Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
Erdős Olga - Prózák
  2016-03-30 19:30:21, szerda
 
 







Erdős Olga - FILMKOCKÁK




Akkor éjjel búcsúzásképp legszívesebben megcsókolta volna a férfit. Egyébként utálta a búcsúzkodást. Elmúlás szaga van olyankor a levegőnek és szomorúság ízű a szó.
Ezúttal nem volt az. Könnyed volt a világ és esőillat pergett alá a hatalmas fák leveleiről.

Furcsa, hogy egy-két nap alatt évtizedek múlnak el, teljesen eltüntetve, de legalábbis ködös fátyollal vonva be az emlékeket. Akár egy álom, talán meg sem történt az egész. Hiszen másképp tudná, hogy milyen színű a szeme. Kék? Szürke? Borostyánbarna? Esetleg zöld?

Nem tudta. Ugyanúgy, ahogy az arca részleteit sem sikerült felidéznie. Pedig gondolatban újra és újra végigpörgette az este történéseit, így próbálva előbbre jutni.

A sziluettje meg volt, a kézfeje is, ami egyszer - talán véletlen - az övéhez ért, a mosolya távolról, és egy mozdulat, amibe beleborzongott, ahogy eszébe jutott.

Egyszerű, természetes momentum volt, más számára szinte észrevehetetlen, de a nőben mély nyomokat hagyott. Még most is úgy látja maga előtt, mint valami lassított felvételt, mint kedvenc filmje ezerszer lejátszott és visszapörgetett jelenetét.

Szemben ültek egymással, a férfi előtt egy pohár habos sör, ami kicsit túlfolyt a peremen, végigcsorogva a kehely alakú üveg oldalán. Jobb keze középső ujjával rutinosan nyúlt oda, hogy letörölje, megakadályozva így, hogy a barnás lé elérje az asztalt. Majd ugyanazzal a mozdulattal a szájához emelte a kezét, hogy azután végignyaljon az ujján.

Hogy lehet, egy kép, néhány kiragadott filmkocka ennyire eleven az emlékeiben? Ennyire spontán? Ennyire erotikus?

,,Őrült" - mondta magának. Aztán egy régi ismerőse neki címzett mondata jutott eszébe: ,,te mindig az elérhetetlent akarod, nem azt, ami tálcán jön."

Nem érdekelte. A féltő aggódások sem.

Valami hosszú ideje nem érzett melegség árasztotta el a gyomrát, mintha forralt bort kortyolgatott volna egy bögréből, késő ősszel kedvenc lépcsőjén üldögélve otthon. Amikor odakint nincs más, csak a rozsdavörös fák és a haragos kék ég, esetleg csendes, szürke eső. Csupán bent lüktet valami lassú zsibbadás.

Épp, mint akkor éjjel, amikor búcsúzásképp legszívesebben megcsókolta volna a férfit. De aztán az utolsó percben meggondolta magát.

Józanul szerette volna felfedezni az ajkait, érinteni a száját, úgy, hogy mindketten beleszédüljenek.







Erdős Olga - MESE A PÁNCÉLOS LOVAGRÓL




Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy páncélos lovag. Magas, megtermett ember volt, de hogy pontosan hogy nézett ki, azt senki sem tudta. Minden lovagi torna állandó résztvevője, és gyakran nyertese ugyanis senkinek nem fedte fel az arcát. Hangja mély volt és megnyugtató, még a sisakrostély ellenére is.

Néhány éve került a királyságba. A semmiből jött és, ahogy kilétét, úgy tartózkodási helyét is titok fedte. A tornákra Névtelen lovagként nevezett be, de soha nem a pénzjutalomért, hiszen nem egyszer mesélték, hogy az arannyal teli erszényt szétosztotta a szegények között.

A rejtélyes lovag lassan misztikus hőssé vált a nép körében. Így esett, hogy már a királyi udvarban is a magányos daliáról sugdolóztak. Kíváncsiak voltak a katonák, a cselédség, a kancellár, a király, de talán a legkíváncsibb mégis a király egyetlen lánya volt.

A királylány már néhány éve eladósorba került. Jöttek a kérők szép számmal, reménnyel telve, aztán el is mentek mérgelődve, vagy épp bánkódva, ki-ki vérmérséklete szerint. A királylány ugyanis egytől-egyig kikosarazta őket.

Furcsa, álmodozó teremtés volt, akit nem vonzottak a fényűző bálok, sem a csillogó ékszerek. Naphosszat toronyszobájában üldögélt, varrogatott, olvasott, vagy csak elmerengve állt kőerkélyén, és nézte, ahogy a Nap a hegyek mögött narancs palástjában nyugovóra tér.

Az egyik szobalánytól hallotta először a páncélos lovag legendáját - a szíve azóta izgatottan vert, valahányszor eszébe jutott a hős. Már pedig ráért egész nap a lovagról álmodozni. Az udvarban nem tudták mi baja a királylánynak, aki még ritkábban vett részt a ceremóniákon, és még ábrándosabb szemmel járkált apja hatalmas várában. Természetesen senki előtt nem fedte fel, hogy mennyire érdekli a titokzatos hős, de hegyezte a fülét, bárhol járt, hátha valami új dolgot hall meg róla.

