Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tormay Emberek a kövek között2
  2011-03-20 16:12:52, vasárnap
 
 
Emberek a kövek között 1/2
(Budapest, 1911.)

XX.



Az erdőben énekeltek. Idegen hang. Idegen dal. Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arcát is megérintse az, ami a szívéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái. Egészen más, mint amit lenn a faluban hallott.
Idegen hang. Idegen dal.
Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénnyel, aki a másik őrházban lakott. A legény, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt, bőre alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig érett kalász, amelyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment.
,,Milyen fiatal" --- gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arcára, de nem tudott, pedig a pillantását még mindíg érezte. Közben öntudatlanul hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a Davorin emlékébe.
Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.
A két ember hangját hallgatta, amint időközönként szóltak egymáshoz. Nyugalmas csendet érzett magában. És a keze kinyílt az azúrszínű hegyi éjtszakában, mintha a tavasz után nyúlna, amely, mint ő, fiatal és élő volt; mintha valami után nyúlna, amiről a szíve legmélyén álmodott öntudatlanul.
Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon. Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb akart volna lenni, mint különben. Aztán gyorsabban lépett.
Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint kinn az erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet annyi ideig egy helyre nézni.
Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András valaminő nagy, fekete földről beszélt, amiből neki még egy szekérre való sem jutott.
--- Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért kellett ide jönnöm a hegyekbe.
Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos önérzet volt a hangjában.
--- De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, akinek nincs se földje, se asszonya, se gyereke... olyan szegény paraszt.
Jella most már csak az ő arcát nézte. András lassan, vontatottan beszélt. Arra felé, ahonnan jött, tavasszal a szemhatárig zöld a búzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő arany, ősszel pedig tüzek égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.
Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, amelyik olyan idegenül hangzott az erdőben. ,,Úgy énekelnek ott is" --- gondolta és lehúnyta a szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül elmosolyodott. Nem bírta felfogni, hogy arra messze olyan magas a kút, mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is meglátni.
�--nkénytelenül közelebb húzódott a tűzhöz.
--- Hát arra tinálatok nagyobb a templom tornya, mint a hegyek?
A legény büszkén emelte fel a fejét:
--- Nincs arra mifelénk hegy. Olyan ott a föld, mint nyerem...
Jella arcán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A hangja kemény lett.
--- Hát te a pusztáról jöttél?...
Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek, mikor először menekült hozzá az erdőböl. Vajjon miért haragszik? Nem tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón, ahogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.
--- Hát a pusztáról jöttél?
Jella szemében meggyűlt a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra találkozott a tekintetük.


XXI.



Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte föl többé a gaz a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. ,,Hát mégis megszokja a rendes életet." �--rült, hogy sohasem esett szó közöttük a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.
Jella mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a lábát és oldalt feltekintett.
Péter arcán mozgásba jött a tömérdek apró ránc. Nevetni kezdett.
--- Isten bizony szép vagy...
A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással, és közben átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni, látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.
--- Elfogyott a dohányom, --- dörmögte végre, pedig nem ez volt, amiről szólni akart.
Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arcát.
--- A sarló, is eltört. Bemegyek a faluba.
Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza, pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben a percben.
Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e? Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a háromfiókos szekrényen az alabástrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden rózsaszín és víg volt. És jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe indulna.
Péter és Réz András még mindíg a töltésen álltak. Jella nem fordult vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a nyakában.
A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy parasztlegény meg egy szeplősképű kisleány csókolódzott. Jella arcába szállt a fiatal vér. A templomnál megállott. Betért egy percre, de nem imádkozott, csak viaszgyertyát ígért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb. A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna, azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.
Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban nagy barna leány állt és dézsából vizet loccsantott a kutyákra. Jella elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt, balra az ivó.
A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az áruk között. A polcon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya, olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat. A pókhálós ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon a fügekoszorúk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül, az elszóródott cukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolgatta a dohánycsomagokat. Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult. Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos, kecskelábú asztal végén, piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent Antal kép alatt egy ember könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barnaarcú leány csípőre tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.
Jella már átlépte a küszöböt, mikor ráeszmélt, hogy az az ember az ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?... Nem tudta, de a réten hazamenet egyre visszanézett. Az erdőben lépéseket hallott. A patak hídján utolérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó nélkül hozzászegődött.
--- Egy utunk van, --- mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélekzete gyors volt. Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik nagyokat lépett. Egy percre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella azt hitte, hogy az erdő zöld nyílásán át a hegyeket nézi és mintha az övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.
--- Úgy-e nagyok?... Ugy-e szépek?
--- Micsoda? --- kérdezte a legény elgondolkozva.
--- Hát a hegyek!
András felsóhajtott:
--- Bár elsüllyedne ez a sok istenverte kő, hogy túl láthatnék felettük...
Jella szája kinyílt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, akit nem bírt megérteni.
--- Hát csak a pusztát tudod te szeretni?
Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arcába. Ellentmondást várt, de András hallgatott. Ahonnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek. Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon: messzire hallatszik, messzire látszik minden.
Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.
--- Aztán szép világ van ott tenálad?
--- Szép. --- András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az asszony is, a fák is, a kövek is és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella megérezte a gondolatát.
Felsóhajtott:
--- Hát azért vagy mindíg szomorú?
A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből akarná visszarántani a tekintetét.
--- Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?
András nem felelt.
--- Aztán mondd csak, --- az asszony halkan beszélt, szinte maga sem hallotta a tulajdon hangját, --- szeretted ott a lányokat?
A legény egy pillanatra dacosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni akart, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, hogy megrövidítse az alkalmat a beszédre.
Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire akart látni, ahova a másik gondolt.
--- Hát szépek ott a lányok?
--- Szépek. --- Réz András kurtán felelt, mint aki fél, hogy egyetlen szóval is sokat talál mondani.
Jella indulatosan állt meg.
--- Hát szépek?... --- És szája szinte akarata ellenére kérdezte: --- Szebbek mint én? --- A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában, mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a gyönyörű vadsága, amellyel az erdők madarai a párjukat hívják.
A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadtak össze az asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megvonaglott, aztán, mintha nehezére esnék, lassú erőlködéssel fordította el az arcát.
Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.


XXII.



Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból. Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.
Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat visszhangozva énekelt vele, feje felett mint egy égő zászló lobogott a vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta. Mozdulatlanul nézett reá.
Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.
--- Mire vársz? --- kérdezte és előrehajolt.
--- Semmire. --- A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a Jella tekintetét, mintha valami szégyelni valót rejtene a tulajdon szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, akinek suhanckorában elígérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kínozta őt, ez és sok más egyéb, amit nem értett. Mi kergette egyre ennek az asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.
A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.
Az asszony nekidűlt a távírópóznának és mezítelen lábával lassan súrolni kezdte a lucskos füvet.
Az éjtszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor sajátságos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érces kék sugarai.
András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És nyögve egyenesedett ki.
--- Mit keresel itt? --- kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a percben. Az arca idegenszerűen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét kívánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.
A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. ,,Mire való ez?" --- gondolta kétségbeesetten és meg szerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy könnyítsen magán, de a torka összeszorult, mintha szíjat hurkoltak volna a nyakára.
--- Eredj, --- mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arcán.
--- Eredj, --- pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még azelőttről maradt a szájában. --- Eredj!... És tartóztató két keze kínosan markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította, hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán hirtelen eleresztette.
Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.
A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint torzul el az arca és hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, dacosan félre fordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha hátulról megtaszították volna, átugrott a sínek felett. Menni kezdett az erdő felé, oda, a sötétbe, ahol nem láthatta őt senki, ahol nem kellett senkit látnia. Mi történt vele? Már csak homályosan emlékezett egy leányra, akihez köze volt azelőtt. Két markában, mint egy nagy szerencsétlenséget, vitte magávall az asszony testének az élő melegét. Tekintete akaratlanul hátrafordult. A vágyakozás ősi kínja megkergette benne a vért.
Az a leány messze volt és ez az asszony olyan közel...
Jella ragyogó szemmel, csodálkozón nézett utána. Aztán már csak a saját szívét hallotta verni a nagy csendességben. Az ő szíve dobogott a kövek között, az erdőben, a szakadékban és a hegyekben. Minden más egyéb elnémult a világon. �--ntudatlanul felemelte a kezét, mintha át akarta volna csorgatni az ujjai között azt a levegőt, amelyben az előbb András lélekzett. Az ajka kinyílt, mintha meg akarta volna csókolni a langyos, kék éjtszakát, amiért valahol a fák között megérinti azt, aki elfutott tőle.
És ebben a percben csodásat, megfoghatatlant érezett.
Fájó gyönyörűség. Gyönyörű fájdalom.
Aztán összeszakadt az egész. Egyszerre felfogta, hogy szeme túlnan, a töltés partján az őrházat nézi. A valóságot. Az életet. A Péter házát.
Eddig semmire sem gondolt. Minden olyan nagy és szép volt benne.
Nyugtalanul pillantott arra, ahol az előbb álltak és sóhajtva indult az őrház felé. A tető púpos árnyéka előrenyúlt a holdfényes töltésen. Érte jött az éjtszakában.
Átugrott a küszöbön. Péterhez bújt, mintha valamit jóvá kellene tennie. Hogy mit, azt maga sem tudta. Az arca sápadt volt, a szeme segítséget kért.
Az ember a konyhaasztalnál ült és öreg számokat rótt egy kormos papirosra. Ásítás közben feltekintett, de csak az értesítőt látta a Jella kezében. Olvasni kezdte, aztán, mert alkalmatlan volt a vállán az asszony karja, eltolta magától.
Jellának úgy rémlett, hogy ezzel a kis mozdulattal Péter messze, messze eltolta őt magától. Olyan messzire, mintha már kinn lenne megint a töltésen, az András mellén...



XXIII.



