a nádak és keskeny vízfolyosók tévesztő útjai között. Azon lakoztak, akik a gyilkoló nagy dúlásokból elfutamodtak. Ung sebtében megszámlálta őket. Lehettek vagy húszan-huszonöten férfiak, asszonyok, gyermekek vegyest. Csupa elkínzott, meggyötört arc. Lézengő váz valamennyi. Riadtan bújtak össze, amikor társukkal a fehér köntösű idegent megpillantották.
A bozótos arcú látta a riadalmat. Csitítón szólt:
--- Ne féljetek. Eme jámbor atyafi örvendetes hírekkel vagyon. Azt mondja, hogy mindama dúló tatárok kitakarodtak az országból és hogy szerteszét már munkát és bizodalmat terem a békesség.
Azok pedig a tűzön át úgy néztek Ungra, mint megannyi kárhozottak, akiknek égi angyalkövet jelenti a szabadulást.
--- Ki vagy te mennyei irgalom követe? --- kiáltottak felé mind egyszóval.
A tűz Ung arcába világított. Fehér kámzsája rőt ragyogást sugárzott. Szava úgy szólt, mint a jelenésé:
--- Akik vártak és szerettek engem, fehér barátnak neveztek.
Akkor egy asszony emelkedett fel a tűz mellett. Elkínzott vonásain nem a tűz fénye ragyogott, hanem valami belső lángolás. Szava szelíden csengetyűzött Ung elé.
--- Hozott az Isten a mi nyomorúságunkba, fehér barát.
Ung szávában a vigasztaló szabadulás sugárzott feléjök:
--- Immár vége szakad a ti nyomorúságtoknak. A tatárok kitakarodtak az országból. Minden veszedelmektől szabad ez a vidék. Mehettek békességgel régi hajléktokba. Rakjátok fel a letépett falakat. Zsúpozzatok az égett fedél helyébe újat. Tisztogassátok meg a gazverte földeket és serkentsétek fel belőle szátok falatját, az áldott mindennapi kenyeret.
A szemek a parázsnál jobban izzottak. És amikor Ung utolsó szava fölébük szállt, mint egy álomban szinte elérhetetlen vágy sajgó kínjával ismételték valamennyien:
--- Kenyeret! Kenyeret!
Akkor Ung tarsolyába nyúlt és elővette onnan az érintetlen cipót. Kihúzta övköteléből kétélű tőrét és azzal szelt a kenyérből mindenkinek. A mozdulata nem olyan volt, mintha alamizsnát adna, hanem mintha a falatot véletlenül tenné úri vendég elé.
A kezek ismeretlen gyönyörűségben remegtek, mikor a kenyérért nyúltak. És sokáig illetődött csönd szorongott köztük.
A bozótos arcú szólalt elsőnek. Ő lehetett a bujdosók vezére:
--- Miképpen is láthassunk munkához, jóságos testvér. Szörnyű kifosztottságunkban szerszámunk alighogy vagyon.
Egy dongalábú keshedt magyar lépett oda:
--- Sövényt még csak fonhatunk hajlós vesszőkből, nád sereggel vagyon zsupot kötni, de hol szerzünk követ meg vályogsarat, ragasztó maltert meg fát, tartó gerendának?
Ung szíves szóval igazította őket:
--- Menjetek bátorsággal napnyugatnak a Duna árjához. Révészek lakoznak a túlsó parton, akik átalvetnek a vízen. Nádorispán őnagysága Fehérvárt rendelést tett, hogy a hajlékukba térőket mindenekben segedelemmel részeltessék.
Valaki szegődött hozzájuk, akinek elvékonyult arcát vastag vörös forradás szelte kettőbe. Deresedő haja homlokába csapzott:
--- Vannak környeskörül más bujdosó tanyák is. Amoda futamodásnyit a rekettyés erdőben. Távolabbra úgyszíntén. Mert mind üszökbe fultak a körülvaló szállások. Tilaj-falu, Berentefalu, Lád-falu meg Iván-falu és Szent Péter egyház minden tanyáival. Ugyancsak a Kopáncsi puszta és ezeken kívül a nagy vásároshelyek szintaképpen.
--- Legyetek híradással mindamazoknak, akiket csak tudtok és elérhettek, hogy széledjenek szét immár búvóhelyükből. Magam is megyek tovább napkeletnek. Viszem a szabadulás hírét.
A tűz már lappadt. A hamvadó parázshoz közelebb ereszkedett az ég. És megsokasodtak a csillagok. Aztán mindnyájuk álmát betakarta az éjtszaka, csak az őrök kuporogtak figyelőn a tűzrakás körül.
