Belépés
sayuri.blog.xfree.hu
Önmagában a szeretet nem elég.Féltő gonddal kell őrködnünk az emberek felett,akiket szeretünk,sosem elég azt mondani ,szeretlek,hanem minden áldott nap ki is ke... cseresznyák brigitta
1972.01.23
Offline
Profil képem!
Linktáram, Blogom, Képtáram, Videótáram, Ismerőseim, Fecsegj
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
a becsukott könyv
  2011-04-11 11:29:40, hétfő
 
 



A BECSUKOTT KÖNYV

- Igaz történet -
1885

Kis kedves zömök emberke volt a mi tanárunk. Arról volt nevezetes, hogy Petőfi Sándort is ő tanította, mikor még azt Petrovics Sándornak nevezték. Hideg, száraz arca volt, semmitmondó szemei, melyekben sohasem látszott visszatükröződni semmi érzelem, se öröm, se bánat, se harag, se kevélység, semmi, semmi. Talán a pápaszemei okozták azt, melyek egészen eltakarták ez apró színtelen szemeket? De egyet azonnal észrevehetett mindenki: a félénkségét. Mindentől összerezzent, mindenkitől félt, mindenki iránt nyájas viseletet tanúsított, még a tanítványait sem merte erősebben korholni, ha azok valamely helytelenséget követtek el, nyájas volt és szelíd megrovásaiban is.
A tanártársai gyönge szívűnek mondták emiatt. Csodálatos, hogy éppen azok ítélték el az öregúr modorát erősebben, akiknek az kényelmes volt. De úgy van az mindenben a világon.
S valóban, Damos Gábor uram félénk volt, éjjel sohase mert künn járni az utcán, mert félt a rossz emberektől, nappal is csak a népes helyeken fordult meg, mert nappal is félt: a kutyáktól.
Ilyen jó, egyszerű ember volt Damos uram, hogy dohányt lehetett volna vágni a hátán, mikor én megösmertem mint tanáromat.
Pedig különös idők voltak akkor, és éppen nem kedvezők a bátortalanoknak.
Ezt a földet, hol élnünk, halnunk kell, nagy veszély fenyegette. Mert ehhez a földhöz hozzátartozik a levegője, azt pedig mi magyarok csak akkor tudjuk beszívni, ha szabad és tiszta, ha meg nem fertőztette azt semmi idegenszerű. Nagy panaszaink voltak, s ezek a panaszok végighangoztak az országon, s olyanok voltak, mint a kiáltó hangok a sziklák között, minél tovább hangzottak, annál nagyobbra növekedének. S a mi panaszainkra azok, akiktől orvoslást követeltünk, azzal feleltek, hogy még jobban megsértettek. Ekkor aztán kitört belőlünk is a harag fönségesen. Talpra állottunk férfiasan, s mellünket kitárva daccal kiáltottunk ennek a földrésznek:
»Jól van hát. Itt állunk. Aki nem akar bennünket megtűrni jogainkkal, hazaszeretetünkkel, jöjjön idébb! Birkózzunk össze!«
Nem hordozták körül a véres kardot, mint hajdanta, csak a zászlót kellett kibontani. Alatta volt mindjárt minden magyar. Meglátták azt a zászlót akármilyen messziről, akármilyen sötétben. A honszeretet élessé teszi a szemeket, s világosságot szór szét az utakra, amelyeken menni kell.
Talán nem is kell mondanom, mikor volt. Mindenki emlékszik erre az évszámra. A ti apáitok, kedves olvasóim, sokáig hordozták ezt az évszámot kokárdán, a kalapjukon, még akkor is, mikor már másképp jegyezte az éveket a kalendáriumcsináló. Évszám, amelyből mondat lett. S minő mondat! Varázsige, melytől melegebben dobog fel a szív, kigyúl az arc! Megelevenül az emlékezet, s felhőket lát s villámokat mögöttük, azután pedig ismét örökösen csak felhőket villámok nélkül.
Ilyen varázsige az az 1848.
Fiatal fiúk voltunk még akkor a hatodik osztályban. Az újságok még ritkák voltak, hogy gyorsan elhozták volna az események hírét. Csak hallomásból tudtuk a nagy forrongást, mely az országban volt. Egy-egy Selmecre vetődött utazó beszélt néha valami újat, s az villámhirtelen terjedett az izgatott lakosság között.