Az öreg király egyre inkább elkedvetlenedett, ha egyetlen gyermekére nézett. Felesége évekkel ezelőtt meghalt, lányukon kívül nem született másik utódjuk, és lassan már felette is eljárt az idő, így szívesen átadta volna a trónt egy arra alkalmas erőskezű fiatalembernek. Lánya azonban, hiába volt már túl huszonkét tavaszon, a férjhez menetel gondolatától is idegenkedett. Ráadásul most ez az új szeszélye, hogy mosolyogva járkál az emberek között, egyre inkább arra a megállapításra juttatta az uralkodót, hogy bizony lányát mielőbb ki kell házasítania, mielőtt teljesen megbolondulna szegény.

A nagy elhatározást a kancellárral közösen hozta meg a király. Lovagi tornát tart hát, amelynek győztese jutalmul lányát és vele a birodalmat kapja. A megmérettetést az egész országban kihirdették, jöttek is százával a vitézek, ezrével a kíváncsiskodók, alig fértek el a vár körül.

A királylány napok óta izgatottan járkált fel-alá szobájában, hol elpirult, hol elsápadt szép arca. Várta a páncélos lovagot. Minden porcikája akarta, hogy eljöjjön, hogy küzdjön, hogy nyerjen és elvigye őt magával, valahová messze, ahol még sosem járt.

A küzdelmi sorozat egy héten át tartott. Már negyedik napja vívtak a vitézek, hullottak hercegek, bárók. Voltak, akik ki sem mertek állni, nem ér annyit az ember élete, hogy a végén aztán egy bolond királylánnyal kelljen osztozkodni rajta. Meg aztán milyen dolog az, hogy megveti a kisasszony a vadászatot, a mulatozást, és mindig csak olvas, mint a papok, és valami lányos képű trubadúrról ábrándozik.

A hatodik nap is a végéhez közeledett már, amikor futótűzként terjedt a hír a bámészkodók között, hogy megérkezett a páncélos lovag. És tényleg. A hatalmas morajlásra a királylány is kinézett szobája ablakán, hirtelen borzongás futott át rajta, pedig ekkor még csak érezte, hogy megjött, akire várt. Boldogan rohant volna le a lépcsőn, hogy megnézze a bajvívást, de hirtelen megtorpant. Mi van, ha nyer a titokzatos lovag? Ha nem talál legyőzőre az elkövetkező egy napban? Ha hozzáadják feleségül, akkor le kell vennie a páncélt. De vajon ki lapul alatta? Mi van akkor, ha öreg és csúnya? Nem élné túl, ha az álmai romba dőlnének.

Szomorú szemekkel lépkedett hát, hogy megnézze a sorsát beteljesítő viadalt.

A páncélos lovag győztesként került ki a megmérettetésből. Futó pillantást vetett a király jobbján ülő lányra, biccentett sisakjával, majd lóra pattant és elvágtatott a lenyugvó Nap irányába. De másnap reggel megint ott volt, készen arra, hogy megvívjon kihívóival. Nem sokan akadtak már, nem is a legügyesebbek, így az eredményhirdetéskor egyértelmű volt a misztikus dalia győzelme.

A király boldogan tette lánya kezét a lovag páncélkesztyűjére, és jelentette volna be a pár egybekelését, ha a nyertes meg nem szólal:

- Felség, megbocsásson, de én nem vehetem el a lányát, bármilyen szép és okos, sem pedig birodalmára nem tartok igényt, akármilyen hatalmas is. A győzelem csupán erkölcsi dolog, sosem a jutalomért küzdök, csak a harc gyönyörűségéért.

Az embereknek tátva maradt a szájuk a csodálkozástól. Ekkora arcátlanságot még nem láttak. A királylány a könnyeivel küszködve futott az istálló felé, az első felnyergelt ló hátára pattant, és saját tettétől megrémülve szélsebesen nyargalt ki a várkapun. Órákon át vágtatott, nem tudta, hol van, csak ment a hegyek irányába, követve az utat, amerre a lovag is távozott.

Az este egy erdő szélén találta. Félt a fák susogásától. Itt valahogy nem tűntek olyan megnyugtatónak, mint az ábrándjaiban. Furcsa neszeket hallott a távolból, majd ágak reccsenését, aztán csak azt látta, hogy három árny lép ki a fák közül, az egyik megrántja a lova kantárját, az felágaskodik, ő pedig zuhan.

- Hova-hova szép kislány ilyen későn? - hallott egy rekedtes hangot közvetlen mellette.

Nem merte kinyitni a szemét, csak érezte, hogy egy kéz vadul a szoknyáját tépi, aztán egy bor szagú lehelet az arcához közelítve mormogja:

- Nézzétek, micsoda finom fehér bőre van! Ez se munkára termett! Akár még váltságdíjat is kaphatunk érte!

- Csak szeretnétek! - mondta valaki.

Aztán a semmiből ott termett egy férfi, talpig páncélban. A királylány reszketett félelmében, de ugyanakkor valami ismeretlen nyugalom járta át, ahogy az egyik fa tövébe húzódva figyelte, ahogy a lovag, mert ő volt az, három ellenfelével egyszerre küzd.

