Belépés
menusgabor.blog.xfree.hu
"A világ pocsolya, igyekezzünk megmaradni a magaslatokon." / DoktorStrix / Menus Gábor
1940.08.11
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Erdős Renée
  2017-02-05 16:00:12, vasárnap
 
 







ERDŐS RENÉE


Erdős Renée (eredeti nevén: Ehrental Regina) (Érseklél, 1879. május 7. - Budapest, 1956. július 9.) író, költő.

Első verseivel A Hét költőjeként indult, s a női lélek merész ábrázolójaként mutatkozott be. A kritika várakozásaival ellentétben, nem a tartózkodó leányi báj, hanem a nő szerelmi vágyának megéneklésével aratott sikert, s vívta ki a századforduló némely korifeusának haragját. Regényeit ifjú lányok csak titokban olvasták, s a közvélemény nemsokára mint a legerotikusabb magyar írónőt tartotta számon. Költészete Ady Endrére is hatást gyakorolt, akárcsak Bródy Sándorra, akinek évekig a szeretője volt. A családos - és csapodár - Bródyval való szakítása után egy olaszországi kolostorba vonult vissza, miután katolikus hitre tért. Ezt követően írásaira a misztikus erotikus atmoszféra volt jellemző. 1913-ban feleségül ment Fülep Lajos művészettörténészhez, akitől két gyereke született, 1918-ban elváltak. Erdős Renée volt az első nő a magyar irodalomban, aki meg tudott élni alkotómunkásságából.

A nők vágyainak merészen hangot adó költészete és regényei híressé, sőt hírhedtté tették, őt emlegették a legerotikusabb magyar írónőként. A kritika fanyalgott, a közvélemény felháborítónak és szemérmetlennek tartotta, a fiatal lányok viszont a párnájuk alá dugták és titokban falták műveit.








"...szeretem a férfit, nem azért, mert szép, nem azért, mert okos, mert tanult, mert zseniális, mert hősies, mert odaadó, nem azért. Hanem szeretem, egyszerűen azért, mert csak ő tudja nekem adni azt a mámort, ami nélkül nem tudok élni!"
(Erdős Renée: A nagy sikoly)

"Te csak légy türelmes, és ne félj. Nem kell, hogy herceg legyen, aki érted eljön! Csak értse meg, hogy ki vagy te, és mennyit érsz. Ez éppen elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen."


,,Az élet királynője"

Link



Erdős Renée regényes élete


Link



Erdős Renée élt az erotika és a vágy szavaival

Link



Menyhért Anna: Szerelem és kánon között

Link








AMÍG ENGEMET...


Amíg engemet űz a nyugtalanság:
Te nem tudsz megpihenni,
Amíg a lelkem gyötrődve gondol rád
Te nem tudsz boldog lenni.

Míg minden álmom csókjaiddal telve.
Te nem aludhatsz éjjel!
Rám kell gondolnod, könnyek közt, epedve
Bús, csókos szenvedéllyel.

Amíg én téged titkosan kívánlak:
Te áhítsz engem lopva.
Amíg én téged újra meg nem áldlak
Te nem lész feloldozva.

Irások könyve 1905







ARCKÉP


Megcsókolom a szemeidet,
Amiktől félek...
Megcsókolom a homlokodat
S benne a hallgatag évek
Titokzatos álmait sorra....
Rátapad ajkam sötét szemeidre,
Viharos homlokodra.
Végigkúszik ajkam arcodon
És megkeresi állad,
Szép nyakad, büszke vállad...

És fél a szívem és a kezem reszket...
Hogy tudok ezentúl élni?
Ki tart meg jónak? Ki tart meg szentnek?

Az ajkaidhoz nem merek érni -
Az ajkaidhoz nem merek érni -







AMOR DIVINO


Szólt: Itt voltak az évek, látom -
Itt voltak és megvertek ..

És szóltam: Oh áldott palatinusi kertek!
Caesari romok! Emlékszel Tanítvány:
Ott pihentünk meg egy ledőlt oltáron?
Emlékszel Tanítvány: ott békültünk meg?

De ő bántani akar és szól:
Itt voltak az évek, látom -
Itt voltak és megvertek . . .

Igen, megvertek! (s ő nézett sötéten )
Az én éveim, a miktől féltem -
Az évek, a miket neked ígértem
S nem adtam oda... A hűtlenségem
Vert meg - a szenvedésed -
S a mivel távol utamat kisérted:
Az álmod vert meg, a vágyad vert meg
S a - jóslatod... Emlékszel-e még
A jóslatodra? Te szomorú voltál
És az én szemeim nevettek.
Ott történt - a romoknál . . .

És sok hasonlatot, sok szép jelképet
Elfecséreltél akkor. - Én ittas voltam
A napfénytől, és néztelek téged,
S magamban azt gondoltam :
Ejh, bánom is én, akármi jő!
Vad vihar a jövő
S ha rám veti magát: viharra talál!
Élet vagy halál -
Isten kezéből ki vehet el,
Isten kezéből a ki szeret?

De te valami lázas, beteg
Indulattal mutattad meg nekem
A mi jönni fog, ha nem léssz velem,
Ha elbocsátlak - ha a két kezemmel
Nem tartalak! Oh hű fegyveresem,
Szép harczos, hallották a romok,
Hogy akkor gőgös voltam és konok
S így szóltam! Lássuk!

(A szikrázó napon darazsak dongtak
Fülébe az anemonáknak
Sok kedves tavaszi hazugságot...)

Ezek emlékek - mondta ő.
Oh asszonyom, te, a ki a jelennek
Sosem tudsz élni! A kinek az élet
Csak napfényes múlt és ködös jövő:
Mit mondjak néked?
S emlékeidnek mit feleljek?
Nem te vagy az aventinusi asszony,
Nem te vagy többé, félek!
Róma s a romok nincsenek itt véled!
S nem állsz az anemonák tengerében
Ledőlt oszlopok közt, a csillogó napfényben
Hiányzik Ceres füzéres oltára,
A melyen akkor ültél... És régi kereted:
A két cziprus. - Szomorú a szemed,
Szomorú a hangod, s a kezed árva.