Az emberek kimentek a város végére, ahol a zaj nem zavarta őket, s ott a földre lapulva fülükkel hallgatták a távoli ágyúdörgést. Az anyaföld volt a legbiztosabb hírvivő a panaszos morgásával. Háború folyik valahol messze. Az ég alja kigyúlt esténkint vérpirosra, s a harmadik határból is pernyéket hozott a szél. Falvakat gyújtottak fel valahol messze...
Tudtuk, hallottuk mi is ezeket, s a mi kis szívünkben is volt akarat, volt szeretet az édes haza iránt. Bizonyos izgatottság tartott lázban bennünket is, s restellni kezdtük, hogy nekünk most a káposztás kertekben azt kell magolgatni: »Parve nec invideo...«
Irigyeltük azokat, akik ott lehetnek, ott, ahol a dicsőség van, meg a kötelesség, meg a halál. Egy fényes angyal, egy fakó asszony és egy borzalmas szörny; Istenem, de jó lehet ott közelükben!
Ez a három perszona egészen más formát adott mindennek, csak az öreg Damos maradt a régi. Minden nap feljött előadást tartani, a régi egykedvűséggel, nyugalommal. Hanem egy napon szokatlanul halványnak látszott, midőn belépett. Amint felment a katedrába, le sem vette magáról a Kazinczy-féle hosszú kék köpönyeget, mely a sarkáig érvén, elfedte még a bokáit is. A szemeiben sajátszerű tűz csillogott...
,,Haragszik-e az öreg - találgatták -, avagy pedig láza van!"
Mintha vívódnék valamivel, ajkai megnyíltak, szólni akart, homlokáról, szemeiből szinte lekéredzkedett valami, de mintha még küzdene magával, keze is reszketett, mint a nyárfalevél, s kihullott belőle a könyv, amelyből a prelekciót volt tartandó.
A könyv zöreje eszméletre hozta. Egy tanítvány kiugrott az első padból, s átnyújtotta neki a könyvet, mely lecsúszván a katedráról a mediumra esett volt le.
Az öreg láthatólag megkönnyebbült... egyet sóhajtott, és félénken összezsugorodva, fejét a váll-lapickái közé behúzva, leült, ujjait megnyálazta, s lapozni kezdett benne:
- Hol is csak... hol is hagytuk el csak? - motyogta szórakozottan, s ujjai még mindig reszkettek. Forgatta, sokáig forgatta, de csak sehogy sem bírt ráakadni arra a helyre, ahol tegnap végeztük.
- Ej, ej - szólt bosszankodva -, talán a macskák ették meg azóta az Iliászból azt a lapot?
Megint lapozott. Feszült kíváncsisággal néztük, mert már kezdett átcsapni ez a dolog a mulatságosba. Egyszerre felugrott, mint valami kis hörcsög, s apró tenyerével odacsapott nagy mérgesen a katedrára. Majd megdermedtünk a csodálkozástól. Azután becsapta a könyvet haragosan, s így szólott harsány hangon (sohasem fogom elfelejteni a szavait):
- Fiúk! Betettem a könyvet, csukjátok be ti is a könyveiteket.
Olyan hatalmas parancsoló volt a szava, hogy mintegy versenyszóra becsuktuk könyveinket valamennyien.
- Mert a könyvek ideje elmúlt, fiaim. Majd eljön megint... Bizonyosan eljön még.
Kivette zsebkendőjét, s kigyúlt arccal letörölgette a forró izzadságcsöppeket, azután folytatta még nagyobb hévvel.
- Újra kinyitjuk őket, hanem addig... magunknak kell csinálni egy Iliászt. Megértettétek?
Nem bizony mink; egészen bele voltunk zavarodva a csodálatos viseletébe. Ekkor hirtelen félretolta vállairól a köpenyeget, s a jó öreg ott állt a katedrán, fekete karneolgombos atillában, s széles rezes kard csüggött az oldalán.
- No hát, értsétek meg egészen!
Meg is értettük. Lelkesülve ugrottunk ki a padokból, s egyszerre szívből kitört ajkainkból az éljen.
- Ki jön a csatatérre? - kiáltá mennydörgő szavakkal.
- Mind egytől egyig. Csak vezessenek bennünket.
- Majd elvezetlek én, fiaim.
S el is vezetett azután. Huszonnégyen mentünk vele, s csak öten kerültünk vissza aztán, hogy ott folytassuk, ahol elhagytuk.
Csakhogy ő vissza nem jött soha többé. Meghalt hősileg a szélaknai csetepatéban.
Nekünk pedig, akik visszajöttünk, borús volt a Homér derűs ege azután...
De ne folytassuk, mert még belemennénk az Osszián ködös-homályos hangulatába.