- Gyere! Visszaviszlek apádhoz! - mondta a lánynak, miután elbánt a haramiákkal.

- Fázom! - mondta a királylány - Maradjunk még, rakjunk tüzet!

A lovag szó nélkül hozzálátott gallyakat gyűjteni, aztán egy közeli tisztáson lángokat csiholt.
Hosszú ideig ültek egymás mellett, anélkül, hogy beszélgettek volna. Már a Hold is magasan járt, amikor a lány megszólalt:

- Az udvarban furcsán néznek rám, tudom, sokan bolondnak is tartanak. Pedig csak jobban szeretem azt a világot, amit én teremtek magamnak. Nyugodtabb, szelídebb, mint amilyen az élet. Apám szeszélyesnek hisz, mert kikosaraztam a kérőimet, pedig csak boldog akartam lenni, és szerelmet adni annak, aki ezt tényleg megérdemli. Éveken át ábrándoztam arról, hogy találkozom valakivel, akinek a közelében elgyengülök, akiről biztosan tudom, hogy mellette leélném az életemet. Nem tudtam biztosan, hogy milyen, csak azt, hogy létezik valahol, és találkoznunk kell. Már-már feladtam az álmaim, amikor eljutott az udvarba is a híre a titokzatos hősnek, aki mindig páncélban jár, és akinek még senki emberfia nem látta az arcát. Abban a percben elhittem, hogy az álmok megvalósulhatnak. Mégis, amikor feltűntél a tornán megijedtem. Mi lesz, ha nyersz, ha feleségül veszel, ha lekerül a páncél, és én nem azt kapom, amit vártam?! Milyen hiú vagyok! Az eszembe sem jutott, hogy esetleg én nem kellek majd neked, hogy számodra fontosabb az eszme. De most köszönöm, hogy így tettél, hogy visszautasítottál. A könnyeim, az eszeveszett száguldás, a rablók, mind-mind elgondolkoztattak, és rájöttem, hogy nem álmodozhatok tovább. Meg kell alkudnom az élettel, a sorsommal, apám akaratával, és a te döntéseddel.

Menjünk! - állt fel a királylány. - Most már én akarom, hogy hazavigyél.

A lovag megborzongott. A lány mellé lépett, és szelíden visszaültette a tűz mellé, aztán levetve kesztyűjét elsimított egy könnycseppet a lány arcán.

- Évekkel ezelőtt öltöttem páncélt. Védeni akartam magam, de nem a kardok pengéjétől és a lándzsaszúrásoktól...

Fiatal voltam és álmodozó, akár csak te. Volt egy lány, akiért mindent megadtam volna. Boldogok voltunk, egészen addig, amíg a legjobb barátom karjaiban nem találtam... Egy pillanat alatt veszítettem el a hitem a barátságban és a szerelemben. Ekkor eldöntöttem, hogy senki nem tudhatja meg, milyen is vagyok valójában. Persze a hangom, a tetteim nem változtak, de az igazi arcom senki nem ismerheti meg. A kardforgatáshoz értek, ott nem sérülök meg, ha mégis, nem fáj annyira, mint amikor a szívem törték össze... Furcsa, amit érzek. Szeretném levenni a páncélt, megmutatni magam, a szemedbe nézni, és benne meglátni a saját arcomat, de félek, hogy megbánom. Mert tudom, hogy te sem leszel a végén különb, mint ő... Hát menjünk! Legyen, ahogy akarod. Alkudj meg az életeddel, ahogy én is megalkudtam az enyémmel.

De a királylány ekkor már nem hallott semmit, kimerülten az egész napi izgalmaktól, a saját sorsára ébredésétől aludt a lovag vállára hajtva fejét. Az egy pillanatra levette a sisakját, hogy megcsókolja a lányt. Majd mielőtt felébredt volna, gyorsan visszarakta a vasálarcot, a nyeregbe ültette a visszautasított jutalmát, és meg sem állt a vár kapujáig. Ott bezörgetett, és miután az őr kiszólt, ő óvatosan a fűre fektette a még mindig alvó királylányt.

Búcsúzóul még utoljára megsimogatta az arcát és a száját, aztán elvágtatott a hegyek felé, ahonnan jött valamikor, és soha többé nem hallott senki a páncélos lovagról.








 
 
0 komment , kategória:  Erdős Olga  
Erdős Olga
  2016-03-29 20:00:38, kedd
 
 





Erdős Olga /Luna Piena/


Erdős Olga Katalin, /Hódmezővásárhely, 1977 - ). Írásait és műfordításait Erdős Olga név alatt publikálja. Költő, műfordító.

Az első elismerést középiskolásként kapta egy sci-fi irodalmi pályázaton, ahol különdíjat nyert. Dátumozott, őrzött írásai 1997-től vannak, ezek között találhatóak versek, elbeszélések, mesék és néhány műfordítás is. 2003-ban egy internetes irodalmi portál lap (www.fullextra.hu) közvetítésével merészkedett a nagyobb nyilvánosság elé, azóta nyomon követhetőek írásai az interneten és nyomtatásban is. 2008-ban jelent meg Résnyire tárva címmel az első verseskötete.

