Regisztráció  Belépés
hunjano.blog.xfree.hu
A szkítha népek hosszúéletűek s mi ennek a fajnak vagyunk utolsó hajtása . A szkítha összesség ma: a magyar." /Csuray Károly / "A szólás szabadság... Hunjano
1965.01.21
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
Tormay : A RÉGI HÁZ 2.rész
  2011-03-20 16:47:41, vasárnap
 
 
Tormay Cécile

A RÉGI HÁZ
(Budapest, 1914.)

XII.


II. rész

Ulwing építőmestert kivitték a régi házból és az oszlopemberek benéztek a halottaskocsiba. Mögötte az infulás apát... viaszgyertyák lángja. A papság énekelt. A polgármester, a magisztrátus, a céhek zászlói, a küldöttségek, az egyletek lassan mozgó, nagy, sötét tömeg a nyári ég alatt.
Ulwing Kristófot levett kalappal kísérte az egész város és amerre utolsó útjában elhaladt, zúgott valamennyi templom harangja. Aztán becsukódott a ház kapuja. A nagy űr, a nagy csend belül maradt.
A temetés utáni reggelen történt, hogy az Ulwing cég új főnöke először foglalta el atyja helyét a rácsos, földszinti ablak előtt, az íróasztalnál. A tűz kihült füstje, a tömjén és erjedt virágok szaga még érzett a házban.
A korai órában senki sem mozdult. János Hubert egészen egyedül volt. Fölösleges mozdulatával többször a nyakkendőjéhez nyúlt, aztán, mintha meglökték volna, ráborult az asztalra és hangtalanul, sokáig sírt. Csak akkor egyenesedett föl, mikor a szomszéd irodában lépéseket hallott.
Mialatt a szemét törölte, észrevette, hogy a porcellán tintatartó nem áll a helyén. A porzót is az ellenkező oldalra tették. Erőltette az emlékezetét és pontosan visszahelyezett mindent úgy, mint az atyja idejéből megszokta.
Az ajtón kopogtak. Hirtelen eszébe jutott, hogy az a kis ajtó, amelyen át évtizedek óta alázatosan, meghajolva, sápadtan, kérve jöttek be az emberek a hatalmas Ulwing Kristófhoz, most ő hozzá vezet. Önérzetesen fölemelte a fejét, de csak egy pillanatra, aztán, mintha megijedt volna attól, amit az élet tőle vár, újból összegörnyedt.
Füger Ágoston állt előtte. Nagy csomó írás volt a hóna alatt.
Ulwing János Hubert tétovázott. Most neki kellett határoznia, segítség nélkül, egészen egyedül.
--- Ezeket az ügyeket még a boldogult építőmester úr parancsából intéztem el így, --- mondotta a kis könyvelő és ráncos arcában lehúzódott a szája, mint egy gyereké, aki sírni készül.
--- Az építőmester parancsából... --- ismételte meg János Hubert és gondolkozás nélkül aláírta a nevét. Megtörölte a tollat, beleszúrta a sörétes pohárba, épp úgy, mint az atyja tette.
És ezentúl így ment minden tovább. Az üzlet élt a régi nyomon, a régi mozdulatokkal, a régi határok között, bár köröskörül lassanként megváltozott a világ. Új emberek, új cégek támadtak.
Az Ulwing-ház feje nem változtatott semmin és külsőleg még az élete is olyanná lett, mint az atyjáé volt. Korán kelt, bár szeretett soká aludni. Egyedül reggelizett. Gyertyával kezében ment le az irodába. Aztán kínos lelkiismeretességgel dolgozott. Vacsora után a sokfiókos íróasztalhoz ült és napról-napra öregebbnek látszott. A vonásai erőtlenek és puhák lettek, mintha az izmok meglazultak volna bennük. A szemét lehunyta, ha pihent.
A tűzkár, a rossz üzletévek súlyosan nehezedtek a vállára. Az atyja nagyarányú vásárlásai, terhek, régi vállalkozások, törlesztések és sok más egyéb, aminek a lebonyolítása világosan, egyszerűen körvonalozódon az építőmester előtt --- mint megannyi rejtély maradt reá. A megfejtés örökre elveszett az építőmester ridegen, biztosan számító elméjével. Mint ahogy okos szemével lezárult a cég előrelátása, csontos, kíméletlen kezével lehanyatlott az Ulwing-ház ereje.
János Hubert minden bajon takarékossággal akart segíteni. Csak ennyi volt, ami az ő egyéniségéből az üzletbe áradt. Ócska szerszámok. Ócska eszközök. Megszorította még a háztartását is és Tini mamzell konyhakönyvét ő maga nézte át minden vasárnap délután. Aztán behívta a fiát a zöld szobába, --- takarékosságról beszélt neki.
Kristóf bágyadt szemmel, unottan ült a karosszékben és nem figyelt oda. Szórakozottan kihúzta a nagyfejű gombostűt a bútorvédő horgolásból, közben elfelejtette, hogy honnan tévedt a kezébe, ledobta a dívány alá.
Netti behozta a papagályos tálcán a kávét és meggyujtotta a moderateur olajlámpát. Kristóf egyszerre nem volt ott többé.
Hosszú Gáborral már nem törődött ekkoriban, a kis Gállal sem. A technikus főiskolába járt. Egy színésznővel volt viszonya és azok a falusi nemes fiúk voltak a barátai, akikkel még a magánintézetben ismerkedett meg. Cinikusan beszélt velük az asszonyokról és a Vadászkürt vendéglő egyik hátulsó szobájában órákon át nézte őket, mikor kártyáztak.
Egyszer ő is megkísérelte. Vesztett... Vissza akarta nyerni a pénzét, de a zsebe üres volt, csak a dohányszelencéje akadt a kezébe. Hirtelen eleresztette. A nagyatyja még burnótot tartott benne. Szégyelte, amit egy pillanatig gondolt.
Egy fanyar szájú ember rászólt az asztal túlsó oldaláról:
--- Mi lesz?...
Kristóf megint a zsebébe nyúlt. --- Visszanyerek mindent, aztán nem játszom tovább. --- Kirántotta a szelencét és az asztalra csapta. Az ütéstől felébredt a szelence és öregesen, cincogva elmondta a kis dalt, melyre Ulwing ötvösmester vagy száz év előtt tanította. Egészen úgy mondta el, mintha kéregetne, de senki se figyelt rá. Mire a muzsikának vége volt, Kristóf elvesztette a játszmát.
A keserű szivarfüstben nehéz lett a lélekzete. Hangok kuszálódtak az undorító, borszagú melegben. Egy hosszú, szürke kéz elvette az asztalról az ezüst szelencét.
Kristóf fölállt. Még hallotta, hogy valaki azt mondta a háta mögött: --- Úgy játszik, mint egy nagyúr... Ez az elismerés valahogy furcsán magasba taszította az állát. Emelt fejjel, zsibbadtan ment el az asztalok mellett. Közömbösnek látszott. Csak kinn az utcán fogta föl, hogy mi történt és a szíve összeszorult egy belső fájdalomtól. Önmaga fölött érezte-e ezt a fájdalmat, vagy a kis burnótszelence elvesztése fölött? Nem tudta. A nagyatyjáé volt: és most már egy idegené... Pedig hányszor látta a csontos öreg kézben, mely talán meg akarta őt áldani, mikor a halál órájában feléje nyúlt.
Borzongás futott rajta végig és kín és félelem. --- Nyomorult vagyok, --- mondotta sokszor egymásután, hogy lealázza magát. Aztán megesküdött, hogy nem nyúl többé kártyához. Soha, soha... És ez valamennyire megnyugtatta őt.
Mikor másnap a zsebéből kihúzott egy új bőrtárcát, észrevette, hogy Anna tekintete követi a mozgását. Többször észrevette ezt. Türelmetlen harag szállt fel benne.
Az atyja kiment a szobából. Anna feléje fordult.
--- Elvesztetted?
--- Persze, hogy elvesztettem! --- Kristóf most már hálás volt, amiért beszélhetett. Megkönnyebbült, jóformán nem érzett többé felelősséget.
Anna lehorgasztotta a fejét.
--- Tudod, hogy hol vesztetted el?... Igen! --- A szeme fölragyogott. --- Hátha ígérnél valamit annak, aki megtalálja?
--- Ahhoz pénz kell, --- mondotta Kristóf leverten.
Anna a szekrényhez szaladt. Kis dobozt vett elő a fehérneműje alól.
--- Nem sok, csak amit kaptam. Összegyült lassan, régen, --- és a bátyja tenyerébe fordította a pénzt. --- Kis Kristó, eredj gyorsan, nincs baj, visszakapod a szelencét. Ígérd oda az egész pénzt.
Kristóf örült is, szégyelte is magát. Anna keze után nyúlt, hogy megcsókolja, de a fiatal leány elkapta előle. Fölágaskodott a nagy fiúhoz és odatartotta az arcát. Kristóf zavarodottan megcsókolta és hirtelen elszaladt.
Anna utána nézett. Hogy szerette a bátyját! És most talán megértette Kristóf azt, amit ő nem tud megmondani. Mindíg férfiak között élt és a férfiak szégyenlik a gyöngédséget. Fütyörésznek, hogy eltitkolják és kinéznek az ablakon. Őt is így nevelték; megtanították rá, hogy a gyöngédség csak addig mély és nagy, amíg jeltelenül hallgat és egyszerre kicsiny és nevetséges lesz, mikor mozdul és beszélni kezd, olyan szánalmasan kicsiny, hogy az ember elpirul és kiszalad a szobából. Nem lehet megmutatni. A többiek se mutatják, senki a házban, csak régen, régen Sebastián bácsi. Pedig olykor mennyire vágyódott valaki után, aki megsimogatja és magához öleli.
Az anyja képére tévedt a szeme. Ha kiejtené kezéből azt a festett rózsát! Ha megsimogatná őt! Csak egyszer, egyetlen egyszer, mikor magányosan van a szobában. Olyan egyedül. Mindíg egyedül... Mióta Walter Ádám is elment, senkije se maradt, akivel beszélni lehet. Egy új dal, egy új könyv; ez jött tőle messze Weimarból. Aztán megint csend volt heteken át.
Anna céltalanul ment le a lépcsőn, az udvarkerten át a nagy falig. Nem volt ott semmi dolga, csak ment a rácsos ajtóig és nekiszorította az arcát. A tűz óta elkerült onnan az ácspiac, ki, valahová a város végére. Most már csak puszta telkek húzódtak a palánkok között, ahol régen bőrkötényes nagy, goromba emberek dolgoztak a fával.
Soká mozdulatlanul nézett át az ajtó lécein, amely egykor a világ végére nyilt. Aztán lehunyta a szemét és lassan, ködösen, majd repülve, elevenen jöttek fiatal életének az emlékei.
Nyári délutánok, nyíló virágok; téli esték, faggyúgyertyák lángja. És mesék és Sebastián bácsi. Frissen bárdolt tölgygerendák illata és a nagyatyja. És zene és álmok és az anyja arcképe. Ennyi volt. Évek... Gyermekévek.
Keze lesiklott a kis ajtóról. Leült az almafa kerek lócájára és megtámasztotta fejét a fa törzsén.
Az ég kék volt a lombok között. Az almafa virágzott. Egyszerre Jörg nagyapa boltja jutott az eszébe. És egy hang és egy dal. Milyen zavaros volt az egész. Hirtelen két lázas szemre gondolt, de valahogyan Walter Ádám arcában látta őket. Aztán Walterné... a Bajmóczy Berta hangja és kerítések az emberek körül. Kicsiny vasrácsok még a temetőben is. A hegyoldalon elmaradnak. Egy tisztás van a fák között. A tisztáson a nap felé fordíthatja az ember az arcát. És az erdei ösvényről vissza lehet nézni, egészen egyszerűen visszanézni, minden ok nélkül, mert hiszen senki sem áll többé a tisztáson...
Fölpillantott. Valakinek a szemét érezte magán. A bokrok között Füger Ottó állt. Gyerekkora óta ismerte ezt a bujkáló, makacs tekintetet, de tulajdonképpen csak akkor vette észre, mikoriban Walter Ádám járni kezdett a házhoz és ők együtt zenéltek és olykor verseket olvastak az almafa tövében. Azóta akármerre nézett mindenütt ott volt az a várakozó nedves tekintet. Ott volt az atyja íróasztala mellett, a kapualjában, olykor még este kinn az utcán is és felkúszott az ablakára.
A rövidlátó szem pillantása most egyszerre tapadó és alázatos lett. Anna le szerette volna dobni magáról.
Füger Ottó meghunyászkodó tartással állt az út szélén.
--- Milyen szép idő van...
Anna bólintott, szótlanul elhaladt mellette és bement a házba.
Este sokáig várta Kristófot. Nem jött haza. Ez az éjtszaka hosszabb volt a többinél, szorongó, ijedt sejtelmeket súgott.
Másnap Kristóf megvallotta a húgának, hogy megint kártyázott és megint vesztett. És Anna most már azt is bizonyosan tudta, hogy a nagyatyja szelencéjét nem fogja viszontlátni többé soha.






XIII.



Még tavasz volt, de a nyár már a Duna fölött járt és a folyó közepén, mint egy úszó erdő, kivirágzott a Palatinus szigete.
Anna nem sejtette, hogy a nyár elébe megy, mikor egy délután elindult a sziget irányába, fölfelé a Duna mentén. Kristóf kísérte és mint rendesen, aznap is elkésett. A társaság, melyhez csatlakozni akartak, már nem volt sehol. Magukra maradtak a parton. Egy ideig tanácskoztak, hogy mitévők legyenek, aztán intettek a sziget révészének. Odaát, a vízbeérő falombok alatt egy csónak mozdult és lassan evezett át a folyón.
A parti gáton emberek jöttek a város felől. Anna közeledő hangokat hallott. Valaki a nevét mondta. Valaki csodálkozva ismételte meg:
--- Ulwing Anna?...
Önkéntelenül visszafordult. Kristóf köszönt.
A szürke gáton egy fiús arcú, nyulánk leány jött feléjük.
--- Nem ismersz meg? --- kérdezte Annától. --- Igaz, hogy régen találkoztunk. Emlékezel?
Most már emlékezett: Illey Mártha volt.
--- A táncórák...
Ettől a szótól Anna szemöldöke merev és kemény lett. Illey Mártha hirtelen oldalt pillantott.
--- Tamás! --- és bemutatta a bátyját.
Anna előkelően férfias kezet látott a napban. Zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Fölpillantott, de a fiatalember arca egészen idegennek rémlett előtte. Aztán szinte ijedten rezzent át a belsején magányos gondolatainak az emléke. Érezte, hogy elpirul. Zavara, mint felhő szállt át a szemén. Már elmult... Csinos mosolya gúnyosan vonta föl az ajka szegletét...
Illey Tamás is nevetni kezdett, de a nézése nem volt egészen biztos. A vízről fölverődő nap nyugtalanul himbálózott a szemében. Kristófhoz fordult és kezet nyujtott neki.
--- A húgod meg én nem vagyunk idegenek egymásnak. Rajtakapott, mikor egyszer napot mentem keresni a városon túlra, napot meg fákat, meg földet. Akkor is kinevetett...
Lenn, a gát alatt kikötött a révész. Aztán elindult velük a csónak a sziget felé. Anna úgy érezte, hogy minden, ami volt, a parton marad és ő könnyű és szabad. A kis hajó töredező aranyban úszik, az evező is aranyat kavar. És a víz viszi őt, elviszi a gondolatait a nagy ragyogáson át.
Illey Mártha megszólalt:
--- Szeretem hallgatni a Dunát. Emlékezel Tamás? Otthon is hallgattuk. Éppen úgy zúg, mint az illei erdők.
--- Én is szeretem a Dunát --- mondotta Anna fátyolozott hangján. --- Valahonnan az eredetétől jöttek a dédapáim. Nagy erdőkből...
Kristóf a kényelmetlen favágókra gondolt és ijedten meglökte a húgát, hogy ne mondjon többet.
Anna elmosolyodott.
--- Onnan jöttek, lefelé a folyó partján, mintha a Duna hívta volna őket... Egy pillanatig elgondolkozott, aztán csendesen mondotta: --- Sohasem hallottam még erdőzúgást, de nekem inkább úgy rémlik, valamit dalol a víz. Mindig ugyanazt dalolja és mire bevégzi, senki sem emlékezik a dal kezdetére.
Kristóf figyelmesen nézte Illey öltözetének a szabását. Vajjon ki lehet a szabója és hol lakik? Keskeny cipőjét is nézte és közben a pad alá dugta a lábát. Óvatosan utánozni kezdte Illey Tamás mozdulatait. A hanghordozását is el kellene tanulni. Biztos és előkelő volt.
Illey elnézett a víz fölött mialatt beszélt:
--- Ki tudja, miért hívják kék Dunának ezt a sárgazöld folyót? Nem az ég van benne, hanem a föld. Nézzék, hogy hömpölyögteti, milyen sűrű tőle... Áthajolt a kis hajó peremén. Alulról locsogva verte a víz a csónak orrát. Halkan felcsattant rá, aztán visszaesett és megint loccsant. --- Maguk erdőzúgásra meg zenére gondolnak, --- mondotta mosolyogva --- látják, nekem úgy hangzik itt, mint mikor odahaza itatóra hajtják a gulyát.
--- A gulyát?... Annának nevetnie kellett.
A szigethez értek. A révész megfogta egy fűzfa gallyát és belekapaszkodott. A csónak feneke fövényhez ért, csikorogva csúszott föl a kavicsos partra.
A lehajló ágak végigsimították Anna arcát. Utánuk kapott a szájával és egy levél fehér fogai között maradt.
A víz beszélő, mozgó csillogásából nedves, zöld csendbe léptek. A fű magas és puha volt, a fák mélyen lehajoltak és alattuk a sűrű árnyékban szárnyas ezüstszilánkok úsztak. Mint kicsiny, zümmögő aranyharang, egy vad méh szállt föl a magasba.
--- Meg kellene keresnünk a többieket --- mondotta Anna a bátyjának és egyszerre kedvetlen lett.
Kristóf elfintorította az arcát. Mártha kérlelve tartóztatta őket.
--- Maradjunk együtt --- mondotta Illey Tamás. Egészen egyszerűen mondta és a hangja mégis úgy hatott Annára, mintha megfogta volna és visszatartaná. Már egyikük sem gondolt arra, hogy elváljanak egymástól. A moha nesztelenül süppedt a lábuk alatt. A gallyak, mint a hullámok váltak szét és csapódtak össze mögöttük.
--- Mintha egy zöld tó fenekén járnánk...
--- Az árnyék is olyan hűvös, mint a víz.
--- Ez évben megkésett a nyár. Sokáig kellett rá várni.
--- Sokáig! De most már itt van.
--- Itt van... Anna elhallgatott és hirtelen oldalpillantással nézett Illeyre. Nyugtalanság fogta el. Megint egészen idegennek tűnt föl neki. Az, akit a temető mögötti tisztáson látott, szebb és vonzóbb volt. Illey Tamás élesen metszett, sovány arca ellentmondott az emlékezetének.
A fák ritkulni kezdtek, az erdő sűrűje kinyilt, mint egy rejtélyes kapu. Tisztásra értek. Illey levette a kalapját. A nap az arcába sütött.
Anna megállt, szeme nagy és kék lett, mintha egészen megtelt volna éggel és az emlékezése egy pillanat alatt beleolvadt a valóságba. Már nem bírta felfogni, miért gondolta az előbb, hogy a képzelete megmásította Illey Tamást. Hiszen ő volt, egészen az volt, akit nem felejtett el... Sötét haja fénylett. Úri formájú feje fínom vonallal hajlott bele a nyakába, mint egy telivér állaté. Anna tekintete félénken simította végig. Ez nem az Ulwingok széles, izmos nyaka volt. Ezen a nyakon sohase hordtak terhet az illei urak.
Megtalálta, amiről azt hitte, hogy elveszett. És mialatt Illey Tamás oldalán odébb ment, úgy érezte, mintha egy remegő öröm virágoznék ki benne, mintha boldog nevetés áradna szét a bőre alatt, föl az ajkára, bele a szemébe.
A tartózkodás megenyhült a belsejében. Hiszen régen ismerik egymást. Hiszen annyi mondanivalójuk van...
Illey Tamás is beszélni kezdett. És Anna megtudta, hogy a szülei már nem élnek, hogy lenn, délnek, a Duna mentén, az illei földön született. Messze, egy nagy, hűvös falusi udvarházban, ahol kongott a lépés a régi urak arcképe alatt. A kert benézett az ablakon. A Duna is hallatszott és az őszi ködben vadászkürtök rivalltak. A szántásban nagyszarvú, ezüstfehér ökrök, mögöttük a hajdani illei jobbágyok, mintha minden a barázdából nőtt volna ki...
Annának távol és idegen volt mindez, de szerette hallani az Illey hangját. Csak utóbb, lassanként támadt az az érzése, hogy az, amiről beszél, elvonja őt innen, szinte mintha elvinné mellőle az árnyékos ösvényről. Ha csakugyan úgy lenne! Ha igazán el találna menni? Önkénytelenül kérdezte:
--- De úgy-e azért visszajön onnan megint?
--- Vissza? --- Illey Tamás megállt egy pillanatra. Szemében tompa lett a fény. --- Már nem mehetek oda. Ille már nem a miénk.
Anna jóformán alig hallotta, amit mondott. Csak arra bírt gondolni, hogy nem megy el, hogy itt marad... És Illey is mosolygott megint. Sajátságosan, fájdalmasan mosolygott. Ezt észrevette a fiatal leány.
--- Mi baja? Semmi... Hogy miért kérdezem? Csak úgy... Azt hittem, megütötte az a visszacsapódó gally.
--- Nem bántanak engem a fák.
Az illei tölgyekről kezdett beszélni. Ott állnak a ház előtt. Ha fújt a szél, recsegtek, mondtak valamit egymásnak, amit szerettek volna megérteni a gyerekek, éppúgy, mint mikor az öregek a szalonban deákul beszéltek egymás között. És az udvarkapun túl a jegenyefasor is ingott a szélben. Mozogtak a jegenyék, mint a csákóforgók. A kert végében pedig egy cserfa volt. Azon lógott a hinta. A kötelek belevágódtak a gallya kérgébe, később is, mindíg megmaradt a nyomuk.
Illey Tamás arca fiatalabb lett, mialatt beszélt. Anna nem bírta róla levenni a tekintetét.
--- Ott, ahol először találkoztunk, --- mondotta Illey sebesen és közben a levegőbe mosolygott --- tudja, azon a kis tisztáson, ott is van egy cser és hasonlít a régi hintafához. Nézze, ez is itt...
Botjával egy fára mutatott.
Eddig szinte siettek beszélni, mintha kettesben akarnák bejárni azokat az elmult utakat is, amelyeken eddig magányosan jártak. Aztán, egyszerre elakadt a hangjuk: a jelenhez értek. A lombos bokrok eltakarták a másik kettőt a szemük elől. Ekkor vették észre, hogy egyedül vannak.
Körülöttük mintegy igézetben hallgatott a sziget. És az igézetben két tekintet félénken összekulcsolódott.
A pillanat megállt, aztán elröpült.
Illey Mártha nevető arca kibukkant a sűrűből. Nagy bokréta vadvirágot emelt a feje fölé. Kristóf szedte neki, és olyan szépen tette egymás mellé a virágokat, hogy még a rét se tudta volna szebben.
Anna a bokrétára nézett. Aztán lesütötte a szemét kihajló csipkegallérjára, a mellére. Odatűzte volna, hazavitte volna... de Illey Tamás nem adott neki virágot.
Körülöttük lassanként vadonná szövődtek a bokrok. Az ösvény mohos lett, lépcsőkhöz ért és eltűnt. A kitaposott, százados lépcsők alatt, a bozótos mélyedésben félig a földbe merülten szelíd, alázatos romok térdeltek. Egy csúcsíves ablak nézett az égbe az omladozó kövek között. Megzöldült, kihult templomfalak: Szent Margit ódon monostora.
A királyleány cellájából egy alacsonyan szálló madár rebbent ki. A vízmenti út felől hangok hallatszottak, mintha innen-onnan szitálták volna be őket a sűrűbe. Túl a romokon emberek jártak.
Anna megismerte Müller apothekáriusné csokoládészínű napernyőjét. A napernyő rugóra járt és most félre volt billentve, mint egy kerek legyező. Egyszerre felbukkant Gárdos protomedikus régidivatú cilindere, aztán Gálné asszonyság nagykockás sálja és a Münster kisasszonyok nefelejcses kalapja.
--- Hiszen ott mennek --- mondotta Anna. Kristóf megmarkolta a karját és visszarántotta.
Kinn az úton páronként haladtak a kirándulók, lihegve, nekihevülten, mintha dolgoznának.
Hold Ignác mellett fáradt unalommal járt a felesége. Zsófi megcsúnyult, csak a szeme volt a régi: az a szép, árnyékos szeme.
Kristóf sokáig nézett utána...
Az apothekárius pofaszakálla lengett a dunai szellőben. Müller Ferdinánd úr a camomillatermésről beszélt. A púpos kis Gál, a számító borkereskedő arról panaszkodott, hogy Pesten már bort sem isznak annyit, mint régen.
--- Az én üzletemnek részeg emberek kellenek! --- kiáltotta és túlhangosan nevetett hozzá.
Mögöttük két boltiszolga kosarat vitt. Hosszúnyakú palackok látszottak ki belőle. A borkereskedő magas trombitahangjával énekelni kezdett.
Anna Illey Tamásra nézett. Egyszerre feltűnt neki, hogy az alakja milyen magas és arányos. Előkelően keskenynek látta az arcát. Valami öntudatlanul feléje vonta.
--- Utána megyünk --- mondotta félhangon, mintha a lelkiismeretét akarta volna megnyugtatni.
--- Ráérünk, majd aztán... Kristóf nevetett és az ellenkező irányba indult. Művészetről kezdett beszélni. Azt mondta, festő szeretne lenni. Egy képet festene: egy erdőt. Tűz égne a fák alatt és a tűz lángjában kicsiny, vöröstestű tündérek hajlongnának. Magas, fehér várkastélyt is festene. Fenn a hegyen, nagy, magányos hegyen. A bástyán árnyékos szemű, fehér asszony állana, csak a haja lenne fekete és lobogna a falak felett, mint egy ragyogó, fekete zászló. Már másról beszélt. Zenéről: Bachról és Mozartról. Ügyesen a felszínen maradt és halkan, finoman egy keringő dallamát kezdte fütyölni. Könnyedén mondta, hogy ő a szerzője. Utazásokról is mesélt, bár sohasem utazott, építészetről, könyvekről, melyeket nem olvasott és közben nevetett, fel-feltörő gyerekes nevetésével.
Anna úgy nézett rá, mint egy szemfényvesztőre. Milyen kedves tud lenni, ha akar. És hirtelen, gyerekkorának régi kis Kristófját látta meg benne, ezüstfényű szőke fejével, kissé beteges arcával.
Aztán megint csak Illey Tamás volt Anna mellett. Mintha egy horgonyzó hajón álltak volna ők ketten, a sziget csúcsánál. Előttük a keskeny, kavicsos föld kettéhasította a vizet. A folyó szétvált és csobogva futott le kétoldalt. Egyszerre megállt a víz, a föld kezdett futni. A sziget felvonta horgonyát: a hajó megindul és viszi őket messze, a végtelen felé, amelynek nincsenek partjai.
A nap lesüllyedt a hegyek mögött. Anna fölrezzent es utána nézett.
--- Elmegy...
A kihült, üvegszerű égen egyszerre meglátszott az újhold ezüst sarlója.
Visszafordultak, de a kirándulókat hiába keresték. A majornál, a nagy platánfa tövén papírdarabok és hosszúnyakú, üres palackok hevertek a letaposott gyepen.
A révész csónakja várta őket a vízbeérő gallyak alatt. Kristóf fáradt volt, megunta a szerepet, melyet játszott. Most már tudta, hogy ehhez is ért, ha kedve tartja. Az ősi Illey névnek a varázsa pedig elkopott, nem hatott rá többé, hogy a dédatyjuk vicepalatinus volt, azt is megszokta, hogy Tamás tegezte őt, úgy mint a casinóbeli barátait.
Mióta csónakba szálltak, Anna is szótalan lett. Ünnepnap este volt és holnap hétköznap lesz megint... Világos mosolya kialudt az ajkán. Visszanézett a távolodó sziget felé, aztán lehúzta a keztyűjét és lenyúlt, mintha meg akarná simogatni a folyót. A hullám átcsapott a kezén.
Illey Tamás a hajó peremére dűlt és ő is lenézett a vízre. A holdas, halvány ezüst alatt megcsillantak Anna csontos, fiús kezén a gyűrűk. Egy zafír: egy kék villanás; egy rubin: egy vércsepp. A folyó nem tudta lemosni a leány ujjáról.
--- Hogy húz az ár --- mondotta Anna halkan...
Illey félig öntudatlanul merítette bele a kezét a vízbe. És a Duna a nagy magyar földek és messze német erdők végzetének közös folyója, úgy tett egy pillanatig, mintha össze akarná sodorni a kezüket.
A csónak partot ért.