 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán  
„NE IZÉLJ, MATYKÓ”
  2011-04-11 11:23:47, hétfő
 
 



,,NE IZÉLJ, MATYKÓ"
1893

Egyetlen szál muskátli nyílik az ablakban, egyetlen leány van a háznál, a lenhajú Ancsurka. Mert olyan a muskátli, mint a borókaág. A borókaág annak a jelentője, hogy pálinkát árulnak odabent; a muskátli annak a jelentője, hogy eladó leány lappang a bokorban.
Lappang, lappang, fon, tollat foszt, burgonyát hámoz, vagy tudja isten mit csinál, akár a szobában, akár az udvaron, de amikor elhajt a ház előtt a Matykó a kocsiján, annak a kocsinak a zörgését, a hámok csörgését, lovak dobogását már messziről megösmeri, s mire odáig érne a kocsi, már ő is ott áll véletlenül a ház előtt; valami dolga akad, vagy a tyúk szalad ki apró csirkéivel s azokat kell visszaterelni, vagy a kutyát kergeti, aki egy a kéményből leesett sonkát kapott el, és azzal szalad valami békés sövény mögé; de rá is fér a szegény Garamra a konc, mert olyan sovány, mint az egyiptomi hét rossz esztendőből a leghitványabbik. Meg is kérdezte múltkor az idegen úr, aki a várromokat járt itt a környéken nézegetni, hogy »miért olyan sovány ez a kutya?«
- Mert nem eszik - felelte az Ancsurka apja.
- Hát mért nem eszik?
- Mert nem adunk neki.
- Hát mért nem adnak?
- Mert magunknak sincs.
Sovány a kutya, de sovány a vidék is. A magyar rónák arany kalásza nem reng itt, sem a hegyeket nem ékesítik szőlőfürtök, mint lejjebb; itt csak zab terem és krumpli. S az is csak akkor terem, ha nagyon a kedvében járnak a mostoha anyaföldnek. Ez már az igazi tót ország.
Ha búza nincs, van jó kő (bőven pedig), egészséges víz és elég árnyék a susogó nyárfák és fenyők alatt. Az erdőkben nimfák és driádok picike lábai tapossák a sárga agyagot. Van költészet, van szerelem, vannak szép leányok, derék szál legények.
Hát az Ancsurka is szép leány - legalább a Matykó szemének elég tetszetős. Ha van valami hibája, nem egyéb az, mint hogy erősebb lehetne valamivel. Mert itt azon kezdődik a jó parti, ha zsákot tud emelni. S bizony az Ancsurka vállait tán össze is törné egy közönséges zsák. Éppen csak olyan piskóta vállak ezek, hogy a Matykó ölelő karjait kibírnák.
Hát az is valami. Mert Matykóval meg úgy áll a dolog, hogy az egész világon nincs olyan hely, ahová szívesebben tenné a két karját.
Bezzeg ő is sorát keríti, hogy megálljon egy kicsinyt az Ancsurkáék háza előtt, vagy a lovak hámján akad ilyenkor valami igazítani való, vagy egy szöget kell beütni a kocsi-szerkezetbe, de az is megtörténik, hogy a nyerges ló éppen ezen a helyen átlépi az istrángot (mert az okos kocsisnak jól tudja a lova: mikor mit kell csinálni), egyszóval dolga támad a Matykónak, s minthogy véletlenül éppen kint van az Ancsurka is, beszélgetésbe erednek, mintha arany kenderszöszbe lenne a szívük begöngyölgetve, s abból fonnák a szavakat.
Hej, furcsa az a kocsis-szerelem. Eleinte csak olyan ház volt ez a muskátli-ablakos is, mint a többi; később ahogy egyszer mélyen belenézett azokba a rejtelmes kék leányszemekbe, mindig közéje vágott a lovaknak, hogy vágtassanak a ház előtt, szikrázzon a patkójuk, lengjen a sörényük, ne gondolja az a kis fruska, hogy fazekakat hoz a kocsiján...
Ő maga oda se nézett, csak nagy kevélyen pattogtatta az ostorát, s behúzta a kalapját a szemére - az ébredő szerelem idején.