Írásai, műfordításai a kétnyelvű (olasz-magyar) ferrarai irodalmi folyóiratban, az "Osservatorio Letterario" és más folyóiratokban is olvasható, többek között saját honlapján is: http://erdosolga.blogspot.hu/







AZT KÉRDED


Azt kérded, mit jelent nekem az éjszaka?
Megsúgom: az igéző telehold maga!
Önfeledt szerető halkuló szava;
Megpihent vágyak szunnyadó tava.

Azt kérded, mit jelent a nappal nekem?
Hogy vakító fénysugár játszik velem!
Ajkamon nyárízű szamóca terem;
És törődés vezérli simító kezem.

Azt kérded, mit jelent nekem az élet?
Néhány így -úgy megtapasztalt évet!
Egy emlékkel teli túlzsúfolt képet;
És színeket: pirosat, sárgát, kéket.

Azt kérded, mit jelent a fekete nekem?
A tinta színe, ha versem papírra vetem!
A fehér párjaként: választott nevem;
Gyönyörtől kitágult éjbogár szemem.

Azt kérded ők nekem mit jelentenek?
Válaszként született gyarló rímeket!
Éjbe fúlt nappalt, a feketén fehéret;
Örökkévaló napéjegyenlőséget.










CSAK


csak lángolva, csak égve
csak apró darabokra tépve
csak pokolra hullva
csak fáklyává gyúlva
csak megrágva-kiköpve
csak ágylábhoz kikötve
csak boldogan lebegve
csak világot feledve
csak sírva is nevetve
csak sírba is temetve
csak csókokat rabolva
csak veszetten vadulva
csak könnyedén, csak játszva
csak hevülten is fázva
csak sosem megpihenve
csak mindig messze menve
csak mindörökké élve
csak együtt sosem félve
csak így éljünk, ha mered:
csak egy tét van: az életed!







ELÉGEDETLENÜL


Fázni akarok a fizetett nyárban!
Idegőrlő a békés nyugalom.
Ez nem élet, ez szánalmas unalom.

Nem kell a nap, a hegyek és a tenger!
A ködös őszi Alföldet akarom!
az az igazi bús, magyar hatalom.

Színes levelek a ciprusok helyett,
Az otthon-illatú zizegő avar
Lelkemben alvó érzéseket kavar.

Utánam jött a hiányod ide is,
Velem mozdul, él - már belém költözött,
Idegen lett minden az olajfák között.

Ezért vagyok most is elégedetlen -
Talán nélküled nem teljes az Élet,
De ezt még magamnak bevallani félek.







EGO


Egyedül akarok lenni magammal.
Külvilág nélkül.
Csak a sötétlila semmi és én.
Zsibbadtan lebegnék a térben, elfelejteném az időt, a szavakat.
Egysejtűként volna jó a teremtés kezdetén.
Csak ösztönökkel - gondolatok nélkül sodródni, vagy épp megállni.
Aztán osztódni.
Tovább és tovább, hogy ne legyen más, csak én. És minden én tudja, hogy
összetartozunk,
hogy egyek vagyunk.
Ez az érzés dörögne a viharfelhőkben, ettől fénylene a villám, és ez törne elő
a vulkánok mélyéről.
Csak én lennék.
Sok én.
Egyedül - magammal.










ESŐTÁNC


Hajnal van, épp hogy megvirradt,
a horizont alján vöröslik a nap.
Felhő sincs az égen, az eső mégis esik,
dobol a tetőn, kezeink egymást keresik.

Legyünk bátrak, vessük le a ruhát,
érezzük bőrünkön a reggel illatát!
Táncoljunk úgy, mintha véget sosem érne,
ez a perc lenne életünk kezdete és vége.

Ne hívjuk a jövőt, feledjük a múltat,
a pillanat számít, ami hozzád bújtat.
Ha felszárad az eső, külön megyünk tovább,
testemre körömmel vésem fel ajkad mosolyát.







ÉBREDÉS


Az idő olyan gyorsan telik,
hogy csak az éjszaka sötétje
őrizhet meg belőle valamit.

Ezer álom, amiben hiszek,
Kimondhatatlan titkok,
amiket a csend üvöltve visszhangoz
a fülünkben, ha egymásra nézünk.

Fájnak a közös emlékek, de
még jobban az elképzelt ölelések.
Vannak könnyeim, de sírni nem tudok -
félek, a szél messze sodor,
csak az ismerős fák hangja nyugtatna meg.

Mennyi bizonytalanság, mennyi remény -
aztán te.
Itt vagy, de már semmi sem ugyanaz,
te sem; idegen vagy,
menj el, hagyj!

Lassan kinyitom a szemem
a félbeszakadt álmok éjszakáján,
és az összes szerelemről szóló lávafolyam
beleveszik a valóság mélységébe.







ÉRZÉKI KÉPZELGÉS


Meztelen akarok
feküdni hanyatt,
ölelő karoddal
a tarkóm alatt.

Pillám alól nézni,
ahogy simogatsz,
az ujjad hegyével
nekem írogatsz.

Hasam bőrén üzensz,
testem válaszol.
Kár, hogy csak árnyékod,
akit átkarol.