S megfogta a kezem és tartotta kezében.
Tartotta melegen, mint fázós gyermekét...
Oh én asszonyom, emlékszel-e még
Szent Sába templomára az Aventin tövében?
A régi, komor szerzetes-sirok
Nyitva álltak - felásva -
A tavaszi nap beragyogott
Csontokra, koponyákra
S a sírüregek közt bukdácsolva,
Én gonddal átvezettelek
Omló kövek, ingó deszkák felett.
Egymásra nem néztünk. A régi halál
Rejtelme szállt meg és lezárta ajkunk -
A régi holtakért hallgattunk
S a magunk élő álmát vittük át
A sirok fölött. - Az oltár falát
Bizanczi ékességek borították...
Emlékszem - látom a mosolyodat -
A mikor lehajolva betűzgetted
A régi görög felírásokat...
S aztán átkutattuk az antik zárdát,
A kertet, az udvart, felmentünk a toronyba.
Kinyitottuk sok régi ajtó zárát,
És beléptünk a refektoriumba,
S a magas, antik loggián, az oszlopok alatt
Lenéztünk a tündöklő Campagnára,
A melyen égett, szikrázott a nap,
És áldást mondtunk Róma héthalmára
És áldást mondtunk a régi romokra,
Adakozón, dúsan és mosolyogva
S összefonódott két boldog kezünk...
De ez rég volt - és most emlékezünk.

És most emlékezünk - oh asszonyom,
Nincs szomorúbb, mint visszaemlékezni!
Nessun maggior dolore - földre nyom
A múlt és súlyát nem könnyíti semmi.
Az ember ha erős, pazarló kedve
S te asszonyom oly szép és erős voltál
És sugárzón, gőgösen és nevetve
Engem elpazaroltál...

Elhallgatott és keze a kezem
Elbocsátotta. Néztem a fejét,
Mily halvány, mily nemes, mily ifjú-szép . ..
S örültem, hogy itt áll győzelmesen
Bár szomorún. Örültem, hogy még szenved
S hogy emlékeit nem feledte el,
Bár engem kissé elfelejtett.
S a messze Róma szent szépségivei
Együtt látja alakomat, a régit,
S az Aventin és Palatin regéit...

És szóltam: De a jóslat! Íme lásd,
Hozom a Palatínus jóslatát,
Úgy volt a hogy te mondtad - s most örülsz:
Megvert engem a te próféta-lelked!
Szenvedtem, mert a szenvedésem kellett,
Mert kívántad - de most - nem könyörülsz?

És ő felelt: Énnékem nem lehet
És nem szabad. - Jaj volna, hogyha merném!
Ha bánatodat rólad leemelném
A mit Krisztus adott rád .. . Úgy viseljed
Mint édes, ölelő szerelmi terhet
Hisz te tudod ! És te vagy a ki írta:
A bánat jó vért, s jó annak ki bírja!
És te bírod - és te tündökölsz benne!
Te rajtad ragyog az Isten szerelme!

Szent vagy s tied lesz a mennyek országa.
A szeme tűzben ragyogott - az ajka
Megreszketett - a szó elhalkult rajta.
Szörnyű volt, a hogy mondta s a hogy hitte.
Szava tüzet árasztott ereimbe,
Lángot, a melynek földi lobogása
Színe, melege nincs, de a mit távol,
A föld körén túl szemmel tártnak, látnak,
S a melyen felnevet az angyaltábor,
S felvillan tüze Isten mosolyának.

1914.







ASSZONYI LÉTÜNK


Sohasem tudtam, hogy ilyen édes
Asszonyi létünk, asszonyok,
Amíg nem lettem harminc éves...

Mennyi új erő és új szépség!
Mennyi merész új hatalom!
És szóra, csókra mennyi készség!

Így lesz a hajnali sugárból
Erős napfény - és teli szó
A félve ejtett suttogásból.

Ha Isten így le nem igázna
S bilincsbe nem verné kezem:
A világ nagy csodákat látna...







ÁLOM


Nekem szárnyam volt, villámlóan kékes.
És nagy sugárzó tollazatom.
S leszálltam csúcsára egy jegenyének
- Erős, magányos bús madár -
S pihentem azon.

Karjaim voltak, vakító fehérek,
Zománcos pihe födte be őket.
Fejemről a fürtök szálltak a szélnek,
S ágai közt az ős jegenyének
Nagy hirtelen elhallgatott az ének.

S rikoltó hangom belesírt az éjbe
Hívogatón, félelmesen
És nem felelt rá senki sem.
Gyötört szerelmes epedésnek láza
S a nagy természet társat nem adott.

Hová fekete szárnyam lecsapott,
Ott volt a halál vad, szomorú násza.
Minden leégett, minden megfagyott,
Hová sima, hideg kezem ért
S szemeim égő pillantása.

És mégis vártam. S nem vártam sokáig.
Lassú szárnyveréssel jött - lassan - a másik.
Nekem méltó, nagy, gyönyörű társam,
Akit kívántam, akire vártam.
Jött, jött felém s leszállt a fa alatt.

S én szóltam hozzá: "Jer föl, ide várlak!"
Ő szólni akart - szava elakadt -
S nem rebbentek a fáradt, lomha szárnyak.
Nagysokára szólt. Nehéz volt megértnem:
"Ha akarsz engem, szállj le ide értem,
Én nem tudok fölebb, fáradt vagyok!"

"De én szeretni itt fönn akarok.
Szomszédságában felhőnek, viharnak.
A port útálom, a fekete földet!
Az én vágyaim a magasba törnek.
Csókom az ég hallja!
Vigye szerteszét a hegyek visszhangja,
Ölelésem lássa a csillag, a nap!
Égessenek össze forró sugarak,
Míg ajkam ajkadra tapasztom.
A fonnyadt, a szürke haraszton
Szeressen a gyík, a vakond
Örök homályban, örök remegésben,
Én, ég madara, az ég közelében."

Szólt újra, s hangja olyan búsan csengett:
"Teneked könnyű, fiatal vagy, bátor!
Jössz egy erős, szabad világból
S csupa hit, csupa fényesség a lelked.
Engem megtörtek. Engem kiraboltak
Apró madarak, könnyű dallal -
Kilopták szárnyamból a legragyogóbb tollat
S tovább szálltak ledér kacajjal.

Mit tudtam, hogy te vagy
S hogy eljössz egyszer értem!
Azt hittem: úgy kell élnem, ahogy éltem.
És rosszul éltem, látod.
Mire te jöttél, nem szeretem többé
Sem magamat, sem a világot!"

Elhallgatott. S e hallgatás
Fájóbb volt minden bús beszédnél.
Fájóbb a síró őszi szélnél,
Mely sírok fölött rohan át.
Oly bús volt, hogy dacos fejem
Lehajtva sírtam - együtt véle.
S kihamvadt vérem szenvedélye,
S nem kellett többé szerelem...

S a nagy, rejtelmes éjszakában
Ott álltunk ketten egymásnak teremtve
S egymástól távol...
Idegenül egész világtól
S egymásnak mindörökre veszve.
Nem volt mienk se föld, se ég -
A titokzatos messzeség
Nem hintett ránk egyetlen sugarat.
S hogy jött a hajnal: csiripelve keltek
Köröttünk apró, tarka madarak.
Mi akkor is szótlan tűnődve álltunk.
Az Isten tudja mire vártunk -
Én a fa csúcsán, ő a fa alatt...