Fenn a hegyélen még mozdulatlanul állt a tavasz.
Nagy volt a csend. A távíróhuzalok zümmögése hallatszott a levegőben. Az erdő keményen meredt az éles, kék égnek. A fű nem rezdült a gyalogösvény partján. És Jella is visszatartotta a lélekzétét. Arra felé fordult, amerről András jött.
Azóta nem látták egymást.
Mikor a legény észrevette, lassabban lépett. Oktalan, dacos harag mozdult a belsejében. ,,Miért áll itt?" gondolta keserűen és le szerette volna taszítani a töltésről, mert akkor legalább hozzányúlhatna. A zsebébe nyomta az öklét. Marka kidagadt a kékcsíkos zubbony alól. ,,De hát mit akar az utamban?" És mialatt az járt az eszében, hogy visszafordul, egyre gyorsabban ment feléje.
Jella haja rezesen világított a napban. Andrásnak elsötétedett az arca. Ez az asszony itt a hegyekben nem tudja megérteni, amit ő nem tud kimondani... Egy pillanatra összeért a tekintetük és ekkor olyan kétségbeesett volt a nézésük, mintha lélekszakadva kéresnének valamit egymásban.
A legény felsóhajtott. Hallgatva ment odébb.
Jella hirtelen nagyobbnak látszott. Mintha ököllel ütöttek volna az erei közé, freccsenni érezte belsejében a vért.
András nem nézett rá vissza, ő pedig még egyre visszagondolt az ölelésére... Indulatosan húzta végig kezét a vállán. Le akart valamit törölni magáról. Gyorsan lélekzett. A régi szabadságát akarta visszaszívni a mellébe. De a szíve még mindíg emlékezett. És ekkor, egyszerre nyomorultnak, lealázottnak érezte magát, akár a szabad erdei vad, amely csapdába esett. A csapdában fullasztóan sötét volt. Jella kínlódni kezdett és mint az állatok, hogy meneküljön a fogságból, önmagát sebezte meg.
Lázadó forróság emelkedett benne. Gyűlölni szerette volna Andrást... Davorinra szeretett volna gondolni, a mellére, amely széles, a kezére, amely nehéz és meleg. De a gondolata András után futott és Davarinnak a képe szétesett a fejében.
Három nap múlt el. Jella megszámlálta --- különben sokkal többnek hitte volna.
Aztán kinn a nagy, magányos erdőn találkoztak.
András mozdulatlanul nézett a levegőbe, mintha várakoznék. Mikor meglátta Jellát, mégis felsóhajtott. Egy ideig küzdelmes, nehéz hallgatással meredt az asszonyra. Csak a lélekzése hallatszott az erdei csendben és a homlokán megmaradt az öt ujja nyoma, amint végighúzta rajta a kezét. Aztán, mert tennie kellett valamit, felvett egy száraz ágat a földről és kínjában ketté törte a térdén.
Jella a melléhez kapott... Szinte ott belül érezte a fa fájdalmas roppanását, mintha őt bántották volna.
András messze dobta magától a tört gallyat. Elállta az asszony útját.
Jella alázatosan nézett fel reá.
--- Eressz... Hiszen úgy sem akarsz nekem semmit sem mondani.
Hanem azért, mikor a legény visszahúzódott előle, nem ment odébb. Csak állt megadóan, szép, gyámoltalan asszonyi várakozással. A keze összekulcsolódott a mellén, mintha védekeznék és mégis kérne valamit és a szeme megtelt azzal a nagy szenvedéssel, amelyet a fák és az állatok éreznek, mindaz a földön, ami nem tud beszélni.
Úgy rémlett neki, mintha mérhetetlen távolból hallotta volna az András szavát:
--- Miért kínozol?
Elakadt a lélekzete. Hiszen ugyanezt szerette volna megkérdezni ő is.
--- Andrija...
Először mondta ki fennszóval úgy ezt a nevet, mint ahogy a vérében lüktet és elpirult a tulajdon hangjától. Nedves felhők futottak össze a két szemében. Andrásra nézett. De a legény nem látott semmit, ami körülötte volt. Megint abba a megfoghatatlan messzeségbe bámult, ahová Jella nem bírta követni a tekintetét.
--- Isten bocsássa meg! Úgy sem lesz ez jól soha sem... És András elszántan az asszony felé fordította az arcát, mintha oda akarta volna neki mutatni az egész szenvedését.
--- Minek akarod, hogy mondjam? Minek kell mindent megmondani?...
Jella fejében hirtelen sötétség lett, a szívében végtelen, forró világosság. Aztán kimondta, mert ki kellett mondania:
--- Hiszen én szeretlek...
A tekintetük találkozott... Mindaz, ami szótlanul olyan régen fájt nekik, lassan borzongott át közöttük a levegőn.
És a napfényen át, a hegyormok felől, ragyogva jött el hozzájuk a nagy Nyár.



XXIV.



Az a nyár a Jelláé volt.
Mámoros magasságok. Alvó szakadékok.
És ők ketten mindennap találkoztak kinn az erdőn.
A fák alatt tele volt az árnyék szárnyas ezüsttel: aprórovarok zümmögtek tikkadtan. A hegyélen lihegve szaladtak át a vonatok. Belefúródtak a kristályos kemény levegőbe és a füstjük, mint egy nagy csavarjárásnak a nyoma, soká meglátszott a nehéz sárga napsütésben.
Jella ekkoriban mindíg hátranézett, ha vonatot hallott a töltésen. Megállt a hegyoldalban és amit azelott sohasem tett, integetni kezdett a keszkenőjével. Lenn fehér lobogással integettek vissza az eliramló kicsi ablakok. És ő mosolygott ismeretlen kezek, ismeretlen emberek után, akiket nem fog újra látni soha.
A belsejéből jött ez a mosolygás és olyan erős és nagy volt, hogy adnia kellett belőle mindenkinek.
A fenyvesen túlról, a láthatatlan kanyarodók felől még vissza-vissza hangzott a vonat kapaszkodó sustorgása. A pálya mellett felcsapódott a fehér sorompórúd.
Jella ment tovább a kecskejáráson, az erdő felé. Az erdő ismerte őt és a csend is ismerte őt. Az erdő és a csend vele várták az András óráját. Azért az óráért volt az egész élet: a napok, az éjtszakák, a hegyek, a fák és ő maga is.
A sziklák között énekelni kezdett. Ezen a nyáron sokat énekelt. Azelőtt csak dalolta a nóták szavát, ahogy régente megakadtak a fejében. Most felfogta, hogy azok a szavak szerelemről beszélnek. Könnyebb lett tőlük a titka, mintha valamit meggyónt, valamit kiénekelt volna velük abból a nagy forróságból, ami a mellében szomjazott. Este az őrházban Péter előtt is énekelt. Énekelt akkor is, amikor Andrást várta. És az erdő tele lett szerelemmel. Aztán nekiszaladt a meleg bozótnak, mintha ölelést keresett volna a sok kapaszkodó, indás ág között. A patak partján lefeküdt a földre. Nem ivott, csak a víz színén tartotta a száját. Soká, soká, mert az ajka szerette a kis hullámok nedves lüktetését. Ilyenkor is Andrásra gondolt és a vére vörösen, égőn nevetett fel a testében. Aztán beletörölte a mohába az arcát és amelyik virágot elérte a fogával, azt leharapta a száráról, mintha telhetetlenül az ajka között akarta volna érezni annak a nyárnak minden virágát.
Valahol, valakinek a lépte alatt egy kis kő indult le a hegyoldalon. Jella felszökött a földről. Forró napfény, forró, ujjongó napfény csapott át az erein.
--- Szeretsz? --- kiáltotta bele az erdőbe és féktelen odaadással rohant a legény karjába.
Szép és bűnös volt rezes vad hajától a talpáig.
--- Szeretsz? --- Egy pillanatig felágaskodott, mintha bele hallgatóznék az András lelkébe. Aztán hozzátapadt, ráfonódott, akár egy szomjas erdei növény. Fojtogatón, szorosan, mintha homályos vágyódásában azt az elérhetetlen közelt kereste volna, amely mindíg épp olyan messze marad, mint az elérhetetlen távol. Égő homlokát a legény vállába fúrta, feltépte a zubbonyát, az élő szívét akarta. Még közelebb. Megszűnni. Egy lenni vele. Beleömleni a testébe, bele a vérébe. Átfolyni az erein. Mindent látni a belsejében, ami megfoghatatlan.
--- Hát igazán szeretsz? Hát mondjad már... Érezte, hogy András szája mosolyog az ajka felett és a nagy közelségben látta, hogy a szeme is tele van meleg mosolygással, mégsem értette meg a hallgatását. Csak két hatalmaskodó karjának a szorítását értette, mert az erős volt és olyan szépen fájt neki.
Soká álltak mozdulatlanul, mintha szegény tudatlanságukban attól féltek volna mind a ketten, hogy ha eleresztik egymást, egyszerre megint sötét messzeség támad közöttük.
--- Még ne... még ne... És a férfi nyaka körül tartóztatóan kulcsolódott össze az asszony két keze. Szempilláinak az árnyéka kéken nyúlt el az arcán, homloka mögött zsibbadt csodálkozás terjedt... Eddig azt hitte, hogy csak gyűlölni lehet olyan nagyon, mint aminő nagyon ő most szeretett.



XXV.



Az őrház udvarán egy istállólámpa állt a földön. Kis időközönként egyenlőtlen fejszecsapások reccsentek bele a csendbe. A lámpafényen forgácsdarabok pattantak át. Benn a félszerben Péter fát vágott.
András hirtelen megállt. Mióta jella az övé lett, sok mindent elfelejtett, amitől azelőtt nem nyughatott, sok minden pedig még nem jutott az eszébe. És most... így egyszerre... Szánakozva nézett a félszer felé...
Odabenn egy pillanatra csend lett. Péter köhécselt. Újra kezdődtek az erőtlen fejszecsapások.
Jella megvetően vonta fel a vállát az arcáig és a vén szilvafa sötétjében a legény oldalához lapult. Térde a térdéhez ért.
András nyersen markolta meg a karját és egyetlen mozdulattal tolta el magától:
--- Ne itt...
Jella értelmetlenül nézett rá. A legény olyan parancsoló és idegen volt.
--- Miért bántasz? Hiszen én szeretlek... --- És mialatt mondta, egyszerre gyönge és alázatos lett. Szemét elfutotta a könny.
András mellében nagy melegség mozdult. Szerette a jella gyöngeségét. A karjába akarta volna emelni, hogy elvigye innen, hogy egyedül az övé legyen. Olyan közel hajolt hozzá, hogy a szájuk összeért mikor beszélt.
--- Hát nem érted?... Más itt a gazda. Én csak lopni járok ide. Osztozni. Hazudni.
Jella visszahőkölt a keserű hangtól. Homályosan emlékezett, hogy járt ilyesféle az ő fejében is. Régen. Azelőtt. De mióta a szerelme nagyra nőtt, már nem gondolt a férjével. Hiszen annak jó volt minden úgy, ahogy volt. Hiszen ő nem tudott semmit az egészről.
Két fejszecsapás között Péter kiszólt Jellára a homályból. Andrásnak forróság szökött a fejébe, mintha az a puszta hívás az ő jussába gázolt volna.
--- Akkor vesz el tőlem, amikor akarja! --- És már nem nézett szánakozva a félszer irányába. Kinyújtotta a karját az asszony felé, azoknak az embereknek a szabad, büszke mozdulatával, akik a maguk sík földjén aratnak ezer év óta.
--- Te az enyém vagy. Elviszlek innen.
Jellának felragyogott a szeme.
--- Menjünk. Az erdőn csak mi vagyunk.
András, még jobban magához szorította.
--- Nem oda. Én hozzám. Messzire. Haza. Eljönnél-e? --- És ekkor először érezte, hogy ők ketten mégis egészen össze tudnának tartozni.
Az asszony keze lecsúszott a válláról.
--- Tehozzád? A pusztára?... Mialatt beszélt, a hegyekre nézett.
Nagy csend támadt közöttük és a csendben összecsapott a tekintetük. Egy pillanatig szótalan küzdelemben álltak szemközt, mint két nagy ellenség, aki szereti egymást. Aztán egyszerre, öntudatlan odakínálásban csuklott hátra a Jella feje. Az ajka kinyílt, mintha inni akarna. András nem bírta levenni róla a tekintetét. A pillái nehezek lettek, a szeme részeg. Jella a legény arcán látta meg a saját szépségét. És a teste nem felejtette el többé a csábításnak ezt a mozdulatát. �--sszerezzent attól a veszedelmes új hatalomtól, amelyet a belsejében érzett, amely mindig ott volt, de amelyet ő nem ismert eddig.
Már nem volt gyenge és alázatos. Már nem volt az Andrásé, visszavette magát. András volt az övé. Az asszony lett az erősebb, mert ebben a percben a másik jobban szeretett.
--- Nem, én nem megyek veled... Te maradsz itt velem!... És diadalában vadul nevetett.
A legény a levegőbe bámult, mintha valaminő sebnek a nyomát keresné a jella nevetése helyén.
Többet nem beszélt erről. Sem erről, sem másról. Jella pedig nem bírta meghallani az András csendjét attól a zajos, nyugtalan élettől, amely a saját szívében volt.
Mind a ketten küzdöttek. Egyik szótlanul, a másik hangosan és közben nem tudták, hogy küzdenek. Most már csak az egymás ölelését értették és még akkor is bizonytalanságban, magányosan volt mindegyikük.
Nincs nagyobb út a világon, mint amely az embertől az emberig vezet. Olykor átlátni felette, át is hallani a kimondott szót, de az utat megjárni sohasem lehet.


XXVI.



