Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tormay : Az ősi küldött 2.1/2
  2011-03-20 15:51:23, vasárnap
 
 

VII.



Ung egyedül volt. Csak a szolgája követte. Délidőben olyan tájon lovagoltak át, ahol sem fejszének, sem kaszafenőnek, sem malomnak a hangja nem hallatszott. A fák alatt mély volt a tavalyi lomb és úgy sustorgott, mintha a lovak lába körül fel-felvetődőn forrott volna a száraz avar. Az ágakon gyorsan suhantak a madarak.
Az öreg vitézi udvar, bent a hegyek alján, már régen elmaradt. Ung mégsem szabadult attól, amit Joakim úrral egymás közt beszéltek. Az éjtszaka emléke is odatartozott, és a kék derengésben az a csodálatos processzió... Most megint elébe forgott. Bekerítette a végeláthatatlan hatalom, átkarolta a gondolatát, le akarta nyomni a fejét, vállára akarta tenni a keresztet, s a vonuló sorokból ismerős arccal sokan intettek felé... Ő azért tovább megy. Megy tovább... és ellenszegülőn feltekintett.
De szemben nem a körmenet jött. Az erdő jött, és felvette őt magába. Az őshajlék, az örök bölcső, az erdő vette fel, amelyben népek kezdődnek el, és valamilyen elváltozásban, megfoghatatlanul, mintha már ő is előlről kezdődött volna, túl a gyerekkorán, messzebb, előbb, mindennél előbb, valamikor... amikor még nem is volt.
A délóra csendjében megálltak körülte a fák. Kijjebb a patak felett a napsütésben pillanatig emelt szárnnyal egy szitakötő is megállt. A bűvöletet csak a patak törte át. Futott és magáról énekelt: emberemlékezet előtt övé volt az egész völgy, vad sodra rovásokat irt magasan a szemközti hegy oldalán. Süllyedő tükrének kővé vált hullámzásai még sokfele látszottak a mohos sziklákon, és mint az elmúlt vizek emléke, zöld fátyolban táncolt a régi partfalon a lomb.
Az ágak között lesütött Ung fejére a nap. Hajlékony aranyából meleg páncélinget öntött tusakodó szíve fölé, amitől odabent elbágyadt a fájó zavarodás. Aztán belelángolt homlokába a sugárzó tűz. Mint a tiszai pásztorok meséiben a hadba induló pogány magyarok, nyeregből felnyújtózó régi mozdulattal ő is kiáltani akart volna most a napistenhez. És fénytől igézetten, öntudatlanul belekiáltotta a magas ragyogásba:
,,...Deus, qui es... splendor mirabilis!..."
�--sszeharapta a fogát. Nem ezt... mást akart kiáltani. Ezt onnan hozta még: hideg kolostori derengésekből, templomok homályából, a napkeltének keresztény zsoltárából. Nem ezt...
De ő egyebet nem tudott.
Elhárító mozdulatot tett. Pillantása megakadt a kezén. Még látszik rajta a heg. Puszta ököllel görbítette el a rácsrostélyt a Szajna menti kolostor tömlöcablakán. Ha belenőtt volna azóta a húsába az a tömlöcrács, akkor is kitépné most. Szabadulni akar mindentől, szabadulni attól, ami onnan utána nyúl és nem segít.
Már hitte, hogy ez az erdő varázslattal állította meg. Tűnődve körülnézett... Talán szent liget lehetett valamikor? Szent folyó volt a patak? És kezdetben áldoztak a partján, mikor még lángoltak a tüzek a ledöntött régi oltárokon. Dacosan átfutott rajta a gondolat: üssön szikrát ezen a helyen a szolgája! Tükröződjék ma itt össze a naptűzzel a földön égő tűz a vízen. Csapjon a magasba ez a pogány imádság, ha már ő csak keresztény zsoltárt tudott mondani.
Ekkor leszállt a lováról.
--- Delelni akarsz, uram?
Pünkösd egyetlen rándítással kapta ki a lábát kétfelől a kengyelvasból, és beleugrott az erdőbe. Delelni fognak. Boldog Isten... A lovaknak is van itt jó füves hely a rétecskén --- nevetni kezdett örömében ---, tarisznyázni lehet, mint a nagy útban, mielőtt a vágmenti halásztanyától hajszolni kezdte Ung úr a lovakat... És ma van is miből megelégülni! Ama Joakim nagyúr udvarán rettenetesen teletömték nyájas szolgálólányok a nyeregzsákokat. Még most is majd kiszakad az oldaluk, bár ő mindent megtett, hogy könnyítsen szegény lován, s hátul kocogva egész úton két pofával igen igyekezett... Ám, ki gondolhatott ily szerencsés fordulatra? Ung úr mindenképpen kegyelmet osztó kedvében lehet. Távolról sem löki félre az eleséget, eszik, mint másmilyen rendes teremtés. Azt is engedi, hogy a vasinget lehúzza a fején keresztül és a sebét jól megmosogassa a patak vizével. Még oda is tartja a napnak mezítelen vállát, azonmód vizesen, mint hajdan fürdéskor a verőfényes Tiszában...
Pünkösd haza gondolt ettől, de csak csendeset sóhajtott. Hanem aztán mikor olyan helyre húzódott el, ahol nem láthatta a gazdája, és hanyatt feküdt a fűben, a vakító ragyogástól, vagy miegyéb miatt, nagyon erősen a szemére nyomta a süvegjét.
Ung úr később is jó ideig nem mozdult a parton. A csatlós pedig mélyen aludt.
A levegő színesen remegett a tűz felett, és az ágak is lebegtek, mintha nagy lélekzet emelgetné meg feslő szépségüket. Csodálatos készülődés kezdődött el. Ung felvont szemöldökkel, feszülten figyelte a rejtélyes, lassú elváltozást. Nem értette, csak látta a jeleket. Már úgy tetszett neki, arca van a tűznek, lobogó haja aranyvörösen repdes a kéklő füstben, és kapkodó lángkezével valamerre mutat. Azt sem értette, amit a víz énekelt, de a vére felvette az ének lüktetését, és visszhangok éledtek benne, amelyeknek eredő hangját nem hallotta soha.
A völgy mélyéből hirtelen szél futott ki, és beleszaladt az erdőbe. A fák nyugtalan árnyéka átsuhant a törzsek alján szétszóródott napfoltokon, és a halk tavaszi zúgásban nevezhetetlen várakozás rázta meg Ungot.
A régi isten közelednék a tündöklésen át? Ő léptetne a hegyek felett nyergeletlen csillámló ménje hátán? Harcos, férfias szépségével ő, a lovas nép lovas istene? Csalhatatlan íjával a vállán, győzelmes kardjával sugárzó kezében?...
A tűz arccal borult a földre, lánghaja lecsapódott és szétterült a füvön. A víz megvonaglott a partok között. Ung szeme sóvárgón tágult bele a mindenségbe. Hát csak ő nem láthatja a nagy Közeledőt?...
Aztán elmúlt a pillanat. A bűvölet már visszaejtette Ungot, de a lelkében valami mégis átváltozott. Titokzatos megújulás káprázata játszott vele. Mint kötelek szaladtak róla a gyerekkora óta hordozott parancsolatok és tanítások. Szabadnak érezte magát, akár ősei az erdőkben, vizek partjain. És belenézett a napba.
Ragyogástól elvakítottan sokáig csak végtelen lángolást látott.
A patak szélén lehimbált egy ág. Csúcsáról vízi seregély ivott. Villanó kristályokat rázott fel tollaiból a fénybe és megint ivott. Messzebbről egy pásztorsíp hangja is odajött.
Annak a sípnak az irányába indultak el később a lovasok. A ritkuló törzsek között egy erdei rét fölött kéklett az ég. A csapáson baromcsülkök nyoma látszott a friss trágya között. Kijjebb tehenek álltak tőgyig a mély fűben. A patkódobogásra riadtan menekült el pásztoruk a túlsó sűrű felé.
--- Hé! --- kiáltott utána Ung ---, ne fuss el. Miféle erdő ez itt mögöttem?
A pásztor megtorpant a cserjés előtt. Onnan felelt:
--- Bálványos erdőnek mondják... ne bántsatok, uram...
--- Bálványos erdő?... --- Ung visszanézett.
Még Pünkösd is észrevette ekkor, hogy a gazdája valami felett nagyon erősen elgondolkozik. Aztán jó darab utat tettek meg, mire egy irtásnál emberi szállásra találtak. Az alacsony lombkunyhók mintha négykézláb néztek volna fel az indás kusza zöldből. Elvadult gyerekfejek és asszonyok leselkedtek ki a lovasokra. Nehéz lépéssel tagbaszakadt szekercés ember jött az irtás felől. Csak szűkszavúan dörmögve válaszolt a kérdésre.
--- Arra tartsatok, mindíg a csapáson, lejjebb már szekérnyomra leltek.
Később mégis utánuk szaladt és loholva kiáltozott:
--- Mondjátok csak... igaz-e, miket az erdei népek néminemű Dzsingisz főördögről beszélnek?... Hogy túl a Mátra hegyen kijött volna sátán hadaival az ő székéből?
A csatlós lépésre fogta a lovát és leereszkedőn szóba elegyedett vele:
--- Ama Dzsingisz már régen a pokolban pörkölődik, ám a tatárok mégis nyakig bent járnak az országban, és a király úr hadait mán mindenestől széjjel is vetették.
--- Nagy tréfamondó lehetsz te --- rikkantotta utána a favágó, s azután is sokáig egyhelyben állt még, rázta a fejét és nevetett.
Ettől a nevetéstől Pünkösdnek is jobb kedve támadt, és a békés erdei csendben szinte már maga sem hitte, amit az előbb beszélt.
A csapás emelkedett. Mintha a hegyekről óriás templomok dűltek volna le, sziklaomladékok hevertek a sűrűségben. Mélységekből felnőtt fák koronáját érinthette kezével az ember. Megtiport moha szaga érzett. Nem hallatszott a lovak lépése.
A nap sugarai már rézsút vágódtak bele az erdőbe, mikor váratlanul csuklyás, kerek fekete gallérban, meggypej lovon, kevés kísérettel egy fegyveres bukkant át a lombréseken. A csuklyás óvatosan kémlelődve minduntalan körülnézett, aztán megfoghatatlanul, sebesen eltűnt kíséretével a sűrűben. Azon a helyen Ung kettéágazó ösvényt talált. De a lovas csapat nem került elő. A hegyoldal irányából hangok hallatszottak. Arra fordult. Az emelkedő utat szálfákból és sziklatömbökből összerótt fal torlaszolta el. A fal mögül leskelődő arcok figyelték.
Odakiáltott:
--- Mit cselekesztek itt?
A torlasz mögött csend lett. Ung ekkor vette észre, hogy a lenyomott bozótban nyitott szemmel egy ember fekszik. Az orra hegyes és sárga volt. Kis távolságra még egy ember feküdt. Ennek csak a háta látszott. Nem mozdultak. Halottak voltak.
Kopjája hegyével rájuk mutatott:
--- Hát ezek?
Sötét fej bukkant ki fenyegetően a kövek közül:
--- A többi megfutott... emezek pediglen ezenképpen adják tudtul, hogy e tilalmas helyre senki ne bátorkodjék, merthogy mi őrizzük a várösvényt.
Ung a magasba nézett, de a fák felett sem tetőket, sem tornyokat nem láthatott.
--- Hiába nézed --- kiáltotta le a sötétképű ember ---, a básti vár nem mutatja magát senkinek idelent.
--- A básti vár? --- Mint tompa szikladörej csapta meg Ungot a pogány hely neve. Gondolkodás nélkül vetette oda Pünkösdnek a szárat.
--- Ne menj közéjük, uram --- rimánkodott ijedten a legény.
Rá sem hallgatott. A cserjés között megkerülte a torlaszt. Ennek a bátorságnak hatalma támadt az emberek felett. Már hökkenve figyelték a közeledését. A sötétképű kétkézre való pallossal várt. A hegynek forduló várúton hajításra emelt kövekkel guggoltak a többiek.
Ung a szíve táján és a homlokán is érezte a veszedelem szorongató hidegét, de azért csak ment feléjük és kurtán kérdezte:
--- Élnek még a básti urak?
A sötétképű ember testtartása megváltozott. Nem markolta többé olyan fenyegetően a pallosát. A hangja tisztességadó lett:
--- Én a vár porkolábja vagyok és mert ismered a nagyjeles nemzetséget, tudjad meg, hogy kimentek már ők e világból. Mostanság csak a básti asszonyok tartják a helyet.
Ung csalódottan felelt:
--- Nincs akkor nékem itt keresnivalóm.
Az ember hátraszólt. A guggolók eldobták a hajításra emelt köveket és messzebbre húzódtak.
--- Asszonyvár vagyunk --- dörmögte a porkoláb ---, több esztendőnek előtte bent égtek mennykőcsapáskor a nagy tűzben az urak. Ám erősek a básti asszonyok is! Ott ülnek a kapu felett. Ha lépés zörren, köveket vetnek a mélybe. Halál fia, ki közel bátorkodik.
--- A tatárveszedelemtől féltek? --- kérdezte Ung elgondolkodva.
--- A tatárokról mi csak a menekülőktől tudunk --- felelte az ember ---, merthogy ráakadtak az alsó barlangvár bejáratára, s elözönlötték a hegynek belsejét. Ezért őrizzük emez utat, és nem bocsátunk fel jövevényt. De ki a megmondhatója, mi történik még itt... A sok futamodó gyülevész ember között zsiványok és latrok is lappanganak, és igen zúg odalent a barlangokban a bujdosó nép, mióta a királytól követség érkezett.
--- A királytól?... Ki mondott ilyent?
--- Amaz emberem hallotta, kit kémlelőnek az alsó várba küldtem.
--- Én is bemegyek oda --- mondta Ung röviden ---, adjál vezetőt!
--- Bemennél? --- a porkolábnak megéledt az arca. Tudni akarta volna ő is, mi lehet annak a királyi követségnek a foglalatja. A szeme mozdulatával magához intette azt a fegyveresét, aki a hírt hozta. Aztán Unghoz fordult:
--- Szolgálatodra lészen emez, és tőle bántódás nem érhet. Ezért is mindíglen előtted megyen majd és sohasem mögötted... Hogy pedig a menekülő népekre leskődő latrok se üssenek rajtad, olyan nyíláson vezet le a barlangvárba, mit kívülünk senki nem ismer.
A hegytetőn rőt világosság libegett fel ekkor az esti égnek, aztán levetette magát a vöröslő fény a mélybe, megint felszaladt a fák között a meredeken, és futtában óriásira növelte és beleszórta a völgyekbe az árnyékokat.
--- Tüzet gyújtottak a régi áldozóhalom felett --- mondotta később a porkoláb ---, még az első básti urak idejéből maradt fenn nálunk napszálltakor, napköltekor ez a szokás.
Többet nem beszéltek erről, de Ungnak eszébe jutottak azok, akik valamikor innen indultak el a nagy Ugorhoz.
A barlang nyílásán át már lassan szállt le előtte a fáklyafény a föld alá. Az alacsony sziklaboltozat mellének lökte a füstöt. Kétoldalt nedvesség csurgott a falakról. A lépés csúszott a kőbevágott, iszamos garádicsokon.
A dermedt szürkeségből olykor apró rozsdás vasrácsok vicsorítottak ki, a haladó saruk titokzatos vermek csapóajtóit kongatták. A zajra valahol rimánkodó gyors kis kopogás kezdődött a kövek mögött. Később úgy rémlett, mintha állati hanggal ember kiáltana a mélyből.
--- Ezek még a felső vár tömlöcei voltak --- mondotta a vezető.
Aztán sokáig nem hallatszott semmi. A levegőtlen csend is kővé válhatott a földalatti halott sziklavárban.
Ung nehezen lélekzett. Előtte megállt a fuldokló fáklyaláng. A szorongó közel falak barlangba tágultak, és a sötétből hatalmas, vágott kődarab jött ki a világosságra. Tétován, nehézkesen jött, mint fénytől elszokott bús óriás. Mély bazalt barázdáiba mondhatatlan dermedt szomorúság fészkelte be magát. Fekete ereiben megkövült a vér. Kivájt medrében rég meghalt üszök sötétlett.
Ung elkapta az ember karját, fáklyástól rántotta közelebb.
De a kőben csak egy sugaras napkorong megfaragott képét láthatta, és neki idegen jelek és rovások enyésző kísérteteit. Mégis belerendült a szíve. Már tudta, hogy ez a földalatti bús fogoly valaha pogány oltár lehetett. Egy elfeledett istennek oltára, emberektől elhagyott...
--- Az volt --- suttogta Ung meghatottan és rátette a kezét.
--- Nem tudom --- felelte a vezető ---, mondják a várban, hogy hajdan a régi áldozóhalmon állt.
--- És te ismered rajta a rovások jelentését?
Az ember üres tekintettel nézett maga elé. Mélyen fekvő szeme olyan volt ekkor, mintha vak lenne.
--- Magyarázhatatlanok már a rovások... odafent se ismeri jelentésüket senki sem. Ami várasszonyaink előtt félős is e dologról beszélni, mióta meghaltak a básti urak. Mert az urak bizony nem mind a tűztől pusztultak el, hanemha oly utakon, hol az új hit embereivel kerültek szembe, oszt nem tértek vissza, és nyomuk is örökre elveszett. Amiket mondottam, tartsad titokban odakint a napvilágon, s azt is hallgassad el, amit most megláttál...
Egyszerre időtlenül öreg és elmúlt lett a kő, és amint a fáklya odébb haladt, elhagyatottan, lassan belehátrált sötét magányába. Megfejthetetlen titkával alámerült a sziklák között, mint vizek mélyére vetett testvérei.
Vontatott lépéssel már Ung is tovább indult. Megint a nagy Ugurra gondolt. Elmegy hozzá. Megtudja mindennek a jelentését, ami elhallgatott.
Csak később vette észre, hogy körülte a hegy mélye mennyire megváltozott. Errefele a zegzugos sziklapitvarokból messze elágazó barlangok nyíltak, némelyiknek emelete is volt, de a sötétben semminek sem látszott a vége.
Az ember jelt adott.
--- Jó irányba megyünk... még ébren vannak.
A kanyarodónál Ung is meghallotta a hangokat.
--- Azokhoz vezess el, akik előtted a királyi követségről beszéltek!
Már nem kellett messze menniök. Amerre elhaladtak, izzadtságszagtól és gőzölgő testek melegétől volt nehéz a levegő. Behurcolt almon, szétterített állatbőrökön, a puszta köveken is sok ember szorongott. Szikláknak támasztott kaszák és villák alatt hanyatt horkoló parasztok feküdtek. Beterelt birkák, disznók, tyúkok között, egymásra hányt tarisznyákon és batyukon, asszonyok ölébe dőlt gyerekek aludtak. Néhol alaktalan sötétségek káromkodtak fel a földről, néhol imádkozás hallatszott.
A szomszédos barlangokban is elnyúlt testekbe ütődött Ung lába. De itt fegyveresek is akadtak a menekülő nép között. Mentében számlálni kezdte őket: Tíz... húsz... elég lenne ennyi is, hogy elinduljon velük tatárok űzésére. Majd utánuk jön a többi...
A fő barlangba értek. Ez sokkal tágasabb volt, és jobbára felsőbb rendből valók foglalták el maguknak.
Az alacsony kőboltozatról csepegett a víz. Elvétve sziklarepedésekbe szúrt fáklyák fénylettek fel a nedves falakra. Világosságukban szomorúságtól görnyedt emberek beszéltek egymással. Szétszórt bazaltdarabokon, mint csüggedt szárnyú zord sas madarak, köpenyes alakok gubbasztottak. Egy otromba nagy kőasztal mellett néhányan tenyerükbe hajtott arccal ültek, és szótlanul ott ült velük a vereség. Ung napok óta nyomát vesztette ennek a rémnek. Amerre a hegyeken átjött, nem tudtak róla a falvakban és erdőkben. Most, mikor viszontlátta, megborzadt tőle... Nemcsak a kőasztalnál, mindenütt ott volt. A vereség kuporgott a homályban megbúvó előkelő asszonyokkal, a vereség imádkozott az imádkozókkal, és átkozódott a csoportba verődött felindult férfiakkal.
Onnan hallatszott leghangosabb beszéd. A kör közepén egy ellenszenves arcú ember állt, és hosszú borzas haja árnyékából óvatosan kémlelődve minduntalan széjjel nézett. Ungnak most jutott eszébe. Az a csuklyás volt, aki ma alkonyattájt meggypej lován eltűnt előtte a cserjésben. Ez nem búsult és nem imádkozott. Időnként valamit nagyon magyarázott. Mindenkivel szóba állt, aki a szomszéd barlangokból, vagy a külső éjtszakából bejött. A kísérői Simon úrnak szólították, és igen helyeselték, amit mondott, de azért furcsán figyelték. Gyanús legények voltak azok is, és ha a kör gyűrűje lazult, szinte elállták az emberek útját, hogy el ne mehessenek. Simon úr tüstént ott termett.
--- Ne tanakodjatok és tépelődjetek --- mondotta jobbra-balra ---, hanem szánjátok el magatokat a visszatérésre, mert veszedelmetekre fordulhat e vonakodástok, és bizony a birodalomnak se szolgál javára, hogy a föld tengődő népe fejvesztetten futamodik, s a főurak is elhagyják az ő udvaraikat.
Az emberek gondtelten néztek maguk elé:
--- Mi vár ránk, ha visszatérünk? --- és az emlékezés borzadása futott át az arcukon.
Egy magas homlokú kopasz férfi szembe fordult ekkor Simon úrral:
--- Miért zavarod még te is ezenképpen a józan ítéletet?
--- Nem én mondom, amit mondok --- felelte a másik ---, hanemha a király.
Erre a szóra mind elcsendesedtek. Ung is közelebb ment. Mégsem téved... Ezt a gondozatlan borzas fejet jóval ezelőtt, másutt is látta már.
--- Miről beszél? --- kérdezte félhangon.
Többen is feleltek:
--- Királyi levél van nála...
--- Honnan vette?
Simon úr meghallotta a kérdést.
--- Mondottam már --- lármázta képéből kikelten ---, mikor a király az északi erdőknek menekülvén szerencsésen általlovagolt a lengyel határon, akkor bízta rám levelét, merthogy én, jó főemberemmel együtt, kíséretében voltam Mohi pusztától mind az egész úton.
Ung felágaskodott.
--- Én is láttam őt menekülésében! --- kiáltotta oda izgatottan, --- ám a király nem a lengyel végek felé vette útját és te nem voltál az ő vitézei között.
A kőboltozat alatt különös halk morajlás támadt.
--- Ki mondja ezt?
Simon úr már Ungra szegezte fürkésző tekintetét, aztán tétován meredt a levegőbe, szinte valahol a messziben is kereste az arcát:
--- Te... te mondtad? --- és zavarodottan úgy rágta szájában a szót, mint aki felszedett morzsát rág.
Ung most ismerte meg. A vágvölgyi monostorban a dadogó comesnek az asztalánál ült ez... Ama Mikának a papja...
--- A te főember patrónusod sem volt a király vitézei között! --- tört ki indulatosan. --- És nem is lehetett ott, mert emlékszem rá, mikor egyszer nagy fennszóval ócsárolta őt.
Még többen sereglettek köréjük. A homályból asszonyi körvonalak néztek ki. Két világos leányfej ágaskodott. A kőasztal mellől is odajött egy menekült kamaraispán. Simon úr elvesztette hidegvérét. Apró szeme kapkodva járt. Tátogó szájában összezavarodtak a szavak.
Gyanakvó hangok kiáltoztak felé:
--- No, most felelj!
Simon urat, mintha kényszeríteni is, védelmezni is akarnák, hirtelen körülvették különös kíséretének emberei. Egyszerre megmerevítette behúzott nyakát és rövid ujjú, szőrös keze magasba tartott egy írott pergament.
--- Beszéljen helyettem a király pecsétes levele!
Valaki kiemelt egy szurkos fáklyát a sziklarepedésből. Felhevült arcok zsúfolódtak bele a fénybe. De közülük senki sem tudott olvasni. Csak az ujjukkal tapogatták a pecsétet.
A magas homlokú kopasz ember egészen közelről nézte:
--- Most is csak azt mondhatom, hogy bizony a király pecsétje ez.
--- Én is ilyen cifrázásúnak láttam a királyi pecsétlő vasat --- mondotta a kamaraispán ---, aranyláncon függött a vicekancellárius nyakában, mikor Gábor arkangyal napján a kancellárián jártam.
Egynéhányan sajátságos kérdő pillantással néztek vissza Ungra. Mit szól ehhez?... Nem váratott magára. Vakmerő elszánt testtartással tolta félre azokat, akik előtte álltak. Utat tört és ráhajolt a pergamenre. De a nyugtalan fáklyafénynél nehezen viaskodott a szeme a szorosan egymás alá írott sorokkal. A szája hangtalanul mozgott.
Simon úr tekintete meglepetten, és mégis alattomos örömmel követte a keskeny, finom ajkak néma nyiladozását.
--- Csakugyan járatos lennél az olvasás tudományában?
Ung betűzés közben türelmetlenül odabólintott. A hosszú borzas haj árnyékából gúnyosan hunyorogtak rá az apró ravasz szemek. Simon úr hirtelen kezébe adta a levelet.
--- Ez kell nékem... Lássad tennenmagad... hallják meg a levél foglalatját tőled is a kételkedők.
A kőasztal göröngyös lapján szétterítette Ung a viaszpecsétes pergament, és kétoldalt lekönyökölt mellé. Mögötte sűrű csoport tolongott. A hátulsók felágaskodtak. Az asszonyok homályos sziklaüregéből odajött a magas homlokú kopasz ember két hajadon leánya, és szemérmetesen lesütött szemmel egymás kezét fogva az atyjukhoz álltak. Egy karmazsinzekés vitéz is előbbre törtetett.
--- Jól eszembe véstem én minden szót, mit nékünk eme Simon a levélből kiolvasott. Meglátjuk az egyezést, ha most emez olvas.
De Ung még mindig csak könyökölt az írás felett. Nehezen boldogult vele. Régen volt, hogy utolszor betűt látott.
--- Fennszóval mondjad --- sürgették sokfelől.
--- Mi is hallani akarjuk!
Simon úr már nyugodtabban nézett körül. Ung arcán olvasás közben növekvő zavar kínlódott, de azért lassan, ki-kijavítva magát, most már mégis fennszóval kezdte mondani a levél invokációját:
--- In nomine Sanctae Trinitatis et individuae Unitatis. Amen. Mi, Béla, Isten kegyelméből Magyarország királya...
Eddigre a szomszédos barlangokból is szállingóztak befele emberek.
--- Hangosabban mondjad!
--- Nem halljuk...
Akik elől álltak, hátra kiáltoztak:
--- Békességben maradjatok!
--- A királytól való hiteles levél!
Közelebb tartották a fáklyát.
--- A király levele...
Már tisztán hallatszott Ung hangja, amint olvasta:
,,Ne félemedjetek meg a kutyák vad dühétől, és a ti házaitokból ne bátorkodjatok kimenni..."
A karmazsinzekés rábólintott:
--- Ezenképpen mondta a levél foglalatját a pap is.
--- Ne szólj közbe --- intették többen.
--- Halljuk csak tovább ama levelet!
Ung növekedő szorongással folytatta:
--- ,,mert jóllehet, bizonyos előre nem látott dolog folytán, miképpen táborunkat, azonképpen sátrainkat elvesztettük, Isten kegyelméből mégis feltett szándékunk, hogy azokat visszaszerezzük, új, bátor harcot viaskodva vélük. Miért is ti csak imádkozzatok, engedné meg az irgalmas Isten, hogy ellenségeinknek fejére verhessünk..."
Már végére ért az utolsó sornak, zavarodottan mégis tovább nézte a betűket.
--- Megfoghatatlan...
De senki sem figyelt rá. Egymásra pillantottak az emberek.
--- Emez is azt olvasta, amit a másik.
Ung pedig csak állt, zsibbadtan állt az írással kezében, mint aki maga fejére olvasott ítéletet. Verejték lepte el a homlokát. Mit jelentsen ez? Ki érti meg?... A király Mika papjának adta volna pecsétes levelét? És mért rendeli vissza az égő pokolba menekülő népét, mielőtt új seregével megérkeznék? Valami rejtőzik e mögött, amit ő nem láthat.
--- Mégis mondom én --- törte elszántan a szót ---, magyarázhatatlan e levél, és a király Lengyelországban semmiképpen sem bocsáthatta ki, merthogy nem arra vette útját... és az ő üldözőit is az Ipoly völgyén innen, a nyugati erdőségek előtt vertük szét.
A kamaraispán komoran tekintett rá:
--- Ám ez semmit sem bizonyít. A tatárok sokfele vadásznak a királyra. Borsodi várnépek mondták, Mohi felett, Nagygyőrnél, Türje Dénes lovászmester meg Ákos nemzetségbéli Ernye úr tartóztatta fel a király üldözőit. Oszt Rugacs úr hős fiai, Don és Barnabás és a jeles Ivánka fiak, Andorás és Tamás is ott voltak sokakkal.
A gyanús kíséret emberei most megint nagyon figyelték Ungot.
--- Mondjad mégis --- tudakolta mohón az egyik ---, valóságosan hol láttad volna te a királyt?
Valami nyugtalanítóan átvillant Ung fején. Nem válaszolt. Simon úr is erősen odanézett ekkor, de azért a többiekhez ment és kérdezte tőlük:
--- No, határoztatok már?
--- Haza megyünk --- dörmögték szűkszavúan az emberek.
Aztán hátrább mondta valaki:
--- Haza megyünk, merthogy a két olvasás egyezik egymással.
Simon úr gyors pillantást váltott kísérőivel. Magához vette a levelet és fölényesen fordult a közelállókhoz:
--- Jó szerencsétek, hogy ez a kérkedő írástudó idetévedt, mert ezenképpen elhittétek, mit hasztalan erősítettem.
Ungot elöntötte a harag:
--- Bár inkább azt hitték volna el, mit én rólad mondottam --- tekintete számonkérőn belemarkolt Simon úr szemébe. --- Mikor először láttalak, Mika comes papja voltál. Kit szolgálsz most? Mert te sem Istennek, sem a királynak szolgája nem vagy!
--- Mit mondott?
--- Hát papi ember ő? --- kérdezték többen megdöbbenve.
--- Az vagyok! --- kiáltotta oda Simon úr. --- És vessétek el e vitéznek rólam mondott beszédeit. Olyan ember ő, ki még a király pecsétes levelében is kételkedni bátorkodott!
Mind helyben hagyták, hogy így volt, és azt elfelejtették, hogy maguk is kételkedtek. Akik az előbb még gyanakodva húzódoztak Simon úrtól és a kíséretétől, mióta megtudták, hogy papi ember a királyi levél hordozója, mindent elhittek neki. Ung pedig magára maradottan állt a barlang sziklaboltozata alatt, és látnia kellett, hogy hiába mondott igazat, mégis a másik bizonyít.
--- Megálljatok, hallgassatok rám! --- a hangja szinte már könyörgött. --- Minekelőtte asszonyokkal, gyerekekkel elindulnátok, küldjetek ki magatok közül néhány fegyverest, vezetem őket én, és hírt is üzenek néktek.
Szava elhangzott az emberek között. --- Mit zavarog ez még?... A reménykedésükben megbolygatottak ingerültségével pillantottak rá. Mit háborgatja őket, mikor így is nehéz elviselni azt, ami történt.
Ung szemöldöke kínlódva rándult, aztán leejtette a kezét. Itt akart ő fegyvereseket gyűjteni a tatárok ellen? Ő akarta tartóztatni a gyengéket és fegyverteleneket, hogy a bizonytalanságba vissza ne térjenek? Halálos fáradtság szakadt a szívére. Milyen egyedül van. És miért van ő sokakkal szemben mindíg egyedül?... Miért tesz mindent, amit tesz?... Pillanatig lehunyta a szemét, mintha befele nézne. De már elmosódott, ami átszaladt rajta, s azt sem tudta többé, mit is kérdezett az előbb önmagától.
Körülötte sietősen járkáltak a fáklyák fényében. A nyomasztó sötét reménytelenségből egyszerre érthetetlen vakreménység támadt.
--- Nagy sereggel jön a király! --- kiáltozták, és mintha minden jóra fordult volna, egyre többen beszéltek biztató híreket.
--- Tán még a római pápa is küld segítséget...
--- Útban lehet mán osztriai Fridrik a pogány tatárok ellen.
--- Jönnek a keresztény fejedelmek!
Simon pap emberei elszéledtek a szomszédos barlangokban. Szóba álltak az álmukból ocsúdó parasztokkal is, és lassanként erre-arra beszélni kezdte a menekült nép, hogy csak cselvetésből futottak el a Sajó vizétől a hadak... Meg hogy a király egytestvére, nagyvitéz Kálmán úr, verembe csalta Batu kánt a pesti rév országútján.
--- Hallod? --- egy majomorrú kis aggastyán, szinte boszszúálló szemrehányással tolta Ung elé a képét. --- Győztünk a pesti rév útján! Miért akarod megakasztani a mi hazatérésünket? Nem felelsz?...
Ung komoran nézett le rá:
--- Jussak eszetekbe, ha majd feleletet kaptok.
A mérges kis aggastyán legyintett. Mikor odébb ment, többeknek is mondta:
--- Megszállt elméjű ember ez...
A barlangokban tovább gyűrűzött a feltarthatatlan készülődés. Dárdák és kaszák mozogtak a férfiak feje felett. Két laikus barát nagy templomi keresztet döntött előre, hogy kitérjen az alacsony sziklanyíláson. Az urak felrugdosták alvó szolgáikat. Állatokat tereltek a parasztok. Zsákokat, batyukat, gyerekeket vonszoltak. Prémekbe burkolt főemberek, rongyos félmeztelenek keveredtek el. Az asszonyok sietve igazgatták fejkendőjüket. A majomorrú kis aggastyán pedig többször kiküldte cselédeit, nézzék, virrad-e már? A hajnalt várták mindannyian. És Ung ott látta a készülődők között a kopasz embert is két hajadon leányával. Előrevetett hajuk fonata nyugtalanul himbált le fejletlen vállukról. Világos kis fejük összehajlott. Választékukra pillanatig ráesett egy elhaladó fáklya fénye, és a tűzlángtól, homlokuk felett, olyan lett a szoros csík, mintha bárdcsapástól véreznének.
Ung elindult feléjük. Valami tartóztató szót akart volna az atyjuknak mondani. De az egyik leány épp ekkor gyorsan félénken visszanézett rá.
Már nem ment oda, megállt.
A pap gyanús legényei megint előkerültek a belső barlangokból. �--sszehunyorogtak a nyugtalan mozgalom láttára, és váratlanul kiáltozni kezdtek:
--- A királynak felőle! --- aztán feltuszkolták Simon urat egy nagy kőre. Nemigen akarta ezt, ám hiába ellenkezett. Borzas fekete hajában sötéten sárga volt most az arca, színtelen szája csakis akkor látszott, mikor kinyílt, és a válla rángatózott, mintha hideg lelné. Mégis intett, hogy beszélni akar.
A készülődő emberek fél füllel figyeltek.
--- A királynak felőle! --- hirdette lihegve a pap. --- Minekutána majd kimentek, mondjátok ti is az utakon, amerre jártok, hogy térjenek meg a bujdosó főemberek és vitézek az ő udvaraikba, és várakozzanak jó türelemmel. A közönséges népek serényen dolgozzanak, a parasztok pediglen szántsanak és vessenek, hogy munkálatlan föld ne maradjon, mire a király új hadi seregével a tatároknak fejére ver!
Mialatt Simon úr beszélt, mögötte erősen tanakodtak az emberei, és lopva többször Ungra néztek. Ő is észrevette ezt. Aztán látta, mikor ketten a barlang túlsó kijárata felé húzódtak, és a boltozat alatt a sziklához lapulva kétoldalt felálltak. Tudta, hogy azok ott reá lesnek. Maga mögé pillantott. A básti ember nem moccant a helyéről, mióta ide értek. Várta őt, hogy visszakísérje. Ung intett neki, és elindult vele a hegy belsejébe. Mire Simon pap kísérői keresni kezdték, már nem találták sehol.
Ment a maga útján, amelyik nem a mások útja volt.