Érzéki képzelgés
voltál csak - tudom.
Becsukom a szemem és
tovább álmodom.







ÉS HALLGATSZ


És hallgatsz
miközben falak
épülnek s omlanak
bennem - ellened
de már se erőm, se hitem.

Múlt álom vagy
röppenő remény
kesernyés ébredés.

És még mindig hallgatsz:
néma várad hiába ostromolnám.

Csak vert sereg vagyok
halkuló patadobogás
korhadt kerítésre
felfutó lepkeszirmú
folyondárvirág.







HA AZ ÉJSZAKA VÉGET ÉR, DE MÉG NAPKELTE ELŐTT


Ha az éjszaka véget ér, de még napkelte előtt,
Ölelj át, vigyázz rám, mint soha azelőtt
Ha hallgatsz, én is hallgatok,
nézlek, s beszívom illatod
Ha beszélsz, iszom szavaid,
figyelem ajkad és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok, veled biztonságban vagyok
Ha szeretsz, nem kell úgy tennem, mint a nagyok;
lehetek az, aki vagyok










(H)ÓVÁROSI SÉTA


szeretnék a téli Párizsba szökni Veled
vagy Prágába csak úgy kimondani a neved
ahol nem értenek és te sem értesz mást
ahol mindent feledve csókoljuk egymást
az utcán hideg-csípte arccal nevetnénk
és a kávéházban ülve nem értenénk
miért nézi a pincér annyira a kezem
mikor fagy-piros ujjam zsebedbe teszem
macskakövön koppan majd lépteink zaja
és szűk terecske lesz sóhajunk visszhangja
lehunyt szemmel is látom hogy ölel a karod
hólepte városban sétálunk - ha te is akarod.







INTIMITÁSOK


Az első lábzsibbasztó csók
íze űzött hozzád,
és még előbb
egy tenyér közé rejtett
rózsa.
*
Még bőröd párás
sóhaját érzem mindenen,
a levetett ruhán,
a hajamon,
az ujjbegyemen.
*
Feldereng dohánytól kesernyés
nyelved emléke
a számban,
szíved kósza-gyors dobbanása
és sétánk a Várban.
*
Forralt bort ittunk este,
két vörös folt maradt
a bögrék nyomán,
hogy aztán a végtelen óceán
ígéretével érjél hozzám.
*
Emeltél,
ringattál,
simogattad hátam,
s én álmomban újra vállad
kopt keresztjét láttam.










ITTHON


Hazaérve kitárom
az ablakokat, mintha
legalábbis attól, hogy
beárad a fény és a levegő
átjárja a szobákat,
kitisztulna a fejem,
elmúlna ez az érzés,
mert én nem akarom,
hogy így legyen,
hogy mi is, mint
annyian körülöttünk
megfásuljunk, beszürküljünk
az évekkel, s ha majd
gyerekeink is lesznek,
már ne létezzünk külön-külön,
egyes szám első személyben,
vagy ami még rosszabb, ketten sem.
Szeretlek, és hát tudod,
néha dacos vagyok,
türelmetlen és nyughatatlan,
de itt és most fogadom,
hogy lesz magamra
és ránk is idő - ha úgy akarom.







JANUÁRI HAJNAL


Lágy, puha sorokat
szeretnék rólunk írni
hóba süppedt lábnyomokat
a csendben, akár
január első hajnalán,
mikor a pelyhes utcán
hazafelé tartva csupán
ketten vagyunk.


Ujjaink kesztyűtlen
kapaszkodnak össze, érzem
sorsod lenyomatát tenyeremben
a többi kusza vonal között,
és én is ott lüktetek már végleg
a kézfejeden húzódó ér
kék boltíve mögött.







KOPOGTATÁS NÉLKÜL


Tudom, a tűzzel játszom,
hisz kopogtatás nélkül jöttem.
De már késő, bent vagyok -
az életedben.
Féltve őrzött múltad
kongva
üvöltik utánam
az elhagyott termek.
Lépteim visszhangja áruló jel,
a kulcs maga.
De még nem tudom,
mit rejt a hetedik szoba.
Ujjam végigfut a porlepte asztalon:
sorokat írok, talán egy verset.
A jelenben hagyott üzenet.
Még egy fahasáb a parázsra,
aztán megyek, és újra álmodom,
ami volt, és ami lesz - veled.
Mert nélküled nincs varázsa
se a mának, se semminek.







LASSAN KIFOLYIK


Lassan kifolyik kezeim közül,
mint a víz, vagy egy marék
homok, hiába szorítom,
megfoghatatlan.

Néha alig moccan, csak halkan
koccan, akár a kanál a tányér
alján, majd szinte rohan -
utolérhetetlen.



Csupán a naptár, a ,,megint
este" vagy a tortán a gyertya
jelzi, hogy mégsem
mérhetetlen.

Megállnék olykor, hogy nézzem
az utcán az arcokat, a fát a ház előtt,
de menni kell, nincs idő, és ez
feloldhatatlan.







LÁTHATATLAN KÖTELÉK


Űz hozzád, szorít,
nem ereszt.
Üvölteném, de csak
némán ejtem ki
nevedet.

Könnyek
fájdalmas szenvedélye.
A ,,majd egyszer"
örök reménye.