A pálya fekete és lucskos volt az esőtől. Jella leeresztette a sorompót. Egy tehervonat csörömpölve tolódott át a hegyélen. A mozdonyról lekiáltott valamit a gépész. Hóna alatt kibukkant a fűtőlegény vigyorgó, füstös képe. Egy szénporos, gyűrött őszirózsát hajított az asszony felé.
A virág a sárba esett. Jella nem nyúlt érte, de azért sokáig nézte. Ekkor tudta meg, hogy már ősz van, eddig nem vette észre.
A telet sem vette úgy észre, mint máskor. Hiszen András esténként sokszor ott ült mellette a tűznél. És ő benne még mindíg nőtt a nagy forróság, pedig a jeges szél kemény havat vert az ablaküvegnek. Az alacsony, vak ég alatt, kettős mozdony vonszolta fuldokolva a hóviharban a vonatot. Az erdő eltűnt a zimankós fergetegben. Az emberek nem látszottak ki a bundákból. Az ajtó alatt bejött a hó a konyhába, éjjente pedig vonítottak a farkasok a szakadékban és elnyúlt testtel, lompos, szürke árnyak kullogtak a fehér dermedésben az istálló körül.
Aztán átnyilallott a tavasz a Karszton. A nap aranylépéssel járt a hegyeken és a nedves erdők megszáradtak a nyomában.
Megint nyár lett. Épp úgy, mint tavaly, de ez a nyár nem volt többé a Jelláé. Pedig látszani nem látszott semmi. Ezt csak érezni lehetett.
Kinn az erdőn már apró nesszel hullott le az érett málna az ágról. Az őrház előtt, egy kék, olajos kendőn, paszuly száradt a napban és csörgött, ha szél érte.
Lenn a vízárok táján Péter dolgozott. Egy talpfán térdelt a két sín között és azt a kapcsolócsavart húzta, amely könnyebben lazult meg, mint a többi. Mikor az ösvényen Jella elhajtotta mellette a kecskéket, felnézett rá.
--- Hová mégy már megint? --- kérdezte nagyon halkan, mintha a hangjával akarna bocsánatot kérni azért, amit mond.
--- Az erdőre! --- Kiáltotta Jella ingerülten és ment tovább.
Az ember megalkuvó kis sóhajtással görnyedt a sínre. Zsebkendőjét fájós térde alá gyűrte. Megint neki fogott a munkának.
Jella a kanyarodónál megállt. A mozgóőr jött szemközt, aki a faluban lakott és onnan járt fel a pályára segíteni.
--- Réz András ma nincsen szolgálatban, --- mondotta az ember és a sínre köpött. Az arca ráncos lett, a szája mint egy görbe, vörös seb ide-oda vándorolt a két füle között.
,,Vajjon tud-e ez valamit?" Jellának eddig soha sem jutott ilyesmi az eszébe. És Péter? ,,Majd jobb leszek hozzá" --- gondolta, hogy eltolja magától a nyugtalanságát. Visszanézett. Egyszerre megfeledkezett mindenről. Lenn a pályán egy kékes folt mozgott a napsütésben. András volt. Lassan közeledett. Megállt a két fénylő sín között, ott, ahol Péter dolgozott. Mikor tovább ment, eltakarták a bokrok, nem került többé elő. Jella hiába várta --- és ez nem először történt.
Esteledett, mire a patak hídján összetalálkoztak. A legény a réten át jött, a falu felől. Messziről hallatszott a fütyölése. Az arca tüzelt, a szeme fényes volt. Jella elállta az útját.
--- Honnan jössz?
András mereven nézett rá. Kigombolta a zubbonyát, mintha a meleget akarná kibocsátani, ami a mellében volt. Aztán nekidőlt a híd karfájának és tovább fütyölt.
Jella sohasem látta így.
--- Te ittál...
--- Ittam, --- mondotta a legény, --- de nem eleget, mert még mindíg tudok mindent, ami nincs jól. --- És keserűen nevetni kezdett.
Az asszonynak eszébe jutott, hogy milyen régen nem hallotta őt nevetni.
A híd alatt már sötétedett a víz. A réten egy kis parasztleány libákat hajtott a falu felé. Egy boglya mellett gereblye volt a földbe szúrva. Jella hirtelen visszaemlékezett. Itt beszélt először Andrással, akkor nap, mikor Péternek kifogyott a dohánya és a sarló is eltört. A boltban egy ember kaszafenőt vásárolt és beleverte a fejét az állatcsengőkbe. Az ivóban valaki az asztalon könyökölt és egy barnaképű nagy leány várta, hogy mit rendel. Jellának úgy rémlett, megint látja azt a leányt. Most is a csípőjén tartja a kezét.
Gyanakvóan nézett a legény arcába.
--- Beszéltél vele?
--- Kivel? --- András nem értette mit akar.
--- Vele. A korcsmárosék cselédjével.
--- Hiszen ő adta elém a bort.
Jella szeme kitágult, mintha többet akarna látni, mint amennyit lát... A szája kemény lett, az arca eltorzult valaminő sajátságos fájástól, ami hirtelen beleharapott a húsába. Nagy, idegen irígység jött rá, ami nem a gondolatában volt, hanem a testében. A torkát fojtogatta, belülről a mellét marta. Kínjában a tenyerébe ásta a körmét. Lehelete az András arcát érte.
--- Megfojtalak, ha mást szeretsz... --- És még egyebet is mondott, sokat, érthetetlent. Nem tudta, honnan jöttek a szavak a szájába, csak jöttek és neki kellett mindent mondania, ami bugyborékolva kavarodott fel a vérében.
A legény egy pillanatra nyitott szájjal nézett rá, aztán észrevette magát és összeharapta a fogát. Nem azon csodálkozott, amit Jella mondott, az asszony elváltozott arca lökte mellbe.
Szélesen, nyiltan kelt benne a harag, mint a vihar otthon a rónán. A jobbkeze lassan ökölbe szorult. És mindazt, amit érzett, egy szóban kiáltotta a Jella szeme közé:
--- Te idegen, te!... --- Szabadulni akart. Csak azért is! Ment vissza a korcsmába.
Jella meghökkenve nézett utána. Nem merte követni. Félt tőle és jobban szerette, mint valaha.


XXVII.



Virradt már, mikor András hazafelé indult. A hegyek hajnali párákban álltak derékig, a kövek nedvesek voltak a harmattól. A legény nehéz lépéssel ment, az arca gödrös volt, a szeme tiszta. Nem ivott egy kortyantást sem egész éjjel. Nem is szólt senkihez, csak ült a korcsmában és fizetett a petroleumért, amely a lámpában elégett. Mikor az erdőbe ért, egyszerre megállt. A cserjésben valami madár nehézkes szárnycsapkodása hallatszott, mintha menekülve akarna felszállni. Aztán csörtetés jött a nyomába és a sűrűből egy hosszúszörű, kiéhezett kutya futott elő. Egy fehér juhászkutya, olyan, amilyent András itt a hegyek között nem látott soha.
�--nkénytelenül füttyentett neki.
A kutya egynéhány ölnyire lódult még a nagy gyorsaságtól, aztán előrefeszített lábbal csúszott valamelyest a hirtelen megállásban. Visszakanyarodott és lelapulva, ferde testtel kúszott a legényhez. Az orra nedves és fekete volt, a szeme barna, mint a dohánylevél. András lehajolt hozzá, lompos fülén lassan húzta végig a kezét és mialatt nézte, olyasfélét érzett, mintha sírni tudna, nevetségesen sírni egy kóbor juhászkutya miatt.
--- Sajó te... Sajó kutyám... --- Maga sem értette, hogyan jutott ez a név az eszébe, de mikor kimondta, két öklét keservesen a szemének szorította. És úgy, lehunyt szemmel egyszerre hazalátott az aranyasztagos nagy alföldi rónaságra, ahonnan neki el kellett jönnie... Otthon már bizonyosan learatták az életet. Szinte érezte a meleg termés érett szagát, szinte hallotta a tücsköket a tarlón. Kolompolásos csend... És az ember még az Úristenhez sem emeli fel a fejét: a pillantás, a hatalmas sík földön át egyenesen megy bele az égbe, az Úristen szemébe. Nem állja az útját semmi, csak egy fényes hasítás a kékben, a falusi templom bádog tornya. Mozdulatlan akácok, elszórt kis tanyák, a gulya, a ménes, fehér juhászkutyák...
Valami összemarkolta a torkát... Káromkodni szeretett volna egy nagyot, hogy bedőljenek körülötte a hegyek. A komondor, mintha megértette volna, csaholni kezdett, farkával a földet verte, aztán felugrott a levegőbe és végignyalta az András állát.
A legény elkapta előle a fejét, de azért az arca mégis felderült.
--- Sajó te... --- mondotta sokszor egymásután --- Sajó kutyám... --- És az ember és az állat úgy mentek odébb, mintha összetartoznának.
Túl a hídon, ahol az erdő alatt már ritkulni kezdett a sűrű, Jella ült egy kidőlt fán. Egész éjjel nem aludt. Mikor derengett, kiszökött a házból. Azóta Andrásra várt. Amint meglátta, lehajolt és úgy tett, mintha rőzsét szedne. Aztán mást gondolt. Eldobta a a gallyakat, megindult a legény felé. Lassan, fojtott lépéssel ment, mint egy szép erdei állat, amely ugrásra készül. Egymásra néztek. András fáradt, türelmetlen pillantása lefegyverezte egy percre az asszonyt. Szeme nedves lett a szemrehányó éhes szerelemtől. �--sszegörnyedt, mintha kéregetne.
--- Ne légy rossz hozzám...
A legényt nem indította meg a jella ellágyulása. Már elmúlt az az idő... Részvétlenül, szinte indulatosan állt előtte és olyan magasan tartotta a fejét, hogy a felkelő nap belesütött az arcába.
Jella válla megremegett. Hiába alázta le magát. Hirtelen megváltozott a tartása.
--- Majd kellek még! --- és fenyegetően előrelépett. Mintha meg akarta volna mutatni a hatalmát a legénynek is, magának is, lassú, sötét mosolygással eresztette hátra a fejét.
András arcán ingerült fáradtság ült ki. Elutasítóan emelte fel a kezét:
--- Hagyj békét...
De a hangja tompa volt és Jella megérezte benne a diadalát. Nagy barna szemében megolvadt a töredezett arany, a dereka visszacsuklott. Asszonyi ösztönében megtalálta újra a csábítás mozdulatát és ebben a mozdulatban egy egész élet küzdött a boldogságért. A szája kinyílt. Nevetni tudott volna, kiáltani, hangosat... Hatalmába vette a legényt és mintha zsákmányt ragadna meg, a nyaka köré fonta a karját.
--- Hát mégis szeretsz! --- Gyönyörűségében úgy hallgatta az András szíve dobogását, mint azoknak a köveknek a láthatatlan rohamát, amelyeket ő maga taszított a szakadékba.
A legény küszködő ellenszegülésében szaggatottan lélekzett. Egyszerre nem látott többé. Vakon kapta át az asszony derekát. Kétségbeesetten szorította a mellére, mintha az ölelésben akarta volna elpusztítani, hogy ne legyen többé...
Magasan az erdő felett, a sziklaélen egy hegyi paraszt kapaszkodott a havasi legelő felé. Kicsinek látszott és az ember is, a kaszája is egészen fekete volt, amint egy pillanatra a nap tűzkorongja elé került. Jella babonásan borzadt össze. Eszébe jutott valami. Lenn, régen a falujában, a korcsma küszöbén, kártyát vetett neki egy cigányasszony. Az egyik kártyán csúnya kaszás állt és az asszony azt mondta, hogy ez a halál.
András is nézte az embert, de ő csak egy munkás parasztot látott, aki ment előre az új nap felé.
Egyenlőtlen lépéssel indultak odébb az erdei ösvényen. Nem szóltak egymáshoz és a csend csak úgy magától ellenséges lett közöttük.
A legény füttyentett. Az asszonynak eszébe jutott, hogy mit is keres közöttük az a fehérszorű, idegen kutya. De András nem felelt a kérdésére. Hiába szólította. Hozzája nem volt a legénynek egy szava sem, pedig mikor a töltésnél elváltak és Jella visszanézett, tisztán látta, hogy lehajolt és mondott valamit a kóbor kutyának.