EGYSZER MEGNYUGSZOM


Egyszer megnyugszom és erős leszek
S majd könnytelenül járom az utat.
És tűz, víz, nap, zivatar közepett
Vidáman hordom vándorbatyumat.

Egyszer majd elrepülnek álmaim,
Mint könnyű felhők a vihar után
S zaklatott éjek látomásain
Szendergő lelkem föl nem sír talán.

Szívem falán egyszer majd rést nyitok,
Mert makacsul véd múlt emlékeket.
S kiszórok onnan minden lim-lomot,
Fakó babér - és rózsalevelet.

Egyszer majd olyan egyedül leszek,
Hogy elfelejtek időt és napot.
S a lét szárnyán czikázom csüggeteg,
Miként az űrben bolygó csillagok.

S távol lesz tőlem: múlt, jövő, jelen -
Távol a zaklató álmok, a vágy -
S a nagy éjben kialszom hirtelen,
Mint egy ismeretlen, fáradt világ.







A FEKETE PILLANGÓ


A fekete pillangó két kiterjesztett szárnnyal
Rászállt homlokomra. És íme, jöttek, jöttek
Rég eltemetett gondok,
Nagy ifjúságos lázak, színesek és bolondok -
És a homlokom égett...

A fekete pillangó rászállt két szememre -
És íme, izzón jöttek bíboros látomások:
Egy kert, szökőkutakkal és rejtett lugasokkal
S benne az Idolino megelevenült szobra.
Színe bronz, de hőséges. Élő, sudár, húsz éves.
S álma a diadalmas, a mindentudó asszony...
És a szemeim égtek. -

A fekete pillangó játékos lebbenéssel
Rászállt az ajkamra.
És íme, csókok jöttek, új, nagy, asszonyi csókok,
Titkos kasból kiröppent méhek, nagyszomjú rablók,
S zümmögve és zenélve, hízelkedő fullánkkal
Ellepték meleg ajkát az eleven szobornak.
És az ajkam égett...

A fekete pillangó viharos szárnyveréssel
Körülcikázott engem - és íme, lángban álltam!
Soha ily meddő lángot, ily vigasztalan fénylőt!
Mint elfeledett fáklya, mely túlélte az éjjelt
És a napfény kelésén, szégyenlős lobogással
Fáradtan esik össze: úgy roskadtam magamba.
S az önvádtól gyötörve, magamat ostorozva
Kiáltottam: Halál, szán meg és olts el engem!...

A fekete pillangó fejem fölött cikázott...
Bús volt az alkonyat. Csillagok lomhán keltek,
Köröttem a kutak fáradtan énekeltek -
A kertet megtöltötték lappangó puha árnyak,
S föllobbant mámora a meleg éjszakának,
A föld sóhaja érzett s a tenger remegése -
És a tenger fölött, egekig érő szárnnyal
Ott lebegett sötéten a fekete pillangó.







HA MÉG EGYSZER...


Ha még egyszer szeretni tudnék
A régi tűzzel, szenvedéllyel:
Leimádkoznám minden átkom
Rólad szerelmes nyári éjjel.

Megáldanám a kis madárt is,
Mely ott a bokrok közt kesergett;
Az ifjú pásztor furulyáját,
A csókra hívő árnyas berket.

Megáldanék, mely üdvünk látta
Minden fűszált, minden virágot,
Megáldanám a mennyet, földet,
Ezt az egész bűnös világot.

És átélném varázsod újra
Szerelmes édes, nyári éjjel,
Ha még egyszer szeretni tudnék
A régi tűzzel, szenvedélylyel. . .

1899.







HA SZÁZSZOR...


Ha százszor esküdném, hogy nem szeretlek,
Százszor szegném meg újra eskümet,
Százszor csalnám meg szégyenkezve, gyáván,
A hamis esküt boszuló eget.

Százszor dőlnék a kebeledre újra
Száz csókot adnék égőt, édeset,
És felocsudva boldog mámoromból,
Százszor siratnám gyengeségemet.

1900.







HA ÚGY LESZ...


Ha úgy lesz minden, ahogy akarom
Akkor a te szép fiatal fejed
Alázatosan hajlik meg előttem
S megsimul aztán a szívem felett,
Oly szótlan mint imbolygó hattyú ring
Lágy hullámú holdsugaras tavon.

Ha úgy lesz minden, ahogy akarom,
Akkor a te vívódó lelkeden
Nagy diadallal emel trónt magának
Erős, hatalmas, zsarnok szerelem :
Akkor borongó, sápadt álmaid
Elűzi az én vérpiros dalom.

Ha úgy lesz minden, ahogy akarom
Akkor te bennem látod a nyarat.
Teremtő agyad gazdag talajára
Én hintek napfényt, csókos sugarat.
Hogy egyetlen bimbó se haljon el,
A lelkem tüzét mind neked adom.

A lelkem tűzét mind neked adom
S helyette elveszem az álmaid.
Helyette elveszem a nyugodalmad.
Az első üdvnek első lázait.
Királya léssz a földnek - énnekem -
Remegő ajkú szerelmes rabom -
Ha úgy lesz minden, ahogy akarom.

1905.







HAJNALI HEGEDŰSZÓ


Te csak légy türelmes, és ne félj.
Nem kell, hogy herceg legyen, aki érted eljön!
Csak értse meg, hogy ki vagy te, és mennyit érsz.
Ez éppen elég ahhoz, hogy boldoggá tegyen.







ISTEN ELFOGOTT


De Isten elfogott engem
Mint egy nagy, csatangoló lepkét -
Mikor szemeim az Életet
Legmohóbban keresték.

Mikor delelőn állt a nap -
És cikázó szárnyamra hulltak
Csókok, dalok, aranysugarak...

De Isten elfogott engem


S csak úgy játékosan, örülve,
Nagy bölcsességével átszögezett,
Mint gyermek a lepkét gombostűre.

S most kiterjesztem szárnyam a napon -
Rajtam e nyugodt, mozdulatlan szépség
Utolsó dacos szent akaratom -
Nem olyan vagyok, mintha most is élnék.







IZZÓ SZÍVŰ...


Izzó szívű poéta-lány
Csak pengetem egyre a lantom.
S akármi vígan szól a dal,
Reszketve kíséri hangom.
S az égő könny csak egyre hull
És végig foly lassan a hárfán,
A sok bolondos, víg szöveg
Árván hagyja lelkemet, árván.