Valami szép,
valami kék,
olyan, ami hív:
egy láthatatlan kötelék.

Csatok és kapcsok
nélkül -
lelkem lelkedbe
szédül.







MÁS SZÖGBEN


Régóta keresem az okát,
Miért vonz e táj
jobban, mint más?
Miért bizsereg
a bőröm, ha a reggel
a piazzán talál?
Mitől ver
hangosabban a szív,
ha a campanile
harangja hív?
Mitől ismerős
a sok pasztellszínű ház,
a tetőn a cserép,
a selyemakác
és a pínea fenyő?
Miért jó egy bisztró teraszán,

hatalmas ernyő alatt
fehér csészéből inni a feketét?
És honnan tudom,
hogy az a sötét pillantás
miről mesél?
És mosolyogva
élem meg,
hogy olasz földön
a nap sugara
engem más szögben ér.
hogy mi lehet.

Jelen időben nincs magyarázat.
Csak érzek - ennyi elég.







MÁS VILÁG


Fenyőfa vagy -
büszkén égbenyúló.
Otthonod bércek havasa,
szomjad fürge patak oltja,
és idegen neked arcom toszkán mosolya.

Fügefa vagyok -
napfényben heverő.
Engem a tenger és a síkság
végtelenje nyugtat,
és nyomaszt a hegy felől suttogó erdő.

Fák vagyunk -
gyökerünk kötött.
Más táj és más világ,
de néha a múlt ejt ránk harmatcseppet,
és felsajog gyümölcsömbe fúródott tűleveled.







MEZTELEN - ÁLARCBAN


itt állok előtted
meztelen -
álarcban.

Te nem is látod,
pedig
rajtam van.

Mosolygok, hallgatok -
nem ismersz,
de nem tudod.

Nem ezt érdemled,
jól tudom,
csak féltelek.

Miért bántsalak?!
Az érzések önzőek:
,,én nem téged szeretlek."

Nem akarom,
hogy fájjon -
nem mondom ki.

Hagyom magam
az árral sodorni.







NEGATÍV BOLYGÓÁLLÁS


Amikor senkihez sincs türelmem,
Amikor hard rock zúg a fülemben.
Amikor körmöm a hátadba vájnám,
Amikor nem kérdezném: ,,fáj tán?"

Amikor mosoly nélkül, megvetően nézek,
Amikor mindezért elnézést sem kérek.

Amikor innen a pokol tornácára futnék,
Amikor előtte egy nagyot beléd rúgnék.

Amikor hazudom, hogy ,,jó így, nagyon!"
Amikor a szád csókok nélkül hagyom.
Amikor néma közöny a megváltás,
ezt hívják úgy: negatív bolygóállás.







NEM LESZEK MÁS


Nem, ne reméld,
én már nem leszek más.
Az egyetlen, ami hozzád köt,
a passzivitás,
és ez a lila-sárga ködbe
hajló giccses naplemente.
Próbálkozol. Én néha engedem.
De csak a sajnálat vagy a szánalom,
vagy olykor talán a vágy,
ami öledig hajt, s ami miatt hagyom,
hogy a szád
letörölje rólam a rúzs nyomát.
Még akarsz. Még bírod.
Még kitartasz, akár a folyton faggatás,
vagy válaszként az üres hallgatás.
És mint mindig,
most is szánalmas, ahogy körvonalazni
próbáljuk a semmit.
Neked türelemjáték,
nekem te- és én-becsapás.
De nem, ne reméld,
én már nem leszek más...










NÉHA ÚGY HISZEM


Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Már láttam mindent, mit szabad:
nyár estén napnyugtát
vörös téli hajnalt
tavasszal szél táncát
és délre húzó darvakat.

Néha úgy hiszem, ennyi volt.
Éreztem mindent, mit lehet:
bódult mámort, lebegést
viszonzott szerelmet
szorító féltést
és dühös, sós könnyeket.

Néha úgy hiszem, mindenen túl vagyok.
Már nem jön több új kezdet:
az élet csak ennyi.
Majd becsapom magam is
bölcs mosolyt hazudok
mert tovább kell menni.







ÖLELJ ÁT


Ha az éjszaka véget ér,
de még napkelte előtt,
Ölelj át,
vigyázz rám,
mint soha azelőtt
Ha hallgatsz,
én is hallgatok,
nézlek,
s beszívom illatod
Ha beszélsz,
iszom szavaid,
figyelem ajkad
és kezed mozdulatait.
Ha hozzádbújok,
veled biztonságban vagyok
Ha szeretsz,
nem kell úgy tennem,
mint a nagyok;
lehetek az...
aki vagyok.







ŐSZI CHANSON


A platán utolsó levelét
is letépte ma a szél.
A ködös utcán
csupán a vacogó
november kísér.
A nyirkos avaron
lépteim koppanása
suttogássá csitul és
a nagykabát
fázva ölel át.
Üres lett a pad
a magányos fák alatt.
Eszembe jutsz...-
Milyen rég volt, hogy láttalak!