XXVIII.



A nagy fehér sziklafalon kiégtek a füvek. A szakadék felett egy költöző madár szárnya csapott bele a csendbe.
András ekkoriban elkerülte az erdőt. A korcsmában sem látták többé, Péter háza előtt sem állt meg annyiszor, mint régen. Ha nem volt szolgálatban, oda ment, ahol már semmi sem nőtt, de az ember szeme legalább messzire elláthatott.
Szürke horpadások. Lecsüngő sziklák. És a tikkadt, csontfehér vízmosásban szakadatlan halk pergéssel egyre csúszott a kavicstörmelék a mélység felé.
A legény a tenyerébe hajtotta az arcát. Ilyenkor úgy tetszett neki, a búzavetésben hallja a szél járását. Néha-néha fenn a hegycsuszamlásban egy laza kő indult. A kutya felemelte az orrát. András is odanézett és örült, hogy nem ember az, aki zajt ütött.
Megint csend lett. Csak a kavics pergett bele halkan, halkan a nagy magányba.
Mióta András és a fehér komondor összetalálkoztak, nem szakadtak el egymástól soha. Ha vonatot jelzett a harang, a kutya az őrház előtt állt feszülten, mintha ő is szolgálatban lenne. Vonalbejáráskor a legény mellett kullogott a pályán, estefelé pedig, mikor András a töltés partjáról az árokba lógatta a lábát, Sajó mellette ült és nézett mereven egy irányba, mint a gazdája. Nagy ritkán összehajoltak, mintha titkokat mondanának egymásnak, aztán megint elmúlt vagy egy óra és sem az ember, sem az állat nem mozdította meg a fejét.
Egy napon Jella már jó ideje figyelte őket. Egyszerre csak beszéd hallatszott a tájékukról. Az asszony nem értette, kihez szólt András. Őt nem láthatta a bokroktól, kívüle pedig nem volt senki a tájékon.
�--nkéntelenül a levegőbe pillantott, mintha ott keresne valakit.
Az acélkék égen fecskék gyülekeztek. Mint a parittyakövek, sebesen surrantak össze. Billenő szárnyuk alatt apró testük fehéren cikázott a napban.
Ebben a pillanatban tisztán hallatszottt az András hangja:
--- Elhúznak ezek is...
Most már világos lett az egész. Jella átugrott a sínek felett, két kezével megmarkolta a legény vállát:
--- Miért beszélsz a kutyáddal, mikor velem mindíg hallgatsz? --- Olyasfélét érzett, mint multkoriban a hídnál, mikor a barnaképű leány az eszébe jutott. Ellenségesen nézett az állatra. Bántani akarta volna, elkergetni, hogy ne lássa többé András mellett. Egyre erősebben markolta a legény vállát és mert nem felelt, meglökte a térdével:
--- De hát miért szereted?
András a tenyerébe fogta Sajó nedves, fekete orrát és maga felé fordította a pofáját. Csendesen, szomorúan mosolygott, aztán hirtelen olyan mély lett a nézése, mint az első időkben, mikor Jella azt hitte róla, hogy határtalan messzeségbe lát el.
--- Hogy miért szeretem? --- mondotta vontatottan, mintha csodálkoznék, hogy ilyesmit kérdezni is lehet. Gyanutlanul nézett az asszony szeme közé:
--- Otthon minálunk ilyen kutyák vannak az Alföldön...
Jellának megrezzentek a pillái. Belülről megint megmarta a mellét valami irígy harag és mert nem pusztíthatta el azt az idegen kutyát, gyűlölködve félrerúgta András mellől.
A legény talpon állt. �--kle felemelkedett, mintha ütni akarna. De jella nem várta be, ijedten futni kezdett.
András csak egyet lépett, aztán megállt, erőszakosan összefonta mellén a karját, mintha saját magát akarta volna megfogni, hogy ne mozduljon a helyéből. Kérlelhetetlenül meredt az asszony után és abban a pillanatban, amelyikben már nem történt semmi, láthatatlanul, hangtalanul valaminek vége lett.
Este hiába várta őt Jella a Péter háza előtt. És az erdőn is hiába várta. A legény nem ment utána, pedig már olyan kevés meleg napja volt az ősznek.
Éjjente hideg szél fújt át a hegyélen. A felhők lejöttek az őrházig. Az ember beléjük nyúlhatott a kezével. András leakasztotta a báránybőr bekecsét a szegről. Fázott és nem bírt felmelegedni még a tűzhely emellett sem.
Az utolsó tehervonat már befordult a déli alagútba. Zárólámpájának vörös fényét felszippantotta a sötétség. András bement a házba. Leült a tűzhely mellé. A nedves fa pattogott. Sajó lassan lélekzett a nyirkos csendben. A legény fázott. A csontjai fáztak, a foga összeverődött. Új hasábot vetett a zsarátnokra. Mozdulatánál felcsúszott a kabátja újja. A szeme megakadt azon a kék vonallal rajzolt szíven, amit huszár korában egy sváb baka égetett a karjába. Emlékezett a baka arcára, széles volt és szeplős és a keze is szeplős volt. Négy hatost fizetett neki. Áldomást is ittak a zabosládán, táncoltak is hozzá, olyan nagyon, hogy András beleverte a fejét az istállólámpába. A kincstári lámpaüveg összetört. Az ő homloka vérzett... Most egyszerre újra fájni kezdett a régi ütés. Mintha még ma is szédülne tőle a feje...
Másra akart gondolni. De megint csak a katonasor jutott az eszébe. A sárga lópokróc, melyet a goromba őrmester kiégetett a pipájával. Kárörvendő huszárpofák. A kaszárnyaablak repedt üvegje. Mindenféle, ami rég kiment a fejéből. Aztán hirtelen arra a napra emlékezett, mikor hazaeresztették a falujába. A piros sipkát is elvihette magával. A sarkantyúja pengett, az új csizmája kopogott és egy leány olyan szépen nézett utána az alsó soron.
András visszakapta a fejét. Egészen egyedül volt, mégis mintha a Jella arca tolódott volna eléje a tűzfényből. Végigtörölte a homlokát... De hiszen Jellának nem igért ő semmit...
Megint zavaros lett az egész. A szegletben vastag füstöt látott kelni. A levegőben csengést hallott. Hogy a fejéből jött-e a csengés meg a füst vagy máshonnan, maga sem tudta. Felállt. Körben kezdett járni a konyhában. A füst elmúlt a szegletben, a csengésnek is vége volt. A kutya körme megcsikarta a téglát, amint nyújtózott. Az állat lustán, álmosan követte nyomon a gazdáját, olyan közel hozzá, hogy a csizmája sarka mögött kapkodnia kellett az orrát.
Andrással émelyítően forogni kezdett a ház, de ő azért csak ment és csökönyösen nézett a levegőbe, mintha valamit keresne, amit elveszített.
--- Az a csengés az előbb?... Hátha harangjelzés volt?...
Bizonytalan, lázas mozdulattal gyujtotta meg a kézilámpában a kanócot. Felrántotta az ajtót. Egy pillanatig szabad mellel állt a küszöbön.
Az éjtszaka tele volt fagyos sivalkodással. Az erdő hallatszott a sötétben, mintha zuhogó, vad víztömeg csúszott volna át rajta.
A legény, szél ellen menni kezdett előre a vágányok mentén. A lámpa bádogbordái között ingó, kemény fénydarabok estek a kövekre. András árnyéka lebillent a töltésről, beleért a szakadékba, fordult és idétlenül nőtt meg a sziklafalon. Szemközt, az ég alatt, tátott szájjal kúszott előre a nagy hegy és nyelte maga előtt a síneket. A legénynek ekkor hirtelen úgy rémlett, hogy valaki futva jön mögötte. Magasra emelte a lámpát, visszanézett. De a sűrű feketeségben csak egy fehér szakadás mozgott felé. Sajó volt.
Andrásnak kitisztult a feje... Az északi alagútnál állt, amelyen át haza, ő hozzá, az Alföld felé lehetett elmenni... Az órájára nézett. Eszébe jutott, hogy az utolsó éjjeli tehervonat rég bejárt. Még a mozdonyszámra is emlékezett.
--- Háromezerháromszázhuszonhét...
Mire a házba ért, a tűz nem égett többé. Megkísérelte, hogy felélessze, azután azt is abbahagyta. Úgy sem törte már a hideg, inkább melege volt. A fejében doboltak az erek. Az ágy szélére ült és a csizmáját nézte. Szerette volna lehúzni, de nem bírta elszánni magát, hogy a lábát mozdítsa.
--- Háromezerháromszázhuszonhét...
A számok szakadatlanul görögtek a homloka mögött. Szétváltak és megint másként álltak egymás mellé. Sorakoztak, mint a katonák. Mikor jobban odanézett, piros sipkájuk volt és a falun mentek át és az alsó soron utánuk nézett egy leány.
A legény teste kimerülten hajolt előre, keze pedig még mindíg mozdulatlanul csüngött le kétoldalt a térde mellett. A vér beleszaladt a duzzadó erekbe. Elzsibbadtak a tagjai.
Sajó nyugtalanul nézte őt. Időnkint fájdalmasan vonított és végignyalta a gazdája tüzes kezét. De András nem vette észre, lázas szemmel meredt a levegőbe, mintha egyes-egyedül lenne a házban.
Magányos kínjához kevés volt a pusztai kutya, valaki más is kellett volna neki onnan hazulról...
Kinn szürkülni kezdett a reggel. A mozgóőr megzörgette az ablakot.
A legény előrebukva, eszméletlenül feküdt a földön. Sajó lekonyított füllel, mozdulatlanul virrasztott fölötte.
...András rövidesen fennjárt megint, de a helyettes ember, akit az állomásról küldtek, még mindíg nem ment el. Jella szomorúan kóborolt a legény háza körül. Befutott hozzá. Vitt neki tejet, aztán megint ment nyugtalanul, mintha kergetnék. Sehol sem találta a helyét, mióta nem lehetett egyedül Andrással soha.
Egy este a félszernél állt, mikor a töltésen hangokat hallott. A férfiak maguk között beszéltek. Valamelyik azt mondta, hogy Réz Andrásnak írás jött. Hazamehet szabadságra...
Jella megkapaszkodott a deszkafalban. A torka összeszorult, nem bírt nyelni. A szíve nehéz lett, úgy érezte, hogy leszakadt, aztán nagy, rémült zuhanással esni kezdett a belsejében... Erőtlenül támasztotta fejét a falnak és a szívétől lassan megtudta minden csepp vére, hogy András el fog menni tőle.


XXIX.