Reggel a bozótos képű más kanyargós járatokon vitte ki Ungot a nádi birodalomból és utat mutatott neki napkelet felé. Így jutott el másik bujdosó tanyára. Elvadult erdőség mély zugán volt ez. Fegyveres kisnemesek verődtek e tájt össze. Nagy örvendezéssel hallották a tatárok takarodásának hírét és erős igyekezettel készülődtek megdúlt udvarházaikba.
Előbb azonban útbaigazították Ungot más bujdosók menedékei felé.
A fehér barát új tájakon járta most a régi utakat és csodálatosképpen itt is előtte szállt már szállásverőjének a híre. Titokzatos posták iramodtak minden égtájaknak az ő áldott járáskeléséről. Ki tudná mi módon, megtalálták a leghozzáféthetetlenebb rejtekeket is és a fehér barátra már minden szállásokon boldog bizodalom várakozott. Sok vigasztalásokat hordott szét a csüggedt szíveknek. És erővel támogatta fel a lankadt akaratot. Volt, ahol jámbor és mindenekbe beletörődött kegyességet talált, másutt szilaj káromló keseredéseket, mivel a szenvedő ember vagy az égbe kapaszkodik, vagy az eget szaggatja, de a földről egyképpen feledkezik. Ung visszatérítette őket az egek áldásával munkáskezet váró földhöz.
Így haladt egyre napkeletnek. Beszélni most már ritkán hallották. Ismerték szándékait. A látása elég volt, hogy lelket öntsön a szerteszéledt népekbe és hogy tudják, mit is kell cselekedniök. A nagy síkokon messzire világított fehér kámzsája. De ha falombok alatt mély árnyékban haladt is, az emberek úgy látták, mintha végtelen világosságban járna.
Így jutott el a Tisza közelébe. Szélesen elterjedő vad vizek, halkan zúgó nádrengetegek, füzek hamvas zöld omlású lombkárpitjai mondották neki a folyó közelségét. Akkorra már hévséges nagy nyár lett. A megtikkadt mezőket nehéz arannyal öntözte a nap.
Nem kellett már sokat mennie, elébe mosolygott a Tisza szőke szalagja. És a Tisza partján volt Kolontó.
Hamarost meglelte az ősöreg mocsári tölgyeket. Az út fölött összehajló ágak lombja zöld boltozattá sűrűsödött. Beljebb ritkultak az útra csüngő lombok. A forduló következett, ahonnét utolsó ittjártakor összecsukló, bénult iszonyattal először pillantotta meg az udvarház üszkös romjait. Most is néma riadalommal tartóztatta lépéseit. Feje lehorgadt és tekintete lába körül tévedezett. Mintha letiprott volt volna a pázsit. Használnák hát az utat? Félt felpillantani, de közben a lába akaratlan vitte tovább.
Nagy elhatározással felkapta a fejét. Egyszerre ráköszöntött a felépített ősi hajlék. Látta. Előtte állt. A kútágas és a karjait terpesztő őrfa nem meredezett árva magánosságban. Vad vágy kapta el. Mintha pányvát vetettek volna a szívére s annál fogva húzná valami rettentő erejű láthatatlan kéz. Sebesröptű szárny is kevés lett volna vágyának.
És mégsem mozdult. Lába szinte belénőtt a földbe. A szertelen vágyakozás lassan csüggeteg szomorúságra cserélődött. Minek is menne be. Régen elszakadt már minden szál, ami ehhez a hajlékhoz fűzte. Az ősi hajlék hatalmas kiskirálya meghalt. Utána még a rettentő dúlások idején asszonyanyja is elpihent békességben és benn alussza álmát a zúgó nádak rejtett szigetén. Meg sem ismerné már őt senki ebben a házban. Az az ifjú asszony, aki most itten lakozik, őt sohasem látta. A fehér barátnak híre talán idáig is eljutott, de senki nincs tudomással affelől, hogy a fehér barát a Tomor nembeli Benk fia, Ung. Bizony, jobb ha be sem megy a házba.