Párizsban lenne most jó.
A kékes neonfények
tompán verődnének
vissza arcomról.
A Szajna felé haladva
belém karolna Ady
és József Attila.
Aztán beülnék kávét inni
egy bárba,
és a félhomályba
szalvétára vetnék néhány
kusza sort,
ami talán verssé válna
egyszer,
valahol.







POGÁNY TEREMTÉS


Az éj ölén vágy sikoly,
ereimben nomád vérem,
vadul lüktet, követel.
Zsibbadtan mozdul a test,
mégis falat húz közénk az Élet.
Egy korty kell még belőled!
És mert nem vagy itt,
hát megteremtelek:
magamnak - teérted.
*
Párás-nyirkos réten
suhanok nesztelen,
lépteim alatt ezer
fűszál sóhajtva
téged idéz.
Tűzben izzó gallyak,
és az erdő gyanta illata
simít csöndet a hajamba.
Tested sárból gyúrom:
egy marék por,
pár csepp víz.
Földből kifordult
gyökerek
alkotják csontod,
közéjük én lehelek
új éneket.
A szavak
fekete gyöngyök,
föld göröngyök.
Csak dúdolok.
*
Minden titkom
egy fa mohos
törzsébe vésem -
köztük téged is.
(Álomléptű szeretőm.)
S ha arcodon
könnyeket érzel,
tenyeredbe súgom:
nem a csillagok
sírnak, csak az én esőm
zuhog.







RAGADOZÓ ÉNEK


Zöld-buja terepen járok,
Nagy a fű, mély az árok.
Napba nézek, szagot fogok:
Friss húst, új vadat szimatolok.

Futsz még talán előlem:
Réten, mezőn, erdőben.
Előnyt adok, szélre várok
El semmit nem hibázok.

Utolérlek, prédám leszel,
Csodálóddá magad teszel.
Körmöm hasít, fogam harap:
Minden rendben, nincsen harag.

Áldozat vagy, s én a vadász,
Szenvedélytől véres a nász.
Nézem, ahogy tested reszket,
Búcsú mosoly: csak erre kellett.







SÓS VIZEKEN ÁT...
(Patríciának)


Sós vizeken át látlak olykor,
s alig hiszem el, hogy vagy.
Már nem emlékszem,
milyen volt a mozdulat
méhem mélyén a pillangórebbenés,
de könnyekig meghat
májusi alkonyszín szemed
és létezésed:
a végtelen tökéletesség.







SZEMEID


Ha ragyog a nap, zöld:
tavaszt sóhajtó föld,
nyáron hűsítő víz,
ajkamon édes íz.

Szürke, ha gond gyötör:
esővel telt vödör,
őszi kavargó szél,
amitől vihar kél.

És minden máskor kék:
végtelen vad vidék,
szelíden hulló hó,
télből szőtt takaró.










SZERELMES GÉSA


Kimonómra cseresznyeszirmok hulltak,
emlékeimben csókjaid bús sóhajba fúltak.
Messze északon harcol szamuráj kardod,
de tudom, legyezőm szíved felett tartod.

Avar fedte a kertet, mikor először láttalak,
a teaház lépcsőjén azután folyton vártalak.
Tetszeni vágyva hajam kontyba tűztem,
Vágytól izzó lelkem lábaidhoz űztem.

A pagoda mélyén érintett meg kezed,
most is érzem, hogy testem beleremeg.
Narancsillatba burkolt kettőnket az éj,
Ajkamról riadtan szakadt fel a kéj.

A felkelő Nap fénye szégyenpírral keltett
megtettem veled, mégis el kell menned.
Szomorún szól távol a jól ismert gong.
Szerelmes gésaszív üresen kong.







SZÜRKE


Néha szeretek szürke lenni,
vagy fekete inkább, esetleg
fehér, meg farmerkék -
egyszóval egyen,
hogy ne legyek feltűnő, ki-
hívó és rívó,
hogy befogadjon és
elfogadjon a tömeg:
"mass" ahogy az angol mondja -
,,massza" - undorító, nyúlánk
és folyékony is, áramló, lüktető,
de mihaszna.
Tényleg, mi haszna így a létnek?
Hát én leszek újra, különc,
lázadó, furcsa lélek.







TEGNAP-MA-HOLNAP


Tegnap
Még zöldaranyban álltak a fák,
és rózsakék volt a kora este.
De tudtuk, utolsót sóhajt a nyár,
és beleremeg bágyadt teste.

Ma
Ködfolttal ébreszt az őszi reggel,
a kertvégi nádas vöröslő hajnala.
Emléked elsárgul a levelekkel,
de velem marad tavaszunk dallama.

Holnap
Meztelen nyújtóznak felém az ágak,
meghitt ösvényünk hópaplan fedi.
Vakító fehéren tiszták a vágyak,
ha a Nap sugarát ajkamon feledi.










TÉLI NIMFA-ÁLOM


Befagyott tó kristálytükör jege,
Fehér falak hűvös lehelete.

Lila estre kúszó ködtakaró,
Ásító ágy, testeket akaró.

Farkasok hóba süllyedt lábnyoma,
Lassan levetett óvó álruha.

A Hold csillagot altató dala,
Pőre csókok izzó körvonala.

Sötétben vakító deres ágak,
Egymásba omló áradó vágyak.