Messze a hegyekben vihar vajudott reggel óta, de az erdő még mozdulatlanul állt, mintha a nyomott levegő megkötötte volna az életét. Valahol a fák között egy fenyőtoboz esett le tompa, visszaugró nesszel. Az érdes napfényen át apró, száraz aranytűk hullottak a toboz nyomába és az esésük hallatszott az ijedt, várakozó csendben.
A hegyélen végigborzongott a vihar előszele... A fenyvesben inogni kezdtek a fák. Nehéz zöldjük lassan himbálózott. Aztán a törzsek mozdultak reccsenve, aztán mintha a föld alatt emelgették volna a gyökereiket, hullámzott a moha.
Jella felkapta a fejét és Andrásra nézett.
Régen nem voltak maguk között, egyedül. Azóta, hogy Jella a komondort bántotta, sohasem szólt hozzá a legény. Az a harag, amely akkor támadt benne, kihűlt, de megkeményedett és elválasztotta őt az asszonytól. Most is úgy állt előtte, mint egy idegen, pedig ebben a percben mind a ketten ugyanazt gondolták.
Jella őrölő nyugtalanságában nem is bírt mást az eszében tartani. Egyre az kínozta, amit a félszernél hallott. Andráshoz hajolt. Most, amikor a legény oly közel volt hozzá, hogy a kezével elérhette, nem lehetett azt felfogni, hogy elmenjen tőle. A hangja lágy lett és meleg:
--- Úgy-e nem mégy el innen?
A legény megkönnyebbülten sóhajtott. Erről akart ő is beszélni, de nem tudta, hogyan kezdjen bele. Jella felé fordult. A szolgálati zubbony lógott rajta. Az arcát megviselte a sok láz. Fáradtan nézett az asszony égő szemébe. Szeretett volna békével menni innen. Mikor megszólalt, nem volt öröm a hangjában, csak a nagy elhatározás nyugalma.
--- Elmegyek, --- mondotta egyszerűen, --- jobb így mindenkinek.
Jella csak az első szót hallotta. Görcsösen markolta össze mellén a lobogó ingvállat.
--- Hát elmégy... --- Lassan, ijedten bólintgatott maga elé. Hát igaz... Egyszerre olyan szegény és árva lett, mintha megint egyedül maradna a világban. Elfeledett, régi szavak jutottak az eszébe... Valamikor sokat mondta őket. Gyámoltalan, jó régi szavak.
--- Majd visszajön... --- Halkan, habozva beszélt önmagának, mintha félne, hogy most mindjárt elveszik tőle ezt is. De András nem mondott ellent és Jella merészebb lett. Már egészen bizonyosra vette azt, amiben reménykedett.
--- Ugy-e visszajössz? Nem sokára? És szeretni fogjuk egymást, mint azelőtt?... És szeretni fogsz ott is! Mindíg! Mikor nem látsz, mikor másra nézel...
Ettől a gondolattól elsötétedett az arca. Megint érezte a testében azt a maró irígységet, ami úgy fájt, hogy kiáltani lehetett volna tőle. Kétségbeesetten rázta meg a fejét.
--- Nem!... Még sem bírom. Itt kell maradnod Andrija. Elpusztulok én tenélküled.
A legény öklére támasztotta az állát és a földet nézte. Érezte, hogy az asszony nagyon szereti őt, de nem tudott már hálás lenni érte. Hiába kényszerítette magát, hideg üresség volt a szívében, amelytől csak a saját életére bírt gondolni. Nem kellett neki többé Jella féktelen, kínzó szerelme, szinte ingerelte őt. Azt szerette volna, hogy vége legyen az egésznek és tudatlan önzésében úgy képzelte, hogy vége is lesz, ha ő elmegy innen.
Sokáig hallgattak és közben Jella keze tehetetlen kis mozdulattal egyre-másra emelkedett és esett vissza a térdére.
--- Andrija!... Teremtőm, de hát miért jött ez így? Hiszen én nem tettem mást, én csak szerettelek...
A legény felrezzent. Ettől a hangtól megolvadt valami a belsejében. Megszánta azt, akit nem szeretett többé. Mondani akart volna neki valamit, ami jó legyen és még se tegyen rosszat. Végtére is szótlanul tette a kezét az asszony vállára. Jella utána kapott és mohón a szájára szorította, mintha magába akarta volna szívni, hogy többé semmi se választhassa el őket egymástól.
--- Andrija... Andrija... De nem tudta megmondani azt, amit érzett. A szemét elfutotta a könny.
--- Úgy félek valamitől...
A legény a mellére húzta az asszony fejét, hogy ne lássa sírni és darabosan símogatni kezdte, mint egy beteg kis állatot, amelyet meg szeretett volna gyógyítani, mielőtt elmegy, amelyet el szeretett volna altatni egy kicsikét.
Körülöttük süvöltve járt a szél az erdőn. A nagy mozgalomban csak ők ketten álltak mozdulatlanul. Közel egymáshoz, mégis magányosan. És a legénynek ekkor egyszerre úgy tetszett, mintha ez az óra nem először lenne, mintha már máskor is állt volna így búcsúzva a Jella oldalán. Aztán eszébe jutott, hogy csak a gondolatában történt ez mindannyiszor, ha megértette, hogy nem tudnak ők ketten egymással megélni.
--- Jella, --- szólalt meg fojtottan és mialatt önmagával is, a szavakkal is küzdött, csak egyre simogatta az asszony szép, rezes haját. --- Jella, ne sírj, ha mondom! Hiszen mindíg tudtam, akkor lesz ez csak jól, ha már nem lesz sehogy.
Az asszony megütődve emelte fel az arcát.
--- Tudtad? Hát másszor is gondoltál te erre?
András szomorúan bólintott.
Jella feje csüggedten esett vissza a legény vállára.
--- És én azt hittem, hogy semmire sem gondolsz, mikor hallgatsz... --- Mintha egyszerre az eszébe csapott volna valami, eltaszította magától Andrást és merően nézett a szeme közé:
--- A pusztára mégy?
--- Oda...
Az asszony szemöldöke összeszökött. Egyetlen baljóslatú árnyékot vetett keresztben a homlokán.
--- És a pusztára is gondoltál, mikor nem szóltál hozzám.
--- A pusztára is.
--- Andrija te! --- A melle gyorsan, ijesztően emelkedett. --- Megfojtalak, ha szeretsz ott valakit... --- A gyanakvó harag sötét hullámban szállt a fejébe. Nem volt többé ura a testének. Két kezével a legény szíve felé kapott, tépni, szaggatni szerette volna a húsát, hogy ne kínlódjék csak ő egyedül, hogy a másiknak is fájjon valami. Az arca szinte csúnya volt, a szája vonaglott.
--- Megátkozlak, ha elhagysz. Tönkre teszem az életedet!... Isten engem úgy segéljen!
A legény tekintete megint kemény és érzéketlen lett. Ellenségesen húzódott el az asszonytól. Mindent újra látott benne, amiért nem tudta szeretni, amiért elvágyott mellőle. Már nem okolta magát semmiért, már nem szánta a másikat.
--- Eressz, --- mondotta ridegen, mikor Jella elállta az útját. --- Élni kell és így nem lehet.
Az asszony feleszmélt. Megértette, hogy nem bírja többé Andrást tartóztatni. Felfogta, hogy már nincs felette hatalma és elsápadt.
--- Soha nem tudtam, hogy ilyen erős vagy, hiszen olyan engedékeny voltál mindíg... --- Meghunyászkodottan emelte fel száját a legényhez:
--- Csókolj meg legalább.
András, mintha nem hallotta volna, mereven nézett el a levegőbe.
Jella összerázkódott. Hátra eresztette a fejét. Még ekkor is küzdeni akart, de a régi szép mozdulat nem volt már csábítás, csak szegény alkudozás, csak nyomorúságos könyörgés. Aztán mosolyogni próbált. Aztán lassan elfordult Andrástól és végig húzta két kezét az arcán, mintha megfájdult volna a szája attól a szörnyű utolsó mosolygástól.
--- Nem tudok... Nem tudok többé. --- És egy nagy zokogás tépte meg a mellét.
A legény hirtelen feléje fordult. Nem értette őt. A szédítő magasságok és sötét mélységek világa mindíg idegen volt neki.
Soká mozdulatlanul nézett Jellára és a zúgó erdőn, csendesen elbúcsúzott tőle. Mikor az asszony mérhetetlen kínjában felpillantott, egymás szemében akadt meg a tekintetük.
--- Andrija, adjál valamit, amivel élni lehet. Mondjad hát, hogy visszajössz.
A legény fáradt volt, menni szeretett volna.
--- Visszajövök... --- Elakadt a lélekzete. Miért mondta ezt? Hiszen nem akart ő ide visszajönni. Azt hitte, hogy hazudik és megvetette magát érte. Tagadóan nézett Jellára, de az asszony, aki mindíg gyanakodott, most kétségbeejtően hitt neki. És András nem merte elvenni tőle ezt az egyetlen hazugságát, mert bizonytalanul, homályosan olyasfélét érzett, hogy több jót adott véle, mint mindazzal, ami közöttük valaha igaz volt.
--- Áldjon meg az Isten...
Többet nem szóltak egymáshoz. Este Jella magányosan állt a töltésen. Messze a sínek felett egy kis lámpafény ingott, távolodott az alagút felé.
Valaki elment.


XXX.