VIII.



Az utakon délnek fordultak a patkónyomok. A völgyekből kifelé kanyarodott a sok kerékcsapás.
Visszatérőben volt a föld népe.
Parasztok jöttek elő a hegyekből. Nagy porfelhőkben ügető marhacsordák, akadozó szekerek közt káromkodó fegyveresek, birkanyájak sodrában kocogó lovas diakonusok, előkelő főemberek, gyalogoló szerzetesek és megint parasztok, asszonyok, gyerekek, nyájak és csordák kavarogtak. A velük haladó porban lassan úsztak a kongató ostorok, pásztorbotok, kopják, villák, kaszák, templomi keresztek...
Az északi erdőkből napok óta ereszkedtek le a hazatérők. Mindenfelé beszélték az utakon, hogy a király akarja így. Már közeleg is a tatárság leverésére!
Haza... haza... és sokan énekeltek. Akik pedig közülük szótlanul, mogorván húzódtak hegyen-völgyön át, azok ott voltak a Sajónál.
Ki törődött velük? Azokkal sem törődtek, akik kidőltek.
Az útszélen fakóképű sebesültek vonszolták magukat. Kiáltozva elhagyatott asszony vajúdott a szabad mezőben. Egy virágzó fiatal fa alatt sárga arccal vén parasztember haldoklott. Tréfálkozva siettették az elhaladók.
--- Mit tarisznyázgat az öreg, menjék mán által a túlsó világba, hiszen a pap is megadta néki a hitnek vigasztalását.
A por odébb hömpölygött, szálló ezüstjében szépen nyergelt lovaikon nemes asszonyságok himbálódtak a gyalogolók feje felett. Mikor letértek az útról, nyílt udvaraik felé, szekerek, cselédek, szolgálók, gulyák, parasztok, rabszolgák húzódtak utánuk. A tatárveszedelem hírére kiürült falvakba, mint akolba a nyáj, robogva tódult vissza a nép. A templomtornyokban csengtek a harangok. Felugráló kutyák csaholtak a hazatérők képébe.
Akiknek még messze útjuk volt, bizakodva mentek odább.
...Nem járt itt ellenség... Csak a rémület járt, de már az is elmúlt.
A básti erdőségeken innen Ung is belekerült a vonulók sodrába. Naptól és portól volt sötét az arca, és a szeme sötét volt a gondtól. Rettenve látta a tódulást, és ha a kiáltozásban és állatkolompolásban vesztegelnie vagy kerülgetnie kellett, sokakkal szóba elegyedett. De mint a földalatti vár barlangjában, most is hiába mondta, hogy korai ez a sietős hazatérés és jóra nem vezet. Hitetlenül hallgatták. Mentek tovább...
Később egy kútnál, itatáskor, mégis izgatott beszéd folyt erről a felsőbb rendből való lovasok között, és Ung ott szólott először többekhez. Felágaskodott a kengyelvason:
--- Jeles főemberek és vitézek, nem oktalanul mondom, hogy térítsük vissza erdők biztonságába az erőtlen népet. Mi, fegyveres férfiak, pediglen gyülekezzünk fel itt a tatárság mögött, és csapjunk a hátukba, míg a király a fejükre verhet.
Mialatt beszélt, szíve a torkában dobolt, de azért a homlokát elszántan emelve tartotta. Kis ideig megütközve nézték. Elcsigázottak, mosdatlanok és szomorúak voltak ezek is, mint ő maga. A képükről rég nem vakarták le a szakállt. �--ltözetükön és fegyvereiken is látszott, hogy sok napja bolyongnak az erdőkben, puszta földön háltak szabad ég alatt. Egyiknek-másiknak mégis lobbot vetett most a szeme:
--- Rajtuk ütünk! Felkoncoljuk a kutyákat!
De ez sem tartott soká. Egy idősebb főember, aki megmaradt atyafiságával és udvari népével Pécskőre volt hazatérőben, hamar megfordította a lovasok vakmerő kedvét. A pécskői előkelő és gazdag embernek látszott. Az urak inkább ráhallgattak, mikor mondta, hogy maroknyi ember ily merész vállalkozásának semmi foganatja sem lehet a nagy kán aranyhordáival szemben. Inkább várja be ki-ki a maga udvarán a király új seregét.
--- Hátha a tatárok érnek előbb oda? --- kérdezte Ung, de már otthagyták. Még az a két vitéz is a többivel tartott, aki Pogánybáston innen, Egyházasbást alatt csatlakozott hozzá, és eddig igazat adott neki. Utánuk nézett. Irdatlan kerülővel ezek is a Sajótól vetődtek kevés fegyvereseikkel az erdőkbe. Aztán lefelé a Zagyva völgyén már vele lovagoltak. Az egyiket Csete fia Boncznak hívták. Sötét nagy vassisakja alatt fekete és szögletes volt a képe. A tiszai Homoknak tartott. A másik Dunántúlra igyekezett volna, és István comes fiának, Monoszlónak mondotta magát. Hamvas gyerekarcú úrfi volt, a kezecsuklója keskeny, mint főember udvarából való leányé. Sebesült karja szurtos kötésben lóbált a mellén. Vaspikkelyes páncélingén asszonyosan vékony aranyláncon, aranyszelencében szentföldi ereklye zörgött. Az anyja akaszthatta a nyakába, mikor ő a Sajtó vizéhez hadba szállott.
Ung most keserűen fordította el tekintetét a két vitézről, és a gondolata is elfordult tőlük. Körülte szekerek akadoztak, emberek taszigálódtak. Már ezeket nézte. Vonulnak, egyre vonulnak... Haragtól és kétségbeeséstől tüzelt a feje. Ha még azt sem hiszik el neki, ami látszik, hogyan hiszik majd el, ha a láthatatlant mondja? Ekkor jutott először az eszébe, hogy nemcsak a hitet, hanem a hívőket is keresni kell... De van-e halandónak felsőbb segítség nélkül ily feladathoz ereje?... A básti barlang éjszakája óta megtanulta: vagy Istennek, vagy a Gonosznak közbejötte szükséges ahhoz, hogy egyik ember a másiknak higgyen... Vajjon kinek hittek ezek, mikor kijöttek az erdők biztonságából? Szerteszét, sokfelől, ki csábította a népet a hazatérésre?... Az a pap, aki királyi követnek mondotta magát a básti sziklavárban? --- Megrázta a fejét. --- Nem elégséges egyetlen ember és egyetlen pecsétes levél ily nagy erejű forduláshoz. Félelmesebb hatalom segít itt! --- Verejték gyöngyözött a homlokán. --- Annak a papnak a képében az ördög járhat a nép között az erdőkben. Csakis a Gonosz mesterkedése lehet ez a szörnyűség, hogy így megzavarodott az emberek józan ítélete.
Egy erdei ösvényről, csapkodó szürke kámzsákban, apácák lovagoltak fel ekkor az útra, és még jobban siettek, mint a többiek. Elől két gyalogoló laikus soror szinte futva vezette a gyülekezet fejedelemasszonyának ijedős fakó lovát. Felhólyagzó hosszú köntösük sebesen verte a port.
,,Ezek nem követhetik az ördög sugallását" --- gondolta Ung --- ,,ők jók és szelídek, és a Gonosznak semmiképpen sem lehet felettük ereje." --- És mert olyan egyedül volt a keserűségével, hogy mindenáron kellett neki valaki, aki elhiszi, amit mond, nem állhatott ellent. Közelebb nógatta a lovát:
--- Mater abbatissa...
A megriadt testvérek gyülekezete pillanat alatt körülvette őket.
--- Korán tértek meg, tisztelendő anyám --- mondotta Ung kissé zavarodottan ---, ne várjátok a dolgoknak gyors jóra fordulását...
Mögötte az úton, keselylábú lován, egy majomorrú vézna aggastyán haladt el ekkor. Ugyanaz a mérges kis öreg volt, aki a básti barlangban már nekitámadt Ungnak. Most fintorogva integetett az apácák felé, s a kezét úgy mozgatta a homloka előtt, mintha ennek a vitéznek nem lenne rendben az elméje. Néhány gyalogló is felbámészkodott a porból.
A fakó hátán már lesütött szemmel, elnézően mosolygott az abbatissa és sápadt kövér arcában hangtalanul hullámzott imádkozó puha szája, miközben tovább lovagolt.
Egy fegyveres prépost, aki látta ezt, nevetve rázódott a nyeregben. Másik is nevettek. Az árokparton elkurjantotta magát egy sánta lábú vándorlólegény:
--- Gyün a király, futnak a tatárok!
A kiáltás tovább szaladt az úton. És mire előlről szájról szájra visszaforgott, már hír lett belőle.
--- Futnak a tatárok!
Senki sem tudta többé, hol kezdődött, de lóhátról, komolyan a bölcsebb öregek is erről beszéltek.
A lármás vonulás közeledtére az út menti galagonyabokrokból szerzetes atyafiak jöttek ki a Zsitva partjára. Mondották, hogy monostori népeikkel a tatárveszedelem elől menekültek az erdőkbe. A sűrűből még mások is utánuk csörtettek. Híreket tudakoltak. Ung hallotta, hogy a hazafelé ügetők ezeknek is a királyi levélről beszélnek.
--- Még az ujjatokkal is tapintottátok rajta a pecsétet? --- kérdezte lelkendezve egy jámbor szolgáló fráter.
--- Tapintottuk --- és erősködve többen mondták, hogy Lengyelországból már nagy sereggel jön a király, várakozzék rá mindenki saját udvarán.
,,Hát így harapódzik a hír? Így növekszik a hazatérők sokasága?" --- gondolta Ung, és újra sarjadó kínjában még egyszer nekivetette magát a terjedő vak bizakodásnak.
--- Halljátok csak! Valami mégsem megyen jószerével ama levél körül... én a nyugati erdőkben láttam a királyt!
A hirtelen támadt csendben ő maga is érezte, hogy ez nem hangzott meggyőzően és tétován a levegőbe nézett. A majomorrú kis aggastyán, fent magasan a lova hátán, csúfolódva köhécselt most megint:
--- Tudja Isten, kit nézett emez itt Béla úrnak.
Ungnak az arcába szökött a vér. Elfordult. Nyakvédő vashálója fölött már csak kemény állának türelmetlen, gőgös mozdulása látszott. Belevágta a sarkantyúját a lova oldalába. Szétugrott előtte a gyalogos nép. A csúfolódók utána néztek. Mit bánta! Elég volt! Forrott benne a harag. Higgyenek, amit akarnak. Menjenek, ahová a kedvük tartja! Nem kolduló barát ő, hogy igazával az országútján kéregessen.
A nyomában már csakis a szolgája kocogott. Szemben úgy jöttek felé a rétek, udvarok, apró falvak, az egész völgy úgy jött felé, mintha bántatlan szépségével még a táj is ellent akarna neki mondani.
Egy füstös kis kunyhó küszöbén fiatal asszony ült. Gyerekét szoptatta, és egyszer sem pillantott fel fedetlen nehéz mellén kapaszkodó kicsinyéről, hiába szóltak le hozzá trágár tréfálkozással az elhaladó férfiemberek. A kunyhó mögötti dombon, azonmód, ahogy a menekülésből hazatért, nyakba taszított báránybőr süveggel, ösztövér fiatal parasztember indult. Derekán keresztbekötött zsákjából a várakozón nyitott barázdákba repült a mag a napsütésen át. És az úton, akár énekeltek, akár káromkodtak a messzebb falvak tovább dübörgő népei, a hazatért paraszt oda se nézett. Száraz barna arcába beletűzött a fény. Ment a szántott fekete földön és vetett.
Ilyenek, mind ilyenek, otthon Kolontón is ilyenek ők...
Ung már messze lovagolt, de a lenyugvó napból még mindíg repülő szilánkos arany káprázott a szemébe. Aranyló búzaszemek repültek az egész táj felett. Az az ösztövér magyar paraszt veti a dombról, ő veti mindenütt, ahova hazatért, és az asszonya minden kunyhó előtt ölében tartja a gyerekét.
De ki tudja, meddig?...
A völgyhajlás mögött egy monostoregyházban harangozni kezdtek a visszatért barátok. Megnyílt kis templomuk kapuján befele tódult a nép. Nyeregből szálltak a lovasok. Az ájtatos homályban, gyertyák világánál, térdeplő páncélos vitézek imádkoztak a szentélyrács előtt.
Ung komoran elkapta róluk a tekintetét, és még árvább és magányosabb lett az emberek között.
Aztán erre-arra már kékes füst szállingózott a monostori népek kunyhóiból az esti szürkületbe. Serpenyővel futottak át oda tűzért a szomszédok. Kint a szabad mezőben is gyulladozni kezdtek a gyalogos vonulók tábortüzei. A felsőbb rendből való urak és vitézek betértek asszonyaikkal a barátok udvarára.
Ung még mindíg előre poroszkált, és nem tudta, hogy az elmaradozó emberek beszédét hallgatja.
--- Haza, haza...
Ez a szó, elhagyatottságában mintha mécsvilágot csillantott volna elébe a sötétből. Otthon is ég most mécsvilág, és az anyja várja őt. Rég várja, hogy valamikor mégis csak befordul a tornácon. Már szalasztja is a kemence mellől a szolgálóleányokat: --- ,,Galamb, Derága, Szőke, Viola, nézzetek csak ki az útra!..." Maga is indul a hűvös, visszhangos pitvaron át. Jön eléje, úgy jön, mintha egyik lábával kicsit halkabban rövidebbet lépne, és olyan jó azt hallani, amint közeleg. ,,Hát hazatértél fiam?..." Nem kérdezi, miért oly későn, hol járt elsőbben másfele. ,,Pihenj meg, elfáradtál..." Ennyi az egész, mert asszonyanyja nem mond soha semmi édeset, és csak olyankor felejti rajta a szemét, mikor azt hiszi, hogy nem látja meg. Aztán már messzire néz és emelt fejjel elmosolyodik, mikor másnak könnybe borulna a tekintete.
,,Anyám..."
Csak már befordulhatna végre a kolontói útra, ahol kétoldalt a fűben feküsznek a lehajló ágak, a szekércsapás mély lombbal gázol, és a ló patája élő zöld falevelekre lép... Olyan tisztán látta ezt most, mintha egyenesen az udvarnak tartana. Az őrfa sok fokával felmered, s a csúcsáról belenézhet az ember a messze pusztákba. A kút gémje is ott van az égben. Megkoptatott kávája fénylik, mint az öreg ezüst. Az esti fuvalomban mocsári tölgyek és nyárfák jönnek csendesen felé. Jön az egész gyerekkora, ifjúsága... Hirtelen eltűnt az anyja képe, az út, a kút, az őrfa, és a széles határban mindenütt csak Kinga emléke volt megint.
Haza...
A szívéből került elő a szó, vagy most is az út menti tűznél mondották? Milyen szépen mondták azok a szegények. Megállította a lovát.
Már ott ült egy fa alatt. Nem ellenkezett többé senkivel. Lehunyt szemmel hallgatta őket.
--- Alszol? --- valaki tréfásan beletaszított a térdével a háta közepébe.
Felvont szemöldökkel visszanézett rá a válla felett.
--- No, nem tudtam, hogy ily kényeskedő nagyúr vagy --- és a tréfás hirtelen elódalgott.
Mire a Mátra völgyeiben megvirradt, újra kezdődött a vonulás.
Éles hegyi szél fújdogálta a lovak sörényét, az emberek haját, és néha érthetetlen, kihűlt perzselt szagokat hozott magával. Ilyenkor, mint a borzongás futkosott a szél az előregörnyedt arcokon.
Napközben egyre gyérültek a szekerek. A gyalogos nép is megfogyatkozott. Mire megint elsötétültek a hegyek hullámai, hazaügető kis lovascsapatok kanyarogtak távolodón a völgyek alján.
Errefele nem nevetett a táj. A violaszín alkonyatban komoran nézte a Mátra az utat. Már senki sem énekelt. Akik ezelőtt oda se hederítettek, most megzörgették még az út menti bokrokat is. Az élen járók tétováztak, megmegálltak, mintha várnának valakit.
A Zagyva bealkonyult völgyében legelől egyszerre egy magányos lovas haladt. Ung most vette észre, hogy mind mögéje kerültek. Nem bánta. Amúgy sem szeretett ő csapatban járni. Így a szél is szabadabban fújhatta az arcát. Nagyokat lélekzett. Ismét érezte azt a kesernyés perzselt szagot. A homályban mindenfele nyugtalanul mozgott a fű, a lomb. Egy mélyedésen léptetett át, mikor meghorkant a lova. Oldalvást farolt, mintha visszajáró rossz lelkeket szimatolna. Nem messze, elaszalódott gyertyánfák között, üszkös fal meredt elő. Arrább még egy... és még sok...
Vad tűzvész pusztíthatott itt. Sötét roskadt romok vették körül a lovast. A riadozó állat alatt szárazon csörgött a föld. A patkó üszökben gázolt.
Egy egész eltűnt városka alja volt ez az égett hely.
Hátul ijedt jajgatás szakadozott fel. Ungot ügetve, futva többen utolérték. Tanácsot akart tartani a tanácstalan rémület. Akik ide hazatértek, mint a tébolyodottak, keresni kezdték az utcájukat, a házuk tájékát. Akik tovább mentek, süketen, vakon sietve igyekeztek át az elkárhozott kis városon, és az irtózva lépő emberlábak és lópaták alatt kísértetiesen velük haladt a csikorgó nesz.
Itt már jártak a tatárok...
Valaki félénken szólította Ungot. Egy ló oldala súrolta a térdét. Az a szentereklyés gyerekvitéz ügetett mellette, aki tegnap Csete fia Bonczcal otthagyta őt a kútnál, és azóta egész úton a többiekkel lovagolt. Most porosan, szomorúan görnyedt a nyeregben. Mellén zörgött az aranyszelence. Sebesült karja erőtlenül himbált a piszkos gyolcshurokban.
--- Amazok is, hátul, többen rágondolnak arra, amit mondtál --- a hangja megszégyenülten akadozott, aztán hirtelen hozzá is toldotta: ---, jóllehet a király pecsétjét számosan látták ama hiteles levélen.
Ekkorra már Boncz vitéz medvedörmögése is a közelben hallatszott:
--- Én is megtapasztaltam ujjammal ama levelet.
Szögletes fekete arca rosszkedvűen sötétlett a nagy vassisak alatt, és a szája mellett egy régi sebhely forradása, mint valami vörös kampó, féloldalra húzta a képét. Akik ismerték, tudták róla, hogy mióta ily csúful megvágták, minden ellenfele képén kampót hasít, mielőtt a másvilágra küldi. De azért a szeme jó és tiszta volt.
A girbegurba üszkös utca megint kanyarodott. A beomlott falak alatt olykor hajladozó sötét alakok keresgéltek. Egy puszta udvaron mellükre csüggesztett fejjel mozdulatlan emberek álltak. A föld itt is csikorgott, mintha fekete csontokon járkálnának sokan. A szél fel-felbúgó jajveszékelést hozott a völgyi réteken át. Talán egy másik felperzselt városból.
Boncz dörmögve ismét rákezdte, mintha egész idő alatt ezen gondolkozott volna:
--- Jó lélekkel senki sem kételkedhetett, merthogy a levéllel királyi hírmondók jártak közöttünk az erdőn, és még minekelőtte veled az úton összeismerkedtünk, könyvolvasásban járatos írástudó betűzte ki előttünk a foglalatját.
Ung rövid pillantással nézett rá:
--- Simon úrnak szólították amaz embert?
Boncz elámult:
--- Ezenképpen szólították az ő társai --- egyszerre valami elkedvetlenítő juthatott az eszébe, mert a heg vörös kampója még jobban oldalvást rántotta a száját.
A lovasok nyugtalanul figyeltek át Ungra. Vívódott magában. Mondja-e még egyszer, vagy már ne mondjon semmit?
--- Higgyetek, amit akartok, én jól tudom, hogy csalárdság van ama pecsétes levél körül, és nem a király emberei járnak vele.
Előbbre tolongott a gyalogos nép is. A lovasok közül most senki sem mondott ellent. A homályból zavarodott arcok, riadt szemek néztek rá. Tépelődő csendben mindenki hallgatott.
Csak később kérdezte egy urak rendjéből való ember:
--- Ám, ha ezenképpen vagyon, te magad miért nem fordulsz vissza?
--- Engem nem a pecsétes levél indított útnak --- felelte Ung dacosan ---, ezért is tovább megyek, és amerre megyek, mondom másoknak, amit ti nem hisztek el.
Odébb lovagolt, a többiek pedig ügettek, dobogtak utána, mintha sereg előtt járó vitéz lenne. Siralmas szegény földönfutó sereg szomorú vitéze. Maguk országában bujdosó urak, bitangoló várföldi népek, menekült parasztok és kiéhezett rongyosok élén, ő ez itt, aki a mások sorsát megint magára vette?
Milyen megfoghatatlan mostanában az élete, és nem mindig maga akarja azt, ami történik. Azelőtt másként volt. Nem is függött így össze. Vagy csak ő nem vette észre?... A menekülő király ott a lidérces erdőben... Az égő táj és az egri atyafi a hegyoldalon... Dömötör úr várában is sok minden elmúlt tőle... Jákó... Ágota asszony... Joakim úrnak öreg udvarából pedig csakugyan elindult!... És a szent liget s az elhagyott básti oltárkő mutatták az utat... De a barlangokban rá se hallgattak. Útközben semmibe se vették. Most mégis elől lovagol... Valami megborzongatta. Micsoda hatalom küldi őt?...
--- Megállj... megállj!...
Panaszos hangok kapkodtak utána:
--- Meddig megyünk még? Hol térjünk nyugovóra?
Hátulról futva elébe kerültek. Egy alsóbb rendből való beesett szemű ember ágaskodott a lova elé:
--- Sokak kidűlnek az elfáradástól. Hová vezetsz minket, uram?
Ung döbbenve pillantott le rá.
--- Én vezetlek titeket... aki mondottam, hogy forduljatok vissza?
Az ember kétségbeesett és alázatos volt.
--- Úr vitéz, ne hagyj el bennünket!
--- Legyetek bátorsággal --- felelte Ung elfogódva ---, táborhelyet keresek most néktek éjtszakára.
Miért mondta ezt? Mi köze hozzájuk?... De már így volt, és nem változtathatott rajta. Az emberek pedig megnyugodtak, hogy nem az ő gondjuk többé, meddig menjenek. Hiszen vezeti őket az a lovas!...
Megint hallatszott a patkók és lépések új indulása.
Hát így van ez? --- Ung elgondolkodott. Valamit ismét megtudott az emberekről. Vezetni kell őket, ezt akarják, ez kell nekik, talán az egész világon. És csak az erősek és bátrak vezetnek, akik magukra veszik mások helyett a felelősség terhét, hogy a többiek könnyebben járják az utat.
A városka végére értek. Fekete juharfák alól még egy utolsó leégett ház került elő. Puszta udvarán vöröslő fény vetődött fel az egyik falra. A tűz körül arcba világított alakok ültek a földön. Fegyveres legények voltak. A feldúlt hely nem lehetett az övék. Mikor a vonulók eleje a közelükbe ért, csípőre támasztott ököllel kiálltak a kapuba és mondották, hogy megjött az oktalan emberek esze, hazatérnek házaikba.
Mialatt beszéltek, mögöttük az egyik omlott vályogfalról mintha nesztelenül levált volna egy sötét darab. Valaki futni kezdett a földeken át. Ung követte a tekintetével. Miféle futó lehet az? Hová visz hírt? Egyenesen a domb irányába szaladt, és onnan felől már világosság surrant le a fák között. De ez is csak addig tartott, míg egy ajtó nyílik és csukódik.
--- Ki udvara az ott?
A kapu mellől vonakodó hang felelt:
--- Hát... Demény mester udvara, ám mostanság Salom nevezetű lakozik benne.
--- Salom?...
--- Mi az? --- kérdezte Boncz félelmes hangon, --- izmaelita, szerecsen, avagy zsidó?
--- Tizedszedő.
Közben Pünkösd besettenkedett az üszkös helyre, és a lángoló rőzséből tüzet hozott ki a sisakjában. Amint léptetve haladt vele, a parázs felvilágított az arcába, és ijedező lova körül lent a földön is előbbre terjedt a fény. A domb felé megkímélt vetések látszottak. Ettől visszatért a vonulók bátorsága.
Bántatlan élet, épen maradt tetők, lábon maradt falak, és az előbb még nyugalmas házitűzhely világa is mutatkozott az éjtszakában.
Megint hallatszott elvétett beszéd a keserves, nehéz haladás felett:
--- Otthon minálunk is így lesz majd! Se híre, se pora a tatárnak...
A tizedszedő dombja alatt, nyílt helyen, egyszerre nem mozdult tovább a kimerült vánszorgás. Pünkösd sisakjából erre-arra apró tábortüzek éledeztek. Már vörösen karmoltak bele a sötétbe. Aztán kiálltak a fegyveres virrasztók. A táborjárók csendesen körbe-körbe kezdtek mendegélni, és a puszta földön barmaik között elfeküdt menekülőket letakargatta a halálos fáradtság.
Ung elindította a lovát az udvar felé. Néhányan szótlanul utána ügettek.
Odafent kinyitottak egy ajtót. Szűkös világosság derengett szét a jómódú, rendetlen nagy udvaron. A sötétből dézsmaszedő színek és pinceházak zsuppos teteje került elő. Ronda ólak között, a lotyakos trágyában, szétheverő marha fehérlett. A csűrnél kikötött lovak álltak. Egy rosszul felhányt boglya alatt emberi alakok settenkedtek.
Ekkorra a tizedszedő Salom is kijött a tornácra. Mögötte az ajtónyílásban többen szorongtak, aztán hirtelen eltűntek megint.
A tizedszedő arca olajos sárga volt, az ajka húsos és piros, mint leves gyümölcs a göndörödő fekete szakállban. Hosszúkás feje búbján úgy ült kerek kis selyemsapkája, mint makkon a makk csészéje. Alóla kétoldalt megnövesztett tincs himbált a fülére. �--ltözetéről ítélve inkább írástudó, mint tizedszedő zsidó lehetett volna. Látszott rajta, hogy nincsenek kedvére az éjtszakai jövevények, de azért mélyen hajlongott, és közben a lovak hasa alatt sebesen számolta az állatok lábát. Hányan lehetnek még kijjebb a sötétben? Kevesen vannak... Már felegyenesedett. Mióta megszámlálta a lovak lábát, és azt is megtudta, hogy lent a mezőben javarészt csak falvaikba visszatérő népek táboroznak, nemigen hajlongott. Izgatottan himbálódó hajtincsei is megnyugodtak, és mindenre úgy felelt, hogy inkább ő kérdezett.
Ung közelebb lépett:
--- Nagyon megkíméltek e domb tájékán a vetések.
--- Megkíméltek? --- A tizedszedőnek kerek selyemsapkája alatt vörös lett még a nyakszirtje is.
Boncz előretolta szögletes képét.
--- Hogyan maradt bántatlan ez udvar, mikor odalent a várost mindenestől felperzselték?
--- Hogyan maradt?... Hát az Isten az égben az semmi? --- És Salom már befele tessékelte a jövevényeket. --- Talán többet tudnak az idemenekült utasok.
A rossz szagú, zűrzavaros kamra mélyében leégett faggyúmécsesek pislogtak az asztalon. Szanaszét heverő kenyérhéjjak és kimert zsíros edények között emberek könyököltek. Kevéssel ezelőtt kimehettek néhányan, mert ott is állt boroskorsó, ahol senki sem ült.
Monoszló gyors pillantással Ungra nézett:
--- Ezek itt... menekültek?...
Az utasok helyet adtak a lócán az érkezőknek. Többnyire izmaelita kalmárok voltak. Errébb az egyik cseh nemzetbeli embernek látszott.
Miféle odú ez?... Ung küszködött magával, mikor undorodva leült.
Később egy szurtos szolgáló, keresztények használatára tartott serpenyőben, birkahúst hozott. Salom is bejött, de nem telepedett az asztalhoz. A felfordított gabonamérőn nagy tízkántásból bort kezdett töltögetni a kisebb ivókorsókba. De mielőtt a korsókat a táblára tette volna, szájához emelte az egyiket. Így mutatta, hogy nem ad mérgezett bort. Se Ung, se két társa nem nyúlt az italhoz. Mondták, sietős az útjuk, csak híreket tudakolni tértek be ide.