És mégis szól és egyre szól
A nóta, a víg, a keserves,
És aki hallja, azt hiszi:
,,Lám, lám, a poéta szerelmes."







JER IDEGENBE




Jer idegenbe, keressünk egy kunyhót,
Kicsinyke kunyhót, szalmafödelest.
Te végy kapát és ásót a kezedbe
Én a tűzhelynél keresek helyet.

Csak hadd csurogjon rólad a veríték,
Csak hadd marja a konyhafüst szemem.
Boldog leszek, ha foltos rokolyában
Ringathatom majd síró gyermekem.

Boldog leszek, ha esti pihenőre
Ölembe hajtod elfáradt fejed,
Ha eléd tálalom majd vacsorádat,
A fehér tejet, barna kenyeret.

Ha dolgoznom kell reggeltől napestig,
És dolgozom majd édes-örömest -
Jer idegenbe, keressünk egy kunyhót,
Kicsinyke kunyhót, szalmafödelest.







JÖTTEM HOZZÁTOK...


Jöttem hozzátok, messze idegenből
S magammal hoztam őserdők dalát.
Ismeretlen ég távoli csillagfényét,
Nagy, különös virágok illatát.
Velem jöttek a rege-éjszakáknak
Tündöklő árnyai - egész sereg!
S én köztük éltem és nekik daloltam.
S ti nem ismertetek.

Oh, gyönyörűség volt az én magányom!
És szegénységem pompával tele.
És álmaimra lángoló rózsákat
Hintett a vágyak kóbor istene.
Minden reményem hófehér sirály volt
S magasan szállt vizeitek felett.
Mindent akartam és mindenre vágytam.
S ti nem ismertetek.
S jöttetek hozzám mind, a csengő dalra.
Mely hívott, bűvölt, csábított, ígért.
Ünnepi díszben, kérkedő babérral -
Imádtatok s nem tudtátok, miért.
A csengés-bongás lelketek befonta.
De az erős szó elszállt, elveszett.
Én rózsáimat közétek dobáltam
S ti nem ismertetek.

Idegen voltam köztetek. Mi lelkem
lángra gyújtotta: attól fáztatok.
Mert nem áldoztam oltáraitoknál,
Ti hajlékomra üszköt dobtatok.
Az erkölcsös hazugság bálványának:
Ki nálam kisebb, az hajtson fejet.
Az én hitem, erkölcsöm: az Igazság -
Ti nem ismertetek.

Hát elmegyek. Úgy ahogy jöttem egykor
Csöndben, hogy többé ne is lássatok.
A ti világtok emléke velem jön
És nálatok maradnak a dalok.
A dalok, mikről botorul azt hittem,
Hogy általuk majd szíveket nyerek.
De én siettem - kissé korán jöttem -
S így nem ismertetek.







KÉK PILLANGÓK


Kék pillangók szálltak fölöttem,
Hogy a réten keresztül jöttem
S incselkedve, tánczolva félig:
Elkisértek az erdőszélig.

S hogy utam az árnyékba tévedt;
Riadtan, némán összenéztek.
Félték a lombok hűs homályát,
A rengeteg halk mormolását.

A mig arany napfényben jártam,
Gázoltam színes vadvirágban,
S felém a rózsák integettek:
A kék pillangók hogy szerettek!



De csalt a sötét erdő mélye,
A vízmoraj, a lomb zenéje.
Csalt a magány. Egy titkos ének-
S a sohsem ismert szenvedések.

Magányos erdő útját járom
S nincs vezetőm és nincsen párom.
Tövises ágak meg-megtépnek.
De még dalolok, de még élek.

Hangomat a szűz magány hallja,
Rám simul a csend puha karja.
De tudják e a rétek, kertek:
A kék pillangók hova lettek?

1904







A KÉT KEZEM...


A két kezem, mint két fáradt virág
Lehullt reád -
És akonyat volt - édes, bámuló
Aranyban tündöklő világ -
S a két kezem, mint két fáradt virág...

S ajkam a csókot elfeledte már.
Öt hosszá nyár
Tüze emlékeit fölperzselé.
S ha vár a vágy, hiába vár.
Ajkam a csókot elfeledte már...

S ajkad a csókot nem tanulta meg
És reszketett -
És megvonaglott mint beteg szirom,
Amelyre izzó fény esett.
Ajkad a csókot nem tanulta meg.

Innen és túl az édes életen
Én Életem -
Bús koldusok csak álltunk hallgatag,
És reszketőn és fénytelen -
Innen és túl az édes életen...







KÜLÖNÖS ÁLMOM VOLT...


Különös álmom volt az éjjel,
Láttam magam, mint nagymamát.
Fehér hajjal, nagy pápaszemmel!
Olvasgattam a bibliát.

Egyszerre ott terem mellettem
Egy rózsás arczu, ifjú lány,
Sötét szemekkel, szőke hajjal:
A legnagyobbik unokám.

Körölduruzsol mint a macska,
S megárad ajkán a beszéd :
Óh nagymamácska - hogyha tudnád!
Mi szép az élet! óh mi szép!

Miért, leánykám ? mondd, beszéld el!
S fürkészve rávetem szemem.
Ő félénken suttogja vissza :
Nem nagymamácskám, nem merem!

De mégis, mégis elmond mindent,
A hangja reszket, arcza ég,
S a hő szerelmi vallomástól
Köröttem izzó lesz a lég.

S im reszkető, ránczos kezemből
A biblia a földre hull,
S ülök előtte halvány arczczal,
Könnyekben úszva szótlanul.

S mig ö csak állt és bámulattal
Függeszté két szemét reám :
A szivem ugy fájt! Irigyeltem
Az unokám . . . az unokám . . .

1900.







LESBIUS


I.

Egy asszony, aki olvasta a versem:
Rád ismert benne, én titkos szerelmem.
S egy komor, ködös téli alkonyon
Eljött hozzám, hogy rólad beszélgessen -
Egy asszony...

Leült mellém. Kezem kezébe vette.
Mondja, mikép történt, hogy megszerette?
Nem tudta, hogy hazug, rossz, hűtelen?
S a bűneidet felsorolni kezdte
Egy asszony...

Meg tátja - szólt és megrándult az ajka.
Sokat, sokat fog sirni még miatta!
S hogy megráztam nevetve a fejem,
Reszkető kézzel, búsan simogatta
Egy asszony...

Egyebet nem szólt. Körülnézett lopva,
Odatekintett titkon asztalomra.
Selymes keretben, sok virág között
Egy kép - hogy látta, elfakadt zokogva
Egy asszony...

Azután elment. De nekem úgy rémlett:
A küszöbről még egyszer visszanézett.
Csupa haragvó láng volt a szeme!
Kit átkozott meg: engemet, vagy téged?
Egy asszony...