XIV.



Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kíváncsian nézett meg mindent, mintha most látta volna először a bútorokat, a képeket, mintha új szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni. Viszontlátásra... hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.
Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig sohasem sétált annyit Tini mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindíg menni akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint tévedett... Egy nyúlánk alak az utca fordulójánál. Mire közelebb ért hozzá, már senkire sem hasonlított és egészen idegen volt.
A napok forróak lettek, melegek voltak az éjtszakák. Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán terjedt a napfény, mintha borostyánkőablakon sütött volna keresztül.
Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött át a Dunán a pesti part felé.
Lépések közeledtek. Kopogó csizmák, csattogó, mezítelen lábak. A szögleten háromemeletes ház épült. Ismeretlen vállalkozónak a cégtáblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás... A túlsó oldalon is új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de az építés lassan haladt. Sok ház... A vidékről özönlött a munkásnép a városba. Az utcákban falusi magyar beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha elfogytak volna.
Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíveslegény ment el az ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. --- Ezeknek jó: együtt maradnak... Hirtelen önmagára kellett gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.
Álmában idegen utcában járt, egészen egyedül. Olyan szokatlan volt ez, hogy félni kezdett. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki. Megismerte előkelően hanyag járásáról és utána eredt. Egyre gyorsabban lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.
Az utca nyúlni kezdett, hosszabb és hosszabb lett. És az a valaki egészen kicsinynek látszott, messze, messze. Anna nem bírta elérni, pedig már lélekszakadva futott. Kiáltani akart, kérlelni akarta az Elérhetetlent, hogy álljon meg és a két karját kinyujtotta utána.
Fölébredt. Az álom eltűnt, de a mellében láthatatlanul ott maradt kinyujtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.
Az anyja képére nézett. Az anyja ott a képen már nem volt idősebb nála, már egykorúak lettek ő, meg a kedves, ijedt tekintetű gyermekasszony. Már utolérte az anyja éveit. Ha itt volna... Nem, arról, ami olyan szépen fájt a szívében, még vele sem tudna beszélni. Senkivel, soha.
Levetette magát a díványra és a két tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt pillákkal nézte a sokvirágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte. Már nem is volt szövet, rét lett belőle, vadvirágos rét és a túlsó végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét. Új volt minden és új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna, kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el fiatal mellében.
Énekelni... De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó... egyedül lenni. Két keze között leküzdhetetlen mosolyt érzett az arcán. --- Szeretem... Halkan mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát elénekelte volna.
--- Szeretem... És már nem hallott semmit, ami odakint, a szívén kívül történt.
Lenn csöndesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza. Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten könyökölt az íróasztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek látszott.
Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett társán. A szája gyámoltalanul elferdült.
--- Mi leli a fiatal urat? --- kérdezte Füger Ottó.
Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a nyomorúságát. Beszélni kellett valakivel. Attól minden könnyebb lesz.
Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel vesztett, az sok volt. Túl sok... Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát. Mindent tudni akart.
--- Hát csak ez a baj?
Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki, az megalázta és megnyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség súlyát.
Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot rögtönzött.
--- Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná...
Igen, most eltalálta, ennél lesujtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.
--- Ne higyje... nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul szerencsétlen.
A fiatal Füger fel s alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig tudta, hogy mit fog mondani.
Kristóf szeme kínos feszültséggel követte minden mozdulatát.
--- Segítsen rajtam --- mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. --- Segítsen, de az atyám meg ne tudja. Az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.
Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a főnöke fia előtt.
--- Jó az Ulwing-név --- mondta halkan. A Paternoster-utcában adnak rá, amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elítélendő dolog, --- tette hozzá sebesen --- nagyon elítélendő, de hát most az egyszer.
--- A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? --- Kristóf kissé fölegyenesedett. --- És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe. Hát oda menjek?
Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatóspapírosra. Eleinte kígyóvonalakat rajzolt, azután U betű lett belőle... Ulwing& Társa. Ezt írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cselédtermészet, aki megöregszik az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.
Hirtelen kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal mellől: Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szempilláit. --- Milyen öreg a keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká. --- És azzal a fojtott, lassú gyűlölettel nézett utána, amellyel csak azok a szegények bírnak nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.
Nem viheti soká. És a másik?... Megvetően felrántotta a félvállát és megint írni kezdett az itatósra. Ulwing & Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.
Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek egy ezüstözött Szent Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jókedvűen fütyörészett.
A Paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta, hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak semmi egyebet. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a bagolyképű kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem ügyelt erre.
Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi marad meg neki azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Elzálogosított óráját is visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Karperecet is ígért egy leánynak. Nagyobb összegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi tartozása, melyről megfeledkezett. Már nem fütyölt. Igyekezeti eltolni magától a kényelmetlen gondolatokat. Semmi értelmük, hiszen sok pénz van a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem vesz többé a kezébe...
Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem bízott abban, amit saját magának ígért. Annyiszor igérte, annyiszor megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?
Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dűlve nézett le a kapualjába. Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.
--- Mit csinálsz itt? --- kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét. Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán már nem lesz ereje hozzá.
--- Anna...
A fiatal leány feléje fordult, de a pillantása túl nézett rajta.
--- Valaki jött, --- mondotta Anna --- csengettek a kapu alatt. --- Ebben a percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a másik élet hangtalan segélyhívását.
Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet. Már elmúlt az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem kötötte le magát kényelmetlen ígéretekkel. Szabad maradt.
Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton. Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos, várakozó kifejezést nyert.
És aznap csakugyan eljött az, akit Anna várt.
A Napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt abroncs lett volna a földön.
Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küszködve lélekzik s a vér minduntalan az arcába száll. Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a mozdulatai fegyelmezettek, mintha valaki más cselekednék helyette. Megnyugodott, fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.
Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítania az arcát. Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így: aztán valaminő erőfeszítés látszott a vonásain és mintha hirtelen, gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes melegség, szinte elbújt a többiek elől.
De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából, Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki éppen olyan ünnepélyesen ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.
A városról beszéltek, új vasútvonalakról, a dunai gőzösökről, építkezésekről, politikáról.
Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy akadálynak nézték, míg Illey számára, mintha önmagáért való cél lett volna.
Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált:
--- Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak --- mondotta és a tekintete kemény lett. --- A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból jöttünk. Nem lehet elfelejteni...
Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, amely valamikor szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, amelyet nem értett. Most úgy tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért mindent, amit gyerekkorában átélt.
János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja jutott eszébe. Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon hogyan lehetséges ez?
Józanul mosolygott. Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának, többet érnének el... Csendesen bírálgatta magában a vendégét, azért mégis szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai reátámaszkodhattak erre az erőre.
--- Hát igazán lehetséges lenne, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha minálunk? --- János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében. Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.
Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos dívány szögletében. Kristóf idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.
Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console irányába néz, az üvegbúrás órára. Ijedten követte a tekintetét. Sohasem látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül marad.
Valamit mondania kell Illeynek, mielőtt elmenne, valamit, ami visszahozná őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.
--- Igen, énekelj, Anna --- mondotta Mártha.
--- Énekelj! --- kiáltotta Kristóf felszabadultan és örült, hogy félbeszakíthatja az atyját.
Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kérte őt. A tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy érezte, hogy Tamáshoz hajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje:

Sei mir gegrüsst... Sei mir geküsst...

Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az arca idegenszerűen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja tisztán, elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek voltak a hangjában, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének öntudatlan, gyönyörű vallomása.
Kristóf ámulva nézett rá. Sohasem hallotta így énekelni az ő józan, okos húgát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik, és mégis úgy érezték valamennyien, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.
--- Milyen szép, mikor énekel --- gondolta Illey Tamás.
Az emberek nem látják mindíg egymást, csak néha, egy-egy kivételes pillanatban. Tamás ebben a pillanatban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett neki, valaki forró, simogató kézzel megingatja arca körül a levegőt. Nem volt többé ura tekintetének: kívánóan átölelte a leányt.
Anna nem értette ezt a tekintetet, mégis megrázta őt. És mialatt énekelt, a feje hátrahajlott, szemének és ajkának szeglete fájdalmas elragadtatásban emelkedett, mintha észvesztő, rejtélyes magasságokba látna, amelyekről eddig nem tudott.
Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna lénye. Zöldenkék szeme hidegen nézett a levegőbe, szép szemöldöke mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthatlanul zárkózott volt az arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte volna.
A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését. Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.
Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba. De most egyedül jött.
--- Mártha falura ment, a vőlegénye anyjához, --- mondta Illey. --- Régi mátkaság. Ősszel lesz az esküvő.
Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Hallgatagon elüldögélt Krisztina asszony képe alatt a sokvirágos dívány szegletében és ott maradt még akkor is, mikor lámpát gyujtottak. Anna sem beszélt sokat, de azért derűs és boldog volt közöttük a csend. Csak Tini mamzell kötőtűi verődtek össze finom csörrenéssel a lámpaernyő alatt. Feszült, hosszú arcának olyan volt a kifejezése, mint mikor öregedő emberek ablakon át a tavaszba néznek.
Anna elvétve fel-felpillantott. A szeme ilyenkor mindíg találkozott az Illey szemével. Összerezzent, mintha a Tamás tekintete a nevén szólította volna. Szívén váratlan, meleg hullámban surrant át a vér. És a hímzőkeret fölött ellenállhatatlanul Tamásra mosolygott. Azután megint lehajtotta a fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben, ahogy a selyemszálat a magasba húzta.
János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a gombolyagba. Fölállt. Lépései mint őrségváltáskor a strázsa léptei, elhangzottak a folyosón és János Hubert megint az üzletről, a városról, az építkezésről kezdett beszélni.
Anna ilyenkor mindíg meghallotta az óra ketyegését. Milyen fenyegetően ketyegett. Gyorsabban, mint máskor... Ha most egyedül lehetne Illey Tamással, odamenne az órához és visszatolná a mutatóját. Egészen bátran és nyiltan visszatolná és ez mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők sohasem voltak egyedül. Csak elvétve, ritkán, ha énekelt, csak akkor bírt Tamásnak valamit magáról mondani.
Megértette-e? Szerette-e hallani a dalait? Nem tudta. Illey más volt, mint mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben, egészen közel érezte magát hozzá, de mikor beszéltek, úgy rémlett neki, messze-messze vannak egymástól, mérhetetlen távolságokon kell áthatolnia a hangjuknak és útközben egészen kihűlnek a szavak.
Anna szeretni kezdte a hallgatást, ezt betölthette a szíve melegével.
Közben elmult a nyár.
Illey Tamás mindíg gyakrabban jött, mindíg hosszasabban maradt. János Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini mamzell a legszebb csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. És ha csengetett, Flórián gyorsan futott kaput nyitni.
A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a cserépkályhában.
Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.
Tini mamzell kötés közben leejtette térdéről a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen Annához fordult és nagyon halkan mondta:
--- Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.
A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi szorgalmasan ütődtek egymáshoz.
Anna keze lesiklott a hímzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha a fénye megolvadt volna és csordulni készülne.
--- Elmegy?... --- A hangja egészen fátyolos volt.
--- Mit mondtál? --- kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.
Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját. Közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.
--- Mártha esküvőjére megyek és egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök vissza.
Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve, fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja el soha többé.
--- Bár megértene, --- gondolta égő vágyódással, --- bár lehetnénk egyszer, egyetlen egyszer valahol messze, ketten, egyedül.
--- Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, --- mondotta Illey hirtelen és a hangja szinte kemény és parancsoló volt. --- A gátnál találkozunk, --- aztán lágyabban folytatta: --- Énekeljen valamit... --- De ezt úgy mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből követelő szavainak ott maradt nyomát.
--- Igazán, akarja? --- Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Szép megadásban, pirulva hajtotta le a fejét. Aztán erőt vett magán és elfogódva kérdezte:
--- Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?
--- Ulwing Anna hangját, --- felelt Illey egyszerűen és a szeme közé nézett.
Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.
--- Viszontlátásra, --- mondotta Anna és a keze, mint kis madár a fészkében, szinte megbújt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe. Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt. Visszaszaladt a zongorához.
Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekísérje a lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.
Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már égtek. Valaki állt az utca túlsó oldalán. Anna jobban előrehajlott. Füger Ottó volt.
A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította a fejét, amerre Illey Tamás elment.
Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing építőmester egykori dolgozószobájában meggyujtották a zöldernyős lámpát.
János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve ült és színtelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. A keze, mint valami élettelen dolog feküdt a nagy csomó papiroson, amelyet aláírásra beadtak hozzá.
Hosszú idő telt el így, közben egyetlen tollvonást sem tett. Végre is nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert levette főnöke válláról az elhatározás kínját. Nem beszélt soha arról, ami kellemetlen és állandóan jó hírekkel szolgált.
--- Vajjon hol lehet? --- gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az üres szobába nézett.
Aztán vontatott lépéssel ment vissza és törődötten megint leült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje, mintha fel akarná rázni a homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, amely nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Lehunyta a szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje, zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra gondolt.
Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a szájaszéle merev és egyenes volt, de mire a lámpa fénykörébe ért, már ismét mosolygott.
János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:
--- Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a szót. Nem értem, --- aggodalmasan pillantott a fiatal Fügerre: --- Tud valamit?
Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a gőgös Illeyért, aki mindíg elnézett a feje felett. úgy rémlett előtte, most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába töri magát, hogy felkapaszkodjék. Közben alázatosan sütötte a földre a szemét és úgy tett, mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.
--- Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindíg vissza akartam tartani, mindíg könyörögtem neki.
--- De hát mi történik a hátam mögött? --- János Hubert hangja sűrűn bugyborékolt elfehéredett ajka között. --- Beszéljen!
És Füger Ottó beszélni kezdett és ő megtudott mindent. Elhaló hangon kínlódva ismételte:
--- Kártyázik... Az egész város tudja... Veszít... Váltók?... --- Iszonyodva kérdezte: --- De hát mennyiről van szó?
--- Száznyolcvanezer forint...
János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan, ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas fehér gallér tartotta fenn meglazult viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett belőle.
Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről olvasta le, hogy mit kell mondania.
--- Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék, istenfélő fiatal ember. Mindennek csak a rossz társaság az oka. Sokszor mondtam neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag Ulwing pénzét. De ne büntesse őt, főnök úr. Inkább viselem én a haragját, úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.
Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.
--- Jó ember maga, Ottó --- sóhajtotta János Hubert ellágyulva.
--- Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! --- mondta a fiatal Füger ünnepélyesen, --- Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni a megrontóktól. Talán külföldre...
--- Külföldre küldeni? Igen, --- János Hubert egyszerre határozott lett. --- Valamikor boldogult édesatyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.
A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb lett.
--- Kisigényű, munkásemberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik. Azalatt Anna kisasszonynak talán valami jóeszű üzletembert tetszik férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök úr válláról.
Ez új reménység volt. János Hubert megigazította a nyakkendőjét. Egy komoly, jónevű üzletember Kristóf oldalán. Valaki, aki a családhoz tartozik. Az Anna férje... Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott gondolatai közé. --- Meg kell akadályoznom, hogy ezentúl találkozzanak. --- Olyan sokat követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni. Mindíg kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a többiekkel szemben is.
--- Igen, ez megszabadítana minden gondtól, --- mormogta, mintha önmagával tanácskoznék. --- Az Anna férje... De hát ki legyen az?
Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.
János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt. Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van...
Megveregette Füger Ottó vállát:
--- Köszönöm!
A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.
Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn a dunai gáton hiába várta Annát Illey Tamás.
Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.