Még később, mikor egyszer-kétszer találkoztak (lakodalmakon dudaszó mellett, vagy disznótorokon), meglassítá a lovait ezen a helyen s odafordítá a fejét az udvaruk felé, mintha fürkészné az Ankát, hogy merre van, mintha kifelé húzná a delejes szemeivel.
A lovak andalogva lépkedtek, ő pedig félrecsapta a kalapját. Ez volt az epedő szerelem.
Most pedig már fejebúbjára van feltolva a kalap, ez a boldog szerelem, s a lovak magoktól állnak meg az ösmerős kerítés előtt.
- Hát hogy vagy Ancsurka?
- Mi bajom lenne? - felelé Ancsurka a vállait rángatva kecsesen.
Matykó egészen közel lép hozzá, s leereszti az ostora nyelét, ami a hosszabb maradást jelenti.
Csönd van a faluban. Csak a fák susognak a templom körül. Egyetlen lélek sem jár az úton. A levegő szinte mozdulatlan, csak néha fut végig a falusi kerteken egy széláram, s ringatni kezdik csöveiket a kukoricaszárak, mint a dajkák.
- Szép idő van, Ancsurka.
- Ühüm!
Nagy hallgatás áll be. Mintha valami nagyon fontosat böktek volna ki elméjükből, mindenik gondolkozni látszik rajta, végre mégis Matykóból hasad ki az első szó, amint szétnéz körös-körül:
- De szép templomotok van, Ancsurka.
- Van ám - felelé Ancsurka. - Voltál már benne?
- Nem voltam, de nem is megyek, ha csak...
- Eredj, te pogány. Nem szégyenled magad, hallottam a híredet. De nekem ne is mondj ilyeneket, mert megborzadok tőled. Jaj, te csúf ember! Hogy nem mégy a templomba...
- Hiszen nem mondtam, hogy nem megyek, de inkább azt mondtam, hogy elmennék, ha...
- Ha pálinkát mérnének benne ugye?
- Ne izélj, Ancsurka! Elmennék, mondom, ha te is eljönnél... ha te fognád a kezemet.
Ancsurka arca lángba borul.
- Ne izélj, Matykó, ne izélj!
Zavartan süti le a szemeit.
- Hát eljönnél-e, ha nagyon kérnélek? - sürgeti fojtott hangon.
- Jaj, ne izélj, Matykó. Miért mennék? Mit keresnék én veled a templomban? - feleli elhaló, szaggatott hangon. - Hisz a sekrestyés is elmehet veled, ha csak az kell.
- Oh, de bolond vagy szívecském - kacagott fel Matykó. - Hát a sekrestyés kopasz fején legyen a koszorú? Hát a sekrestyésnek mondjam én a holtomiglant?
S úgy kacagott, de úgy kacagott ezen a Matykó, hogy az Ancsurka kék szemeiből kibuggyantak a könnyek, és most is csak azt dadogta fejét lesütve:
- Ugyan ne izélj, Matykó!
- Felelj hát, Ancsurka. Megteszed-e? Eljössz-e az ősszel? Hát felelj, no!
De az Ancsurka ajkain nem bírt kijönni szó, bentfulladt mind az a sok, sok léha szó az érzelmek tengerében, csak a búzakalász-szín hajú fejecskéjét horgasztotta le még mélyebben, s keze öntudatlanul nyúlt az ostor lecsüngő sudara után, s ujjaival morzsolgatta, rajta babrálgatott.
Ez volt a felelete. Ámor ott ugrált, ott pajkoskodott az ostor hegyén. A leány szeretett volna közeledni a Matykóhoz, a szíve tolta, tolta, de a szemérme visszahúzta, s így Matykó helyett csak az ostoráig, annak is csak a hegyéig jutott el. De hiszen az ostor is a Matykóé - és azt Matykó megérti.
- Felelj már, Ancsurka, felelj már - lihegi zihálva -, csak egyetlen szóval, de felelj!
Ancsurka fölemelte a fejét, s még izgatottabban morzsolta, nyomogatta az ostort, s aztán így szólt elpityeredve:
- Hát csakugyan olyan nagyon szeretnéd látni azt a templomot?
De nem folytatom tovább, mert lehetetlen is, minthogy a Ferraris Artúr képén, mely a holnap megnyíló kiállításon lesz látható, csak idáig tart a Matykó regénye. Okos ember könnyen kitalálhatja a folytatását.