II.

Éjszakai láz ajkam fölégette.
Mámoros álom vérembe csapolt.
Óh enyém vagy te, mikor nem is sejted!
Enyém vagy le, ha nem is akarod.

Hallom a hangod, lehelleted érzem.
Karjaim közölt nyugszik a fejed.
Úgy ölelsz engem! Én meg annyi csókot,
Szerelmes csókot adok teneked!

Bűvös igézet! Káprázatos álom!
Valóság üdve véle föl nem ér!
Amit gondolok: csupa gyönyörűség,
És amit érzek: csupa, csupa kéj!

Mért foszlik köddé hajnalhasadáskor?
Kelő nap fényén mért hogy nem marad?
Óh hisz oly nagyon rövidek az éjek!
Teremtő isten, oly korán virrad .

III.

Az én egemre fellegek borultak.
Az én napomnak nincsen fénye már.
Kertemből kipusztultak a virágok,
Ligeteimből elszállt a madár.

Az én ajkamnak mosolygása elhalt,
Az én szememnek könnye elapadt.
Abból a sok szép istenadományból
Hatalmas isten, semmi sem maradt!

Hogy éljek hát ezentúl a világban?
Mosoly, könny nélkül, felhős ég alatt?
Hogy felejtsem el a régi virágzást?
Azt a sok izzó, fényes sugarat?

Hogy járjak árnyként, én ki tündököltem?
Dúsból koldussá óh hogyan legyek?
Annyi reménytől, üdvtől megrabolva:
Mondd meg nekem : hogyan feledjetek?

IV.

Én voltam a nap utolsó sugára
Mely reád tűzött forrón, fényesen.
Utánam halvány, szürke alkonyai jön -
Öregszel édesem.

Én voltam a nyár, amely utoljára
Hozott neked nyitó virágokat.
Utánam jön az őszi levélhullás -
Óh ritkul a hajad.

Én voltam az utolsó dal szívedben,
Most kiszállok belőle mint a dal.
Szerelmes léssz te még majd ezután is,
De soha fiatal.

1902.







MÁR ELFELEDTEM...


Már elfeledtem, minő volt az éjjel,
Volt-e sugara? Vagy csak árnya volt?
Zúgó platánok lombjain keresztül
Lemosolygott-e ránk a méla hold?

A bokrok közt csendült-e csalogánydal?
Virág, fűszál mit suttogott vajon?
S miről kesergett a kis furulyácska
Túl a virágos, zöld hegyoldalon?

Már elfeledtem, mit beszéltünk akkor
A pázsiton, a lombos fák alatt.
Te tartottál-é az öledbe engem,
Vagy átölelve én tartottalak?

Azt sem tudom, miért némult el ajkunk?
Mért halt el rajt a suttogó beszéd?
Hisz elfeledtem már a hallgatásnak
Sejtelmes, édes, bús történetét.

És elfeledtem azt a röpke üdvöt,
És elfeledtem minden mámorát!
És megátkoztam százszor és ezerszer
Azt a szerelmes nyári éjszakát.

1899.










A MÁSIK


A kezem forró - de a kezed
Hűvösszent kezed, fektesd csak bele
Ne félj, nem égeti meg...
Én nevetek, én nevetek...
Mert én és a testem már külön élünk
S egymásról keveset tudunk,
S egymásnak (ah ideje már)
Többé nem hazudunk.

S ha azt mondom: én, a lelkemet értsd,
Amely Istentől szárnyakat kapott
S a földről az égbe csapott.
Mert csak ez ami bennem nem titok -
A többi, a Másik, az asszonyiságom?
E nagy talány - nézd kacagok -
Miért törjük a fejünket egy talányon?

Miért lennénk mi nyugtalanok,
Mert itt valahol a közelben
Lappangva, busán, hallgatag
Lakik egy árva ismeretlen,
Akiről nem tudjuk miért él,
Mire vár, mire gondol, alszik-e vagy zokog?

Miért lennénk mi nyugtalanok?







MYSTICA


A lehelleted ugy perzsel, ugy éget!
Azt mondod, az az üdvösség, az élet,
Ha ajk az ajkon szomjasan piheg -
Hogy dobog a szived!...

Csókoltál máskor is, ity hévvel épen,
A fojtó tüzár ellepett egészen,
De soha igy, ily izzón, esztelen -
Mondd, mit akarsz velem?

Valami leskelődik ránk az éjből,
Ránk tör a néma, rejtelmes sötétből,
Bűnös sugár, mely csal, vonz, integet -
Hogy reszket a kezed!

Futnék előled, hogy magadba vessz el -
Futnék előled, óh de ne eressz el!
Hogyha halálos ez a tűz, e láng:
Csapjon egyszerre ránk.

Még félek tőle! Takard be az arczom:::
Óh sejtem, ez lesz legutolsó harczom.
Gyönyörű, kinos, édes küzdelem -
Mondd, mit akarsz velem?

1902.







NEM TANULTAM FÉLNI


Nem tanultam félni halvány kísértettől.
Suhanó árnyéktól, se szótól, se tettől.

Nem tanultam félni zivatartól, vésztől.
Sem csalódástól, sem a szenvedéstől.

Nem tanultam félni. Ha tán rosszat tettem:
Érte megbűnhődtem, érte megszenvedtem.

Dölyfös voltam? Fejem a porig alázták.
Bizakodó? Hitem százszor meggyalázták.

Reményem zöld bokrát megtépték, szaggatták.
Rajta a sok tüsét mind énnekem hagyták.

Nem tanultam félni, megremegni gyáván
Vad ár robogásán, borús ég villámán.

Ha örömre vágytam: nem sokáig vártam.
Mindjárt az enyém volt, mihelyt megkívántam.

Sokszor cserben hagyott ábránd is, remény is.
Erősen akarni tudtam azért mégis.

Nem tanultam félni. Akit a lelkemben
Bálvánnyá avattam, istenné emeltem,

Annak koronáját szentségtörő kézzel
Gúnyolódva törtem száz darabba széjjel.

S mert nem tudok élni káprázatok nélkül,
Mert a hazugságba lelkem beleszédül:

Kopott bálvány helyét odaadtam másnak,
Épp olyanfakónak, épp olyan hitványnak.

S mint valami bábot, mosolyogva néztem
Milyen büszkén ül meg a királyi székben.

*

Nem tanultam félni. Mégis van oly percem,
Ismeretlen tüzek, rejtelmesen égők,
Pirosan villámlók, titkosan kísértők
Támadnak fel bennem.

Lélegzetem elhal. Minden tagom dermed,
Érthetetlen vágyak vad tábora kerget,
Pihenni nem enged.