Két izmaelita utas, aki az előbb nagyon összehajlott, széjjelebb húzódott. Errébb is felnézett a csehországbeli. Pillátlan szemhéja alatt csúnya véreres volt a szemefehérje. Már sokat ihatott. Az asztal túlsó végén karja hajlásába dűlten még egy ember feje látszott. Aludt. Meg se moccant, mikor Salom frissen töltött korsót tett eléje. Akkor se mozdult, mikor mögötte a falban ajtó nyílt. Odaát a másik kamrában is sokan lehettek, de csak két nyurga fiú szállingózott befele. Salomhoz hasonlítottak. Hárman egymás közt apró, gyors kézmozdulatokkal, suttogva beszéltek. A keresztény szolgálón kívül asszonyszemély sehol sem mutatkozott. Az a véreres szemű pedig ásítva kezdte mondani, hogy minden rendbe jön, már a menekültek is békességgel hazatérnek.
--- És azonképpen gondolod, Vencel --- kérdezte tőle a szomszédja, mintha összetanultak volna ---, eme békességben meg is maradhatunk a király jöttéig?
Vencel rábólintott:
--- Megmaradhatunk, még ha késlekednék is a király. Tudniméltó, Batu nagyúr, az aranyhordák kánja, nem ellensége annak, ki is végezetül az ő lába elé teszi fegyverét, és annak sem ellensége, ki szorgalmatost kaszál és arat.
Az izmaelita kalmárok a király pecsétes levelét említették ekkor.
Monoszló szája kissé kinyílt a várakozástól. Boncz keményen ült, és egész idő alatt azt az alvó embert nézte. Ung csak akkor szólalt meg, mikor az utasok már nagyon belemelegedtek a beszédbe.
--- Láttátok ama levelet, avagy ti is csak hallomást mondatok?
--- Mindahányan láttuk --- felelték többfelől --- és nem lehetett abban kételkedni.
--- Ám én kételkedem!
Míg a szív egyet dobban, behajlított karja felett az alvó is Ungra tekintett. Bonczban elhűlt a vér. Milyen tatárvágású annak ott a szeme.
A Vencel nevezetű kis ideig zavarodottan pillogott.
--- Rosszat tesztek a népnek, vitéz úr, ha másoknak is mondjátok ezeket.
Mintha elmúlt volna Ungról a fáradtság, ültében fenyegetően kiegyenesedett.
A lekushadt emberek alattomosan integettek a vörösképűnek.
--- Mutasd meg neki, hadd lássa... ne mondhassa többé --- és közelebb csúsztak a padon.
Csak az alvó aludt tovább.
A vörösképű sietve kotorászott maga mellett a lócán nagy birkabőr tarsolyában. Behajtott viaszkolt kendőt bontogatott.
Az izgalomban Salom is közelebb jött. Lesöpörte karjával a megrágott csontokat és nagyon figyelt.
Szétterítve már ott feküdt a tizedszedő bortól lucskos asztalán a királyi levél.
Ung mozdulatlanul nézte. A király levele itt... Torkán könnyek szaladtak le, és a szívét ismét megrázta a messze, magányos hatalom... Az ő levele itt... ezeknél... és hibátlanul olyan, mint volt az a másik. A pecsét is olyan... Hát több is van belőle?
Monoszló halálsápadt arca egészen előrehajlott. Mozdulatától a szentföldi ereklye az asztalnak koccant. Boncz esetlen tisztelettel érintette meg ujjával a pecsétet. Mindenki láthatta nagy medvekeze remegését a pergamen felett.
Az alvó ember fél szemmel megint kikukkantott a karja mögül.
--- Hitelt adtok már most? --- kérdezték egyszerre többen, és az arcokon ugyanaz az elégedett kifejezés szélesedett, mint Mika comes papjának az arcán a básti barlangban.
Ung nem felelt. Maga mellett a Vencel nevű fejét nézte. Ahogy a levél fölé könyökölt, hirtelenszőke, hosszú zsíros haja kettévált. Nem volt füle, levágták. Vöröses szőrrel benőtt lyuk látszott a helyén. Megbélyegzett ember... Le tudta volna ütni, de csak a fogát csikorgatta.
--- És a király úr felségének méltósága eme levelet reád bízta volna?
Az ember önkénytelenül a füle helyéhez kapott, és összenyomkodta felette lelógó haja szétvált zsíros rojtjait.
--- A gazdámra bízta --- mondotta rövid lélekzettel --- és a gazdám megintelen énrám bízta, meg ama vitézre, aki ott alszik... hogy hirdessük meg a balgatagon elfutamodott népnek.
--- Mert majd aratni is kell ám --- szólt közbe az egyik izmaelita kalmár ---, különben éhínség támad fel az országban.
A tizedszedő már a kezével is kérdezte:
--- És akkor hogyan élődnek a hadak?
,,A tatárhadak" --- gondolta Ung, mintha látni kezdene valamit, amit eddig nem látott.
Közben Boncz magából kikelten faggatta a Vencel nevezetűt, mondja meg, ki az ő gazdája.
--- Oszt hadd halljam azt is, ki légyen ama láthatatlan Demény mester, kinek udvarába itt eme tizedszedő zsidó így betelepedett?
Az elmetszett fülű ember legyintett:
--- Nagyhatalmas főemberek azok, minek mondjam, úgysem ismeritek őket.
A gabonamérőn Salom megint serényen töltögette a kántásedényből a korsókba a bort.
Ung nem oda nézett. Jól látta-e?... Mióta Boncz ordítozni kezdett, az ablak kis nyílásán át, mintha egyszer-kétszer ferdeszemű tatárpofák lestek volna be. Keze a kardjára csúszott, aztán vad robajjal felugrott az asztaltól. Mentében két pénzt vetett a gabonamérőre. Már az ajtóhoz ért. A másik kettő nem kérdezett semmit, csak csörömpölt utána.
A kamrában összenéztek. Salom beseperte a pénzt.
--- Mire való ily sietség? --- kérdezte halkan.
Odakint néptelen volt az udvar. Csak az urak csatlósai várakoztak a lovakkal. De mikor a kapuból visszanéztek, többfele nesztelenül mozgott a sötétség.
Pünkösd gyors lélegzettel lihegte a gazdája képébe:
--- Siessetek uram, telten telve vagyon e zsidónak udvara tatár lovakkal és a boglyákban is tatárok ülnek --- hirtelen felhúzta félcombját, a nyerge mellől hegyes bőrsisakot ráncigált elő. --- Elhoztam emlékbe! Oszt mikor keresni kezdte az, akié volt, kifénylett a koponyája a boglyából s olyan tarnak mutatkozott, mint a tenyerem, csak a feje búbján himbált néminemű ménkű nagy bajusz.
Ung elhallgattatta a keze mozdulatával. Megfoghatatlan volt előtte az egész. Honnan vetődtek össze ezek az emberek? Mit tervelnek, hogyan került hozzájuk a második pecsétes királyi levél?... Mindíg újra elvetette azt, ami az eszébe jutott. De már biztosan tudta, hogy rossz szándékú sötét latrok voltak azok ott mindannyian, és a tizedszedő zsidó kiszolgálja őket, mint eddig a magyar urakat. Néhány nyíllövésnyire porig égtek a házak, legázolt a vetés, és a domb alatt földönfutó kivert nép tanyáz. Itt megkíméltek a vetések, bántatlan az udvar, és Salom körül ép fedél alatt együtt vannak ők. Az pedig, aki aludt, nem alszik. Ezentúl akárhova mennek, vérszomjas tatárszemével mindig utánuk les...
Valaki hangja felrezzentette.
--- Oda nézz!
A tizedszedő udvarának kapuja felett, mint megbontott, sötét nagy guzsaly, lófarkas tatárkopja kezdett emelkedni.
--- Kitűzik, hogy védje a helyet!
A házban becsukták a pitvar ajtaját. Az udvar eltűnt a sötétben. Kapuja felett, mint jel az égen, már csak a lófarkas guzsaly ágaskodott.
Boncz felhördült dühében:
--- Bizony cudar csalárdság lappang ama pecsétes levél körül.
--- Igaza volt Ungnak --- suttogta Monoszló és alázatosan nézett utána. Néma haladásában olyannak látta őt most sötét lován, mintha megcsillanó vértjeiben a csillagos éjtszakából faragták volna oda mindnyájuk elé.
Mire az udvarból visszaértek a táborozó néphez, különös menekülő izgalomtól kezdett mozgolódni a föld. Nem váltottak többé a virrasztók. A táborjárók is beljebb kerültek, és a pislogó kis rőzsetüzeknél hallgatták a nyugtalan beszédet. Aztán szájról szájra terjedt, miféle hely az a telek. A tizedszedő színekben tatár lovak szénáját gyűjtik. Nem dézsmába szolgáltatott bor van a pincékben, hanem keresztényektől ragadozott fegyverek és kincsek.
Elnyújtva bőgtek a felriadt barmok. Lovak nyerítettek, szekérlőcsök, álmos gyerekek nyekeregtek. A felsőbb rendből való urak és kaszafegyveres parasztok nyomában a rongyosok táborozása is felkerekedett. Elindult lassan délirányba a mező.
Csak később kérdezték egymástól az emberek:
--- Mit is mondott a sereg előtt járó vitéz?
--- Hogy inkább az erdőkbe bujdossunk vissza!
De ők csak mentek, és a vágy dobogott, mint a lépés, lefele a Zagyva mentén.
--- Haza... haza...
Egyre gyorsabban zörögtek a szekerek. Az emberek és állatok vonulása kiömlött az éjszakából a virradatba. Körvonalat nyertek a haladó alakok. Már látszottak az arcok. Mire szétfutott a derengés, elment a Mátra az erdőkből és a hajnali égen csak nagy üres helye maradt.
Előttük a Zagyva, mint fénytelen sarló, álmos ívet suhintott a tájba. Partja felett, a fák között, egy ház állt. Többen odakiáltottak. A ház leszakadt ajtaja szilánkokban fityegett a félfán. Belülről névtelen magány nézett ki a sötét lyukon.
Semmi sem történt, az emberek mégis sajátságosan elcsendesedtek. A lovasok felágaskodtak a nyeregben.
Keleten ökölbe szoruló fekete felhők fenyegetőztek a föld peremén. A nap borulás mögött járt. Megint megtiport mezők, legázolt vetések maradoztak. Az alacsony égen idegenszerű madarak lebegtek át.
Szemben régóta nem jött sem lovas, sem gyalogos ember, akit kérdezni lehetett volna. Onnan felől por sem kerekedett.
--- Hát kiküldött hírmondó sincs már az országban?
Üvegesen, élettelenül álltak még a fák is. Csak a láthatáron néztek föl olykor elvétve különös csonka templomtornyok, és megint elbújtak a földben.
--- Talán a pásztói apátság tornya volt az?
--- Inkább a szentjakabi egyházé lehetett...
A tér növekedni kezdett Ung és a többiek között. Előttünk a rossz rögös út meredten tapogatott bele a síkba. A levegő nem mozdult. Időnként mégis undorító nehéz szagok tántorogtak ki a megkuszált mély fűből. És ez olyan volt, mintha a szörnyű szag valamilyen várakozó, elkerülhetetlen rémületből jönne elő, amit nem lehet ésszel felfogni, pedig a szem talán már látja is.
Ung teste lassan, dermedten előrehajlott a nyeregben.
Az utat keresztben kihalt nagy országút szelte át. Gödreiből a szörnyű mozdulatlanságban lerágott lábszárcsontok és emberi karok meredtek fel. Messzebb is, arrébb, kétoldalt a földeken, mindenütt... Az egyenletes árnyéktalan ónos világban sűrű, sötét nyüzsgéssel egymásba folyt döghalmok rengtek. A viaszosan, barnán olvadó hullaboglyákon többfele jóllakott nagy madarak gunnyasztottak.
A menekült nép már csak bomlott kis csapatokban vánszorgott. Egyszerre úgy tetszett, mintha tompán összenyöszörgő bilincses láncot kezdene vonszolni magával. A lánc hörgött a porban, és visszafele húzta a hőkölő lépéseket. Előttük Ung lova patáit kapkodva ijedezőn fel-felszökött. Oldalt fordultan horkolva haladt. Közeledtére széthurcolt emberi csontokról lompos szőrű kóbor kutyák szaladtak le. Az erdő előtt elnyúlt testű ragadozó vadak osontak prédáikról a sűrűbe.
A lovas keze kihűlt a kantárszáron. Mellében megállt a szíve, aztán egy félelmeset, magányosat döngött, mielőtt újra elindult benne a vér.
Elérték a pesti rév nagy országútját...
Erre menekültek a Sajótól a futó hadak, és itt is utolérték őket az üldözők... De mily romlás lehetett az ottani mezőkön, ha a menekülés útja ilyen iszonyú halottas út, soha nem látott szörnyű csatatér.
Ung dermedt arca előtt nagy zöld legyek dongtak el. Mögötte feljajgatott a menet:
--- Ne tovább... ne tovább...
Aztán egy darabig csak a szétheverő döglovak és félig felfalt emberhalmok felől hallatszott valami émelyítőn bizsergő, halk zúgás. Nem tudott odanézni, mégis kényszerítette magát, és egyszerre úgy nézett bele a szerencsétlenségbe, mint rémületes ellenségnek az arcába, akivel mérik egymást, kettőjük közül melyik lesz erősebb? Nem engedi, hogy összetörje. Már felrántotta magában a megroskadt erőt. Ezt az erőt ebből a legyilkolt, rokontalan, magára hagyatott népből vette, oda fogja adni azoknak, akik még belőle megmaradtak.
Ekkor, mintha a siralmas úton és sehol másutt, keserves jajgató szél búgott volna fel. Férfiak tolongták körül a lovát, asszonyok emelték hozzá remegő kezüket:
--- Mondjad te... aki megmondottad...
Egy kaszafegyveres ember is állt ott. Rabszolgasorból való lehetett. Tömpe orrcsontján feszesen fénylőn tapadt a bőr, mély szeme gödrében, mint fekete bogarak mozogtak a szemek. Válla felett, a messzeségbe nyúló halottas útra nézett. Egyszerre befogta az orrát.
Ung megrázkódott. Már látta ezt... Egy cammogó horgadt öreg, a komáromi ház előtt... de akkor Kinga feküdt ott.
A lova nyaka mellől galambősz paraszt tekintett fel rá:
--- Mitévők legyünk, nagyuram?
--- Emberek --- mondotta szomorúan ---, szegény emberek, térjetek vissza az erdőkbe.
Csendesen szólt, a hangja mégis messzire hallatszott, és a földönfutóknak úgy tetszett, mintha külön-külön mindegyikükre nézne. Mögötte lehorgasztott fejjel ültek nyeregben az urak. Egy asszony félénken megsimította saruját a kengyelvason. Aztán mellükre szorított süveggel, fedetlen fejjel, némán haladtak el előtte a visszaforduló emberek. Kevés barmait törődötten terelte maga előtt a nép. Szekereikkel és fegyveres kíséretükkel a néhány felsőbb rendből való lovas is utánuk kanyarodott. Az utolsó tétovázott. Egészen összeroskadt, mikor Ungra nézett:
--- Jól van, hogy te tovább mégy és hirdeted a népnek, mitévő legyen... Ha pedig netán Szolnok nagyrégi városát elérnéd, az én udvarom népének is mondjad, amiket nékünk mondottál...
A hangja kettétört. Sírva fakadt.
Ung ekkor vette észre, hogy keselylábú lova hátáról az a majomorrú vézna aggastyán beszél hozzá, aki tegnap csúfolta és nevette őt. De most olyan mindegy volt neki, amit ember mondhatott. Olyan kicsinnyé lett előtte a maga igaza a valóság roppant bizonyságtevésével szemben.
Aztán már csak hárman álltak kevés kíséretükkel az út felett. Ung tekintete számlálta őket. Ez lett az ő álmából? Ez lett a tatárság hátába harapó győzhetetlen fegyveres seregből? Csak Boncz és Monoszló maradt vele.
--- És ti? --- elviselhetetlenül irtózott most a gondolattól, hogy a gonosz útra egyetlen cselédszolgájával magányosan induljon el.
--- A Homokig veled lovagolok --- dörmögte Boncz.
Monoszló hangja alig hallatszott:
--- Én követlek Ung, míg el nem küldesz magadtól.
A fák mögött ekkor tűnt el az utolsó szekér. Ung pillanatig belenézett a fiatal vitéz tiszta gyerekszemébe, a szájára halvány fény suhant, de hirtelen kialudt megint.
--- Az én utam nehéz --- most Kolontónál is messzebbre gondolt ---, nehéz az én utam és te nem tudod...
--- Mégis veled megyek, ha akarod...
Már jó ideje letértek a szörnyű országútról a szolnoki szekérút felé. Ung még mindig tépelődött. Elmondja-e a szándékát ennek a törődött arcú gyerekvitéznek, akinek a páncélján aranyláncon szent ereklye zörög? Hiszen látta tegnap éjjel, mikor a mezei tűznél, mint az ágy lábánál, két térdre térdelve hívta szegény az Úr Jézust, hívta, míg le nem döntötte a földre a fáradtság és az álom. Megrázta a fejét. Sehogy sem tudott kitalálni a saját hallgatásából. Közben annyi idő telt, hogy már alig lehetett arról szólni, amire eddig nem felelt.
Monoszló felsóhajtott. A táj emberölő gyászos szomorúságában olyan volt Ungnak ez a kis fiatal bánat, mint mikor valaki mérhetetlen szenvedése közben gyereksírást hall. Áthajlott a nyeregből, rátette a kezét az ifjú ember vállára.
--- Én el nem küldelek.
Monoszló hálásan pillantott rá.
--- Mi dolog ez benned, Ung, hogy ilyen hatalmad van az emberek felett?
A nap most sem látszott a borulás mögött. A kis csapat egyre mélyebben lovagolt bele a szétáradó néma síkba. Elvétve lerogyott néptelen kunyhók maradoztak. Egy kihalt udvar felett magányos kútágas fekete háromszöget szakított az ólmos égbe. Mikor közelebb értek, a kút gémje felrepült, darabokra tört a levegőben és sötéten károgott.
Később még a varjak is eltűntek a tájból. Mióta átszelték a pesti rév nagy országútját, mindössze csak egy bitangoló ló jött szemben. Mint gazdátlan sajka az árban, lassan himbálva jött a magas fűben az ég alatt. A nyereg horpadt hasa alá csúszott, bogáncsos hosszú szőre sűrű volt a portól. Földbe gyökerezve, búsan nézett utánuk. Előttük pedig még mindig terjedt a síkság és az iszonyat. És a szomjúság egyre növekedett. Valaki kimondta. De a kutakban rossz szagú és poshadó volt a víz. Színén zsíros felhőzés úszott, olykor feloszló testek libegtek odalent.
Senki sem beszélt. Monoszló sápadtan, inogva ült a nyeregben. Egész idő alatt imádkozott.
Fás mocsarak között bujkáltak át. Később megint meglelték az elvesztett szekérutat. Egy kócsag repült a fejük felett. Vízimadarak húztak. Az emberek fellélegeztek. Visszaértek a folyóhoz. Itattak és lehasalva maguk is szomjasan ittak. Beljebb, lassú susogással mozgott a nád, de azért nem látszott semmi sem. Csak mire a lovasok megint nyeregbe szálltak, jött közelebb gyorsuló lökésekkel a susogó mozgás.
Fatörzsből vájt csónak siklott ki a meztelen vízre. A csónakban egy ember állt, és hosszú taszítókaróval lökte magát közelebb. Rég figyelhette már őket rejtekéből, de hangot most sem hallatott, és később is suttogva beszélt. Kérdezte, nem találkoztak-e tatár portyázókkal? Azt is mondta, hogy sok menekült nép van mindenfele a nádak között a szigeteken. Közben kinézett a messzibe. A melle zihálva járt:
--- Ott volt a mi falunk tornya, ahol most semmi sincsen.
Ung intett neki:
--- A nádak között maradjatok! És mondjad a te falud népének és a többi falvak rejtőző népének is mondjad, hogy a biztonságból elő ne jöjjenek. Ha pediglen közétek vetődnék olyan, aki benneteket onnan kihívna, verjétek agyon, még ha pecsétes királyi levelet mutatna is.
Ezután hosszú ideig, nagy kerülőkkel lépést haladtak a lovasok. Az emberek melléből nehéz sóhajtások szakadoztak fel. Ung fejében elviselhetetlenül égett a kín és a harag. Itt a maga világában járt. Ezekben a pusztákban vadabb és szabadabb volt benne a lázadás...
A bozótos sűrű mögül, mint a kísértet, hirtelen már megint egy felperzselt falu emelkedett ki. Innen senki sem menekült. Az udvarokon, mint szérűtűzkor széthányt kévék, mindenfele emberi testek omlottak egymáson.
Boncz elbődült:
--- Ezeket itt érték a tatárok!
A falusi kis piactéren zöldes foltok világítottak az ónos ég alatt. Kardélre hányt ökölnyi lenhajú parasztgyerekek tetemei között meztelenre marcangolt asszonytestek hevertek. Keresztben az úton, szétfeszített tagokkal egy fejletlen leány meggyalázott hullája feküdt.
A szív csak nehezen vert. Mint a tébolyodott, felordított Ung.
--- Nem marad élő tatár az én utamban!
Fejvesztett iszonyatban robogtak utána mind. Aztán időbe telt, mire a ziháló lovak széthányt dobogása megint közel került egymáshoz.
Boncz arca egészen fekete és ferde volt a kétségbeeséstől:
--- Elfordult tőlünk az Isten, nincs ebből menekedés.
--- Van! --- rivallt a képébe Ung, --- lesz menekedés! --- és nemcsak neki, magának is rivallta ezt, hogy elviselhesse az elviselhetetlent.
Mohón, szótlanul hallgatták a csüggedt emberek, pedig de nagyon szerette volna, ha most valaki az ő számára is mond olyant, ami élni segít.
Boncz szája lassan mozdult:
--- És te igazán hiszed azt, amivel megbíztattál?
--- Ne kételkedjél az Isten irgalmában --- tördelte alélt hangon Monoszló ---, hanemha kérjed az ő segítségét.
Ung kemény tekintettel pillantott fel:
--- Rajtunk már csak a mi régi istenünk segít!
Monoszló keze rémülten kapaszkodott a szent ereklyébe.
--- �", Ung, miért mondottad...
--- Újra mondom! --- kiáltotta ő fékevesztett kínjában ---, adja a kezünkre a mi régi istenünk az asszonygyalázó tatár kutyákat!
Megnyílt szájában elhalt a szó. Előre mutatott.
Lélekzetvesztve mind arra fordultak. Diadalmas remegés futott át az arcokon.
Egy füves földhalom felett lófarkas tatárkopja látszott.
--- Ott vannak!
Mint a halálos néma bosszú, elnyúlt lovakkal nyargaltak a földhalom felé. Nekieresztett sötét dühvel sodródtak a magyarok. Vad, halálra szánt csapat, a régi ősök kísérteties fiai, a legyőzött ország maroknyi vihara. A robogás szétvált és kétfelől karolt a földhalom mögé. Üvöltve hemperedett fel a tűz körül a portyázó tatárok kis tábora.
Még a gondolatnak se volt ideje. A lekaszabolt rétből már csak magyar lovasok fegyveres alakja emelkedett. A meggyalázott üszkös faluból pedig kijött a halottas csend és ráfeküdt a leölt tatárokra.
Ung tekintete egyetlen pillantásban összefogta azt, ami a faluval történt, s amivel ők itt megfizettek. És az álla kemény, hirtelen mozdulatával komoran ráütött erre a leszámolásra.
Jó messzire, egy mezei kőrisfa alatt verődött megint össze a lovascsapat, izzadtan, véresen, kuszán, nagy fegyvercsörömpöléssel. Egyetlen ember hiányzott közülük. Boncz fegyverese volt. A többi nekiesett a közeli locsogó sáros vizének. Nagy darab kopjáscseléd sebesült kezét mosogatta benne.
Töviből harapta le a bitang az ujjamat, mikor a nyelvét kitéptem.
--- Jól tetted, hogy kitépted, azonközben én összekocogtattam kettőnek a pofáját, oszt egymást harapták.
Pünkösd tenyerével törölgette a képét:
--- Én meg addig ráztam az enyémet, míg kijött a száján a lélek, förtelmes böffenéssel adván jelt az ördögöknek, hogy ímé, vihetik.
--- Sok ördögök ólálkodtak ottan --- mormogta a kopjás dühösen.
--- Bizony erősen érzett a Gonosznak nagyrossz szaga ama tatár helyen.
Fent az égen még mindig sűrű felhők takarták a napot, csak az éhség mondta az időt. A három vitéz egy mezei kőrisfa alatt ült. Embereik a nyeregzsákjaikban kotorásztak. Egyiknek sem jutott eszébe, hogy tűzért visszamenjen a tatárszállásra.
--- Pokolból hozták fel maguknak a kutyafejűek a parazsat, árulkodnék még a füstje is, ha mi itt megélesztenők.
Egyszerre elmúlt győzelmi megelégülésük. Mint gazdáik, ők is a láthatárt kémlelték.
Nyugtalanul ügettek odébb, de az út egyre lassabban fogyott. Már halálos fáradtság nehezedett emberre, állatra.
Mire alkonyodóra fordult az idő, mint méhzöngések a mezőség felett, olykor elvétve messze lódobogások rémlettek a csendben. Tatárok jártak valamerre... Titokzatosan emésztő volt ez. A síkság pedig nyúlt és húzódott, akár a kínpad, amelyiken vár az, akit odavetettek, várja, hogy a pribéklegények mikor kezdik el. De sehol sem látszott senki. Csak a megfoghatatlan gyors dobogások hallatszottak néha. Ungnak úgy tetszett, mintha hálóba lépett volna a lova. Aztán már eszébe jutott, az egész hosszú út alatt hálóba lovagoltak ők bele. A háló kiterítve fekszik utakon, földeken, városok, falvak halottas üszkében. Mindenütt kiterítve fekszik a hegyek aljától a roppant síkon, végesvégig az egész országon, és nem lehet tudni, mikor rántja össze a tatárság, hogy benne akadjanak.
Boncz ráborult a lova nyakára és felzokogott mélyen, félelmesen, úgy, ahogy talán csak a puszta tud sírni. Monoszló fennhangon egyre mondta a Páter nostert.
A nehéz boltozat még mélyebbre ereszkedett, a föld feljebb emelkedett egy nagy régi hun sírhalom felett. A lovasemberek szinte nehezen férkőztek a halom és a boltozat közé. Sisakos fejük felett sötéten karcolta dárdájuk hegye az alacsony, terhes eget.
Ung megállt a dombtetőn és visszanézett. Kis ideig megkövesedve állt a ló, és megkövesedve meredt a megjárt útra a lovas. Onnan fentről messzebbre látott. Újra látta az elmaradt vidéket, és egy szörnyű pillanatra megingott benne még a magára kényszerített bizakodás is. Feltámadhat-e még ezen a tájon valaha az élet? Vagy mindennek vége lesz a birodalomban? Elvesznek nyomtalanul a magyarok is, mint a hun és az avar ősök? És a síkban csak nagy magyar halmok lesznek a holtak felett, mint ez itt, hogy más népek, akik majd utánuk jönnek, messzebbre lássanak a pusztákban a halottas dombtetőkről?...
Nem lehet az! Ellene fordult a saját gondolatának, átvágtatott felette. Előre nézett.
Távoli csobbanások ütődtek a füléhez. Vizek lélekzetével telt meg a szája.
Tudta, hogy a Tisza birodalmába ért.
Másként gondolta el ő ezt a találkozást, mikor messze idegenből a partjára vágyott. Egészen másként... Azóta minden elmúlt, csak a Tisza nem változott. Táborozó áradásai között, vizekben álmodó ezüst rengetegek alatt, lassú hömpölygéssel most is úgy vonult a nagy folyó, mínt népei közt elhaladó pusztai király.
Ung előrehajlott a nyeregben és a tekintete utána fordult a Tiszának, le, arra, Kolontó felé.