XV.



Az eső meggyűlt az ereszcsatorna torkában és olyan reménytelen hangot adott, mintha valaki zokogna a meredek, kettős tető alatt.
Odakinn esteledett, szomorúan, ősziesen. A Napszoba ablakának az üvegjén úgy futottak le az esőcseppek, mint a könnyek egy átlátszó, szürke arcon.
A régi gyerekszobában üres volt a csend. Mióta Kristóf elutazott, Anna nagyon egyedül maradt. Délutánonként sokszor fölállt a varróasztala mellől és halkan az ajtóhoz ment. Hirtelen kinyitotta: senki sem volt ott. Lenézett a lépcső mélyedésébe. A ház hallgatott... Százig számol, azután nem vár tovább. Mégegyszer számolt százig és a küszöbről is visszanézett.
Este, mikor Netti meggyujtotta a lámpát és Flórián becsukta a nagy kaput, Annának nem egyszer könnybelábadt a szeme. Fogolynak érezte magát. Az élet kívül maradt. Megint elmult egy hiábavaló nap, pedig mikor megvirradt, olyan bőkezuen igért meg mindent. De az új nap is csak ravaszul kínozta őt, elosont, mint az előző napok és nem váltott be semmit.
Illey Tamás nem jött többé.
Anna kicsiny arca egészen halavány és keskeny lett. Félni kezdett. Talán valaki máshoz jár most Illey, vagy talán neheztel? Olyan komolyan mondta neki, Mikor utolszor látta, hogy másnap ott legyen a dunai gátnál. És ő nem lehetett ott, nem is üzenhetett, írni sem tudott, Kristófnak el kellett utaznia és az atyjuk nagyon szigorú volt mindkettőjükhöz.
Miért nem jön? Hol marad ilyen sokáig? Az ablaküvegnek szorította az arcát és kinézett a ködbe. Odalenn az utcán lépések közeledtek a ház felé. Anna felágaskodott. A lépések már régen odébb mentek. És ő még mindig hallgatózott. Valahányszor megszólalt a kapucsengő, szívében összeszaladt a vér. Várt, várt... azután csüggedten hanyatlott le a feje.
A Napszobában sugdosódni kezdtek a bútorok. Tamásról beszéltek. A falak is emlékeztek. Az ajtókilincs is ismerte a Tamás kezét. Az ernyőslámpa, az üvegburás óra, mind azt mondták, hogy sokszor látták őt.
Anna elfordította az arcát. Az emlékek sebet ütöttek a szívén. Összekulcsolta a kezét, hogy kegyelmet kérjen attól, ami kínozza.
Órák múltak. Tini bejött és kártyát kezdett vetni a lámpa alatt:
--- Szerencse takarja a szomorúságot. Minden bánatod elmúlik, kis galambom --- mondotta, mikor a kártyavetés végére ért.
--- Nekem nincs bánatom. --- És a fiatal leány magasan igyekezett tartani a fejét.
János Hubert hangja hallatszott:
--- Anna, vendég van!
Az utóbbi időben Münster Károly gyakran járt a házhoz. Esténként kényelmesen ült a zöld szobában, mindenben igazat adott János Hubertnek és, ha semmi sem jutott eszébe, szelíden malmozott nagy, vörös kezével.
Az a két kéz ingerelte Annát. Zavarba tudtak jönni, mint az emberi arcok, vörösek lettek, kínlódtak, míg Münster Károly maga mindíg nyugodt és unalmas volt túlhosszú vasárnapi kabátjában.
Vajjon miért jön? --- gondolta Anna fáradtan, mialatt szemben ült vele.
Egy napon aztán megtudta ezt is. Münster Károly megkérte az atyjától a kezét.
--- Megtisztelo ajánlat és igen előnyös --- mondotta János Hubert a leányának. --- A Münster-cég jóhangzású és komoly cég. A fiatalember értelmes, tőkéje is van.
Anna hüledezve nézett rá, aztán az arcába szökött a vér. Egész életében azért küzdött, hogy elnyomja magában az akaratot; mindig engedelmeskedett az öregebbeknek, de amit most kívántak tőle, az ellen Fellázadt.
--- Nem, soha! --- a hangja olyan röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra.
János Hubert összerezzent. Ez Ulwing építőmester hangja volt.
Korán szóltam, --- gondolta kedvetlenül, még várnom kellett volna.
Aztán várt. Kinn már hullott a hó.
Anna arca még átlátszóbb lett az utóbbi hetekben. Éjjelente nem aludt, nem énekelt többé, nem nevetett és a hosszú estéken át, mialatt atyja a sokfiókos íróasztalnál dolgozott, szótlanul üldögélt a zöld szobában.
János Hubert ekkoriban már pápaszemmel olvasott. Feltolta a homlokára és lopva Annára nézett. Lassú félelem fogta el. A saját életére gondolt. Sohasem volt boldog, sohasem tett boldoggá senkit.
--- Beteg vagy? --- kérdezte váratlanul.
--- Nem...
--- Fáj valamid?
Anna nem felelt, de a szemének olyan kifejezése volt, mintha azt kérdezné, hogy miért kínozzák. János Hubert háta meggörbült. Tovább lapozott az üzleti könyvben. Anna hallotta gondtelt sóhajtását.
--- Kristóftól jött rossz hír? --- kérdezte, mialatt az íróasztalhoz ment. --- Nem? Hát akkor az üzlet?... Beszélj róla velem, hiszen én is Ulwing vagyok.
János Hubert becsukta a könyvet, melyben számolt.
--- Úgy sem értenéd.
--- De hiszen megtanulhatnám...
--- Te csak hímezz és énekelj. Nem kell az üzlethez tudnod. Nem asszonynak való az. Másra teremtett benneteket az Isten... Ettől a mondattól megmozdult a lelkiismerete, zavarba jött.
--- Még mindig nem felejtetted el Illey Tamást? --- kérdezte félhangon és a földre nézett.
--- Nem felejtettem el.
Néhány nap mulva egy estén Jörg nagyapa eljött Annáért, hogy hangversenyre vigye. A kocsiban az öreg úr Münster Károlyt kezdte emlegetni és közben elégedetten dörzsölgette a kezét.
Hát ő is a többiekkel tart? --- gondolta Anna és szomorúan nézett a nagyatyjára. Valamikor börtönbe vetették, mert megértette a mások szabadságát, most mégis az unokája szabadsága ellen beszél.
A hangversenyteremben már szorongott a tömeg. Az aranyozott facsillárokban temérdek gyertya égett és a lángjuk nyugodt, sárgás világossággal szőtte át a levegőt. Az emelvényen nyitva állott a zongora. Az orchestrumból hangszerhangolás hallatszott, mintha hegyescsőrű madarak csipkedték volna a húrokat.
A fal mellett néhány ujságrecenzens állt. Anna hallotta, hogy előre megegyeztek abban, mit fognak a holnapi lapokban mondani. A sűrű széksorokban ismerős belvárosi kereskedők, gazdag polgárasszonyok, egyenruhás tisztek, öreg papok ültek és legelől, óriási krinolinokban ékszeres dámák, magyar dolmányos, előkelő urak.
Müller apothekáriusék integettek. A Münster kisasszonyok is ott voltak. Hátul székeket tologattak az érkezők. Néhányan köhögtek és a torkukat reszelték. Aztán egyszerre, mintha rúgóra járt volna az emberek feje, egyöntetűen az emelvény irányába fordultak valamennyien.
Hirtelen csend lett.
Anna tekintete végigsiklott az arcokon. A sok emer úgy hatott rá, mint egy üres medence, mely a zongora felé tátong és várja, hogy hangokkal és érzésekkel töltsék meg. Az ő szíve tele volt magányos, fiatal fájdalommal és szinte félt, hogy az első hangra a szeméből csordul ki minden fájdalom.
Egyszerre megfoghatatlanul nyugtalan lett, mintha valaki a távolból megérintette volna. Sebesen oldalt pillantott. Ereiben összerezzent a vér: pillantása találkozott Illey Tamás sötét, szomorú szemével. És a két tekintet egymásba vonaglott a távolságon át.
Körülöttük hullámzott a terem. Nagy, kiáltó éljen tört fel. A taps zaja, mint a zivatar csapkodta a falakat.
Az emelvényen ott állt, magasan a többiek felett, a nagy művész. Hosszú, fehér haja puhán lendült meg márványfeje körül. Liszt Ferenc szikár alakja meghajolt a hódolat előtt.
Aztán felzúgott keze alatt a zongora. És a hangok zengtek, panaszkodtak, sírtak, dühöngve viharzottak, zsongva enyelegtek, feloldozóan mosolyogtak át a levegőn. A márványfejű művész előbűvölte a zongorából azokat a hangokat, amelyek nem voltak előtte és nem lesznek utána.
A tömeg visszafojtott lélekzettel, igézetten hallgatott. És a zene zord erővel áradt tovább. Aztán gyöngéd lett, mint a haldokló visszhang. Fenséges hatalommal tört elő megint. Tűzben hajlított hangok törtek elő és akik hallották, azok előtt megelevenedtek Beethoven, Bach Sebestyén és Weber alkotó percei. Ezeket a perceket bírta újból izzóvá tenni a művész, akinek a játéka mindig istenek születése volt.
Beethoven Apassionatája, nagy, fénylő szárnyakon vitte Ulwing Anna lelkét Tamáshoz az emberek feje felett. Úgy tetszett neki, a zene hullámjárása összesodorja őket és ők elmerülnek egy végtelen, csillogó fátyolban.
A terem megint tombolt. Az emberek felálltak. Néhányan az emelvényhez rohantak és ott tapsoltak tovább.
Liszt Ferenc saját szerzeményét kezdte játszani. És ekkor, mintha a márványarcban láng gyulladt volna, szent tűz világított át a homlokán, tűz áradt ki a két szeméből és az alkotó művész eltávolodott és magányossá vált.
Anna a zongora felé fordult. Ez más volt, mint amit életében eddig valaha is hallott. Régi szavak mozdultak az emlékezetében... ,,Teremteni kell, úgy mint az Isten. Még agyagot is újat kell teremteni."
Ismét tapsoltak, de a taps, mintha egyszerre tartózkodóbb lett volna. A virtuóznak szólt, nem az alkotónak.
Nem értik, --- gondolta Anna leverten. Ezt a zenét még nem lehet kényelmes biztonságban bámulni. Korán jött, sok mások zenéje előtt... és megint Walter Ádám szavai jutottak az eszébe.
Aztán elfelejtett mindent. Tekintete Tamást kereste kifelé tóduló tömegben. A ruhatár porszagú melegében egymást taszigálták az emberek. A kapu alatt a fogatok ajtaja csattant. Egy rekedt hang a kocsisok nevét kiáltozta.
Anna meglátta Flóriánt és intett neki. Jörg Ulrich ekkor már a kocsijában ült.
--- Gyalog szeretnék menni --- mondotta a leány sebesen. Az öreg úr álmos volt. A mögötte jövő fogat lovai nem akartak állni a hidegben. A kocsiajtó becsattant. Anna szabadnak érezte magát.
--- Menjünk...
Flórián jó széles arca egy pillanatig csodálkozva fordult feléje. Aztán engedelmésen indult el mögötte a hóban.
Az utca szegletén valaki mozdulatlanul állt egy lámpa alatt és keresően nézett be az elrobogó kocsik ablakán. Egyszerre nem nézett többé a kocsik felé. Annára nézett sötét, szomorú szemével. A kalapját mélyen levéve tartotta, a hó sovány arcába esett.
Erősen fogták egymás kezét és lelkükben olyan volt a csend, mint az az örülni nem merő, zsibbadt pillanat, amelyben egy kínzó testi fájdalom hirtelen megszűnik.
Az utcákon távolodón gurult szét a kocsikerekek puha gördülése. A tompuló emberi hangok közül kicsattant még egy-egy messze nevetés. Aztán csak a hó hullott csillagos, lassú pelyhekben. És a nagy fehérségen át ők ketten szótlan megegyezéssel indultak el egymás oldalán.
Anna nem érezte a hideget. Csupasz vállán megcsúszott a prém, kicsiny cipői elmerültek a hóban. És mégsem fázott, csak ment, mint aki végtelen forró boldogságban jár. Illey lángoló szeme minden mozdulatát követte. Néma elragadtatásban nézte őt. Aztán végre magára parancsolt. Nyugodtnak akart látszani, de a hangja idegenszerűen elváltozott volt.
--- Mikor a hangverseny hirdetéseit láttam, reménykedni kezdtem, hogy találkozunk. Csodálatosabban jött minden, mint ahogy várni lehetett volna.
Anna is erőt vett magán.
--- Hát igazán nem a zenéért ment oda? --- kérdezte félhangon és mosolygott.
--- Soha se járok hangversenyre --- mondotta Illey Tamás őszintén. --- Nem értem én a magas zenét.
Anna szinte ijedten fordult feléje.
--- Hát akkor azt sem értette meg, amit én magának énekeltem?
--- Nem a zenéjét értettem meg, hanem azt, amiből az a zene lett.
Egyszerre mintegy titkos megegyezésben, elhallgattak mind a ketten. Flórián utolérte őket, nagyon közel járt a hátuk mögött.
Anna gondolatai összezavarodtak. Eddig azt hitte, hogy ők ketten találkoznak, együtt vannak a zenében... És Tamás most azt mondja, hogy nem érti meg az egyedüli nyelvet, melyen az ő lelke is, a vére is beszélni tud... Mindegy, minden mindegy, csakhogy itt van, csakhogy mellette lehet.
A nyaka kissé hátracsuklott és félig lezárt pillákkal olyan vágyóan nézett Illey vállára, mintha kis fejének ott, azon a vállon akart volna fészket rakni a tekintetével.
Tamás feltűnően lassan kezdett lépni. És most már Anna is észrevette a havazáson át a befúvott utcalámpát Ulwing-ház előtt.
--- Régen kerestem ezt a mai órát --- mondotta Illey sebesen. --- A szigeten is ezt kerestem akkornap, mikor olyan soká vártam magára. A csillagok is feljöttek, a révész is tüzet rakott. Másnap megint ott jártam. A kapujuk csengőjét is meghúztam sokszor. Láttam az arcát az ablakon át, zongorázni is hallottam, mégis azt mondták, senki sincs otthon. Flórián a földre nézett, mikor mondta. Megértettem. Nem akarták, hogy jöjjek.
--- Pedig én mindig vártam. Olyan nagyon vártam egész idő alatt...
Annyi szenvedés volt az Anna fátyolos hangjában, hogy Illey előtt egyszerre világos lett minden.
Ebben a pillanatban meglátták a házat. Már olyan lassan léptek, hogy szinte egy helyben maradtak, mégis fogyott a távolság. A kapu kimozdult a falból és eléjök jött sötéten, sietve a nagy fehérségen át. A két oszlopember is vele jött. Egészen kihajoltak a kőpárkány alól és lenéztek rájuk.
A kapu mintegy zökkenésben megállt. Az út végére értek. Anna szíve megbénult az ijedtségtől: még egy perc, aztán el kell válniok, aztán nem fogják látni egymást.
Flórián ekkor, kitudja hogyan, elejtette a kapukulcsot. Lassan, nagyon lassan turkált kezével a hóban és közben egyetlen egyszer sem pillantott fel.
Illey Tamás előre hajolt:
--- Anna, egyetlenem, már nem tudunk mi egymás nélkül élni --- és megcsókolta a leány kezét.
A hó csendesen hullott és ők ketten, a havas fehér fátyolon át, szótlanul néztek egymás szemébe.
Mikor Anna felment a lépcsőn, levette ajkával Tamás csókját a tulajdon kezéről.
Másnap mindent elmondott az édesatyjának és mikor délután megszólalt a kapucsengő, Flórián széles, nevető arccal nyitott kaput Illey Tamásnak.
Anna hallotta a Tamás lépéseit. A lépések elmentek az ajtaja előtt, végig a folyosón, a zöld szoba felé.
Illey Tamás keveset beszélt. A szava komoly és határozott volt, János Hubert állva hallgatta, csak azután kínálta meg üléssel a vendégét.
--- Megtisztelő ajánlat... Hirtelen eszébe jutott hogy ugyanezeket a szavakat használta Münster Károllyal szemben is. Köhögött, azután lelkiismeretesen és pontosan elmondott mindent, úgy, amint előre elhatározta. Beszélt a tűzkárról, a rossz üzletévekről, Anna hozományáról. A hangja kissé elhalkult:
--- Nagyon sajnálatos, de nem vonhatok el tőkét a cégtől. A vagyonnak együtt kell maradnia. Még boldogult atyám határozta így. Ettől nem térhetek el.
Illey udvariasan elutasító mozdulatot tett.
--- Ezek a dolgok csak Anna kisasszonyt érintik.
János Hubert leküzdhetetlen csodálattal pillantott feléje. A régi Illey névnek a varázsa megint hatni kezdett rá. Már nem dűlt a karosszék támlájának, ünnepélyesen, mereven ült és bántotta, hogy eddig olyan üzleti hangon beszélt.
--- De hát az illei birtok, --- óvatosan kereste a szavakat, --- úgy tudom, sajnos, idegen kézen van...
Illey kissé elfordította a tekintetét. Érezte, hogy az előbb parádézott a másik előtt és szégyelte magát. Ez a szelid, kékszemű, jó öreg üzletember eszébe juttatta azt, ami legelőször Annához vonta. Hiába tagadná le: akkoriban sokszor gondolt arra, hogy az Ulwingok gazdagok és hogy az ősi illei birtok talán megint az övé lehetne. A föld utáni vágyódásában keresett most mentséget önmaga előtt azért, amit régen gondolt. Egy reménység volt. Eltolta magától.
János Hubert várakozóan nézett rá:
--- És Illey úr igazán nem gondolna a birtok visszaváltására?
Illeynek sok büszke és önzetlen szó jutott az eszébe. Felülemelkedni mindenen, még önmagán is. Semmit sem kérni, csak Annát, akit szeretett. Úri, keskeny arcát János Hubert felé fordította. Nyiltan a szemébe nézett, mintha ígéretet tenne:
--- Már nem gondolok Ille visszaváltására.
János Hubert udvariasan kérdezősködött a családjáról.
Tamás lassan forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt. Az atyjáról kezdett beszélni. Korán elvitte egy szívbaj. Az anyja utána ment. Aztán dobra került a birtok. Csak egy mocsaras erdő maradt, az nem kellett senkinek. És kevés pénz. Meg akart tanulni dolgozni; azért jöttide a városba. A saját erejéből akarta visszavenni az ősei birtokát. Hiszen a nevüket adta az a föld, vagy ők adták neki a nevét, akárhogyan is volt, de az illei föld meg az Illeyek majd ezer év óta összetartoztak.
Tamás leverten nézett maga elé. Arra gondolt, hogy őt is utolérte az alispánok unokáinak a végzete.
--- Jogász lettem, --- mondotta csendesen, --- éppúgy mint a többiek, elnyelt a politika és pénzért dolgozni nem tanultam meg. A vérünkben van ez. A mi időnk magyar nemessége csak akkor nem tartja szégyennek a munkát, ha ingyenbe megy. Aki közülünk pénzért adta magát, az rossz ember volt; a jók pedig tönkrementek.
János Hubert szórakozottan bólintott és többször egymásután megigazította kifogástalan nyakkendőjét. Mióta bizonyságot vett arról, hogy Illey Tamás nem akarja kivonni a cégből Anna hozományát, egészen megnyugodott és a zöld papírkárpit mintáját kezdte nézni.
Mikor Illey elhallgatott, felrezzent. Feléje nyujtotta a kezét és bizalmasan mondotta:
--- Rendben van. Ille visszavételére nem gondol. A cég ügyeibe nem avatkozik. Most megnézhetjük az üzleti könyveket és a mérleget.
Tamás mosolygott. Ő csak Annát akarta látni és János Hubert kinyitotta előtte a Napszoba ajtaját.
Odabenn meleg és világos volt minden.
Mire az új tavaszban a föld és az ég is meleg és világos lett a régi ház körül, Tini mamzell koszorús fátyolt tűzött Anna hajába. Aztán, mint fehér felhő, végigúszott a fátyol a jó öreg szobákon, hozzáért az ajtókhoz, a falakhoz és Anna megcsókolta az atyját.
--- Köszönöm, --- mondotta a leány, --- köszönöm, hogy olyan boldog vagyok.
János Hubertnek könnybelábadt a szeme. Ennél többet nem adott neki az élet...
A folyosón az öreg Füger állt és Henrietta asszonyság kikeményített ünneplő fejkötőben és Gemming úr is ott volt és a kis Feuerlein meghatottan törülgette a szemét. Illey Tamás előtt, valamennyiök közül Füger Ottó hajolt meg legalázatosabban.
Fenn magasan a tetők felett, bongva beszélt a lipótvárosi templom harangja, mely annyiszor mondott már valamit az Ulwingok végzetéről. És a kapu mellől a két oszlopember benézett a fehér mirtusvirágos kocsiba.
A kapuboltozat még egyszer megismételte magában, amit a kerekek mondtak, aztán elhallgatott a ház. Anna elvitte nászútjára halk kis nevetését. Csendes lett minden, az emberek, a napok.
János Hubert egészen egyedül volt. Egy levél Kristóftól, egy másik Annától. Sokszor elolvasta mind a kettőt, mosolygott és behúnyta a szemét. Mostanában mindig álmos volt. Az órára nézett. Korán lenne még aludni menni. Fel s alá kezdett járnia csendes szobákban.
A zöld szobából beért a lámpa világa az ebédlőbe. A Napszobába feljött az utcalámpa fénye és szétszóródott a mennyezeten. A régi gyerekszoba egészen sötét volt.
János Hubert összetette a hátán a kezét és lassan ment át világosságokon és sötétségeken. Az életére gondolt. Ott is éppen így volt, csakhogy most, mikor visszanézett arra, ami elmult, egyre többnek látszott benne a sötétség.
Nem értette, miért kellett éppen ma ilyesmikre gondolnia, mikor úgyis nehéz a feje. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy elküld a protomedicusért. De fáradt volt még erre is.
Mialatt az órájában lassan forgatta a kulcsot, elszédült, hanem azért mégis pontosan belerakta az alabástrom tálba mindazt, amit a zsebében hordott. Kulcsait, tollkését és a gyönggyel hímzett szivartárcát. Ezt megszokásból hordta magánál, csak úgy üresen, mert az utóbbi években letett a dohányzásról is.
Másnap vasárnap volt. János Hubert nem kelt fel az ágyból. Tini időnként bejött hozzá és megkérdezte, kíván-e valamit? Felnyitotta a szemét, bólintott, de nem mondott semmit.
Gárdos protomedicus megnyugtatta:
--- El fog mulni; kis kimerültség az egész --- és Nux vomicát rendelt.
--- Nem, nem kell a gyerekeknek írni...
János Hubert hétközben fenn járt. Vasárnap ismét ágyban maradt; ott jobban érezte magát. Annától levél jött. Belemosolygott az írásba. Hát mégis van valaki a világon, aki neki köszönheti a boldogságát... Magára húzta a takaróját és a fal felé fordult.
Éjjel nagy zúgásra ébredt fel. A feje forgott, az ágy is forgott, a szoba is és ő nehezen lélekzett. Ki akarta a nyakán gombolni a hálóingét, de nem bírta. Ijedten felült és felesleges mozdulatával néhányszor odanyult még, mintha a nyakkendőjét akarná megigazítani. Aztán visszaesett és nem mozdult többé.
Ulwing János Hubert meghalt azon az éjjelen, kifogástalanul, zaj nélkül, szerényen, úgy, ahogy élt.