A fák árnyékába húzódott a tűző nap elől és az egyiknek gyepes tövébe leereszkedett. Jobbról széles tábla frissen szántott föld feketült mellette. Nagy durva göröngyökbe rögesedett a messzeségig és a napverőben nedves sárszagú párák szabadultak belőle. Ung tekintetét delejesen húzta ez a föld. Ősi, rejtelmes összetartozások öntudatlan szálai kapcsolódtak közöttük. Egész lelkével odatapadt a szántáshoz. Mintha az szívta volna magába magnak és ő dédelgető tekintetével végig boronálta. Nagy szeretettel vett kezébe egy marékravalót. Ujja nyomására könnyedén omlott szét a porhanyó rög és szemenkint pergett le ujjai közt szétmorzsolódva. Az örök magyar gazda mozdult benne. De hát régen elszakadt már ő földtől, gazdaságtól. Nézte a lábánál szétporlott földet. Aztán az olvasóját morzsolta tovább felcsillanó tekintettel.
Mindjobban elmerült az imádságban. Egyszerre vidám, boldog kacagásoktól hangos lárma tépte fel mély révületéből. Azon az úton, amelyen ő jött, az összeboruló fák zöld lugasában nagy nevetéssel jókedvű gyermekcsapat szaladt a ház felé. Mögöttük életerős, rózsáló arcú ifjú asszony lépegetett és parancsoló szóval próbálta fékezni a gyermekhad szilajságát.
A gyermekek most észrevették az útszélen ülő Ungot. Tiltó parancs nélkül is megtorpantak. Lábuk nem vitte őket tovább, de pillantásuk fürge kíváncsisággal röpködött a furcsa fehérköntösű ismeretlen felé. Egymásra néztek, aztán megint Ungra. Végre egy nyilt tekintetű kisfiú kivált a többi közül és közelebb bátorkodott. Óvatos léptekkel jött. Lassan húzódott mindíg előbbre. Már ott állt egészen Ung mellett. Majd felfalta szemével az olvasót. Külön megnézte minden gyöngyét. A napsugár befurakodott a lombok résén és arannyal porozta be az olvasó szemeit.
A fiúcska két kis keze mohón kapott bele a napsugárba. De a két kurta kezecske nem ért az olvasóig. A gyermek arcán pillanatra csalódás felhőzött. Most apró piros szájával próbálkozott.
--- Te ember, --- szólt oda követelőn Ungnak --- adj nekem egy gyöngyszemet.
Ung lassan emelte rá tekintetét. Szívét édes nagy melegség simogatta. Nem szólt semmit, csak kicsavart egy nagy Miatyánk-szemet a fűzérből és a fiúcska tölcsérben várakozó kis kezébe tette.
Akkorra már odamerészkedett a többi gyermek is. Körülvették a fiúcskát, aki játékosan kapkodta előlük apró öklében a keményen szorongatott olvasószemet.
A fiatalasszony is beérte őket. Látta Ungot az olvasóval s félt, hogy a zabolátlan gyermekek háborgatják Istennek jámbor emberét. Keményen rászólt a gyermekekre:
--- Nem látjátok, hogy kegyes zarándok imádságát háborítjátok? Köszöntetek már illendőséggel?
A gyermekek szeme csodálkozással akadt meg Ung fehér kámzsáján. A lárma és nevetés megcsitult szájukon. Szelíden meghajtották fejüket és apró szájuk egyszerre lehelte halkan, illetődötten:
--- Dícsértessék...
Úgy hangzott, mint reggeli madárcsicsergés a távoli lombok közt.
A fiatalasszony is mosolygott.
--- Menjetek most az udvarra. Játszódhattok, de kevesebb zajgással.
A gyerekek már futottak a ház felé. Csak a fiúcska, aki a gyöngyszemet kapta, állt meg egy pillantásnyira, hogy hálás mosolyt küldjön Ung felé.
Ez felállt közben és a fiatalasszony most hozzálépett. Kedves szőkesége úgy mosolygott Ung elé, mint az aranyba derült nyár. A szava símán csurrant, mint a méz:
--- Légy elnézéssel, kedves atyafi, ez oktalan gyermekecskék iránt, hogy megháborítottak jámbor könyörgésedben. De látom, hogy nagy utakból jöttél, térnél be hát szerény hajlékunkba, hogy étellel, itallal és némi nyugovással csititsd meg fáradalmadat.
Tekintete is mondta a szíves hívást. De Ung a fejét ingatta:
--- Köszönöm hozzám való szíves indulatodat. Már megpihentem itt a marasztaló árnyékban. Kevés érkezésem vagyon már, mert nagy utakra kell tovább indulnom.
Az ifjú asszony tovább unszolta:
--- Még egy falást sem harapsz a kenyerünkből. Egy korty híves bort sem nyelsz.
Ung tekintete a nádak felé révedezett. Ő tudta, mit keres. Hangjában meghatottság rezdült.
--- Várnak engem amoda a nádak közt. De téged áldjon meg az Úr Krisztus jóságodért. És Istennek áldása sokasodjon házad és udvarod felett.