Ilyenkor úgy érzem: sem földön, sem égen -
Önmagamban hordom legfőbb ellenségem.

Rejtett indulatok emésztő lázában,
Fojtott szenvedélyek vad viharzásában.

Nem tanultam félni, de ilyenkor érzem,
Rab vagyok egy titkos nagy erő kezében.

Futó perc hozhat rám kárhozatot, vétket,
Istenem, vigyázz rám! Önmagamtól védj meg!
Csak magamtól félek...







OKTÓBERBEN


Madár biztatja a párját szavával,
Hogy ne gondoljon hideg tél fagyával,

Virág lehajtja kis fejét merengve
Sóhajtva gondol rózsás kikeletre.

Halovány csillag fenn a borús égen
Reszketve csillan hideg légkörében.

S mintha reám is áthatna ez érzet:
Forró szívemben fagyos telet érzek.

S mintha tebenned, elfeledett emlék,
Hervadt virágom, újra gyönyört lelnék!

És csak sóvárgom, vágyakozom egyre,
Talán tavaszra, talán szerelemre.

1899.







ÓDÁT ÍRNÉK...


Ódát írnék hozzád, de nem tudok,
Kis lantomon csak könnyed dal terem.
Tartalma semmi. Néha egy mosoly,
Egy könnycsepp néha - s mindig szerelem.

Ódát írnék hozzád, de nem tudok.
Jó szívvel vedd e vallomásomat!
Hisz egy parányi könnycsepp, egy mosoly
Olyan sokat mond néha, oly sokat!

1900. júl. 22.







ÓH LEÁNY...


Istenem segíts meg!
Üdvösséges kinomtól, káprázatos álmomtól
Engem szabadits meg!

Éjszaka volt. Kertemben friss violát szedtem,
Harmatos szép violát myrtusbokor aljában
Védőn elrejtettem...

Magam is, magam is mellé heveredtem.

Hogy szellő se hallja, olyan halkan csókoltam.
Szivem égő vágyában titkon elgondoltam:
Pillangó ne lássam, kelő méh se irigyelje,
Hogy nekem virágoz violának édes kelyhe.

Óh mert magam vagyok!
Viruló lányságom, gyötrő árvaságom
Vágyaitól majd elhalok -
Azért holdas éjszakától, fehér violától
Egy csókot akarok, egy csókot akarok.

Mondhatatlan érzéstől szólani nem tudtam
Ami velem történt, talán csak álmodtam
Talán csak úgy álmodtam.

Kettényilt a bokor suhogó zöld ága,
Letűzött a pázsitra hold fehér sugára,
Hószin fátyolomra, fekete hajamra
Húllt a fehér sugár piros ajakamra.
Ekkor szót hallottam, lágyan csengőt, meleget:
Üdvözlégy oh Leány, az Úr van teveled!
E csillagsugáros szűz violás éjben
Illatozó virág vagy az élet kertjében
Ha vágyad fakadna, piros véred gerjedne:
Áldott harmatából egy Isten születne.
Egy fiatal Isten, kit mindenki látna
Ki az örök üdvösséget hozná a világra.
Oly szép vagy! Oly szép vagy.

Ekkor megrezzentem.
Csodálatos bűbájtól sajgott meg a lelkem.
Ott a holdvilágos pázsiton kit láttam?
Angyal volt? Szellem volt? Fényes koronáját
Tündökletes szárnyát hasztalan kerestem.
Mind csak arra vártam: tűn ujra megszólal,
Mennybehivó édes, varázslatos szóval...

Ám a holdvilágon szemem elkáprázott,
Csak egy fényben úszó, élettől viruló
Ifjú fejet látott, egyebet nem látott.

És hiába tündököltek mennynek piros fáklyái
Nem birtam mást látni.
S két reszkető karom feléje kitártam...

Óh beh fényes éj volt!
Virág virulása, csillag csillogása
Óh beh nagyon szép volt!

Myrtus bokor ága, hogy hajolt fejemre!
Myrtus fehér virága, hogy hullott szememre!
S éreztem lelkemben imádságos hittel;
Hogy szivem vágyából, ajakam csókjából
Világra születik egy fiatal Isten.

Ámde puha fátyolom, hajnal sugarában
Bokor tövisétől megtépve találtam.
Harmatozó könnyem fölitattam véle
S boritottam haldokló violák fejére.

Istenem segíts meg!
Üdvösséges kinomtól, káprázatos álmomtól
Engem szabadits meg!

1904







SASOK


Két ellenséges sasmadár
A sziklaormon egymásra csapott.
S vadul harcoltak, mígnem elesett
Az erősebb, nagyobb.

Véletlenség okozta csak -
A győztes nézi mozdulatlanul
Az elbukottnak véres tetemét
S megtörten ráborul.

Nem értem, hogy történhetett.
Győzelmem súlya le a porba nyom -
És csókolgatom zúzott szárnyaid
Én büszke, nagy sasom!

1908.










SAPPHO


Te vagy a párom. Te forró, te szép.
Hallgasson el most a langyos beszéd,
Csak takarjon el az ébenhajad.
A tested kell csak! Te kellesz magad!

Te vagy a párom. Te hiú, te nagy;
Te keleti véremnek vére vagy,
Csókolj, ahogy bírsz. Én hagyom magam,
Alázatosan, némán, ittasan!

Te vagy a párom. Kergess el, ha tudsz!
Mondd, hogy gyűlölsz! Én azt mondom: hazudsz!
Tied a vágyam, titkos ölelésem,
De hej, sokáig te se kellesz nékem!










SPHYNX


Egy asszony, ki az élet nagy titkából
Ifjan sokat tudott;
Egy asszony, a ki sohsem hazudott,
Ki mindent elmondott magáról:
Megunta a nagy látók kínteli,
Gyötrelmes életét -
S mert oly magányos volt, oly árva,
Elvándorolt a pusztaságba,
S ott térdre hullva, áhítat teli
Imával hívta Istenét
S szólt hozzá : >Uram, oly fáradt vagyok

Oh, vedd el tőlem a titkok felét!
És felhők magasából jött a válasz:
Legyen tehát, a mint le akarod!
Ha sok a fény, elveszem a napot.
Ha nagy titkok tudása fáraszt
S nagy gyönyörök terhétől kín az élted:
Én, hűvös kezem homlokodra téve,
Feloldlak gyógyulj meg: ne emlékezz!

S az asszony visszatért a nagy világba,
S élni akart gyönyörű életet.
Lelke könnyű volt: nem emlékezett,
Új volt a hite és új volt a vágya -
lm egy napon megint csak visszatért
Megtörten, szomorún a pusztaságba.