IX.



Mintha egy pelyhet fújt volna a föld felett a szél, kantárt eresztve, szédült iramban vágtatott a magányos lovas. Magas füves rétek, élettelen téli szálláshelyek, égett fekete foltok suhantak vissza a holdfényben, és a kihalt udvarokról felmeredező őrfák üres fokokkal néztek utána.
A vad robogás mentén csakis ezt ismételte kétoldalt az elmaradó táj. Kiújuló borzadások repültek át Ung arca felett... Az ott a nyárfák alatt a Keled fiak nagy udvartelke volt... ez a romhalom a szentkúti apátság lehetett...
A ló lába előtt szürke parlagi sas lendült bele a keservesen derengő szürkületbe... Miféle templom omladványa ez?... És az a vályogcsonk a gazban?... Már nem nézett oda, mégis mindent látott, nem akart gondolkozni, mégis gondolta: ,,Hát itt is jártak? A Tisza földjeit is végigdúlták, erre Kolontónak is?..."
Az ég futott felette, a föld futott alatta, és a szédült vágtatás a fejében is szédülten vágtatott. Haza... haza... a nyárfás, az út, az őrfa, a kút... az anyja a tornácról int felé...
Milyen gyorsan pirkad az ég... A nádasokon már átvilágít a nap. Belekáprázik a szemébe. Vörös foltok ugrálnak tőle a széthasadó levegőn. Úgy ugrálnak, mint azok a véres arcok a szolnoki föld füzesei között, mikor megint összeakadtak egy csapat portyázó tatárral. Valami még mindíg csörömpöl a fülében. Eszébe jut: így hangzott, amint Monoszló hanyatt zuhant a lováról sok halott tatár közé. Felmarkolta, vitte... Mint a nádi farkasok bevették magukat sebesültjeikkel a holt vizek sűrűibe.
--- Rege, hé, jó lovam, merre megyünk?...
Az ismerős táj milyen idegen lett, miközben odajárt. Hogy összekuszálódtak errefele az utak, és verejtékesen lihegett fel benne a kérdés: ,,Mi történt azóta Kolontón?..." Mikor még a hegyek közül erre délnek lovagolt, nem gondolt ilyet soha. Odafent olyan biztos volt neki a otthon tudása, a szülői ház, a régi udvar, amelyik mindíg védelmet adott... Megint sarkantyúzni kezdte a lovát. Élesedő árnyéka vele rohant a füvön... Vajon hazaért-e Boncz? Áll-e még az ő kolosegyházi udvara, túl a Homokon? A sötét keményfejű volt az első, aki a nádasból kitört. Megmaradt fegyvereseivel ellovagolt egy éjtszakán. Sóvárgón, hogy nézte, amint haladt. Maga a hazatérés volt a távolodó lovas.
Attól kezdve néki sem volt többé maradása. A vizek és a nádak szavával hívta az otthoni határ. Monoszló hiába könyörgött. Otthagyta Pünkösdöt szolgálatára, legyen vezetője Kolontó felé, ha sebesülésétől megint nyeregbe szállhat. Ő maga hátára vetette íját és elindult.
Mi ez? A nap már a nádak fölé emelkedik? Nyilazni kezd és vágtat a fény. Aranysörényes fehér lován vágtat a nap... Megrántotta a fékszárat... Minden látszik, és valahol idegen lovak dobogása lüktet fel a mezőkben. Jönnek, vagy távolodnak? Olyan ez, mint álmos délidőben kerengő méhrajok zöngése. Nyugtalanít és bekerít, hol erre, hol arra felbizsereg, és a szabad ember többé nem szabad.
Ung szíve lázadón hasztalan vert a nagy magányban... Hát itt is kiterítve fekszik a halálháló, amely felett a Mátra völgyei óta léptetett? Itt is, a régi, büszke földeken? És neki, mint szökött szolgának, akit űznek, gödörbe vagy sűrűbe kell rejtőznie, hogy meg ne lássák?
Mintha elvesztette volna józan eszét, dühtől csapzottan meredt ki csalitos búvóhelyéről a tájra. Hát beletiport a tatárlovak patája a nagy hősies pusztákba is, ahol annyi vér folyt a törzsek és nemzetségek között, mire ilyen mély és buja lett rajta a fű, és a föld megnyugodott. Idáig merészkedtek? Még a hatalmaskodó Tisza medrében is felzavarták az ősmagyar temetkezési helyek felett a szűzi vizeket?...
Két keze közé szorította a fejét. Étlen-szomjan így várta, hogy elmúljék tőle ez a hosszú tétlen nap, és mire estére hajlik az idő, az árnyékok néma seregeivel lovagoljon tovább.
De azon az éjtszakán megszakadt az út. A nádasokban, mint rejtélyes óvások, csodálatos sötét hangok fakadoztak fel. Aztán az erdők alján nagy, ormótlan formák sokadalma mozdult a közeledtére. Ijesztő szemek parázslottak a sötétben, s mint pokolbéli elkárhozottak gomolygó, bőgő förgetege, egy gazdátlanul barangoló nekivadult gulya zúgott el mellette.
Rege horkolva emelkedett két lábra a rémületben. Eszeveszetten kitört. A lovas már csak elmosódva látta a barmok púpos ezüstös hömpölygését a holdfényben. Sokáig nem tudta, hogy a riadt ló vágtatása merre viszi. Mocsaras, mély erdőségek, lucskos rétek húzódtak kétfelől. A táj csendbe némult, és ő úgy érezte, hogy üres, kihalt világon halad át, s a nagy magányban lassan-lassan alámerül.
Erőszakosan felrántotta a tekintetét. Mióta a vágtatás szédületében nem figyelt semmire, idegenszerűen elváltozott az éjtszaka. Váratlanul valamiféle szállástűz fénye pislantott bele a lápos fekete vizekbe.
A magány kieresztette Ungot szorongató hideg karmai közül. Mégis csak emberlakta tájra ért, és ide aligha tévedtek a tatárok. Lónyerítést hallott. Már sebesen szaladó árnyékok vetődtek fel. Nesztelen karikában pányva repült át a puha holdvilágon.
Annyi idő se telt bele, míg a szív egyet is dobban. Lerántották a nyeregből. Körülfogták. Közel meleg lószagú emberszag érzett. Mifélék? Mégis tatárok?... nem, magas süvegjükről látszik... kunok ezek itt. Szöges sarkantyújával kapálva vagdosott beléjük. Mellének szegte az állát. Őrjöngve harapta a pányvakötelet. Rövid, vad dulakodás hemperedett a füvön. Kiáltozva már a tűzhöz vezették.
Megkötözöttségében is felegyenesedve, bátor tartással haladt közöttük, pedig a belsejében valami megroskadt. Elfogták... Az útja végére ért volna e gyalázatos rabságban?... Zavarosan imádkozni kezdett, de hogy melyik Istenhez imádkozik, azt maga sem tudta. Csak fohászkodott... Nem, még nem... hiszen neki még sok tennivalója van e világon. Élni akart. Kinga halála óta először akart élni. Élni, nélküle is... Lehajtotta a fejét... Ez volt azóta az ő első hűtlensége.
--- Ki vagy?
Szolgák voltak, akik kérdezték. Nem felelt, és az arca olyan kemény volt, hogy talán a dárdahegye is lepattant volna róla. Pedig vérszomjasan civakodtak felette az emberek. Az egyik lármásan követelte magának, hogy ő végezhessen vele.
--- Elhallgass, nem téged illet --- förmedt rá a másik. --- Te semminemű sátorból sem születtél.
--- Eme Modok nevezetű itt --- toldotta egy idősebb ---, a hetedik sátorból való, mégsem akarja leölni.
Megint az előbbeni mondotta:
--- Merthogy a mi ifjú urunkat, Bojtát illeti ez. Ő a harmadik sátorból vette eredetét, ő tartson törvényt kardjával a magyar felett.
Nem messze, a rét túlsó oldalán már látszott is a tábortűznél az az előkelő fiatal kun főember, akiről ezek itt beszéltek. Gazdag, nagy sátra mögött fegyveres vigyázók strázsáltak. Egy földbe leszúrt lófarkas kopja pedig mutatta, hogy olyas tatárokhoz állt emberek ezek. Mindössze se lehettek sokan, de Ungnak ez már úgyis mindegy volt. Mérges utálattal nézte magán a szégyenkötelet.
--- Oldasd meg ezt itt --- mondotta elrekedve, mikor a tábortűzhöz ért.
Bojta két hüvelykujját beleakasztotta a derékszíjába, és lassan himbálta magát szétvetett lábán.
--- Félsz?
--- Sohasem gondoltam még olyant, hogy félek.
Pillanatig hátul is elcsendesedtek.
--- Nem félemedett természetű emez --- aztán összedörmögtek rosszkedvükben. Rabságra jutott embernél tréfásabb lett volna ijedelmet látni.
Bojta tovább himbálta magát:
--- Nem akarod tudni, mi vár reád?
Ung kíváncsiság nélkül, hidegen nézte őt egy darabig. A kun szeme úgy fénylett, mint a pusztai farkasé.
--- Meghalsz --- mondta lassú, kegyetlen hanggal ---, mind a magyarok meghalnak, merthogy leölték Kötönyt, kunok királyát.
--- Én is ezenképpen cselekednék azzal, ki magyarok királyára merészelne támadni, ám én nem a ti királyotok ellenségei közül való vagyok.
--- Mind közülük valók vagytok --- rivallt rá a kun.
Ung vergődő agyában megfoghatatlanul felötlött ekkor egy embernek a képe. Szinte látta. Fegyveres naszádos volt. A komáromi kikiáltó... Szent András piacán, azt mondotta... és most már ő is mondta:
--- Amaz osztriai Fridrik úr indította fel a tatárság dúlásán háborgó sokaságot, a ti királyotoknak és főembereiteknek legyilkolására, hogy ezenképpen maga hasznára egymás ellen vesse a magyarok és kunok népét. Ha van benned becsület, lássad be az igazat, mit mondok. A mi királyunk, ki behívta az ő birodalmába a kunokat, mikor a tatárok elől futamodva tőle bebocsátatást kértek, bizony semmiképpen sem cselekedhetett ilyent, mert oly nagy kegyelmében tartott benneteket, hogy még tulajdon népe is sokallta.
--- Igaz beszéd, hogy sokallta --- mordult oda kurtán a másik.
--- Ti pediglen most a tatárokkal rontjátok az ő pusztuló országát.
--- Vannak néhány rossz magyarok is, kik hozzájuk álltak...
--- Elhallgass! --- tajtékzott ki Ungból a visszafojtott harag.
A kun mereven mosolygott.
--- Batu kán solti táborában, Béla király régi szálláshelyén, kevés napoknak előtte a tieitek közül néminemű Mika comesnek mondott főembert láttam udvari népével, sok szekereivel, méneseivel és barmaival betérni. Oszt még egyebek is voltak ott a kán hódolására!
Ungnak mintha nyilat forgatott volna fejében ez a beszéd. Az arca eltorzult.
--- Mika comest mondottad?
--- Azonképpen szólították az ő szolgái --- felelte Bojta, és visszaült egy leoldott nyeregre a tűzhöz. --- Nagy hátramaradása a ti népeteknek, hogy akiknek közületek hatalmat és gazdaságot ad az Isten, azoknak a Gonosz könnyen elveszi az eszét.
--- Oldasd meg ezt a kötelet! --- ordított fel Ung.
A kun, mint aki már nem siet, két öklére támaszkodva, kegyetlen szemével újra méregetni kezdte a rabul ejtett magyart. Gyönyörűsége tellett benne, hogy még megalázza, ha már balsorsa nem törte meg.
--- Hát azt tudod-e --- mondotta lassú szóval ---, hogy nagy kínzások után, de bizony mégis írástudó magyar papi ember írta a kán parancsából ama csalfa levelet...
--- Miféle levélről beszélsz? --- Ung állkapcsa remegni kezdett. �--sszeharapta a fogát. Ne lássa ezt a másik.
A kun tekintete, mintha karmokkal fogódzott volna a képébe.
--- Akármilyen konok és kevély is a magadtartása, mégis elsápadt ettől az ábrázatod, mert hát azonképpen igaz, miképpen mondom.
--- Miképpen mondod? --- hördült fel Ung csaknem önkívületben.
--- Halljad meg minekelőtte meghalsz, hogy a tatárok életben hagyott magyar foglyokkal és idegen nemzetbeli latrokkal, az ő régi kémeikkel hurcoltatják most ama levelet az erdőkbe és nádasokba menekedett főemberek és népségek közt.
--- Néminemű pecsétes levélről beszélsz?
A kun nevetett.
--- Jut eszembe, pecsétet is nyomtattak rája. Elsőbben még a királyi vicekancelláriusnak lógott a bilyogos pecsétlovas aranyláncon a nyakában, de mert a Mohi pusztában pallossal az ő fejét is elválasztották a törzsétől, ama királyi bilyogos pecsétlovas belehullott a tatárok markába.
Unggal fordult egyet a világ... Most mindent megtudott.
--- Hát ezenképpen csalnak minket --- suttogta megborzadva ---, hogy ne legyen többé, aki ellenük fegyverre kel.
A kun megint nevetett:
--- Hogy az ő lovaik emberségest legeljenek a ti legelőmezőiteken, ők pediglen barommódra legeljenek a ti asszonyaitok testén és... elégséges rabszolgájuk is legyen, kik nékik arassanak.
Ung zihálva, gyorsan lélekzett:
--- Rabszolgák, mi! Külső hatalomnak igáját e nép sohase viselte.
A kun egy darab idő óta megint összehúzott szemmel nézte őt. Mégis megkínozta. Milyen rendetlenül emelkedik a melle. Jól meghúzták rajta azt a kötelet.
--- Te is viseled most az én igámat...
Egyszerre vadul elváltozott Ung arca. Az állcsontja mintha kifordult volna a helyéből, összeszorított foga megcsikordult, az erek kidagadtak a homlokán. Üvöltve szétfeszítette a vállát. Ahol az előbb harapta, kettészakadt mellén a kötél.
Látták a tűzön túl is. Rohanva jöttek. Jöttek, hogy rávessék magukat.
Ő nem mozdult. A feje zúgott, a vállán megint felszakadt a seb. Azért a kötelet mégis maga alá tiporta és megfoghatatlanul magasnak látszott a tűzfényben.
Már odaértek. Már felé kaptak a kezek. Bojta is felszökött. A vér az arcába lángolt, de a kardját hirtelen leeresztette.
--- Hozzá ne nyúljatok! --- A szeme úgy fénylett most, mint a farkasé, amelyik a másik farkasra néz. --- Nagy régi eredettel egy vérből valók a mi törzseink! --- Gőgösen hátravágta a fejét, aztán rákiáltott a fegyvereseire: --- Mit bámészkodtok, a barmaitokhoz takarodjatok!
Egy darabig konokul nézték egymást, mikor magukra maradtak a tűznél.
--- Hozzánk állsz, ha életben hagylak?
--- Nem állok --- felelte Ung.
Jó idő eltelt, mire a kun folytatta:
--- Pedig bizony nem szolgál javadra emez elbizakodottságod --- egyszerre dühbe jött. --- A ti királyotok is bölcsebben cselekedett volna, ha a tatárok betörésekor az ő hadi seregeivel az erdőkbe és nádasokba veszi be magát, semhogy kiáll viaskodni a nagy kán aranyhordáival, mikor e világon magyarok népét sem a római pápa, sem senki keresztény fejedelem fegyverrel meg nem segíti. Kár volt róluk özön sok véretekkel a tatárokat elhárítani. Kár volt... hadd robogtak volna tovább napnyugatnak, falták volna fel őket, míg ezenképpen minden bajjal eme földön állapodtak meg a ti vesztetekre.
--- Ki mondott ilyeneket néked? --- Ung összerántotta a szemöldökét. Egyszerre átvillant a fején, hogy most békesség van a kívülső országokban, amerre ő átlovagolt, és biztonságban másolhatnak könyveket a szajnamenti kolostorban, hol szaracénusoknak csúfolták a magyarok népét, és nem tudták, merre fut a Tisza vize, és a véres Sajót sem tudják majd soha.
A kun még mindig keresgélt az emlékezetében:
--- Hogy ki mondotta nekem?... Hát a nevét már elfelejtettem. Ám mondják ezt mind, akik a kánoktól tudják. Mert a tatárság csak az ő alábbvaló, hadi népéből tenyészt ronda, büdös vadállatot, de éles elméjűek és felette ravasz szívűek az ő vezéreik és félelmetes bölcs törvényhozók a nagy kánok és sok tatár királyok, kik most már birodalmat akarnak itt rakni, hogy eme földről hajtsák igába a világot.
--- Bölcs törvényhozók... birodalmat akarnak itt rakni? --- Ung jobban megirtózott ettől, mint a tatárság minden baromi kegyetlenkedéseitől. És a halál hidegével borzongott át rajta, hogy így is maradhat, ahogy most van. De ez csak pillanatig tartott.
--- Nem hiszed? --- kérdezte Bojta. --- Mi kunok már megtanultuk a Volga és a Kalka mentén, régi Kunországban, hogy a kánok hordái véghez viszik Dzsingisz kánnak nagy törvényét. Annak szerinte pedig a tatárságnak győzedelmeskednie kell minden népek felett.
--- Igaz --- mondotta Ung elgondolkodóan ---, a győzhetetlenség hite a győzelem törvénye. Ám ilyen törvénye volt és lehet még a magyarok népének is.
--- Volt, de elmúlt, mert elfelejtettétek ti magatok...
--- Eszébe juthat földi embernek, amit már elfelejtett, ha van, aki emlékezteti. --- Ung most közelhajolt Bojtához: --- Ezért te is emlékezzél... ha a tatárok itt netán mégis elvégeznék a mi irtásunkat, ti kunok és minden egyéb jövevény népek és törzsek, kiket birodalmunkba befogadtunk, a halálba is utánunk jöttök.
--- Ily dolog nékem is gyakran eszembe jut --- mormogta tompán a kun. Aztán, mintha valami rosszat törölne ki a szeméből, odadörzsölt a kezefejével. Másra terelte a szót:
--- Kémkedésben jártál a mai éjjelen?
--- Messze útból tértem e tájra, de nem kémkedésben jártam.
--- Hát akkor mi járatban voltál egymagadban ily nagy bátorsággal?
Ung zavarodottan nézett maga elé.
--- Nem volt az bátorság... asszonyanyámhoz haza igyekeztem.
Ekkor egy kevéssé a kun is elfele nézett:
--- Én asszonyanyám is magyar volt és keresztény volt... Hé! --- kiáltott oda cselédszolgáinak, mifélék vagytok ti? Se eleséggel, se borral nem elégítitek eme vendégemet?
Mikor az emberek borostömlőket és élelmet hoztak ki a sátorból, még keményebben rivallt rájuk:
--- Azt pediglen vegyétek jól észbe, hogy közületek e vitézt itt senki sem látta, mert aki látta, annak mind a két szemét kitolatom.
A hold ezüstje már jó ideje elenyészett a fák között, mikor a rétség túlsó oldalán portyázó tatár lovasok ügettek elő. Meglátták a kitűzött lófarkas kopját.
--- Kunok vagytok?...
A vezetőjük átkiáltott a túlsó erdőszélről, de nem jött oda. Sietős lehetett a dolga. Csak úgy messziről kérdezte: nem láttak-e errefelé egy magányos magyar lovast, akit ők a szolnoki föld óta űznek, merthogy rosszban jár a bujdosásból visszaforduló nép között.
A tatár sötét rövid arcában egy darabig még nyitva maradt széles, vérszomjas szája, mintha azzal is a választ hallgatná.
A kunok felkönyököltek a földön, de csendben maradtak. Bojta megnézte a tatárt, köpött egyet, aztán előbbre dőlt ültében. Széles vállával egészen eltakarta Ungot.
--- Amarra neszelt lódobogás az éjjeli sötétben! Arra keressétek! Északi irányban --- és nagy, nyugodt mozdulattal a távolba mutatott.
Az apró lovak dobogása már elfele csörtetett az erdőszélen. Ők ketten a sátor előtt egyet sem szóltak, nem is moccantak, de azért mióta a tatárok itt jártak, mégis mintha közelebb kerültek volna egymáshoz.
--- Miért mondottad neki, hogy amarra lovagoltam? --- kérdezte később Ung, és a hangja melegen csengett a hűvös csendben.
--- Hát azért --- dörmögte nyersen a kun, aztán elnyújtózott a füvön, háttal fordult, mintha bosszús lenne, és hamarosan el is aludt.
Alig derengett, mikor éjtszakai táborhelyéről felkerekedett a kun csapat. Már felszedték a nagy sátorfát is. Táborral járó asszonyszemélyek jöttek ki alóla a gyepre. Aztán lóra szálltak fegyveresek, asszonyok. Keletnek tartottak. Ung egy darab úton velük ügetett.
--- Adnék útravalóba egy lófarkas tatár kopját --- vetette oda Bojta ---, azzal bátorságosabban járhatnál a pusztákban.
Ung megrázta a fejét. Mióta tűnőben volt az éjszaka sötétje, mind jobban szégyenelte, hogy ezek itt el tudták őt fogni. Bojtát meg ugyancsak ingerelni kezdte, hogy ezt a kevélykedő magyart, ördög tudja miért, oly igen jó kegyelmébe vette. Az erdő lassan suhogva ingott körültük. Bojta maga fölé pillantott:
--- Ama tatárok, kik téged űznek, embert akasztottak helyetted valahol --- az ajka felhúzódott hegyes fehér fogai felett ---, csakis akasztott ember hoz ily szeles időt...
Nem szóltak többet. Konokul ügettek kifele a szürkületből. Aztán nem is igen búcsúztak, és az útjuk csak úgy magától kettévált. Egy partos kis emelkedőről mégis visszanéztek a kunok. Megbánták, hogy ép bőrrel elengedték azt a magyar lovast. De ő akkorra messze vágtatott.
A kelő napban, kint a síkon, már csak egy pelyhet fújt a föld felett a szél.