XVI.



A ház üresen állt és a csend a falak közé fészkelte magát. A folyosó sokáig emlékezett rá, ha elvétve lépések mentek végig rajta. Az oszlopos óra ketyegése béjárta valamennyi szobát, semmi nesz sem állta el az útját.
Így találta Anna a házat, mikor férjével hazajött abból a megszakított útból, amelyre úgy emlékezett, mint egy félben maradt álomra.
Szárnyas órák, halk szavak, szép, leányos félelmek gondolkozás nélküli napjai... aztán beleszokott Anna a Tamás karjába. Az atyja halálhíre verte föl onnan és az álmot nem lehetett tovább álmodni. Soha többé nem folytatódhatott. Más jött.
Eljött az élet és elmult az első év.
És az idő múlásával, lassan megint derűssé lett a csend a régi házban. A nap besütött az ablakokon és a szobák olykor-olykor már félénken nevetni kezdtek. Aztán hirtelen szinte szégyenkezve abbahagyták, mintha azok jutottak volna az eszükbe, akik kimentek a kapun és nem jöttek többé vissza.
Megint elmult egy év.
A régi ház sárga falai melegek voltak a naptól. Az udvarkertben bokrétás rózsafákat, nyíló koszorúkat emeltek a virágágyak maguk fölé.
A szobák most már szabadon nevettek, csengő, gyereknevetéssel. És a ház mosolygott a bensejében, mint egy jó öreg, aki megfiatalodik.
Ebben az időben Anna csodálatos kis dalokat énekelt. Nem tanulta őket soha senkitől, maguktól jöttek és andalító lüktetésük olyan volt, mint a bölcső ringása. Aztán fölemelte a fiát azzal a rejtélyes mozdulattal, amely szebb még a szerelem mozdulatánál is, amelyet a karja titokban régen tudhatott. És közben arra gondolt, hogy ez az, ami összeköti az emberiséget: a végtelen, áldott lánc, asszonyi karokból fonódó lánc a földgolyó felett, mely az első asszonnyal kezdődött el és az utolsó gyermeknél fog bevégződni.
--- Mama, --- dadogta a kis György. Anna, Krisztina asszony halványuló képére nézett és halkan utána mondta a szót, amelyet kapott, amelyet ő az anyjának sohasem adhatott.
Hallgatódzni kezdett. A gyalogkapu nyílt odalenn. Lépések jöttek a folyosón...
--- Tamás, úgy vártalak! --- Többet, melegebbet akart volna neki mondani. Azt akarta mondani, hogy szereti őt, de a szavak szégyenkeztek és fölcserélődtek az ajkán. Odahajolt a férjéhez, mintha a csókjára várna.
Illey nem vette észre a felesége mozdulatát, valami egyéb járt az eszében. Elgondolkozva csókolta meg Anna kézét és az ablak világosságába lépett. Olvasni kezdett egy levelet.
--- Otthonról jött...
--- Otthonról?... Hát ez nem a te otthonod? --- Anna odaadóan oldalt hajló feje lassan kiegyenesedett.
Tamás semmit se hallott, semmit se látott, mikor Illéről volt szó. A régi ispán, a kasznár, a tiszttartó, a plébános gondjával, bajával mindenki hozzá fordult, mintha még mindíg ő lenne az illei földesúr. És ő eljárt a dolgukban és a szeme fényes volt, mikor róluk beszélt.
Anna mozdulatlanul nézett rá. Megint elfogta az a megismétlődő érzés, amelytől nem bírt szabadulni, ha Tamás Illéről beszélt. Ilyenkor úgy rémlett neki, a férje elmegy tőle, messze van, valahol másutt.
--- Tamás, --- szólította halkan, mintha vissza akarná hívni magához.
Illey szórakozottan mosolygott. Még mindig a levelet olvasta. Anna arca komoly és zárkózott lett. A gyöngédség, amely az előbb még jóformán ellenőrizetlenül áramlott ki belőle, szinte fájdalmasan zsugorodott vissza a szívébe. Elfordult.
--- Nem, ne menj el, --- mondotta Tamás. --- Jer ide. Olvasd csak...
De Anna nem közeledett. Mereven tartotta a fejét. A hasztalanul tett odaadó mozdulat után, így akarta visszanyerni az egyensúlyt.
--- Hagyd el, Tamás, --- és a hangjába ellenszenv vegyült, --- úgy sem ismerem azokat a te embereidet.
--- Miért mondod ezt így? --- Illey szemrehányóan fordult feléje. Anna hangja ismét feldöntötte a lelkében azt a reménységet, amellyel Illére gondolt, amely akarata ellenére újra és újra elhatalmasodott fölötte. Ha megmondana neki mindent... ha elmondaná neki, hogy ami Illéhez tartozik az a szívéhez van nőve, ha megvallaná, hogy vágyódik a földje után... Vajjon megértené-e? A szavak olyan követelődző erővel formálódtak az agyában, hogy szinte hallotta a hangzásukat. Megalázóan hatottak rá, mintha koldulnának. Érezte, hogy nem tudná őket kimondani soha.
Anna ebben a pillanatban keménynek és ridegnek látta a férje tekintetét.
--- Miért haragszol, Tamás? --- Szeme az illei levélre tévedt. --- Hát nem érted? Hisz csak úgy mondtam. Mind ez olyan idegen nekem.
--- Igazad van! --- Tamás kurtán, neheztelően nevetett. Egyszerre világosan érezte, hogy Anna idegen mindazzal szemben, ami az ő multjából élőn él a vérében. Idegen, --- és talán az is akar maradni.
A csendben úgy tetszett mindkettőjüknek, mintha visszaléptek és eltávolodtak volna egymástól, pedig valóságban még nem mozdult egyikük sem. Aztán Tamás volt az, aki elfordult. Anna utána nézett.
Az első időben, ha nem értették meg egymást, hamar elfelejtették egy ölelésben. Később elég volt a kicsiny, tehetetlen gyereksírás a mellékszobában, hogy mindenről megfeledkezzenek és egymás mellett szaladjanak és a küszöbön már fogják egymás kezét.
Ma mindenikük egyedül maradt. A kimondott szavak hidegen meredeztek Anna emlékezetében, amit pedig nem mondott ki, az nyugtalanította őt. Szórakozottan játszott a kis fiával, aztán tétovázva babrált a varróasztala fiókjában. Abbahagyta ezt is. Be akart menni a férjéhez, a vállára akarta támasztani a fejét és kérdezni és felelni akart, hogy ne legyen közöttük semmi, ami homályos és bizonytalan.
De Tamásnál vendégek voltak. Az urak hangja kihallatszott a zöld szobából az ebédlőbe és a pipájuk füstje is érzett. A király és az ország kibéküléséről beszéltek, a koronázásról és arról, aki koronázott, parlamentről, nagy nemzeti átalakulásról.
Mióta az alkotmány helyreállt, Illey államszolgálatba lépett; a földmívelési minisztériumban dolgozott. Anna hallotta, hogy odaát a mellékszobában az intenzívebb gazdasági üzemről mond valamit.
Milyen higgadtan és okosan tud Tamás beszélni, pedig az ő szíve még mindíg nehéz és szomorú. Egyszerre a férje nevetése hangzott át a csukott ajtón. A szemöldöke merev és egyenes lett. Elfordult az ajtótól, mintha megbántották volna.
Illey Tamás ebben az időben kezdett el sűrűbben vadászatokra járni. Falusi birtokos barátai hívták. Odalenn Illén, az ő mocsaras erdejében is sok volt a vad. Ha a hivatalából szabadult, fogta a puskáját és ment. Aztán jókedvűen, lesült arccal jött megint haza.
A zöld szobában fegyverek álltak a régi szekrényben, ahol Ulwing építőmester valamikor a tervrajzait tartotta. A dívány fölött Fischer von Erlach és Mansard építőművészek arcképe helyén egy angol vadászkép függött. A sokfiókos íróasztal kis barlangjaiban töltények voltak. Az oszlopos óra előtt, remekbe művelt vadászkés feküdt.
Annának olykor az az érzése támadt, hogy Tamás nem szereti a házat és a zöld szobát sem szereti, a dudorosra párnázott, jó öreg bútorokat sem.
--- Nézd csak, Anna, úgy állnak ezek a székek itt az asztal körül, mint a kövér polgárasszonyok a piacon. A csípőjükre támasztják a tenyerüket és majd szétpattannak a jóléttől.
Csendesen nevetett:
--- Lehetséges-e, hogy ne lásd, milyen furcsák? Otthon, Illén is volt egy ilyen testes karosszék a gyerékszobában. Frau Mayernek hívtuk és kosarat akasztottunk a karjára.
Anna kissé elpirult és zavartan simította végig kezével a csíkos vászonhuzatot.
--- Bántanak minket, --- mondotta, mintha a karosszékhez szólna, --- pedig mi ketten összetartozunk... Egyszerre a Geramb-ház lépcsője jutott az eszébe... Bajmóczy Bertha... a régi sértés... a régi harag. Aztán, mintha a nagyatyja szava csendült volna meg az emlékezetében: Szabad polgár vagyok...
Fölemelte a fejét. Fiatal nyaka szinte gőgösen hajlott hátra.
--- Milyen szép vagy így, --- mondotta Tamás és a hangja elváltozott.
Az asszony válla remegett. Ez az a régi hang volt, amely úgy nyúlt hozzá, mint egy dédelgetés. Egymásra néztek.
--- Hát szeretsz még? --- kérdezte Tamás a csókjában és elborította őt a két karja ölelésével.
Anna úgy érezte, a férje karjai között elmúlik minden gondolata és elmúlik ő maga is. A feje hátracsuklott, de már nem a gőg mozdulatával, hanem azzal az elragadó ősi asszonymozdulattal, amelyben benne van a legyőzött győzelme.
--- Szerelmem...
Aztán soká, szorosan átölelve tartották egymást és a rejtélyes, ritka találkozások nagy csendje volt közöttük.
Mire elmult a csend, elmult a találkozás is és mindenikük visszatért önmagába.
Másnap délután Anna egy távirattal futott végig a szobákon és öröm nevetett fel a hangjában:
--- Kristóftól jött!
--- Most is Baden-Badenben van? --- kérdezte Tamás gúnyosan.
--- Este érkezik.
--- Ideje is már...
Anna egyszerre leverten nézett maga elé. Ha Tamás Kristófról beszélt, a hangjában mindig valami ingerültség érzett és ez fájdalmat okozott neki. Igaz, hogy Kristóf az atyjuk halála óta sokat utazott, de Füger Ottó mindenről jelentést tett neki és mikor otthon volt, akkor dolgozott.
Az üzlet jól mehetett. Fényűzés több volt a házban, mint valaha. A régi deszkapadlók helyébe Kristóf parkettát tétetett. A lépcsőre szőnyeget húztak és az istállóban két pár kocsiló állt. Netti helyett már inas szolgált fel az asztalnál és Flórián portáslibériában nyitott kaput. Anna annyi pénzt kapott a háztartásra, amennyit akart és máshoz ő nem értett. De ha Tamás nem volt megelégedve, miért nem törődött semmivel? Hiszen az ő kötelessége lett volna, hogy az üzleti könyveket átnézze. Miért tartózkodott mindentől?
Anna azt hitte, megveti az üzletet és mert az ő gondolatában a cég és az Ulwing név egy volt, tompa, elnyomott sértést látott a férje idegenkedő közönyében. Az első időkben többször beszélt erről Tamásnak. Ő mindig visszautasítóan hallgatott.
Erről akart valamit mondani, de a férje, mintha kitalálta volna a gondolatát, megelőzte őt.
--- Hagyjuk ezt, angyalom. Nem akarok beleszólani az Ulwing-cég ügyeibe. --- Eszébe jutott, amit az apósa mondott neki, mikor megkérte tőle Anna kezét. Az ember tartsa meg még azt is, amit meg sem ígér... Kinyujtotta a karját és a térdére vonta az asszonyt.
--- Maradjunk együtt. Este úgyis elutazom, vadászatom van holnap.
Anna Tamás válla köré fonta a karját. Bármennyire is szerette volna, nem bírta őt szavakkal tartóztatni. Csak két kis keze kulcsolódott egybe a férje feje mögött, mintha összetéve könyörögni akarnának, hogy ne menjen el.
De Tamás nem látta és nem érezte ezt.
--- El sem tudod képzelni, milyen szépek ilyenkor az erdők.
Anna megrázta a fejét. Ő egyebet akart hallani és mialatt két kérlelő keze néma, láthatatlan beszédben még erősebben kulcsolódott, egészen közel hajolt Tamás szájához. Nem csüggedt el, ma tudott valamit, ami biztosan visszatartja őt. Diadalmasan a szemébe mosolygott:
--- Tudod-e, milyen nap lesz holnap?
Tamásnak egyszerre jó kedve támadt.
--- Hogyne, vasárnap... Vadászni mehetek.
--- Az esküvőnk harmadik évfordulója, --- mondotta Anna halkan.
--- Igazán, holnap? --- Tamás tekintete még melegebb lett a hálás visszaemlékezéstől és erősen magához szorította az asszonyt. Érezte nyulánk testét, amint a térdéről belehajlott a karjába. Kicsiny, hűvös arca az arcához símult. A hajából ibolyaillat áradt. Megszédült tőle...
Nem mondja, hogy itthon marad, --- gondolta Anna, --- nem mond soha semmit. --- Szinte megalázta a lelkét az a dédelgetés, amit a teste kapott. Mindig csak ez... nem kell. --- Hirtelen mozdulattal eltolta magától a férjét és megigazította a haját.
Tamás hideg ürességet érzett az ölében, ahol az előbb Annát ringatta. Egy pillanatig zavarodottan nézett a levegőbe. Aztán összeszedte magát. Úri kívánás volt a szerelme, nem pedig epedő koldulás. Dacosan rándult össze a szemöldöke.
--- Hány órakor indul a vonatod? --- kérdezte Anna és elfáradt az erőfeszítésben, hogy közönyösnek lássék.
Illey egészen idegennek hallotta a felesége hangját. Nem tartóztat. Eltol magától, --- és mialatt erre gondolt, az arca ellenséges és sötét lett a megalázott kívánás emlékétől. Kivette az óráját, visszatette, a nélkül hogy megnézte volna. Sietni kezdett. Előszedte fegyvereit. A töltényzacskóból friss, fanyar szag áradt, valami, ami az erdőkből maradt benne. A bőrszíjak finoman ropogtak, éppen úgy, mint odakinn, mikor az ember válla felett egymáshoz surlódnak... A gondolata már nem volt a szobában, messze járt, a nagy, szabad földön, a nap alatt.
Anna szótlanul ment ki az ajtón.
Este, míg a kis fiát altatta, elmult évfordulókra gondolt... Mióta lett ilyen más az élet közte és Tamás közt? Lassan változhatott meg; nem vette észre.
A gyermek már aludt. Anna kinyitotta a Napszoba ajtaját és hosszú idő után, jóformán öntudatlanul a zongorához ült. Nem játszott, nem énekelt, csak reátámasztotta a fejét, mintha valakinek a vállára támasztaná.
Mikor Kristóf megérkezett, ott találta a húgát a néma hangszer mellett.
Anna szinte ijedten nézett a bátyjára. Hogy megváltozott az utóbbi időkben. Az angolos ruha lógott a testén. Egykori szép, ezüstfényű haja megritkult mélyen benyúló, kékeres halántéka körül. A világos pillák nehezeknek látszottak, bágyadt szeme felett.
--- És Tamás? Úgy, vadászaton van?
--- Beteg voltál? --- kérdezte Anna, mialatt szembeült vele az ebédlőasztalnál.
--- Miért gondolod? Nem... csekélység volt. --- Kristóf sebesen evett, közben szinte kapkodva beszélt: --- Semmi bajom, csak az idegeim rosszak, pedig szükségem lesz rájuk. Nagy dolgokat akarok. Sok újat tanultam. Idegek kellenek hozzá.
Szivarra gyujtott, ujjai között sajátságosan mozgott a gyufa.
--- Tudod, Anna, régen az egész élet az emberek izmaira támaszkodott, azokat fejlesztették a nevelésben. Most minden az idegekre támaszkodik és senki sem törődik velük. --- A szája kissé elferdült. Sajátságos szaggatott mozdulattal többször egymásután végighúzta a tenyerét a homlokán. Egy pillanatig tétovázott, aztán mégis megkérdezte:
--- Mondd csak Anna, te is érzed azt néha, hogy fonalak remegnek a nyakadban, sok finom fonál, fel, egészen az agyvelődig?
--- Nem, én nem érzem ezt, --- felelte a húga és mereven nézett rá.
Kristóf zavartan nevetett:
--- Hiszen én sem érzem, csak hallottam ilyesmiről. Egy barátom beszélte, tudod, az idegek...
Anna görcsösen szorította össze egymásbafont két kezét, de az arca azért egészen nyugodtnak látszott.
--- Mondd meg a barátodnak, hogy beteg és gyógyíttassa magát.
Kristóf a levegőbe fujta a szivarfüstöt.
--- Az öregek ellentállóbbak voltak mint mi. Hiába, a mi nemzedékünk fiatalon kapott túl sok lökést. Emlékezel, mikor az ágyúgolyó a házhoz csapódott? És a tűz... Aki közülünk gyönge volt, azt összetörte az ilyesmi, aki erős volt, azt erősebbé tette. Te erősebb lettél tőle. Neked jó, Anna, még melletted lenni is jó, olyan biztos és nyugodt vagy.
--- Hát maradj mellettem mindíg, kis Kristóm!
--- Igen. És mondd csak, éjjel sem ijedsz fel soha? Úgy-e, idegentől nem igen lehet ilyesmit kérdezni... s az az érzésed sincs, mikor egészen egyedül vagy a szobában, hogy valaki áll a hátad mögött? A falnál áll és figyeli, amit csinálsz.
Anna dermedten nézett a bátyja szemébe.
--- De hiszen ezek őrültségek...
--- Kályhatündérek és zongoraegerek, --- mondotta Kristóf és bágyadtan mosolygott a zöld szoba felé.
--- Hát a kis György? --- Erőltetett vígsággal nevetett föl: --- Hiszen már egész úrfi lehet. Hoztam neki Párisból egy lovat. Masina van benne, kulccsal kell fölhúzni, mint az órát, aztán szalad. Mik voltak ehhez képest a mi szegény játékaink! A fahuszár meg a Lidi-baba... Hihetetlen, hogy milyen csodákat találnak ki mostanában az emberek!
Gépekről, gőzösökről, városokról, utazásokról kezdett beszélni. A francia császárról, a párisi tőzsdéről, Eugénia császárné ruháiról. Közben egyik szivart a másik után szívta. Hangjából eltűnt a bágyadtság és a szeme élőbb lett. Mikor lement a lépcsőn, fütyörészett úgy mint régen, olyan szépen, mint egy madár. Anna világosan hallotta, de azért nem bírt megnyugodni.
Kristóf, mióta a húga férjhez ment, odalenn lakott a földszinten. Két szobát vett el a régi irodahelyiségekből, amúgy is üresek voltak, mióta a központi üzlet összezsugorodott.
A mély, boltíves szobában virágok álltak a háromfiókos szekrényen. Tudta, hogy Anna tette őket oda, a csipketerítőt is ő tette az éjjeli szekrényre. Egy pillanatig örült, hogy itthon van és az inasnak meghagyta, hogy reggel ne zavarja; aludni akar. Ekkor jutott eszébe, hogy másnap a főkönyvelőjével lesz dolga. Útközben sok biancováltót írt alá, hogy Füger Ottó pénzt küldhessen neki. Baden-Badenben szüntelenül vesztett, a párisi tartózkodás is megviselte tárcáját. Holnap majd össze kell számolnia mindent. A homályos nemtudás kényelmes volt, ami most jött, azt nem szerette.
El akarta kergetni a gondolatait. De a gondolatai olyanok voltak, mint a darazsak, visszajöttek és megszúrták.
És az üzlet? Hogyan mentek a vállalkozások, amíg odajárt? A heti jelentések az utazóbőröndjében voltak. Sohasem ért rá, hogy végigolvassa őket. Mindegy! Párisban tanulmányozta a tőzsdét. Egy nap alatt gazdagok lesznek az emberek. Csak hidegvér kell hozzá. Nem szabad megijedni. Mennyi pénzt látott! Mennyit!...
Eloltotta a gyertyát. Nyitott szemmel feküdt a hátán. A gondolatok egy darabig békében hagyták. A sötétség egészen üres volt. Pedig mi minden ment már át az ő sötétségein. Régi tündérek és törpék. Zsófi, az első szerelem. Utcai lányok, színésznők, asszonyok, szép, előkelő asszonyok, akik nappal hidegek és közömbösek voltak és az éjtszakában forróak és követelők lettek. Elég volt. Most már nem érdekelték őt. Csak az a sok pénz bírta érdekelni, amely szüntelenül folyik az emberek keze között, mint egy nagy, uralkodó folyó, végig a világon.
Csatornát kell építeni a folyónak, aztán megváltoztatja a futását, ömlik, amerre az ember akarja. Látta a párisi tőzsdén és szédült bele. Mennyi pénz...
Kristóf éjtszakájának a sötétsége egyszerre nem volt többé üres.
A pénz!... Ezzel még a hazugságból is igazságot lehet csinálni. Ezért szaladnak utána az egész földön az emberek. Megalázkodnak, csalnak, ölnek érte, még többet ölnek érte, mint a szerelemért. Pénz, mindenható pénz...
És Kristóf vágyódni kezdett utána, mint hajdan az asszonyok után.