Felemelte kezét és lassan keresztjelet intett a ház felé. Azután lassú léptekkel megindult visszafelé a fasorban. Szeme előtt még egyszer felrémlett a fiúcska képe és magában azt gondolta, hogy a hiányzó szemet olvasójában mindíg a gyermekért imádkozza.
Mélyen elgondolkozott mentében. Nagy békesség bomladozott szíve körül, és lelkében határtalan áradással buzdult fel a hála. Van-e kincsesebb gazdag ezen a földön, mint éppen ő, a szegény vándor? Íme megtalálta Isten, akit elveszített. Azt hitte elvesztette hazáját és újra visszakapta. Megdúlták, földig pörkölték gyermekévei boldog otthonát és most áll a ház. Mindent visszakapott az életben. Látta boldogságban, kacagó szépségben vérének friss sarjadékait. A gyermeknevetés még ott csengetyűzött a szívében. Ujja remegve nyúlt megint az övkötelében csüngő olvasóhoz és szája csendesen elrebegte a szemek közül hiányzó Miatyánkot.
Kiért a fasorból. Előtte újra ott volt a sásak és nádak zizegő sűrűsége. Tudta a járást. Azon a nyomon ment, amelyet Maradék, az öreg pásztor mutatott neki. Megtalálta az anyja sírját. Letérdelt mellé és nézte elborult szemmel szótlanul, sokáig. Valami nevezhetetlen szorongatás ülte meg a szívét. Aztán meleg homály futotta el a szemét és egyszerre két nagy nehéz könnycseppet hullatott a sírra. Egy fűszál felfogta és ringatta, mint késett harmatgyöngyöt.
Ung akkor felállt és nekivágott az útnak, amerre a pusztaság szólította.
A gázlókat már tudta a Tisza nádi szigetétől. Mélyein átalvetett fűzfatönkök segítették keresztül. Körül nádak sípjain zizzent a kölyökszél füttye. Vizimadár rikácsolt. Egyre erősödött a békák ketyegő kiáltozása. Olykor távoli csobbanás nesze halgattatta el. De tüstént újra rázendült még harsogóbb kedvvel.
Már ritkásodtak a magasra burjánzott sásfüvek. Egy-egy görcsös fűzfa maradt el. Mintha szomorgón duruzsoló énekhez szegődött volna a békakíséret. Amint Ung végkép kibukkant a vízibozótból, látta, hogy asszonyféle ül a földön és köveket forgat egymáson. Közelebb lépett és látta, hogy az asszony búzát őröl és egyhangú munkáját szaporázza borongó énekével.
Köszöntötte. Az ének megszakadt. Az asszony visszaadta a köszöntést, de jóformán fel sem nézett munkájától. Ung lassította léptét és a köveket vizsgálta. Nem malomkőnek metszették őket. Egyszerre észrevette rajtok a régi rovásjeleket. A víz koptatása is mindenütt meglátszott a köveken. Ung tudta már. Pogány oltárkövek voltak valaha. Tán nádi rejtekekben áldoztak rajtuk. Azután kallódtak elhagyatva. De egyszer csak kihuzták a vízből és most búzát őrölnek rajtok. A búzából kenyér lesz. Talán ostyát is sütnek belőle, amelyből szent titokzatossággal Krisztus teste válik.
Ung elgondolkozott. Íme, hogy forog a világ. Az ő népe is így fordult, hogy messze vándorlásaiból maradásra tért itt. Lelke megfürdött a nyugati világosságokban. Erkölcse szelídült és elméje sok tudásnak gyümölcsével fogamzott. De hasznát látja annak is, amit rejtelmes, távol földek mélyéről magával hozott. Ha megkopott is a kő, kemény magja van és munkáló hatalom lakozik benne. Ez a kettős örökség adta a nagy erőt az ő fajának.
Ment tovább. Dél felől tanyaház zsúpteteje villant el. A bágyadt égbe kútágas rajzolódott. És mikor már minden látomás elmaradt, még sokáig kísérték Ungot az asszony énekével a nagy lélekfordulások titkain ásó révületek.
Egyszerre egészen magánosan állt a széltében kerekedő roppant földtérség közepén. Nyugat felé kis halom dombosodott bele a mindenütt egyszintű laposságba. A nap felvergődött rá és azon tartotta magát még egy darabig. Ahol Ung állt, már sűrű volt az árnyék, de a halom fölött szinte végtelenbe veszett a fény. Ung belemerengett a ragyogásba. A végtelen fényben és a véges árnyban jár az ember, --- gondolta --- ki-ki választhat magának.