X.



Egy ember nézett ki a füzesből. Lopakodva feljebb is kinézett egy másik. Átkiáltottak egymáshoz:
--- Ama lovas mondotta!... Elő ne kerüljetek búvóhelyetekről! Ne higgyetek senkinek, tatárbérencek, akik hívnak...
A vizek sűrűségeiben szájról szájra bujdosott az üzenet. Amerre terjedt, mozogtak a nádak a tiszai szigetek körül, és többé senki sem mutatkozott.
Ung megint tovább ügetett. Ahol átjött, mindenütt óvta a menekült népet: El ne hagyjátok a rejteketeket! --- Arra pedig már nem gondolt, hogy tatárok és kunok között, két halál torkából szabadult.
Mélyet lélekzett.
Keserű lapulevelek, réti virágok, füvek, nádasok szaga... Behunyt szemmel is tudta volna, hogy Kolontó határába ért.
Nógatni kezdte a lovát. De azért az itthoni tájon is elkerülte a nyílt szekérutakat, a falvak helyeit. Mióta meghallotta, hogy űzőbe vették a portyázók, inkább csak zsombékok, csalitok mentét, és a járatlan ösvényeket kereste.
Amint haladt, a maradozó erdőkből emlékek jöttek elő. Kinga lépésével jöttek át a réten, csendesen ballagtak az andalgó érrel, sárga gólyahírek szétszórt aranyában. Egyszerre felijedt... Szíven ütötte a valóság. Sohasem fogja őt többé viszontlátni... És az emlékek hirtelen halálos árnyékot vetettek bele az ő hazatérésébe.
Mit szól majd asszonyanyja, ha megtudja nagy bánatát és lassanként más egyebet is elmond neki?...
Visszafésülte két kezével a haját. Ne lássa így az anyja, mikor a tornácról int felé. Leverte magáról a port, leoldotta a nyeregkápáról a sisakját, megtörölte a köpönyegében. Aztán furcsán, tétovázva körülnézett. Ott túl, az ősöreg mocsári tölgyek mögött mindíg kilátszott az udvarház nagy zsuppos teteje. Hogy összehajlottak azóta az ágak, mióta utolszor erre hazatért. Itt is sok minden megváltozott. A vezérnyárfába villám ütött. Az ér felett elvitte a tavaszi ár a hidat. Karfáján kiskorában tündérországba lovagolt... Hallgatódzni kezdett. Szekér se zörög, kutya se ugat?... Egy bogár zümmögött a levegőben. A földön gyepes csík futott, ahol út volt azelőtt. Ezt is benőtte a fű... Megint körülnézett. Hát másfele járnak a házhoz? A lecsüngő lomb, mint régen, most is az útra borult, de kerékcsapás nem vagdosta át sehol fiatal zöldjét. Középütt mindössze egy magányos régi patkónyom jött szembe az udvar felől. Ki tudja, mikori lehetett? Fű nőtt már abból is.
Névtelen sejtelemtől nyílt tágra a szeme. Keze a fékszárakkal a lova marjára esett. Az állat nógatásnak vette a mozdulat ütését. Elindult magától, lassan, tétován az élőhalott úton, és vitte megdermedt gazdáját a csenden át a régi otthon felé. Ung szívében kétségbeesés kalapált, teste szabódva visszahajlott a nyeregben. Tudta, hogy a fordulónál már látszania kell a háznak. Most...
Kiszáradt torka hördülve rántotta be a levegőt, és jajdulva lökte ki. Mi történt itt?... A régi nagy udvaron fekete boglyákban dombosodtak a lerogyott tetők. A csonka vályogfalak közül üszkös gerendák meredeztek elő. Csak a kútágas állt még a helyén, csak az őrfa rimánkodott az égnek sok kitárt fakarjával.
Ung bénult aggyal, megroskadva ült a nyeregben. Az elosonó ördög lába nyoma lett volna az a patkónyom a fűben?... Térde nem szorította többé a lovat, a keze nem fogta többé a szárat. Előrecsuklott feje felett összecsapott az iszonyat.
Már jó idő eltelt, mire nagysokára lecsusszant a teste a remegő állat horpaszán. Szédülve kötötte ki a tornác üszkös lábához a lovát. Szokásból kötötte ki, úgy mind hajdan, de nem tudta, hogy teszi. Semmit sem tudott többé: --- Uram, segíts... Kinek is mondta ezt? Hiszen az emberen már senki sem segít. És lassan behajlott egy nyíláson, ahol azelőtt az ajtó lehetett.
A lába üszkös dolgokba ütődött. Leszakadt falilócákra, törött cserépedényekre lépett. Tántorogva hurcolta előre vonakodó testét, és gyűlölet és bosszúvágy lüktetett benne. Hajdani gazdag pitvarkamrájuk fakampóin nem lógott többé kifüggesztett medvebőrök között a Tomor fiak híres gerelye, és sok hadban meghordozott elsőbbeni kerek pajzsa sem.
A széttiport régi tűzhely előtt ismét megállt. Téli estéken itt ült az atyja, s miközben a lobogó láng mellett nyílvesszőket faragott férfi házanépével és cselédszolgáival, gyakran mesélte az új fiaknak, hogy legyőzöttek vérétől piros az ősi pajzs, és mezejében a három rézsút fehér ék, három hű kardcsapásnak a jelentése. Az Egyház ellenségeinek szól az egyik, a király ellenségeinek a másik, és a harmadikat az ő nemzetségük ellenségeinek a fejébe vágják a Tomor fiak.
Hideg borzongás futott el Ung homloka felett.
Vajon emlékeztet-e még a kolontói atyafiak oltára előtt, régi temetkezési helyük felett a három kifaragott kardcsapás a kőlapon?
Lassú, irtózó lépéssel ment tovább. Az arcára már rádermedt a szülői ház egész pusztulása.
A fegyverkamrát is kifosztották. A téli tűzkamrában sem igazodott el. Ott a szegletben tán a kemence az a beomlott vályogboglya? És beljebb, a zavaros falak között, az ő egykori ágya helyén, mint púpos fekete macska guggol az elszenesedett szalma...
Leszakadt mennyezeteken botladozott át. Egymásnak zuhant gerendákat taszított félre.
Az asszonyházhoz ért. Itt nem emésztett el mindent a tűz. A vadul széthányt dolgok felett ott függött az anyja keresztje a lerogyott térdeplőnél a falon.
Ung árva kínjában ráemelte nagy, panaszos tekintetét:
--- Úr Jézus... és Te megint nézted ezt...
Beletörött torkába a hang. Az anyja roskadt térdeplője előtt nem lehetett erről többet mondani.
Azok a latrok, akik itt dúltak, hadiszekercével sietve hasogattak el mindent. A becsben tartott ékes nászláda nagy lakatja is csak úgy lezártan, ferdén lógott a szétvert deszkákon.
Lehajolt és óvatosan megérintette mutatóujjával a pántok kiszaggatott sátorfejű szögeit. Kicsi korában ünnep volt, ha megnyílott a láda fedele. A gyerekeknek semmihez sem volt szabad hozzányúlniok. Csak nézniök lehetett... az anyja lakodalmas ruháját és a nászingét, régi Tomor fiak asszonyainak nyakbavaló láncait, ezüstből vert tarsolyát, a vállravetős selyem palástköpönyeget, téli cobolysüvegeket, patyolat gyolcsokat... Elmúlt minden, semmi sem maradt...
Homályos tekintetét valami megtiport fehérség húzta le magához. Egy kis patyolat asszonykendő feküdt a téglakövezésen. Mozdulatlan pillákkal nézett oda és ekkor felzokogott.
--- Anyám, hol vagy, édesanyám?... És hol van az atyja, a testvérei, az udvar népe?... Hát mindenestül kihalt volna az ő nemzetségének régi tűzhelye?
A tetőtlen kamrába kéken hajolt be az ég. Nap sütött a romokon, és a csonka vályogfalakra leszállt egy sárga pillangó. A szárnya, mint virágszirom a szélben, finoman remegett. Ung nem tudta, hogy könnyes szeme mióta nézi ezt. De közben valamitől, ami eddig a földnek nyomta, csodálatosan megkönnyebbült.
Felkapta a megtiport, gyűrött kis patyolatkendőt és beletemette az arcát. Aztán leült vele a küszöbre. Már nézni kezdte. �"vatosan forgatta a kezében. Sehol sem mutatkozott rajta folt... elbarnult vérnek a foltja... Lassan körülpillantott. A házban sem látszik harcnak és öldöklésnek a nyoma... Csak tűznek és fosztogatásnak a nyoma látszik. Felugrott. Minden kisebb lett, a szerencsétlenség is kisebb lett: Elmenekültek innen!
A keblébe gyűrte a kendőt. Rohant az udvarra, a fonóház felé, cselédházakon, ólakon, színeken át. Már elfulladt, mégis egyre futott, körbe futott, kémlelte a füvet. Nyomot keresett. De azóta felverte az udvart a gaz, sok tavaszi eső mosta. Régebben történhetett, ami itt történt.
Kapkodó tekintete az őrfába ütődött. Belátni róla az egész határt. Nekivetette magát, mint gyerekkorában. Sebesen hágott feljebb, feljebb a keresztbe vert fokokon, kúszott a csúcsig, bele a magasba.
Megfogódzott. Szél fújt odafent, érdes pusztai szél, és visszacsapkodta homlokából a haját. Előtte lassú lökésekben szédülten keringeni kezdett a táj, és a keringés odafordította a lekaszabolt falut. A monostori atyafiak tornyát is odafordította. Nem volt süvege... Most már az út is látszott, régi vasárnapi misék útja. Gyerekkori didergő hajnali roráték... elő-előkerülő havas éjféli misék... vadvirágos nyári istentiszteletek... Elől ünneplőben magányosan az atyja megyen. Még ilyenkor is a földeket nézi. Mögötte tisztes távolban kígyózik mindaz udvarbeli nép, tíz falujuk határa, talán a ménes is jön, a csorda, a gulya, a nyájak. És milyen magasan, fehéren emelkedik az anyja gyolcskendője a sok gyerekfej felett...
De hát hová lett a fatörzsekből ácsolt monostorház kisoskolája, ahol őt a betűvetés első tudományára oktatták a barátok?... Az ott?... Csak üszkös dombocska látszott az összeborult magas gaz közül.
A száradt őrfa lassú ingással nyöszörgött alatta a szélben. Vagy ő maga nyöszörgött? Hirtelen az ellenkező irányba fordult. Mintha árbocon állna, messze kihajolt, és szabad kezével beárnyékolta a szemét.
Túl a nádakon, a víz csillogása mentén, a fák között, csak puszta rom volt Kinga nemzetségének hajdani udvara.
Nem győzte a kínt tovább viselni, és szívében a reménytelen, vad szomorúság vigasztalni kezdte önmagát: annak az udvarnak a népei is elmenekültek, mind elmenekültek idején. Valamerre biztonságos helyen együtt vannak... Mesélt magának, mint régen gyerekkorában, csakhogy most nem hitte egészen, amit mesélt. Erőtlenül remegett a térde, mikor földet ért. Lihegve törölte homlokáról a verejtéket. Szomjas volt, inni akart, de amint a kút fölé hajolt, meg kellett fogódznia kétoldalt az ezüstösre koptatott öreg kávában.
Kísérteties idegen vitéz nézett fel rá a vízből. Ki ez? Szögletesre soványodott állához kapott. Odalent is ezt tette ekkor a tükröződő vitéz. Nem tudta róla levenni a tekintetét. Ez a kiégett szemű szegény arc az ő arca lenne? Ha jönne most teremtett ember és rápillantana, nem ismerné meg benne többé a hajdani kolontói kiskirályt.
Még mindíg egyhelyben állt. A nap melegen sütötte a kávát. Olyan melegen sütötte, mintha mellette könyökölne valaki. Mint egyszer régen... Kinga a vállának támasztotta akkor a fejét és egymásra nevettek a kút vizében, mert ott egészen egyedül voltak ők ketten. A kislány fehér homlokába kékfeketén ékelt bele a haja növése és nagy gyerekszeme olyan világos volt, hogy színe se látszott a tiszta vízben. Odalent a napbarnította fiatal suhanc kötekedve rázni kezdte a fejét. Az arca körül vadul ide-oda lódult a haja, nevető ajka közt, mint fehér kavics a fényben, csillámlott a foga, és aranybarna szeme veszedelmesen ragyogott. Elfeledkezett játékban már nagyon összehajolt a képük a kútban, mikor valaki átjött az udvaron. Az őrfáról kora reggel ékes lovasok közeledtét kiáltotta le aznap a vigyázó. A lovasok Kinga úratyjának udvara felé voltak útban, de azért tisztelkedni és itatni ide is betértek. Aztán amint ők itt a kávánál álltak, mint az istennyila, egy idegen arc csapott le a vízbe kettőjük közé. Obor fia, a komáromi Ders volt. Leánynézőbe jött a szomszéd udvarba, és attól kezdve ottmaradt az arca mindéltig Kinga és közötte. De ő akkor mégis belevágta a vedret a kútba.
A napfény rég lefordult a káváról, Ung még mindég erre gondolt. A puszta udvar pedig szomorúan állta körül és nézte őt. Akkor is utána bámult az elvadult gaz közül, mikor a lovával, mint zűrös álomban bolyongó, már lefele ballagott a folyó felé, s biztatta magát, hogy a tiszai halászok majd nyomra vezetik...
Embernyi magas keserűlapulevelek között gázolt. Lucskos növények indáit tépte a lépése. Lassú haladása előtt csapkodó bibicek keltek fel a kezdődő homályból. Nádasok, ősi füzesek suttogtak. A folyó erejétől és fenségétől örökkön örökké remegtek a fölé hajló fák és füvek.
Ung két kezével választotta szét arca előtt a gallyakat. Mellette egy ismerős öreg fűz lehorzsolt kérgén, mint régi heg látszott a hajdani kompkötél nyoma. De a komp eltűnt. Bárkákat sem úsztatott a folyó, parti falvak és szállások világával sem játszott a víz, halásztüzek fényét nem sodorintotta maga köré a sok kis örvény.
--- Emberek! Emberek!...
A hang szétfoszlott a Tiszán. A part alatt félálmában fel-felijedt a víz. Fehér tajtékja a fövényre futott. Egy csapat nádiveréb odébb menekült. Az elhagyatott tájból csak végtelen csend felelt.
--- Emberek!...
Újra kiáltotta és újra várt. Mire vár?... A nagy hiábavalóságban roskadtan leült, és a messzeségbe hallgatózón, két elnyújtott lábszára között szűrni kezdte, lassan, mereven egyre szűrte kezében a fövényt... Gyerekkorában várat akart belőle építeni, és a Tiszát, hogy ne kellessen megválnia tőle soha, magával akarta vinni a kútvederben a monostori kisoskolába is. A nádas rengeteg volt akkor, tündérország a rét, és ő mindennek a királya. Sárga virágból csinált magának koronát, sásból kardot. Még a nádi verebek is az ő népei voltak.
Ő volt az a fiú?...
Kezéből kifordult a fövény. Miért nem jön erre senki, se nyáj, se pásztor? Csak az esti árnyak jönnek ki a partra, onnan a puszta udvar felől. Szaladni kezdett előlük. Szétvetette maga körül az ájult zsibbadást. Hangot akart hallani:
--- Rege!
A lova elbandukolt azóta. Lehajló nyakkal harapta a füvet, és a meglazított nyereg egészen a marjára csúszott. Ung már visszarángatta, fogával húzta meg a hevedert. Kengyelbe hágott. Sietett.
De hová?
A növekvő sötét ráfordult, mint egy koporsófedél. Fojtogatta, nyomta a mellét. Lelöki magáról! Beletaszított két öklével a levegőbe.
Hirtelen a feje fölé nézett.
Csillagok voltak az égen, fénylő, nyugalmas csillagok. Szakasztott úgy ragyogtak most is, mint hajdan a laposban, régi tavaszokon, mikor öregpásztor Maradék a titkukat mesélte.
A füzes suttogott? Vagy a nádas zizzent?... ,,Ha bajban léssz, lelkem kicsi gazdám, fúdd meg ezt a kürtöt..." Valami halkan messziről beszélt.
A kürt... Itt van-e még a nyeregzsákjában az a kis darab Kolontó? Hiszen nagy útján, külső országokban is mindíg magával hurcolta! A karja könyökig merült a zsákba. Kotort, keresett türelmetlenül a sok összevissza hányt holmiság között. Egyszerre megmarkolta. Kirázta belőle a port, kenyérmorzsákat, aztán felágaskodott, s mintha a kürt száján át a csillagos magast csókolná, odaszorította hozzá az ajkát. A kihalt csendben, sok hallgatásban elrekedten akadozott a hang. A ló indulni akart a lovas alatt. Visszarántotta és lélekzetvesztve figyelt. Semmi sem mozdult. Megeresztette a szárat. A tiszai nádasok felé vágtatott. Odalent újból megfújta a kürtöt. A hangja, mintha ekkor haza talált volna, mélyen, hívón szétzengett a kolontói határban.
Ung hallgatózva nyújtózott a nyeregben.
Messze, nagyon messze, valahol a szigetek táján, felsóhajtott a nád. A sóhajtás később közeledni kezdett a gázlók felett, a partos oldal iránt. Egyre tisztábban hallatszott. �"vatos lépések alatt töredezett a csörmöly. A széthajló sás és nád közül bizonytalan emberi formák tünedeztek elő.
--- Maradék! --- kiáltotta arrafele. --- Maradék!
Fojtott füttyszó felelt. Mintha borzas kosok törtettek volna előbbre, ügető embernyáj szaladt át a suhogó füzesen. Pásztorsubák lóbálódtak, téli birkabőrsüvegek mozogtak fel-le. Már körülfogták a lovast.
--- Te vagy? Te lennél?... --- Szaglászták, tapogatták a sötétben, nevettek, sírtak, a saruját csókolgatták a kengyelvason, s az öreg Maradék ráborult a kezére.
--- Csakhogy hazatértél... és ímé, merthogy belefúttál a kis kürtbe, legott itt termettünk.
Az emberek halkan el-elvakkantották magukat. A sötétben fel-felszökött a ló mellett esetlen formájuk. Mintha komondorok ugráltak volna.
--- Nagyrégen vártunk mán...
Ung rátette a kezét Maradék vállára:
--- Asszonyanyámról beszélj!
Tenyere alatt megroskadt az öregpásztor válla, a szája hangtalanul mozdult egynéhányszor, aztán levette süvegét és csendesen letérdelt a fűbe. Mögötte a többiek is térdre estek, és mintha végtelen templomban lennének ott a nagy határban, már fedetlen volt a pásztoremberek lehajló torzonborz feje.
Lassú mozdulattal Ung is levette ekkor fejéről a süveget:
--- Hallgatlak, Maradék.
--- Uram, ő már békességben elnyugodott...
A pásztoremberek riadozón nézelődtek a fűből. Mit jelentsen ez? Csak a ló patája csapkodja a földet, és Maradéknak senki sem felel? Sehogy se tudták felfogni: bánatában miért nem húzat közülök Ung úr senkit sem karóba? De azért mégis nagy lett előttük a becsülete, merthogy pusztai emberhez illően olyan szűkszavúnak mutatkozott. És a csend alatt az ő szegény fejükben, ott a Tiszaparton, régi suhancos kisgazdájukból valahogyan komor, nagyhatalmas főember lett.
Maradék megmarkolta Rege pofaszíját. A menet elindult, és hangtalanul merült a nádak sűrűjébe. �"vatosan haladtak előre. A gázló hol a vízbe süllyedt, hol emelkedett, lápok között kanyargott, bujkált a csalitban, gyakran cselt vetett. Már magasan járt a hold, mire a szigetre értek.
Vízinövények között tűzvilág szűrődött át. Egy kiirtott helyen, mint valamiféle kis piactéren, nádkunyhók látszottak, és a sötétből emberek szállingóztak elő. Már tudták, hogy ifjabb gazdájuk hazatért. Mélyen meghajolva, nyugtalanul nézték őt. De azok sem ismertek rá, akik gyereksége óta jól ismerték. Az arca nem is az övé, a teste csont és bőr, és errefele soha se járt még ilyen ruházatú vitéz. Mikor lováról szálltában a világosságnak fordult, Maradék is teljességgel idegennek látta. Bizony, ha a kürt hangja nem lett volna, talán el se hitte volna...
Ung a feje bólintásával köszöntötte a várakozó népet, és a keze mozdulata már el is bocsátotta őket. Mire lassanként, engedelmesen, csalódottan mind elhúzódtak, leült a fa alá és magához intette Maradékot:
--- Mondjad!
Az öreg pásztor két felemelt tenyerét a tűznek tartotta, miközben guggolva leereszkedett a gazdája mellé. Jó ideje guggolt már így a talpán, azért még mindíg nem szólt. Ung végtére is rápillantott. Az ő gyerekkorában nemigen lehetett ily lassú eszejárású ez a Maradék.
--- Hát --- mormogta torkát reszelgetve az öreg ---, annak előtte vót, hogy kicsaptuk a gulyát a rétre. Osztán csak jött néminemű sebesített képű futóember a túlnansó nádasból, és a föld népe hallotta tőle az ördögök bejövetelét és megfélemedett. Fegyveresek pediglen nem vótak mán azidőben az udvarokon, merthogy úratyáddal és egytestvéreiddel, s egyéb udvarok fő embereivel a pesti révhelyre a király úrhoz mind hadba szállottak.
Ung mellének támasztott fejjel ült, és mereven a tűzbe nézett. Az öreg pásztor elgondolkozva ráncolta barázdás homlokát.
--- Hát mondok, jőve ama futó ember, oszt támadott erre sebes vándorlása a barmoknak és nyájaknak és teremtett lelkeknek. --- Megint soká reszelgette a torkát. --- No, híresztelték is a monostori atyafiak, hogy a főasszony bizony égi indításra parancsolta meg legottan a népnek, hogy mindenestül eme szigetre vessük által magunkat. Nagy hamarsággal jöttek is mán napkelet felől a gonoszoknak sokaságai, és csak ellepték mind az egész körülvaló földet.
Az öreg piszkálni kezdte a tüzet.
--- Magunk mentésére leoldottuk még a fakolompot is a gulya vezető barmáról, hogy nagyobb legyen a mi csendességünk. Csak a nádból kukucsáltunk, oszt olyan világosság tündökölgetett itt éjjel, mint napsütésben, mert dúltak, gyújtogattak a gonoszok.
Mikor az ember ide ért, egyszerre belezavarodott a beszédbe. Két kézre fogta elnyújtott hosszú pásztorbotját, állát nekitámasztotta a kampójának. Ung várakozón megint rápillantott. Az öreg nyelt egynéhányszor mielőtt belefogott:
--- Azidőkben sok rossz jelek vótak. Egy sánta fekete bak is bejött a szigetre, ennek utána pediglen idétlent ellett a tehén, és nem nagy időnek teltével erőtelenség nehezedett főasszony anyádra, uram.
Ung úgy összeszorította az ajkát, hogy csak egy keskeny elszíntelenedett vonal látszott az arcában.
Maradék újból megpiszkálta a tüzet.
--- Ímé, ezenképpen csendesen méne ki testéből a lélek utolsó útravalóval, merthogy azidőkben még itt vótak a monostori atyafiak közül egynéhányan.
Kint, valahol a csalitban, nagy víziragadozó csörtetett fel ekkor, de Maradék oda se nézett. Ha már az ő kisebbik gazdája így parancsolta, mindent megjelent most. És csendesen folytatta:
--- Eme szigeten adatott ő által az örök nyugodalomnak. Mondok... a víznek partján temettük el, keletnek fordított arccal, miképpen a te eleid nagyrégi szokásából vettük.
--- Azonképpen temettétek el?
--- Azonképpen. Oszt mióta eltakarodtak innen a dúló rossz lelkek, és későbben a monostori szent atyafiak is elvezették néminemű biztonságos kolostorba a te egytestvéreidnek feleségeit és kis cselédkéit, gyakorta vittünk ki tüzet a testhalomra, jóllehet a szent atyafiak ezt keményen megtiltották, merthogy pogány szokás.
Ung a baloldalához szorította a kezét, mint a sebesült ember, aki befogja a seb száját, hogy el ne vérezzék.
--- Aztán mondjad csak, asszonyanyám nem hagyott semmi üzenetet?
Maradék erre-arra pislantgatott, mintha túl a fényen, a sötétben keresné a mondanivalóját.
--- �" kis gazdám, ily együgyű pásztoremberrel hogyan beszélt volna erről? --- De mihelyt az öreg észrevette a várakozást gazdája arcán, bizonytalan hangon mégis megtoldotta: --- Ám jóllehet, mikoriban mind jobban elgyöngült, s a tejet nékie és sok szolgálóinak reggel meg este elvittem, látnom engedtetett, hogy miképpen ha várna valakire, gyakorta arrafele tekintget, amerről jöhetnél...
Ung ezután már nem kérdezett semmit. Csak mikor az anyja elárvult nádkunyhójába befordult, szólt vissza, hogy a vigyázók jól figyeljék a fákról a kolontói partot. Ha pedig sebesült vitézzel fegyvereseket látnak közeledni, vezessék őket elébe, mert azok a lovasok békés szándékkal menedéket kérnek.
Éjtszaka múltával elkísérte gazdáját az öregpásztor a felső szigetre. Aztán, mikor Ung elküldte őt magától, Maradék a sűrűből hátrapillantgatva olyast látott, mintha a főasszony sírjánál keletnek fordultan, földbe leszúrt vasaskopja állna a testhalom felett.
Sokáig állt így Ung a hajnali szélben ingó füvek között. Egyedül volt. Csak a folyó hallatszott. A sziget csúcsa, mint gálya orra, szüntelen csobbanásokkal hasította ketté a vizet, és a néma sírhalom körül két ágban elfutón pengette a Tisza a nádakon az ő bűvölő régi énekét. Változatlanul pengette, mint Ung gyerekkorában, mikor bánataival még az anyja térdére hajthatta a fejét. És most már csak is erre vágyódott ő e világon, egy szempillantásig legalább, hogy azalatt ne kellessen a szívének minden súlyt egymagában emelnie.
A fájdalom megtaszította elfáradt testét, térdre esett a sír előtt, és ekkor, mintha mégis az anyja ölébe hajolna, a földhalomnak támasztotta a homlokát.
Ha mindígre így maradhatna, ha eloldhatná ezt a szigetet, s az anyja sírjával és a maga nagy bánatával elhajózhatna rajta révtelen örök vizeken... De a sziget és a sír mélyen horgonyoz és áll. Néki pedig tovább kell mennie.
--- Anyám, de mikor a Krisztus már nem segít...
Üldözött tekintettel, riadtan nézett körül. Aztán hirtelen lesöpörte az anyja sírjáról a pásztorok pogány tüzeinek az üszkét.
Mire lent a nádkunyhóknál megint jönni látták őt a felső sziget felől az emberek, még különösebbnek találták, mint tegnap. A szomszéd lápos szigetekről is sokan összesereglettek. Idegenkedő tisztelettel nézték hazatért urukat: Hogy elmúlt róla az ifjúság tavasza, mióta odajárt...
Közben a régi udvarbeli elöljáró is megkerült. Ő, felszabadított ember létére, már kérdezni is merte, miképpen tudott Ung úr a nagy kietlenségen át magányosan idáig ellovagolni?
--- És cselédszolgáid, jó urunk? Amaz öreg Vutuk, meg a legényke?
--- Vutuk?... Régen volt, hogy hazabocsátottam.
--- Jaj uram, nem került az ezideig vissza.
--- Nem-é?
Ung még hű öreg szolgájára gondolt, de az emberek már Pünkösdöt tudakolták. Egy éltes számadó beletérdelt báránybőr süvegjébe:
--- Hála légyen néked Úr Isten, hogy életben vagyon ama kópé, merthogy én az apja vónék.
Egy csinos képű kis parasztleány ezalatt ájtatosan csak egyre Ungot nézte, és olyan közel sündörgött hozzá, hogy a férfiemberek hátrább hessegették:
--- Mire vetemedik eme lány!
Az öreg számadó felegyengette magát a fűből, s magyarázni kezdte a hátul álló népnek, hogy ezt a leányt még a megboldogult főasszony határozta Pünkösd párjának, mielőtt Ung úr jószága lett a kópé.
--- Merthogy kicsiségük óta hűséget fogadtak egymásnak.
--- Kicsiségük óta? --- Ungnak eszébe jutott, hogy a legényke e mátkájának nem nagy hűséget tartott az útban, és pillanatig derültebb tekintettel nézett az emberekre.
A szorongás enyhült az arcokon, és Pünkösdnek megnövekedett előttük a becsülete. Kívánni kezdték a hazatértét. Jöjjön és mondja, miképpen keressék komor gazdájuknak a kedvét.
Kevés nappal ezután történt, hogy valamelyik alkonyaton, a víz irányából futva jött a kunyhók piacára egy pásztorember és jelentette:
--- A vigyázók már napszállta óta fegyvereseket figyelnek a kolontói parton. A nádakban bujkálnak, és látni a fa tetejéről, hogy sebesültet is hurcolnak magukkal.
--- Mire a Göncöl szekere felhúzza a saraglyájához kötött csillagos eget --- mondotta fiatal gazdájának az öreg Maradék ---, színed elé tereljük uram ama jövevényeket.
Ung eléjük ment, mikor közeledtek. Monoszló lovát kétfelől vezették. Még így is bizonytalanul, inogva ült a nyeregben. Sápadt arca szinte elfogyott a sisakja alól. Szemében, mintha az útból hozta volna, zavaros iszonyat tükrözodött. Beesett mellén gödörben zörgött a szent ereklye. Le kellett emelni a nyeregből. Azután se tudott megállni a lábán.
Ung a maga nádkunyhójában vettetett neki ágynak való szénát a földre.
Odakintről már csak Pünkösd hangja hallatszott:
--- Ám azért Ung úr egynéhányszor mégis ismeretségbe bocsátkozott a tatárokkal! Úgy aprítottuk a fejüket, mint a tököt.
Monoszló bágyadtan kinyújtotta lesoványodott kezét a barátja keze után. Sokáig nem eresztette el, és amint ráemelte rémült gyerektekintetét, csupa könny volt a pillája:
--- Nem tudok én többé ama szörnyűségektől szabadulni, miket mi láttunk.
Ung szomorúan, szótlanul nézte őt. Halántéka felett ezüstös fény csillant a faggyúmécses világában. Most látta csak, hogy ez a gyerekvitéz megőszült útközben.
A fiú felkönyökölt az ágyon.
--- Ha valaha még haza vezérel Dunántúlra az Úr irgalma...
--- Gyógyulj meg, aztán majd vélem jössz, mert én is arrafelé veszem utamat.
Monoszló szeme megéledt az örömtől:
--- Arra?...
--- A Drávához megyek --- szólt Ung, és ettől kezdve megint csak a maga szándéka járt a fejében. --- Mondjad, te, ki ismered a dunántúli részeket, merre van a Koppány nemzetségből való nagy Ugurnak vára?
A gyerekvitéz irtózva húzódott el tőle.
--- Hála legyen az Istennek, jó messzire a mi udvarunktól, valahol a Dráva alatt, járhatatlan mocsarak közt --- hirtelen a kereszt jelével jelölte meg magát. --- Mit forgatsz elmédben, Ung? Rettegek a te lelkednek üdvösségéért, mert semmiképpen sem felejtettem el, mikor az útban a pogány istent hívtad, adná kezünkre a tatárokat.
--- És ő a kezünkre adta! --- felelte Ung élesen. --- Ám te, aki mondottad nékem, hogy követni akarsz, míg magamtól el nem küldelek, szívedben attól kezdve mégis elfordultál tőlem.
Monoszló arcán most lecsordult a könny.
--- Nincsen többé erőm világi életre. Kolostorba vágyom menni, Ung... ott imádkozom majd éretted, ameddig élek.
Két kezét görcsösen összekulcsolta a szentföldi ereklye fölött, aztán lehunyta a szemét, mintha el akarta volna takarni maga elől az egész világot.
Nehéz nap és nehéz éjszaka következett.
Valahányszor Ung benézett a kunyhóba, a beteg vitéz mindíg imádságokat mondott a szolgálatára rendelt asszonyokkal. Még éjjel is hallatszott a mormoló imádkozás. Ung nyugtalanul kiment és lefeküdt a csillagos ég alatt. De ott sem találta helyét, és a türelme is fogytán volt. Elviselhetetlenül rágódott a szívén a bánat, őrölte a tétlenség.
Pedig sietnie kellene, mert ha soká késik, kiirtják a népet, mielőtt ő a segítséget megleli.
Mint a kísértet bolyongott a partokon. Átevezett a szomszéd szigeteken bujkáló néphez, és mindenütt meghagyta, senki se merészkedjék a falvakba visszatérni. Valamelyik estén átlopódzott a kolontói oldalra is. Egyetlen egyszer a régi udvarba is beosont. Sietett. Nem nézett sehova. A térdeplő felett tapogatott a falon. Aztán futni kezdett a kereszttel. Kivitte az anyja sírjára, és elbúcsúzott tőle.
Tudta, hogy ma éjjel elmegy innen, mire felkel a hold a nádasokból. Monoszló is erőre kapott már, nyeregbe szállhat végre.
A vadrucák alacsonyan húztak a szigetek körül. Sötétedett. Ung még egyszer leült a nádkunyhók kis piacán, hol egymásra hányt állatbőrökből emelt helyet készítettek neki a pásztorok. Még egyszer meghallgatta a nép baját és törvényt tartott a fa alatt, mint hajdan úratyjától látta. Az emberek kijáró tisztelettel figyelmeztek ifjabb gazdájukra, mégis elálmélkodtak némely parancsán. De hát mért rendelkezik úgy, mintha útra készülődnék?
Ung ekkor már elgondolkodva Pünkösdöt nézte.
A legény egy leánnyal beszélt két kunyhó közén. A szeme boldogan csillogott. Gazdája keze elejtő mozdulatot tett, aztán odakiáltott a népnek:
--- Szólítsátok ide ama lányt!
A fiatalabb legények összesúgtak:
--- Úri kedvből parancsolja most magához.
--- Éjtszakára kell neki.
--- Hiszen az ő jószága.
Tüstént vezették is elébe a lányt. Szép fénylő állatszeme riadtan nézett Ungra, de azért megadóan tartotta a fejét.
Pünkösd csak ekkor kapott észbe. Kifordult a nevetés a szájából.
--- Hallod-e --- mondotta Ung az udvarbeli elöljárónak ---, lenne tudomásod arról, mit a nép cselédszolgámról és e lányról beszél? Hogy asszonyanyám egymásnak szánta volna őket?
--- Egymásnak szánta --- egyezett bele hosszas meggondolás után az ember.
--- Hát akkor azonképpen akarom én is.
Mind nagyon odafigyeltek.
Ung egy darabig megint szótlanul tekintett a szolgájára, aztán mintha ítélkeznék, kiegyenesedett ültében a fa alatt.
--- Vegyed észbe Pünkösd, és vegye észbe a nép is, hogy téged, ki hűségest szolgáltál engem sok vándorlásomban, ímé, szabaddá teszlek, részemről egy ekényi földet adok, és eme lányt is néked adom feleségnek.
Nagy elképedés támadt a szava nyomán. A legény ugrott egyet, fordult maga körül, s mint az eleresztett csikó, közel futott, aztán földbe gyökerezett a lába, és nyerítő hangot hallatott. Most fogta fel, hogy mi történik vele. Szabad ember lesz ezután!
Hátulról lökdösni kezdték a leányt. Zúgták, mondták, köszönje már ő is, és egyszerre odasodródott Pünkösdhöz a kör közepébe. Nagy szégyenkezésében legottan fel is kapta a szoknyáját, hogy szemérmetesen eltakarhassa a képét. A legény pedig térdre vetette magát a gazdája előtt, lehajlott a földig, és először esett meg vele életében, hogy egy árva szó se jutott az eszébe. Ung urat hazatérte óta ekkor látták egyetlen egyszer mosolyogni az emberek. De hamar elmúlt ez is, már intett az udvarbeli elöljárónak, bocsássa el a népet. Aztán kis ideig még felszabadított csatlósa után nézett. Távolodó halk nevetés gyöngyözött, amerre két közel hajló fiatal élet eltűnt szeme elől a fák között.
Lassanként csend támadt a part alatt is. Fűzfatörzsekből vájt csónakok siklottak nesztelenül a vízen a szomszédos szigetek felé. Mögöttük megint összesuhantak a nádak, és kint a Tisza felett nem mozdult többé semmi sem.
A kis piactérről is rég behúzódtak kunyhóikba az emberek. Csak a vigyázó pásztorok virrasztottak, mint álmos nagy madarak a fák tetején, csak ők látták, hogy a gazdájuk magányosan még mindig ott ül az öreg fűz tövén. A tűzbe néz, talán azt se veszi észre, hogy Maradék csörmölyt és harasztot hoz a parázsra.
A pásztor leguggolt mellette, s az elfeledett pogány tűzimádság öntudatlan régi mozdulatával emelte két tenyerét a lobogáshoz.
Ung tekintetéből szomorú szeretet melege csillant ekkor Maradék felé, és nagyon nehezére esett a beszéd, mikor megszólalt:
--- Mire a hold előjön a nádasokból, felébreszted Monoszló urat és az ő cselédeit. Az én lovamat is felnyergeled, és emez éjjelen átvezetsz majd a gázlókon a kolontói partra.
Az öregpásztor nem moccant, csak a szemét hunyta le egy pillanatig, aztán lassan megint kinyitotta.
--- Elmégy, uram?
--- Elmegyek.
Megint jó darabig hallgattak.
--- Hallottunk ilyest Monoszló úr fegyveres cselédeitől --- mondotta Maradék és furcsa dörmögő zokogáshoz hasonlított ekkor a hangja ---, ám nem adtunk hitelt az ő beszédeiknek, mert ki uralkodnék akkor az idevaló népeken és földeken? �", ne hagyjad magukra a te apád jószágait.
Ung csak később felelt:
--- Ti békességest rejtőzhettek e szigeteken, míg úratyám megtér, és egytestvéreim elhozzák ide az ő feleségeiket és gyermekeiket. Jóllehet időbe telik a hazatértük, mert zavarosak most az utak. Bajban az ország és a király, miértis nékem mennem kell, hogy minden erőmből keressem azt, aki minket megsegít.
Az öreg pásztor búsan nézett egy darabig a tűzbe, aztán hajlott orra alatt széttaszította tenyerével két oldalra a bajuszát és feltekintett:
--- Lelkem, kicsi gazdám, ugyan hol lelhetnéd őt még meg?
Mérhetetlen magány szakadt ekkor Ungra.
--- Te is így beszélsz? A szívetek mélyén, ti pásztorok is elfordultatok volna tőle az én gyerekségem óta?
--- Elsőbben történtek, amik történtek --- mondotta Maradék. --- Mikoriban a térítés után már mindenki elfordult tőle, a régi boldog isten hűséges népei a pásztorok és a halászok még soká várták a pusztákban és a vizek mentén, hogy megtér ő mi hozzánk. Ám mikor az emberek irtani kezdték az erdőket és mesterséggel sok kunyhókat és házakat és templomokat építettek a földnek eme tájain, és a harangoknak szava is mindenfele kiszéledt, istent hordozó ménje hátán eltávolodott ő innen, mert soha többé nem látta közülünk senki. És ki légyen a megmondhatója, hol, merre jár azóta magyarok bujdosó istene?
--- Beszélj, Maradék, te, ki gyerekségemben lent a laposban a csillagok alatt olyan szépségesen meséltél. Mondjad a boldog istenrol és az ő régi tiszteletéről, amiket hallottál.
--- �", kis gazdám --- mormogta az öregpásztor ---, merthogy cselédember vagyok, én csak a régi isten cselédeit és szolgálóit tudom, a csillagokat, meg holdasszonyt, a vizeket és megintelen szélúrfit, napurat és a tüzet... Ám amiket te tőlem hallani kívánsz, biz az mindenestől a táltosoknak vót a tudománya, ama táltosok pediglen meghaltak már.
--- És ha valamerre mégis élne közülük az utolsó?
Az öregpásztor naptól cserzett, száraz barna nyakán látszott ekkor egy ér verése.
Ung szemében rejtélyesen elmélyült a fény, aztán fellobogott benne a feladat tudata. Elkapta a tekintetét onnan, ahol a felső sziget csúcsán az anyja sírja van. Sötét pillantással átnézett a kolontói partra. Ott fekszik nemzetségének puszta udvara, túl rajta a haldokló ország, és messze, Szent András egyház tövén, Kinga fekszik a föld alatt...
Mindent elvesztett. Semmije sincs többé, de azért van még ereje, hogy a pusztulás és az elmúlás ellen népének harcát vezesse.
Felugrott.
A fogyó hold, mint sápadt fáklya hajlott lángja, belefénylett a vizekbe, és mondotta az indulás idejét.
Azon az éjtszakán a gázlók tájáról álmukból felvert vadak csörtetését hallották a tiszai emberek. A szigetről, kanyargón soká suhogott a kolontói part felé a nád.
Mikor délirányban elenyészett az óvatosan távolodó kis lovascsapat patkódobogása, Maradék sarkonfordult. Süveges árnyéka hajlottan, sebesen haladt vele a füvön. Csak a víznél állt meg. Aztán a szeme se rebbent. A kora derengésben is úgy állt hosszú botjára dőlve az öregpásztor az ég alatt a Tiszaparton, mint aki örökre ott marad.