XVII.



A zöld szobában már égett a függőlámpa a kerek asztal felett.
Anna keze lassan engedte el a kis gyerekfejkötőt, amelyet horgolt. Már jó ideje figyelte Kristóf egyenlőtlenül kopogó lépéseit. A bátyja nyugtalanul jött és ment végig a szobákon. Néha beleütődött a kitárt ajtószárnyakba, néha céltalanul nagy kerülővel tért ki a bútorok elől.
Anna észrevette, hogy Tamás térdére ereszti az újságot, amelyet olvasott. Ő is a fegyelmezetlen lépések neszét figyelte.
Kristóf megint beleütődött az ajtószárnyba, azután idegesen megállt az asztal mellett.
--- A fundusoknak nagy áruk van mostanában, --- mialatt beszélt, szivarra gyujtott és a füst lappangva jött ki az ajka között. --- Sohasem lesz többé ilyen konjunktúra. El kellene adni egynéhány telket, úgy is sok van. Jobb tőkebefektetést tudok.
Anna nem szerette ezt a gondolatot. Ő meg akart volna tartani mindent úgy, amint a nagyatyjukról rájuk maradt.
--- A nagyatyánk lenne az első, aki ezt a telekuzsorát kihasználná, --- mondotta Kristóf indokolatlan ingerültséggel. --- Nem értesz hozzá, kedvesem.
Anna felsóhajtott:
--- Igazad van. Beszélj Tamással.
--- Velem? --- Illey fagyosan nevetett. Mialatt Kristófra nézett, fölényes lett az arca.
--- Azt hallom, a tőzsdén játszol és nyersz. Vigyázz. Eleinte mindig így van, később megfordul a szerencse. Ott csak akkor állnak meg az emberek, mikor kitörik a nyakukat.
--- Hidegvér kell hozzá, semmi más, --- vetette oda Kristóf könnyedén, --- nem szabad megijedni. Különben ez nem ide tartozik. Mi a véleményed a telekeladásról?
Tamás felvonta a vállát.
--- Nincs véleményem! Nem ismerem a viszonyokat. --- Érezte, hogy dölyfös tartózkodása nem egyéb, mint megcsalódott reménységének a gőgje. Még sem bírt másként tenni.
Kristóf örült, hogy ilyen simán ment minden. Néhány háztelket úgyis el kellett már adnia. Most hát utólagosan megkapta a felhatalmazást. Szabadabban lélekzett. El fogja adni a régi ácspiac telkét is. Füger Ottó ügyes közvetítő.
Anna gondtelten nézett maga elé, aztán szótlanul folytatta a horgolását. Mit is tehetett volna egyebet? Tamás elutasító közönye fellázította. Kristófban már nem bízott, Füger Ottóra gyanakodott, ő maga pedig nem értett semmihez. Őt csak zongorázni, énekelni, hímezni és táncolni tanították.
Keserűségében arra gondolt, hogyha majd a kisleánya megszületik, neki meg kell tanulnia mindazt, amit az anyja nem tud. És nagyon fiatalon azt is meg fogja tudni, hogy az emberek sohasem lehetnek egészen boldogok. Egyszerűen fogja neki megmondani, úgy, hogy megértse és ne kelljen később fájdalmasan elhervasztania önmagában azt, ami senkinek sem kell, amire észrevétlenül mindig azok tipornak rá, akiknek hasztalanul nyujtaná oda.
De a kisleány, akire Anna a régi házban várt, sohasem jött el. Tavasszal megszületett a második fiú és László Tamás János Kristófnak keresztelték a Lipótváros újra épülo, régi templomában.
Anna ezután sokáig volt beteg. A szeméből elmult az a hideg fény, amely azelőtt olykor keménnyé tette a tekintetét. Szép szemöldökének a vonala ellágyult. Fiúsan csontos, kis keze erőtlenebb és asszonyosabb lett.
Aztán megint fennjárt, de a szenvedés árnyéka az arcán maradt.
Tamás előzékeny és figyelmes volt hozzá. Könyveket hozott. Órákon át olvasott neki, megállás nélkül, szinte hajszoltan, mintha félt volna Anna tekintetétől, amellyel találkoznia kellett volna a szemének, ha becsukja a könyvet. Mit akart az a tekintet? Mondott valamit, vagy kérdezett, vagy kért, vagy követelt? Nem, Annának nem kellett már tőle semmi. Már elmult az az idő... Szomorúan támasztotta kezébe a homlokát.
Tamás évről-évre szótlanabb lett s ha Anna megkérdezte, bántja-e valami, fáj-e valamije, türelmetlenül rázta meg a fejét. Nem, nem volt semmi baja. Olyan magyar természet ez.
De azért, ha a fiát a térdére ültette, akkor tudott beszélni. Nagy erdőkről, egy ősi falusi házról, egy öreg kertről mesélt. Földek, lovak, napsütéses tarlók... És az arca szinte megfiatalodott és a fejét úgy tartotta, mint régen, a kis tisztáson, mikor a nap felé fordult.
Anna már megszokta, hogy a férje nem beszél vele ezekről a dolgokról. Ő sem említette Illét, mióta asszonyírással írt levelek is jöttek onnan és az egyik írás, formátlan, parasztos betűivel többször megismétlődött. Mikor egyszer, véletlenül Füger Ottó hozta fel a postát, Anna a zongorán talált egy ilyen levelet. A kezébe vette és a keze megremegett tőle. Önmagával kellet küzködnie. Büszkeség volt-e, becsületesség, vagy gyávaság? Érintetlenül tette le a borítékot Tamás asztalára. Nem kérdezett, nem panaszkodott, de Illiéről többé nem beszélt.
És ettől fogva annak az idegen helynek a neve kísértet lett a házban. Nem mondták ki, láthatatlanul, fenyegetően mégis ott volt kettőjük között.
Annának úgy tetszett, most is ellenségesen lopódzik át a csenden és elvonja tőle Tamást. Kétségbeesett félelem lepte meg, úgy érezte, egészen egyedül marad valaminő rideg sötétségben, amelyből nincsen kivezető út.
--- Tamás, --- mondotta olyan hangon, mintha segítséget kérne tőle, --- miért nem tudunk mi egymással beszélni?
Illey felemelte tenyerébe támasztott homlokát.
--- Már megint a hallgatásomért vádolsz?
Anna türelmetlen ingerültséget érzett a férje hangjában.
--- Hiszen nem úgy értettem. --- És hirtelen elnémult, mintha valaki nyersen a szájára szorította volna a kezét.
A Napszobába ezalatt lassan ömlött be az este. Már nem látták egymás arcát. Tamás egyszerre figyelni kezdett. Mintha elfojtott zokogást hallott volna... Nem, csak képzelődés volt, hiszen az ő felesége nem sír soha. Olyan régen hallgattak már, hogy Anna bizonyosan elaludt a dívány szögletében. Illey felállt, zajtalanul tette be maga mögött az ajtót.
Anna betegsége alatt Tamás a közös hálószobából abba az udvari szobába költözött, melyben egykor Ulwing építőmester lakott. És aztán, --- maga sem tudta hogyan, --- ott maradt. A felesége nem mondott ellent, ő pedig szerette ezt a szobát. Az ablakból elérte a gesztenyefa lombját a kezével és eső után feljött hozzá az udvarkertből a nedves föld szaga.
Az ablakdeszkára ült. Kinn beszéltek valamit a fák.
Tamás gondolata már nem volt a bezárt falak között. A vágyódás vitte a lelkét a városon túlra. Ment magányosan és az esőszagú szél jött eléje. Hogy szerette ezt. Hogy szeretett mindent odakinn. A szagokat, a színeket, a hangokat, a gőzös forró nyári zsombékot az átfagyott téli erdőt, amelyben cseng a lépés is, az ág is, mikor leesik. Aztán előkerül a nádasból a szél és végigborzong az élet a világon. A barázdában lecsurog a víz a föld alá. Az erdő tele van a madarak szerelmes kínjával. Hívás... felelet. Vajjon ők mindig megtalálják-e a párjukat?
Tamás szinte érezte az agyában a nagy erdei csendet. Remegő, ünnepélyes csendben hull az újrakezdődés magva. A napfényben lassan, részegen úsznak a madarak. Mire eljön a termés órája, nyár van. Aratnak mindenütt... és az ő vérében ősi vak emlékek kísértenek. Hányszor, de hányszor megállt a mások búzatáblája mellett és a keze ökölbe szorult. Neki nem termett sehol.
Ettől az emlékezéstől szomorú őszidő lett a gondolatában. Nagy, szomorú ősz és ő a ködön át jön a város felé. Úgy jön, mint a megszökött rab, aki visszakerül a börtönébe. És megint kövezett utcák és keskeny, füstös égszalagok. Hivatal, tintasorok, papiros és egy régi ház, amely idegen és egy szép, hideg asszony, aki nem érti őt.
Elmosódott percek jutottak az eszébe. Szinte újra érezte mellén Anna tiltakozón elodázó két kis kezét és azt az érzéketlen asszonypillantást, amely olyan sokszor visszautasította a vágyódását.
Kinyúlt az ablakon a gesztenyefa felé és letört egy fiatal hajtást. Az ág könnyen odaadta magát, nedves üde volt.
Eszébe ötlött valaki, aki éppen olyan könnyen odaadta magát, mint ez a fiatal hajtás. Ottan termett az ő régi földjén, a mocsaras erdője kerülőjének volt a leánya. Alázatos, mint a dédatyjával a régi jobbágyleányok, csinos is, a szeme nevetős. Aztán sohase kérdi, mégis tudja mire gondol a gazdája. Az erdőre, a rétre. Arra gondol ő is és úgy énekel róla, mintha a föld hangja enne. Figyelni sem kell, fütyölni is szabad, nem várja, hogy megdicsérjék. Hiszen a madarak sem várják...
Tamás nem emlékezett rá, hogyan volt, mikor az a leány először kellett neki. Csak úgy egyszerűen kellett, mint az erdők friss szaga, mint a puha rétek a lába alatt. Átöröklött férfigondolkodásában nem vádolta magát érte. Nem érzett ebben bűnt, sem hűtlenséget, hiszen nem szerette azt a leányt. Úgy hitte, nem vét Anna ellen, nem is vesz el tőle olyant, amire tartana valamit.
Megint kihajolt az ablakon és felnézett az égre. Holnap viszontlátja szabad végtelenségében az erdők felett... Aztán a kalapja után nyult. Ami ritkán történt, cigányzenére vágyott. Egyedül akart lenni valahol, ahol csak neki szól a hegedű.
Anna ajtaja előtt habozott egy pillanatig. Bemenjen? Talán még mindig alszik...
A Napszobában meghallották a lépteit. Anna felugrott. Ha Tamás kinyitná az ajtót, a karjába vetné magát, de... a lépések odébb mentek.
Megindult, hogy utánuk fusson, aztán csüggedten állt meg a küszöb előtt. Felsóhajtott. Hiába alázná meg magát... És ekkor, amint ott állt, eszébe jutott valami. Egy nyugtalanító, régi álom. Néptelen, idegen utca. Csak a tulsó végén jár egy magányos ember. Tamás... és ő fut utána, de a távolság nem fogy el. Az utca nyúlni kezd. Tamás egyre messzebb és messzebb látszik és ő nem bírja elérni...
A leánykorára gondolt, arra az időre, mikor még minden ígéret volt. Hát ez lenne a beteljesülés? Már túl lenne rajta? És ezentúl így maradna minden? Ő meg Tamás sohase jöhetnének közelebb egymáshoz? És élni fognak és egymásra néznek és nem tudnak egymásról semmit?
Összerázkódott, mintha fáznék.
Ebben a pillanatban tudatára ébredt, hogy odalenn valaki már régen csenget a kapu alatt. Ki lehet? A régiek már nem jöttek hozzá. Tamás hallgatag volt velük is. Talán gőgnek vették, elmaradt mind. Az Illey rokonokat pedig Anna kerülte. A Bajmóczy Bertha hangja állt közte és a régi földesurak utódai között.
Az ajtón kopogtak. A folyosón égett a lámpa és a világos nyílásba egy férfi alakja lépett. A feje formája széles volt, a válla nyomott. Anna a hangját hallotta, egyszerre mind a két kezét kinyujtotta feléje.
Walter Ádám volt.
--- Ennyi idő után... És Anna arra gondolt, milyen csodálatos, hogy éppen ma jött vissza hozzá a régi barát, mikor ő olyan szegénynek és magányosnak érezte az életet. Egy pillanatra öröm áradt szét a szívében. Úgy tetszett neki, a fiatalsága, a leánykora jött vissza, mindaz, amit megszépített a távolság.
Walter Ádám komoly és kimért volt, mint az olyan ember, aki nehéz emlékeket akar elhallgattatni magában. Tekintete azért mégis mohón követte Anna mozdulatait, mialatt fölágaskodott, hogy lámpát gyujtson. Vágyódott is, félt is viszontlátni az arcát.
Szenvedett, mióta nem láttam, --- gondolta Walter Ádám, --- és szebb lett a szenvedéstől... Görcsösen szorította egymásba a két kezét. Anna fátyolos hangja és a tekintete fölszaggatott a belsejében valamit, amiről azt hitte, hogy régen elmult. Neki is eszébe jutott a fiatalsága: mikor elment innen és nem sejtette mit visz a szívében, mikor terveket szőtt, mikor álmodott. Aztán megtudta, hogy Anna férjhez ment és ugyanabban a pillanatban megtudta azt is, hogy szerette őt. Mindig szerette.
Az asszony teste idegenszerűen magasnak és nyúlánknak tetszett előtte. A láng fellobbant.
--- Sohasem hittem volna, hogy valaha még ide kerülök.
--- Ezt nem kellett volna mondania. --- Anna a régi fiatal mosolyával mosolygott. --- Vagy még mindig megmond mindent, ami az eszébe jut? Emlékezik Müller Ferdinándék ünnepére? És a cégtáblára, a fehér Aesculapfejre? Mennyit nevettünk.
--- Akkor még minden másként volt, --- felelte Walter szárazon.
Anna feléje fordult. --- Ez is megöregedett. Milyen kemény a nézése, --- és az asszony arcáról eltünt az a mosoly, amely az előbb még olyan fiatallá tette.
Walter Ádám hangja egyszerre gúnyos lett:
--- Valamikor azt hittem, teremteni fogok, mint az Isten, egészen úgy. Aztán megbukott az operám, a sonátáim senkinek sem kellettek. Senkinek... És most nagyon alázatosan megköszönöm, hogy segédtanár lehetek itthon a Nemzeti Zenedében. --- Élettelenül nevetett: --- De talán így van ez rendjén! Ha az ember fiatalon Isten akar lenni, akkor legalább segédtanár lesz a végén. Ki tudja, ha mindjárt az elején csak segédtanárok akarnánk lenni, akkor a végén semmi se lenne belőlünk.
Anna zsibbadtan nézett maga elé... Hát ő sem érte el, ami után a kezét kinyujtotta? Hát senki sem éri el?
--- Mind forradalmárok voltunk valamikor, --- mondotta Walter, --- hiszen a fiatalság magában véve forradalom. Az egyik egy gondolatért, a másik egy álomért és... valamennyien a szerelemért kerültünk vesztőhelyre. Ez bolondul hangzik és mégis úgy van. Az embernek sokszor meg kell halnia önmagában, hogy tovább bírja az életet. Én is csak olyan voltam, mint a többiek és akik most vannak, olyanok, mint mi voltunk régen. Szertelen gőgjében, minden kornak a fiatalága azt hiszi, hogy ő fedezte fel, hogy a nap felkel és minden fiatalság azt ordítja torkaszakadtából, hogy a nap neki nem nyugszik le soha. Így van jól. Mire a nap lenyugszik, már egy másik kor fiatalsága hiszi ugyanazt. Csak az emberek dűlnek ki, a hitük megmarad másokban, újra másokban és ez a fő.
Annának úgy rémlett, hogy Walter Ádám, aki valamikor fiatalon, a szabadságba segítette ki a gondolatait, most megtanítja őt a megalkuvásra.
Walter hirtelen rándítással úgy összevonta sűrű szemöldökét, hogy a szeme alig látszott ki alóla. Kissé előre csúszott a karosszékben és az állát a mellének szegte, mintha elgondolkodón valahová messzire nézne. Egy ideig így maradt, aztán megint gúnyos akart lenni, de a hangja most az egyszer nem engedelmeskedett neki:
--- Annyi szín van az emberen, mikor elindul, annyi fényes szín. Mind elkopik. Csak a szürke marad meg. A rettenetes szürke, az terjed, egyre szürkébb lesz és elborítja az embert és az életet.
--- Ó Walter, milyen szomorú ez...
--- Nekem már nem szomorú. Én már túl vagyok rajta. Ne sajnáljon, kérem. A szürke emberek számára is vannak szép dolgok a világon. A szürke emberek meglátják a mások színeit. Csak ők látják igazán. Mióta letettem róla, hogy magam teremtsek, sokkal mélyebben és nyugodtabban élvezem azt, amit mások teremtenek. Azelőtt ingerült és türelmetlen voltam, látja, most már szeretem Schumannt és Schubertet is, mindenkit, aki álmodott, mindenkit, aki felébredt.
Anna félig lehúnyt pillákkal, kissé összegörnyedve ült és halvány keze egymásba kulcsolódott a térde körül.
--- Elszomorítottam? --- kérdezte Walter vontatottan.
Az asszony megrázta a fejét:
--- Megtanított arra, hogyan érthetem meg a saját életemet is...
Ő sem boldog, --- gondolta Walter és egy pillanatig valaminő ellenőrizhetetlen kiengesztelődést érzett a sorssal szemben. Aztán szégyelte önmaga előtt azt, ami az eszébe jutott. Nem volt joga hozzá, hogy így gondolkozzék, hiszen Annát nem vádolhatta. Ő semmiről sem tudott, ami neki fájt.
--- Énekeljen valamit...
Az asszony nagy, ragyogó tekintettel nézett rá. Olyan régen nem mondta ezt neki senki sem.
Zenéről kezdtek beszélni. És megint azok lettek mind a ketten, akik voltak fiatalságuk elmult vasárnapjain.
--- Jöjjön el nemsokára és hozza magával a hegedűjét --- mondotta Anna, mikor elbúcsúztak egymástól. Csak aztán jutott eszébe, hogy Tamásról egyikük se beszélt.
Walter Ádám és Illey Tamás nem is lettek barátok soha. Feszes udvariassággal érintkeztek egymással. Walter Ádám kicsinylően mosolygott Illey világnézete felett. Illey gúnyos tekintete szinte felhívta Anna figyelmét a zenész rosszul szabott kabátjára és formátlan, nehéz cipőjére.
Mit bánta ezt Anna. Most már nem állt hallgatagon a zongora a Napszobában és a zene, amelyet elnémított a közöny és a meg nem értés, mint engesztelő, nagy világosság feltámadt Anna életében. Feltámadt és megváltotta őt. Lelkében nem fuldokolt többé a beszélni nem tudó kín; könnyebb lett, szállt és énekelt és a hegedű hangjában Walter Adám lelke kísérte csendes estéken át.
Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a vállát, aztán, mialatt a tőzsdetudósításokat futotta át az újságokban, halk, finom fütyöléssel kísérte a zenét. És egyenlőtlen lépései már megint kinn hangzottak a folyosón.
Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a fejében, megmutatták magukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni, szétfutottak és eltűntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e, nem merte megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorították a kölcsönöket. Bécsből időnként gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindig várt, még mindig vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység megrészegítették. Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a nyerés vágya.
A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.
Az éjtszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zürzavart, hallania a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az emberek nyugtalanságában.
Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt, ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit. Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre, amit a könyvelője eléje tett. Aztán sietett és nyitva hagyta maga mögött az ajtókat.