 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán  
Mikszáth Kálmán
  2011-04-11 11:17:23, hétfő
 
 




Mikszáth Kálmán

KÉT SZEKÉR ÖREGASSZONY
(Egy adoma 1843-ból).

Kékkőben történt, de régen már.
A Balassák laktak ott kevély várukban, a Balassák pedig kemény gyerekek voltak, s igen sok kiváltságot csikartak ki maguknak. Még azt is, hogy a székvárosukban nem szabad zsidónak lakni.
És a Balassák mégis elpusztultak, pedig ki sem mozdultak piciny székvárosukból, s még zsidó sem kellett nekik hozzá.
Hanem nagy udvart tartottak. Maga az öreg Balassa nem tudott egyetlen egy nyelvet sem jól, csak tótul. Hova mozdult volna hát ki szégyenszemre?
Ott élt vidáman, bár a maga módja szerint. Egy barbár fejedelem él csak úgy. Mikor ebédhez ült, kilenc ágyúból lőttek a várfokon, mikor vacsorához, háromszor.
Nagy banderiumot tartott százhúsz-száznegyven emberből állót. - Mindenféle mesteremberei voltak a rézöntőtől kezdve egész a gombkötőig, s ezek mind kommencióra fogadva. Egy amfiteátrum alakú épületet emelt a várudvaron. Ez volt a táncterem. S ebben mindennap bál volt ebéd után. Bál, de nők nélkül. A nagyúr összehítta a cselédeit, kedvelt parasztjait a városkából és ott keringtek, ugráltak, mint a kosok egész éjfélig zeneszóra egy óriási oszlop körül. Ő maga táncolt köztük a legnagyobb animóval.
A nagyúrnak ott lent a fellegvár alatt saját külön szolgabírót, csendbiztost, pandúrokat is tartott a nemes vármegye - de ezek már, ti. a szolgabíró és csendbiztos, nagyon is művelt emberek voltak neki, nemigen szeretett velök érintkezni, hanem volt egy óriási hangcsöve, azon át kiabált nekik lefelé a várfokról, ha valamely szeszélyes kívánsága vala.
Lőn, hogy a híres báli teremnek nagyon megromlott a talaja egy napon. A patkós csizmasarkak szörnyen eléktelenítették. A nagyúr elhatározta egy délelőtt, hogy behinti apró kaviccsal.
Lekiáltott hát a hangcsövén:
- Hej szolgabíró, csendbiztos! Hozzanak fel még ma két nagy szekér murvát. - Murvának hívják a kavicsot azon a vidéken.
A ,,murva" szó végig süvített a horizonon. A szolgabíró alulról intett a fejével, hogy megértette, s azután hozzálátott az oligarcha parancsának teljesítéséhez.
Hívatja nyomban az elöljáróságot. Ijedten összeszaladnak a falusi primipilusok.
- Mi baj van?
- Hát bizony nagy baj van. A méltóságos úrnak két szekér asszonyt kell beszállítanunk ma.
- Két szekér asszonyt? - hebegé elsápadtan a bíró. (Neki magának is csinos felesége volt.)
- Annak meg kell lenni nyomban, mert különben ötven bot. - Hallották kedtek?
A hír gyorsan futott végig a falun, nagy rémületet keltve a férjek s itt-ott - meglehet - az asszonyok között is. Akinek szép leánya, menyecskéje volt, dugta ahova lehetett, pincékbe, kamrákba. Sok elmenekült a szőlők alá a borházakba.