Most mégis hátat fordított a fénynek és a sűrűdő árnyat kezdte szelni kemény, szaporán haladó léptekkel. Félelmes, őserejű egyhangúság vette körül.
Egyszerre édes szénaszag lebegett hozzá. Bőven illatozott a frissen vágott fű, ahogy reggel óta jól megsütötte a nap. Az illat emberek közelségét sejtette. Ung nagy messzeségekhez szokott szeme hamarost elkapta az apró tető kiálló csúcsát az árny földdel elkeveredő határán. Közelebbről már látta, hogy afféle kis kúnviskó. Nádfalú, sárral megtapasztott putri volt. Félig a földben guggolt.
Távolabb cserény is volt a lovaknak. Ung arra felé vette útját. Nem sokba telt, megpillantotta a viskó gazdáját is. Ott állt az ember mozdulatlanul, mintha a földből nőtt volna ki. Befont haja kócosan csüngött ki a régi vidrasüveg alól. A bajúsza is hosszú zsinórba sodorva lógott kétoldalt. Vállán csimbókos állatbőr volt a suba. Balkarján hurkos kötél karikában. A jobb könyökben meghajolva, fortélyos cifrákkal kihányt furkóra támaszkodott.
Lábánál nagyot vakkantott a bozontos fehér kutya. Foga kivicsorodott a csapzott szőrök közül és farkát dühösen rázva iramodott volna neki a jövevénynek, ha az ember furkója oldalba nem kólintja. Ung köszöntésére kimért mozdulattal bökött egyet süvegén. Aztán megint szótlanul nézett egy irányba. A kutya nyugtalan kaffogott.
Ung szinte úgy érezte, valami faragott bálványhoz szól:
--- Rám esteledett, --- mondta --- kaphatnék itt éjtszakai szállást?
--- Lehet --- mondotta kurtán a vidrasüveges és bámult tovább a messzeségbe.
Ung mélyen a szemébe nézett, de mintha abban csak tovább folytatódott volna a lassan növő árny messzesége. Olyan volt neki, hogy ebbe a messzeségbe szólt belé.
--- Örömest lepihennék. Nagy út mögöttem. Előttem még nagyobb. Szürkülettel tovább állok.
--- Ha zsúpalom jó, lehet --- mondta az ember és fejével rá-rá ütött a szóra. --- Hát lépjünk amoda.
Keze a botfejére csúszott. Minden mozdulata kimért és biztos méltóságú volt. Megindultak. A viskó előtt megtorpant a vidrasüveges. Az ágason szalonnás iszák fityegett. Az ember belekotorászott és szalonnával kínálta Ungot.
Tüzet rakott. Szalonnát pirítottak. Szerteszét kis tüzek gyulladtak az elfeketedett pusztaságban. A vidrasüveges szótlanul evett. Hallgatott Ung is. Egyszerre érezte, hogy rajta van az ember szeme. Ez subája szőrébe törülte bicskáját, aztán a térdén bekattantotta.
--- Imhol most a szállás, jámbor atyafi, --- mondta és ökle a viskó felé lódult. Ung orrát jó szag ütötte meg. A bejárat fölött gomba száradt, mint valami nyaklánc. A viskóba le kellett lépni. Az ember nem követte Ungot, aki fáradtan roskadt a magasra hányt zsúpszalmára és hamarosan elnyomta az álom.
Alig szürkült, már ébresztette a vidrasüveges:
--- Úgy mondtad, virradattal vagy indulóban.
Ung bólintott. Az ember fekete csuporban tejet nyujtott neki. Szomjasan itta meg. A szűkszavú pusztai még egyszer megszólalt:
--- Hová volna az utad?
Ungból kilángolt a szó:
--- Oda, ahol a nap születik.
Már kinn állottak. A pusztai ember kinyujtotta kezét. Darabig úgy maradt mozdulatlan. Messziről útjelző fának nézhették volna. Szóval is mondotta:
--- Amoda vagyon a nagy csordajárás, ahol már a hajnal feszegeti a homály sátorát.
--- Az Úr Krisztus áldjon --- mondta neki Ung és már indult előre.
Az ember még utánaszólt:
--- Csak a nap iránt haladj! Míg nagy nádakat nem érsz. Mocsári erdő is van ott.
A közéjük kerekedő távolság már felitta szavát és Ung megint egyedül volt a hatalmasra kerekedő pusztaságban.