XVIII.



Szép májusi reggel volt.
A Dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegojében kis csoportokba verodve álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott, gyors beszéd hangzott. Egy kövér hátú öreg, nyakába tolt kalappal, búzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az ablaknál egy vöröshajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában. Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.
A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.
A tőzsde nagytermében ajtócsapkodás hallatszott. A kisemberek hátrább szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek a tőzsde mesterei. Az ágensek alázatosan köszöntek nekik, mintha kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek mozdulatából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek.
Egy elhízott, bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva taszigálták egymást.
Kristóf mellett egy véresszemű, ösztövér ember a falhoz lapult. A véresszemű elnyűtt, hosszú selyem pénzeszacskót forgatott a kezében. Egyszerre szopogatni kezdte a zacskón a csontgyűrűt. Az arramenők beleütődtek. A csontgyűrű az ember fogához koccant, de azért nem hagyott föl a szopogatással.
--- Veszek...
--- Adok!... --- Innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjogás.
Valakinek leesett a kalapja. Rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat lobogtatott.
--- Adok!... Mindíg sűrűbben hangzott a kiáltás. A nagybankok ügynökei rekedtre ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapírok olcsóbbak lettek.
Most, most... Ilyenkor venni kell, --- gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása belesivított a sokhangú üvöltésbe.
--- Pesti Népbank... kilencvenkettő...
--- Nyolcvan! --- bőgött egy állati hang.
--- Hetvenhat...
Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.
--- Kézmívesbank...
--- Hitelegylet!
--- Negyvenöt... negyvenkettő...
Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A teremben hírek terjedtek. Senkise tudta honnan jöttek, egyszerre ott voltak és szétgurultak.
Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek elhittek mindent. Az árfolyamok estek. Az ügynökök fejvesztetten dobták a részvényeket. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.
--- Veszek...
Megint jöttek az ellenőrizetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem örvénylett, mintha egy láthatatlan óriás kéz megkeverte volna. Senki se tudta mi történik. Távirati lapok repültek. Öklök csapkodtak a levegőbe.
Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.
--- Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában deroute...
Az árfolyamok hanyatt-homlok zuhantak a semmibe. Minden felborult...
Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége... Pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melyeket sohasem láttak azok, akik a tulajdonosai voltak. Régi családi vagyonok pusztultak, amelyekért sok nemzedék dolgozott keményen, verejtékesen.
Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az ösztövér ember még mindíg egykedvűen szopogatta a pénzeszacskója csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte, mialatt tönkrement.
Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.
A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang...
Kristóf csak dadogni bírt. Senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.
Aztán, egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A levegőben émelyítő izzadtságszag mozgott velük. Kristóf tekintete merev és üveges lett. Arcok... idegenfajú arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.
És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde kapuján az új emberek között.
Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak. A Fekete Szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára. Fizetnie kellett s mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába is. És a titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó, Tamás előtt eltagadta az egészet.
Kapkodott, mint a vízbefuló, pénzzé akart tenni mindent, eltitkolni, fenntartani, amíg lehet: küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az ajtóra.
--- Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap... Ma nem lehet.
Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a nyakán...
Időt nyerni, perceket legalább! Egy perc is sok idő, mikor az ember ragaszkodik az életéhez.
Így mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindig és utolsó reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.
A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.
Az igazgató éppen levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott tudomást venni a jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyanebben a pénzüzletben aláírta. A füstös alacsony szobák eltűntek azóta, az intézet elfoglalta az egész épületet. Bankház lett belőle.
Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerű, hájas fején. Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképű, szegény kis praktikánst, aki évek előtt, régen, alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a karosszékben.
Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem üvegje felett.
--- Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen... hogyne, hogyne, ismerem a céget. Fiatalkori összeköttetés... Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember volt, kiváló ember.
--- A nagyatyám...
Az igazgató egyszerre üléssel kínálta meg Kristófot és igen udvarias lett.
--- Mivel szolgálhatok?
Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt. Sápadtan, kínlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tolni a feleletet. Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Aztán már nem lesz semmi sem.
A bagolyképű megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely aggasztóan mélyedt húsos halántékába.
--- Parancsoljon velem, --- mondotta kissé türelmetlenül és a faliórára pillantott.
Kristóf erőt vett magán.
--- Kölcsönre volna szükségem.
Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.
--- Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A Fekete Szombat sok embert tönkre tett.
--- Nem tagadom, az akkori deroute okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is...
--- Tudom, --- mondotta az igazgató szárazon.
Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.
--- Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne...
--- Milyen fedezetet kínál?... Az Ulwing nevet? --- a bagolyképű mosolygott --- ez sajnos, már nem elég...
--- A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, --- dadogta Kristóf. Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja, csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan beszél és azért mégis beszél.
Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.
--- A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.
Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája gyámoltalanul ferdült el.
--- Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn... --- folytatta a bagolyképű. --- Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a betáblázást.
Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag kezét a térdére.
--- A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.
Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi ereje, hogy ne abba fulladjon bele. Már nem küzdött magával. Érezte, hogy a házhoz sohase tudna hozzányúlni. Legalább az maradjon meg teher nélkül, tisztán Annának. A ház, a jó régi ház.
Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az ajtóig.
--- Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az unokáját nem szolgálhatom ki. Majd máskor, --- mormogta olyan hangon, mintha nem hinné amit mond.
Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a szájaszélébe és lefelé húzta, féloldalt.
Nem sejtette, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan rákiáltott:
--- Nem tud vigyázni, fiatal ember!
Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.
Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a verejték.
Mire fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta hol van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban, hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint egy beteg állat, amely nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken kopogtatott be a Napszoba ajtaján.
--- Anna, alszol?
--- Igen, már régen, --- felelte a huga odabenn. Az ajtó kinyílt. Anna vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.
--- Emlékezel, Kristóf, hajdan, mikor gyerekek voltunk, hányszor kérdezted ezt rácsos kis ágyadból?
--- Akkor is így feleltél. Akkor is, féltem...
Anna a szeme közé nézett.
--- Hogy érted ezt?
Kristóf sajátságosan nevetett:
--- Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz ilyen későn? --- Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és számadási könyvek hevertek.
--- Ezt is megtanultam, --- mondotta Anna fáradtan. --- Annyi számla gyült össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? --- Hirtelen elhallgatott, már másra gondolt: --- Hallottad?... És futni kezdett a gyerekszoba felé.
Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.
A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos mélyedésében egy kancsóban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:
--- Itt vagyok...
Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden volt. Valamikor ugyanott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt és félt, de az anyja hangja sohasem mondta: ,,Itt vagyok". Sohasem ismert egy könnyű, hűvös kezet, amely csak a simogatásért simogat; két meleg asszonyi kart, amely tisztán ölel és azt a világos átlátszó mosolyt, amelynek --- nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent megbocsájt és mikor az ember egészen nyomorult, egészen halkan mondja: ,,Itt vagyok"... Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.
--- Jó nekik, --- mormogta Kristóf, mikor, visszament a Napszobába. Anna, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt és a kis László fölijedt tőle.
--- Meg kellene igazíttatni ezt is...
Kristóf szótlanul ült a sokvirágos dívány szögletében, nem hallotta meg a húga szavát. Nem figyelt oda. Tekintete, ritkán mozduló pillái alatt, kimerülten járt körül a szobában. Hosszú idő mulhatott el így. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól? Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen közömbös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe irtózott belenézni.
--- Anna, mesélj valamit.
Az asszony fölpillantott a kis fiókról, melybe számláit elzárta.
--- Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek. --- Elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét. --- Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt egy asszony, aki sohasem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel korán fölkeltette...
Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.
--- Igazad van, hát akkor menjünk aludni... Lehajolt és megcsókolta a húga kezét. --- Jó éjtszakát, Anna, és... Valamit mondani akart volna, de egy mély és fájdalmas megindultság elfojtotta a hangját, aztán erőszakosan elfordította a tekintetét és kiment az ajtón.
A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta. Most is mozgott. Az oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.
Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy fehér folt megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az ágyát. Holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken... Nem bírta ezt nézni. Holnap... A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.
A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf a kályhára támasztotta a kezét, lehajolt és benézett a kis sárgaréz ajtó szelelőnyílásán. A hasábok fölött apró vörös lángok billegtek. Egy darabig megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán felsóhajtva, felegyenesedett.
Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben hitt, mindig rájött, hogy hazugság volt éppúgy, mint a kályhatündérek... Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört, hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való is lenne? Az emberek, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és magukkal vitték és eldobták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol keresse össze eldobált önmagát?... Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna iránt... semmi más.
Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem érdemes.
Az íróasztalhoz ment. Azután szinte undorodva tolta el magától a tollat. A küszöbről visszafordult. Kihúzott egy fiókot és egy csomó levelet a tűzbe dobott. Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt nála.
Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a gyalogkapun. Csak a két oszlopember nézett utána.
Mint egy tolvaj, éppen úgy, --- suttogta rekedten és ebben a pillanatban, maga se tudta hogyan, a nagyatyja temetése jutott az eszébe. A polgármester, a városi tanácsurak, a céhek zászlói. És a papság énekelt és a harangok zúgtak... Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.
Az éjtszaka nehéz és sűrű volt. És a ködben olyan volt a város, mintha szürke, zavaros vízben tükröződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is. Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.
A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán leült a parti lépcső legalsó fokára. Két karjával átfogta a lábaszárát és fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni. Csak egészen rövid ideig.
Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmult minden, amire várni lehet.
A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna. Lágy, fekete emelkedéssel közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.
De egyszerre elmult ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák fénye ingó tűzlépcsőket merített a mélybe. A folyó már nem volt ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni kezdte őt is, mint egykor a régi Ulwingokat.
Kristóf fáradt lelke utána indult a hívásnak és a teste követte a lelkét.
Azután nem jött vissza többé soha.






XIX.



A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan, fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta többé vissza az utolsó Ulwingot.
Anna mindent megtudott... Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott, mielőtt valaki is a nap felé emelte volna az aranyát. Sohase csillogott az a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen nagy lehetett, mikor a romjait látták.
Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot. Irtózott a szavaktól, melyeket kikellett mondania, félt, hogy összetöri velük a felesége lelkét.
Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.
--- Régen sejtettem, hogy így fog történni, --- mondotta egész halkan és egy nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna a szemébe nézni. Egyszerre még magasabbnak látszott, mint különben. A tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala dacosan határozott.
--- Ne kímélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. --- Aztán még csak annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar mocskot az Ulwing néven.
Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna éppen olyan fölényes akarattal viselte a balvégzetű pusztulást, mint amilyen fölényes akarattal valamikor Ulwing építőmester a szerencséjét megteremtette. És Illey Tamás meglátott Annában valamit, amit addig nem ismert. Megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.
Sohase hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, sohase látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg árnyékos aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.
Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe. Szabadságot kért a hivatalában s az építőmester egykori irodájának rácsos, földszinti ablakánál, kínos, nehéz munkával dolgozott az ügyvédjével, az idegen, zavaros iratok tömegei között. Átkutatta a szövevényes ügyleteket, keservesen alkudozott a türelmetlen, ijedt emberekkel. Közben hónapok teltek el. Aztán végre kiegyezett a hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte --- megszűnt.
A kis táblát leakasztották az iroda ajtajáról. Az alkalmazottak végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül ekkoriban már csak az öreg Gemming és Feuerlein úr szolgálta a céget.
Az írnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is megállt. Összeverődő térdekkel járta be az udvarkertet; elüldögélt egy darabig az almafa kerek lócáján, aztán egy fehér kavicsot vitt emlékül magával.
Lassanként mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig. Tamás becsengette őt magához. Fölvilágosítást kért. A főkönyvelő kibúvó mentegetőzésekkel válaszolt.
Úgy sem ért hozzá --- gondolta Füger Ottó és türelmetlenül várta az órát, melyben szabadulhat.
Illey maga mindig nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsúzott tőle.
Aztán feltűnően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt, nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindig az kínozta, hogy annak a vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a legyőzhetetlen sóvárgástól, amellyel egész elmult fiatalságán át az illei földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor a feleségével szembe került.
Anna aggódva nézett föl rá:
--- Fáradt vagy, Tamás?
Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.
Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha Tamás évek előtt elszánta volna magát arra a munkára, amelyet most végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.
Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten, hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett hozzányúlni.
Néhány nap múlva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti könyveket és bereteszelte a fatáblákat Ulwing építőmester egykori dolgozószobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.
Az egykori főkönyvelő zavarba jött.
--- Szomorú munka volt --- dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel tartva a szeméhez, sebesen törölgette.
--- Gazember --- mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal. --- Ügyesen lopott.
Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája kinyílt, tiltakozni akart.
Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:
--- Pusztuljon! --- aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A könyvelő földre esett szemüvegét, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.
Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:
--- Becsületsértés... Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé viszem...
Sohasem tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.
A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori lakásából és az istállókból, egy borkereskedő raktárakat csinált. Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.
Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl az út.
A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak beleöntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohasem sütött be és az este korábban jött el, mint régen.
Annának gyakran eszébe jutott, hogyha a nagyatyja visszatérne, nem ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza.
Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan múltak az évek. Minden gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: gyerekkorában szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mint a folyó, mikor lejtőre ér.
Tamásnak már befolyásos, magas állása volt a hivatalában. A két fiú régen iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent megtanult, amiről addig nem tudott.
Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen megint csak tél lett...
Karácsony-este volt.
Nem az a hajdani gyerekek karácsonya, amikor még minden gyönyörű csoda volt és a fenyőfát földöntúli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, varázsát vesztette, titoknélküli, józan karácsonyeste volt.
A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk díszítették föl a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen szedték össze a Napszobában az ajándékokat.
György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától. A kis Lászlónak építőköveket vett az édesanyja.
--- Siessetek. Későn van --- mondotta Tamás.
Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből.
--- Jövő karácsonyra hídjátékot kérek --- határozta el a kisebbik őszinte gyermeki telhetetlenséggel.
György fölvonta a vállát.
--- A helyedben olyan lovakat kérnék, mint amilyeneket a Váci-utcában láttunk a kirakatban.
--- Te mindíg csak lovakra gondolsz --- vetette oda a kisebbik. --- Én pedig hidat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hidat és sok vámot szedek mindenkitől.
--- Ostobaságokat beszélsz, --- mondotta a bátyja --- hiszen a lovakon is meggazdagodhatik az ember.
Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult:
--- Ezekben benne van a nagyatyád jó vére.
Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett.
--- De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is --- mondotta Anna és amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát. De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán félremagyarázná... Halványan elpirult, visszavonta a kezét és kiegyenesedett. Eszébe jutott, hogy valahányszor puszta gyöngédség után vágyódott, Tamás mindig mást adott neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára kérnek tőlük valamit.
Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán, mintha túláradt volna benne mindaz, amit nem lehet kimondani, ellenállhatatlanul a zongorájához ment.
--- Énekelni akarsz? --- kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. --- Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget.
Anna megállt, a válla fölött visszanézett rá és szemének és ajkának a szeglete csalódottan, lassan, szomorúan húzódott fölfelé.
--- Jer inkább ide mellém, --- mondotta Tamás --- jer, beszélgessünk.
--- Beszélgessünk... Anna ajkán mint élettelen visszhang, ismétlődött meg ez a szó, amely nem is szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase jön, ha hívják.
Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondással telt meg a csend. Annyi kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, amelyben nem egymás felé mentek, hanem el egymástól, távolodón, mindegyikük vissza a saját lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha meg akarnák keresni az elveszett utat. Fájdalmasan elölről és... ma karácsonyeste van.
Illey ebben a pillanatban fölkapta a fejét.
--- Hallod?
Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé.
A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött föl, az ablaktokból, a szemöldökfából, mindenünnen.
--- Hallod? --- kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat közepén.
--- Én már régen hallom --- Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált. Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban.
Tamás szinte föllélekzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot.
--- Isten hozta, kedves troubadour --- aztán, mintha maga is észrevette volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá: --- Foglaljon helyet tanár úr --- és szivarral kínálta meg a vendéget.
--- Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt szellőztetni kezdte a zongorát. --- Halkan nevetett és közben kissé gúnyosan nézte Walter külvárosias nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja mellett a levegőbe meredt.
--- Mi ujság a városban?
--- Én csakis zenészek közé járok, --- mondotta Walter jóakaratú művész-leereszkedéssel --- ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája fölött áll a harc. A muzsikusok jóformán ökölre mennek.
Illey egy kissé hátra vetette a fejét.
--- Mondja tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a művészetet is egészen komolyan veszik?
Walter Ádám felhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott.
Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindig kínosan érintette, ha férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor: nem szerette így látni.
--- Tudom, hogy haragszol, ha mondom, --- folytatta Tamás könnyedén --- de az én magyar érzésem csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a művészetet. Nincs szükségem rá, hogy művészek álljanak közém és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi naplementét, a juhász is, a nélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.
Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyűgözőn kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett:
--- Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. A zene nem a természet magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától való művészi alkotása.
--- Én is azt hiszem --- mondotta Anna halkan. --- Minden művészet létezőt másol, a zene nemlétezőt teremt.
Hogy egyetértenek, --- gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról kérdezte:
--- Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a madártól tanulnak-e?
--- A természet csak harmóniát és diszharmóniát ismer --- felelte Walter Ádám. --- A melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben.
--- Hogy mondhat ilyent, tanár úr. Hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el csermely mellett a mohában?
Walter Ádám megrázta a fejét.
--- Úgy látszik, nem értjük egymást.
--- Lehetetlen is --- mondotta Illey. --- Maguk azok közé tartoznak, akik komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az illatszeres üvegekben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján.
Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan Tamásra nézett:
--- Illey úr úgy hat rám, mint a cigánymuzsika.
--- Cigánymuzsika... --- ismételte Anna elgondolkozva --- és én... mi vagyok én?
--- Egy Schubert-dal --- felelte a zenész.
Tamás kurtán nevetett.
--- A kettő nem illik egészen együvé... Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz, maguk zenélni akarnak.
De Walter Ádám aznap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Kis bokréta volt benne: Annának szánta, azt sem vette elő. Elvitte a virágokat magával, ki a hóba, vissza a fehér karácsonyi éjtszakába.
Mikor újra eljött, nagyobb bokrétát hozott. Újságpapírba csavart, szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a zongorára és mindinkább zavarba jött.
--- Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott eszembe.
Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz. Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott, csupán csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot.
Miért?... És keze sejtelmes, álomszerű akkordokat ébresztett föl a zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni kezdett... Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatóan könyörögte az elérhetetlent, az elmult fiatalság ígéretét, az álmot, a beteljesülést.
Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz ment, szinte féltékenyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a falhoz.
Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott. Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és mert Anna ebben a pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter néma vallomását. Szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt feléje... Így maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki föleszmélt. És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába fordította a fejét.
--- Azért csuktam be, --- mondotta Walter alázatosan --- hogy a hangja ne legyen ma másé, csak az enyém...
Walter Ádám arca krétafehér volt, a szeme sajátságosan égett. Gyorsan kinyitotta az ajtót, aztán, mintha menekülne, elment. Anna mozdulatlanul támaszkodott a zongorához és sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját kihültnek hitt érzéseit.
Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jött hozzá.
--- Hát elment a troubadour? --- Illey körülnézett a szobában. Egyszerre meglátta a bokrétát a zongorán. --- Úgy, most már virágot is hoz neked?
Anna lassan fordította felé az arcát.
--- Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem virágot.
--- Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! --- Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a szobából.
Így még sohase váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett utána.
--- Mulass jól! --- kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és közömbös tudott lenni.
Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Könnyes, szomorú dallam áradt szét a házban... Olyan ellenségesen csapta be maga mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A bérkocsiból felpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen mindig utána nézett az ablakból. Régen, valamikor... Most talán örül, hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal... Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni rá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő kifosztottnak érezte magát.
A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a Napszoba félhomályában kettétört a zene. Annát fojtogatni kezdte az az égető keserűség, amellyel a férjére gondolt. Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy csak szegény hazugság a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak álarc az egész? Álarc... ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le akart volna tépni róla valamit...
És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képet látta: a kis órásboltot, a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a violaszínű frakkot, a csattos cipőket... Újra hallotta a hangját. Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe. A szavak a szívéhez értek, ...és egyszerre világos lett az egész: Nem, az emberek nem tudják egymásról, milyen az igazi arcuk... Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az első lenni; mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy megkövezik...
Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait: ,,Mindenki álarcban jár... mindenki." És talán azok az irgalmasak, az önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.
--- Tamás! --- Hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, fiatal szerelmük kezdetén. --- Ő is... talán ő is... És tépelődve kérdezte önmagától, vajjon kutatta-e valaha is azt, amit Tamás a hallgatása alatt rejteget? Megrázta a fejét és olyan mozdulatot tett, mintha odahajolna valakihez, akit egészen közelről akarna látni. Mióta Sebastián bácsi meséje az eszébe jutott, szinte az az érzése támadt, mintha varázslámpát talált volna, amellyel a sötét úton bevilágíthat a férje igazi arcába. Rég elfeledett, névtelen nyugtalanság lepte meg. Vágyódott Tamás után és sajgó, türelmetlenséggel kezdte őt várni, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos órákon át várta. Várta másnap is.
Aztán újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűje tokjában ismét hozott virágokat.
Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok megint csak Tamást juttatták az eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra találni.
Mialatt Anna a hangjegyeket olvasta, egyre az utca felé hallgatódzott. Lenn a kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. A keze lesiklott a billentyűkről.Önkéntelenül fölállt és kinyujtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani, aki elhalad... Odakinn csend lett, a lépések odébb mentek, elmentek tőle és a karja csüggedten lehanyatlott.
Walter Ádám figyelmesen nézte őt és ezalatt szinte kegyetlenül, kíváncsian nézett bele önmagába. Most hát érzi ő is azt, amit annyi ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gondolt arra a másikra, akit vártak, aki odébb ment... Az arcán reménytelen kifejezés suhant át. Aztán, mintha saját maga fölött gúnyolódnék, fölhúzta alacsony homlokát és félretette a hegedűt.
Anna fölrezzent és kérdően pillantott rá.
--- Ma nem tudok hegedülni. --- Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a szeme végtelenül szomorú volt.
Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Föllélekzett, nem kellett többé lenyűgöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje ajtaja felé.
Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.
--- Hát már be se jössz hozzám? --- kérdezte Anna és hasztalanul titkolt melegség volt a szemrehányásában.
--- Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.
Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor tette volna. Tamás föl s alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja baloldali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét. Egyszerre megállt Anna előtt.
--- Köszönöm, hogy itt maradtál, --- mondotta izgatottan --- beszélnem kell veled.
Anna ijedten nézett rá.
--- Valami baj van?
--- Nem, semmi. Hallgass ide... Ille eladó...
Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltűnően gyorsan lélekzett. Elmondta, hogy odahaza, az ő mocsaras erdejében vadászott. Az egyik hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok. Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta megállani és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Az öreg béres ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy mint régen, pedig hiszen már őszül a haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház tetejét, a szabad Dunát, a szérüst és a hintafát, amelynek a kérgén most is megvan a kötelek forradásos nyoma.
--- Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott célja lenne az életemnek. Tudod, a fiúkért... Csak az a család marad meg, amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem teremhet tartós élet. A polgári családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőt él át. A falusi ember a föld. A föld túléli a házakat... Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.
Anna szeméből eltűnt a csodálkozás. Mondhatatlan rémület tükröződött az arcán.
--- És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!
--- Ne ijedj meg, --- mondotta Tamás hidegen --- nem kívánom, hogy elhagyjad miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most sem kell. De én... én nem bírom ezt tovább.
Mindenik szó megsebezte Annát.
--- Miért bántasz, Tamás?
--- Hát velem jönnél? --- Illey hitetlenül, fürkészően nézett rá. --- Lehetséges-e? Velem jönnél, haza, énhozzám, most, mikor már megöregedtem és a szerelmed elmúlt?
Anna fájdalmasan mosolygott.
--- Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős, mint a szerelem?
Illey megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen lecsúsztatta a csípőjére, mintha véletlen lenne.
Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.
--- Mi bajod van? De hát mi lelt? --- sebesen visszahajtotta a lámpa fodros selyemernyőjét.
Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást... Hol vált el az útjok? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az életen.
Anna Tamáshoz hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembekerültek a sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba, amelyet sohasem értett.
--- Te is szenvedtél, Tamás... és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen símogatta őszülő haját, a barázdákat: mintha meg akarta volna engesztelni a szomorú megnemértések nyomát. Minden simogatástól ledűlt kettőjük között valami abból, amitől olyan régen nem láthatták egymást.
--- Nem voltam jó hozzád, --- mondotta a férfi tompán --- elmentem melletted, mert mindíg csak a földem után vágyódtam.
--- És én egészen mást hittem --- felelte Anna szinte suttogva. --- Te hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. Hallgattunk mind a ketten és ez volt a szerencsétlenségünk. Mert most már tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem, miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, amikor még gazdagok voltunk?
Tamás elfogta a felesége kezét és megcsókolta.
--- Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és... még nem késő.
--- De hát miből vehetnők meg Illét? --- kérdezte az asszony nyugtalanul.
--- Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre, amelyikről olykor beszéltem? Régen senkinek se kellett, most szép pénzt kínálnak érte. Ebből kitelnék a vételár egy része és a terheket is átvenném.
Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a terhek.
--- Dolgozni fogok, --- folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott --- kifizetem, ami hátra marad. Néhány év alatt letörlesztem az adósságokat.
--- Adósságok --- ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől felébredt benne Ulwing építőmester reális polgárvére.
--- Nem, Tamás, adósságokra nem építünk. --- Olyan erővel mondta ezt, mint ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.
Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha eldobna valamit magától.
Annának úgy rémlett, mintha ezzel a mozdulattal az ő szívét dobta volna el, azt a szegény szívet, amely olyan nagyon szerette. Kétségbeesésében még egyszer küzdeni akart, utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan keresték a megoldást, szeme öntudatlanul követte a férje tekintetét, az ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.
Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.
Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá, amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindíg viselni fog, mindíg, ameddig él. Aztán föltekintett.
--- El kell adni a házat.
És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszülő húr, nagy láthatatlan kínban elszakadt.