Nehézkesen, lassan ketyegett az óra az őrházban és a hangja úgy hangzott, mintha olvadt ólom csepegett volna belőle a földre.
Jella fejében tompa zavar volt, amelytől gondolkozni sem tudott és a mellében olyasfélét érzett, mintha egy nagy ütést kapott volna, amelynek a fájását még nem tudja felfogni. Megsebesült és nem mert a sebbe nézni. Szinte félt attól a perctől, amelyben minden az eszébe fog jutni. Néha úgy rémlett neki, mintha ő is elment volna innen és másutt lenne, valahol messze, ahonnan nem bír visszatalálni saját magához.
Lélektelen szemmel üldögélt a tűzhely mellett. Hallgatta az óra ketyegését. Aztán fásultan felállt, az ablakhoz ment, megkapaszkodott a piros kis függönyben, sokáig értelmetlen erőlködéssel szorította a markába, hogy szinte belefáradt és közben nézte az esőt. Az ablaküvegen akár az olaj, sűrűn csúszott le a víz. Az erdő felé egyenletesen estek a cseppek, mintha sok-sok nedves drótszál feszült volna az ég és a föld között. Fényes esőszálak és Jella egyszerre azt képzelte, hogy börtönben van. Felrántotta az ajtót. Neki szaladt a zápornak, mintha el akarta volna tépni a dróthálót, hogy megint szabad legyen.
Az ázott erdőben lassabban járt. Ingválla lucskosan tapadt a melléhez, fejében könnyebb lett a köd. Odakinn a fák alatt közelebb volt hozzá az András emléke. Valami ottmaradt belőle a fák között. Az erdő, mely annyiszor kihallgatta a szerelmüket, megismételte zúgásában a régi szavakat.
--- Andrija... hiszen én szeretlek...
Csak ennyit bírt gondolni. Csak ennyit tudott bizonyosan. A többi zürzavaros, nyugtalan félálom volt.
Egy napon aztán felébredt. A kecskéivel járt a hegyoldalban. A mezítelen gyökerek között piros gombák világítottak. Az őszi napban egy berkenyebokor vérzett a sziklafalon. Jella a sűrűbe figyelt. Már régen hallott valami neszt a bozótban, mikor egyszerre mozogni kezdett a cserjés alja. Soványan, sárosan Sajó kúszott a földön.
Jella lélekzete elállt, mintha kísértetet látna. Mereven bámult az állat mögé. De nem jött ott többé hozzá senki az erdőn át. Elborult a szeme, aztán kárörvendő gyűlölettel nézett megint a pusztai kutyára. Most megüthetné, elemészthetné, hogy nyoma se maradjon. Az arca kegyetlen lett, a keze olyan mozdulatot tett a levegőben, mintha késsel, hirtelen elvágna valamit.
Sajó szomorúan lógatta a nyakát és nyöszörögni kezdett. Ettől a hangtól lecsuklott a Jella karja. Egészen ilyen nyöszörgést érzett ő is a mellében.
--- Téged is itthagyott. Téged is... --- és egyszerre nagy közösség támadt a magányos asszony és a gazdátlan állat között.
--- Sajó te... Sajó kutyám, --- dadogta, úgy, amint Andrástól hallotta. És mikor a kutya a térdéhez dörgölődzött, elfelejtette, hogy a pusztáról való, elfelejtett mindent, már csak azt tudta, hogy az Andrásé volt és mintha az állat bundás fején a legény kezenyomát keresné, hozzászorította az arcát. Egyszerre felzokogott. Ekkor fogta fel annak az ütésnek a fájását, amely eddig csak tompán sajgott a lelkében...
Sajó a Jella kutyája lett. Sajóval beszélni lehetett. András is beszélt vele és az asszony sok mindent elmondott neki. Péterhez nem szólt. Alig is látta. Az embernek meggyűlt a dolga. András helyettese járatlan volt, az ő vállát nyomta a felelősség és elfáradt tőle. Este a konyhában olyan mozdulatlanul ült a lócán, mint egy pihenő gép.
Jella örült, hogy nem kérdezett soha semmit. Sírni tudott volna, ha beszélnie kellett. Fellélekzett, mikor magára maradt.
Kinn lépések kerülgették a házat. Csengő, apró kalapácsolás közeledett a síneken. Nem emelte fel a fejét. Úgyis mindegy volt minden. Mire Péter bejött a szobába, lehunyt szemmel feküdt az ágyon, mintha aludnék. Virradatkor lábujjhegyen lopódzott ki az istállóba. Hívta Sajót, hajtotta a kecskéket. Sietett, mintha valaki elé kellene mennie, mintha futnia kellene valami elől. Olyan nehéz volt a szenvedése, hogy el szerette volna dobni magától, mint munka után a kapát, ha már nagyon elfáradt.
�--sszegörnyedve ült és halkan nyöszörgött az erdei csöndben. Féktelenül rohant a szakadékos lejtőn és bele kiáltotta kínját a szélbe. Soha sem hitte, hogy így lehessen szenvedni, mikor az ember se nem éhes, se nem beteg, se nem fázik. A teste lefogyott, az arca beesett és mintha az a nagy tűz, mely azelőtt a szemében égett, pusztító, füstös nyomot hagyott volna rajta, szomorú árnyékok sötétlettek a pillái alatt.
Szeptember elmúlt. Egy este Péter a kézilámpa mellett az asztalra dőlve olvasott.
--- Andrástól jött, --- és kedvetlenül dobta el az írást.
Jella az ajtófélfának támaszkodott. Visszatartotta a lélekzetét, mintha attól félt volna, hogy még az is elárulhatná.
Péter újra kezébe vette a levelet.
--- Megint beteg. Azt szeretné, ha otthon hagynák egészen.
Az ember csendes hangja, mint elviselhetetlen, éles zsivaj szaladt bele a Jella fejébe. Nem értette, hogyan bír olyan egyenesen megállni, mikor a küszöb süpped alatta. A szája mozogni kezdett.
--- Hát már vissza sem akar jönni?
--- Azt írja, --- mondotta Péter elkeseredetten, --- pedig, Isten látja lelkemet, úgy szerettem azt az Andrást, mint a fiamat.
--- A fiadat! --- Jella egy darabig értelmetlenül nézett rá, aztán lehajtotta a fejét. Egyszerre fáradtnak érezte magát, mintha ő is olyan öreg lenne, mint Péter, mintha már eleget élt volna, mintha nemsokára meg kellene halnia.
Éjjel megint nem bírt aludni. Kinn nehéz tehervonatok jöttek-mentek. A lámpák tántorgó fénysávokat vetettek be hozzá a szobába. Nyitott szemmel feküdt. Nézte a fénysávokat, amint keresztülbotlottak az asztalon, az ágytakarón, a kezén és a falon át kiszaladtak a sötétbe. A jelző harangok mindíg újra csöngeni kezdtek a háztetőn. Mindíg újra lomha, fekete kocsik tolódtak el. A lelógó kapcsok és láncok csörömpölve ütődtek a talpfákhoz.
Milyen kegyetlen és hosszú volt az éjtszaka. Egy pillanatra megrázta a gyorsvonat az őrházat. A repülő szikrák elnyúló tűzvonalából égő gyíkok lettek az ablak előtt. Aztán szinte megsűrűsödött a sötétség és a csend. Jella a szájára szorította a tenyerét, hogy ne kiáltson. Úgy fájt a homloka, mikor egy-egy szegény gondolat megmozdult mögötte.
,,Hát nem akar visszajönni"... Lehunyta a szemét, fáradt volt, hogy a könnyeit letörölje. Elaludt. De egy fúró tovább dolgozott a fejében, forgott szakadatlanul, könyörtelenül és ő hánykolódva küzdött vele álmában. Reggel, mikor felrezzent, ijedten bámult a mennyezetre. Csak egy percig tartott, hogy nem tudta, mi az, ami mindjárt fájni fog...
Péter az ágyon feküdt és aludt. A szolgálati szobában a mozgóőr pipált. Jella szótalanul ment el mellette. Indult előre a pályán. Az alagútból visszanézett, aztán egyre gyorsabban szedte a lábát. A föld hideg volt. A 78-as őrház ablakából utána kiáltott az asszony. De Jella nem értette mit mond, talán nem is hallotta. Még egy fehér kis ház a sínek mentén. Egy fekete vashíd a szakadék felett. Lenézett a mélység vizére, de nem állt meg. A pálya emelkedett. Túl, a fák között piros tető látszott. A sínek szétváltak, egyszerre több lett belőlük és a nagyfejű törpe lámpák között mint a kötőtűk keresztezték egymást.
Az állomás sárga fala keményen vált le a szürke szikláról. Előtte kiégett szénportól volt fekete a föld.
Egy kormosképű ember hordót görgetett az épület mögé. Jella utánaszólt:
--- Itt áll meg az a vonat, amelyik a pusztára megy?
Az ember felegyenesedett és visszanézett, aztán röhögve görgette odébb a hordót.
Jella bement a sárga házba. A pénztárablak mögött egy fiatalember állt szétvetett lábbal. A nadrágja ijesztően szűk volt és amint ásított, az aranyzsinóros gallér kétoldalt nyitva meredezett az állának. Szemtelenül nézett az asszonyra és megkérdezte, hogy mit akar?
Jella jól ismerte ezt a fajta tekintetet, sokszor néztek így rá a legények. Máskor nem bánta, de most indulatos lett. Úgy érezte, hogy annak az aranyzsinórosnak a pillantása valami olyat bántott rajta, ami az Andrásé volt. Végighúzta kezét a mellén. ,,Ez is az Andrásé. Minden az Andrásé. Az övé vagyok." Először szeretett erre gondolni. A teste hirtelen emlékezni kezdett és az emlékektől meggyulladt a vére. �--sszeszedte a bátorságát. Eddig úgy képzelte, azért jött ide, hogy megkérje az állomási urat, hívná vissza Andrást, de mikor egy paraszt embert látott a pénztárablak előtt, aki jegyet vett, más jutott az eszébe.
--- Én a pusztára mennék, --- mondotta sebesen és nagy vágyódásában elpirult. --- Hol kell ott leszállni a vonatról?
Az aranyzsinóros vállat vont.
--- Azt bizony nem tudom. Arrafelé sokszor áll meg a vonat.
Jella tanácstalanul bámult a levegőbe. Egyszerre végtelenül nagy lett előtte a puszta. Hiszen ő még csak az András falujának a nevét sem tudta. És a gondolata eltévedt, ahogy a legényt kereste a világban, amelyet ő sohasem látott.
Csüggedten indult kifelé. A ház falának egy létra volt támasztva, mikor átbujt alatta, eszébe jutott, hogy ez szerencsétlenséget hoz. Aztán, mert a füstös várószobában padot vett észre, befordult, hogy megpihenjen. A padon egy asszony, meg egy gyerek kuporgott. Közel ültek egymáshoz és szalonnát ettek. Jella körülnézett. A szegletben legyek dongtak a rozsdás vaskályha felett. A mérlegen zsíros petróleumkanna állt, melyre vörös és fehér cédulák voltak ragasztva. A szürke falitáblán meg-megzizzent a félig letépett menetrend papirosa. A gyerek lecsúszott az anyja oldaláról. Egészen leszakította a nyomtatványt és hajót csinált belőle a földön. Jella leült az asszony mellé.
--- Te is elutazol? --- kérdezte nagysokára.
A másik kelletlenül bámult rá, megrázta a fejét.
--- Az ember megy el. Éppen a jegyért fizet meg odabenn. Mi csak idáig jöttünk.
--- A pusztára megy?
--- Mit tudom én, hogy van-e ott puszta. Sok mindenféle van a tengeren túl.
Jella fejében összezavarodtak a fogalmak. Az asszony és a gyerek nevetgélni kezdtek. Hirtelen feléjük fordult megint.
--- Aztán sok időre megy el az ember?
--- Sokra bizony, de hát majd csak elmúlik az is. Ketten várjuk, amíg visszajön. Úgy könnyebb.
Az ajtón bekiáltott az a paraszt, aki az előbb a jegyet váltotta. Az asszony felállt.
Jella utánuk nézett. ,,Ketten várjuk. Úgy könnyebb..." Én egyedül várok... Előrehajolt, hogy még egyszer lássa a gyereket. Kinn a pályán ténferegve jött az aranyzsinóros. Lába alatt ropogott a szénporos föld. Jella nem várta be. Elindult, hogy hazamenjen. Úgysem volt már itt semmi keresnivalója. Reménytelenül, fáradtan tette meg a nagy utat visszafelé.
A berkenyebokrokon piroslott a sok élő bogyó. Egy vadalmafának lecsüngött a gallya a gyalogösvényre. Az is tele volt gyümölccsel. Jella végighúzta kezét a gallyon és nem tudta, mit érez.
,,Ketten várjuk... Ketten..." Sajátságosan fájni kezdett neki, hogy ő egyedül vár. Most jutott először az eszébe, hogy hiszen neki is lehetne gyermeke. �--nző szomjúságában számára a szerelem eddig csak a csókokért, csak a szerelemért volt. És ő ivott csókot, szerelmet telhetetlenül és az András öleléséből nem maradt meg a nagy gyötrődésen kívül, semmi sem...
A melle lihegve zihált, mintha minden gondolattal egy-egy nehéz súlyt emelt volna. Kimerülten állt meg az út mentén és öntudatlan szemmel a fenyves felett egy sziklaszálat nézett, mely magányosan meredt az őszi égnek. Olyan kopár, olyan vigasztalan volt az a szikla. Az elmúlt nyárból még csak egy fűszál sem maradt rajta. Pedig a lejtőn, a bokrokon piroslott a bogyó. Az almafán érett a gyümölcs.
Jella életerős fiatal testében egyszerre világosság lett. Az ősi asszonyi vágyódás beleömlött a gondolatából a vérébe... és a vére ettől az órától kezdve jobban kívánta Andrást, mint valaha.
,,Vissza kell jönnie... Vissza fog jönni..." A régi reménység láthatatlan hullámokban áramlott megint a lelkébe.



XXXI.