XI.



Egy zivataros szürkületkor, lent a Dunán, fegyveres bárka ért partot Valkóvár alatt.
Ettől kezdve nem látták többé a kószáló kunok és a kánok futárai azt a kis lovascsapatot, amelyiket Kolontótól délirányban sokfele üldöztek a portyázók. Hol erre, hol arra bukkantak fel akkoriban a vakmerők, Gyümölcsényerdő táján, Szatymaz határán, lent Bodonynál. A fényestói mocsarakban elveszett a nyomuk, aztán Szinta rév vidékén megint hallották az üldözők nyugatnak elfoszló távol ügetésüket.
A kunok és tatárok tábortüzeinél felriadtak a vigyázók és az alvók, ha éjórán lódobogás vetődött a csendbe. Babonásan beszélték, hogy kíséretével a legyilkolt magyar nép halálistene robog fel ezidőkben. Ha kergetik, elmúlik, ha lesnek rá, másfele jár. Nyíl nem fogja, ám ő lenyilazza azt, aki az útjába akad...
Virradatkor nem találkozott vele soha senki sem. Eltűnt csapatostól, csalitos, bozótos helyeken, és napvilágnál emberi szemnek nem mutatkozott. De mire a hold felkelt a sűrűségekből, a Tisza-Duna síkján, lejjebb, egyre lejjebb megint úsztak a suhanó fegyveres árnyékok a feldúlt, elnéptelenedett földeken.
Mögöttük a temetkező pusztai szél felkavart porában, mint kísérteties éji bábok, romvárosok, leomlott falvak, felperzselt konventek és udvarok maradtak el a messzeségben.
A hold már elfogyott, és újra telőben volt, mire a bujdosók Bodrogmonostor tornyaitól jó délnek elérték a Duna mocsarait.
Itt már biztonságban voltak. De azért, mikor átkeltek a nagy folyón, lucskos lovaik nyaka mellől mégis úgy tekintettek vissza az elmaradt tájak felé, mint aki éjféli órán rémektől üldözötten temetőn futott át, és a temető árkán innen a borzalomtól betegen, irtózva hátranéz.
A következő nap reggelén elbúcsúztak egymástól a lovasok.
Monoszló hiába hívta Ungot, térjen be véle Valkóvárba, tartson pihenőt, mielőtt tovább lovagol. Két fegyveres cselédjét is hasztalan ajánlgatta szolgálatára. Ő mindent elhárított magáról.
--- Én nem pihenek, kíséretre pediglen nem tartok számot, mert egyedül kell keresnem az utat.
Csontosra soványodott arca szomorú volt, mikor ezt mondta. Szemébe pillanatig belesuhintott mind a szenvedés és borzalom, amit átélt, és a kíntól vad lett a tekintete.
A gyerekvitéz felemelte ekkor barátja homlokához a kezét, mintha kereszttel akarná jelölni. Riadtan egymásra néztek. A mozdulat félben maradt, és szegény szomorú áldás lett belőle.
--- Isten fizesse meg néked Ung, amit érettem cselekedtél.
Monoszló még azután is sokáig állt az útfélen. Mellén ziháló kis lökésekkel zörgölődött a szent ereklye, és könnybe lábadt szeme rémülettel és vonzalommal tekintett Ung távolodó alakja után. Olyan elhagyatottnak és magányosnak látta most, olyan megfoghatatlannak, mint soha. Csendesen lehúzta nyaka mellől sebesült karja bepiszkolódott gyolcskötésének a csücskét, elkente vele az arcán a könnyeket, és imádkozni kezdett eltűnő barátjáért. Még akkor is érette imádkozott, mikor fegyveres cselédeivel már befele ügetett Valkóvár kapuján.
Ung a lova két füle között kérdőn nézte a szembe jövő ismeretlen utat.
Mások védett helyre veszik be magukat, mások megpihennek. Miért nem lelhet az ő lelke és teste nyugovást? Holdváltozástól holdváltozásig megállás nélkül, szüntelen hányódik, pedig mióta szétfeszítette vállával a kunok pányváját, sokszor érzi a tatárszekerce gonosz régi sebének a sajgását. Olyankor még a napmelegben is fázik, a fák hűvösében is tüzel a feje, és néha a szíve is botlik a kimerültségtől.
Lefogyott háta előre görnyedt, mintha rettentő súly nyomná, és többször felsóhajtott.
Ki küldi őt? Ki küldi, mikor fáradt és sebesült, s még akkor is, mikor nincsen út és nincs világosság? �--sszezúzott, kifosztott életével, ki küldi őt?
Isten nevével köszöntöttek fel hozzá az út porában elhaladó gyalogos emberek.
Zavart tekintettel pillantott körül.
A közelben szekér zörgött. A szekérről állva hajtotta egy legény a lovakat és kurjongatott. Rongyos inge hátra lobogott a szélben. Az élő sövényeken fehér tajtékzással táncolt a virágzás. Az udvarokról asszonyi nevetések csapdostak fel, mintha madarak repültek volna a fákra.
Ungnak összeszorult a torka. Ezek nem tudják, mi történt messze az országban...
Valami kápráztatta a szemét. Előtte az istenáldotta békés tájban kis templomtorony öreg süvegén játszott a verőfény. Lejjebb, a lomb között, egy komonostor tornyocskái is belekönyörögtek az égbe.
Megint felsóhajtott.
Mennyi torony, mennyi templom, és minden templomban hiába imádkoznak az emberek. Jámbor szerzetesatyafiak, ájtatos papok, térdeplő népek. Még a szent királyok felkent sarjadéka, Béla király is hiába imádkozott szegény országáért. Ő is hiába imádkozott Kinga életéért... Homloka mögött egymásnak feszültek a gondolatok, s egyszerre, maga sem tudta hogyan, hívni kezdte a régi bujdosó isten kegyelmét, legyen már ennek vége, és vezesse el valahára ahhoz, aki eleitől még átvette az idők mélységéből hozott ősi erdők titkait.
Nem vette észre, milyen nagy darab járóföld maradt el mögötte. Később egy falusi lóváltó kocsma előtt megállította a lovát. Nyeregből hajolt az alacsony ajtónyíláshoz és bekiáltott.
A kocsmáros kijjebb jött a ház homályából. Csodálkozva hunyorgott, mikor a magányos utas kérdezte tőle, tudna-e a faluban olyan lovasvezetőt keríteni, aki jól ismeri délirányban az erdős mocsarak közt az utakat?
Ung arra gondolt, amit Monoszló még Kolontón mondott a nagy Ugur várhelyéről, de az is eszébe jutott, milyen riadtan húzódott el akkor tőle. Most sem tudakozódott hát sokat. Valahogy csak lesz. Addig keresi, amíg odatalál.
Közben a harangozó is átcsoszogott a templom alól. A kúttól is közelebb ténfergett néhány bámészkodó gyerek, és egy böszörmény viseletű kalmárember kidugta a fejét a lóváltó kocsma ablakán.
A kocsmáros ekkorra már nagyon csavargatta a nyakát.
--- Veszedelmes tájékra vagy indulóban, uram. Jó pénzzel kell fizetned, ha netán mégis találnék kedvedre való vezetőt.
--- Állítsd elém --- sürgette Ung türelmetlenül --- és egyébre gondod ne legyen.
A kocsmáros gyors pillantást vetett a lovas fegyverzetére.
--- No... hiszen te ismered magad bátorságát.
Mikor elszalasztotta a csaposlegényét vezetőért az ötödik udvarba, közelebb jött Unghoz, és halkabb szóval kezdte magyarázni:
--- Majd ha a kórógyi nemzetség földjei alá érsz, mégis messze elkerüljed a mocsaras erdőket. Ott a lápok között sok elkárhozott pogányok gonosz lelkei zavarognak, és lehúzzák a hínárba, aki arra megy.
A harangozó feje előre ingó kis mozdulatokkal helyeselt:
--- Merthogy a mondott nemzetség valamikor soká késlekedett a pogány szokásban, és ama fertelmes Vathától vette eredetét, ki Szent Gellértnek agyvelejét kövekkel összerontotta... Oszt megintelen az is tudva vagyon a kórógyi urakról, hogy földjeiknek szomszédságában, az erdős mocsarak között, ők leplezték, s titkon fegyverrel is megsegítették a nagy Félelmetest, aki bizony még az ő vérüknél is megátalkodottabb pogány vérből való volt.
Ung kérdő pillantása szinte lecsapott rá. A kocsmáros megijedt, és oldalba taszította a harangozót. Ne beszéljen így urak dolgáról ismeretlen utas előtt.
A harangozó köhögni kezdett.
--- Hát igaz, ezidőkben már istenfélőbbeknek mutatkoznak ők... Közülük idősebbik Fülöp úr kőmonostort is rakatott, és az ő közelvalói füstölőket és alamizsnákat visznek be az egyházakba, így engesztelgetvén pogánykodó eleiknek vétkeiért az úr haragját.
A böszörmény viseletű kalmár kiszólt ekkor az ablakon:
--- Ismerem idősebbik Fülöp úrnak fiait, Fülöpöt és Keledet. Most is Keled úrnak és az ő hites feleségének, Mácsa asszonynak meghagyásából vagyok útban az eszéki révbe, hogy miseruhákhoz való aranyselymet, és kelyhek veréséhez való ezüstöt vásároljak a Dráván lehajózó kalmárok hajóin.
A harangozó fogatlan szája kinyílt a rémülettől.
--- Hogy mondod?... Te bejáratos vagy az ő udvarukba? --- hirtelenében már édesebb szóval kezdte emlegetni a kórógyi urakat. --- És ha majd hozzájuk kerülsz, semmit ne szólj előbbeni beszédeimről, mert hát, no...
Sebesen behúzta a fejét, és elillant a templom irányába. A szerémségi böszörmény fekete pofája kajánul nevetett az ablaknyílásban. Az ötödik udvar tájékáról, kehes lovon poroszkálva közeledett a vezető.
Ung kedvetlenül nézte az embert. A lába hosszú volt, mint a szöcskéé, kengyelkötelének a szára olyan kurta, hogy két feltuszkolt térde szinte a könyökét érte. Satnya vállának támasztott lapátfejű öreg lándzsájával beillett volna lovas sírásónak.
Csak mire jó messze ügettek a falutól, kérdezte tőle Ung, ismeri-e a járást a kórógyi urak földjei alatt az erdős lápok felé?
Kehes lován ijedten kapaszkodott a vezető a kápába, és olyan hangon felelt, mintha prüsszentgetne.
--- Istennek és a fő esperességnek és papoknak és kolostoroknak háta mögött van ama rossz lápos hely, odalent, kabar, besenyő határvigyázók és denevérhitű patarénus népek szomszédságában, miértis a mondott tájékot keresztény lélek inkább elkerüli.
Beszéd közben az izgatottságtól nyál frecsegett ki a száján, és orra előtt apró bugyborékok repdestek a napban. Aztán még magasabbra húzta két hegyes szöcske térdét, és gyorsan kereszttel jelölte magát. Ettől kezdve lopva egyre oldalvást pillantott. Ung látta, hogy fél. Tőle sem kérdezett hát egyebet. De azért az ember csakis akkor bátorodott neki valamelyest, mikor egy erdő mögül lovasok bukkantak elő. Prüsszögve jelentette, hogy ismeri őket. Az eszéki főesperesség fegyveresei voltak, és ide-oda útjaikban a monostorok között gyakran megfordultak a falujabeli lóváltó kocsmában is. Most kötélvégen két egymáshoz kötözött asszonyt, és egy beteges képű férfit hajtottak magukkal. Ha ügettek, a raboknak futniok kellett, ha megálltak, leroskadtak mellettük a földre. Mondotta az egyik fegyveres, hogy az asszonyok véresre változtatták haragosaik istállójában a tehenek tejét, a férfinak pedig rontó hatalma van, mert bebizonyosodott róla, hogy tüzeket tud támasztani messze vidékeken, valahányszor ő maga az udvarán hidegrázásban hánykódik. Vezekelni és az Egyházat megkövetni vitték hát őket az esperességre.
Ung nemigen hallgatta az emberek beszédét, a rabokra se vetett ügyet. Nyugtalanul többször is kérdezte, merrefele húzódnak az erdőkőn túl a vizes mocsarak?
Az útfélről egy irányba mutattak az esperesség emberei, és igen helyben hagyták, hogy ennyire tudakolja a járást, mert így messze elkerülheti a gonosz helyet.
A fegyveresek lovainak patkódobogása elenyészett észak felé. Ők délnek tartottak. Gyanús csapszékekben ettek, rossz falusi kocsmában háltak. A vezető pedig hasztalan ajánlgatta Ungnak az előkerülő monostorok bátorságosabb menedékhelyeit. Nem akart ő most jámbor barátoktól éji szállást kérni...
Végül ez már az embernek is feltűnt. Egy kútnál szóba ereszkedett két szerzetes zarándokkal, és suttogva beszélt velük. Közben a szemével izgatottan az utas vitézre intett.
Ettől kezdve még lassabban kocogott. Mire a kórógyi urak földjei alá kerültek, minduntalan megállt.
Mikor Ung később hátra nézett, az úton senki sem követte. A lovas sírásó nem látszott többé a tájban.
Magára maradt. Az ember megszökött tőle. Kis darabon dühösen vissza is poroszkált, szitkozódott, de nem vesztegette sokáig az időt. Majd talál vezetőt a következő lakott helyen, vagy valamerre... Aztán egyre jobban hajszolta a lovát, és mindíg abba az irányba tartott, amerre felemelt kezükkel az eszéki fegyveresek s mások is az erdős ingoványok tájékát mutatták. Nem kételkedett, hogy csakis ott lehet a nagy Ugur vára, mert arról senki sem beszélt...
Fejére melegen tűzött a nap, de tündöklésében nem látszott többé falunak vagy monostornak a tornya. Legelő nyájak és gulyák, karámok, pásztorok sem kerültek már elő. A világos réteket sötéten állta körül a rengeteg.
Fák alá kanyarodott az út. Később szétágazott és elmerült a rothadó avarban. Ung keskeny csapáson lovagolt tovább. A csapást emberek fejszéje vágta valamikor. Elvétve beforradt jelek is látszottak a törzsek kérgén, és nem régen patkolatlan lovon járhatott erre valaki. Egyszerre kitágult tekintettel hajlott le a nyeregből. A különös nagy nyomok már szinte babonásan mind beljebb vonták az erdőbe.
Ki jár előtte nyűgözetlen, sohse patkolt, földöntúli lován? Vállra vetett íjjal, szárnyaslábú hatalmas ménje hátán, vajon isteni kardját viszi-e sugárzó kezében?...
Hirtelen elmúlt róla a végtelen magány nyomasztó gyötrelme. Akit ő keres, azt csak egyedül lehet keresni... És a fékszárak felett kínlódva, könyörögve kulcsolódó ujjai eleresztették egymást. Rendetlen lélekzete már nem hajszolódott szorongó mellében, és megint mindent vállalt, amit hallgatva, vívódva, társtalanul eddig is hordozott. Elhagyatottságot, szenvedést, elfáradást, viszontagságot, mindent, hogy meglelje azt, aki pusztuló népét még megsegítené.
A rengetegben egyre áthatlanabb lett az árnyék és a csend. Régen volt, mikor az erdőszélen Ung mögött visszafordult a napfény a rétek felé. Itt nem sarjadt fű, virág se nyílt az örök homályban. Csak fekete moha nőtt a törzseken, és a tölgyek, mint óriási sötét oszlopok tartották magasra emelve a lombos roppant boltozatot.
Lent mélyen, a fák tövén, lovastól is egészen kicsiny volt a kopjás lovas, amint hátraejtett fejjel, szédülőn felnézett.
Fészek sehol sem látszott az ágakon. Madárszó nem hallatszott. Egy idő óta az erdei vadak távol csörtetése sem neszelt. Csak a haladó ló patái alatt döngött a gyökértúrta üreges föld. Ung fülének olyan csodálatosan ünnepélyes volt ez a döngés, mintha fegyveresen, nagy néptelen visszhangos templomba lovagolna be.
Levette a süvegét.
Rejtélyes, néma fekete templom volt ez a rengeteg...
Aztán a patkolatlan nagy lónyom sem látszott többé a földön.
Ung megint szorongva nézett körül. Eszébe jutott, amit az emberek odakint a lakott helyeken beszéltek. Ma reggel a falusi kocsmában egy vándorló is óvta, és az útfélen még kabar határőrök is mondták, hogy aki mögött bezárult ez az erdő, az előtt nem nyílott meg többé soha.
Most bezárult az erdő.
A sötét törzsek összébb tolongtak. Kísértetiesen feltáruló omladásokból fenyegető sűrűségek kúsztak elő. A föld süppedezett, és olykor sajátságos mocsárszagokat fújt fel magából.
Ezóta az erdő egyenletes komor homálya felett is bizonyosan bealkonyult az ég.
Az elhagyatott ember már karjára akasztott száron, gyalogosan húzta maga mögött horkoló lovát. Néha úgy rémlett neki, hogy a fekete oszlopok közén álmos szürke nagy testek mozognak át, néha láthatatlan ragadozók tompa üvöltése hallatszott messziről.
Ung torkába mintha egy kő fészkelte volna be magát. Nehezen nyelt, és gondolkozás nélkül is egyre bizonyosabban tudta, hogy ha éjtszaka elől nem talál emberi hajlékra, itt vész, nincs számára menekülés. Magányában megalázottan, keservesen felkiáltott.
A ló patái becsuklottak a fáradtságtól. Reménytelenül hallgatózva a gazdája is megállt.
Még egyszer kiáltott.
Valamerről csörtetés felelt. Elindult a hang után.
Megint várt. Vad ugatással két hosszúszőrű óriási komondor rohant ki a sűrűből. Mögöttük futva emberi lépések közeledtek.
Azok is ketten voltak. Mikor látták, hogy magányos fegyveressel van dolguk, visszafüttyentették az ebeket. Aztán szót sem szóltak, csak zordon tekintettel erősen nézni kezdték az idegen vitézt.
Elszántan Ung is nézte őket.
Alacsonynövésű, izmos lovasfajta emberek voltak. Kurta ingük szabadon hagyta kemény, szőrös mellüket. Keskeny csípőjükről bő kenderszőttes ingalja harangozott le csupasz térdükre. A hátukon irdatlan, nagyszarvú íj akaszkodott. Ruházatuk, régies kurta rossz gerelyük és mezítelen lábszárukra felszíjazott nemezsarujuk után ítélve alsó rendből való vadászok lehettek, de azért nyestprém süveg volt a fejükön.
Mikor Ungra szegezett mozdulatlan szemük már jó ideje nem pislantott, csendes meggondolással szólott az idősebbikhez a fiatalabbik:
--- Tán abbahagyhatnók mán eme nézést?
--- Abbahagyhatnók --- egyezett bele a másik, s kérdezte az idegen vitéztől, hogy mely rossz szándékkal jött el ide?
--- Jó szándékkal jöttem, és úr Ugurnak várát keresem --- Ung nagyon mélyet lélekzett. Most mondta ki ezt fennszóval először. Aztán kimértebb hangon folytatta: --- Igazítsatok útba, éjtszakára pediglen adjatok helyet a ti tüzeteknél.
Az emberek összepillantottak.
--- Mi ama várnak vagyunk a népei.
A lovas megint nagyon mélyet lélekzett.
--- Úr Ugurnak a népei vagytok?
Nyugodalmasan billentett fejével az idősebbik.
--- Megmondottam mán, oszt mert mi most innen elmegyünk, téged rabul magunkkal oda beviszünk.
--- Engem, rabul? --- mordult Ung kevélyet, kurtát. Egyszeribe nyeregbe szállt. Már felülről nézett le rájuk, s ő mondta nekik, hogy indulhatnak.
A két embert ez a változás se hozta ki a sodrából. Egyikük melléje lépett, a másik mögéje kanyarodott. Többé egy árva szót sem szóltak.
Csendes haladásukban csak a fegyverek csörrentek, a ló patái ütődtek elvétve a szétkúszó gyökerekbe.
Ung mellében kalapált a szíve. Olyan gyorsan kalapált, hogy szorgalmas számlálással se lehetett volna utolérni. De ezt a legnagyobb zörejt nem hallotta senki más.
A tölgyek eltávolodtak egymástól. A fekete erdőtemplom oszlopai odafent már nem emelték zártan a lombos mennyezetet, sokfele beszakadt, zölden lezuhant a magasból a törzsek közé és szétterült a füvön. A támadt réseken esteledőn nézett le az ég, és az elzárkózott ingoványos sűrűségekből, mintha régi álomból jönnének elő, lassan emelkedtek fel a nagy vízivár őrfái és sötét fatornyai.
Az emberek a lápos árkok, bozóttal benőtt gyepűk gyűrűzésén át már üstökénél fogva húzták előre a lovat. Csörtetésükre vérszomjas üvöltözés tört fel a földből. A kapu hídja alatt, bűzhödt nagy verem fenekén, körbe-körbe, lompos keringéssel, összefogdosott farkasok osontak. A várkapu nehéz reteszdorongjai tompán puffantak le odabent.
Mikor Ung a földsáncokkal bekerített homályos udvaron nyeregből szállt, jó ideig senki sem közeledett. Két kísérője is eltűnt az ágakból összefont boronakunyhók és ólak irányába.
A sáncok oldalából, mint félig befalazott fekete strázsák, vizek mélyéről felhozott, kővé vált tölgyfa-törzsek meredeztek elő. Némelyiknek arca volt, régi arca és szeme is volt, és a repedésekből fű lógott a homlokukba. Egyik kijjebb dőlt, a másik beljebb, de mind oda figyelt.
Ung körülhordozta tekintetét. Most vette észre. Mint a félig befalazott fekete támasztócölöpök a sáncban, a kaputorony lábánál és a cselédkunyhók kis ablakai mögött is mozdulatlan alakok álltak. Idegenszerű sötét szemek néztek rá mindenfelől.
Pillanatig nem tudta, mitévő legyen. Aztán, mint máskor is, ha egészen tanácstalan volt, jó erősen megmarkolta a kardja keresztjét és elindult.
A bálványemberek most mégis kijjebb hajoltak. Meglepő volt a magányos fiatal vitéz csendes, bátor haladása a téres udvaron át. Látták a feje tartásán, hogy bízik magában. Vállára akasztott, földig érő violaszín köpönyege szegélyét fel-felvetette hátul a sarkantyúja, mikor lépett.
A torony gerendái közül kivált ekkor egy ember és lassan előbbre jött. Nyomában elmozdult helyéből a többi bálvány is, és hangtalanul körülállták a csodálatos teremtést, aki az erdőn túlról így egyedül közéjük merészkedett.
Még mindig nem szólt senki sem. Konok, zárkózott csendben vezették Ungot a belső várudvar felé.
A második udvart az előkelőek faházai vették körül. Túlsó végén terebélyes öreg tölgy körvonala látszott az esti homályban. Onnan felől két fegyveres épp ekkor egy megkötözött embert kísért át a vár piacán. A megkötözött lehorgasztott fejjel jött és sírt. Csakis idegen fajtából való rabszolga lehetett. Talán szökni akart, elfogták és most kínvallatásra vagy a halálba vitték. Ung látta, hogy mentében kereszttel jelölte a mellét és megszánta őt.
Akik ott a fa alatt törvényt tartottak, mindössze se voltak sokan. Heten telepedtek körben. Egy tagbaszakadt nagyszakállas a tölgynek támaszkodva állt, egy másik középütt alacsony széken ült, különös méltósággal. Ez ékesebb ruházatú volt, mint a többi. Naptól barnára sütött arcából élesen kihajlott az orra. Hatalmas bajusza, mint két sötét sasszárny nyílott szét a szája felett. Hegyes nyusztsüvegje alól két csimbókba fonva lógott le a haja a mellére.
Valaki odadörmögte Ungnak:
--- Amaz ott Aracsa, a fegyverviselő nép hadnagya.
Ung közelebb lépett hozzá, és a feje hajtásával tisztelte.
Aracsa, a köszöntés helyett csak a mutatóujját emelte meg kissé a süvegje irányába.
--- Miért jöttél a mi erdőinkbe?
Ung nyugodtra erőszakolt hangon felelt.
Mialatt beszélt, a fa alatt mellüknek támasztották az emberek az állukat, és szótlanul hallgatták. Röviden mondta, hogyan került ide. Túl a síkon, még fent az északi hegyek alján hallotta úr Ugur hírét, és az ország sok bajban az ő bölcsességéhez akarna járulni. A várhoz pedig úgy talált el, hogy a Drávától délnek, az utakon és a lóváltó kocsmákban mindenütt félemedetten beszéltek az emberek ezekről az erdős mocsarakról. Ezért gondolta, csakis itt lehet a vár...
Aracsa akaratlanul bólintott egyet, aztán annál keményebben szegte állát a mellének.
A tagbaszakadt nagyszakállas, amelyik a fának támaszkodott, lehajolt a többihez.
Ung hallotta, amint maguk között róla beszéltek. Felesleges szót egyik sem ejtett. Csak a szemük vadult neki, mikor tanakodtak, hogy ontsák-e, vagy ne ontsák a vérét? Megrázkódott. Utóbb egy őszfeju mégis a pártjára állt.
--- Elszánt ember emez, aztán ha igaz, úr Ugurnak nagyjeles híre hozta el ide.
Mind Aracsára néztek. Kemény öklével hátrataszította a süvegét:
--- Azonképpen határoztunk, hogy meglássuk, mi lészen.
Ung arcán pillanatig régi mosolya világított. Felcsillanó, nyílt tekintettel fordult feléjük:
--- Ám akkor késedelem nélkül vezessetek úr Ugur színe elé.
Az őszfejű összeszorított szájjal válaszolt:
--- Túl az erdőkön sok ideje tartja magát ama hiedelem, hogy úr Ugur nagyrégen meghalt már, és ebben nyugodjál meg te is.
--- De ő azért életben van? --- kérdezte Ung szorongva.
Senki sem felelt. Az emberek most már valami ki nem mondott komoly megegyezéssel hallgattak.
Mikor Aracsa felkelt az alacsony székről, odaintett két embert a homályból. Röviden beszélt velük és Ungra nézett.
--- Meghálhatsz ma éjjel az udvarban. Emezek itt gondjukba vesznek.
Mutatóujját ismét megemelte egy kevéssé nyusztsüvege irányába. A többi is így tett, és elmentek mind.
Ungot a két ember az udvar túlsó végén egy fából ácsolt öreg házhoz kísérte. A ház mélyebben feküdt a föld szintjénél. Fatörzsekből rakott nyirkos lépcső vezetett le a küszöbéhez. Az ajtaján nem volt retesz, az egyetlen ablak nyílásán nem volt se kenderszőttes, se fatábla. A mennyezet hasadásos durva gerendáit feketén ülte meg a régi füst. Mégis fellélegzett, mikor belépett. Nem csalitban, hanem útszéli kocsma szurtos zugában fog ma éjtszakázni. Jófajta fedél van a feje felett, és az emberek ágynak való friss szénával is meghordták a fal alját.
Az ablakhoz lépett. Innen nézve másmilyennek látszott a táj, mint amerre ő az erdőkön át lovagolt. A lápos sűrűségek eltávolodtak a vár gyepüitől. Alatta a ház fala cölöpökre könyökölt. A cölöpök lába mozdulatlan mély tóba merült. A szurokfekete vízen, mint bolyhos fehér nyájak vonultak az ingoványok felgomolygó esti párái.