XX.



Idegen lépések jártak a házban, közönyös, kíméletlen lépések. Végig mentek a folyosón, föl még a padlásra is. Lenn az udvaron sivár üzleti hangok alkudtak és lebecsültek mindent. Azt mondták, csak a teleknek van értéke. Arról lehet beszélni; az épület nem számít. Hasznavehetetlen régi dolog, az új igényeknek nem felel meg többé.
Anna olyan aggodalmasan nézett körül, mintha attól tartana, hogy a ház meghallja ezt. Kiáltani szeretett volna: menjenek innen az ügynökök és sohase merjenek visszajönni. Az öreg Flórián csukja be gyorsan a kaput. És legyen a napok múlása megint olyan csendes és biztos mint azelőtt, mikor még nem kellett félnie, hogy töretlen láncuk elszakad itt a házban és másutt fog folytatódni...
A zöld szobában egy ügynök megkopogtatta a falat és nevetett.
--- Erős, mint egy várkastély. Dolga lesz a csákánynak a sok öreg téglával.
Anna nem bírta ezt hallgatni. A legtávolabbi szobába menekült, elbújt, hogy Tamás ne nézhessen a szemébe. Minek rombolná le a férje boldogságát? Ő olyan elégedett és hálás volt. Dolgozott, tervelt, tárgyalt, alkudott. Az árverésen övé maradt az illei birtok és a szeme csodálatosan fénylett, mikor erről beszélt.
--- Nemsokára rendbe jön otthon a ház, meg a gazdaság. Minden a régi helyére kerül: a bútorok, a képek, a cselédek, a tiszttartó, a kasznár, még az öreg kulcsárné is. A termés jónak igérkezik... Örülsz-e, Anna? Ugy-e, velem örülsz? Nekünk terem a föld.
Szinte lázas, beteges sietség érzett a hangjából, a cselekvéséből. Anna fáradt és lassú volt. Soká tartott, míg egyik szobából a másikba ért; útközben annyi néznivalója akadt...
Tamás viszontlátásra készült és türelmetlenül számlálta a napokat. Anna búcsúzott és félve ébredt föl minden reggel.
Még nem történt semmi... körülnézett és mert egyedül volt, fennhangon megismételte ezt, hogy a falak is hallják és megnyugodjanak... Megint összeijedt. Talán ma... Talán estére...
Aztán eljött az a nap is.
Egy idegen ember járta be Tamással az udvarkertet. Rálépett a virágágyakra és többször a ház felé fordította a fejét. Anna látta bagolyszerű arcát a lépcső ablakából. Szorongva figyelte a mozdulatait. Ez is alkudott és lebecsült mindent. Reménykedni kezdett. Talán elmegy, mint a többiek és az élet a régiben marad és nem virrad meg az a nap, amely végleges lesz.
A bagolyszerű arc egyszerre emelkedni kezdett fölfelé a lépcsőboltozat alatt és mosolygott. Benézett a Napszobába. Anna hasztalan menekült előle, a zöld szobában megint szembe került vele.
Az idegen ekkor már szinte otthonosan támaszkodott a sokfiókos íróasztalhoz és mondott valamit Tamásnak.
Anna nem értette tisztán a szavakat, mégis úgy érezte, mintha egy száraz, rövid ütés érte volna a homlokát. Elzsibbadt tőle az agya. Tamás hangja is zavarosan tódult a fülébe, csak azt látta kétségtelen bizonyossággal, hogy a férje tekintete egészen világos lett.
Mikor egy óra mulva a Paternoster-utcai bankház igazgatója elment, már az övé volt a régi ház.
Anna homloka mögött napokon át nem szűnt meg a fásult zsibbadás. Minden, ami körülötte történt, valószínűtlennek tetszett előtte, az is, hogy a földszinti lakókat hirtelen kiköltöztették, az is, hogy az egész házban csomagoltak.
Az átadás határideje rövid volt. Sietni kellett.
És ettől kezdve szüntelenül valószínűtlen dolgok történtek. Olyan lett minden, mint egy gonosz álom, amelyből nem lehet felébredni. A régi bútorok kimozdultak a helyükből, nehézkesen, szenvedőn, mint ahogy az öreg emberek mozdulnak megszokott szegletükből. A képek leszálltak a falról, féltve őrzött dolgok hevertek szerteszét és odalenn a ház előtt, mindúntalan dörömbölő szállítókocsik álltak meg.
Anna kihajolt az ablakon. Mezítlábas, izzadt emberek kivitték a kapun a zongorát. A járda kövezetén az utcai nép között, halomra rakva álltak az elkényeztetett bútorok. A kottásszekrényen egy napszámos ült. Kristóf régi tanulóasztala megfordítva feküdt a háromfiókos szekrényen, egészen úgy, mint egy holt állat, amelyik a levegőbe mereszti a lábát.
Tamás ezekben a napokban gyakran elutazott, ő maga akarta elhelyeztetni az illei kúriában a régi ház bútorait. A fiúkat hangossá tette az új, az ismeretlen utáni vágy. Úgy beszéltek Illéről, mintha ottan egy mese lenne valósággá... Az atyjuk meséje.
Nem ragaszkodnak a házhoz --- gondolta Anna és elhagyatottnak érezte magát.
Legjobban szerette, ha egyedül maradhatott. Ilyenkor képzelete a kifosztott üres szobákban visszaállíthatott mindent úgy, ahogy azelőtt volt. A kifakult papírkárpiton meglátszott a bútorok formája. Az elárvult szegek, mint kampós kis ujjak nyúltak ki a falból és akartak valamit. Krisztina asszony arcképe helyén egy hullámos árnyék elmosódottan emlékezett.
Megint eltűnt egy bútor és megint egy...
A zöld szobában már csak a sokfiókos íróasztal állt a helyén. Anna egyenként kihúzta a fiókokat. Az egyikből keresztöltéssel hímzett kis kézimunkák kerültek elő. Milyen csúnyák és kedvesek voltak! Emlékezett rá, valamikor a nagyatyjának hímezte ezeket az apró könyvjelzőket. Aztán ügyetlen, régi rajzok akadtak a kezébe, furcsa várkastélyok, leányok, nagyfülű macskák és két összekötött, ezüstszőke gyermekhajfürt egy papírban; alattuk elmúlt, messze évszám: a nagyatyja elsárgult írása.
Valahányszor az óra ütött, fölrezzent és a homlokához kapott, mintha az óra éppen odaütött volna, hogy siettesse őt.
Egy másik fiókban Pest szabad királyi város díszpolgári oklevele feküdt és egy elnyűtt, kicsiny könyv. Borítékán kétfejű sas tartotta karmai között Magyarország címerét.
...Pozsony a. D. 1797. Ulwing Kristóf... polgári ácslegény...
Mialatt lapozta, kissé dohos, avult szag legyintette meg az arcát. Az emlékezete tétovázva kezdett keresgélni.

...Zwei Wanderbursche zogen
Hinaus in's ferne Land.

Egyszerre szétesett agyában a zsibbadás. Öntudatában kérlelhetetlenül alakot öltött a valóság. El kell mennie innen és minden másként lesz... És az arcán föltarthatatlanul folytak végig a könnyek.
Nem volt bátorsága, hogy becsomagolja a fiókok tartalmát, ahhoz sem volt bátorsága, hogy a nyitva álló ládákat leszegeztesse. Irtózott mindentől, ami végleges volt.
Valahol egy ajtó nyílt. Anna tudatára ébredt a tétlenségének. Úgy tett, mintha sietne és erőltette magát, hogy elrejtse a bensejét azok előtt, akiket szeretett.
A fiúk vizsgára készültek, Tamás pedig nem vett észre semmit. A saját örömének az önzésével vakon ment el Anna bujkáló, szótlan kínja mellett. Mindennel meg volt elégedve, egyedül a felesége lassúsága kedvetlenítette.
Annát egy félig kihúzott fiók, egy üres szekrény, hosszasan meg bírta állítani. Szegény elkínzott agyában már csak az emlékeknek volt helyük. Minden a múltról beszélt... A folyosón útját állta a mozgó kőlap. A tükrösszekrény is folytatta régi mókáit. És a Napszoba felett a rozsdás ereszcsatorna sem felejtett el semmit. Ha az eső bele ömlött, épp úgy tudott hápogni, nevetni és sírni, mint elmúlt időkben. Még a padláson is csak emlékeket talált.
A hatalmas szabad tetőgerendák alatt rátalált Sebastián bácsi nagyfülű, rozzant karosszékére. Ott volt a kis órásasztal is, Fischer von Erlach és Mansard füstös metszete, Pest-Buda elvénült, színes térképe. Anna a padlásablak világosságába vitte a térképet. Sokáig nézegette a kurta, görbe utcák vonalát, a kékre festett Dunát, a hajóhíd apró sajkáit, a kicsi templomokat, a temérdek üres házhelyet.
Nem ismerte ki magát a rajzon. Gyerekemlékei fölött új, nagy város épült, mely fejlődésében elnyelte az egykori utcákat, eltolta a régi piacokat, szétterült, túlnőtt az elavult terven, túl még azon is, amit Ulwing építőmester valamikor merész bízással elképzelt.
Anna fáradtan ment le a lépcsőn és az este megint tétlenül találta egy nyitott szekrény előtt. A földön ült, térdén egy laposra vénült, gyönggyel hímzett szivartárca hevert.
A szomszéd szobából lépések közeledtek. Figyelmes lett és igazán sietni akart, de megfeledkezett arról, hogy a nyitott ládába kellene raknia a holmit és gyors mozdulatokkal, ösztönösen megint visszatett mindent megszokott helyére, a szekrénybe.
Tamás megállt mellette.
--- Mit gondolsz, mennyi időre van még szükséged?
--- Még nagyon sok tennivaló van --- felelte Anna védekezve. De hogy mi lenne a tennivaló, azt nem tudta volna megmondani.
--- Egy hét múlva át kell adnunk a házat --- mondotta a férje izgatottan.
Anna fölpillantott rá.
A lámpafény megvilágította Tamás arcát. Milyen öregek és elhasználtak voltak a vonásai. Szép formájú feje szánalmasan száraznak tetszett és a csontok között, a beesett mélyedésekben liláskék árnyékok sötétlettek.
Anna azt hitte rosszul lát, fölállt és közelebb ment hozzá:
--- Miért vagy ilyen sápadt?
Tamás a melléhez kapott és megint azt a sajátságos mozdulatot tette a kezével, amelyet a felesége régen ismert már. Anna ebben a pillanatban nem bírta többé elhinni, hogy véletlen volt. Mintha szorongó aggodalma elől menekülne, a férje karjába bújt és a mellére szorította a fejét.
--- Felelj hát, mi lelt, felelj...
Tamás úgy állt egy helyben, mintha nem tudna magáról. Nehezen lélekzett és tekintete zavarosan meredt Anna kis feje fölött a levegőbe. A szíve erőtlen, gyors futással vert, aztán megbotlott, mintha valami akadályba ütközött volna és egy pillanatra ijesztő, hideg csend lett a mellében.
Anna lélekzetvesztve hallgatódzott. Feje alatt újra kezdődött a gyors, botladozó dobogás.
Tamás, mintha csak most vette volna észre a felesége nagy közelségét, kiegyenesedett és türelmetlenül eltolta őt magától.
Anna hirtelen visszaemlékezett: ez nem először történt. Rettenetes világosság támadt az agyában.
--- Semmi --- mondta Illey és erőlködve nevetni próbált, de a nevetése elfulladt Anna siralmas tekintete alatt.
--- Tamás... mióta?
--- Régóta.
--- De hát az Istenért, miért nem szóltál?
--- Azt hittem, Illén ez is elmúlik... Nyisd ki az ablakot. Ma rossz... Az arca hamuszürke lett, a szeme segítséget kért. Egyetlen rántással föltépte a gallérját.
Anna végigfutott a szobákon.
--- Orvost hívjanak! Orvost...
Az egész házban hallatszott, mikor Flórián becsapta maga mögött a kaput.
Órák jöttek és mentek és nyomokat hagytak az arcokon. Tamás már az ágyban feküdt. A barlangos lépcsőlejárón Anna suttogva, soká beszélt az öreg protomedikus fiával, a fiatal Gárdos doktorral. Az orvos hangja is fojtott volt, a szavai alig értek el Annáig és azért mégis elpusztítottak körülötte jóformán mindent. Hát még nem vesztett el eleget? Hát nincsen irgalom a számára?
Gárdos doktor szánakozva nézett rá.
--- Történhetnek csodák...
Anna szemének a szeglete lassan felhúzódott és a tekintete olyan lett, mintha valami iszonyút látna meg. Összerázkódott, aztán sajátságos, feszes lépéssel indult vissza a folyosón. Mikor Tamás félálomban a keze után nyúlt, összezúzott szegény mosolyával hajolt föléje.
Lassan virradt fel a reggel és soká tartott, míg újra este lett. A házban nem változott semmi, csak a világosság nyitotta ki és csukta le a szemét.
Tamás mozdulatlanul feküdt az ágyán. Anna feszülten leste minden lélekzetét és az órákra gondolt, amelyek múltak és az átadás napjára, mely fenyegetően egyre közelebb jött.
Halasztást kért. Nem kapott. El kell hát fogadnia a fiatal Gárdos doktor tanácsát.
A szemközti házban üresen áll egy kiadó kis lakás... Nincs egyéb választás, oda kell átköltözni. Összehúzzák magukat, megférnek benne pár napig. Hiszen az orvos mondta, egészen higgadtan mondta, hogy csak rövid időről van szó.
Hát mégis vannak csodák, --- gondolta Anna. --- Igen, vannak csodák. Csak rövid időről van szó... aztán még minden jóra fordul. Föllélekzett és a reménység egyre több és több szót fűzött az orvos fukar szavához. Tamás felgyógyul és ő őrködni fog felette és az élet megint a kettőjüké lesz, mint régen, mikor fiatalon, boldogan elindultak és erősen fogták egymás kezét.
És Anna, aki az életnek mindíg bátran a szemébe nézett, most lehúnyta előtte a szemét. Terveket szőtt s hogy a jelent viselni bírja, szűntelenül hívta a jövőt.
Egyszerre felriadt:
--- Ki jár odakinn?
Szédülve emelte fel a fejét. Kimerültségében egy pillanatra elalhatott. Hiszen odakinn a folyosón nem járt senki. Bizonyosan álmában hallotta azokat a régen elmúlt, szegény, egyenlőtlen lépéseket, úgy, egészen úgy, mint mikor búcsúzni jöttek hozzá, Kristóf utolsó éjtszakáján.
,,Anna, mesélj valamit..." Ezt mondta Kristóf akkor. Mesét akart hallani, mielőtt meghalni ment. Milyen csodálatos. És most ő is erre vágyik. Elringató, szép, biztató meséket szeretne hallani. És mert senkije sincs, aki meséljen, hát sajátmaga... Borzongva nézett körül a növekvő homályban: Vajjon nem mesél-e önmagának, mikor reménykedik?
Halkan a férje ágyához lopódzott, aztán soká, mozdulatlanul nézte őt. És így múlt el az utolsó nap a régi házban.
Közben este lett. A két fiú Tinivel már átment a szemközti lakásba. Tamás aludt, Anna és az öreg szolga virrasztott mellette, de egymásra nézni nem mertek.
Az ablakok nyitva voltak, a folyosón a fal mellett, a földön ketyegett az oszlopos óra. Csak ez maradt még az üres házban. Flórián maga akarta átvinni az új lakásba.
Anna számlálta az óra ütéseit. Három óra mulva... két óra mulva... Nesztelenül fölállt és végigosont a folyosón, le a lépcsőn. Az udvarkertben, a nagy, idétlen tűzfalak között még helyükön álltak az öreg gesztenyefák, a félkarú húzóskút, a bokrok. És az almafa kerek lócáján meg lehetett pihenni. Minden úgy volt, mint régen, még az öreg óra ketyegése is lejött a kis kertbe.
Anna megtámasztotta fejét a fa törzsén és bár nem vette le a szemét Tamás ablakáról, mégis elbúcsúzott mindentől, ami körülötte volt.
De ekkor egyszerre, mintha valakinek a szava szakadt volna ebben a búcsúzásban, csend lett... Az óra elnémult.
Anna fölszaladt a lépcsőn. Most már eszébe jutott: tegnap este megfeledkezett az óráról s az aranypillangó, ott az ingán, amelyet mindíg élőn látott libegni, most holtan függött az apró alabástrom oszlopok között. Mialatt elgondolkozva nézte, hirtelen úgy rémlett neki, mintha temérdek lezárt ajtón túlról, messze gyerekhangok muzsikálnának át hozzá: Tik-tak, egy kis törpe jár sántikálva a szobákban. Hallod, Kristóf? Tik-tak... Aztán ez is elenyészett és semmi sem hallatszott többé a csendben. Fáradtan húzta végig kezét a homlokán. Hát a kis törpe is elment már? Az idő is elment már a régi házból?
Kinyitotta a zöld szoba ajtaját. A gyertyavilág himbálózva úszott körülötte. Lépései szaggatottan kongtak a puszta falak között. A magas, fehér üveges ajtók előtt megállt. Az egyiken emelkedő rovások látszottak. Mikor gyerekek voltak, Kristóf és ő, évről-évre ott jelölte meg az atyjuk, mennyit nőttek.
Tovább ment. Óvatosan próbálta végig a kilincseket. Némelyik néma és engedelmes volt, némelyik ellenkezve nyöszörgött. Ismert minden kilincset... sokszor beleszóltak az életébe. Mindennek ismerte a házban a hangját. Az ablakok is beszéltek hozzá, ha nyiltak, a küszöb deszkája is mondott valamit a lépése alatt, mindíg ugyanazt, régtől fogva, de ez hozzátartozott a végzetéhez.
A falak mentén osont odébb. Kezét végighúzta a színehagyott papírkárpiton, a szürke cserépkályhán, még az ablakdeszkán is. Önkéntelenül odaállította a gyertyát. Épp úgy, mint régen, mikor a budai bástyák felé küldte gyerekszívének kicsiny fényjeleit. Az arcát az ablaknak szorította és kinézett az apró üvegkockákon a Duna irányába. De a szemközti ház homlokzata visszalökte a tekintetét.
Egy kocsi robogott végig az utcán: úgy hangzott, mint az ostorcsapás. Anna a falhoz lapult és amint hallgatózva odatapadt, a nagy, szinte testies közelségben, az összeszövődő némaság alatt, egyszerre bizonyossággá lett benne valami, ami talán mindégtől fogva homályosan, szavak nélkül élt öntudatlan énjében. Ebben a pillanatban megérezte az összetartozást önmaga és a halálraítélt öreg ház között. A téglák a vakolat alatt, a gerendák, a boltívek: ugyanegy erőből származott minden és ő is egy volt e dolgokkal, mintha a falak közül jött volna ki, mintha csak részük lett volna, amely mozog és fennhangon tudja elmondani azt, ami nekik szótlanul fáj.
Gondolatában elmúlt életek mozdultak, melyek ő benne folytatódtak, aki túlélt mindenkit. Rejtélyes emlékek vonaglottak át rajta, melyeknek a valóságát sohase látta, amelyekre ő benne emlékezett az Ulwingok háza.
Mióta az óra megállt, Anna számára megszűnt az idő. Saját testének kínzó remegésére eszmélt föl. Az egész ház vele remegett. Odalenn a kapu alatt megrázták a csengőt.
Anna bénult szívében összetorlódott a vér. A térde megcsuklott, mikor visszaindult a szobákon át. Egymás után, lassan tette be maga mögött az ajtókat és mindíg újra körülnézett. A gyerekszoba ajtaja mellett egy darab összehajtogatott papiros feküdt a földön. Fölvette és óvatosan az üveges szárnyak közé szorította úgy, mint ahogy megszokta, hogy ne zörögjenek, ha lenn kocsi jár.
Csak akkor fogta föl, hogy mit tett, mikor a kilincs visszaugrott a helyére, mikor bezárult az ajtó, melynek zörgése nem fog többé soha senkit felébreszteni. Anna fölzokogott a siralmas, üres falak között és a szobák megismételték a zokogást, egyik a másik után, halkan, mindíg halkabban...
Lenn kinyílt a kapu. A lépcsőről a fiatal Gárdos doktor rendelkező hangja hallatszott. Két ember jött a nyomában, vállukon hordágyat hoztak. A folyosón Anna szembe került velük. Megtántorodott, mintha mellbe lökték volna, azután már megint egészen nyugodtnak látszott. Benyitott a betegszoba ajtaján és szelíden ébresztette föl a férjét.
A kora virradatban mint keskeny, kékes vizen úszott át a hordágy Tamással az utca közén. Az egyik, a megszokott part, a régi ház volt, a másik az ismeretlen sötét ház és az ismeretlen új élet, melyben úgy érezte Anna, nincs többé gyökere.
Lehajtott fejjel, sebesen mentek ki a kapun. Csak az utca közepén ingadozott a lépése. Hirtelen visszanézett.
A két oszlopember kihajolt a párkány urnái alól és kőszemük feléje fordult, mintha vádolóan, egyenesen ő reá merednének és kérdeznének valamit, amire nem lehet felelni.
Flórián lassan fordította meg a zárban a nagy öreg kulcsot. Utolszor, legutolszor...