Semmi sem történt. Csak az őszi nap sütött ki még egyszer és csillanva ezernyi ezüstszál úszott a levegőben.
Útközben megállt a tél a hegyormokon.
Jella szemében világosabb lett a szüntelen alkonyat és mint hajdan, tele tüzködte a haját a galagonya égő bogyóival. Néha még énekelt is. Magára vette megint a sorompószolgálatot, a postáért is ő ment el a 78-as őrházhoz. Gyorsan, sietve ment és arra gondolt, hogy talán lesz valaminő írásos papír Andrástól. Közben csak úgy megszokásból nézte a pályát és gépiesen verte ki a dudvát a kavicspadka partjáról.
Egy napon azután csakugyan várta őt odaát egy levél. A kezébe vette és a 78-as bíztatta, bontsa hát fel, hiszen neki szól.
Jella zavartan sütötte le a szemét. Hirtelen ingválla nyílásába rejtette az írást és futásnak eredt. Kezével mezítelen melléhez szorította a levelet. A teste égni kezdett azon a helyen, mintha András ért volna hozzá. Csak az erdőben, a csendes fák alatt állt meg újra. Elővette a borítékot, amelyikről azt mondták, hogy az övé. Sohasem kapott életében levelet. Nagy megindultság fogta el, mikor kibetűzte rajta a tulajdon nevét. És ezt András írta. Hálás volt érte, hogy leírta a nevét és megcsókolta a kezevonását. Fínoman nyúlt a borítékhoz, hogy baja ne essék. �"vatosan kezdte bontogatni. Aztán egy fának dőlt, és míg az egyforma sorokat nézte, úgy rémlett neki, hogy a sorok megindulnak a szeme alatt, kifutnak a papirosból és eltévednek az erdőben. A betűket csak rosszul ismerte és a fehér lapon olyan temérdek sok volt egymás mellett, nagyok, kicsinyek, ismeretlenek. Hátratámasztotta a fejét; lebámult a levélre. Olvasni akart volna, mint akkoriban, mikor Péter könyvet adott a kezébe. De így írva egészen mások voltak a betűk. Verejtékes lett a homloka. Leült egy kiálló gyökérre. A térdére könyökölt. Egyre közelebb emelte a szeméhez az András írását, olyan közel, hogy a szájával már elérhette és azért mégis elérhetetlenül messze maradt tőle.
Kétségbeesetten ejtette az ölébe a levelet. Két keze összekulcsolódott felette és hosszú idő után megint imádkozni kezdett.
--- Édes Istenem, segíts...
Nem bírta elolvasni, amit András üzent neki és senkije sem akadt a világon, akinek a szeme elé merte volna tenni. Ki tudja, mi volt az ő számára ezen a papiroson? Péternek nem volt szabad látnia, annak az asszonynak sem, aki az alagúton túl, a másik őrházban lakott. A mozgóőr pedig elmondaná a faluban. És ekkor... Jágoda jutott az eszébe. Csillogni kezdett a szeme. Hogyan is nem gondolt előbb rája. Jágoda, még ha nem is tud olvasni, megmondja, mi van a levélben. Ő többet tud, mint mások. Ő érti azt is, amit az erdő beszél. Ő érzi, hogy mikor jönnek vissza azok, akik elmentek...
Jella felszökött a földről. Nevetni kezdett. Az arcához szorította András kezeírását.
--- Úgy-e szeretsz? Úgy-e azt írod? Úgy-e visszajössz hozzám? --- És mialatt félig futva indult a régi faluja felé, fejében lüktetve beszélt tovább a saját hangja.
--- Szeret. Azt írja... azt, hogy visszajön...
A töltés, az erdő elmaradt mögötte. Már völgynek ereszkedett az ösvény. Megismerte a sziklákat, a kis havasi legelőt, a fákat, a szakadékot. Davorin, a legények, a kecskék jutottak az eszébe, mintha visszafele menne a hajdani életén át és újra látna mindent, ami elmúlt... messziről, homályosan.
Az irtásnál megállt pihenni. Az ég alatt a tagbaszakadt sziklák, mint legelő óriási gulya gázoltak az erdőben. Miközben Jella kisimította a haját az arcából, felnézett rájuk. Egyszerre eszébe ötlött, hogy valamikor azt hitte, hogy a hegyek áthúzódnak az egész világon. És hirtelen úgy rémlett neki, Medve Dusánt látja maga előtt és távolba mutató nehéz kezét is látja nagy mozdulattal a levegőben. --- Ott is puszta van... Ott is... --- Jella ökle felemelkedett, mintha valami gyűlöleteset akarna agyonsujtani.
--- Verje meg az Isten a pusztát! Az vette őt el tőlem.
Lejjebb a vad sziklaparton egy hegyijávorról arany hullott a mély útba. Az úton valaki járt. Ismeretlen pásztorember volt, nem nézett vissza. Jella Slatkára gondolt. Itt hallgatta ki a beszédjét... A lejtőn meglátta a falut. A szélgátak, a vörös földdarabkák, a templom tornya... Minden olyan volt, mint régen, csak ő lett más. Emlékezett, akkoriban kövek voltak a belsejében és nagy forróságnak kellett eljönnie, hogy azok a kövek megolvadjanak, végzetes tűznek, amelyet ember gyújtott, amely embert pusztított.
A pillái mozdulatlanok lettek: a völgyi erdő tövén felismerte a kunyhójuk búbos, öreg tetejét. Megint gyerek lett, rongyos szoknyás gyerek, és mikor a falusi utcán végigment, szinte hátrapillantott, hogy ott vannak-e a kecskék mögötte.
A házakból idegenül bámészkodtak utána a népek. A kovácsműhely ajtaján nehéz járással egy zömök ember jött ki. Jella összerezzent.
Az ember megállt és utána nézett. Davorin volt...
Senki sem ismerte többé. Elfelejtették. A bodnár házából kalapálás hallatszott. Éppen így kalapált akkor is, mikor Jella anyjának koporsó kellett... Megtámasztotta a kezét elhagyott régi kunyhójuk furcsa, mohos ereszén és benézett az ablakon. A hólyagos, zöld üvegeket rég összezúzta a szél és jella irtózva kapta vissza a fejét, mintha egy halottnak a nyitott szemébe nézett volna.
A patak pallóján járt. A víz most is zúgott. A palló síkos és fekete volt, mint akkor, de a bozót összébb szövődött a malom tájékán és a nagy kerékből már csak két sötét küllő meredt a porzódó ár fölé. Jella érintésétől csörögve hullott le az ágakról a száraz levél. Hasztalan kereste azt a kis ösvényt, amelyen Jágodát annyiszor látta görnyedten, gyorsan, gyorsan menni a malom felé. Fű nőtt mindenütt. A küszöb nem látszott többé a gaztól. Régen nem járt arra senki...
Jella fáradtan dűlt az ajtónyílásnak. Lehajtotta a fejét, mintha a nagy pusztulásból hátrahallgatóznék az elmúlt időkbe. Aztán elővette ingválla alól András levelét és mialatt nézte, könnybelábadt a szeme.
Sohasem fogja megtudni, hogy mi van benne. Nincs többé, aki azt mondja neki, hogy mindenki visszajön.



XXXII.