És szólt megint: Uram, minden hiába:
Nem tudok élni. Nem lehet!
Bár sok, súlyos emlékezet
Lefoszlott lelkemről, miként a pára ;
A nyugalmat, békét hiába várom.
Mit ébren önmagamban alkotok,
Lerombolja egy öntudatlan álom !
Megint csak egy zilált koldus vagyok
S könyörgőn megint csak hozzád kiáltok:
Uram, segíts! Vedd el tőlem az álmot.

S a tiszta légen át az Úr szava
Keresztül zengett, mint a harsona:
Vigyázz, vigyázz!
Elhamarkodva le ne rázz
Magadról minden terhet!
Majd fölvennéd még s nem lehet fölvenned.
És magad nélküle majd koldusabbnak érzed.
Vannak terhek, nyomasztó szenvedések,
A melyek nélkül súlyosabb az élet.

És sírva, felzokogva szólt az asszony:
Uram, ne bánd, hogy mi jön azután!
A kárhozat sem oly szörnyű talán
Bár örök könnyel, örök vért fakaszszon:
Mint élni ébren, hűvös, hófehér
Nyugalmas életet,
S őrjöngve tobzódni, ha jő az éj
Forró sejtelmek, titkok közepett;
Álomban, melytől szívünk és agyunk,
Egy gondolatunk sem lehet.
Hát jó - monda az Úr -ahogy kívánod.
Úgy lészen. Elveszem tőled az álmot.

És évek születtek, évek szálltak,
S panaszos vándora a pusztaságnak
Eljött megint az Úr színe elébe.
Az arcza sápadt, csüggedt volt a lépte.
És ima nélkül, könny nélkül zokogva,
Térdre roskadt a sivatag-homokba!
S szólott hozzá az Úr: Mondjad leányom,
Szomorún, árván, mi hozott ide ?
Ijedten nézek könnyeidre le!
Hisz nem zaklat már sem emlék, sem álom!

Miért sírsz mégis - s mért hajtod fejed
- Miként ha nyomná ezer élet átka -
A sivatagnak tüzes homokjába?
Mi fáj megint? Mi nyomja lelkedet?
Választottam vagy, szólhatsz szabadon!

És szólt amaz : Volt még egy adományod.
Terhemre van ez is. Visszaadom.
Elvetted az emlékezést, az álmot?
De meghagytad a dalt, hogy keljen szárnyra!
S mint szomjú méh, mely virágról-virágra
Repül, hogy öntudatlan gyűjtsön mézet:
Úgy szedett fel útjában a dalom
Új szerelmet, új álmot, új emléket,
És megint fáradt tőle homlokom.

És megint tele titkokkal a lelkem!
Bele kell halnom, vagy ki kell lehelnem -
Óh mondd, Uram: melyiket akarod?
Nagyon erős nekem a te napod,
Melyet elvettél s újra visszaadtál,
Eltikkadtam az erős sugaraknál
És hűvösségre szomjazik a lelkem.
Vagy én halok meg, vagy meghal dalom.
Tőled várom, te mondd, hogy mit kell tennem.

S az Úr kiáltó szava átczikázott.
A perzselő sivatagon:
Te tűz, a tűzzel. Haljatok meg ketten.
Téged érte, őt érted teremtettem.
Nem bírsz el több dalt, több emléket, álmot?
Mégis te vagy a nap, te vagy a fény,
Ki beragyogtál egy egész világot.
A halhatatlanságra szánlak én -
S hogy el ne porladj, mint más földi ember:
Én a te tested, mely titkoktól fáradt,
Lehelletemmel ím' kővé dermesztem
S ráfúvom hűs nyugalmát a halálnak!

S elszállt a szó s nyomán fölsírt a szél.
S nyomán az égre szállt fekete felleg.
Vadul czikázó villám fényinél
Homokhegyek ijesztő tánczra keltek.
Szilaj kavargás szállt a forró légbe,
Zengett az égbolt, lángolt, meghasadt!
így tér pihenni, ha fáradt, a nap!
Az égből jött tűz így röppen az égbe!

S midőn csitult a vész, elszállt a felleg,
S a czikázó villámok elpihentek
S orkánból lett lágy, lenge fuvalom ;
A kimerült, boldog sivatagon,
Mely nászát ülte élettel, halállal:
Olt állt a Sphynx. Rejtelmes homlokával
Egy hófehér, kővé meredt igézet!
S titoktartón, büszkén, hallgatagon
A csillagokba nézett.

1906.







SZERETNÉM TUDNI...


Szerelném tudni, ki a kedvesed?
S haja milyen, szőke-e vagy barna?
Törékeny-e vagy izmos termete?
Tud-é ölelni, hőn ölelni karja?

A szeme kék-e vagy tán éjsötét?
S ajka valóban olyan csókra termett?
Megérdemli, mit néki áldozok:
Ezt a hatalmas, fölséges szerelmet?

S lelke szép, fehér-e mint a hó?
Vagy asszony ő is, gyenge, bűnös asszony?
Gyönyörre vágyó, csalfa, ingatag,
S eszébe sincs, hogy hozzád hű maradjon?

Szeretném tudni, ki a kedvesed?
Oly hévvel, mint én, szeret-e ő téged?
Vagy úgy van véled, mint te énvelem:
Csak kikaczagja égő szenvedélyed?

1900.







TUDNÉK MÉG SZERETNI!


Tudnék még szeretni, van még a szívemben
Vágy, rajongás, élet!
Virágos part mentén, dalos csalitok közt
Tudnék még merengni, álmodozni véled.

Vagy haragos szélnek, vad vihar dühének
Keblemet kitárni;
Szilaj hullám-verte, roskadozó bárkán
Égbe néző szemmel, rendületlen állni.

Tudnék még dalolni, tudnék még kaczagni
Messze csengő hangon!
Könnyem sem apadt ki, hitem se hagyott el,
Reményem is van még, ami vigasztaljon.

Lelkemet megtörték: kinos csalódások,
Gyötrő szenvedélyek,
Óh de mind hiába! Tudnék még szeretni!
Van még a szívemben: vágy, rajongás, élet.

1900







URAM, URAM!


Uram, Uram, nem kérek ajándékot,
Sem dús fizetést, sem ami megillet -
Én és a lelkem, most már arra várunk,
Hogy megnyithassuk aranykertjeinket;

Hogy rajta belépj ünnepi pompában
És megízleld termésünk és tudásunk -
Mert földnek idegen már a mi létünk,
S világnak idegen a virulásunk.

Uram, ezer éjszaka könnye hullott,
Míg megérett a szőlőtőn gerezdünk.
Féltünk a téli hideg harmatoktól,
Uram, őrt álltunk és verejtékeztünk...