XXI.



Az idegen, kicsiny lakás új lakói ellenségesen sivárnak láttak maguk körül mindent.
A keskeny előszobában nyitott gázláng fütyült. Az elhanyagolt ajtók kopottak voltak és a sötét szobák olyanokra emlékeztek, akik nem szerették őket, akik mindíg odébb mentek.
Elmúlt az első hét. Anna nem mozdult el Tamás ágya mellől és még mindíg nem mert az ablakhoz menni. Pedig a lelke két életet élt: az egyik Tamásé volt, a másik a házé.
Aztán egy átvirrasztott éjtszaka után nem bírta tovább. A sápadt virradatban nesztelenül az ablakhoz lopódzott és gyáván, habozva hajolt előre.
Megkönnyebbült, kinn a szürkületben még érintetlenül állt a régi ház.
Csak most vette észre, hogy sárga fala kijebb lép a többi ház sorából és szűkebbé teszi az utcát. Azt is most vette észre először, hogy a ház milyen öreg a nagy, meredek tető alatt, melynek árnyékából a megvakult szemek szomorúságával fordultak feléje az ablakok.
Mialatt sorra megnézte mindegyiket, szüntelenül hátrafigyelt. Egyszerre úgy rémlett neki, mintha elhalkult volna a Tamás lélekzete. Remegve osont vissza hozzá...
És ezentúl ez lett az egyedüli út, amelyen Anna járt. Az ablaktól az ágyig és az ágytól az ablakig. Az út rövid volt és mégis átfogta az egész életét.
Néhány nap mulva, egy kora reggelen különös zaj riasztotta föl a kimerültség félálmából. A szobában csend volt; a zaj odakintről jött be hozzá. Fölemelkedett a karosszékből, amelyben virrasztott és lábujjhegyen az ablakhoz ment.
A régi ház előtt munkások álltak. Néhány napszámos kátrányos szálfákat görgetett le egy szekérről. A kapu tárva volt, mintha rettenetes halálkiáltásra tárult volna föl. A padláson rés tátongott a cserepek között és idegen emberek jártak a tetőn.
Anna elfedte a szemét... Hát ezt is át kell élnie? És nem futhat el. És mindent látni fog...
Tamás fölriadt nyugtalan álmából.
--- Mi az?... Mi történik?
Nem volt szó, amellyel meg lehetett mondani azt, ami odakinn történt, vagy ha volt, --- Anna nem bírta megtalálni. Némán ment vissza az ágyhoz és mint egy fátyolt, az arcára vonta régi szép mosolyát. Sietett, erőszakosan bánt vele... a fátyol elszakadt és nem takart többé.
Tamás a keze után nyúlt. Ebben a pillanatban egész nagyságában átérezte Anna áldozatát. Azelott bízott magában, azt hitte, hozzá bírja kötni a felesége lelkét ahhoz, amit ő szeret. A betegség kicsavart kezéből mindent és szégyelte magát, a büszkesége szenvedett, amiért Anna soha meg nem szűnő áldozatának ő volt az oka.
Kialvó szeme komoly, végtelen szeretettel nézte őt. Anna szándékosan háttal fordult a világosságnak és mialatt a Tamás kezét simogatta, Illéről beszélt, ajövőről tervezett...
Pedig tudja, hogy az időm már lejárt. És mégis, még mindég... A szája széle fájdalmasan megvonaglott és egy kis ideig a fal felé kellett néznie. Aztán bejöttek a fiúk. Óvatosan léptek, halkan beszéltek. Tamás erőt vett magán, a hangjuk irányába fordította a fejét, de nem szólt senkihez.
Másnap a posta egy kis zacskót hozott. Búza volt benne, aranysárga, nehéz illei búza. Tamás lassan, elgondolkozva szűrte át az ujjai között és mialatt az élet nagy ellentétben átfolyt kísérteties, sovány kezén, megtelt a szeme könnyel.
Ezekben a percekben, ezekben a napokban az elhasznált, szakadozó mosoly alatt, megöregedett az Anna arca.
Kinn már eltűnt a tető a régi házról és az épületállványok között, mint egy szegény, öreg fogoly, szomorúan várakozott a holtan sárga homlokzat. Anna azt képzelte, hogy a ház panaszkodik a nagy faváz alatt és tudja, hogy azért kerítették be, mert meg akarják ölni.
A csákány dolgozni kezdett. Egy vályuban vonítva csúsztak le a téglák az emeletről. Az állványon napszámosok, tótleányok jártak és saraglyákon ők is téglát hordtak.
Minden nappal, amely elmúlt, kisebb lett a ház. A napszámosok barlangokat vágtak a falakba, azután hagyták, hogy a fal leomoljék. Így hamarabb ment.
Csontig hatolt a tompa zaj és Anna szívében minden falomlással összedült valami. Úgy tetszett neki, mintha minden zuhanás után gyöngébbé válnék, mintha nemzedékek erőfeszítése dűlne össze a lelkében, az a nagy, régi erőfeszítés, amellyel a legelső Ulwingok, az elmultak, az ismeretlenek, a sötétek, mind-mind téglát hordtak az építőmesternek, --- téglát a házhoz.
Az atyjára gondolt. Ő még fenntartotta a falakat. És Kristóf... ő kezdte bontani a házat és most már mindennek vége.
A rés ijesztően elharapódzott a sárga falon. Lassanként rés lett az egész homlokzatból, egy tátongó seb, amelyen át be lehetett látni a szobákba. Az utcáról is benéztek az emberek és Annára úgy hatott ez, mintha zárkózott életének a multjába néznének tolakodó, kíváncsi idegenek.
A zöld papirkárpit itt-ott még szívósan kapaszkodott a romokra. A szegletben, ahol valamikor a szürke cserépkályha állt, kerek, fekete lyuk tátongott, amelyből kíméletlenül kitépték a kályhacsövet: Kristóf tündéreinek titokzatos alagútját. Helyenként fölszaggatott padlódarabok csüngtek a levegőben és a fölhasított kémények sötét üregjei is meglátszottak még, mintha valaki nagy, kormos ujját végighúzta volna a falakon.
Túl már előbukkant a folyosó félköríves ablaksora. A padozat kőlapjai pattanva töredeztek valahányszor a feszítővas alájuk nyult. Az udvarkertben ágaskodtak a fák és a lefelé zsugorodó falak felett kinéztek az utcára. Aztán egy napon nem álltak többé ott. Mikor a nagy szekér zökkenve jött ki velük a tátongó kapun, Anna megismerte mindegyiket külön-külön. A szekér tetején csonka törzs feküdt és a kerek pad hasadozott deszkái szilánkokban meredeztek rajta.
Hirtelen ment minden, már a két oszlopember is hanyatt feküdt, lenn az utca kövezetén. Mikor este lett és a munkások elmentek, Anna kendőt kapott magára és leszaladt a lépcsőn. El akart búcsúzni az oszlopemberektől. Lehajolt hozzájuk és az arcukba nézett. Az utcalámpa fénye, mely hajdan mindíg feljött a Napszobába, megvilágította a két kőembert. Olyanok voltak, mintha meghaltak volna.
A szeglet felől lépések közeledtek. Anna behúzódott a ház egykori kapunyílásába. Két férfi jött lefelé az utcán. Az öregebbik megállt; tisztán hallatszott a hangja:
--- Ez valamikor Ulwing építőmester háza volt.
A fiatalabbik közömbösen lépett át az oszlopember feje fölött.
--- Ulwing építőmester? Hát az ki volt? --- Egyszerre eszébe juthatott valami. Érdeklődve nézett a csonka falakra, --- Ulwing?... A budai órásnak valami rokona?
--- A testvérbátyja.
--- Sohase hallottam, hogy más is létezett ebből a családból. Ulwing Sebestyén, --- dünnyögte a fiatalabbik elmenőben, --- az sokat tett a hazáért.
Anna utánuk nézett. Hát csak ennyi élte túl az Ulwingok nevét? A munkájuk emléke már elveszett? Csak Sebastián bácsi hősies halála maradt fenn, csak egy homályos mese... semmi más?
Emberek jöttek megint, Kocsik, élet, a város zaja...
És Anna megindult vissza, az utca túlsó partjára, az idegen ház felé.
Azon az éjszakán Tamás nagyon nyugtalan volt. Szüntelenül hánykolódott és többször kérdezte Annától, hogy ott van-e? Nem látta, pedig az ágya szélén ült és a kezét fogta. Az asszony egészen bátran tartotta a fejét; nem volt könny a szemében. Nem akarta, hogy Tamás a halálát az ő arcáról olvassa le.
Reggel felé Anna gyönge szorítást érzett a kezén.
--- Itt vagy? --- kérdezte a beteg, --- mindíg vártam, hogy itt légy.
Tamás arca néhány pillanat alatt csodálatosan elváltozott. Megfoghatatlan árnyék esett rá és Anna hiába nézett körül, nem bírta megtalálni, honnan vetődött oda. Csak ott volt és titokzatosan egyre mélyebb lett a szeme gödrében, a szája mellett.
--- Most már elmegyek, --- mondotta Tamás. --- Ne rázd a fejedet. Tudom...
Anna nem bírt felelni és a könnyeit sem bírta többé visszatartani.
--- Sírj Anna, ez jó és bocsáss meg, ha tudsz. Nem értettelek, ezért volt olyan nehéz mellettem az életed... Lehúnyta a szemét és soká feküdt mozdulatlanul, csak az arca vonaglott meg olykor, mintha a belsejében valahol, lenn, mélyen sírt volna valami. Aztán a szívére vonta Anna fejét.
--- Ide... közel, egészen közel. Ez a tied volt, egyedül a tied... Anna... Anna, --- mondotta a hangja sokszor, távolodón. --- Anna...
Ez volt az utolsó, mintha egész életéből csak ezt akarta volna magával vinni az idegen, magányos útra.
Mire este lett, Illey Tamás halott volt.
Anna két halott között virrasztotta át az éjtszakát. A férje... és a régi ház között.
Reggel felé valaki bejött a szobába és erősen átölelte őt. A fia volt, a Tamás fia.
Az ő karjára támaszkodva ment ki Anna az idegen házból a férje koporsója mögött. És a kisebbik, a szőke, a kékszemű hozzásimult és nagy összetartozásban, szorosan fogta a kezét.
Tamást elvitték. Ő maga akarta, hogy Illén temessék el. Anna és a két fiú kocsin követte át a városon, a pályaudvarra.
Meleg nyári este volt. A gázlámpák már égtek. Az elvétett villanygömbök, mint izzó kékezüst cseppek lógtak a vassodronyokon. Kivilágított boltok, kirakatok, nagy, fénylő ablakú kávéházak. Minden visszafelé ment és elmaradt. A Szervita-tér, a Gránátos-utca... és az egykori Grassalkovich-szeglet tájékán egy oszlopon, villanyos óra mutatta az időt.
A kocsi fordult, kétoldalt a gyalogjárón lökdösődve mozgott az esti tömeg. Omnibuszok, kocsik, zsibongás, kivilágított hirdetések és emberek. Sok ember mindenütt.
Odébb torlódás támadt. Az épülő házak állványai kikönyököltek a gyalogjáróra. Nedves mészszag áradt a felkavart nyári porba. Az épületállványok alatt felvont vállú, sietős alakok. Kiabálás hallatszott... Egy vízsugár nagy kévében locsolni kezdte a tikkadt kövezetet.
A lovasrendőr felemelte fehérkesztyűs kezét. Egy pillanatra minden megállt, aztán szétbonyolódott az embernyüzsgés és hömpölyögve megint odébb folyt.
Anna tekintete üresen siklott el a boltok cégtáblái felett. Egyetlen ismerős nevet sem talált. A Jörgök, a Münsterek, a Walterek eltűntek mind. Más nevek, más emberek. És az Ulwingok? Ők sem voltak már sehol...
Egy ott feledett régi szegletlámpa, egy lábon maradt öreg fa az utcák fiatal fáinak a sorában, egy halálra szánt vén, furcsa ház, félszeg ijedtséggel a hatalmas új házak között... Ezek talán még tudtak valamit Ulwing építőmesterről, de az emberek, azok már nem tudtak semmit.
A kocsi az út végére ért. Megállt az indóház előtt.
A füstös előcsarnokban Flórián és Tini mamzell ült a podgyászokon. Valahol egy csengőt ráztak és egy hang ismeretlen helyek nevét kiáltotta, ahová emberek mentek, ahol emberek laktak.
Anna a perronról látta, mikor a vonathoz egy sötét teherkocsit csatoltak. Soká tartott... az indulás késett. Az emberek siettek. Csak az nem sietett többé, akit a vonat végén, abban a teherkocsiban Illére vittek.
Megint nyelvelni kezdett a mérges csengő.
Anna mégegyszer kihajolt a vasúti kocsi ablakán, pedig nem akart már semmit se megnézni, hiszen minden elmúlt, minden messze volt. Kimerült, céltalan tekintete egyszerre mégis megakadt.
Valaki jött feléje, abból jött, ami már elmult, ami messze volt...
Walter Ádám megállt a vasúti kocsi ablaka előtt és szótlanul levette a kalapját. Még akkor is ott állt a sínek mellett, mikor a vonat elment. Soká, mozdulatlanul nézett a füst után.






XXII.



A sötét nagy éjtszakából reggel lett és földek és fák...
Időnként, mintha valami fehéret rántottak volna el a vonat iramodó ablakai mellett, sebesen tüntek az apró őrházak. Sorompórudak szálltak, mint emelkedő karok. Nyargaló távírópóznák. Ezüstvillanású huzalok... A lombok meginogtak a mozdony szelétől és a füst árnyéka szélesen úszott a napfényes termőföldeken.
Aztán meglódult minden. A vonat megállt.
A kicsiny illei állomáson régen várakoztak az emberek. Kék foltok, tarka parasztszoknyák, vakító fehér ingvállak. Egyszerre leszálltak a kerek ünneplő kalapok, mint egy raj fekete madár.
Fedetlen fővel, némán állt az illei nép Illey Tamásné előtt. Kérges, barna kezek nyúltak ki eléje és a sok könnyes szem úgy nézett rá, mintha régen ismerné őt.
--- Az Isten hozta haza mihozzánk...
Egy barázdás arcú vén paraszt hajolt a keze fölé.
A hátulsók közrefogták a fiúkat. Az egyik parasztasszony megsimogatta a fiatal Illey György karját.
--- Olyan a lelkem, mint az édesatyja.
Anna tévelygő tekintettel pillantott körül. Valami idegenül újat érzett. Az a föld, amelyen állt, illei föld volt, a fák is belőle nőttek, az emberek is, minden hozzátartozott, a fiai is, a férje emléke is...
Egy mély parasztos hang lassan mondotta:
--- Hazajött a mi jó urunk.
Az emberek utat nyitottak az érckoporsó előtt, négy szálas legény vitte a vállán a szekérig. Feltették a temérdek tölgyfagally közé, aztán elindultak mögötte valamennyien. A keresztútnál a kápolnadombnak kanyarodott a szekér. A hintó a jegenyefasorba fordult.
Anna utána nézett a szekérnek. A kerekek nem látszottak a lehajló, gazdag lomb alatt. Ingó, zöld élet vitte a halált. Vitték a tölgyek koronái Illey Tamást, vele mentek a fái a temető felé.
A kápolna harangja csendesen beszélt az égnek. A messzeségben is megszólaltak egymás után a falusi templomok. Egyik mondta a másiknak, mondták végig a nagy földön, hogy hazajött az illei úr.
Az út mentén kétoldalt, régi hagyományaikkal, mint a csatlósok, álltak végig a jegenyék. A kocsi megint kanyarodott, a kerekek felverték a kavicsot. És a tölgyek között ott várt az ősi kúria és a fehérre meszelt hűvös tornácszobában kongott a lépés a régi illei urak arcképe alatt.
Anna fáradtan indult el, az ismeretlen szobákon át. Aztán egyszerre, szinte iszonyodva hátrált. Mintha boldog ünnepre készült volna a ház... minden tele volt virággal. Fájt a szeme tőlük, a szívébe nyilallt a színük, tarka, kiáltozó világosságok voltak és a fojtott kín felnyögött a mellében. Odakapott mind a két kezével... megsebezték a virágok.
--- Miért tették? Miért? Éppen most...
Az öreg kulcsárné kilépett az asszonycselédek közül.
--- A mi jó urunk parancsa volt. Ő akarta, hogy minden virágot leszedjünk, ha az asszonyunk hazajön.
Anna feje kissé előrehajlott, átlátszó, halavány arcában lassú fájdalommal emelkedett a szeme és az ajka szeglete, mintha rejtélyes mélységbe nézne, amelyről eddig nem tudott. Most látott bele a Tamás lelkébe, most, mikor ideadott neki minden virágot, ami nem a más földjén termett. Holtan adta, mégis ideadta...
Ha vissza lehetne szólni azokhoz, akik elmentek, ha beszélni lehetne, mikor már nem lehet...
Anna magára maradt egy boltíves kis szobában. A sokvirágos dívány felett Krisztina asszony arcképe függött a falon. A zongora is ott volt, a kicsiny varróasztal is és minden úgy állt, mint hajdan a Napszobában.
Az ablakrácsnak támasztotta a homlokát és régi bútorai közül kinézett az idegen világba. A nagy kert zöld lélekzete az arcához ért. A fák idegen dolgokról suttogtak maguk között.
Anna a hintafára gondolt s mintha keresné, elindult a kertben a tekintete. És ekkor, váratlanul, valami beszélni kezdett hozzá. Most már tisztán hallotta. A fákon túlról csendes, távol nesszel egy meghitt hang beszélt: a Duna, az Ulwingok végzete. Beszélt a múlt. Csak ez maradt meg a számára, semmi több...
Ebben a pillanatban erős, fiatal lépések tiportak bele a múltba. A kavicsos úton, a nyári napsütésben az ő két szép fia járt.
Utánuk nézett és lassan felemelte a fejét.

 
 
0 komment , kategória:  Tormay : A RÉGI HÁZ 2.rész  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 1 
2018.08 2018. Szeptember 2018.10
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 12
3456789
10111213141516
17181920212223
24252627282930
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 2960 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 384
  • e Hét: 384
  • e Hónap: 18788
  • e Év: 338820
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Online Szerencsekerék, Jövő Pláza, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2016 TVN.HU Kft.