Erdei nimfa időtlen álma,
Párnára csordult nyál csillogása.










TUDATOS ÚTVESZTŐ


Porcelán szilánkok -
ezer és ezer
szanaszét hever.

Áthúzott mondatok -
egyedül kevés
kódolt tévedés.

Lélek-én darabok -
félig üresen
jövőm keresem.

Karmámmal zárt zsilip -
titkos, védett út
félek, nincs kiút.

Tudatos útvesztő -
mágneses terem
falait verem.







UGYE ELHISZED?


Míg ott vagyok az álmaidban,
Míg megpihensz a karjaimban,
Addig baj nem lehet,
Ugye elhiszed?

Míg megnyugtat a szívverésed,
Míg ellenállsz a kísértésnek,
Addig baj nem lehet,
Ugye elhiszed?

Én nem félek, mert biztosan tudom,
Mert rólad szól most is a dalom,
Érzem, baj nem lehet.
De te, vajon elhiszed?







A VADÁSZÓ NŐ


Ősi ösztön újra éled,
elég, ha csak látlak téged.
Vágy zsongítja el a fejem:
meddig játszod még ezt velem?

Kívánsz, tudom, érzem rajtad.
Hány csókot ad vajon ajkad?
Hátrálsz egyet, óvatos vagy.
Erőd úgy is hamar elhagy.

Nem kell ide bűbáj, fortély,
szemérmem is már a múlté.
Vadászok rád, nem tagadom:
trófeád csupaszon akarom!

Csapda nincsen, nem kell félned,
férfi aggyal úgy sem érted:
Nyertél - csak mert én hagytalak,
nőként vadul akartalak.







VANNAK


Vannak évek,
amikről nem tudsz,
s nem tudok.

Vannak helyek,
ahonnan elfutsz,
s elfutok.

Vannak arcok,
akiket bújtatsz,
s bújtatok.

Vannak nevek,
akikről hallgatsz,
s hallgatok.

Vannak
évek, helyek,
arcok, nevek.
Emlékek mind
nekem s neked.











VASÁRNAP DÉLUTÁN


Egy kávé az udvaron
vasárnap délután,
míg a szeptemberi
bágyadt napsugár,
mint vén kutyád
a lábadhoz ül.
Orrodba száraz falevél
fanyar füst szagát
hozza a szél:
béke van. Néhány
pillanatnyi csönd -
valódi nyugalom.
És csak távolról hallod,
ahogy tompán koppan
a dió az avaron.







VÁGYRA HÍVÓ ÉNEK


várlak hóban, fagyban
várlak rőt avarban
várlak zöld rügyben
várlak pipacs tűzben

hívlak lila alkonyatkor
hívlak izzó teleholdkor
hívlak rózsa hajnalon
hívlak ragyogó napon

érzem jössz felém
érzem van remény
érzem bennem dobbansz
érzem velem lobbansz

érintem puha hajad
érintem alsó ajkad
érintem forró tested
velem ég ősi lelked.







VILÁGVÁNDOR(OM)


Lépted vörös sivatag mindent belepő homok szele,
Arcod fjordok által ölelt öböl csillanó tele.

Illatod a végtelen óceán kéklőn sós hulláma,

Csókod távoli, tágas sztyeppék hívó borzongása.

Szerelmed kitörő vulkán forró lávatengere,
Emléked hervadó cseresznye sziromerdeje.







VONATON, PEST FELÉ


Betonpalánkra írt nevek
elmúlt szerelmek
lassú zakatolása
háttal ülve, akárha
a múltba vinne a vonat
talpfák sora rozsdás
sínek íve kanyarog
útközben megannyi állomás
és a borostás kalauz
még a jegyed sem kéri
másodosztályú huzat
járja át a kocsit
valaki a peronról integet
sosem látott arcáról
tudod nem neked
aztán könyvedbe mélyedsz
és fel sem fogod
hogy az élet a 3-as vágányon
már rég tovarobogott.










Ornella Fiorini: LÁNYOMNAK


Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy szállj,
erőseket,
mint a karvalyé, hogy a szabadság
magasságában
könnyű szárnyalással
lebegni tudj,
és siklani
az élet színein át,
a csendben
meghallani a szelet,
és minden szót, melyből mesék születnek.
Emlékezz erre,
és élvezd a repülést
a tenger felett,
a fűszálakon át,
sőt - miért is ne?!-,
akár széttépett álmok között,
mert mindennek, még a zúzmara
jegének is értelme van.
Erős szárnyakat szeretnék adni neked,
hogy leküzd a távolságot,
a port, mely a szívedet szorítja,
és mindazt, mi aranynak látszik,
de amely valójában nem az.
Nagy szárnyakat szeretnék adni neked,
sűrű pelyheset,
hogy megóvjon, ha elvétenéd a repted,
és ha le is zuhansz,
ne essen bajod.
Íme hát a szárnyak, melyeket adni szeretnék neked,
de nem lehet,
mert csak te vagy, ki magadnak őket megteremtheted.

/ Fordította: Erdős Olga/







 
 
0 komment , kategória:  Erdős Olga  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 2 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3826 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 208
  • e Hét: 1903
  • e Hónap: 26858
  • e Év: 144212
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.