Fáradságos vándorlás volt, nyári hévségben, út nélkül való bajos helyeken. A nap vakított. A kiégett tövek borostáiból minden csekély szélrezdülésre vékony porfellegek futamodtak fel.
Ung csak akkor pihent keveset, amikor legmagasabbra hágott a nap. Aztán megint lankadatlan rótta a pusztaságot. Mire lefelé hajlott útjában a meglohadt lángú tűzkorong, már kezdtek feltünedezni a nádak. Fölöttük át-át tetszett a poron a vörösen parázsló ég. Ung a nap mentében haladt. Messziről fakolomp szava szakadozott oda. Mintha birkanyáj hullámzott volna el az alkonyat tüzétől megvilágosodott égperemen.
Ung szívét boldog érzés melengette. Mindenüvé megtért már az élet. És ilyen hamar. Érezte ennek a földnek, érezte népének erejét. Országnyi seb is be tud sarjadni. Messze jövendők ígéretes reménye melengetett ebben a nagy életbuzgásban. És Isten segítő kegyelmét hirdette feje fölött a határtalan tisztaságban szétterülő égabrosz.
Ung hosszan belefeledkezett ebbe a roppant égdarabba. Keleten már kékfeketébe olvadt. Feldomborodott fölé mint végzetes boltú, óriás kupola. Alattomos szél berzenkedett elő. Nem tudta honnan jöhet. Egyszerre itt volt. Hatalmas szekercéjével belehasogatott az égboltozatba és a lehúnyt napból felhozott utolsó színeket vérzőn odakente a kialvó kékre. Fájdalmasan zizegett a nád. Tövében tűzcsóva gyűlt. Erős füsttel égett. Ember köhögött a csípős füstben. De Ung nem látta.
A szél szembe vágott. Elhalón, egyhangú tompa ének úszott rajta. Sóhajtott, sajgott, sírt ez az ének. Bús volt, mint a halál. Egy szélrohammal hirtelen felrivalt, mint a hadak kürtje. Riadójára magányos csillagok ébredeztek. Elszórt fényszemek nyíltak.
A nád aljában feketén csillámlott a víz. A víz felől köd szállt fel és húzódott az erdő felé. A ködben egy ember jött és nagynak látszott. Olyan volt, mint a föld. Néma és egyszínű vele. Földszínű volt a gunyája is. És Ung elnézte ezt a mérhetetlen nagy sík földet, amelynek puszta pereme minden lépésére tovább húzódott előle. Süket, kifehéredett és kemény volt ez a föld, ahol járó emberek taposták, de barna röge legjobb búzatermő, ahol láb nem tipor rajta.
Az ember odaért hozzá. Süvegéhez nyúlt és szájából lassan morzsolódott a Dícsértessék. Nem is volt olyan nagy, mint a csalóka köd mutatta. Inkább tagbaszakadt, izmos szikárságú. Orra keményen hajlott. Csontos halántéka parancsoló, lassan mozduló szemet bástyázott. Durva szálú haja két tarkára deresedett fonatban lógott. Csak bajuszának ezüstös selyme nemes vonalú szája felett metszett valami jóságot kemény arcába.
Ung hozzá csatlakozott. Az embernek nem volt ellenvetése. Egy ideig szótlanul léptek egymás mellett. Akkor az erdőszélben tűz tetszett fel. Hamarost erősödött a lobogása. Ung sötét alakok imbolygó mozdulását látta fényében. Tudta, hogy a pusztai pásztorok tüze. Akkor néma társához fordult:
--- Jószívvel fogadnátok magatok közé emez éjtszakára?
Az ember végighúzta két ujja közt fehér bajuszát. Lassan latra vetve ejtette minden szavát:
--- Van hely a tűznél tenéked is.
Aztán megint hallgattak. A cserények felől lónyerítés enyészett belé a csöndbe. Láthatatlan karámokból marhák elnyujtott bődülése hallatszott.
--- Sok jószágokról vagytok gondoskodással? --- törte meg Ung megint a csöndet.
Az ember mélyen ülő szeme megcsillant:
--- Szép számmal vannak kezemre bízva. Sok csikós és bojtár legényekkel. De vagyon itten erdőre szaladó baltavető nép is. Egyebekben a tűznél láthatod.
A szél mind erősebben vágott. Sietősebbre fogták léptüket. Hamarost a tűznél voltak. Számosan sürgölődtek már itt. Egy jól megszálasodott suhanc parazsat kotort a szolgafán lógó füstös bogrács alá. Lobogós száraz vesszőt hányt rá. Másik kettő egész tinót aprított bele a bográcsba. Valahonnan elkésett tülökhang bődült. A szél szilaj füttyökkel riadozott. A fák közül vad erdei árnyak osontak a tűzhöz.