Ung háta mögött egy csendes járású asszony eleséget és bort tett a fal menti födelesláda tetejére. Aztán halkan szólította őt:
--- Fordulj el onnan, nem jó azt embernek néznie, ami most odakint történik. Itatóra hajtják nyájukat a megholt pásztorok, és a víziember hidegleléssel látogatja az olyant, aki leskődik rájuk. Az udvarokban is igen fogyatkozik ettől a nép.
Az ajtón lassan behajlott ekkor odakintről a fegyveres. Az asszony elhallgatott. Ung éhes és szomjas volt. Nem törődött most egyébbel. Kapkodva, mohón evett, de gyorsan abbahagyta. A gyomra kavargott a kimerültségtől. Inkább inni akart. Sokat ivott, mégis fázott, nem tudott felmelegedni. Mikor az ágy szélére szédült, kinyújtotta a lábát, hogy valaki a saruját megoldja. Így ült egy darabig és várt. Milyen bódult a feje. A térde lecsuklott. Megoldozta maga a saruját. A maradék borral lemosta a vállát.
Sokáig nem tudott elaludni. Egyre hánykolódott. Alatta halkan, szüntelenül zizegett a széna. Aztán később, a fáradtság és nyugtalanság kusza félálmában egyszerre úgy tetszett neki, mintha valaki nagyon messziről jönne felé és nézné őt és mondani akarna valamit. Az arcán régi büszke szépség kihamvadt tüze sötétlett, középütt elválasztott sűrű haja olyan volt, mint kettéhasított fekete sisak.
Ung erről ismert rá... ,,Bíbor... beszélj... itt vagyok..." A széna megint zizegni kezdett az ágyon. A bűbájos asszony képe hirtelen elenyészett. Ung emlékezetén pedig ijesztő sebességgel minden átforgott, ami történt... De azért azok a különös emberek, ma, ott az ő törvénytevő fájuk alatt, hiába hallgattak el oly egyetértően. A nagy Ugur mégis él... És törni kezdte kimerült fejét, hogy mitévő legyen?
A nyitott ajtó és ablak között nedves levegőt mozgatott a légvonat. A homloka most sajátságosan tüzelt.
Felnyitotta a szemét.
A meghalt pásztorok fehér éji nyája feljebb jöhetett a tóról, mert már az ablaknál vonult, és a bolyhos nagy juhok lassan elgomolygó hátán azóta ezüst gyapjú nőtt a holdvilágtól.
Az ágy felett is ilyen párás ezüst lebegett a falon. Ung beleemelte a kezét. A sápadt éjszakai fény Kinga gyűrűjébe csillant.
--- Kedvesem... --- de a hangja megállt a levegőben, és visszaesett a mellére. Megint eszébe jutott, milyen szándékkal jött ő ide. Nem mert Kingára gondolni. Az anyjára sem mert gondolni. Két karját az arcára hajlította, és erőlködve, védekezőn elhárította magától az ő számonkérő emléküket.
Virradattal Ung csodálatos ének hangjaira ébredt.
Az ének zengett, mint erdők zengése, harsant, mint vad folyók harsogása, búgott, mint a pusztai szél, köszöntött és hívott.
Megigézve fordította arra a fejét. Odakint a nagy Ugur népe a napkeltét köszöntötte, a titkot énekelte. És ő csodás lázban, kigyulladt reménységben ráeszmélt, hogy annak a titoknak a várában van.
Felugrott az ágyról. Hányszor gondolta életében, messzire elmenne egyetlen régi énekért. Most csak az ajtóig kellett mennie. De mire odaért, megint csend volt az udvaron. A lépcső felett a kora reggeli világosságban, gerelyére támaszkodva, csak egy mozdulatlan ember állt. Úgy állt ott, mintha rabot őrizne. Ungot elöntötte a harag. Visszafordult, hogy ne lássa. Hanyatt feküdt a szénában, és dühösen várni kezdte, hogy valaki bejöjjön és történjék valami.
Később a halkjárású asszony megint hozott eleséget. Egy füstös agyagkorsóban vizet is hozott, de most ő sem beszélt. Vajjon maguk szántából vagy tilalomból hallgatnak-e így ezek?... Ung szerette volna az igazat tudni, de nem kérdezte meg.
Aztán már a déli napsütés is kiapadt a kamrából, mire Aracsa, a várbeli fegyverviselő nép hadnagya elküldte hozzá belső emberét, és üzente, hogy várja őt.
Pillanattal ezelőtt még égette a türelmetlenség, kergette, őrölte, tépte. Most egyszerre fáradt és nyugodt volt. Ha eddig váratták, azért se siet. A keze csendes mozdulatával vetette át bal vállára violaszín gallérköpönyege csücskét, és elnyújtott, lassú lépéssel ment át az udvaron.
A házak küszöbéről jóformán csak asszonyok néztek utána. Emelt fejű, árnyékos szemű asszonyok. Gyerek alig került. Inkább öregek üldögéltek a tornácok napos padkáin. A fegyveres várőrzőkön, s a dolgozó idegenfajta rabszolgákon kívül férfiember nemigen mutatkozott. Mindenképpen látszott, hogy ez a szabad nép megveti a bekerített hely biztonságát. Csak télvíz idején, vagy veszedelemkor lehet népesebb a nagy, szomorú vár. Különben az elérhetetlen puszták vágyával űzhetik ezek a vadat. Barangolnak méneseikkel, nyájaikkal, mint egykor őseik.
Ung mentében meglepetten pillantott fel ekkor.
Előtte rézsút ékesen szerszámozott, holdasfejű lován merevtartású leány léptetett át a belső udvaron. Nem tekintett szét. Gazdagon hímes köntöse, s a haja lelógó két nehéz fonata is olyan merev és mozdulatlan volt, mint ő maga. Amerre elhaladt, levették az emberek a süvegüket.
Kényes járású lova hátán a leány csak a fejét ejtette kissé hátra, mikor Ung köszöntését fogadta, de nem fordult oda.
--- Ez Csen --- mormogta tisztelettel Ung kísérője.
Most érték el Aracsa fából rakott palotaházának a küszöbét.
A tornác fala mentén, hosszú padon, fegyveres férfiak ültek. A ruházatuk egyszerű volt, de azért egyik-másik gyönyörű prémsüveget és drágaköves övszíjat viselt. Az arcuk vágása, a testük tartása pedig olyan komoly méltóságúnak tetszett, hogy akár a király tanácsbeli főemberei közé is beillettek volna. És beljebb, még a pitvarajtó bálványfái mellett is ilyenek álltak őrséget.
Ung kísérője elmaradt. Magányosan ment tovább. Tágas terembe ért. Középütt, mint valami ősi sátorfa, körbecsigázó rovásokkal megfaragott tölgyoszlop támasztotta fel a csúcsba szaladó gerendás mennyezetet. A fából ácsolt, füstfogta falakat néhol keleti szőnyegek, néhol aranyselyem kárpitok borították. Nagy fakampókon fegyverek, agyaras vaddisznókoponyák, bölényszarvak és óriás agancsok lógtak. Vert ezüstedények álltak a polcokon. A tűzhelyen álmosan pislantgatott a tűz. Az egész ház és ez a terem is olyan volt, mint egy gyökeret vert, kincses régi sátor. Az apró ablakokon s a nyitott füstlyukon kevés világosság szűrődött be. Ung most vette észre, hogy Aracsa ott ül, túl az oszlopon, egy hímesre festett nagy öreg fegyveresláda tetején. Beretvált, csimbókos fejét a falnak támasztotta. A keze, mintha húrt pengetne, térdén keresztbefektetett kardja élén játszott.
Csak akkor mutatott helyet a jövevény vitéznek, mikor már nagyon ingerelte, hogy az álltában kevélyen lefele néz rá.
--- Az eszéki papok küldtek?
--- Senki sem küldött --- felelte Ung szárazon ---, magam eszétől jöttem, és bizony csodálkozom, hogy ti, a ti váratokban, mint latrot őriztettek.
Aracsa elpillantott felette.
--- Mondjad inkább az igazságot, mely szándék vezetett ide?
Ung elszántan vágta fel a fejét:
--- Azért jöttem, mert semmiképpen sem nézhettem gödörbe bújtan, tétlenül a szörnyűségeket, mik a király hadainak pusztulása óta az országban történnek.
--- Elpusztultak az ő hadai? --- Aracsa darabos morgással taszigálta szájában ide-oda a szót, mintha magának magyarázná, hogy jobban megértse. --- Nem, ennek mi itt nem vettük még hírét.
--- Hát azt sem tudod, hogy tatárok dúlják a királyságot, és leölik a népet mind a nagy Dunáig?
A másikban megsajdult a vér, összecsikordította a fogát.
--- Nem tudtam eddig. Ám úr Ugur régen megjövendölte, hogy ily romlás következik, mert a királyok nemzetsége és egyéb törzsek és nemzetségek és a közönséges népek is az idegenek hitére tértek, és elhagyták a magyar hitet.
--- Elhagytuk --- felelte Ung keserűen.
--- Ami istenünk pedig elfordult tőletek és ti királyotokkal szégyenre és nyomorúságra jutottatok.
--- De ez nem marad így! --- kiáltott fel Ung. --- Mert én most a régi hitet keresem, és azért jöttem úr Ugurhoz. Vezess el hozzá!
--- Későn jöttél.
Ung belemarkolt a karjába.
--- Meghalt?
Aracsa az illetéstől sértődötten húzódott el, s közben odacsapta:
--- Él!
Ung torkában nagyot lüktetett a vér.
A másik észrevette, hogy mennyire elváltozott most az arca.
--- Ne örvendezzél, hogy erről bizonyságot nyertél --- kissé megpedzette hüvelykujjával a kardja élét, s úgy folytatta, mintha már nem odatartozó dologról beszélne. --- Aki ezt eddig megtudta, azt mind leölettem. Te se azért maradsz életben, hogy hozzá vezesselek.
Az arca megint zárkózott volt, mint tegnap a fa alatt. Ung makacsul nekifordult:
--- Mondjad hát el te, ki úr Ugur helytartója vagy, mind a bölcsességeket, miket tőle hallottál.
--- Én csak vitézkedni és viaskodni tudok, ezért az ő bölcsességét ésszel fel nem foghatom.
--- Vezess el akkor fiaihoz, avagy atyjafiaihoz.
--- Az ő fiai és atyjafiai elfogytak előtte a sok harcokban. Fiának unokája pedig, ki fejedelmi véréből utolsónak még megmaradt, nem számít, merthogy csak lány.
--- Ama Csen nevezetű? --- kérdezte Ung, és eszébe jutott a leány, kit idejövet az udvaron látott.
Aracsa bólintott, de másról beszélt.
--- Ezenképpen úr Ugurnak már csak szolgái vannak, foglaló törzsek sarjadékai, olyanok, mint én, tiszta vérűek, kikbe sohasem keveredett jövevények vére.
Szeme szögletéből egyszerre az ablaknyílás irányába pillantott.
Már Ung is arrafele figyelt.
Odakint a tornácon rövid, nyers szóváltás folyt. Valaki felüvöltött. Zuhanás csattant.
Ekkorra Aracsa is az ablakhoz ért.
--- Mit zavarogtok?
--- Kalandós jött ide, hogy a jövevény vitézt szemlélje.
Közbeszólt egy másik:
--- És megintelen a kívülső szokást dicsérte, meg az új hitet beszélte.
Aztán egy harmadik hang mondta:
--- Mire én jól beletaszintottam torkába a gerelyemet.
--- Meghótt? --- kérdezte Aracsa.
--- Még nem --- felelte az ember.
--- Hát taszintsd bele azt a gerelyt még egyszer.
Aracsa félig lehunyt pillái alól nézett vissza Ungra. Mikor már leereszkedett a hímesláda tetejére, nekicsengette a kardját feje felett a falipolcon valamelyik ezüstedénynek. Bort hozatott. A rabszolga színültig töltött egy arannyal cifrázott irdatlan nagy ivószarvat. A gazdája intett, hogy mehet. Mielőtt ivott volna, az ivószarv telijét a tűzbe loccsantotta.
A bor sercent és füstöt vetett. A tűz felitta a neki járó áldozatot.
Ettől kezdve Aracsa erősen döntötte magába az italt. Aztán mondotta:
--- Mi itt, miképpen régi eleink, megvetjük azt, aki maga mentésére, avagy haszonra beszél. Csakis az olyan szót becsüljük, aminek a kimondása bátorságot jelent.
Nagyot ivott megint.
--- Tegnap a fa alatt hallgatag természetűnek mutatkoztál. Jöveteled sem volt híjával a bátorságnak.
Lehunyt szemmel nyelte most a bort, és hosszút gondolkozott, mielőtt folytatta.
--- Jött ide esztendőknek előtte két idegen nemzetbeli. Estórában jöttek, kíséret nélkül az erdei sötéttől, és a ragadozóktól szorongatottan. Bebocsáttatást kérvén, erősen zörgettek. Mikor másnap úr Ugur és fiai kevesed magukkal amazokat az ingoványos erdőségeken jó szívvel átvezették, kirontottak a sűrűből az ő egyházi és világi fegyveres társaik. Oszt mert tardi és verőfénybeli, meg rozadi, meg tolmányi kaszás népekkel megerősítetten sokan voltak, leölték a fiakat, és tetemüket a mocsarakba vetették.
Konok düh volt a tekintetében. A szája keményet rándult.
--- Úr Ugurt is meg akarták ölni akkor, jóllehet nem fogja a kard, merthogy valóságos táltos. Mégis elbódult. Amazok meg holtnak hitték, s testét földdel behányták, minekelőtte elfutamodtak. Ám azért a helyet hamarsággal megleltük. Igaz, hogy a nehéz föld a mi urunk mellét erősen megnyomta, mégis életre kelt. Azóta vette szárnyára a hír az ő halálát, mitől legottan véget is ért az esperességgel és monostorokkal folytatott sok véres viaskodás. Úr Ugurnak színe elé pedig többé senkit sem bocsátunk.
--- De én azért jöttem, erőm fogyásáig, inam szakadtáig! --- kiáltott fel Ung hajdani elragadtatott fiatal hangjával. --- Jöttem, hogy tanítást és tüzet vigyek úr Ugurtól a birodalomba, és felgyújtsam a lángot a régi oltárokon.
Aracsa szeme veszedelmeset lobbant.
--- Ilyest gondoltunk felőled. Ezért is hagytunk életben.
Felnyúlt a polcra, levett egy ivószarvat, megtöltötte és Ung kezébe nyomta.
--- Igyál és emlékezzél rá, hogy az új hit emberei a mi vérünkkel oltották ki régi oltárainkat, miértis nem tűzzel, de vérrel kell az oltárokat kigyújtanod. Vérrel, sok vér öntésével... mint egykor azok...
--- Magyarok vérével? --- Ung szája szélén remegett a szó.
--- Magyarok vérével is, és mind a jövevények vérével! --- harsant fel Aracsa félelmesen. --- Ezenképpen te teljesítenéd be, amit én akartam, ami nékem nem adatott, a nagy leszámolást, az ősi bosszút, te, sok vérrel, sok újhitűek vérével.
Ung tiltakozó irtózattal rázta a fejét.
--- Ezt tőlem ne várjad! Nem ölni akarok, én azt akarom, hogy a mi népünk újra az legyen, aki egykor volt.
Mialatt beszélt, a másik a reményvesztettség dühével nézte. Aztán egyszer-kétszer gyorsabban lélekzett. Már elszánta magát.
--- És ha úr Ugurt mégis megláthatnád, ha egyszer szemtől-szembe látnád az ő fenségét, erőt merítenél ahhoz, amit elmédben feltettél?
--- Erőt merítenék --- felelte Ung ünnepélyesen.
Aracsa állkapcsa lassan mozgott:
--- Erőt merítene...
És mindegyikük másként gondolta ezt.
Az apró ablaknyílásokon már csak gyéres világ szűrődött be. A rovásokkal megfaragott tölgyoszlop árnyéka elnyúlt középről a túlsó falig.
A félhomályban vörösebb lett a tűzhely lángja Aracsa szemében.
--- Hát akkor... mégis elvezetlek egyszer, hogy meglássad. --- Alig mondta ki, már megint fenyegető lett a hangja. --- Ám azt eszedben tartsad, hogy ő varázshatalmú nagy táltosfejedelem, szólítanod és kérdezned semmiképpen sem szabad.
Ung nyugtalanul pillantott rá:
--- De szól-e majd ő, ha én hallgatok?
Aracsa az ajtó felé indult. Mikor kiértek, felnézett az égre.
--- Mire megtelik a hold, valamelyik éjtszakán éretted küldetek és te eljössz velem.
A tornác falánál, a hosszú padon, most is sorjában telepedtek a férfiak. Semmi sem változott. Csak egy szűrrel letakart test feküdt előttük a földön. A szűr alatt igen nagy csendesség volt, és a külső udvar irányából, számonkérő, vad tekintettel, marokra szorított gerellyel, fenyegetőn közeledett egy magányos asszony.
Ung odébb ment. A lecsüngő lomb között két különös nagy kapubálványon akadt meg a szeme. Ekkor vette észre, hogy Aracsa fapalotáján túl még egy rejtett udvara van a várnak. Bejáratánál, az őrfa legfelső fokán, mozdulatlan vigyázó állt az alkonyodó égben.
Bizonyosan tudta, hogy az ott csakis a nagy Ugur elzárkózott udvara lehet. Alig pillantott oda, a két kapubálvány nyílásán már nesztelen fegyveres alakok húzódtak át és intettek, hogy menjen onnan.
Arcába szaladt a vér. De mire befordult a földbe süllyesztett nyirkos lépcső alján a szállására, eltompult benne a harag. Egyébre gondolt.
Leült az ágya szélére, és a tenyerébe támasztotta a fejét.
Eddig csak az erőfeszítés foglalta el, csak a messziről fénylő titok vakította. De most, hogy szinte már elérte, amiért áttörte magát a feldúlt országon és feldúlt önmagán, elébe ágaskodott a kérdés: mi lesz majd azután?...
A külső várudvarból pörölycsapásokat dobált szét a visszhang. A fegyverkovács rabszolga fulladt zuhanásokkal kardot kalapált. Egy farkas felvonított a kapuhíd vermében. A vár fokán valaki régi férfiharcokról énekelt.
Utóbb minden halkulni kezdett. Már csak az egyhangú éneklés borzongatta a csendet. Túl a tó vizén, emitt-amott elbolyongó fakolompok révedeztek a szürkületben.
Búsak voltak errefele még a hangok is, és minden olyan lassú, mintha a mocsaras rengeteg lankasztó, párás levegőjében megállt volna úr Ugur vára felett az idő.
Ung eltűnődött.
A mozdulatlan időben elvarázsoltaknak látszanak itt az emberek, és mégis konokul józanok. Számukra minden egyszerű, és semmi sem csodálatos. Meggondolt beszédűek, de a felemelt ököl sohasem tétováz. Királyok prémeit és drágaköveit viselikk és igénytelenek, akár az első foglalók. Nem tudni, ki úr és ki szolga közülük, mert a szolgák is urak. Olyanok, mint kőbevágott zordon ősmagyar rovások, amelyeknek a jelentését nem olvashatja le többé, aki kívülről jön ide.
De ő azért mégis közösséget érez velük, homályos régi összetartozást. Csak mást akar, mint ők, nem ezt a kőbedermedt tétlen lázadást.
Ajtaja előtt most is mozdulatlanul állt a fegyveres ember.
Az udvarokon most sem változott semmi, és a növekvő sötétben lassan merült el álmában a vár.
Aztán másnap sem indult előbbre az idő, és harmadnap is egyhelyben maradt.
Ung zsibbadtan nézte az ezüstsirályok fehér villanásait a halott tó felett.
Néha mindent elfelejtett, néha minden az eszébe jutott.
Ezóta már a Dunáig érhettek a tatárok. Meddig tartóztatja őket a nagy folyó? És a hátuk mögött vajjon mi történik azalatt?
Torkában felhördült a tehetetlen kín. Bocsássák már úr Ugur elébe! Sebesen fel-alá kezdett rohanni a kamrában.
Hamar, siessenek! Vissza kell térnie az elpusztult országba...
Egyszerre kifutott az ajtón. Mostanában Aracsa engedelméből valamivel szabadabb volt a mozgása. Olykor a ház előtt is járkálhatott, olykor a tó partján is álldogált.
Jól ismert már ott mindent. A tó színén hosszúlábú, könnyű rovarok szaladoztak. Ahol a vízben fürdő ágak között átvergődött a fenékre a nap, sűrű felhőkben nyüzsögtek a szürke mocsári halak.
Egy ágról szakadt magányos falevél lassan lebegett át a levegőn. Nesztelen hullásának gyűrűzése sokáig látszott az öböl felületén.
Azon a délutánon történt az is, hogy az égerfák mozdulatlan sötét tükrözése felett, mozgó, világos tükrözés jött előbbre a vízen.
A kép már egészen odaért, mikor Ung felpillantott.
A tó partján Csen közeledett. A nagy Ugur utolsó sarjadéka, akivel egyszer már az udvaron találkozott. Ez nem lehetett véletlen. A leánynak látnia kellett őt a várból, mielőtt erre vette útját. Vagy talán éppen azért jött volna? Mindegy. Ha beszélhetne vele!... Talán segítségére lenne, talán siettetni tudná Aracsát, hogy beváltsa az ígéretét.
Arccal fordult a leány felé. Csen most is csak hátralökött feje kis mozdulatával fogadta a köszöntését és odébb ment.
Ung bosszús bántódással pillantott utána. A leány nem nézett vissza, de azért megállt.
Magas volt és keskenyvállú. Az arca is keskeny volt és barna, mint a gyengén égetett agyag, a szeme nagy és sötét. Leányságának érintetlensége nem bájolt, szinte ridegen elutasított. Keményen lezárt ajka szavaknál többet hallgatott el.
Ung mégis elszánta magát. Mikor utána indult, Csen bálványszerűen felemelt jobb kezével váratlanul jelt adott, hogy követheti, s lassú tekintetével már elparancsolta nyomában mendegélő szolgálóit és a fegyveres kísérőket is.
Szótlanul, kettesben haladtak tovább.
Az ösvény eltávolodott a tó partjától. Tisztásra értek. Még mindíg nem beszélt egyikük sem.
Ung egyre könnyebben lélekzett és szabadabban lépett, mintha ájult, sűrű levegőből kezdene most kifele menni.
A rétből virágos domb emelkedett a kék égnek. Csen a dombon megállt. Keskeny, magas teste, a hosszúszárú füvek és virágok sokszínű ingadozásában még bálványszerűbbnek tetszett, mint azelőtt.
--- Innen messzire ellátni --- mondotta, mikor már jó idő eltelt.
Ung bólintott.
Előttük, a sárgaliliomos, sötét lápok között, akárcsak szétszórt szigetek világítottak fel a megművelt várföldek kis darabjai. Kijjebb, köröskörül, mindenütt mocsaras ősrengetegek vad gyűrűje zárta el a láthatárt.
Csen abba a lezárt messzibe nézett, mikor megszólalt:
--- Mondjad nékem, te, aki a lápokon túlról jöttél...
A szava félben maradt. Felágaskodott a magas virágos fűben, és a távolba hallgatódzva kissé oldalt hajlította a nyakát.
--- Te is hallod?
A leány már türelmetlen méltósággal fordult Ung felé:
--- Miért nem felelsz? Mondjad, hogy mit hallasz?
--- Madarak beszédét és a vizek sűrűiben szárcsák szárnya csapkodását... És a békák dudálását is hallom.
Csen megrázta a fejét:
--- Nem hallod azt, ami halkabb ennél?
Ung üres mosolygással tekintett a rét felé.
--- Hallom a vadméhek dongását a virágokon.
--- És nem hallod, ami még annál is halkabb?
--- A szúnyogok zümmögését is hallom.
--- Nem a szúnyogok zümmögése az! --- tört ki a leány indulatosan, mint aki kincsét védi, hogy el ne vegyék. --- Nem szúnyogok... harangok zümmögnek... Ha úgy fordul, olykor elhozza ide az esti fuvallat az erdőkön túlról, boldog donáták monostorából...
--- Te! --- kiáltott fel Ung ---, Koppány véréből való utolsó vér, a templomi harangokat hallgatod?
Csen nagy sötét szeme pillanatig riadtan nézett rá.
--- Miért mondod ezt? Hiszen te keresztény vagy.
--- Én azért jöttem ide a nagy Ugurhoz --- felelte Ung végtelen komolyan ---, mert a régi hit erejét keresem.
--- Én az új hit erejét keresem --- mondotta félhangon a leány. --- Titokban asszonyanyám is keresztény volt, de ő régen meghalt, még kicsi voltam akkor, és alig emlékezem az imádságokra, amikre megtanított.
Szinte gyűlölet futott át a tekintetén, mikor Ungra nézett:
--- Másnak gondoltalak.
Egy darabig még sápadtan meredtek egymásra. Aztán elindult a leány, lefele a virágos domboldalon a vár irányába. Csak a tó öblének égerfái alatt állt meg pillanatra.
--- Volt egy keresztény rabszolga az udvarban, az mondotta nékem, hogy a vágy is keresztel. Igaz ez?
--- Igaz --- felelte Ung ---, s akiről beszélsz, az az ember lett volna, kit akkor vezettek el a törvénytevés fája alól, mikor én idejöttem?
--- Az --- vetette oda Csen hidegen ---, szökni akart, ezért is a farkasok vermébe lökték.
--- És te nem szánod őt? --- kérdezte Ung tűnődve.
--- Megérdemelte, amit elnyert és csak rabszolga volt.
Olyan kérlelhetetlenül, olyan sötéten hangzott ez, hogy Ung visszahőkölt.
--- Kemény vagy.
--- Én önmagammal is kemény vagyok.
--- Csen --- mondotta Ung halkan ---, a harangokat hallgatod, de nem tudod, mi a szánalom?
--- Nem tudom --- szólt a leány közömbösen, és tovább ment a tóparton várakozó szolgái felé.
Ungot megfoghatatlan zavarodás szaggatta. Pillanatig úgy érezte, hogy a kereszténység nem a harangokban, nem is a templomokban, de talán a szánalomban van. És az ő szívében végtelen szánalom volt ekkor a leány iránt.
Elment, pedig már nem akart tőle a maga számára semmit sem kérdezni. Inkább adni szeretett volna valamit néki. Nem tudta, mit. Valamit... de ma az ő lelke is szegény volt.
Bent a vár udvarán áll az idő, a mozdulatlan időbe dermedve áll egy elzártságban mindíg egymás közt folytatódó, önmagát ismétlő, kihaló maroknyi nép, és a nagy Ugur törzsének utolsó sarja a harangokat hallgatja...
Ennek a napnak az alkonyatán küldötte el hozzá Aracsa üzenetét, hogy mielőtt a hold felkél az erdők sűrűjéből, érette jön.
A hír hozója nem várt feleletet. Mire távolodó lépése is elhangzott, már csak a csend áradt be az ajtón és az ablakon.
Ung egy darabig még bódultan meredt bele a csendbe.
Később odafent a vár fokán a tegnapi hang kezdett énekelni. Ma messze, boldogabb ingoványok régi csodaszarvasáról énekelt.
Ung felágaskodva hallgatta. Szívében megint rohant a vér. Elkapta a vad hullám, amelyik kétségbeesésben és lázadásban idáig hozta, és ellenállhatatlanul sodorta a közelgő éjtszaka felé.