A szegény bíró végre is mit tudott csinálni ily viszonyok közt. Kivetette, mint a forspontot, minden telek után egy asszonyt. Hetven egész telekből áll a szegényes hegyi városka, tehát éppen hetven asszony lesz. Két szénás szekéren jól, mutatósan elhelyezve, egészen tisztességes szállítmány lesz. A méltóságos úrnak nem lehet semmi kifogása.
Azonban voltak negyedtelkes gazdák. Ilyen család négy ad egy asszonyt. Ezek hadd igazítsák el maguk közt.
Két szénás szekér elé ökröt fogtak, mindenikre felült egy kocsis, egy polgár és megyei hajdú, s úgy álltak meg sorba a kezökben levő reparticionális liszta szerint a házak előtt.
Természetes, hogy minden gazda a família azon asszonyi állatját áldozta fel, amely legkevesebbet ért otthon, s melyet legkevesebb bánat és könny kísért sajátságos útjára.
Mentegetőzve jöttek ki, nagyanyjukat, anyósaikat kikísérve a parasztok.
- Szívesen adnánk mást... de nincs... a fiatal asszonyok künn vannak a mezei munkánál, haza se jönnek ma. Azért hát fogadják szívesen kigyelmetek azt, ami telik.
S ha a szép szó nem használt, egy-egy húszast sem sajnáltak odanyomni a parancsnokló hajdú markába.
Egyszóval hetven vén asszony ült a két hosszú szekéren, mikor a kanyargós hegyi úton nagy zsivaj és sikoltozások között a vár felé húzta őket nagy türelemmel a négy-négy szép fehér ökör.
Az utolsó szekér után maga a szolgabíró ügetett lóháton.
Mikor a menet beért a várudvarra, kiszaladt Balassa az ambitusra, s összecsapta a két kezét ijedten.
- Spektábilis! - hebegé a szolgabíróhoz. - Mi legyen ez?
- Bocsánatot kérek, méltóságos uram, de nem kaptunk szebbeket...
- Kit, mit? Megbolondult kend, spektábilis?
- Hát kérem alássan, hiszen azt tetszett parancsolni...
- Én?
- Igenis...! Egy szóval se tetszett említeni, hogy szépek legyenek.
Az öreg báró elértette most a tévedés okát, s elkezdett szívből kacagni.
- Nem asszonyokat kértem, balgák kendtek, hanem kavicsokat, de ha már itt vannak, isten neki, tartsunk nekik egy bált legalább.
Míg a vén asszonyok bálja tartott fenn a várban, azalatt lenn a kékköviek közt elterjedt a félreértés híre - minélfogva népgyűlés jött össze, melyben elhatározták, menjen fel egy deputáció Balassához nyomban, hogy ha már így van, hát csak tartsa ott az asszonyokat, neki ajándékozzák...
...Mert hát az egész városból mind ott voltak az anyósok.

 
 
0 komment , kategória:  Mikszáth Kálmán  
     1/1 oldal   Bejegyzések száma: 3 
2018.10 2018. November 2018.12
HétKedSzeCsüPénSzoVas
 1234
567891011
12131415161718
19202122232425
2627282930 
Blog kereső


Bejegyzések
ma: 0 db bejegyzés
e hónap: 0 db bejegyzés
e év: 0 db bejegyzés
Összes: 47938 db bejegyzés
Kategóriák
 
Keresés
 

bejegyzések címeiben
bejegyzésekben

Archívum
 
Látogatók száma
 
  • Ma: 4675
  • e Hét: 34242
  • e Hónap: 79314
  • e Év: 2020594
Szótár
 




Blogok, Videótár, Szótár, Ki Ne Hagyd!, Fecsegj, Tudjátok?, Receptek, Egészség, Praktikák, Jótékony hatások, Házilag, Versek,
© 2002-2018 TVN.HU Kft.