--- Szélisten jele van az erdon --- hallotta Ung valahonnan a tűz mögül.
--- Vihart vemheszt --- károgott rá egy másik hang.
--- A vetésben az Aratószűz képét vetette fel a délibáb játéka --- mondta valaki és félemedés bujkált a szavában.
Az ezüstbajszú most levette süvegét. Földszínű ingeujjával törölt egyet a homlokán. Azzal odafordult Unghoz:
--- Hozott közibénk az Úr Krisztusnak kegyelme. Én Bodrog fia Becs vagyok, eme körülvaló jószágoknak és nyájaknak számadója! És kit tiszteljünk tebenned, mert veszem észbe, hogy papiember forma volnál.
Ung csendesen emelte meg fejét. Egész alakja felmagaslott:
--- Fehér barátnak hív a nép --- mondotta.
Leültek a tűz mellé. Becs maga alá húzta a lábát. Vizsga szeme szüntelen Ung körül csellengett. De jó darabig várt, míg megkérdezte:
--- Honnan jössz.
Ung szava mintha távolból hangzott volna:
--- Messziről. Messzebbről önmagamnál.
Az öreg ellódította fejével a szót. Megint kérdezett:
--- Hová mégy?
Ung szava beleolvadt az elszáguldó szélbe.
--- Messzebbre a többieknél.
Becs furcsán ingatta a fejét.
--- Homályos a szavad, mint javas véneké. Keveset értelmezem.
Ung sóhajt fojtott el:
--- Szólok és nem értenek. Az igazságot mondom és nem hisznek nekem. És így leszen ez végezetig. Mindíg jönnek majd hozzátok küldöttek a szeretet világosságával, de ti nem látjátok őket, mert csak önmagatokig ér a szemetek.
Mire elmondta már bőgött, zúgott, üvöltözött a szél. A pásztorok összenéztek. Becs az eget kémlelte. Nagy csönd támadt, mintha pogány istenek vonulását hallgatnák. Az égre úszályos céda felhők tarjlottak fel. A szél pusztai farkasok üvöltését hozta. A láng meghajolt és a földre kushadt. Ung megbűvölve bámult bele a félelmes pusztaságba, ahol nem volt gátja szél száguldásának, fellegröptének. Mindenki szabad volt ebben a roppant térségben, ahol minden szabad volt az erősebbnek. Titokzatos volt ez a puszta végtelen hallgatásával. Ki tudja mi szunnyadt itt évezredek óta a fűhantok némasága alatt. Csak a szél üvöltözött. --- Hujrá! --- ordította pusztai pogányok őskiáltásával. És ivadékaik, a pásztorok, keresztet vetettek.
A felhők birkóztak a széllel. Végül is a szél győzedelmeskedett. Tisztára söpörte az eget. Egyszerre megsokasodtak a csillagok és csodálatos ereje volt a fényüknek. Ung le nem tudta venni szemét erről a millió fénnyel sziporkázó égről.
Vannak nagy nyári éjtszakák, amelyeken csillagok sokasága indul el az égről és záporozik le ragyogva a földre. Ilyen csillagszóró nagy éjtszaka volt ez is. Fényeső sistergett körültük és a tűznél csillaggal dobálódzó tündérlányokról, mennyei kárbunkulusokat őrző manókról meséltek a pásztorok.
A nádak fölött már holdfény játszott s a holdfényben meztelen eveztek a fehér gémek. A nád felől az erdő széle vízben állt. Mintha tündöklő ringó ezüstben fürödtek volna a nagy törzsek. Vizi indák kúsztak föl rajtuk és lógtak le a földig. Nagy vadvirágok nyiladoztak rajtuk és a tájék szélén ezüstös patyolatokat bontogattak a rejtelmesen úszó ködök.
Az öreg Becs az égre tekintett:
--- Sorsunk a csillagokban van megírva --- mondta bólintva. --- Jómagam vak vagyok a betűk ákombákomjához. Inkább olvasom a jelek írását, akit a csillagok járása ró az égbe.
Ung mélyen elgondolkozott. Száz évek óta olvassák már a pásztorok ezt a csillagírást. Bizonyosan életet olvasnak belőle. Mert hol volna már a magyar, ha halált olvasnának.
A szél más tájakra vándorolt. Megcsendesedett. A tűz hamvába lappadt. Egymásután elbóbiskoltak a pásztorok. Ung elnézte őket. Háttal hevertek a kemény földön. Szemüket süvegükkel takarták el. És amint mellük lassan, ütemesen emelkedett, olyan volt, mintha maga a föld lélekzett volna.