XII.



A hold még a láthatatlanból küldte fel fényét maga előtt az égre. A vár alatt, a mozdulatlan tó vizén már elindult a gomolygó éji párák nesztelen vonulása. A fülledt hínáros sűrűkből kísérteties nagy fehér mének felhői ágaskodtak. Ezüstös agancskoronáját emelve fehér ködszarvas suhant az ingoványok színén és a fák lombjai között, mint fehér szent sólymok akadoztak a fátyolos libegések.
Ung az ablaknak támaszkodva régóta nézte az éjtszaka titokzatos varázskodását, s akárcsak a gomolygó párák a tájban, álmodón benne is emelkedtek a rejtelmes képek.
Mióta él és emlékezik, a láthatatlan, a távol, az elérhetetlen vonta őt. Azt kereste, mikor kisfiú korában keletnek fordult arccal a messzibe nézett a fű közül, az igézte és hívta, mikor a pusztáknak nekivágtatott. És most minden feléje jön.
Mióta kergeti és várja ezt...
Ma átveszi a titkot, az ősi hit erejét és valóra váltja, amit eddig hasztalan akart.
Ő lesz a hordozója a szent titoknak, ő lesz hírnöke a magyar múltnak, amit a földön utolsónak már csak a nagy Ugur tud.
Forró láng futott át rajta, és kigyulladtak benne mind a kioltott tüzek.
Aracsa kardja csendesen ekkor zörgette meg a külső falat.
Nesztelenül haladtak át az udvaron.
Távolabb is hangtalan sötétségek indultak többfelől, mintha a nyár küszöbén éjféli misére menne a nép.
Ungot most, az őrfán túl, a két nagy kapubálvány között sem tartóztatta fel senki.
Úr Ugur elzárkózott udvarába értek.
Időtől fekete palotaháza komoran jött elő a sötétből. Szegleténél, a kimeredő vaskarban, szurkos fáklya égett. Füstös lobogása a fatörzsekből rakott falban egy csukott ajtóra esett. Erre nem volt ablaka a hosszan elnyújtózó háznak. Beljebb, egy sötét öreg torony lábánál, fegyveres alakok látszottak a homályban.
Aracsa Unggal az ellenkező irányba ment.
Az erősen megépített gyepü falában boltozott átjáró nyílása fordult a szabadnak. Az átjáró mélyében kifele ereszkedő ajtó hidalta át a vizesárkot a vár alatt.
Lépésük tompán dobbant meg a hídon. A túlsó oldalon már keskeny gyalogösvényen haladtak tovább.
Itt szinte a várig ért el az erdő. A nagy fekete templom oszlopai között, mint zöld lépcső vezetett le a mohos part a vízbe. Arrafele a sűrűség is lazult. Bálványkövek fehérlettek a szent ligetben. Áldozati csészét tartó merev kőbálványok álltak a régi sírhalmok tetején.
Ung a szent egyfa alatt egyszerre meglátta az elrejtőzött oltárt.
A vízen ekkor már fáklyás csolnakok közeledtek a lápok felől. Előresikló fények világították meg a fák leveleit. Halkan loccsantak a partok és az evezők. A vár halászó népei hálóikban hozták az elmúlt nap fogását. A rengeteg belsejéből száraz ágak halk ropogása jött. Fáklyás vadászok tűntek fel a tölgyek alatt. Ketten vállukra emelt rúdon elejtett farkast hurcoltak. Mások a rétek felől, a régi áldozati ménesből fehér lovat vezettek oda. Fehér juhokat tereltek a pásztorok.
Gazdag virágokat, szagos mentát, nehéz zöld ágakat, pirosan aranyló érett gyümölcsöket, nagy ivószarvakban szent források vizét hozták magukkal az emberek.
A jövevények ünnepi csendben vegyültek el azokkal, akik a várból tértek ide.
Az idegen vitézt nem látta egyikük sem. Mégis babonás elzárkózottságot vont maga köré a különös gyülekezet. Csendes szóval beszéltek. �--sszehúzott szemmel többször kémlelték a sűrűt.
A hold téveteg kezdődő fénnyel már megvilágította a vár egyik tornyának a tetejét. A gyepübe vágott földtorokból hirtelen vöröses derengés vetődött ki ekkor az árok vizére.
Emberi alakok, erőlködve, régi nagy áldozóüstöt cipeltek át a leeresztett hídon. Az éji istentisztelethez úr Ugur nemzetségének tűzhelyéről hozták a soha ki nem alvó tüzet. Lépésük szerint himbálódva kapkodott fel az üstből a fény. Lobogó rőt szárnycsapásai meg-megsuhintották a fák törzseit, az álldogáló emberek arcát.
Aztán beledöntötték a tűzhordozók az oltár sok zsarátnoktól és áldozati vértől üszkös medrébe az élő parazsat és a füst, mint a tűz imádsága, lassan emelkedni kezdett a holdat váró égnek.
Keletnek fordult arccal már fölálltak az oltárnézők. Az áldozati maradékok verme mellett letelepedett az odvas kőlapra az öreg garaboncos. Mezítelenre beretvált, csimbókos zordon feje hallgatódzva hajlott előre. Melle behorpadt, s míg felhúzott csupasz térdén fenegette koncoló kését, mozdulatlan szemében régi, végtelen messzeség sötétlett.
Odakint ekkor érte el a holdvilág a gyepü falát. A vízárok felett, mint vertezüst, felfénylett a nyirkos híd.
Elviselhetetlen feszültség terjedt a levegőben. Ung szívét hirtelen rettegés fogta el.
Még mélyebb lett a csend.
A vár irányából magányos lépések közeledése kezdődött el az éjtszakában.
Ott a hídon, mintha a felgomolygó éji párákból vette volna testét, már látszott a holdfényben a közeledő.
Fehérbe öltözötten jött, mint a pásztorok meséiben a régi táltosok. Magas jelenésének omló ezüstjében csak barna öreg arca volt száraz és sötét. Hosszú haja, mint fehér selyem simult a fejéhez. Mellén lefolyó ősz szakálla elfedte egy darabon aranyövét.
Ung öntudatlanul visszalépett. Meghátrált az ő fensége előtt.
Ő az, akihez jött... Aki még mindent tud és semmit sem felejtett. Tudja az őstáltosokról táltosokra szálló szent titkokat, őrzi még népe eredetének kiirtott rejtélyét, ismeri magyarok életének elmúlt ezeréveit, hősies vándorútjuknak a keleti puszták sivatag homokjában elmerült nyomát.
Nagy, egyetlen és utolsó.
Ung arca elsápadt a sötétben.
Majd átveszi tőle a múltat, és szétviszi a reménytelen országban a fennmaradás erejét!
A fehér aggastyán ekkor érte el az oltárt. Jöttét énekkel köszöntötték az ő népei, és a dalhoz kíséretül íjukon pengették az ideget.
Mire elvégződött az ének és minden elcsendesült, a szent berekben ájtatos lassú mozgalom kezdődött. Mint egymást követő sötét hullámok, emberi alakok körvonalai emelkedtek és hajlottak meg mélyen az oltár előtt. Ünnepélyes sorban most ajánlotta fel áldozati ajándékait az éjtszakai nép.
De oltára magaslatáról a nagy Ugur az ajándékozás mozdulatával visszaadta nékik, amit hoztak.
A garaboncos szomorúan, kérdőn mindíg újra feltekintett. Ilyenkor a szeme fehérjében, mint hajdani áldozások emléke, fel-felvérzett a tűz rőt fénye. Az oltárnézők bálványarca egész idő alatt mozdulatlan sötét bánattal meredt a nagy aggastyánra.
Aracsa felsóhajtott.
Már azok is az egyfa alá értek, akik csak erdei ágakat, a rétek jó szagú füveit, virágokat, gyümölcsöket és ivótülkökben távoli szent források vizét hozták el magukkal.
Még semmi sem történt, de a szorongás köröskörül oldozódni kezdett. Hirtelen megkönnyebbülés futott át a teremtett lelkeken.
A nagy Ugur lehajolt, és most átvette a felé nyújtott áldozati ajándékokat.
Égő fáklyáik fokát egymásután földnek nyomták ekkor a szövétnekhordozók. A fák között mindenfele kialudtak a lángok. Egy időre elsötétült az egész erdő. Aztán csak az oltáron égett a tűz.
Ettől kezdve, mintha varázslat szállta volna meg Ungot, megfoghatatlan elváltozásban valószínűtlenné lett számára minden. Kábulatában már úgy tetszett néki, csak elmúlt pogány idők bájolása ez az éjtszakai istentisztelet, és ő álmodja a szent ligetben a csodálatos fehér jelenést, s álmában hallja az imádkozó nép énekét.
Titokzatosan zengett az erdő, és a zengés az ég boldog istenét dícsérte, az ősök nevét kiáltotta a magasba. Messze ősök nevét, akiknek hírét nem tudják többé odakint. És ezek itt, segedelmüket kérték, hívták, szólították őket, a napistennek fiait, s a távol kelet örök honvágyával régi otthonuk földjeiről, folyóiról és pusztáiról énekeltek.
Az oltárkő medréből már fűszeres füstje kelt a halk nesszel zsugorodó erdei lombnak, füveknek és virágoknak. Leves gyümölcsök hasadtak sisteregve a tűzben. Hűvös források odaöntözött vizét itta fel a láng.
A felszálló gőzökben emberfelettinek látszott a nagy Ugur alakja. Szent révületében áldásra emelt két keze a holdfényes füsttel emelkedett az égnek. És mintha földöntúli fensége ekkor kört húzott volna körülte a levegőben, vallásos félelemmel, megrendülten hátrálni kezdett a nép.
Elindult az öreg garaboncos. Kimozdultak helyükből az oltárnézők, és elhajtották magukkal az oltárnak szánt áldozati állatokat. Mögöttük komoly renddel vonultak az emberek, hogy az áldozatot áldomással szenteljék meg a vár udvarán.
A cserjés sűrűjében fojtottan szólt át Ung irányába Aracsa hangja.
--- Megláttad őt és többet ne várj. Mióta úr Ugur a nehéz föld alól életre kelt, vérrel már nem áldozik, és csak ezenképpen hozza le a mi istenünk hatalmát. Gyerünk.
Mentében még intett Ungnak, hogy kövesse.
De ő mozdulatlanul, bűvölettől kötözötten meredt az oltár felé.
Nem vette észre, kinek a keze takarta le pernyével a zsarátnokot, csak azt látta, hogy mióta az áldozókőről eltűnt a tűz, a nagy aggastyán alakja csodálatosan egyre jobban megmutatkozik neki.
A hold már felhívta udvarába az éji párákat. Fénye a falombok résein át most tisztán hullott a táltosra, és ezüstjében, mintha egyszerre a regék fehér ménjének képe is ott remegett volna az oltár mellett...
Ung ekkor tépte ki magát a sűrűből. Átszakította a levegőben a bűvös kör vonalát, és sebesen úgy futott előre a füvön, mintha megvilágított hegy élén futna, fent magasan az élet felett. Pillanat se telt. Már térdre vetette magát az aggastyán előtt.
Révületéből rezzenve riadt fel a nagy Ugur, s mint merénylettől sértett király, ökölbe szorította a két kezét. Szeme belevillant a sötétbe. Tekintete a szolgáit kereste, hogy fogják el, irtsák ki ezt a vakmerőt.
--- Uram --- tördelte Ung megrendülten ---, ne űzz el magadtól, mert régtől fogva jövök én tehozzád.
Az esdeklő fiatal hang már jó ideje szétfoszlott, mégsem változott semmi. Ung várt és tudatát homályosan megérintette a csodálkozás. Hát nem rohannak rá a sűrűből, és ők így egyedül maradhatnak?
Lehajtott feje felett a szenvedés és a reménység könyörgésével nyújtotta a fehér táltoshoz két összekulcsolt kezét.
--- Hallgass meg, nagy és hatalmas úr! Túl az erdőkön kihal a te véredből való ősi nép, mert rajtunk már sem Isten, sem ember nem segít. Ezért add át nékem a régi hit elveszett világosságát és erejét. Mentsd meg veszendő népünket általam...
De a félelmes csend még mindig folytatódott, és a kétségbeesés őrjöngve verni kezdte Ung szívében a hiába múló időt.
Hát mégsem az ő küldetése, hogy szétvigye innen az utolsó tüzet?...
A várakozás gyötrelmében verejték lepte el a homlokát.
Nem értené az ő szavát a táltos, a bölcs és varázsló, múltak tudója, csillagok és oltárok ősi nézője, jövendők és álmok jelentője, aki még a fák, a vizek, a madarak és füvek nyelvét is érti?...
Ung válla megvonaglott, mintha valami odakintről, a bűvös körön túlról megrázta volna. Az ösvényen futó lépések közeledtek, jönnek!... És így csak a halál futhat felé.
A nagy Ugur lehajolt ekkor hozzá és fejére tette a kezét.
Ettől a mozdulattól hirtelen megálltak a lépések. Aracsa leeresztett kardjával döbbenve hátrált vissza a sűrűbe.
Az aggastyán könnyű keze elnehezült Ung fején, aztán jelt adott, hogy felkelhet az ő színe előtt.
Ung ráemelte a szemét, és ebben a pillanatban minden boldogtalanságával esdekelt az elzárkózott múlthoz a jövő.
--- Nem tartasz méltónak? --- suttogta szorongó aggodalommal, égő izgalomban. --- Elbocsátasz, így?
Tekintete ekkor találkozott először a nagy Ugur tekintetével.
A csodálatos sötét szemekből a titoktartó mély Ázsia mérhetetlen rejtélyes szomorúsága nézett rá. És míg a fehér táltos lassan emelkedő jobbjának mutatóujjával megérintette fájdalmasan lezárt száját, tehetetlen lemondásban megrázta a fejét. Aztán elejtőn aláhanyatlott a keze.
Ung szívverése a rémület kínjától pillanatra fennakadt. Megértette a balvégzet mozdulatát. Nem tud beszélni. Néma. Időtlen a hallgatása. Elvették a hangját, akik az életét nem tudták elvenni.
Őt pedig elborítja a nagy álom omlása, visszazuhan innen messzire, Kinga és az anyja sírja közé, a puszta szülői udvar, az elkárhozott halottas urak, romvárosok reménytelen temetőjébe.
Az aggastyán a régi áldással emelte két áttetsző kezét a roskadt fiatal fej fölé, és elbocsátotta őt fejedelmi tekintetével.
Ung, mintha lába alatt megingott volna a föld, bizonytalan lépéssel hátrált a cserjésbe.
A szent fa kialudt oltárának csendjében magára maradt a mindígre hallgató titok, az elnémult ősi eredet, a lezárt ajkú nagy múlt. Egyre halványuló alakja végtelen távolinak tetszett az emberek életétől. A holdfényhez, a lombok és vizek éji ezüstjéhez volt közelebb. Már a kifürkészhetetlen örök természethez tartozott, és fehér jelenésével együtt merült bele a régi vallás és az ősi eredet az erdők mélyébe, a vizek közé, oda, ahonnan egykor előjött.
Ung szeme előtt minden elvegyült és elenyészett a nagy Ugurral, és az élet új reggelén nem találkozott vele többé soha.


 
 
0 komment , kategória:  Tormay : Az ősi küldött 2.1/2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 265
  • e Hét: 3241
  • e Hónap: 16518
  • e Év: 336550
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.