A hegyélen haldoklott az ősz. Virradattal már nyirkos köd úszott a völgyek felett. A sziklák nyílásában, messze a mélyben nem látszott többé a tenger.
Aznap Péter ment el az értesítőért. Alkonyodott. Fenn a csúcsokon havazott, mintha a levegő fehéren kezdett volna esni a magasságból. A töltésen hidegen áramlott a szél. Jella a küszöbön állt, mikor a férje kibukkant az alagút torkából. Gyorsabban járt, mint máskor és kiáltott is valamit.
,,András jön" --- gondolta az asszony. A szíve mint egy kalapács, sebesen ütődött a bordáihoz. Megerőltette a szemét, hogy jobban lássa, mit lobogtat Péter a kezében. Az ember egy írást hozott és jámbor kis kárörömmel nevetett.
--- Mégis visszaparancsolták, pedig sehogy sem akart...
Jella is nevetni kezdett. Azt hitte, hogy ilyen nagy boldogságot nem érzett soha.
--- Aztán mikor jön? --- Futni szeretett volna Péter elébe.
Az ember jókedvűen dünnyögött, mialatt jött. Meg volt elégedve az élettel is, magával is és mint aki még valami nagy meglepetést tartogat, rejtélyesen húzta fel a szemöldökét a sapkája ellenzője alá.
--- De van ám még más újság is...
Jella térde ok nélkül remegni kezdett.
--- Miféle újság?... --- A hangja sajátságosan elrekedt. Péter megint olvasni kezdte a levelet, aztán mintha meglopták volna, kedvetlenül bökött ujjával a papirosba.
--- Vagy úgy! Neked már nem is újság. Sohasem mondtad, hogy András megírta.
Jella türelmetlen lett. Péter öröme ingerelte őt. Szinte durván kiáltotta:
--- Nekem nem írt semmit, hiszen olvasni se tudok, --- és egy pillanatig az András levelére gondolt, melyet az erdőn ásott el.
Az embernek megint felderült az arca.
--- Persze, hogy... Hát akkor...
A szolgálati szobában csörögni kezdett a jelzőharang. Pétérnek sietős lett az útja. Sebesen szólt hátra, mialatt a vörös kis zászlót göngyölte a kezében:
--- Holnapra már itt lesz. Erre mi előttünk megy el a vonattal. Délig vissza is gyalogolhat az állomásról. Kettesben gyorsabban lép az ember. Mert hát, igaz-a, nem egyedül jön ám.
Jellának a félelemtől és kíntól verejtékes lett a homloka. Péter ezalatt leeresztette a sorompót, megint visszajött. Olyan nagy volt az öröme, hogy közben nem hagyta abba a mosolygást.
--- Úgy-e mindíg mondtam, ez lesz a vége. --- És eszébe sem jutott, hogy sohasem mondott semmit.
Jella mereven tartotta a nyakát, mintha egy rettenetes ütésre várna, amely elől nem lehet megszaladni.
Péter egyszerre ünnepélyes arcot vágott.
--- Értsd meg már. Réz András asszonyt hoz magának otthonról.
--- Asszonyt hoz...
Jella csak lenn a torkában hallotta a szavakat, kimondani nem bírta őket, pedig kiáltani, futni, tenni akart volna, hogy megakadályozzon egy nagy szerencsétlenséget. De mintha a testében összetöredeztek volna a csontjai, növekvő gyengeség jött rá. A fejében és a szívében is összetöredezett minden. Nem bírta irányítani a mozdulatait. Tántorogva indult a ház felé.
�"rák múltak-e vagy csak percek? Nem tudta. Egy vonat szaggatott fényfoltjai iramodtak el az ablak felett. A petróleumlámpa rezgett a mennyezeten. A kőszénfüst, mint egy szürke csiga, alacsonyan kúszott a nyitott ajtó elé.
Péter és a mozgóőr topogva, átfázva kerültek be a konyhába.
Jella elfelejtett lámpát gyujtani. Dermedten ült a hideg tűzhely mellett. A tagjai zsibbadtak voltak. Kínlódva lélekzett. Csak mikor Péter lámpát gyujtott, rezzent meg egy kicsikét a válla, mintha fájt volna neki a világosság. Elfordította a fejét, hogy senkinek a pillantásával se találkozzék a szeme. Fáradtnak és elhagyatottnak érezte magát. A nyomorúsága nehezebb volt, mint amennyit elbírt és megborzadt, mikor eszébe jutott, hogy ezt viselnie kell holnap is, azután is, mindíg, amíg öreg nem lesz, amíg el nem temetik. Még soká tarthat... Számolni kezdett. Talán húszéves lehetett mindössze; nem tudta bizonyosan. Az emberek azt mondták, hogy még fiatal, de neki ennyi is elég volt, nagyon is elég. �--ntudatlanul megint visszahallgatódzott abba, ami elmúlt. Elmosódott szavak, halvány képek, nagy, magányos szenvedések és semmi több. Mire való volt az egész? Kimerülten támasztotta a fejét a falnak és ekkor egyszerre, csak úgy magától, összeszövődött előtte mindaz, ami volt és meglátta Andrást a képzeletében. Mint egy boldogtalan, sebesült állat, nyöszörögve görnyedt össze.
Péter felhagyott vele, hogy szólítgassa. Levette a polcról a szilvapálinkát, töltött egy pohárral magának is, a mozgóőrnek is. A horvát mesélni kezdett a bosnyák háborúról. Mindíg erről beszélt és közben nagyokat hazudott. Péter bólintgatott, de nem figyelt oda. Jella megint mozdulatlanul ült. Térde alatt összekulcsolta a kezét és élettelen szemmel bámult maga elé, mintha kialvó tűzbe nézne. Csökönyösen hallgatta a szelet. Eleinte csak az északi hegyszoros felől siránkozott le, aztán hirtelen megrázkódott az őrház. A jelzőharangok csörögni kezdtek, az ajtó roppanva hajolt befelé. Csend lett. Újra kezdődött. Odakinn, mintha fájdalmában egy nagy mell zihált volna a hegyek felett, óriás sóhajtás hallatszott.
Jella is sóhajtott.
Aztán nekiszabadult a bóra és az éjtszaka felordított, mikor megrohanta. A szél süvöltve nyargalt a távíróhuzalokon. Jajgatva csapta magát a sziklafalhoz. Vitte a cserepet a háztetőről, reccsenve csavarta ki a szélfogó palánkból a deszkákat.
Sajó remegve bújt a szegletbe. Az emberek nyugtalanul néztek egymásra. Jella egyszerre felegyenesedett. Megint egyedül érezte magát a világon úgy, mint régen. Egyedül mindenki ellen, mert mindenki az ellensége volt. És ebben a magányban újra erős lett. A melle kitágult: teleszívta magát viharral. Már nem gondolkozott és ezalatt az akarata mégis elhatározott valamit, amitől félelmesen nyugodt lett.
Felállt. Végigment a konyhán, meggyujtotta az olajos mécsest a Szűz Mária előtt. Lassan, mereven járt és közben világosan tudta, hogy mindezt csak azért teszi, hogy múljék az idő. Kinézett az ablakon. A szél bőgött a hegyeken, a mélyedésekben forrt a vihar, mintha nagy üstökben üvegcserép, csörgő láncok, zúgó harangok kavarogtak volna. A láthatatlanban félelmes robajjal sziklák zuhantak le az oldalokon. Hömpölygésük soká mennydörgött a zsivajban.
A mozgóőr bizalmatlanul pislogott a reccsenő mennyezet felé. A pálinkás poharak összekoccantak az asztalon. Az ember nem mert többé hazudni. Szeretett volna otthon lenni, de a küszöbről visszalökte a vihar.
--- Istenítélet ez. Rosszat jelent, --- mondotta a horvát és keresztet vetett magára.
--- Istenítélet! --- ismételte meg Jella és a hangjában fojtott fenyegetés volt. Mint régen, mielőtt szeretni tudott, köveket érzett megint a belsejében, kemény köveket, amelyekkel agyon lehetne valakit ütni.
A lámpában kiégett a petróleum. Szemközt a falban lassanként ólmos kocka támadt és a kockában megjelent egy fekete kereszt.
Jella végighúzta kezét a homlokán. Mikor látta ő így a hajnalt?... Közben pedig az ablakkereszt mintha egyre közelebb jött volna hozzá.
,,Valaki meghal..." Fázósan rázkódott össze és eszébe jutott az anyja, a rózsás kendő, a temető, sok minden, amire régen nem gondolt. Egyszerre mintha Jágodát látta volna az ajtóban ,,Úgy-e visszajön? De nem úgy, ahogy vártad..." Aztán mintha a tűzhely előtt a földön ült volna az aszott kis öreg, ferde arccal, alulról nézett fel rá: ,,Borzasztó az élet. A meghalás még élet. A halál jó, a halál csendes."
Jella lehúnyta a szemét és imádkozni kezdett.
Kinn lassan elült a vihar. Fáradtan duruzsolt a sínek felett. A szakadékokból sűrű, ragadós köd kapaszkodott a töltésre, a hegyekről lucskos felhők gomolyodtak le. Megfojtották a szelet.
Péter világot gyujtott a kézilámpában és kinyitotta az ajtót. A pipafüst felkavarodott a hideg levegőben. Már odakintről hallatszott az ember köhögése. Távolodó lámpájának a fénykarikája puha lett, szinte szétázott a ködben.
Jellának, mikor magára maradt, egy pillanatig úgy tűnt fel, az óra még lassabban ketyeg, mint máskor. Pedig esztelenül szerette volna, hogy az idő múljék, mert így tétlenül nem lehetett már élni. A levegőbe markolt. Valakit meg akart volna fojtani. Aztán újból hallotta Péter köhécselését. Ingerült lett, amiért megzavarják. Az ember csoszogó, virrasztó lépéssel jött az ablak alatt. A küszöbön megállt. Eszébe ötlött, hogy Jella nem feküdt le az éjjel és ásítva dünnyögött valami olyasfélét, hogy még alhatnék, amíg az Andrásék vonata átfut.
Az asszony hirtelenül, veszedelmesen emelte fel a fejét. Péter élképedve tette a lámpát a küszöbre. Jellához ment és jó, szürke szemével olyan aggódva nézett rá, mint mikor először látta.
--- Beteg vagy? --- kérdezte ijedten. --- No, csakhogy lesz ezentúl asszony a szomszédban.
--- Asszony?...
--- Hát az Andrásé, --- dörmögte az ember és öröm volt a hangjában.
--- Az Andrásé! --- Jella mint egy ragadozó szökött fel a lócáról. Gyűlölte Pétert, amiért örülni bírt, amíg ő szenvedett, amiért nem tudott semmit. Azt szerette volna, hogy ő is tudjon, ő is szenvedjen. És a szemében megint égni kezdett a romboló erő.
--- Elpusztítom őket!
Péter még mindíg nem értett semmit. Dermedt csodálkozással nézett rá.
--- De hát mi lelt? Miért? Megőrültél?
Jella már nem tudta, mit akar, mit beszél. Azok a vad patakok, amelyek az ereiben jártak, elsodorták őt.
--- Miért? --- Két kezével a mellét marcangolta, mintha kínjában a saját szívét akarta volna kitépni. --- Miért? --- és a hangja ketté törött.
--- Hiszen a szeretőm volt!
Péter szeme egyszerre zavaros lett. Megrogyott a térde és az arcán bárgyú visszagondolás kifejezése látszott, aztán lassan elkékült az ajka. Hörögve lélekzett:
--- Nem lehet... Hazudsz... Mondd, hogy hazudtál!... --- A szavak a nyelvéhez ragadtak, ferdén, iszonyodva görbült össze a teste.
Jella megkönnyebbült, mióta nem egyedül kínlódott. Magasan tartotta a fejét, mintha kegyetlen gyönyörűséggel át akarná látni egész pusztítását.
--- Nem hazudtam...
Péter ingadozva botlott előre.
--- Hazudsz... hazudsz... --- A melle fütyölt, a válla vonaglott és torkon ragadta az asszonyt. �--nkívületében érezte az ujjai alatt, mint ver a fiatal nyakon minden kis ér. A földre szerette volna teperni, az arcába tiporni patkós csizmájával, hogy ne nézhessen többé senkire azzal a szép szemével.
Jella kíváncsi iszonyattal meredt rá. Aztán letépte magáról a fojtogató kezet.
--- Ne engem... Őt, őt!... --- Erősebb volt Péternél, megvetően hátralökte és az ember az erőtlenség szörnyű panaszkiáltásával tántorodott vissza. Lebukott a padra. A szeme kialudt. Egyik keze szinte bénán csüngött a föld felé, a másikkal az ajtóra mutatott. Nem bírt szólni és Jella mégis rémülten hátrált meg előtte.
Futni kezdett ki a szabadba, az ólmos ködbe, neki a pályának... Az őrház felől tompa csengés szivárgott utána a lucskos levegőn. Egy pillanatig visszanézett. Eszébe jutott, hogy ez a harang az András vonatát jelzi. Újra futni kezdett.
Péter is felrezzent a harangjelzésre. Ő is kiszaladt a házból, de az asszonyt már nem látta a ködben...
Jella a fehér sziklafal alatt járt. Vakon rohant el az András háza előtt, nyargalt az északi alagút felé. A kanyarodónál hirtelen megállt. A vér leszaladt a fejéből. Sápadtan meredt előre. A ködben szürke tömeg gubbasztott a sínek mentén. Megtalálta, amit öntudatlanul keresett. Az éjjeli vihar egy szikladarabot lódított a töltés partjára. Hirtelen felágaskodott, mintha egész teste egy vad örömkiáltás lett volna, és rohant a kő felé. Ebben a percben mindenért Andrást gyűlölte, ő benne akart egyszerre mindent elpusztítani, önmagát, a szenvedést, a szerelmet, az életet... Mindenért ő rajta akart bosszút állani.
Levetette magát a földre. Nekifeszítette vállát a kőnek. A nyaka remegett. A verejték a szemébe csorgott és a kő lassan megmozdult. Visszaesett, megint mozdult, tompa puffanással gördült egyet. Jella megcsúszott a sárban. Az állát feltépte, a keze vérzett. Újra kezdte erőlködve, nyögve és a kő újra gördült. Fulladt csörrenéssel fordult rá a sínre. Ő maga is utána bukott és két tenyerére támaszkodva, térden maradt egy pillanatig. A fejét előre lógatta, a szája kinyílt egy kissé. Úgy rémlett neki, lépéseket hall. Talán Péter? Nem volt benne bizonyos. A szíve dobogása is lehetett. Felszökött. Megint futni kezdett a sínek között, az alagút felé.
Péter hiába követte nyomon, nem bírta elérni, de azért csak ment utána, maga sem tudta, miért. Talán látni akarta még egyszer, talán meg akart neki bocsátani. Hiszen az életet kergette el vele. Vissza akarta hívni az életet.
Mikor a kő elé ért, hátrahőkölt. Nem fogta fel mindjárt. Az előbb, hogy kinn járt, szabad volt a pálya. Emlékezett... Üveges szemmel nézett el a sínek felett. Egyszerre világosan kezdett látni. Mindent megértett és úgy érezte, mintha az ő melléről vette volna le Jella azt a követ. Egy pillanatig könnyebben lélekzett, aztán összeszorult megint a torka. Előrehajolt és lebámult a szakadékba. Oda fog zuhanni az egész... Iszonyodva húzódott hátra. Nem tudott merni. Huszonhét év óta őrizte a vonatok útját... És mint egy szegény gép, amelyik még kínjában sem bír fellázadni, nekifeküdt a szikladarabnak. Rángatta, tolta, küzdött vele. Most, hogy a vonatot védte, erősebb volt, mint mikor az asszonyt támadta.
A kő lomhán lefordult a töltésről. Döngve gördült a mélybe.
Jella még mindíg rohant. Biztosan ugrott át egyik talpfáról a másikra. Iramodott a vonat elé.
--- Végük lesz...
A köd megszakadt a mélység felett. A kelő nap rézsút sütött át alatta. A völgyben vörös tetők merültek fel. Fenyők csúcsa fúrta át a sűrű szürkeséget. Egy nagy hegy nőtt az égbe. Felnézett rá. Sustorgás hallatszott ki belőle. A hegytorokból fekete folt harapódzott sebesen feléje.
Már nem értette, hogy ez a fekete folt Andrást hozza és egy darab élő földet, egy asszonyt a pusztáról. Már nem értett semmit.
Szédülve nyargalt, mint a vad szikla, amely megindult a szakadékba, hogy rombolva zúzza össze önmagát. A mozdony nőtt előtte, nagy és ijesztő lett, mint egy száguldó hegy. Forró szél csapott az arcába, rettenetes robaj. Egyszerre élni szeretett volna és... szörnyű halálkiáltással kábultan zuhant hanyatt.
A hangja átnyilallott a dübörgő érc zaján, egy pillanatig még visszhangozva futott tovább a csúcsokon. Aztán csend lett odafenn a magasban. A nagy hegyek kóbor kis lelke meghalt.
És az őrháznál Péter mereven tisztelgett a vonat előtt.


 
 
0 komment , kategória:  Tormay Emberek a kövek között2  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 90
  • e Hét: 90
  • e Hónap: 18494
  • e Év: 338526
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.