És Ung érezte, hogy a földdel összenőtt álmuk erőt szív onnan. Amíg ez a föld el nem múlik, ők sem múlnak el. Bennük erjed a puszta ős pogányságának szilaj lebírhatatlansága, fölöttük virraszt végtelen csillaghadaival az örök és igaz Isten.
Lehajtotta fejét és lassan az ő szemére is álom borult.
Az éjjeli puszta ráparancsolta nagy csendjét az emberekre. De hajnalisten ereje újra életet öntött beléjük. Ung homályos neszekre ébredt. Szemében még ott bizonytalanodott az álom. Szinte azon át rémlett felé a furcsa látomás. Az újra felszitott tűz körül homályos alakok kuporogtak. Talpukon guggoltak és mérhetetlen távolokból hozott mozdulattal tartották a tűz felé tenyerüket. Ung belékáprázott a látványba. Az ősi, gőgös Ázsia volt ez, amely felvette a keresztséget, de vérében rejtelmesen és öntudatlanul még emlékezett.
Ung felállt. Tagjaiban fájósan gémberedett a nyirkos föld hidege. Lassan a tűzhöz lépett. Az öreg Becs is ott melegedett a guggolók közt.
A tűz fényt írt Ung arcára. Szava szomorún szólt a csendben:
--- Ha felkel a nap, elmegyek tőletek, csak addig maradok, amíg a sötét tart.
Az öreg Becs felnézett rá:
--- És mikor fordít vissza mihozzánk az Isten?
Ung úgy mondta, mint titokzatos szavú jóslást:
--- Valamikor majd visszajövök, egy éjtszakán, amikor igen nagy lesz a sötétség.
--- De hát miről tudjuk meg, hogy te vagy --- kérdezte az öreg. --- Hátha meg sem ismérünk a sötétségben.
Ung hangjában fájdalom mélysége rezgett:
--- Arról ismertek majd rám idő multán, hogy én mindig az leszek, akire a legtöbb követ dobjátok, akit megszaggattok és megöltök. És mégis én leszek, aki titeket mindenek közt a legjobban szeret.
Az emberek nem értették meg a beszédjét, csak úgy hallgatták, mert szerették a hangját.
Egyszerre fény ömlött rájuk. A keleti égen kihasadt a felhők közül a nap óriás, tüzes korongja. Körülte lángban izzott az egész szemhatár.
Ung megfordult ekkor.
Lassan ment a nagy pusztaságban, magányosan a lángoló napkeltében.
Mégegyszer visszanézett.
Senki sem követte. De mögötte volt az egész ország.
Alakja lassanként belefoszlott a napba.



UTÓSZÓ

Tormay Cécile élete főművének tekintette Az ősi küldöttet s utolsó percéig dolgozott rajta. Azon a végzetes éjtszakán, amelyen élete fonala megszakadt, még szinte utolsó leheletéig. Az ősi küldöttet írta s regényének írása közben hullott ki kezéből a toll.
Ennek a kötetnek 203-ik oldalán dűltbetűs sorok jelzik, hol maradt abban az írás.
A regény úgyszólván derekában tört ketté. De míg élt Tormay Cécile, szüntelen foglalkozott nagy művével. Vele volt úgyszólván napjai minden percében. Állandóan ez foglalkoztatta és minden gondolatát, kis ötletfoszlányát, amire tárgya ihlette, ha olykor töredezett sorukban is, papírra vetette. Utolsó éveinek hűséges társával, gróf Ambrózy-Migazzi Lajosnéval állandóan beszélt regényéről. Ő ismerte Tormay Cécile terveit, a regény elgondolásának fonalát és látomásos erejű befejezését.
Tormay Cécile hátrahagyott feljegyzései és gróf Ambrózy-Migazzi Lajosné tartalmi vázlata alapján Kállay Miklós írta meg a regény befejező részét. Egyetlen cél vezette, hogy mennél hívebben szolgálja Tormay Cécile szellemét és szándékait s amennyire ez lehetséges volt, simuljon a nagy írónő remekbe formált stílusához és tiszta zengzetű magyar nyelvéhez.
 
 
0 komment , kategória:  Tormay : Az ősi küldött 3.1/2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.06 2018. Július 2018.08
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1
2345678
9101112131415
16171819202122
23242526272829
3031 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 281
  • e Hét: 4447
  • e Hónap: 15598
  • e Év: 280813
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.