Gonddal neveltünk Te tiszteletedre
Minden virágot - s eleget gyomláltunk -
Korán kelők és hallgatagok lettünk,
S míg nőtt a munkánk: elfogyott az álmunk.

Uram, Uram, mi jó kertészek voltunk,
S ha mi imánk volt: azt dalolva valltuk.
S ha készülődtünk hangos ünnepekre:
Nem a magunk dicsőségét akartuk.

S hogy ünnepünket Te visszavetetted:
Belenyugodtunk és panaszt nem tettünk.
Mentől kevesebb helyünk a világban:
Annál nagyobb és virulóbb a kertünk...

Uram, minden nap egy-egy új barázda,
Amit így vágunk - s míg elfogy az élet:
Készen leszünk s méltók, hogy befogadjunk
Téged, Uram és a végtelenséget.







UTAT VÁGTAM


Utat vágtam, hol szirtes szakadék volt,
Tűzet gyújtottam, hol homályos éj volt.
Kopár szikest virággal beültettem.
Ügy mondják: rosszul tettem.
De az új úton mily mohón törtettek!
A tűzoszlopnál, hogy fölmelegedtek!
Virágos kertem orozva hogy tépték!
Hogy megszedték a rózsabokrok mézét!

Kis éjszakai rablók, denevérek
Harcát nem állom. Előlük kitérek.
S adom nekik mind, amit megkívántak,
Mind mind, amire vágytak.
Kell a babérom? hordják szerteszéjjel.
Kell a szeretőm? Od' adom, vegyék el.
Mindkettő szolgám, egyik se királyom
S ha más kívánja, én már nem kívánom.

Az én utam, ha jobbra-balra tér is
A magasságok büszke útja még is.
Giz-gaz elállja, burján bebogozza
Vad zápor üti, mossa,
És rajta néha fáradottan járok,
A fejem zúg, a könnytől alig látok,
De nem hagyom el, míg lélekzem, élek,
Ha megtör is - de vissza sohse térek.

Oly jó igy menni, nem kérdezve meddig
Tán alkonyatig. Talán késő estig.
Hevülve, fázva, kúszva, szárnyra kelve,
Zokogva, énekelve!
Csak menni menni elébe a napnak.
Bíboros fényben égő virradatnak.
Sehol nem várni, sehol sem pihenni,
Céltalan célért folyton menni, menni . . .

1904.







ÚGY VETTEM


Úgy vettem ki kezéből a kezem,
Oly gyöngéden, oly puha melegen,
Hogy meg sem szakadt hűvös álmodása.

Lopva tettem más asszony ölibe,
Hogy miattam ne fájjon a szíve,
S hogy kihulló könnyemet ne lássa.







VANNAK LEÁNYOK... (Részlet)


Vannak leányok, remegő szüzek,
Csókot nem adnak soha senkinek.
Vágyuk fehér, miként az imádságuk,
Őrangyal őrizi az álmuk,
S tavaszszal, ha a hóvirágok nyílnak
S ébred a kert: magukban sirnak.
Ilyenkor szomoruk, halványak
És vőlegényre várnak.

Vannak asszonyok, szomorúk, szüzek,
Csókot nem adnak soha senkinek.
Vágyuk biboros, mint az alkonyég,
Szemükben hideg, szent csillaga ég
Az eltemetett, elfeledett multnak,
Ritkán mosolyognak. Sok titkot tudnak,
A szavuk zengő, mint egy régi óra
Finom ütése. Kedves, szép halottak.

Becsukott kertek...alvó paloták...
Lelkükben egy színes mesevilág
Csodái múlnak és fakulnak...
Fák, mikről ismeretlen, nagy virágok
Hímporos szirmai hullnak...
Bennök minden áldás - és minden átok.
Csak nagyon jót és nagyon rosszat láttak,
Korán őszültek, korán elfáradtak,
És bucsut mondtak a világnak...

Vannak leányok, remegő szüzek ...
S asszonyok, a kik semmire se várnak...







VÁGYAK


Megyek a fehér hattyuk után.
A tó partján, a füzek alatt.
Lantom valahol bozótba akadt
És tüskéktől tépett a ruhám.
S csak megyek álmatagon
A nagy, rejtelmes hattyuk után.

Selymes, puha fátyolomat
Ki tudja, hol, merre viszi a szél!
Hull, hull a hajamra sápadt falevél,
Harmat lepi homlokomat,
Forró lihegéstől kiserked a szám -
Megyek a fehér hattyuk után.

Napszálltakor láttatok engem?
Oly gazdag voltam, oly szép, ragyogó!
Akkor feltünt előttem a tó
És bűbájával befonta a lelkem.
Megszédültem a hold kék sugarán
S rohantam a fehér hattyuk után.

Most éjszaka van. Oh gyönyörű éjjel!
És csillog a tó és csillog a part.
Engem erős fény: a nap akart, -
S megejtett az éj lágy igézetével.
Néma gyönyörnek, szótalan üdvnek
Úszó fehér fellege vajh hova száll?
Zokogva megyek a parton,
A fehér, rejtelmes hattyuk után,
A távolba vesző, hideg hattyuk után.

1905







Babits Mihály: ERDŐS RENÉE


Izzó szivű poéta-lány,
Minden dala szívemet érte —
Izzó szivű poéta-lány,
Fogadd el ez eggyemet érte!

Nem oly égő, mint a tiéid,
Nem szőtte biborszinü szállal,
Kire lantját és a kedélyit
Örökíté Lesbica által.

A lantom, oly ifju, naiv lant,
Teveled hogy' szállna ki még ő?!
Tereád csak félve ha pislant,
Te örök, te asszonyi, égő!
Zendítni szived zenehúrját,
Míg víg gyönyör újjai késnek,
Vérszínü virágkoszorúját
Kötözöd sóvár epedésnek.

Olvastam e lángkoszorúból,
Szivemben az illata most is,
Égetve, akárcsak az új bor,
Édessen, akárcsak a must-íz.

Izzó szivű poéta-lány,
Minden dala szívemet érte -
Izzó szivű poéta-lány,
Fogadd el ez eggyemet érte!



Erdős Renée Ház Rákoshegyen - műemlék



















 
 
0 komment , kategória:  Erdős Renée  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2019.03 2019. április 2019.05
HétKedSzeCsüPénSzoVas
1234567
891011121314
15161718192021
22232425262728
2930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 12 db bejegyzés
e év: 110 db bejegyzés
Összes: 3824 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 1546
  • e Hét: 4061
  • e Hónap: 29016
  • e Év: 146370
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2019 TVN.HU Kft.